Madár kalitkában,
Kéri, hogy engedném.
Csapódik, verődik,
Szárnyai véresek.

Én már úgyis fázom
Ezen a világon.

Nyitom kismadaram,
Kinyitom, én néked
Szeretném, hogy repülj,
Szállj a magas égig!

Én már nagyon fázom
Ezen a világon.

Találj forrásvizet,
Csillapítsd szomjadat,
Simogató kezet, 
Nekem nem sikerült.

Tudod, én csak fázom
Ezen a világon.

Mert egyszerűen csak jó lenne… nagyon kéne már utaznia, elutaznia végre, szeretett mindig utazni régebben is, fiatalkorába’ utazott is sokat, de most kicsit másképp akar kicsit-nagyon másképp, amúgy öregesen (de jó volt fiatalkorába akkor is, „úgyis”) szertelen szeleburdiként, akkoriban mindenre rácsodálkozott, és nem értette meg a dolgokat – most se érti, de beletörődött már ebbe, legalábbis megpróbálja megérteni azt, hogy úgyse sikerül mindent megértenie, csak próbálja – de eljött az ideje, hogy bölcsebben utazzék, elképzeli: csomagolja csak a legszükségesebbeket, felszáll, elindul, megérkezik, nem visz magával bedekkert, minek is kéne, nincs szüksége rá, pontosan tudja, hová tart, egyszerűen csak felszáll a vonatra, vagy beül a kocsiba, és nem fog, nem kell többet szaladnia idegenvezető után, aki mindent megmutat, hányinger-előírás szerint, de elmondja: ki épített mit, meg mikor, melyik ágyban alutt’ Nagy Katalin, kivel csinálták épp akkortájt a „nagybirodalmi politikát” (ágyuk fölött mázsányi aranycsillárral,) – annyira nem érdekli ez, már akkortájt sem érdekelte , sokkal jobban az impresszionisták képei, monta’ is idegenvezető, ha akarják, megnézhetik, van rá 10 percük– mondta az idegenvezető, körötte tétó turistacsoporttal – eszükbe csak az jár, mikor mennek már venni végre olcsón vasalót, búvárszivattyút, bőrkabátot, barkácsgépet, olcsó italt – na ja (!), neki meg más járt az eszébe, akarta látni őket, Őt,  meg nem akar száz kép előtt ágaskodni, tülekedni, aztán továbbszaladni,  azt  aztán már végképp nem, meg félrelökni se akarja a csoport tagjait, hogy pillanatra ő is lásson valamit valamilyen, akármilyen, akárki nevezetes művész által festett akármilyen Madonnákból, ezt nem akarja, nem vágyik erre, mer pontosan tudja már mit akar, mire vágyik, csak egyetlenre, üldögél majd az ő Madonnája arcképe előtt majd, olyan minden ünnep-hétköznapon, figyeli majd, miképp változik annak Kedves mosolya, amint körbesimogatja a fény az élet más-más napszakaiban; minden évszakban (!); rügybontó tavaszban, forró, epesztő  nyárban, gyümülcs érlelő őszben, kezdődő, simogató ködökben, karácsony-télben, de egész nap, minden évszakban ott lesz,  ott lesz majd, amíg a múzeumőr tapintatosan köhécselni nem kezd, figyelmezteti: „uram, a múzeum bezár”, ezt nem hiszi el, nem akarja, nem tudja elhinni (!); nem akarja, szóval nem akar már városról-városra rohanni légkondicionált turistabusszal, tolakodó, siettető idegenvezetővel, egyszerűen mást akar, egészen mást; csak megérkezni, megérkezni kedves városába – akarta, régóta vágyik erre nagyon – szemlélődni, ottmaradni, megismerni Őt, soha el nem unni, világ végéig se utazik tovább, de ha az úgy érzi elég már Őbelőle, továbbáll, mindenképp továbbáll, ha ez az ára, – ezt nem szeretné, nagyon nem szeretné, de ha Ő úgy szeretné, úgy kívánja, ha Őnéki ez jobb lenne, megteszi kincséért  – csak szeretne nézelődni, szemlélődni, ismerkedni meg Ővele – vigyázva nagyon, hogy ne legyen tapintatlan, hiba, olyan nagy bűn ez? – és forró délutánokon, amikor egy ilyen mediterrán kisvárosba’ minden „normális” ember alszik, a boltok bezárnak, sétálni a forró, kihalt utcákon, betérni az üres bárba – a tulaj, első nap némileg morc lesz, jó néhány napnak kell eltelnie még, hogy barátokként üdvözöljék egymást – kérés nélkül tölti majd a szokásos italt – beszélgetnek: a tulaj szerint a helyi csapat biztos kiesik majd a másodosztályból, ő részvétteljesen hallgatja – kettesben jobban múlik az idő – akár hallgatással is, nem kell semmin gondolkodnia, és jó ez így; meg jó a kisváros piacán is, kipróbálni, megkóstolni mindent (!), beleharapni mindenfajta, összes  édes, vagy savanyú gyümölcsbe, kipróbálni még mindent (!)a kofák meg nevetnének, megszoknák a furcsa idegent, aki keres, egyre csak keres valamit, de nem találja (!); miért is találná (?), mert mindenhová jutott az elpattant gyöngysor kincseiből; jutott a szertegurult gyöngyökből barna őszi szántásokra, eső-áztatta zsibongó tavaszi rétre, sodorják őket tova mocskos, sárgaszínű áradó folyók máig is, hulltak oly tiszta, jéghideg, mélykék-szín, tengerszemek mélyére, gurultak rég elhagyott, öreg udvarházak pókok lakta padlóhasadékaiba, ő kapkodott utánuk olyan szánalmas-hasztalan, de ezt a kofák nem tudják, nem ismerik a történetet, elnézőn mosolyognak, megszoknák majd, megbocsátanának majd (valahogy biztos ebben), mer’ olyan akar lenni, mint S. Maugham novellahőse a Lótuszevő (a novellát mindenkinek el kéne olvasni), de ő, nem olyan, mint a regény hőse, ő ahhoz képest szánalmas, pitiáner alak, csak szeretett volna olyan lenni – senki se érti ezt; meg szeretne korán kelni, elszívni az első cigarettát (a szállodában tilos a dohányzás), rácsodálkozni kisváros ébredésére hallgatni az iskolába siető gyerekek zsivaját, mer’ ősz lett közben; még a tavasszal érkezett, most meg az őszül már, de a szomszédos pizzériában a kiszolgálólány még kora reggel felhúzza redőnyt, kirakja a székeket, összesöpri a járdán szanaszét szórt csikkeket, felmos, a napernyőket nem kell felnyitnia még, hűvös a reggel, korábban jött, buli volt az éjszaka, megélénkül a kisváros, mindenki siet valahová, mindenkire szükség van valahol (!), kimért pályán halad mindenki, gondolják sokan, csattognak a sors-állította váltók, nincs kitérés, nem is lehet (sokan gondolják); ő szemlélődik csak, van ideje bőven, kiürülőben már a szálloda, lassan az utószezonnak is vége – de az utazó még marad, (maradok) mert sikerült kialkudnia kis árengedményt az időszálloda tulajdonosával, olcsóbb lett az idő is, így hát maradhat még, mer’ szeretne még maradni, van dolga rengeteg, szeret betérni a kis kápolnába, reggelente ismerősként látni a betérőket: a néhány sietős hivatalnokot,  az elücsörgő öregasszonyt, a gyászruhás fiatal özvegyet, semmit se értő kislányával, éjjelente, mikor nem tud aludni – letéve a könyvet, vagy abbahagyva a távirányító csattogtatását – kinézni az ablakon, beleharapni a levegőbe nem fulladni, esett az éjjel, bámulva, ahogy az  utca kövein csusszan a kevéske fény, meg ahogy hiú csillagok nézegetik maguk összegyűlt kicsi pocsolyákban, néha ilyenkor magára kapkodja a ruhát, sétálni indul, a városka ablakai sötétek már ilyenkor, redőnyök lehúzva, spaletták behúzva; elképzeli magában, ahogy ott benn alszanak már, összebújva, szeretetből, néha megszokás, másutt közömbösség, másutt kiszolgáltatottság, beletörődöttség,  néha törődés, mindent feláldozás, azokért, akik fontosak, mindennél fontosabbak (Istenem!) máskor lehet kicsi félelem, erre nem akar, nem mer még gondolni se – máshol meg vágyódás szeretetből, mert a szeretetet lehet érezni, és adni úgy is, hogy ne legyen bántó, és úgy adni, hogy Őnéki sohase fájjon. Mer’ a szeretetet lehet adni önzésből, nyugodt várakozásból.  Csak nagyon kell vigyáznia erre, mert Őt sose, sohase, életbe se bántaná, sose zaklatná.

De utazik vissza, jelenbe, az idén se volt tavasz, ahogy évek óta már. A rigók meg! Kedvesek, tavaszpótlóan trilláztak már a tavaszi hóesésben is. Mer’ ők tudták.

/Time

Hi! Vagyok ám még – kicsit!

(Öregember I.)

Rég, nem tudom mikor, rég -80-as évek; utazok(m) vissza, messzire, szokásom szerint. Van időm az utazásra.

 Gyerekfürdetés szokásos ideje, olyan mindennapos-hétköznapi ünnep. Kicsik sivalkodása, ágy leterítve lepedővel. Csöngetnek rosszkor, nagyon rosszkor, nyitunk ajtót. Öregember akvarelleket árul. Próbálja mindet mutatni – a hely kevés, ágy leterítve lepedővel, lakás kicsi, ágyon rajt épp az egyik gyerek, takarom gyorsan be kicsi, soron lévő, huncut ficánkoló-kapálózót, jaj, csak nehogy megfázzon!  Öregember kínálja, mutatja képeit, csuda szépek.  Rosszkor jött, látom rajta is a bocsánatkérő-szégyenkező zavart… Keres helyet, kiteregeti kincseit. Én is zavarban vagyok. Nem különösebben értek az akvarellekhez, de sok a (hó)fehér, az akvarell sajátossága, a színek meg varázslatosak. Van az öregnek kísérője is, fiatal nő – unokája, vagy csak ügynöke, esetleg mindkettő?

-          Vegyenek tőle, megéri, hamarosan meghal majd, úgyís, és akkor a képeiér’ sokkal többet kaphatnak majd – hadarja fülembe az unoka, lehet ügynök, vagy mindkettő.

Van csak hányingerem az egésztől. Öregember magát árulta, életét, kért segítséget, nem tudtam akkor. Szerettem volna képeit. Szükségem lett volna rájuk  Szerettem volna hellyel kínálni, szerettem volna beszélgetni vele, megismerni, kínálni pohár borral. Ő legalább hagyott valamit maga után…

 (Öregember II.)

Szétrebbentek, olyan bűntudattal, pedig semmi okuk nem volt rá. Csak, másik szobába Öregember – szokása szerint, megint – leesett az ágyról. Ő már csak ilyen volt, nem tehetett róla. Ők akkor szétrebbentek, némi bűntudattal; okuk nem volt rá, gyors-sietősen kapkodták fel a ruhát, gyorsan, egymás előtt is szégyenlősen; szégyenlős, vágyódó gyerekek, szakadt, múlt épp fontos pillanat. Az a másik Öregember nem kínált akvarelleket nékik, ő csak tehetetlenségét, meg a bányába szerzett szilikózisát adhatta volna. Párja, öregasszony gondosan látta el Öregembert, szerette is, a maga módján, szerette (szerethette nagyon, annak idején) szerette most is a maga módján nagyon, viselte gondját, gondosan porciózta ki párjának a napi öt szál cigarettát, meg a három deci bort, hozzá szódát – Öregembernek szüksége volt erre. Öregasszony néha magára hagyta, gondolom kicsit menekült – ő gondolja utólag, igaza volt öregasszonynak – menekülhetett vissza az időbe, menekült a valóságtól. Öregember nem bánta ezt, kapott szabadságot, indult kalandozásra, keresett még pár cigarettát, túléléshez. Tették vissza Öregember mezítelen, szánalmas, aszott testét az ágyra, takarták be, hálás volt ezér’, mosolygott, olyan szégyenlős-bocsánatkérően; nem volt miért kérnie bocsánatot. Ő meg a szájába dugott egy cigarettát a sajátjából.

