SZÉPIRODALOM

Az első éjszaka után minden éjjel meglátogattam.

Beléptem az álmaiba, hogy háborgó, feldúlt lelkének megnyugvást adjak.

Egyre inkább azt éreztem, hogy egy mély kötelék fűz hozzá.

Vesztesége hátborzongatóan emlékeztetett saját fájó múltamra.

Egyik éjjeli látogatásom alkalmával különös dolog történt.

Jake álmában épp a parkban álló újságosbódénál állt sorban, amikor váratlanul megfordult és fürkésző, meleg barna szemével egyenesen rám nézett.

Hogyan lehetséges ez?!

Gondolataim kaotikus összevisszaságban kergetőztek elmém legrejtettebb zugaiban.

Keresték a választ.

Azonnal sarkon fordultam és eltűntem a közeli fasor nyújtotta homályban.

Kiléptem az álomból.

– Ez lehetetlen! – motyogtam magam elé.

A varázslat tökéletes volt.

Valami más történt.

Talán az együttérzésem túl közel sodort hozzá.

Behívtam egy mélyalvást segítő igézetet, majd magára hagytam.

Következő este ismét elmentem hozzá.

A szokásos esti várakozás most hosszúra nyúlt.

Jake rutinja megváltozott. Pizzát rendelt, elmosogatott, zuhanyzott és egy könyv társaságában feküdt le ágyába.

Kis idő múlva lekattintotta az olvasólámpát és az oldalára fordult.

Néhány perc múlva légzésének egyenletes hangja töltötte be a szobát.

Szólítottam az Álmok Őrzőjét.

Megformáltam az álomgömböt és az ágy felé irányítottam, amikor Jake felkapcsolta az éjjeli szekrényen álló kis lámpát, és felült az ágyában.

Egyenesen rám szegezte tekintetét, amiben a félelem és kíváncsiság keveréke villant fel.

– Ki vagy Te?! Mit keresel éjjelente a szobámban?

Megtehettem volna, hogy egy varázsigével elkábítom és nem emlékezett volna semmire sem.

De máshogy döntöttem.

Úgy éreztem, őszintének kell hozzá lennem. Túl sok borzalom történt vele életében. Tartoztam neki azzal, hogy igazat mondok.

Megbabonázva nézte a tenyeremen nyugvó fénylő gömböt.

– A nevem Neyla – halkan ejtettem ki a szavakat.

– Jake vagyok. Jake Moore – suttogta.

– Tudom.

– Arra a kérdésemre válaszolj, hogy mit keresel itt? – szedte össze minden bátorságát.

– Úgysem hinnéd el, ha elmondanám.

– Tégy próbára!

– Rendben van – az álomgömböt visszahívtam.

A varázslat egy lobbanással elenyészett.

Jake hangosan nyelt egyet. Határozottan éreztem rajta a félelemet.

– Ne félj tőlem, kérlek! – közelebb léptem ágyához.

A takaró alatt felhúzta térdét és karjával átkarolta.

– Nem félek – de hangja elárulta.

– De igen. Félsz. Érzem rajtad. Látom rajtad – teste körül a félelem fekete-fehér színekben örvénylett.

– Oké, félek. De ez érthető, nem?

Lassan bólintottam.

– Engedd meg, hogy megmagyarázzam – leültem az ágya végében.

Hosszú szőke hajfonatomat vállamra tettem. Ekkor olajzöld blúzom ujja alól előbukkantak varázsrúnáim.

Megrökönyödve bámulta a jeleket.

– Amit most mondok, nem mondhatod el senkinek sem. Bár úgysem hinne neked senki. Esetleg beutalnának egy diliházba. Így megy ez nálatok – tartottam egy kis hatásszünetet – Varázslónő vagyok.

Vártam, hogy hisztérikusan felkacag majd, de nem tette. Csak csendben figyelte arcomat.

– Varázslónő – ízlelgette a szót. – Miért vagy itt? – ismételte meg.

