Egy napsütötte homokos tengerparton találtam magam.
Vidám nevetgélést hallottam a közelből.
– Még egy koktélt? – Jake hangja incselkedve hangzott fel.
– Szerintem épp eleget ittam mára – szólalt meg egy ismeretlen, lágy női hang.
– Ugyan Lucia! Hiszen nászúton vagyunk – vigyorgott a férfi, kezében egy üres koktélos poharat lóbálva.
– Na, jó, még egyet! De ez az utolsó mára. Esküdj! – bökte meg a lány a férfi barnára sült izmos hasát.
– Esküszöm! – forgatta a szemét Jake, közben megcsókolta a lány kezét.
Lucia csuklóját egy apró tetoválás díszítette, ami egy fehér lótuszt formázott.
Az esti félhomályban az italoktól és a szerelemtől megrészegülve sétáltak fel a homokos partról a domboldalon álló hotelbe.
Belépve a szállodába, a recepciós pult falán egy naptár függött.
Rápillantottam.
- augusztus hónapját mutatta.
Az álomkép tovaúszott.
Másik helyre és időbe csöppentem.
Szúrós szagú füst csapta meg az orromat.
Egy összeroncsolódott piros autót láttam a kanyargó havas út mellett álló fának csapódva.
A mentősök épp a rohamkocsi felé toltak egy felismerhetetlenségig összetört női testet.
Jake akkor ért oda.
Kék sportkocsijából őrjöngve, magából kikelve ugrott elő.
Összetörten rogyott le a hordágy mellett.
A lány mentőágyról lelógó karján a lecsorgó vérfolyam a lótuszt vörösre változtatta.
Az álom útja újabb elágazáshoz ért.
Fertőtlenítő szaga kúszott az orromba.
A félhomályba burkolózott kórházi szoba egyetlen ágyában gépekre kötve feküdt Lucia.
A sarokban álló karosszékben, kitekeredve, gyűrött ruhában, borostásan aludt Jake.
A gépek egyenletes sípolását egy belépő orvos hangja törte meg.
– Elnézést Mr. Moore – várt, amíg Jake magához tért, majd folytatta – Beszélnünk kellene.
Jake fáradtságtól és szenvedéstől vöröslő szemmel meredt az orvosra.
– Mit akar?! – nyers hangja élesebb volt egy szamurájkard pengéjénél.
– Elnézést Mr. Moore – kezdte újra az orvos – Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm Önnel a rossz hírt – nyelt egyet zavarában.
Jake a fejét ingatva, hitetlenkedve bámult a doktorra.
– Nem! Ne! – rekedt hangja elcsuklott. – Ne mondja, hogy nincs remény! – kiáltása elhaló volt.
– Őszintén sajnálom Mr. Moore – és a meggyötört férfi vállára tette a kezét. – Mi mindent megtettünk, higgye el! De… de nincs már miben reménykedni. El kell engednie őt!
Jake a kezébe temette az arcát és zokogás rázta a vállát.
Az orvos tehetetlenül ácsorgott az ágy mellett. Szakmájában ez volt az egyik legnehezebb dolog. Türelmesen várt.
Egy kis idő múlva Jake felemelkedett a karosszékből. Az egykor életerős, fiatal férfi percek alatt egy hajlott hátú, megtört vénemberré vált.
Közelebb lépett a sápadt, soványra fogyott Luciahoz, és arcon csókolta.
Még egyszer utoljára.
– Tegyék, amit tenniük kell. – azzal kitámolygott a szobából.
Kiléptem Jake rémálom világából.
Ismét a szobában álltam, a sarokban meghúzódva.
Átélt fájdalma a szívemig hatolt.
Jake feje felett lebegett az általam teremtett varázslat.
Visszahívtam. A jelenség engedelmesen eltűnt két tenyerem között.
Sóhajtottam. Kimerítő út volt. A lelkemnek is.
Rég láttam ennyi kínt és gyötrelmet. Nagyon megérintett.
– Silentium et pax, veniant! – behívtam a csendet és nyugalmat a szobába.
Az igézet hatására kezemből kék és fehér fénynyalábok törtek elő. Összefontam őket, mint egy kalácsot.
Jakehez léptem és a fényfonatot ráhelyeztem a testére. Egyik tenyeremmel megérintettem a homlokát.
– Álmodj békésen! – suttogtam a füléhez hajolva.
Az eddig nyugtalan férfi teste elernyedt, légzése egyenletessé vált, görcsös karjai lazán feküdtek teste mellett.
Elégedetten hagytam ott, de tudtam, vissza fogok térni.
Hozzászólások