(Mesélek kicsit, ha nem haragusztok érte, egyik kedves mesém – sajnos nem én írtam, de nem irigylem el az írótól – sose volt szokásom irigykedni azok csoda írásaira, akiket nagyon szerettem.)

Szóval a mese, kurtán igyekszem csak elmondani: Nagy tél volt akkor. Öregapónak vissza kellett mennie a faluba lóért, szánért – sikeres volt a csapdázás, rengeteg prémet sikerült gyűjtenie. A tajgai kalyibába csak Darjonka, meg Murjonka maradtak. A korán elárvult kislányt öregember még a tavasszal vette magához – Darjonkát, mostohája agyondolgoztatta, haszontalan kenyérpusztítónak tartotta a gyereket. Darjonka rimánkodására öregember befogadta Murjonkát, a kiskandúrt is.

-          Hát nem tudom, melyikőtök szakadtabb, de jól megleszünk mi együtt hárman gondolta.

A kislány belekapaszkodott öregemberbe, úgy kérte, vigye magával, Murjonka meg dorombolta csak: „derrék, derrék”…  A (piszok, szemét, ragozhatnám tovább, nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illethető, a cenzúra úgyis lenne résen) mostoha pedig örült, hogy két kenyérpusztítóval kevesebb. (Pedig darabka kenyeret ők ott „életükbe se láttak”.

Jól elvoltak hárman, öregember sok mesét tudott, de a kislány egyre csak az Ezüstpatásról szóló mesét követelte. És sose unta meg, egész világért se! Murjonka meg a kislány ölébe hallgatta a megunhatatlan mesét, „derrék, derrék”. De most nincs mese, öregember már sok napja távol volt, és egy óvatlan pillanatba Murjonka is megszökött. Esteledett, de Darjonka erőt vett félelmén; hiába kérte öregember, semmiképp ne hagyja el a kalyibát, míg vissza nem tér, mindegy, a kislány mindig-doromboló barátja keresésére indult.

És hirtelen meglátta barátját és Ezüstpatást. Játszottak, kergetőztek, lábuk nyomán porzott a hó. A domb tetején aztán megállt Ezüstpatás, párat dobbantott, pont, mint a öregember meséjében. És ahogy dobbantott, számolatlan hullottak szikrázó drágakövek a hóra. És sokáig nem hagyta abba, szikrázott a domb, előbukkanó, mindenre kíváncsi hold fényében.

Néha napokig esett az eső, kimozdulni se lehetett, ám akkor se unatkozott. Rajzolgatott az öreg ebédlőasztalon, kapargatta a viaszt, annak repedéseiből, olvasott mesét, néha felnőtteknek való történelemkönyvet nézegetett, abban csodás festményekkel.  (Várni csata.) A könyv sorozat része volt, de a többi kötetet annak idején eltüzelték a mindegy honnan jött, akármilyen megszállók; szegények csak melegedni akartak, otthonuktól távol, sírjaik – „szerencsés esetbe’” – fejfával, névvel ellátottak, a katonák nem tehettek semmiről, nevüket nem őrzik történelemkönyvek, az őket vágóhídra küldőket bezzeg! Gyerekkorába’ dühös volt rájuk, bánja már.

Meg kigondolt meséket: mesefáról – annak minden levelén egy-egy csuda mesével, de esténként csak egy mese jár, egy levél volt letéphető, aztán szigorúan alvás(!); mesélt még magának öreg, tintapaca-könnyeit vesztett, senkinek se kellő, kiszáradt, szomorú  golyóstollról, aztán mondott magának mesét – ezt a mesét szerette legjobban – ablak üvegén döngicsélő, szabadulni igyekvő legyecskéről.  Az eső meg csak esett, zuhogott reménytelenül. Délután ablakból nézhette csak, ahogy hazatér a konda, aztán a tehéncsorda, legvégül a ménes. ( A birkák nem siettek, nem zavarta őket az eső, ráérősen csipegették az árokpart füvét.)

Későre járt a délután, az ebédlő ablakából könyökölve nézte a sűrű esőt, elálmosodott, lehet el is szunyókált, utólag sokat gondolkozott ezen, lehet csak álmodta az egészet; a filagória felé vezető hosszú lénián megpillantotta az átillanó kicsi árnyat. Ezüstpatás!

Másnap reggelre elállt az eső. Nem emlékezett, hogy került előző éjjel ágyba. (Kiskeresztje nyalábolhatta fel az elalvó gyereket, csakis Kiskeresztje fektethette le, csak Ő takarhatta be, valahogy biztos volt ebbe.) Korán ébredt, magára kapkodta ruháit, szaladt a kert végébe! Napsugár csillogott csak leveleken kapaszkodó kedves harmatcsöppeken. Gyémántok meg sehol.

Néha a felnőttek késő éjszakáig beszélgettek halkan, sokszor számára érthetetlen dolgokról, de egyáltalán nem unatkozott, jól érezte magát a körükben, örült, hogy neki se kell még lefeküdnie; bámulhat csillagokat.

Július hónapban a két szekér uralja az égboltot. Sötét éjszakán láthatók a szekerek közt tekergő Sárkány sápadt-halovány, álmos csillagai. Augusztusra már csak az egyik szekér, a Nagy Göncöl maradt, jobbra a Cassiopeta látható, közöttük a Polaris. Augusztus közepén, évről-évre a Perseida meteorraj csíkozza az eget.  „Szent Lőrinc könnyei”… Ő retteg akkor.  Pár év óta, életre meg tanult félni, rettegni, iszonyodni ettől.

Tán békén kéne végre már hagyni a csillagokat! Nem kéne tapintatlanul kutatakodni kedves titkaikba’, óriás távcsövekkel, csillagvizsgálókkal, űrhajókkal, kereső űrszondákkal, meg mindenféle olyan műhold izé-bigyóval, nem kéne próbálni megmagyarázni a lehetetlent, elég lenne csak tisztelni, bámulni magyarázhatatlan szépségük, a napról napra ismétlődő csodát; lehet, cserébe akkor ők is békén hagynának, ők sem bántanának minket, embereket.

Galambok, varjak tépik egymást.

Veszekednek

Ólomszín, álmos téli ég alatt.

Vonszolás nyomok a hóban,

Valakinek halált hozott a pillanat,

Alvadt vércsöppek keverednek

Édes Hófehérrel, valahol.

De a templomból tódulnak

Ki az emberek!

Asszonyokon kendő,

Fázón csomózzák össze.

Óvnivalók, kedvesek!

(Az éjjel hó esett.)

Ropog álom- lépteik alatt,

Ismételetlen álompillanat.

Ő meg asszonymód szorítja magához

Az alvó kisdedet.

Az kicsit nyöszörög még,

Hideg volt, sírt a keresztvíz alatt.

Most épp elaludt, bűntelen szendereg még.

Bűntelen, Bűntelen még!

Mosolyog, ahogy alszik,

A világ rá még nem haragszik.

Ólomszínű álmos téli ég se,

Óvja, takargatja,

Hozta keresztelőre…

Kicsit maradok még a jelenbe, csak néha, mindig nehéz. Írok tovább apró dolgaimról, lehet, csinálok bohócot már magamból, csinálok most is, szokásom szerint. Ez vagyok én.

Nemrég olvasta valahol, hogy az embernek naponta hány millió sejtje pusztul el, aztán pótlódnak újra. Fiatalkorába. Öregedéskor aztán, érthetőn, kevesebb már a „pótlás”. Agyilag legfőképp – rájött erre már. Ez így rendjén való. Ha beletörődik, ha nem. Nem emlékszik pontosan a számokra, mindenesetre, ha így van, az ügyben közreműködő sejtek száma jóval több, mint bármilyen, elképzelhetetlen nagyságrendű lottó-főnyeremény. De vannak, előfordulnak aljas, szemét, piszok sejtek, akik semmi pénzér nem akarnak elpusztulni, búcsúzni.  És ez nem főnyeremény, inkább „pech”, az ember pechje. Némely sejtek ragaszkodnak csak piszok, hasztalan, már semmit érő létükhöz. (Gondolhatná, ő maga is ilyen. Kapaszkodó, piszok.) És a piszok sejtek élni akarásából komoly baj származhat, orvostudomány veszi fel akkor a harcot ellenük (sugarazás, „kemo”) meg egyéb, varázslatos izék. És jöhet a csodavárás. Van, kinek ezt húznak ki lottó főnyeremény helyett. (Önmaga ellen semmilyen orvostudomány se segít.)

Most épp barátja lett a „soros”.  Alig pár hónap alatt ezer évet öregedett. Emlékszik még, ahogy pizzát rendeltek azon a nyáron, rossz balatoni pizzériában, feltűnhetett volna nékik, vendég egy se – nem volt véletlen, állapították meg utólag – barátja a pizzát rákos feltéttel rendelte,  ők ketten, valamilyen más milyet választottak, – nem lényeges, hogy milyet, nem emlékszik már erre  – a pincérfiú kihozta, közbe letegezte a mellette ülő lányt, hősünket  zavarta ez a tiszteletlenség nagyon, barátját meg az zavarta, hogy nem látta a rákokat a pizzán, szóvá is tette azt.  Ő mondta akkor csak: „örülj, mer legalább a pizza nem mászik odébb!”  Nevettek, barátja kicsit zavarba volt, bohóckodni próbált, próbálta oldani a hangulatot, tudta, kicsit fölösleges, érezte kettőjük közt a várakozás-vágyakozást, ők meg ketten, illedelmes-türelmetlen nevettek, nevettek csak oly illedelmes-türelmetlenül.  Eleredt az eső, lett nyári zivatar, felhőszakadás, de őt nem érdekelte, egész mással volt elfoglalva, csak bámulta Szivárványt, egyszerűen nem tudott betelni vele. Utólag átgondolva, nem az zavarta, hogy Szivárványt letegezte a gyerek, egészen más bántotta, egészen más: „őket, őt meg a barátját miért nem???” Olyan öregek lennének, olyan öreg lenne? Bántotta a realitás. És elszégyellte magát hirtelen jött haragja miatt. A pincérfiúnak akkor igaza volt.

A pincérfiú – becsületére legyen mondva – ernyőt tartott Szivárvány fölé, amíg az beszállta a kocsiba, mer nagyon zuhogott. A kocsi ablakai bepárásodtak, az ablaktörlő nem győzte félrelapátolni a vizet, semmit se látott, ahogy kitolatott a rossz pizzériából, de nem zavarta, biztonságba érezte magát – jobban, mint bármikor, eddigi életében – mellette ült Szivárvány. És akkor még annak a felhőszakadásnak is tudott örülni.

