A madarak is előbb-utóbb
már mind leválnak
a rezzenő szelekről;
csupán csak kivénhedt,
aggastyán-csontjaik
reszketnek céltalan.
Mert a szél - sok esetben -,
belakja a vidéket észrevétlenül.
Napfordulók pereméig
is eltöpreng ilyenkor az ember:
vajon a madarak
tudatosan vándorolnak,
költözködnek-e?!
Már a galambokban
sem igen lehet megbízni,
hiszen összegúánozznak mindent
- annak ellenére -,
hogy kitartón,
hűséggel megetették őket.
Kérdéseket boncolgat
egykedvűn a naplemente is;
tegezés s tisztelet közt
félúton megszakad már
minden elvetéltnek hitt,
titkosított összeköttetés.
Önkéntelen is megsértődnek,
s nemcsupán alamuszi gyávaságuk,
szégyenfoltjaik okán
- de kicsinyes, kódolt
utasításokat követnek
tán azok is, kik egyre
inkább önmagukkal is
rendre megalkudtak.
Odabent arcok redőzet-mélyén
kontúros némaság
lubickoltan fickándozik;
láthatatlan lábak tapossák
a tűrt alázattal élőket,
kik tán nem is tehetnek semmiről.
Méhkasként zsong
milliárnyi csillag
a kozmosz tág űrén,
mégis itt e Földön
egyre nehézkesebb párt találni,
ki pénz nélkül is elfogadja
s szereti úgy társát,
ahogy megismerhette.
Görbe-tükrökön át
hamis torzó-képeket
vetít magának
a felszínes manipuláció;
őszinteségbe, bizalomba
bizony csupán csak
egyre ritkábban kapaszkodik.
A Jövő bizonytalansága,
akár egy könnyű takaró újra
s újra lecsúszik az ember bőréről,
még akkor is, ha szeretné tudni
merre visz ismeretlen útja.
A tudatalatti félemeletét mintha
- sokszor -, lezárták volna
a kreatív, alkotói eszmék elől,
mert csak papoló
óbégatások szózatait hallani.
A Világ mostan,
akár egy érthetetlen
róka-labirintus belvilága,
amiből kiszipolyozták az emberséget.
Nyersen s elvadúltan
űzi kicsinyes hóbortjait
mostan e gyarló ember
kézcsókot ritkán ad
igazi hölgyeknek.
Hozzászólások