Félő kézszorítások melegét
manapság már egyre ritkábban,
talán csupán csak kivételes
alkalmakkor kínálja fel
egy-egy eltévedt, kézfogó kéz;
afféle meggyökeresedett szokás,
de egyáltalán nem segíteni vágyó szándék,
melyben ideiglenes körülmények
közt még megkapaszkodhatna
a szerencsétlenül járt,
önmagát elbuktató.
Ítéletek kicsinyes sziszifuszi
súlyaiban régóta eltörpül a Jelen.
Mintha már minden
s mindenki átszivárogna
a belső megfontolások,
kicsinyes manipulációk szűrőin;
vajon miként járhat jól az ember,
márha egyáltalán segít?!
Jó volna a Lét hullámló
örvényléseit egyenletes
karcsapásokkal szelve
biztosan előrébb jutni
- de cápa s szigorúan
ragadozómentesen.
A személyiség titkos,
benső zárt határait ritkán
oldhatja csupán fel,
hogy lábnyomokat
hagyhassunk e földi világban.
Mert most még
- hiába is akarnák letagadni -,
a végtelenségbe terelgetik
szaporán mindennapok
nehézkes kálváriáit;
könnyek közt kellene
feltépni a mozdíthatatlannak
látszó reggelek alaptónusát,
összezsugorodott
ideg-ösztönök függeszkednek
labilisnak érezhető
spleen-hangulatok mozaikjain,
még néhány lépést
kellene megtenni
a végső bezárt küszöbök előtt,
mielőtt végleg célba érhetnénk.
Lecsendesednek előbb-utóbb
átvészélhető szorongásaink is,
melyek lelkeink tartós
félelmeiből táplálkoznak.
Pokoljárások zúgnak,
ringatják el szívkamráink
titkos pitvarait, mintha
kinagyítva boncolnák fel
mindennapjaikat emlékek
s megtörtént események.
Az állandó bizonyítani vágyás,
a megfelelési szándék
tartós exibicionistasággal
megfűszerezve mindenkoron
rombol s pusztít,
hisz nem veszi immár
emberszámba se azt,
mi igazán lényeges
s fontos lehetne; vállalások,
tudatos nemet mondások közt
mintha már nem lenne se határ,
se csomópont,
mert kötelességek taposómalma
egyre inkább rátelepszik
piócaként a Lét
élhetetlen pillanataira.
Hozzászólások