Ott délen egymásnak dőlve
szerelemről álmodnak a házak,
lábuknál a canalino
régi szép meséket locsog,
Júliákról, kik Rómeókra várnak,
s Casanovákról kikért
szépasszonyok szíve dobog.
Ott délen a sós tengeri szél
vakolatot mállaszt,
pergő lev
gabiga (8)
Talán hinni kéne valamiben, valakiben,
nem vergődni konok magam-hittel.
Talán tanulni kéne feltétlen alázatot,
s nem keresni, mi az indok és az ok.
Talán tudni kéne, ha összekulcsolom kezem,
imádkozom e, vagy csak a félelem?
átestem az idő résén
- végtelen sivatag -
homokdombomon
számolom ahogy
percre perc
pereg
heggyé
gyűlő kvarcpora
belep felettem szűkül
a tér üveg harang kong -
delelőn jár a nap - időm fent
fogy lent siet - valaki fordítsa meg!
Bársony égen csillagok -
ezer gyémántkő ragyog -
Holdudvarban, fényszoknyában
táncot járnak angyalok.
Éji csönd a tájra ül,
ház falára árny vetül,
ezüstfényű pókfonálon
pajkos tündér hegedül.
Lombok közt táncol a szél,
édes titkokat mesél,
Minden kezdetben ott van a vég is,
de újra kezdünk mindent mégis.
Felkapja szoknyáját a szél,
bolondul szalad, csak szalad,
rendetlen asszonyként seper
bokor alá száraz avart.
Felhő-spongyával eget mos,
vizét nyakunkba csavarja,
bágyadtan mosolygó napját,
hol be-, hol kitakargatja.
Loboncát kacagva rázza,
ezüs
Régóta várta, s eljött az alkalom:
jussát kéri, ami jár.
Szűk az ősi föld,
holdnyi pusztaság kér vizet,
az ekevas kemény rögbe váj, s
küzdeni kell minden magért,
mit érlel aszott kalász.
Akárhol-távol biztos van egy sziget,
ahol könnyebb a
Kiömlött az égre a fekete tinta,
csillagbuborékok pattannak szét rajta,
szobámban a sötét számolgatja nyáját,
kandallópárkányról lógatja a lábát.
Takarómba bújva kergetem magányom,
testem lét-súlyával gödröt váj az ágyon,
rebbenő pillámon