Mer’ annyi féle tud lenni az eső! Lehet reménytelen, rosszkedvűn zuhogó, olyan késő-őszi, munkába indulós reggeleken, kis gyerekeken csuklyás esőkabát, táskájuk alig fér kabátjuk alá, benne a házifeladattal, a buszon meg az összecsukott ernyőkből az amúgy is beázott cipőkre csorog a víz.  Aztán meg van bújós, olyan kedvesen, óvón, lágyan permetező eső is, kevesen járnak akkor már az utcán, annak eső mosta kopott kövein óvatosan, rájuk vigyázva csusszan a fény, tudják, érzik, esernyő alatt bújva bámulják a kicsi ajándék-csodát… Tavasszal meg, ahogy zsibong a zápor verte rét,  győzi, reménytelen  kerülgetni a fű alatti pocsolyákat, közbe’ szeme nem győz betelni  a hirtelen támadt fénylő színekkel, előbújó apró virágokkal, a rét ezerárnyalatú zöldjével. Tavaszi szél szokta kergetni akkor pajkos felhőit, mögülük kikukucskáló napsugár simogatja sorra tavaszi réteket. Aztán van Mindenszentek-beli eső, olyan sok-sok fekete esernyővel, sírok közt tolongó, másokat taszigáló. türelmetlen ostoba tömeggel, emlékezéssel, lelkiismeret-furdalással, áhítattal, szégyenkező, kedves krizantémokkal.

És van! Van ritmust doboló, kedves eső, hallgatta akkor éjjel tetőtérben, fáradt-álmatlanul, életébe se érezte olyan biztonságba magát a másik mellett, remélte, sose jön a reggel, remélte, életére megáll a perc, a pillanat.

Barátja megmutatta nékik, mi hogy működik a nyaralóban, aztán felszállt az esti vonatra, elutazott.

Mindegy, hagyom barátom, hagyom cserben, utazok (m), menekülök tovább, vissza időbe, régi falumba. Sietek, inalok, csak el innét, minél előbb! „Irányított utazás.”

Reggelente telehordom a napra tett kádat.

A kád vize estére kellemes langyossá válik, Keresztem minden este gondosan lecsutakol, tetőtől talpig, mondja csak közbe: „Ne fázz, ne kényeskedj, mindjárt kész leszünk”.  Én nem fázom azokon a nyári estéken, csak mímelem a borzongást, jól esik törődése, dédelgetése, akartam, vártam már az estét, jól esik sajnáltatni magam. De Keresztem átlát a szitán, jó szárazra dörzsöl, ez is nagyon jólesik, közbe neveti kényeskedésem.

Forró nyári délután fel kellett locsolni a nyári konyha, meg az étkező homokkövét, hűsebb lett utána, ez az én tisztem volt; finoman permetezett a víz a keresztül a kanna rózsáján. Utána málnaszörp dukált. Türelmetlenül várta, hogy felszáradjon végre már az a kő. Forró nyári napokon csak este, vagy hajnalban nyitották ki a spalettákat…

(Utazom tovább, visszafele az időbe’. Pillanatra még itt vagyok, de mennék már, mennék már, most csúszós, hideg, dermesztő december; dátum 2012. dec. 15; ma kicsit enyhült, olvad már, nem mert ma se telefonálni, belekezdett, aztán elakadt, belebonyolódott, nem mert(!!!) ok, ma se mert, bántani, zaklatni nem akarta, inkább utazik tovább.

Marad kicsit jelenbe még, már igazából már „olyan-nagyon-nem szívesen”. Átvág a téren, enyhül, olvad má a korai hór, ő fázik, mégis fázik, mostanába’ mindig fázik, fázik rügybontó, méhecskés tavaszban, forró, ezerillatú nyárban, meg fázik rozsdás őszben, fázik télen, sűrű, hóesésben, vagy ködös, párás téli reggeleken, de emlékszik, pontosan emlékszik, ahogy szertelen, játékos, édes-pajkos-huncut hópelyhek Kicsi pilláit dédelgették. Akkor nem fázott. Advent van épp, a téren, mindenki karácsonyfája, fények, szeretet- girlandok, giling-galang zene (amerikai), kézművesek kínálják portékáik, forralt bor, mézeskalács illata, kevés még a nép, fázós árusok. Ideje utazni.)

Mondhatnám azt is, szegényparaszti családból származom – apámnak, annak idején sok önéletrajzot kellett így kezdenie. Csak: egyik se volt igaz. De Dél-vidéki gazdaságaik elvesztek, anyai nagyanyám házát „államosították”, társbérlők költöztek be: R. néni, meg férje, L. bácsi.

L. bácsi alezredes volt régebben, kicsit szélütött, nem tudom, mmeg lehet légnyomás is érhette. Elnézést, nem tudom. R. néni gondját viselte párjának, emlékszem azokra a nyarakra; gondosan felöltöztette párját –szürke zakó, kigombolt gallérú, fehér ing – árnyékba ültette a ringlófa alá. Aztán R. néni ment a saját, nem tudom, miféle dolgára. (Lehet menekült??? Lehet menekült a valóságtól?)

Ma már nem árulnak ilyen finom zakót.

 Az öreggel aztán meg csak mi, gyerekek „törődtünk”, próbálkoztunk beszélgetni vele, hasztalan; zagyvált csak összefüggéstelen szótagokat, szókat, a mondatok rég elvesztek már akkor, mi akkor kicsit féltünk, féltem ugyan, de azért odalopóztam a ringlófa alá – nyárvégi délelőtt –megráztam a fa törzsét, oszt potyogtak rá a túlérett gyümölcsök. L. bácsi hálás volt ezért. Hálás volt azért, hogy valaki egyáltalán figyelemre méltatta, hogy valaki egyáltalán törődött vele. Összefüggéstelen szavakat mondott, de örült nekem. Örült nekünk. És nem szégyellem magam ezért. Gyerek voltam. Mi nevettünk, ő meg boldog volt. És mondhatnám, mindenkinek, mindegyikünknek jó volt. Magyarázzam?

A kályhát hetente kétszer gyújtottuk be a fürdőszobába. R. néni – általában késő estig „kávéházazott” barátnőivel – rendszerint akkor ért haza, mikor apám átadta magát a fürdés élvezetének. Tekintettel arra, hogy R. néniék szobája csak a fürdőszobán keresztül volt megközelíthető, hetente kétszer, különös, begyakorolt szertartás, mondhatni, rituálé vette kezdetét: konyhába villany föl, fürdőszobába villany le, apám: víz alá le, R. néniék szobájába villanyt föl, mer tudvalévő: L bácsi már akkor aludt. Apám idővel megszokta a szertartást, beletörődött, nem berzenkedett ellene.

Akkortájt apámat, más dolog zavarta. Egészen más. Ti. R néni, nyári kedves délutánokon – és ezt sose mulasztotta el – súgta csak fülünkbe: „Nem kell már sokat szenvednünk, és nektek se kicsikék, kedves gyermekek! Nemsokára jönnek az amerikai ejtőernyősök!”  De hát az amerikai ejtőernyősöknek akkortájt más, fontosabb dolguk lehetett…

R. nénit viszont egészen más zavarta. Leginkább az, hogy a szobájukkal szomszédos ebédlőben hajtottam kedvenc lovaim. Az idő tájt kocsis akartam lenni, máig is szeretem, csodálom a lovakat. Gyí Manci! Gyí Baba! Hó! Szóval „befogtam” gyönyörű, ficánkoló, türelmetlen kedveseim, pontosabban az egyik karosszéket, a másikba, aztán elhelyezkedtem, és indult a délutáni kocsikázás. (Szerencsére, mikor ráértünk a köves útra, a kocsizörgést R. néni már nem hallhatta. Mert valójába’ nem volt kocsiút, kocsi se, meg lovak se. Csak képzelet. (Nagyapám tartott lovakat annak idején lenn, Bácskába. előfordult, szertelen csikói miatt meg kellett állítani a vonatot.) Máskor nékem csak homokfutóra tellett, foglaltak voltak a karosszékek, ilyenkor hokedlin „hajtottam”.

Mindegy, minden mindegy már. Nem lesz szekere, se száguldó homokfutója, nem lesznek tajtékosra hajtott gyönyörű lovai, nem lesz már álmos-álmodó szerelme, rázós, zörgős kocsi-saroglyába, hazafelé tartva, álmos, szőke nyárvégi délután. Sose lesz már.

Már senkit se akarok soká untatni „apró dolgaimmal” – tudom, mindenki másképp választ saját dolgai közül. Ha egyáltalán volt szerencséjük, megélni, megfigyelni üzeneteket, „apró dolgokat”. És nem mentek el mellettük. Akik meg nem vették észre, azokat sajnálom, szívemből. De lehet, valójában nekik volt szerencséjük. Nem tudom, lehet inkább azokat kéne sajnálnom, akik nyitottabbak voltak az apró dolgokra. Nem tudom, nem tudhatom, melyikünk szerencsésebb. Jobb lenne, ha abbahagynám már ezt az egészet. Azt hiszem. Csak nem tudom.

Apró dolgaim – már csak emlékek – meg követelőznek, mondják csak, hajtogatják szüntelen: „foglalkozz inkább velünk, ne utazz már! Szánalmas, unalmas vagy az örökös nyavalygásaiddal. Maradj inkább velünk, rég lejárt az időd! Gyere, utazz inkább velünk, visszafele”.  Tudom, igazuk van. Azér’ kicsit utazok, utazgatok még.

Mondhatnám, katonacsaládból származom. Mert, annak idején bevonultam. Mondhatnám… Kicsit igaz, kicsit nem. Mert anyai nagyapám – korábban írtam róla már– katonatiszt volt. Másik nagyapám, meg „csak” két világháborút harcolt végig. Apám nem lett katona. Negyvenes évek vége, sorozás, barátjával, akinek szülői (szerencsére) kocsmárosok voltak, így hát apám, meg a barátja, ketten beállítottak a sorozó-bizottsághoz, demizson pálinkával. Föltették az asztalra, nem sokáig kellett várniuk, elhangzott a verdikt.

-          „Az elvtársak hazamehetnek.”

Hát az idő haladt, kopott, meg a pálinka is, sajnos fogyott, végül elfogyott, nem sok idő kellett hozzá, és a demizson kiürült. Mert tudvalévő, sajnos a demizsonoknak ez a szokásuk. Pár hónap múlt csak, és apám barátját behívták. Apám meg tüdőbajos lett, ágyban fekvő beteg.

Ablakpucolás, levélgereblyézés – életbe először szembesültem azzal, mennyi levele van akár csak egy fának is (!) – meg mosogatás, ezernyi zsíros tálca, tányér, kopott, megtisztíthatatlan hámló műanyagpoharak, trisó, illatát érzem máig is. Mindezen tevékenységekbe lettem profi. Hazamenni meg! Nem lehetett. Némi előzménye volt ugyan a dolognak; mer’ levélgereblyézés közben kifejtettem „illetékesnek”, miszerint feltehetően a mohácsi csatát is azér’ vesztettük el, mert Szapolyai J. (erdélyi vajda) negyvenezer emberrel Szeged alatt vesztegelt, ahelyett, hogy a király segítségére sietett volna, és a gyerekkirály ezt követően a Csele patakba fúlt. Mert Szapolyai (akkori erdélyi vajda) fontosabbnak tartotta a gereblyék előkészítését az őszi nagy levél-gereblyézéshez. Pedig ráértek volna, messze volt még az ősz. A gereblyéket feltehetően még a Dózsa-parasztlázadás során szerezhették, cséphadarókkal, meg egyéb harci szerszámokkal együtt. (Történészek vitatják a sereg nagyságát, legújabb kutatások szerint a sereg létszáma legfeljebb tíz-tizenkétezer emberre volt tehető.) De mindegy, ezek után se karácsonykor, és szilveszterkor se mehettem haza. Valójában nem zavart, mert tudtam, jó hazamenni, de nagyon rossz visszamenni – rosszabb, sokkal rosszabb visszamenni, mint amennyire jó lett volna otthon.

