Lusta forró nyár volt,
A folyó partjától,
Két lépésnyire álltam,
Néztem, mi folydogál,
Lenn a mederben, az árban,
A megnyilvánuló világban.
A történet ott folyt előttem,
S én magamtól
Megkülönböztettem,
Amit láttam, ami lent úszott
Örvénylett hibátlan,
Az idő tartozékaként.
Nem elhanyagolandó e tény,
S kezemet a világ ütőerén
Könnyedén tartva,
Kisvártatva konstatáltam,
Hogy mégsem olyan
Hibátlan e történet,
Mely a folyó partján ülve,
Szemeim előtt jelent meg.
De vajon mit jelentek én neki?
Ki kívülállóként figyeli
A határozatlanság relációit,
Az őrület korának generációit,
A megzavarodás ötleteit.
A parton Hamvas köteteit olvasom,
Lefekszem, s kinyújtózom a napon,
Időn, s játékon kívül maradok.
De szabadok leszünk-e valaha,
Ha az ember régi otthona
Emlékezetét elfelejti,
Ha csak önmagát növeszti,
Aszalja, emészti, s átmenetileg
Mindenbe belekezd?
Vajon e kedv mikor hűl ki?
Mikor ül ki végre a partra,
Mikor hagyja, hogy a folyó
Nélküle folytassa az utazást,
Az örvénylést, az áradást,
Mit időtlen idők óta fut,
Vízcseppek sokaságaként?
Én turistaként élek a világban,
A vitákban pártatlan vagyok,
A folyó partján kapok ihletett.
A szabadság ígéretes ajándéka
Az emlékezet, s ma már tudom,
Hisz megtanított rá e kép, e jelenet:
Jelenlétemet valaki megelőzi,
S szelíden le is győzi utóbb,
De remélem mielőbb.
2014. április 13.
Hozzászólások