SZÉPIRODALOM

Egy kettő egy kettő, sikong a leányka,

meglendül lábán a parányi topánka.

Léptével játszódik a levelek között,

csattan a pici talp a nagyobbak mögött.

Labda pattog árnyak alatt  el kell érni,

fut az apa, fut az anya, fut egy néni,

mindhiába liheg is a három felnőtt,   

kisleányka érte utol mégis előbb.

A nevetős boldog napok egyre nyílnak,

Életükhöz szép meséket együtt írnak.

Kedves reggelt víg nappalok ékesítik,

kis Zsuzsika szüleiben vakon bízik.

Mit nekik a tél hidege, jót nevetnek,

jöhet a hó, jöhet a fagy, és zord felleg,

nyár melege zivatart hoz, az se számít,

egyek lesznek mindhalálig, bármi csábít.

Sár freccsen a ruhácskára, ó mily szégyen!

Apa rohan, bölcs nyugodtan, hogy segéljen:

– Ez csak játék, ne sírj ezért, nevess rajta! –

Szép a jövő, emlék lesz ez, azt sugallja.

Szikrázik a napsütés, de felhő toppan,

éktelen zaj agyakat tép, villám lobban.

Kis Zsuzsika lelke szakad, mikor látja,

égi szikra édesapját földhöz vágja.

Anya szalad, egyre sikolt, eszét veszté,

szénné égett édes férjét élesztgeté.

Kisleányka hangja csuklik: Édesapám,

fogd a kezem, ölelj még át, nézzél én rám!

Kába ködben múltnak sírján bús az élet,

tapogatva botladozik két szép lélek.

Szakadék húz, remény rugdos, hol is az út,

nincs fogódzó, inog a lét, minden oly rút.

– Édesanyám, mi lett veled, miért fekszel?

Leánykéztől borosüveg széjjel freccsen.

– Ne tedd velem, ezt a szégyent, dúlt a lelkem!

Bomlott álmok tépik szívem és a testem.

Nincs nyugalmam mióta az ég ránk szakadt,

legyél nekem te legalább, ki megmaradt!

Barátaim, merre vagytok, hol van kis fény,

szétzúzom e rút világot úgyis még én! –

Szíve kemény, flegma némbert játszik egyre,

duhajkodik korhelyek közt eszét vesztve.

Link társaság beszippantja, együtt égnek,

nincs határa sem a drognak, sem a kéjnek.

Magányának álmait marja az emlék,

borzongatva ébreszt reggel a verejték .

Pillanat reménye csillan, talán majd ma,

de szégyenkönnyet önt, a tegnap kalandja.

Kopog a reménység, vihog a társaság,

de jő az éjjel újra, s fertő odavág.

Nincsen kapaszkodó, botlik az avaron,

hová lett a kislány, az édes amazon?

Szép arcok sorjáznak a holdas éjszakán,

kedvesek, bohémek, mint ő volt hajdanán.

Száll az ének, a vendégsereg elsodor,

egy új világról álmodnak, hol nincs nyomor.

Műterembe tartanak, ott nagy az élet,

víg dal szól, ha pokol is lesz az ítélet

Művész lelkek, az ő ecsetjük színt kever,

cifra ágyra modell kéne, ki fent hever.

– Új leányka, szép kedvesem, legyél te az,

szép testedre e bohém csapat rászavaz.

Még úgy se láttunk ily ragyogó alakot,

bűnt követsz el, ha testedet eltakarod. –

Szólt egy víg hang, a nagy csapat meg helyeselt,

és pózolt a lány, mindenkit lehengerelt.

– Kiált az egyik, – whiskyt ide a szépségnek!

Pohár koccan, így oldódnak a kétségek.

Vázlattá lesz ecset nyoma, pendül a húr,

van, ki szaval, trillázni kezd a trubadúr.

Édes káosz diktál rendet, minden oly szép,

pohár koccan, csók is csattan, öröm e kép.

Képre dal jön, megáll a kéz, és a kréta,

eszme alszik, a húr pendül, nincs diéta.

Tölts barátom, száraz torkunk oly panaszos! –

pohár koccan, újra tölti azt a csapos.

Órák telnek, dúl a jókedv, hajnalodik,

van ki  fáradt, lent a padlón kókadozik.

Lassan kihal a vitézség, elül a vágy,

csak szép Zsuzsa ébredezik, forog az ágy.

Szégyenében szűköl halkan – Hová lettem?

Én istenem, jó istenem, mit is tettem?

Halálba visz ez az élet, jövőm sincsen,

emlékeim szép képei minden kincsem. –

Nyíl az ajtó, könnyei közt árny közelít,

hangja bársony, mélyről tör fel, úgy melegít.

– Ez csak játék, ne sírj ezért, nevess rajta. –

Szép a jövő, emlék lesz ez, azt sugallja.

– Édesapám, hogy lehetsz itt, hisz meghaltál,

égszakadás délelőttjén,  úgy itt hagytál! –.

Fiú nevet, –  Égszakadás éjszakáján

 mennydörgésben születtem én éjfél táján.

Idősebb vagy, az én lányom hogy lehetnél? –

Álmélkodva néz a fiú, úgy nevetgél.

De mert látja, komoly a lány, zavart szegény,

kétely gyötri, bár szemében ott a remény.

Segít neki felöltözni, hajat fésül,

pici ruhát igazgatja, s cipőt végül.

Súgja a lány, merre néki a hazája,

mennek, mendegélnek, mint legény, s babája.

Léptükkel játszanak a levelek között,

tipeg a tűsarkú a nagy cipő mögött.

Egy, kettő, egy, kettő! – sikong a leányka,

meglendül lábán az észvesztő topánka,

Bár az idő múlik, a rajongás marad,

nem dúlhat a szenvedély, győz az akarat.

Ha meginogna is jelleme a lánynak,

ott van apa újra, s gátat szab a vágynak.

Láthatatlan kapocs köti össze őket,

mi fonhat így össze, holtakat élőket?

Lélek szállt tán vissza könyörgő szavakra,

új testbe költözvén támaszul kacagva?

Tudni sem kellett, csak szerepüket élték,

hogy őket  a mennyben mire is ítélték.

Megnyugvás volt mindez fiúnak, Zsuzsának,

fogódzó a lánynak, s öröm az apának.

Csodálatos volt e villám szülte viszony,

jöhetett a dörgés, fénylés vagy az iszony.

Egy égi mosolyon úszott már a létük,

isteni hang küldött vivátot feléjük.