Mindenesetre kevés dolgot – hasznukat nemigen vehetem most – azér’ megtanultam, megtanultam tankcsapdákat, síneket robbantani, hidakat is tudnék már, tudnék hidakat most is (értek hozzá!), meg régi típusú robbanószerkezetek hatástalanításához is konyítok valamelyest. De minden olvasómnak ajánlom, ha utóbbira kerülne sor, menjen jó messzire, hasaljon le, és fogja be a fülét…

De mindez annyira idejétmúlt, jelentéktelen, olyan figyelemre semmiképp se méltató „apró dolog”, piszok a köröm alatt.

Fontosabb volt ennél, hogy ablakpucolás közbe kicsit kinyíltak ablakaink, nyitottuk egymásra, nyíltak, nyitottuk lassan,  óvatosan, aztán, ha a helyzet úgy alakult, csaptuk be azokat, szaporán, vagy nyitottuk tágra…  Így alakult ki a másik iránti ellenszenv, közömbösség, meg a kölcsönös szeretet, máig is tartó barátság.

Édes Keresztem azon az őszön aludt el, mikor bevonultam, levélben nem írták meg, látogatáskor nem mondták…

2012. november 28. du fél öt.

Napközbe szép idő, ahogy meg indult hazafele, elfáradt ma is, az eső először jólesőn permetezi, igazásiból, nem olyan novemberi, vigasztalni próbálja, elunja, majd zuhogni kezd.  Ő sietésre fogja, ér a kocsihoz, indít. Ütemtelenül araszol hazafelé a kocsisor. Vakító gyöngyfényekkel játszik az ablaktörlő. Játszik velük, terelgeti őket, hasztalan. Szépségük vakító. Vajon mit csinálhat most Gyöngy? Vásárol, főzi a másnapi ebédet, vasal, szennyest válogat, gondozási naplót vezet, szakvéleményt írt, vagy épp pöröl a gyerekkel?  Nem tudhatja ezt már.

1971 ősze, szeptember, sok óra, sok nap

Bevonultam, tizennyolc éves múltam, két hete csiszitolok egy ablakot, már amikor épp nincs valamilyen kiképzés. A srác, aki ezt mondja, alig idősebb tőlem, katonai főiskolai hallgató, „szakmai gyakorlaton” van épp itt. Nagyon rendes, most ismerkedik a „való világgal”, (én is). Tanulunk hát, ismerkedünk az itteni dolgokkal, rendesen.

Hát pucolom csak szorgosan a saját ablakom, bár csak elkopna már, fogy az újságpapír, szerencsére, van belőle elég. Büszke voltam, hogy katona leszek, alkalmas vagyok, szívesen tettem, a haza iránti kötelességtudatom diktálta ezt. A bevonulás reggelén, apám félrehívott, mondta: „Tudod, azért nem minden olyan lesz ott, mint amilyennek elképzelted”. Apámnak igaza volt, igaza lett. Pucolom csak szorgosan saját ablakom, fogy az újságpapír, szerencsére, van belőle elég, soha el nem fogy. (Nagy szerencsémre, nagy szerencsénkre.) Mert sorstársaimnak is megvan a saját ablaka. Egy ablak, egy „sorskatona”, „egy-egyértelmű megfeleltetés”, úgy látszik, ez itt a dolgok rendje. Mindegyikünknek jut ablak, és egyetlen ablak se marad vele törődő „gondviselő” nélkül. Saját ablak, a saját világ. Mindegy, dolgozok szorgalmasan, ez az én ablakom, jaj, csak ne nyúljon hozzá senki, csak semmi nyúlkálás, még összemaszatolná a világom! Az én saját világom! Szerintem ablakom tisztább nem lehetne már, másoknak nem ez a véleménye, igazuk lehet, elképzelhető, hogy egyre maszatosabb. Nem, szólunk egymáshoz, korai még, hogy a másikat beengedjük a saját világunkba. Később aztán megtörténik, köttetnek barátságok, időben törhetetlenek, lennek ellenszenvek, kétségek, gyanakvások, bizalmatlanságok, de köttettek máig is tartó barátságok. De akkor (most?)  még  féltem magára hagyni azt az ablakot…  Mert a barátommá vált.

Bocsánat, Ez nem az anekdotázás helye, senkit nem akarok untatni ezzel, vannak korombélieknek hasonló anekdotái, ők, mi, egymás közt jót nevethetünk azokon, másokat meg csak untatna.

november, 8 óra 40. most befejezem kicsit az írást, majd folytatom

Bolondok beszélgetnek

Gazdag volt a herceg nagyon.

Se szeri se száma volt jobbágyainak, falvainak. A hercegi istállóban ficánkoló, toporzékoló paripákat abrakoltattak, kefélték szőrüket csak fényesre, az igyekvő lovászok. Nyári vadászatok alkalmával, csuda kerecsen sólymok csaptak le a fűben lapuló nyulakra, meg törték el a menekülő, felreppenő, aztán földre zuhanó foglyok, fácánok gerincét.

Díszes kupákból bőven folyt a bor esti lakomákkor, jutott az italból bőségesen mindenkinek, akárcsak az ezüst tálakon körülhordott pecsenyékből. Jutott komáknak, barátoknak, hű vazallusoknak, talpnyalóknak, no meg ellenségeknek, lapuló cselszövőknek is. És havas, téli estéken, fáklyák fénye mellett, szorgos szolgahad bontotta, nyúzta a szélfútta hajtásokon mohón, számolatlanul elejtett rőtvadat. Mert azokon a téli napokon havat színező vér alvadt a nyiladékokon, szélfútta, havas tisztásokon…

Messzi földről érkezett követek hozták szebbnél szebb hercegkisasszonyok, királykisasszonyok arcképeit – nem csoda, hogy gyönyörűek voltak, hisz mindegyik arcképet híres piktor festette – és a követek nem győzték hangsúlyozni, kisasszonyuk szépségét, a hozomány gazdagságát, no meg a friggyel járó, várható diplomáciai előnyöket.

Akkor ő meg minden alkalommal majd elmosolyodott… Csak épp nem tudott már mosolyogni. Régóta nem tudott. Soha, senkire, semmiért, és már maga sem emlékezett, mióta volt ez így. Csak teltek sorra elfecsérelt napok, hónapok évszakok…

Aztán egy nap felkereste az udvari bolond, egyetlen kedves jó barátja, akiben bízhatott, sokszor kilovagoltak együtt, aztán, hogy a lovakat szabadjára engedték, csak hasaltak a földre, letépett fűszálakkal a szájukban, néha meg hanyatt fekve nézték nappal a vándorló felhőket, esténként a csillagokat.

-       Baj van uram, nagyon nagy a baj! Az állásommal játszol! Nem részletezem, de a főkamarás közölte velem: haszontalan vagyok, mert nem tudlak megnevettetni. És ha az esti lakomán se nevetsz, ki leszek rúgva. Uram! Öt éhes szájat kell eltartanom! Mi lesz velük, ha koldusbotra jutok?

-       Nem fogsz, megígérem – és akkor elmosolyodott.

És így történt, hogy kedves bolondja, kedves bolond-barátja megtarthatta az állását.

Elindulás

-       Tudod, nem hinném, hogy ebbe az életbe meg tudnálak nevettetni! És ez nem az én hibám - a fűben hasaltak, fűszállal a szájukban, és jó szokásuk szerint bámulták csak a csillagokat.

-       Fázom, nagyon fázom.

-       Ne csodáld! Hűvösödik már. Nem érzed, milyen kellemes a borzongás? Nem érzed? Ennek se tudsz örülni? Pedig ősszel a legszebb, a legtisztább az ég, meg akkor ragyognak legszebben a csillagok.

-       Nem tudom, mi lehet a szép ebben! Különben is fázom, úgy fázom!

-       Hát haszna épp senkinek ebből, de azt hiszem ideje már, hogy útra kelj, elindulj mosolyt keresni - magyarázott a bolond. Figyelj! El kell már végre indulnod! Úgyis unalmas lesz itthon a tél. Mindenféle fogadások, mulatságok, álmos-nyűgös, elnyűtt udvari muzsikusok. Meg az a rengeteg, unalmas követ, akik unalmas „Barbi herceg kisasszonyokat” akarnak rád sózni!

-       De, ha elindulnék, szerinted tudnék nevetést, jó kedvet, mosolyt venni? Tudod, van kincsem elég.

-       Ha így kezdesz hozzá, felesleges is elindulnod.

-       Tudod, egyszer úgyis lefejeztetlek!

-       Uram! Ha ez lenne az ára a jókedvednek, ám legyen. Csak azt sajnálom, hogy én azt már nem fogom látni - nevetett fel a bolond. És még valami! Nem kell ám álruhát öltened! Hiábavaló lenne! Mert nem hinném, hogy az egész birodalmadban lenne még valaki, aki ennyire lógatná az orrát, úgyis megismernek majd.

-       Egyszer úgyis lefejeztetlek.

***

-       Mesélsz? Elmeséled, mire végre jutottál?

A fűben feküdtek hanyatt, szokásuk szerint nézték a csillagos eget. Egész év telt el azóta, hogy a herceg útnak indult. Gúnyáját eső áztatta, nap perzselte, hűvös szél szárította, lesántult lovát sokszor kellett patkoltatnia. Hallgatott, hirtelen gondolta csak magában: elfecsérelt év volt ez is, besorolhatom az összes többi közé. Voltak találkozások, kicsi öröm, búcsúzások, kicsi szomorúság, csak tudod, nem jutottam közelebb az igazsághoz! És nem bántott az elválás, és a találkozások se töltöttek el örömmel. És nem tudtam értsd meg! Nem tudtam jókedvet, nem tudtam mosolyt venni! És az, az utolsó találkozás…

De hát hazaért, végre mesélnie kellett…

-       Tudom, most arra gondolsz, elfecsérelt idő volt ez az egész.

-       Olvasol a gondolataimban?

-       Igen, tudod, bolond vagyok.

Hallgatás

Annyi mindent tudott volna mesélni. És annyi mindent szeretett volna elmesélni. Csak most próbálta válogatni, elrendezni, rendszerezni az átélt dolgokat. És miről meséljen, melyiket válassza? Mesélhetne talán a festőről, (találkozott vele) a festő egész életében a hegyet festette, annak minden napszakában – koldusszegényen halt meg, és életében senkinek se kellettek a képei, csak halála után (akkor persze „naná”, naná, hogy kellettek, pedig nem érdemelték meg, érdemeljük meg őket, tudjátok: én mondom nem!) – és, egy őszi nap, az öregember csontig ázva, a hegyről lefelé tüdőgyulladást kapott. De boldog volt, egész életében. A herceg valahogy biztos volt ebben.

Vagy tán a bombázógép pilótáját válassza? Találkozott vele. (Vele is.) A pilóta túlélte a bevetést, sikerült kioldania a bombát a rettegő, alvást színlelő, elsötétített város fölött, sikerült elkerülnie a reflektorok gépét keresztfény-csapdáját, nem ártottak, nem tudtak ártani neki, mint ahogy a kétségbeesetten felugató légvédelmi ütegek sem, szóval, nem tudott ártott neki semmi, senki sem. És, minden sikerült neki aznap éjjel. Ki tudja, mégis miért fakadt sírva, a leszállás után? Ki érti ezt?
Választhatná épp a kincsein kuporgó, mindig aggódó, penész-szín arcú, öreg-fiatal uzsorást is, aki aggódott azért, mert túl kevés kamatot mért ki az adósra, de csak gondolta: lehet, ezt sem tudja majd a nyomorult törleszteni, és akkor ki tudja, el lehet-e a jelzáloggal terhelt viskót úgy elárverezni, hogy megtérüljön a befektetett tőke? Meg különben is, arcátlan cselédje ma este képes volt, zsírt kenni karaj kenyerére, ő meg észrevette ezt, mert, amikor bement a kamrába, hogy mindent ellenőrizzen, (minden este ellenőrizni szokta, minden a helyén van-e), kinyitotta a bödön tetejét, és látta, óóóó, szembesülnie kellett a szörnyű ténnyel, csipetnyi hiányzik a zsírból!
Annyira nehéz választani! És már nagyon szeretett volna mesélni. Leginkább a koldusról, aki kipótolta az asszony hat krajcárját, hogy az lámpaolajat tudjon venni a varráshoz. Csak hát elkésett. Elkésett a segítséggel. Késő volt már, a bolt bezárt, a szegények fény nélkül maradtak aznap (is), és az asszony kisfia újra megcsodálhatta anyja nevetését, (a gyereknek volt már a csodában része bőven) és a nevetés-közben felköhögött rubin-vércseppeket.
Hallgatott, hallgattak. És közben arra gondolt, milyen szép ma az ég.
- Nagyon szép ma az ég. Tudom, erre gondoltál most.

