SZÉPIRODALOM

Különös álmot láttam éjjel. 
Egy küzdőtéren egy démon közelített felém. Először embernagyságú, fekete gomolyagként kúszott irányomba, majd ködös alakja még inkább összekuszálódott, és egy farkas alakját vette fel. Egy félelmetes, támadásra kész, vicsorgó farkasét. Alfahímnek tűnt. 
Könnyed páncél volt rajtam, sisak nélkül. Magam elé emeltem pajzsomat és előrántottam kardomat. Valahogy így nézhetett ki egy küzdelem a gladiátorok idején is, gondoltam. Menekülésre esélyem sem volt: jöjjön, aminek jönnie kell! 
A farkas folyamatosan jött felém, miközben végig a szemembe nézett. 
Tekintete szúrt, és mintha tükröt tartott volna: elsőként életem elszalasztott lehetőségeit juttatta eszembe. 
Mellkasom szúrni kezdett, a fájdalom minden egyes emlékképpel erősödött. Mintha szögeket ütött volna szívem köré. Az a sok-sok pillanat, amit nem használtam ki, holott tálcán kínálta elém az élet: sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire fájnak majd. A lemondott találkozók, az oda nem illő mondatok és a nem megfelelő helyzetfelismerések - vajon, ha akkor másképp döntök, most előrébb tartanék? 
Hunyorogtam. Tudtam, hogy ha továbbra is a farkas szemébe nézek, azonnal legyőz. Erősebben markoltam pajzsomat és kardomat. Ilyen könnyen nem adhatom meg magam. 
Ahogy ellenfelem a tűhegyes, fehér fogait villogtatta, a hibáim pörögtek végig elmémben. Mellkasomba ismét belehasított a fájdalom, azonban mintha a szögek helyét máris a farkas csattogó állkapcsa vette volna át. Az eddigi szúrásokat marcangolás érzete váltotta. 
Nincs ember hibák nélkül. Ezt mindannyian tudjuk, sokszor mégsem vagyunk képesek elfogadni a sajátjainkat. És most nem a külső hibákra gondolok, hanem a belsőkre. A jellembelikre. 
Néha túlzottan magába forduló, máskor éppen az ellenkezője, túlságosan harsány. Olykor a másikért mindent feltétel nélkül megtevő, legközelebb az érzelmeket észre sem vevő. Néha a legkisebb örömök miatt a felhőkön lépkedő, a következő pillanatban pedig a mélységekben dagonyázó. Megtalálom az arany középutat? 
A mellkasomat kínzó nyomás miatt nem bírtam tartani pajzsomat. Karomat lassan leengedtem, védelmem a földre csúszott. Másik kezemmel viszont kitartóan markoltam kardom nyelét. Még nincs vége. Ha elég közel kerül hozzám a démon, le kell sújtanom. 
A farkas elégedetten nyugtázta gyengülésem. Nyelvével már a száját nyalta, morgása egyre hangosabbá vált. Még mindig a megfelelő pillanatra várt. S erősödő morgásával a jövőbeli félelmeim megsokszorozódtak. 
Mennyit foglalkozzak a jövővel? Sodródjak az árral vagy tudatosan tervezzek? Ha mindent megtervezek, tudom-e befolyásolni, mi történik velem, vagy legfeljebb csak egy-egy adott helyzetben tudok jól dönteni? S ha mindig az előttem álló időre fordítom energiámat, vajon megélhetem igazán a jelent? 
Megannyi kérdés rohamozott meg, és a fenevad monoton morgása őrjítően hatott rám. Már kardom sem tudtam tartani, a fegyver kiesett élettelen kezemből. Az elszalasztott lehetőségeim, a hibáim és a jövőbeli félelmeim meghaladták azt, amit egyszerre el tudtam viselni. 
A földre rogytam. Bőrömön szinte már éreztem a farkasdémon szuszogását. Talán egyetlen harapással végez velem, és semmit sem érzek majd. Ha pedig úgy dönt, akár játszadozhat is velem. Egy győztes mindent megtehet a legyőzöttjével. 
Nem voltam hozzá méltó ellenfél. Még csak meg sem bírtam támadni, sebesíteni. Minden úgy történt, ahogy kitervelte. A saját gyengeségeimet fordította ellenem. 
Szemlesütve vártam az ítéletét, a biztos végzetet. Az eddigi legádázabb és minden bizonnyal utolsó démonom bénító közelségbe ért, és éreztem, hogy már a térdeim sem sokáig bírnak tartani. 
Rongybabaként fogok eldőlni. Csak ne kínozzon sokáig. 
A sokáig szó azonban egy alig észrevehető, szikrányi reménysugarat gyújtott meg lelkemben. Ha még fennáll ennek a lehetősége, hogy sokáig kínozhat, akkor valójában nincs is vége. Sőt, talán változtatni is lehet? 
Eddigi sajgó, szorító mellkasomat egyre inkább melegség járta át. Kellemes, bizsergető energiafoszlányok jelentek meg szívem körül. Az erő szétáradt testemben, elmém tisztulni kezdett, és elgyengült karjaimat is biztosabbnak éreztem. 
Már nem az volt a kérdés, hogy végleg eldőlök-e, hanem az, hogy mikor állok fel. Felsőtestemre pillantottam, és meglepődtem, mikor mellkasomban egy fényes tűzgolyót láttam. Magam sem értettem, mi adott ekkora löketet a legnehezebb pillanatokban. 
A változást a farkas is észrevette. Az állatnak álcázott démon is értetlenül állt a főnixszerű feltámadásom előtt. Lehengerlő fölénye másodpercről másodpercre csökkent. 
A farkas fél a tűztől, gondoltam magamban, miközben ellenfelem egyre távolabb lépdelt tőlem. Tekintetével egyértelműen üzent: nem győztem le, de minden látszat ellenére ő sem tudott diadalmaskodni felettem. 
A fekete gomolyag elillant a küzdőtérről, én pedig verejtékesen, zihálva riadtam fel. Ezúttal sikerült. Az álmomban gyúlt tűz ébrenlétem alatt is táplált, ugyanakkor tudtam, hogy nem sokáig lehetek nyugodt. 
Hamarosan ismét eljön értem a legádázabb démonom.