SZÉPIRODALOM

Érdekes összefüggésre figyeltem fel ma délelőtt.
Az ónos eső jobbá és beszédesebbé teszi az embereket!

Már lassan egy évtizede, hogy itt lakunk Zugló szélén egy társasházban, és pontosan ennyi ideje, hogy be-betérek vásárolni az itt lévő boltokba.
Köszönésen túl eddig még soha nem jutottunk az utcánkban élőkkel, kivételt csak a házunkban lakók, és a régmúltból itt rekedt pici, szomszédos ház öreg tulajdonosa, a kedves, és rendkívül közlékeny Margit néni jelent.

Férjemet megtámadta az influenza, vörös orral, sápadtan, és kialvatlanul tűri a köhögéssel, tüsszentéssel kísért szenvedéseket.
Nézi a TV-t, és aggódva kéri, hogy vigyázzak a boltba menet. A bolt, tőlünk kétsaroknyira, nekem 5 percnyi séta.
Máskor! Na, de ma!?
Bemondta a TV, hogy csúszós az út, balesetveszélyes kimenni a lakásból, egy-két-három, és négylábúaknak, konferálja életem párja a hallottakat.
De, mint tudjuk, a szükség nagy úr!
Menni kell, mert az ónos eső másik hatása, hogy megéhezik tőle az ember! Ilyenkor pontosan az nincs otthon, amit enne…

Összeírom, hogy mit kell vennem, a tojást is, majd kihúzom, mert ma valahogy nincs kedvem a tisztítóba is menni.
Óvatosan csoszogok a tükörsima járdán, és meglepve szemlélem a szomszéd ház parkolójából kitolató autót. Nem azért, mert még nem láttam ilyen szépet, hanem az a lassú, méltóságteljes gördülés hökkentett meg, ahogy kitolatott a helyéről. Ilyen látványban ritkán van részem. A legtöbben bőgő motorral szinte kiugranak induláskor, mintha bármi is múlna azon a fél percen. Mi, gyalogosok pedig ugrálhatunk, ha nem akarjuk, hogy elüssenek, vagy esős időben sárral terítsenek be.
Többször kellene csúsznia az útnak, üzeni a mosolyom, és a sofőr hölgy visszamosolyog.
Nem sokan ténferegtek az utcán rajtam kívül, de akivel találkoztam, azokkal váltottunk néhány szót. Köszöntünk, elmondtuk, hogy szerintünk hol jobb menni.
Az egyik háztulajdonos látva óvatoskodó csoszogásomat, biztatva újságolta, hogy az Ő portája előtt lépkedjek csak bátran, mert most sózta fel.
Máskor 5 perces utam csaknem félórásra sikeredett, de végre odaértem esés nélkül a boltba.

Három nagy szatyornyi árúval a kezemben kémleltem az időközben újabb ónos esővel „hízó” kinti jeget, és bátortalanul megcéloztam a kijáratot.
-Várj! – szólított meg tegezve egy kedves hang.
-Így soha nem érsz haza… Vidd el a kocsit!

Körbenéztem, hátha nem nekem szólt az ajánlat, amit a csinos, középkorú eladó hölgy széles mosollyal is megtoldott. Csak én készültem távozni, enyém hát az ajánlat is!
Segített szatyraimat belegyömöszölni, kinyitotta az ajtót, és nem kérte el a címemet, telefonszámomat, sőt anyácskám nevét, és az adószámomat sem.
Bízott bennem!
Végigfutott rajtam az öröm…
A csúszós úton, immár kocsival gazdagodva araszoltam hazafelé.
Ismerős talán kedves olvasómnak az a bevásárló kocsi, amelyik ember által irányíthatatlanra van tervezve. Kifogtam egy ilyet. Arra mentünk, amerre Ő, a kocsi akart. Nagy nehezen eljutottam a házunk elé, ahol újabb akadállyal kellett megküzdenem, a három lépcsővel.
Jelentem, ezt is megoldottam. Nem volt egyszerű, mert a lépcső egy hangyányival még jobban csúszott, mint a járda, de felküzdöttem rajta a kocsit.
Végre hazaértem.
Férjem nem akart hinni a szemének, amikor meglátta négykerekű szerzeményemet.
Aztán meghallva a történetet, Ő is meghatódott.

Hogy hogyan vittem vissza, majd négy kerékkel kevesebbel hogyan értem ismételten haza, azt már nem mesélem el, de annyit még igen, hogy a boltba érve megöleltem az ajtót nyitó kedves hölgyet, aki nyilvánvalóan nem is eladó, csak annak álcázza magát. Valójában Ő egy angyal, akit száraz napokon talán fel sem ismertem volna.

Illusztráció: free fotó a netről