Hóviharban

És mesélni kezdett.

Tudod, nagyon hideg volt aznap este. És hirtelen rám sötétedett, akkor. Tudod, már bántam, nagyon megbántam, hogy aznap reggel tovább indultam. De el kellett indulnom. Kavargott a hó, átfáztam, csontomig hatolt a hideg, kavargó, reménytelenül szállást kereső, pihenésre vágyó hópelyheket kergetett szemembe a szél.
Arra gondoltam azon az estén akkor, no, most biztos meghalok. És hazudnék, ha mondanám, nem féltem. Hazudnék, de tudod leginkább bosszantott ez az egészben; épp csak útnak indultam, alig pár hónap telt el, ugyan annyi mindent láttam, tapasztaltam, láttam bánatot, örömet, csak sokszor nem értettem, nem sikerült még megértenem, mitől sírnak, mitől zokognak, miért mosolyognak, miért nevetnek, sokszor, látszólag minden ok nélkül az emberek. És ez még nem elég! Mosolyra se tudtam szert tenni érted (?), nem tudtam, nem tudtam! És már teljesen tanácstalanná váltam, nem tudtam, merre, hol keressem azt a helyet és elbizonytalanodtam. Kétségbeesés lett úrrá rajtam akkor, lehet, nem vettem észre? És ha ráleltem volna is, akkor hogy kezdtem volna hozzá ehhez az egészhez?
És olyan különös volt az egész! Tudod mindkét zsebem tömve volt arannyal, és mire mentem vele? Nem mondhattam a szélnek: kérlek, kicsit hagyd abba, fizetek, amennyit csak kérsz, csak kérlek, hagyd már a hópelyheket végre kicsit megpihenni, halálosan fáradtak, akárcsak én, kérlek, nagyon kérlek, ne kergesd a szemembe őket, nem látod, milyen fáradtak már? Semmi értelme nem lett volna. Semmit nem ért ott a gazdagságom, semmit nem ért ott, akkor az aranyam.
És tudod, olyan különös volt az egész! Szorult helyzetemben eszembe jutottak a kastélybeli gazdag lakomák, a sültek, a pazarlón töltött bor. Szomjas, és éhes voltam ugyan, de már nem akartam az urak asztalánál ülni, ááá, egyáltalán nem; a szolgáknak is bőven jutott a maradékból, a kupákból összeöntött, maradék italból; de oda se kívánkoztam, arra gondoltam, a kutyák között lenne inkább a helyem. A csontokon mindig maradt elég hús. De leginkább csak a fűtött kandalló melegére vágytam, tudtam jól, sem adott elég meleget, de tudod, annyira vágytam már, csak egy kis túlélésre! Hogy végre csak kicsit megmelegedhessek! Mert fáztam, annyira fáztam már!

-       Megértelek. Mesélhetnél még.

A fénytanyán

Fénytanya. Magában így nevezte el azt a helyet. Erről mesélt most.

Nem emlékszem már, hogy jutottam el a tanyáig. Ahogy a gazda később mesélte, a földön feküdtem, valószínűleg lecsúszhattam a nyeregből, és, tudod, akkor kicsit kiestem az időből. Vagy tán belőlem az idő? Ajtó nyílt, hirtelen, fény támadt, a kilépő gazda harsányan köszöntött, jó kedvével, nevetésével leverte a süvöltő szelet, elűzte az ordas gondolatokat.

-       Jöjjön uram, gyorsan! Annyi tüzelőnk még nekünk sincs, hogy kifűtsük a pusztai telet. Kegyetlen idő támadt, takarékoskodni kell erővel, élettel, energiával. A lovának meg gondját viselem majd. Derék jószág, az életét mentette meg ma este.

Eszméletre tértem, tudatom tisztult, gémberedett tagjaimba lassan meleg költözött. Körülnéztem a szobában. A kemencepadkán fél tucat huncut gyerek, jöttömre láthatóan elcsendesültek, megneszültek, tágra nyílt, kikerekedett szemekkel bámulták csak a ki tudja honnan idetévedt (és, ki tudja, ugyan ki is tudhatná, a hová, merre tartó) idegent.

És, majd elfejtettem a bölcsőben alvó csöppséget. Kipirult arcú édesanyja levest főzött, közben lábával ringatta a bölcsőt.

Vacsorához hívtak aztán, az illendőség kedvéért szabódtam kicsit, tudtam, szegények, annyira azok, kevés jut, mindig is kevés jutott, hozzászoktak, hozzászokhattak már, de éhes, tudod, nagyon éhes voltam akkor már, különben is jó szívvel adták. Adtak ennem, adtak innom, adtak szállást, törődést, adtak mosolyt. Ingyen, mindezt ingyér adták…

És aznap éjjel - nem érdekelt már semmi, az sem, mennyire szegények napi dolgaikban, annyira éhes voltam akkor már, annyira éhes - elfogadtam mindent: ételt, italt, szállást, törődést, ingyen-szánódást, ingyen-szeretetet. És szerettem volna kérdezni tőlük valamit, de elaludtam akkor…

Búcsú a Fénytanyától

-       Kérdeznék valamit!

-       Mond uram.

Kiadta utolsó mérgét is a tél, csalódott, annyira csalódhatott, hogy még engem se tudott megkaparintani, még engem sem, a mosoly nélkülit, a mindig fázóst, pedig mindent megtett, mindent megpróbált akkor – tudod, rajta igazán nem múlott semmi sem – távozott, olyan sértődött-csalódott-hirtelen, becsapva maga után az ajtót, olyan minden mindegy alapon, olyan „kalap-kabát” módjára, mondta csak szemrehányón: majd megtudjátok, mire mentek, hogy boldogultok, mire juttok nélkülem.  Válaszra se várva távozott csak, olyan sértődött-hirtelen.

 Csak hát nem kellett már, és nem tudta megérteni, nincs már rá szüksége senkinek!  Megöregedett, feleslegessé vált. Ugyan hová tűnt a gyerekek örvendezése azon a kora-decemberi reggelen, mikor megpillantották a várva-várt kavargó hóesést? Annyira várták már, hogy csúszkálhassanak a kis folyó dermedt jegén. A földbe vetett magok meg, amolyan fázós-összebújósan, szemrehányóan mondogatták: hol késel, miért késel, mire vársz, igazán betakarhatnál már minket!

Csak hát eljött a búcsú ideje, mindenki élni akart. És nem volt már szükség rá. És beköszöntött a Tavasz. Magabiztosan érkezett, - tudta, biztos volt abban, annyian várják már – megjött a fiatalok magabiztosságával, a mindent tudó kamaszok szemtelen pimaszságával, esetlen bájával. Nem érkezett egyedül: Segítői: a Nap, sugaraival elolvasztotta a völgy hasadékaiban megbúvó, maradék hófoltokat, szertelen szél szárította, nyargalta végig a dombokat.

Nem tudtam, meddig alhattam akkor, még a télen szakadtam ki az időből, csak tavaszra tértem vissza.

-       Látom, szűkösen éltek, de kérlek, válaszolj, miért van az, hogy mindig jókedvűek vagytok? Sose vendég nálatok a szomorúság.

-       Ugyan, minek bánkódnánk uram? A föld bőven termett, futotta tizedre, kilencedre, mindenféle egyéb sarcra, adósságunk nincs, betegség, gyász, szomorúság elkerülte a házat. És nézz, nézz csak rá kedves asszonyomra! A gyerekek meg. A két idősebb lányomból cseléd lesz, a szomszédos kastélyban, megbeszéltem már a kasznárral. Nézd, cseperedik már a legidősebb „gyerek”! Igazi kis vasgyúró. Kovács lesz. Tudod, a falubéli kovács, szerencsémre magtalan, és el kéne már neki a segítség. Kovács lesz a fiamból! Nem földtúró, mint az apja! A többiekkel, meg meglátjuk, mi lesz majd…

-       Értelek. Csak szeretnék fizetni a kosztért, kvártélyért, az ápolásért – és a szeretetért, törődésért, tettem hozzá, már csak magamba. De az utóbbit már nem akartam, nem tudtam, nem mertem kimondani.

-       Uram! Mire mennék az aranyiddal? Hidd el, szívesen láttunk. Még híre menne, hogy pénzünk van! Csavargók, haszonlesők, lézengők, rablók árasztanák el a tanyát. Ránk gyújtanák, menekülnünk kéne. Lassan tovább kell indulnod, tudom, biztos vagyok abban: téged is vár valahol valaki.

Világosodott már, lassan kontúrt nyertek a dolgok, bár a folyó sűrű páráját még nem tudták áttörni a nap, ébredő sugarai.

-       Látom elmosolyodtál – mesélsz, mesélnél tovább? – kérdezte akkor a bolond. Mesélnél róla? Érzem, tudom, megtaláltad.

-       Igen, megtaláltam. Menjünk most – szárra vettél a lovakat, és elindultak hazafelé.

vége

Derűs volt még a koraőszi-délután, hogy elindult, úgy döntött, felkapaszkodik a hegyre, régóta készült már erre, halogatta sokáig, rossz szokása szerint. De aznap délután döntött, elindult, hát, maga mögött hagyta a várost, annak mindenféle furcsa, néki sokszor ingerlő, taszító, annyira rossz, olyan  szánalmas, annyira bántó, önmagáér’ való, mindenféle  összes „izéjével”, maga mögött hagyta az ismerős zajokat, a hajnali rossz-szájízű ébredéseket, a kora reggeli lift surrogó hangját, a reggelre átizzadt, nyirkos ágyneműt, a morfondírozást: „vajon mennyi idő lehet még a felkelésig (?)”, sorolta csak magában a napi tennivalókat, agya szánalmasan zakatolt, jaj, csak senkit, semmit nem elfelejteni, felhívni, megbeszélni, iktatni, referálni, rögzíteni (aludj, aludj még Szívem, álmodj még),  az erkélyen elszívott első cigarettát kávé előtt, a másodikat kávé után, közbe az hányingert  napi dolgaitól, a mentő hajnali, mindennapi, szokásos szirénázását, az  öklendezést a reménytelenségre való ráébredéstől, (aludj, aludj még Szívem, aludj, kedves Kicsi), a harmadik elszívását a kocsi indítása előtt, (aludj, álmodj még!).

Ja, most még melegen süt a nap, meg is izzadt fölfele, de jóleső volt a veríték, mennyire más ez a verejték, mint az éjszakai, meg a hajnali ébredéseké, mennyire más (!), önszántából, saját elhatározásából vállalkozott az utazásra, senki se kényszerítette arra. Szabadon döntött így. Kapaszkodott felfelé, jókedvvel, maga mögött hagyva az ismerős, keskeny, barátságos szurdokokat, az utolsó házakat, azok összes, álmos kutyáival, összes, szánalmas, kirekesztő kerítéseikkel.

