Tétován botorkálsz a sívó homokban;
kedélyed aligha lehetne szárazabb.
Búvópatakjaid is rég elapadtak,
amikor rácsodálkozol: megeredtél.

Előbb csak szemerkélsz, szitálsz, majd bőséges
zápor cseppjeivé duzzadsz. Meglepődni
sincs idő aszályod gyors múlásán, máris
oázisok borítják zöldbe a psziché

intimebb tájait. Érzékeid teljes
harmóniában élednek, az ösztönök
élesre állítva várnak bevetésre.
Hálától eltelve magadtól értetődsz.

Illetlenül ne feszegesd. Rendhagyó
helyzetekben udvariatlan minden
kérdés. Kötözni való, aki nem érti:
nincs olyan állapot, amelyben ne lenne

valami szabálytalan. Dermesztő ez
az együttérzés; magamban járnék
eltörni a kútra, ha megengeded.
Azt sem állhatom, hogy szünet nélkül

figyelsz. Kezemben kulcs, és biztosan
elfordítom. Bátran úgy veheted, hogy
már megoldottam, betömtem egy lyukat
a teremtésen. Láthatod, részekből

alkotok egészet. Csak álmodozol
a harmóniáról, szerkezetekért
rajongó dekonstruktőr. Végsőkig
feszíted a húrt, emeled a tétet.

Feszélyez, ahogy olykor irigyellek.
Ez a nap sem vert hidat partjaink
közt, legkevésbé itt, ezen a síkon.
Tudom a tengerhez a legrövidebb

utat, ideje hát készülődni lágy
hullámokra. Egyedül vágok útnak,
de fölösleges lenne búcsúzkodni.
Megengedem, hogy távolról kísérj.

                                         "S jönnek hívatlan is mind a hűségesek"
                                           Ratkó József: Déva

           Szavaid igazolni eljöttek
           mind, a holtukban is hűségesek.
           Emelkednek már Déva falai,
           és omladozóban, mi létezett

           öröknek tételezve. Kísértél
           csak a küszöbig, s most elárvultan
           téblábolunk itt, lassan gyökeret
           verve, pedig sok hegyen túl van

           a megígért haza, a magasba
           álmodott. Lépnénk, de segítség kell:
           vénánkba bekötött bátorítás,
           hogy van értelme a verítékkel

           végigjárható útnak, mert csak az
           vezet arra a földre, amelyet
           lefogott szemmel is láthattatok.
           Már közülük valóként teheted:

           szólítsad hát elő újra őket!
           Mondd el nekik, hogy fölérnünk oda
           veletek együtt lehet. Nem lesz még
           egy esély. S ha most sem, akkor soha.

(Amit a férfi kérdez)

Hervadhatatlan ki tarthat virágot kezében?
Ki őrizheti meg a pillanatot, múlhatatlan?
Tenyerében a tenger hullámzását, ki?
Égrelobogást a gyertyalángban is, ki?
Léptek neszére várakozást legbensőbb termeiben, ki?
És tisztának a tisztát, vajon ki?
Örök zenitjére ki szögezheti a Napot?
Éj múltán csillagot ki marasztalhat?
Ki indul, föladva harcállásait,
Elfoglalni a folytonos változást
És nem sejtett emlékeit, szerelmem, tebenned,
És visszatekintve az időben, ki tudhat majd
Mindenkor egyetlen asszonyának téged?

(Amit az asszony kérdez)

Kinek a kezében lehetek virág, hervadhatatlan?
Múlhatatlannak kiben őrizhetem meg pillanatom?
Hullámzásomat, akár a tenger, kinek a tenyerében?
A gyertyalángban is föllobogásom, kiében?
Lépteim neszét kinek a legbensőbb termeiben?
Tisztaságomat tisztának kinek a szemében?
Kire nézhetek Napként örök zenitemről?
Éj múltán is, csillaga gyanánt, kire?
Ki fogadja el, föladva harcállásait
Folytonos változásom, és ki ismer
Nem sejtett emlékeire bennem?
S visszatekintve az időben, ki
Egyetlen asszonyának tudhatom magam?

Vakító fénypászmába botlasz legbenső

termedben. Szemed dörzsölve újra látni

kezded, amit eddig is, mígnem pókháló

ezüstje csillan egy sarokban, s egyszerre

ott találod magad. Villódzó porfüggöny

mögött mind élesebben kirajzolódó

kontúrok várnak. Meglepően bizonyos

vagy benne: már nem először jársz itt.

Mozdulataid is gyakorlottnak tűnnek,

ahogyan rendet raksz. Már aprólékosan

leltározol, akárha mindig is erre

készültél volna. Több lettél, nyugtázhatod

a végén — és kevesebb egy kezeletlen

góccal. Fesztelenül lépsz ki a szabadba,

hogy derengő horizontod felé indulj.

