Lehet-e, szabad-e követni vágyadat, úgy is, ha eközben megsebzel másokat? Lehet-e, szabad-e követni szívedet, s annak ki szeretett sajátja megreped? S lehet-e, szabad-e eltemetni vágyad, szívedre rázárni hét lakattal zárat? Lehet-e, szabad-e álmodat feledni, más boldogságáért magadét temetni?

Gyáva voltam, gyáva egész eddig. Csak álmodni mertem, talán azt se mindig. Vágyam is volt, végtelen, mély tenger, csak a parton álltam, hajózni nem mertem. Most már hiába is szállnék fel hajómra, korhadt a deszkája, rongyos a vitorla. Késő már a bánat átkozom a sorsot… talán majd valaki küld értem egy kompot.

Megint karácsony van - ugyanaz a díszlet - a gömbökön ugyanúgy megtorpan a fény, az adventi koszorún tömbgyertyák égnek, s a fenyőfa most is a mennyezetig ér. Pianóban szól az Adeste fideles, az ajándékokon díszes csomagolás - a vacsora - mint mindig - rántott harcsa lesz - de ez a karácsony... mégis valahogy más. Emlékekké hamvad a régen volt parázs, - borzongva didereg legbelül a lélek - a kandallónk fénye már csak talmi varázs - nem készültek idén előtte fényképek.

és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk… magunknak mert míg más szemében a szálkát is sajátunkban a gerendát se - mindig van indok a felmentésre. mindig van bűnbak kire rákenheted, és magadnak se vallod be vétkedet. aki mást mond az bizton ámít - az ember ösztönből véd és hárít - s nem vesz magára holmi inget, míg mást bőszen öltözni sürget. kevés mer nézni saját tükrébe, tartja inkább másoknak elébe… gyarlók vagyunk - és ez már mindig így lesz - hát bocsásd meg Uram, a mi vétkeinket!

(hét szavas verseny) Holló hajad a szemedbe hullt, ordítottad, nem érdekel jelen se múlt. Köpönyeged gyorsan magadra kaptad - mikor és hogy kellett, csak úgy forgattad. Elvitted a Vágtázó halottkémek cédét, nem húztad le magad után megint a vécét. Nem maradt itt tőled csak egy marék homok, előszoba kövén sáros cipőnyomok, fürdőszoba polcon egy ronda turmalin - te voltál az első ásványgyűjtő pasim. Semmit nem remélek, nem érdekelsz, ennyi, csak a kocka hasad, csak azt tudnám feledni!

Bársony égen csillagok -
ezer gyémántkő ragyog -
Holdudvarban, fényszoknyában
táncot járnak angyalok.
Éji csönd a tájra ül,
ház falára árny vetül,
ezüstfényű pókfonálon
pajkos tündér hegedül.
Lombok közt táncol a szél,
édes titkokat mesél,
harmatgyöngyös fűszálak közt
tücsökzenekar zenél.
Ha a kakas kiabál,
véget ér az éji bál,
hazaküldi víg vendégit
a hajnali napsugár.

Hol van már az ifjúság?

A lila lángú orgonák.

Hol az illat áradat?

Mondd, hova lett?

 

Hol vannak az alkonyok?

A mindörökre sóhajok.

Nappal fényben elveszett.

Mondd, hova lett?

 

Ősz van most és hervadás.

Csak álmodtalak szép világ?

Zárd le csókkal ajkamat - mondd,

velünk maradt, itt maradt.

hirtelen lett ősz –

tegnap még langymeleg fényben fürödtek a tarka fák,

bókoltak: tiéd még az ifjúság,

azt súgták: nem csak álmodtalak,

s nem sodor el többé semmilyen áradat.

hirtelen lett ősz –

most hűvös szél cserzi ajkamat,

a lombtalan ágakon búsongó dalra kap,

szomorú hervadás fosztja fák levelét,

sóhajos esővel siratja őket az ég.

hirtelen lett ősz –

de hiába károgó varjúhad,

igazat súgtak a tarka fák –

veled már mindörökre együtt

őrizzük az ősz aranyát.