Ment felfele a vízmosásban, magas fák lombjai közt szűrődött át csak kicsi napsugár, ment, kapaszkodott felfele, tudta, merre tart. Óvatosan, vigyázva, nehogy megcsússzon, átkelt az útját szegélyező patak mohás, billegő kövein, az egyik vízesésnél kicsi, ágakból fabrikált játék-vízimalom maradványaira bukkant, elakadtak a köveken, kirándulók fabrikálhatták régebben, biztos valamelyik kisgyerek apja, még a nyáron. És megörült, hogy fel tud még figyelni az apró dolgokra, és útközben lelt még annyi apró csodát! Nagyon megörült ennek. És látott útközben még annyi apró csodát: fura formájú, színes kavicsot, üres csigaházat, kicsi fenyőn elhagyott madárfészket, olyan nagyon-nagyon, gondos, szeretet-vigyázással épített, biztonságot adó, aranyos-kedves-gubancost, madárszülők – biztos volt ebben – gondosan elrejthették, és a fiókák felnőttek, kirepülhettek onnét, valahogy biztos volt ebbe’. Felért végre a tetőre, feljutott hát a tóhoz. Bámulta jól ismerte, álmaiban annyiszor látta már, aztán, leheveredett, félig csukott szemhéjain keresztül szűrte a fényt, és látta még a kék lepkét, mozdulni se mert, nehogy megijessze, jaj, nehogy elriassza, próbálta vigyázni, félt, nehogy elrepüljön, gondolta magába, csoda festőasszony megfesthetné mindezt. Ha itt lenne.

***

-          Remélem, maga nem fog kiugrani itt most nekem! Nehogy lezuhanjon itt nekem! Repülni ugyanis nem tud, legalábbis szerintem nem.

-          Á, ahhoz túl magasan vagyunk, a negyedik emeleten – vigyorgok, épp tizennyolc éves vagyok.

Utazom az időben, próbálkozok.  Szeretek utazni, leginkább már csak visszafelé – az öregedés biztos jele. Az „előre” már nem rajtam múlik. És nehéz ezzel szembenézni. (Csak az a baj, visszafelé-utazás közbe, nem mindig sikerül odaérkeznem, ahová szeretnék, és még nagyobb baj az, ha sikerülne is, akkor se maradhatok sokáig ott már. Nem akarok sírni. Csak kapaszkodok. Körömszakadtáig. De meg akarom próbálni, és tudom, képes vagyok megtenni! Elmúlt a romantika, a szánalmas vágyódás ideje, tevés ideje jött el.)

Ok, kicsit folytatom, utazzunk, (utazom) tovább. Próbálkozok, elhatároztam, ezután számon tartom, leltározom az időt. Ezermillió éves naptáram van, szeretetre, gyűlöletre. Ok.

2012. november 28. du fél öt. 

Hazafelé igyekszem valahonnét, lefelé a hegyről. Ismeretlen környék, valahogy mégis ismerős. Megkönnyebbülök, álmomban már sokszor jártam erre. Akkor hát nem lesz semmi baj. (Épp úgy, mint álmomban már annyiszor nem lett.) Nyugtatom magam: „Nem lesz baj, nem lesz semmi, semmi baj.” Gyorsan esteledik, szürkül, ősz van, rövidülnek a nappalok, hát sietősebbre fogom, lépdelek lefelé a hegyről, ismeretlen (álmomban mégis ismerős), kanyargós, rossz, botladozó szurdokokon. Házak, (ablakokban kigyúló fények), kerítések, acsarkodó kutyák. Sietek. Megkönnyebbülök, az egyik ház kapuját épp zárja barátom. Szólok hozzá, kérek segítséget, de nem ismer meg. Bezárja a kaput, hátat fordít. És látom, mindegyik ház kapujánál egy-egy barátom, ismerősöm, szólongatom őket eleinte, aztán abba hagyom – rájövök, hiába, reménytelen – fordítanak csak hátat, a kapuk bezárulnak, a házakban sorra kigyúlnak a fények, a biztonságot adók. Legalább az ablakok nem vakok már. Legalább nekik jó. Kinn meg sötétedik. Valahogy majd csak hazajutok. „Ismerős a táj, jártál rajta már…”

(Derűs volt még a kora-délután, hogy felkapaszkodott a hegyre, maga mögött hagyva a zaklatott, zavarodott, zűrös, magába fordult várost, a már csak önmagáér’ élő várost, szeretet-szánalomra méltó, máskor meg oly  bosszantó, utálandó koldusaival, a hivatalokat, elintézendő ügyeikkel, (köztük az ő nem-elintézett ügyeivel, félig nyitott, szánalmas fiókjában, száradt szendviccsel, ideje nem volt, hogy megegye, a fiókban beszáradt tollakkal, szétszórt gemkapcsokkal, idejét múlt feljegyzéseket tartalmazó papír fecnikkel, régi, ki tudja mire jó, elfelejtett telefonszámokat őrző naptárakkal, kevésbé fontos, meg a nagyon fontos „apró dolgokkal”, esős-esernyős hétköznapaival), épp vége ért a tanítás, rajzottak kifelé a gyerekek, ő irigyelte fiatalságuk, érzéseik, nevetésüket, szerelmük, összebújásuk, gondtalanságuk, gyűlölte őket fiatalságukért – szánalmas, undorító volt ezér’ tudta, érezte ezt, szembe tudta volna hányni magát ezért – ők  meg nevettek, csak zsibongtak, futottak lefelé a téren, győzött félreugrani csak, a város meg élte szokásszerinti füstös-zajos-világát, tolakodásokkal, civakodásokkal, zsúfolt buszokkal, elintézetlen ügyekkel, lekésett találkozásokkal., szivárványt imitáló, eső-táplálta olaj-pocsolyáival. Messze volt még a csönd, az elbújások, az éjszakai, oly régen vágyott kucorgások ideje.

Ő meg kapaszkodott felfelé. És egyre nagyobb lett a jól eső csönd, valamilyen rég várt tisztaság. Csak a köd zavarja. Régebben szeretett ott, el lehetett bújni abban ellenségek, gondok elől. Betakarta, ő akkor még örült ennek.)

A ház mögött olyan „gazdasági, hasznos” épületek fogták körbe a baromfiudvart: kamra, alatta pince, (ismétlem, folytatom). Szeretett. Szerettem ott, nagyon. Azokon túl meg a minden portához tartozó kaszáló. Maga volt a szabadság. Két kapu nyílt arrafelé, egyik a kertből, másik a baromfiudvar felől. De mindkét kapu maga volt a szabadság. Vigyázni kellett nagyon. A gödrök miatt. Régebben ütegek álltak itt – tán aknavetők, vagy ágyúk – máig sem gyógyultak be a föld sebei. Vigyázni kellett, nehogy bokája ne törjön. Annak idején minden gödröcskét ismertem. Nem kellett vigyáznom.

A kaszáló végén óriás tölgyfa állt, öten se tudtuk együtt körbefogni, édesanyám, apám, testvéreim, én. (A fát pasziánszozó P. néni vágatta ki; ő maradt utoljára a testvérek közül, lehet bosszúból vágatta ki, mer’ egyedül maradt. És, mert úgy érezte, nem szerettük. Csak az öreg tölgyfát, vágatta ki helyettünk. Sajnálom őt.)

Édes J. néni rétest nyújt épp  asztalon. Jól emlékszem erre. Nyújtja gondosan, hibátlan a tészta. Öcsémmel végig gurítunk néhány gubacsot, az öreg tölgyfa alól szereztük be.  Édes J. néni csak kuncog ezen. 

Petárda-robbanások
Zajában született.
Köd volt,
Nyirkos, és nagyon hideg.
Fények festették akkor
A feszült sötétet,
Cifrázták ijedt tél-éji eget.
Várták trombitaszóval,
Nagy vigasságban.
Épp hogy megfogant,
Pár órás csecsemő csak,
S jutott azonnal árvaságra.
Szülője halott.
Búcsúzott a vigasság közepette,
El is feledték.
Ő kisded még,
Most békésen alszik,
Békés-ártatlan szendereg
Vigyázó csöndben.
Hagyjátok, hagyjuk,
Hadd pihenjen.
Lesz része még halálban, születésben,
Gondban, örömben,
Bánatban, könnyben…
Szóval, lesz tennivalója rengeteg.
De nem kell ám tisztába tenni!
Teszi tisztába tán ő majd
Közös dolgainkat,
Nem tudhatom, jól lehet,
Akad majd fontosabb dolga.
Annyira bízom!
Kevesellnéd, ha majd búcsúzik, s elmegy?
Mondanád: ennyit hozott csak?
Adott csak ennyit?
Lehet, én nem kapok tőle semmit.
A semmit várhatom.
Csak hát sok száz-ezer évig élek,
Voltam tanúja annyi évnek
Sok-sok halálnak, születésnek.
Öreg vagyok.
Apró része, kerékkötője
A nagy egésznek,
Bántó homokszem
Csikorgó gépezetben.
Voltam, megleszek eztán is valahogy.
Ráérek, várok,
Nevetnek rajtam
Pimasz csillagok.
Várok, ígérem.
Hiába! Nem így akartam…

Jó volt akkor a kertben. Nyugalom, biztonság, szeretet. A ház mögött olyan „gazdasági, hasznos” épületek fogták körbe a baromfiudvart: kamra, alatta pince, következett a másik kamra, régebben istállóként funkcionált, Hóka, Csillag, Manci, kedves lovaik rég nem ropogtatták abban a zabot, már gyerekkoromba sem, csillám-szőrüket se kefélte akkor fényesre senki, oly gondos, kedves, szeretet-igyekezettel, senki nem dörgölte homlokát fényes orrukhoz, fejthetetlen, titkot rejtő, gyönyörű szemeikre se bámult már akkor senki, és senki , senki se csodálta hajszálerekkel finoman átszőtt bőrük apró rezdüléseit. Aztán kocsiszín, (kocsi nélkül, régóta), keresztben ólak, másik oldalról kukoricagóré, meg a régebben nyári-konyhaként használt kis ház – néha ott alhattam egyedül, kikönyörögtem ezt, szerettem ott nagyon, zizegő szalmazsákon.

Régi fényképkép előttem: lovaskocsi, a bakon „feszítek”, gyerek vagyok - semmi bűnöm nem volt akkor még, le - M. bácsi mellett, hátul Édesanyám, Keresztem, kisebbik öcsémet közrefogva. Ha jól emlékszem, a „tanyára” megyünk. A tanya már nem az övék, mint ahogy a kocsi, meg a lovak sem. Minden a „TSZ”-é. De a legértékesebb dolog megmaradt, M. bácsi barátsága. Így aztán néha kimehettek megnézni a „tanyát”. Bemenni már nem volt érdemes, - funkció nélküli, haszontalan épület pusztulóban. Nem tudom, mit érezhettek akkor, de én élveztem a kirándulást. Néha le kellett hajtanunk a fejünk, az út fölé hajló ágak miatt. Csak gondolom, inkább tudom, utólag megértem, és biztos vagyok ebben, nem bántotta őket, nem szomorkodtak, hogy majd minden elveszett. (Figyelemre se méltó volt ez az eszembe jutott „apró dolgok” közül.)

