Amikor az atyai szellem
elhagyja a fiúi lelket,
zavaros szemekbe nézel,
lehet, hogy két flaska must.
Amikor az anyai ágyékot
betemeti a föld,
s te sétálsz az avarban,
kezedben pacsirta a nő.
Ha már egekbe szállottál,
poklokba is hullattál,
s látod a fákon: tar
Bartis Ferenc emlékére
Hogy gondoltad, Feri bátyám,
testvérré fogadsz, aztán meghalod magad?
Hát tudd, álló napon keresztül bőgtem,
fájtam, elmunkátlanodtam.
Mennék én utánatok, a nagy titkokban
egyre többen vagytok -,
csontszú recseg bennem,
zsige
Anyám, életed teljében
elmaradt szívdobogásom,
sírba-hóba fúlt fekete tulipántom.
Sekrestyés hajnalok félálmaiból
felzengenek a csengettyűszavak.
Szivárványívbe komponált örök hiányom,
hogy arcod visszalelem -
földed visszakapom -
hogy újra álmodba látok -
hi
Anyámnak a fájdalomtól
lecsupaszult a karja,
már mozdítani sem akarja.
Befeküdt hát egy virágágyba,
álma eleven muskátlifáklya.
Magára húzta a pehely földet
dunyhának,ős-pihenőnek,
beköltözött e maradék szobába,
ébrenléttelen harmatban ázva.
Angyal bújik mell
(57. születésnapomra)
Kínos meghatódás, fura döbbenet,
ötvenhét villanás, égre írt jelek
mintáján matat a nagyra nőtt gyerek,
s lemondó mosollyal magára mered.
Ha a múlt hullámán felbillen a kedély,
a leghízelgőbb toposz is üres csanak,
bár kon
