SZÉPIRODALOM

Ezt a kis szösszenet Szilágyi Anikó segítségével született meg.

           Szeretem. Még mindig. A vonat zakatol. Hazafelé robog, át a pusztaságon, az otthonom felé, amelyben soha nem laktunk együtt, vissza Apához, aki csendben vár. Szerelmi fészkünket messze magam mögött hagyom, akárcsak a lángoló szerelmemet, s minden megtett kilométernél sajog a szívem, mert még mindig szeretlek. A döntés sokáig érlelődött lelkemben, míg végül lassan, remegő lábakkal elhatároztam, megteszem az első lépést. Mindig az első lépés a legnehezebb, aztán már automatikusan lépkedsz az elhatározásod biztos tudatában a forduló pontig. Mindig van egy pont... Egy átkozott fordulópont, ahol megfutamodhatsz. Én csak álltam és sokáig néztem hátra, kezemben a jeggyel, a csomagom a lábam mellett. Vissza kellene mennem és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De akkor minden vissza áll a régi megszokott medrébe és semmi sem változik. Nem fogod elhagyni rossz szokásaidat és egy idő után teljesen a fejedre nő. Lassan megmérgez, megkeseríti a tested, a lelked összetöri és eluralkodik rajtad. Szégyen elönti, ahogy vissza gondolsz az ital mámorában elkövetett ködös tetteidre. Bocsánatot kérsz, magyarázkodsz és újra és újra elköveted őket. A szép szó már nem volt elég. Hiába veszekedtünk egymással, hiába korholtalak és igyekeztelek védeni... A vacsora megvonások és a kisebb büntetések. Hízelgő szavakkal meglágyítottad szívem és megbocsátottam,hogy újra a huszonhármas csapdájába essél és megbánts.
      A nap korongja izzik a távolban s lassan kihuny a fénye. Könnyes szemmel nézem s a kapcsolatunkra gondolok. A fényes napot a sötétség pillanatról pillanatra megfojtja, akárcsak az ital a közöttünk lévő, szilárdnak hit bizalmat. A vonat belső neonlámpái felkapcsolódnak, s a kinti homályt még tompábbá teszik. Körülbelül most találhatod meg a levelet. Nem nyitod ki egyből, mert még megpróbálsz megkeresni. Vidáman hívsz, aztán ahogy körbe járod a házat, egyre csalódottabban. Még megkérdezed a szomszéd fiút és a barátnőjét,hogy nem láttak-e. Láttak. Csomaggal a kezemben, oda adtam nekik a lakás kulcsot és elköszöntem. Hova megyek? Haza. Közömbösen konstatálták a válaszomat és elengedtek, jó utat kívánva. A füledben a vér kellemetlenül dobog s az érzés fojtogat. Egy délután kisétáltam az életedből és a szomszéd srác nem állított meg. Senki nem állított meg... Visszatántorogsz és lerogysz a székre. A levél előtted, hivalkodóan áll a bögrének támasztva. Nem mered, nem akarod még elolvasni. A percek kínos gyorsasággal telnek és mire felnézel már kilenc óra is elmúlt, én pedig a megszokott úton ballagok hazafelé, a falu, egyik földútját koptatva. Remeg a kezed, alig bírod megfogni a vékony borítékot, ami neked van címezve. A kés éle hangosan tépi fel a papírt s kibuggyan belőle az üzenet. Mielőtt átlépném a ház küszöbét és köszönnék apának, csak állok és elismétlem az írott szavakat.


Kedves...

     Nagyon szeretlek, és ezért a te érdekedben elhagylak. Az indok az, hogy túl sokat iszol, és nagyon igénytelen lettél. Tudom, hogy csak abból tanulsz amivel megégeted magad. Ezért most elhagylak, hogy majd boldogan tudj élni egy olyan nővel, akinél már nem fogod elkövetni azon hibát, hogy a kelleténél többet iszol, és figyelni fogsz arra a rendre, amit a lány megkövetel maga körül. Úgy, hogy abban a reményben, hogy okulsz ebből a kapcsolatból, elhagylak! De hidd el nagyon szeretlek!

Kívánom, légy boldog!

       Kiejti a levelet, az éjszakába szalad, egyenesen az állomásra, de már minden vonat elment és én sem vagyok ott. Hitetlenkedve nézi a messzi fényeket és valahol engem is oda képzel, az egyik hívogató fénycsóva mögé... Kinyújtja kezét és összezárja öklét, de a fény kifolyik ujjai közt s tudja, már túl messze vagyunk egymástól. Már nem érhet el... Mély levegőt veszek és belököm a bejárati ajtót, majd apámra mosolygok, aki az asztalnál ül és eszik.
- Szia apa, hazajöttem - mindent magam mögött hagyva.