– Mert segíteni akarok neked.

– Mégis hogyan?

– Az álmaidon keresztül.

Felvont szemöldökkel bámult rám.

– Láttam a szenvedésed, a kínjaid.

– És hogy akarsz segíteni nekem?

– Egy ideje minden este belépek az álmaidba. Veled vagyok, elkísérlek. Elviszlek egy nyugodt álomvilágba, ahol nincs gyötrelem és szenvedés.

– Kezdem érteni. – meredt maga elé. – Eddig csak a fájdalom volt. Mostmár néha nem érzem a kínt. Fellélegzem – sóhajtott egy nagyot. – Szóval ez te műved.

Mosolyogva néztem rá.

– Honnan jöttél?

– Onnan, amit ti mesekönyvekben olvastok – feleltem halkan. – A valóság a korlátaitokon túl kezdődik. Rengeteg világ létezik. A mi küldetésünk, hogy fenntartsuk köztük az egyensúlyt.

– Többen is vagytok? – döbbenet ült ki az arcára.

– Varázslók, manók, tündérek… számtalan varázslatos lény – a csodálkozástól tátva maradt a szája. – Sok száz éve érkeztem ide. Háborúk, ellenségeskedés, kín és fájdalom. Ez jellemzi leginkább a fajtátokat – rosszallóan ingattam a fejem. – Hiába telnek az évszázadok, ez nem változik.

– Ezzel nem tudok vitatkozni. De nem minden ember rossz, gonosz.

– Tudom. Itt vagy például te is. És ilyen volt Lucia is.

Tekintete elkomorult a név hallatán. Aurájának színe még sötétebbre váltott.

– Mit tudsz róla?

– Amit megmutattál az álmaidban. Sajnálom, hogy elveszítetted őt.

Szemébe könnycseppek tódultak.

– Nem lesz mindig így – vigasztaltam.

– Mekkora a hatalmad? – tette fel váratlanul a kérdést. – A varázserőd vagy nem tudom, hogy nevezitek. Mire vagy képes vele?

– Ősi varázsló vagyok, az egyik utolsó a fajtámból – felálltam az ágy végéből és lehunytam a szemem – Invoco vim primordialem – megidézve erőm forrását, testem láthatatlan rúnái arany színben felizzottak, fényük keresztülragyogott ruhámon.

– Csodálatos vagy! – szakadt ki belőle az elismerés. – Mit jelentenek rajtad azok az izék?

– A rúnák a varázslás szintjeit jelölik.

– Neked az egész tested beborítják a jelek – ámuldozott.

Takarója sarkát zsebkendőnek használva elmázgálta könnyeit. Rám emelte szemét, amiben kemény elszántság tükröződött.

– Törölj ki mindent! – kiáltotta el magát hirtelen.

Értetlenül bámultam rá.

– Töröld ki Lucia emlékét! Vedd el mind! Nem akarok többet szenvedni – az utolsó mondatot szégyentől lesütött szemmel ejtette ki.

– Ezt ne kérd tőlem!

– Miért ne? Képes vagy rá, nem?!

– Igen, de akkor sem tehetem. Annak beláthatatlan következményei lennének.

– Nem érdekel! – replikázott. – Már semmi sem érdekel! Csak legyen végre vége! – görcsösen markolászta a lepedőt. – Minden lélegzetvétel gyötrelem nélküle. Te ezt nem értheted, mennyire fáj minden egyes pillanatban! Hiába láttad a rémálmaimat, akkor sem értheted.

Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.

Szememben a hirtelen támadt düh és kétségbeesés lobbant fel.

Rég nem éreztem már ehhez hasonlót.

– De igen. Értem. Gyere velem! Megmutatom!  – nem vártam meg, hogy válaszoljon.

Egy gyors mozdulattal megragadtam és suttogva megidéztem az Emlékek Őrét.

– Veni ad me, custos memoriārum!