Dércsipkét lehelt kertemre a hajnal - szikrázó diadém fáim homlokán - menyasszonytáncra kéri a szellő, megbotlik otthagyott létra fokán. Naspolyám orcája fagycsípte barna, ághegyen hintázva kacsint le rám, levele otthagyta már mind a hűtlen, társai szottyadnak kamra polcán. . Meleg szobámból nézem a kertem - krizantém bokra még virágban áll - didereg szirma, akár a lelkem, ködkönnyel siratja: elmúlt a nyár.

hantolatlan
tömegben
átkapartan
a túloldalra

avar takart
sorsok
bomlottak
történetük
rohasztott
ne halld
a jajt
ne halld
a hazát
ne halld
bitó-golyó
bocsánat
kérő sóhaját

égbe faragják
kopjafák
vért
pirosat
szabadságot
szűzfehéret
hazát
örökzöldet

’56 lobogása
parcellába
kotort
áldozat izzása
hantolatlan
fénye
gyötrelmes
halhatatlan
szerelem



(2006.)

Hányatott sorsú tested maradványait
Hányja újabb kupacba Róma,
Ki tudja hányszor temettek újra,
Néró nem bocsátotta meg tanításodat,
Vért akart és tüzet,
Véred folyt, olthatatlan tűz keletkezett,
Kétezer évre emlékezem.

Hányatott sorsú testetek maradványait
Hányja újabb kupacba Pest,
Az akkor felgyújtott város néma,
Nem üzentek semmit, nincs kinek,
A hamu alatt parázs sem szendereg,
Születésem évére emlékezek.

Hányatott sorsú testem maradványait
Nem hagyom majd kupacba hányni,
Tüzeket gyújtsatok , hogy hamu legyek,
S talán akkorra felparázslik az emlékezet,
Addig betűket próbálok sorban róni,
S leróni előttetek emlékező tiszteletet.

Szeretlek - hallgasd -
gyönyörű szó!
Betűi csurognak,
mint halk csobogó:
susogó es,
és zizegő zé,
ropogó er,
és topogó té,
libbenő el,
és koppanó ká,
az eleven e-k
gyöngyfonalán.
Hallod, hogy peregnek?
Visszhangot csepegnek:
szeretlek - szeretlek
szeretlek - szeretlek

Szervusz nagyi!

Itt vagyok, megjöttem!

Hoztam virágot neked,

sárgát és fehéret.

Jó, jó, igaz, rég voltam -

ne korholj - tudod, sok a dolgom,

folyton a rohanás …

A gyerekek jól vannak,

a kicsi még iskolás,

majd jön a nagy is,

de ő most szerelmes -

jaj, drága mamácska, ne nevess!

Olyan jó ez a csend itt nálad,

csak nézem a tarka fákat,

a nap simogatta avart,

mit a hűvös szél felkavart -

csak a gyertyát el ne fújja!

Nézd, úgy ragyog a lángja,

mint szemed az unokákra.

Nagyi - ugye jól vagy?

Szépeket álmodsz?

És esténként ott fenn

az angyalokkal táncolsz?

Vagy csak vársz, vársz csendben.

Jövök majd gyakrabban, ígérem…

Aludj drága nagyi,

jó éjszakát!

Körös-körül köd van Kapaszkodom saját kezembe Kutatom, keresem kínlódva, Kábán kóvályogva az utam. Köd-koboldok kerülnek körbe, Karvaly karmokkal kapaszkodnak belém. Kitárt karom ködöt kavar, Ködfalnak koppanok, Ködsemmit karmolok. Kitágult pupillám kínlódva keres kiutat. Kiáltanék keservesen, Közben csak krákogok: A kutyafáját ennek a k.. ködnek!

Szeretlek…

Ne kérdezd mióta –

tán örök időktől fogva,

mióta állnak a hegyek

és partot mosnak végtelen tengerek –

őket se kérdezed.

Szeretlek…

Ne kérdezd meddig –

nem tudom, mikor

száll el utolsó sóhajom,

hisz felkel a Nap minden reggel

és éjjel ezer csillag ragyog -

a Földet se kérdezed meddig forog.

Szeretlek…

Ne kérdezd miért –

csak magadért, magamért,

amiért a virág szirmot bont tavasszal,

és szerelmes madárdal az égig ér –

ne kérdezd miért –

csak szeress magamért!

pengévé szorult szám vértelen

zökken a vér szűkülő erekben

gyomorfalamban savmarta a seb

felfeslő kötés az ideg

nappalokra tekert gombolyag

macska játék -

karma húsba kap

az aritmia torkot szorít

a csak azért is

csak azért se

megfeszít