Igen. Azt hiszem, az idő múlásával átértékelődnek dolgaim. Van ez így, előfordul majd mindenkivel.  (De leginkább, a szerencsésekkel.) És én „szerencsés vagyok”. Csak közbe kopik hátralévő időm, meg szaporodnak sokféle halaszthatatlan dolgaim, szaporodnak a rossz novella kezdet-csökevények, fiókomba’ az elintézetlen ügyiratok, fejemben a szerencsétlen, elhagyott „verstöredékek”, lezáratlan összes dolgaim – felejteném, őket akarok felejteni, (de ez valójában nem igaz!), mert nem tudok, nem tudok. És nem is akarok! Mondhatná akárki: „majd az idő mindent megold.” Már nem hiszek ebben. A gondolatok meg nagy-makacsul előbújnak, édes-kedveseim, követelőznek, mondják csak: tégy már valamit, „hülyegyerek”! Én mondom nékik akkor csak: „hess”, nem érek most rá erre, meg nem is merek, dolgoznom kell, pedig ez nem így van, semmi kedvem így ehhez már, elhatároztam már magam rég - és hiába gyűlnek „a „félig szítt cigaretták” is, meg az (erkélyen visszaváltásra váró) üres üvegek, eldöntöttem. Életembe sose fejeztem be semmit, semminek nem jártam a végére – sajnálom már, nagyon sajnálom – összes szeretteim bántom, bántottam, az égen meg szomorkodnak a csillagok. Bántottam kedveseim szóval, tettel, máskor hallgatással. És nincs erre bocsánat. A vezeklés értelmetlen. De talán még van, ami visszaváltható, megváltoztatható. Jaj, közbe meg csak gyűlnek a megcímzett borítékok, az el nem, küldött, szánalmas levelek, a tárcsázatlan hívások, az el nem küldött üzenetek. Kérlek, segíts, Apró Dolgok távoli, Kedves Istene!

Szerettem abban a kedves, régi nyári kertben! Mert ugyan ismétlődtek a napok, váltották egymást sorra csak, olyan kedves-szüntelen-de-egyáltalában-nem-szürke-egyhangúsággal, valahogy mégse unatkoztam, sose unatkoztam; jó dolgom volt, meg aztán biztonságban is éreztem magam. Mer tudtam előre, majd mindig tudtam, mi fog történni aranyos-kedves nyári kertemben.  És azért mindig történtek váratlan „apró dolgok”: rácsodálkozás csuda-lepkére, vagy talált, fura színű, fura formájú kavicsra, sajnálkozni eltévedt kisborjún, szánakozni fészekből kipottyant verébfiókán, – pákosztos macska meg annyira megörült akkor neki – (én meg akkor megharagudtam rá, nagy butaság volt, ma már nem haragszom), szánni, vigyázni az ablaküvegen zümmögő, szabadulni igyekvő legyecskét. Az „apró dolgoknak” úgyis meg kell megtörténni, rájöttem már, tőlünk függetlenül történnek meg. Csak „úgy lesznek” maguktól, és mi nem tehetünk ez ellen semmit, semmit, és ez jó, nagyon jó. Legfeljebb örülhetünk, vagy szomorkodhatunk, nagyon örülhetünk, vagy nagyon szomorkodhatunk. Ez már a mi dolgunk.

Fura idők járnak mostanában. Reggelente sűrű a köd, bepárásodnak az autó ablakai, látni alig lehet, mikor leereszkedek a dombról. „Üresbe” teszem, hogy „spóroljak”, gurulok lefelé, aztán a domb alján gázt adok. A hét végén esett, majd kiderült, aztán csak zuhogott ismét, majd kisütött a nap. (Áprilisi november.) És előbújt a szivárvány is; kislányom mondta: „nézd apa, szivárvány!” (És nem értette, miért vagyok szomorú.) Ablakból néztük.

És jó dolog megöregedni, átértékelődnek dolgaink; a „rég fontosak hitt dolgok” jelentősége idővel elporlad, értékük vesztik; már nem érdekel, hogy figyelemre se méltatott a „gimi legjobb nője”, (álmodoztam róla eleget, megszólítni se mertem – nem került volna semmibe), meg az se zavar, hogy nem voltam jó matekból se, szegény oszti, (matek-fizikatagos tanárnő, az első osztálya voltunk, alig volt idősebb nálunk) se szeretett ezért, ő az embereket két csoportba sorolta; matematikus tehetségek, meg, akik „reménytelenek”  –  én meg az utóbbiak közé tartoztam, de csak nevettem a közgáz-felvételi  szánalmas példáin, fel is vettek, (el is végeztem, a de minek) őnéki köszönhetem, annak idején az egyetemen is megéltem az ő tanításaiból, ezt meghálálni nem lehet, –  később aztán megszeretett, mer akkor már nem kellett szégyenkeznem, hogy nem tudtam akkor a matek szakkörbe megoldani azokat a furmányos példákat, amiket kifundált nékünk, szívéből adta. Ezek a dolgok jelentőségük vesztették már. De arra jól emlékszem, hogy névnapját később páran mindig együtt ünnepeltük, megkerestük, és mondta akkor (utolsó találkozáskor, mer fiatalon halt meg!) : szóval mondta: „nem gondoltam, hogy ti mindig megkerestek, sose voltatok a kedvenceim, nekünk akkor jól esett, hogy végre kimondta, az „eminensek” meg nem voltak sehol, ő meg fiatalon halt meg, egyetemi tanárként, kijavította az utolsó „zh”-kat is, aztán ráborult az asztalra, első a kötelesség, (utána jöhet a szabadon választott halál), nagyon szégyelltem, és a többiek is szégyellték utolsó névnapjakor – akkor még nem sejtettük, hogy ez az utolsó – ő tanár, egyetemi tankönyve jelent meg, és mi mindannyian „előbbre álltunk”  jobban kerestünk, volt már párunk, ő egyedül élt, beszéltünk utána erről… - ez zavar, de nem bánt a kedves-cinkos nevetése, mikor osztályfőnökit kaptam, mert elkéstünk a rajzóráról, sokkal fontosabb dolgunk volt: meg kellett néznünk az elefántok etetését, mert cirkusz járt épp a városban ezeket a dolgokat megőrzöm mindig, mer fontosak nekem…

Apai nagyapám önkéntesként harcolta az első világháborút. Fiatal volt nagyon. Mesélte, a ”feltöltött személyi állományú” gyalogos zászlóalj menetelt felfelé, aztán foglalt állást valahol a Kárpátokban. (A történészek az oroszok áttöréséről írnak. Személytelenül, emberi sorsokról nem szólva. Nem feladatuk.)

Szép idő volt, menetelt a zászlóalj csak felfelé, a sűrű fenyőerdőben. Többen megtöltötték kulacsaikat a patak vizéből. Meneteltek, hallgatták a csöndet. Feljebb haladva döbbenten látták a patakban fekvő lótetemeket. (De mindegy volt már.) Néhány óra múlva a zászlóaljból pár ember maradt. Nagyapám földije, kedves barátja kiszólt a fenyő törzse mögül, keresztnevén szólította őt, mondta: soha nem jutunk haza innen már. (A halántékán érte a golyó.) Nagyapám évek múlva tért haza Szibériából. Szerencséje volt, tudott németül, szerbül.

Az ő részéről (is) sváb származásúak vagyunk. Nagyapámék Bácska-Bánátban éltek, gazdálkodtak ott, aztán magyarosítottak, onnét van vezetéknevünk, az én vezetéknevem. A háborút követően a család szétszóródott, Ausztria, Magyarország, volt, aki meg se állt Amerikáig.

Nagyon szerettem gyerek lenni akkor abban a kedves nyári kertben. És sose untam az egyhangúságot, reggeli ébredés a kanász-ostor csattanására. Gyorsan: „cicamosdás”, aztán keresztanyámmal mentünk Kolorádó-bogarakat szedni. Hűvös reggel, harmatcseppek, a bogarak könnyű prédaként dermedten hagyták, hogy belerázzuk őket a dunctos üvegbe. Csíkosak, meg pöttyösök. Pedig, ha tudták volna! (Mert őket a tyúkok igen szerették, csak kapkodták fel, ahogy reggeli zsákmányunkat diadalmasan elébük szórtam.)

Mindenkinek megvolt a saját dolga. Keresztanyám a kertet művelte, J. néni  főzött,  P. néni , legkisebb húguk pasziánszozott, férje, Gy. bácsi volt a férfi a háznál. (Gyerekük nem volt.) Én meg „csak elvoltam”. Nagyon jól elvoltam akkor. Gy. bácsi sokat olvasott, a könyveket postán rendelte. Azokat aztán gondos-szép írásával, széljegyzetekkel látta el. És volt rádiójuk is. Emlékszem, épp zenét hallgattunk apám, ő meg én. Apám „produkáltatott”, kérdezte: no kisfiam, mi ez a zene? „A Kreutzer szonáta” válaszoltam. Gy, bácsi csak nevetett, és mondta apámnak. Nálunk ebbe a korban a gyerekek lovat hajtanak már. Igaza volt. (Semmire se voltam jó akkor, és most se.)

A hidegben (Szibériában) robbanás kíséretében repedtek szét a hatalmas fenyők.  Ezt még nagyapám mesélte. Apám is mesélt fenyők pusztulásáról – ez jó negyedévszázaddal később történt – amerikaiak bombáztak akkor épp, fenyők égtek, az Alpokban, a Dolomitok lankáin. Apámék Lienzben voltak akkor, több család menekült Magyarországról, mentek, menekültek, cókmókjukkal felpakolt szekereikkel. A kvártélyról, való gondoskodás apám feladata volt – jól beszélt németül.

Akkortájt – az időrendnek annyira nincs jelentősége – máshonnét is indultak fogatok nyugat felé. Az egyik fogatot tizenhét évesen, későbbi apósom hajtotta. (Az oroszok átkeltek már a Dunán, fogatokat, embereket rekviráltak. Székesfehérvár felé igyekeztek, a hírek szerint német csapatösszevonások voltak arrafelé.)

Jó negyedévszázaddal később, apám megmutatta a kisvárost, ahol annak idején szállásuk volt, a város fölé nyomasztóan tornyosuló hegyekkel, fenyőerdővel. Megmutatta az iskolát is, ahol annak idején laktak, és a fizikaszertárban gőzgép-makettekkel játszottak. 

Lassan ballagunk felfelé. Lesett a hó az éjjel, nem jár a 22-es, lépkedünk csak porhóban, semmi nyom még, jól esik, ahogy az halkan ropog lépteink alatt. Gimnáziumba járok épp, borért megyünk nagyapámmal, közel a Karácsony. Derült idő van a tetőn, a köd a városban maradt, elálmosodott, elaludt a völgyben, nem baj, így hát mosolyoghat itt fenn a Kedves kedvére, süthet ezer ágra. (Írok tovább, mert megígértem.)

Nagyapám a diófa ágára – a diófát még születésem évébe ültette, azóta termőre fordult már – jó darab hájat akaszt, gondosan kiválasztja az ágat, magasan, törékenyt, távol a présház tetejétől is, kóbor macska el ne érje, fontos szempont. Én közben a lakattal bajlódok. (A madáretetőbe nemigen érdemes magot szórni, gyönyörű-sárga, önzőn-mohó sármányok telepszenek be, nem tágítanak onnét, elűzik a cinkéket, de a magot feltörni bezzeg nem tudják topa, ügyetlen csőrükkel, csak túrják, kiszórják, szemetelnek.)

A demizsonok megteltek, én is kapok pohár bort, átmelegít. Lesöpröm a présház előtti padról a havat, leülünk, rágyújtunk, hallgatunk.  Nézzük a tüsténkedő cinkéket. Hamarosan Karácsony.

Nem túl jó dolog az öregedés. Reggeli borotválkozás, a bőr petyhüdt már, türelmetlen-sietős pengehúzások nyomán vékony hajszálerekből serked a vér, elállni nem akar, pedig igyekezni kéne, az ember nem nézegetheti elégedetten az arcát, nem mondhatja: azér, akárhogy is fut az idő, még „jó csávó vagyok”, és nem mondhatja (!), csak a fáradtságot, saját szürkeségét látja a tükörben, és még szerencséje, ha az bepárásodik, legalább nem kell szembeköpnie magát.

