Már mindenki szíve
kifosztott kincsesház kell,
hogy legyen?!
Előre nyújtják nyomorgó kezeiket:
koldulnának még,
hogy túléljenek.
Mert most egyet
jelent számkivetett,
s megtűrt idegen,
akiknek mindenük megvan,
sokszor azok kapják a Mindent.
Egyre többen kapkodnak
a tovább oszthatókért,
ám az oszthatatlan,
valódi érzéseket
– már hiába is akarhatnák –,
nem lehet szétosztani.
A Világ már nem segíthet;
csupán reng s dörög.
Kérgesedő hajnalok
arany faforgácsain,
akár az idült részegek,
munkába mennek
közemberek,
egyensúlyos reszketésben
függeszkedve lógnak
a Lét-útak két felén;
kisstílű, áruló latrok,
hitvány gazemberek,
míg a másikon stróman
kiskirályok kedvükre
dáridózva henyélnek.
A totális elsötétedés előtt
egy-két hatalom még
maguk közt pöckölget
kedvére egy kontinensnyi
nukleáris dióbelet;
akár még focizhatnának is vele.
Mert jobb behátrálva létezni
a burok-magány falai között,
semmint ott helyben elvérezni akarattalan.
Megtölti elméjét az
ember immár viaszlassúsággal;
belefáradt szívdobbanásokkal
kísérletezik még echózván
az éjfelet a kísértet-óra.
Csúszni kezdett
egy-egy régóta esedékes,
felfüggesztett ítélet,
tejútak szalagjai közt
félúton elmélyül már
minden kozmikusnak
mondott tartós üresség.
Garázda almafa-mosollyal
páva-dívák herítenek
bulvár-médiák csatornáin,
hogy nyereséges hasznot
termelhessenek.
A szándékosan süket fülekbe
dobogó várakozást sarkall
egy-egy mézes-mázos
ígéret-szó, de mindek?!
Eszelős körmök kaparnák
az átlagember húsát,
ha még engedné is,
hogy jócskán kizsigereljék,
kiszipolyozzák;
egyre többe kedvükre
nevelgetnek bábáskodva örögfiókákat
törpe-ragadozókat, kikből
– ideje korán –, még cápák
is lehetnek,
ha nem vigyázznak eléggé.
Hozzászólások