A szeptember végi tört,
elcsigázott fényben
a sápadt levelek ijedt
halálugrását nézem.
Rövidül léptem.
A nyári, tarka örömök
cikázó, csicsergő raja
már rég elköltözött.
Elrepült délnek.
Üres a fészek.
Élek - konstatálom reggel
ébredés és ébrenlét között
vállcs
Az utcánkban, melyet kezdetben – nem tudni miért – a pokolról kereszteltek el, s csak később vehette fel Nepomuki Szent János nevét, annyi híresség lakott és élt, hogy egy kisebb város a felével is beérte volna. Eme hírességek egyike Ösztöke volt, be
Anna néni különös színfoltja kirándulásunknak. Csíkmadéfalva határában találkozunk vele. Az emlékmű mellett lakik, egyszerű kis parasztházban. Kiszámíthatatlan a kiránduló autóbuszok érkezése. Anna néninek mindig készenlétben kell állni. Bármilyen
Hajlott hátú, gyér hajú, puffadt, piros arcú vénember volt Tarajos Ferkó. Mindenki így ismerte Nagyváradon. Naphosszat a kocsmákban ült, két-három hozzá hasonló lecsúszott alak társaságában. Fürgén mozgó, vizenyős kék szemeivel gyanakodva fürké
Reggel van, magyar idő szerint 7 óra. Régen aludtam ilyen jót. Kinézek az ablakon, keresem a magas hegycsúcsokat, de sehol nem látom. Felhő takarja mindet.
- Ez nem lehet igaz. Az este sem láttunk semmit, most sem fogunk?
Résnyire nyitom az abla
Érvényes jegyét mutatja. Hiába.
Holtvágány. Mozdonyra váró, árva
szerelvény. Üres vagonok, lezárva.
Ekkor beléhasít: megborul megint.
Elakad, kihagy. Szív. Szokás szerint.
Van rá magyarázat. Belátja. Legyint.
Tétova léptekkel haza. Lakattal
magára. Minden
idebent
a pincében rekedt testek
lassan elsorvadnak
odakint
a vastag lapilli-réteg
megörökíti
a nyüzsgő város
lenyomatát