Meg aztán még furcsa dolog is az öregedés, jó ideig nem zavart, egyáltalán nem zavart, hogy lekésem a labdákat a pályán, hogy szemüveg kell, nehezebben veszem a levegőt, nevettem rajta csak, nevettem azon, hogy pici pirulákat kellett lenyelnem, mire jók, nem tudtam pontosan, igazán szólva nem is érdekelt – kérdésemre, meddig lesz erre még szükség, háziorvosom kedves, szókimondó  asszisztense válasza csak annyi volt: „remélje, hogy még sokáig” – aztán jött pár év – ó azok a kedves évek – amikor rettenetes dühös lettem magamra, hogy öreg vagyok, és bármit is teszek, hiába szedem a kicsi „izékéket”, öregszem egyre,  a folyamat már visszafordíthatatlan, megállíthatatlan, és  hiába teszek apró gyógyszert műanyag-szerkezetbe, kattintás, porlasztás, aztán mély levegővétel. Hiába.

Keresztanyám a szemem láttára öregedett, és én nem vettem észre. Meggörnyedt, púpos lett. De mi csak üldögéltünk a lábainál. Régi kép előttem, családi fotó: szüleivel, testvéreivel. Nem szép rajta, csak gyönyörű. Igazából sose öregedett meg, a tündérek, az angyalok sose öregszenek…  Ismertem tündért, igazi angyalt, szerencsésnek mondhatnám hát magam! Csak hát annyira önző, mohó az ember, mindent magának akar, olyan telhetetlen, saját magának követel mindent, minden törődést, összes szeretetet! És olyan kevés az angyal, meg aztán annyi a dolguk ebbe a világba! És amikor itt hagynak minket, akkor értjük meg igazán, milyen nagy a veszteség.

(„Jössz?” Kérdezte akkor nagybátyám, én meg csak annyit mondtam: „Á, menjetek csak! Én maradok. Maradtam.)

folytatnám

(Közbevetés: Jaja! Magam szabom az időm, nem vagyok beteg, áááá, egyáltalán nem, de mostanába’ nem túl jól alakulnak a dolgaim. Sietek hát, gyorsan mesélni sokat. „Gyorsan, sokat”.)

„Megérdemli hát, hogy őróla is írjak…” (Szöveg: Bereményi, zene: Cseh Tamás) Csak nem tudom, én megérdemlem-e. Írhatok egyáltalán őróluk? („Szegény Éva…”) Mindegy, megígértem, folytatom, ha nem is érdemlem meg hogy „hogy Őróluk is írjak…”

-          Úszunk egyet? – kérdezte nagybátyám.

Lusta, álmos, késő-délután volt a tó partján, lassan nyúltak, követelőztek már az árnyékok, de a tó csillámlott még, a fák levelei nem rezdültek, de hiába, mindenki készülődött már haza, vagy valahová, akármerre, közöm nincs hozzá, szüleik próbálták kiparancsolni szeleburdi gyerekeket a vízből, reménytelenül, aztán meg úgyis múlóban volt a nyár, meg a  hamutartó is megtelt elszívott cigarettáink csikkjeivel. (Meg volt már jó néhány elkopott dobozos sör is.)

- Az asszonyok meg csak had beszélgessenek.

Szerencsére nagybátyám nem jutott messzire akkor. (J. néni aranyfogáról nincs további információm. De, asszem, nem is része a történetnek)

-          Úszhatunk épp. Jönnek az unokáim is. (De hosszába.)

-          A tavat? De hosszába már nincs kedvem. Menjetek.

És ők mentek. Szokásom volt átúszni a túlsó partra.  Még most is át tudnám tán, csak hát mi értelme is lenne?  Nincs kedvem kimenni a tóhoz. (Se.) Nagybátyám hetven éves múlt már akkor. Hetvenötödik születésnapját együtt ünnepeltük. Anekdotáztunk, szívesen látott vendégek voltunk azon az őszön, a tóparti kis vendéglőben, unokái családtagjai, barátai köszöntötték, aztán még abban az évben elment. Szerencséje volt ebben. Mert akkor már pusztított benne az.

Na ja! Nem akarok csupa szomorúságról írni! Mer előbb-utóbb csak nevetés lesz a vége. Jobb lenne, ha vidámabb, legalábbis nem csak szomorú dolgokról írnék. Megpróbálom.

Szóval kedves nagybátyám – annyira jól emlékszek azokra az időkre, pedig gyerek voltam - több menyasszony-jelöltet mutatott be, (havonta-kéthavonta egyet-kettőt, általában klassz úszócsajokat. Aztán megtalálta az igazit, és tudom, jól választott.

J. néni a faluban lakó nagynénik egyike, alig éves házassága után megözvegyült, és kisfia sem élte túl az egyéves kort. De(!) J. néni mégis aranyos volt, kedves, vidám, meséit – életéből merítette – sose untam el, szájtátva hallgattam. Meséi külön fejezetet érdemelnének. Magas kort ért meg, meglátogattuk, mikor haldoklott, elutazni készült, közben őt régóta váró kedveseit szólongatta.

J. néni nagyon tudott mesélni, mesélt a betyárokról, akik gyerekkora idején a megzörgették az ablakot, mesélt, miként mentek kislánykorába szekérrel az eszéki vásárra. Mesélt nagybátyámról, milyen is volt gyerekkorába. Mert őneki is mesélt annakidején, mikor lefeküdtek esténként. És történt, hogy aznap éjjel édes J. néni eleget mesélt már, elálmosodván, alvást tettetett, erre nagybátyám mondta csak, olyan csalódott-kisfiús-mérgesen:

- Hát nem elaludt a büdös!

Édes J. néni akkor csak – nem tudván megállni magában – kuncogott. (Nevetni sose láttam, csak mosolyogni. Csak kuncogni, ha látta, élvezzük humorát, meséit.) Nagybátyám meg akkor:

- Jaj, most úgy szégyellem magam!

(Aztán sok-sok év telt el, senki se mesélt, magamnak nekem kellett olvasnom meséket, meg kitalálnom. Aztán jött valaki, csoda verseivel, meséivel, soha el nem unnám (!), és akkor rácsodálkoztam, és akkor még Őnéki, Kicsinek mesélhettem.)

Kedves keresztem, sose mesélt nekem, ő egyszerűen „csak volt”, részeként az életemnek. Gimnáziumba jártam már, de ha meglátogattuk, öcsémmel odaültünk a lábához, dédelgettük, beszélgettünk, kérdezgetett, napi dolgaink felől. Apám – praktikus elme lévén – így figyelmeztetett: „Tán nem kéne ezt, a többiek elirigylik szereteteket, még azt hiszik, örökölni szeretnétek.” Anyagi javakat onnét én semmit se örököltem. 

1952. forró augusztusában, szüleim összeházasodtak. Fehér tollú, fiatal kakasokból készült a kakaspörkölt, másik nagyapám szerezte, az italok a fürdőkádba hűltek, nagybátyám feladata volt, hogy időnként cserélgesse a vizet. (Tudom, biztos vagyok ebbe, elfelejtette. És ezér különösen szeretem.) Szüleim nászútra Bpestre mentek, meg nem tudom mondani hová, de nem volt rossz a szálloda, asszem, a Margitszigeti Nagyszálló. Mindegy, annyira nem fontos ez már, csak hát a szálló ablaka valamilyen szerencsétlen, útba lévő tűzfalra nézett. És anyám akkor elsírta magát. De nem értek rá szomorkodni sem, mert le kellett ereszteni a jószándék-útravalóul becsomagolt tortát a Dunába. Azt meg csak vitte a víz, lefele. Nagyon meleg volt azon a nyáron.

folytatnám

Harkányig mindig vonattal mentünk aztán volt csatlakozás. A szomszéd falunál szoktunk leszállni – fakazettás temploma országszerte ismert, a tisztelendő kedves barátunk volt, később halottaink is ő temette, – aztán rövid gyaloglás, míg „haza” nem értünk.

Egyutcás ormánsági, kis falu, „szakkifejezéssel” élve zsáktelepülés. Naponta egyszer valamilyen autóbusz is megjelent, sose szállt ki abból senki, és sose szállt fel senki rá. A ház – az építési szokásokkal ellentétben – párhuzamos volt az országúttal, spalettás ablakok, rézkilinccsel. Este zártuk, és hajnalba’, ahogy derengett, hallatszott a kanász ostorcsapkodása, akkor résnyire beengedtem a fényt.

Határsáv-megközelítés kellett akkor, mondták, a „Tito” miatt van ez az egész, gyerekfejjel nem értettem, ki az miért kell a papír, de nem is foglalkoztam vele.

Annyira furcsa! Az ember kopik, öregszik, csak az érzései azok sohasem: gyűlölet, szeretet, szerelem… Meg akárhogy is kopik az ember, akárhogy is öregszik, csak hát az érzései nem, hát, azok sohasem, csak erősödnek, békén nem hagynak, karistolnak: megannyi szeretet, szégyenkezés, lelkiismeret-furdalás, soha meg nem szűnő szerelem, sose szűnő, erősödő vágyódás.

A házhoz nagy belső kert tartozott, a konyhából téglázott tér vezetett a nyomókútig. A téglák közt moha. Aztán hosszú út a „filagóriáig”. Kis asztal, rossz priccs, pár szék, nádfonatos falak régi, színezett képeslapokkal, olyan fekete-fehérek, az asszonyok szája meg kipirosítva. Lehetett kártyázni, szunyókálni ott, meg körülötte bújócskázni is. Az odavezető út mentén kétoldalt földieper piroslott a homokban, az úton túl kétoldalt zöldségeskert, a „mindenkori szükségletekre”. A hosszú utcai kerítés mellett, végig-végig, sűrű málnás. Keresztanyámmal sokszor elindultunk abba délutánon, mentünk, mentünk, egészen addig, míg a tálka meg nem telt, annyira gyorsan (!), az uzsonnára szánt gyümölccsel. És sose értünk el a málnás végére!

(És annyira furcsa ez! Életembe sose jutottam sose dolgaim végére. Meg kéne próbálnom végre. Félek, elkéstem, vesztettem csatát.) De háborút nem!

Az átellenbe lakó szomszéd lányába, Ilonkába halálosan szerelmes voltam. Bátyja, S. a „barátom” volt, húszéves paralízises, sokszor vitt Panni robogóján. És én meg csak mondtam húgának, Ilonkának: „ha felnövök, elveszlek feleségül, meg lesznek gyerekeink is”. Ilonka nevetett, kedves volt hozzám, nem akart megbántani, tizenhat éves lehetett, én meg… Szóval: akkor fiatal voltam még, ma meg már túl öreg lettem már.

Öcsémmel többször tanakodtunk arról, mer nem hagyott minket békén a dolog, „hogy is lehet a gyerek”. Végül, arra a megállapításra jutottunk: „el kell venni a nőt.” (Feleségül.) Ebbe maradtunk.

Szerettem a szomszédba átjárni. Nem csak Ilonka miatt. Tartottak mindenféle állatot, lovaik, teheneik voltak. Szerettem az istálló szagát, máig is szeretem. Este a gazda itatni vitte a bikát, én csak a tornácról nézhettem. Egy nap az udvaron tébláboltam, aznap a szokásosnál hamarabb hajtották haza a ménest. Barátom épp vizet húzott a kútból, és a vödör tartalmát a hazatérő, kedves, hóka-csikóra zúdította, az meg csak felágaskodott, és sértődötten farolt ki az udvarból.

-          Mér bántottad?

-          Megtaposott volna.

1956 – ban, alig pár évvel korábban, nagybátyám – tanulnia nem lehetett, „katonatiszt-ivadék” volt, munkája nem volt, csak kalandvágya, abból sok, – némi pénzzel, elemózsiával ellátva, no meg J. néni aranyfogával nekiindult a déli határnak.

folytatnám