Ittasultan észre sem veszed, amikor

magától értetődően szárnyat bontasz.

             rewind & play   újra  meg újra   / összefüggé-             nyelved / nehogy  mérgezett  szavakra nyíljon
         seket oldasz és kötsz / átforrasztod a hibás             a szád / el  nem  csókolt csókokat  csókolsz  /
      áramköröket / (a katódcsövekkel nincs mit                 szorgalmasan gyomlálsz  /  s ha kell   kortyon-
   kezdened) / retusálsz elvétett irányokat /                ként hordasz vizet a távoli kútról /  hogy zöl-
pótolod jóvátehetetlen mulasztásaid / első                düljenek   végre   ki sem kelt   meddő   remé-
   ütéssel hárítasz megtorlatlan és ma is szé-               nyeid  / irányítottan éled újra a kibogozottan
      gyellt pofonokat / kézrátétellel gyógyítod a               is  ködbe veszőt  /  rewind & play még utoljá-
         szándékkal vagy óvatlanul ütött sebeket /                  ra  / mielőtt  jövőd  jelenére   ébredsz  /   és
            hallgatásokat törsz és időben harapod el a                   hanyag mozdulattal megint felvételre kapcsolsz

                                         „Megküzd-e a nép az ő királyfiáért? Ha a halál tette őt
                                         védtelenné: ki az, aki eljön az ő nevében? Kicsoda győz
                                         a hős nevében? Nekünk ez van olyan kérdés, mint a
                                         ’Lenni vagy nem lenni’. A válasz akár megmaradásunkról
                                         is dönthet.”

                                         Szécsi Margit: Nagy László emlékezete

Jöttek bár tarka tömegben,
küldötteiként akárhány rangnak–
rendnek, ám senki bátor az ő nevében,
ki vitt a fogadására kirendelt
szárnyas seregeknek oly égi harsonát,
hogy hangjára – múltán alig évtizednek –
porig omolva múlt el fölülünk
az újkori Babilon öröknek hirdetett árnya.

Lám, a hattyúi csapat zavarodottan
mégis ekkor széledt el végleg.
Szállt aki vele az élen, hány hullt ki
maga is időnek előtte a sorból?
Hangja némultán hány maradt
megfáradva hátra?
S kiket elől ért a váratlan ránk-
szakadt szabadság: vágytak
megrészegedve földi szerepekre,
olyannyira, hogy repülőtollaik odahagyva
táborokat szervezni láttak idelenn.

Szárnypróbáló fiaknak minta így lett
a repülés eddig lendítő íve helyett
a totyogás — hősi vagy antihősi pózban.

Hogyan bírhatták volna hát meg
a szétfutó partokat megroppanva is
hídként összetartó szivárvány terhét?

Miként mind távolabb került a túlpart,
úgy szorult távlatot vesztve
egyre lejjebb a horizont,
tévesztve szem elől táguló határokat.

Ostromlott várat védők és ostromlók
sorsszerű szerepük szerint így mondtak le
– önként! – a már kiküzdött végtelenről.

Pereg hát a régi értelmiségi szappanopera:
trikolórba fúlók és a „korszellem' világnyelvére
könnyen lefordítható globál-ünnepeltek
iszapba ragadt, hervasztó vitája.

Kimaradni belőle akár nívó is lehet.

S bár megtartatni az időben
más program nincs ma sem
– magyarul a mindenséget! –,
ama harc addig megvívatlan érte,
míg nincs válasz az egyszerű kérdésre:

KI LÉSZEN AZ Ő NEVÉBEN
ÉRETTÜNK VÉGRE ELJÖVENDŐ?

csak ennyi kell
merni kell
mindent egy lapra tenni fel
önmagunk kitölteni kell
                                                               lebonthatatlanok valóban
                                                               és megkerülni sem átlépni
                                                               nincs hatalmad
ami félig van készen
lyuk a teremtésen:
még csak a szobor áll
                                                               de megpróbáltad-e
                                                               messzebbre tolni
                                                               hűvös tapintattal
                                                               a helyükre
hiába az égre ívelő
merész
részekből szerkesztett
egész ideája
ha kinek--kinek gondja
rész
csak a szobor áll
                                                               felülről és kívülről
                                                               csak eltávolodva láthatod
                                                               a magad valóságát
és hiába még hiába
arányok álmodott
harmóniája
csillagok geometriája
hiába
míg csak a szobor áll
                                                               lebírva kétségeket
                                                               halld meg
                                                               hogyan hangzik neved
                                                               nyelveken
addig a rend is csak festett
a szándék még
nem öltött testet
leheljetek hát lelket
a szoborba
a szobor áll
                                                               mozdulj végre
                                                               ideje hogy betöltsd
                                                               már összes kifogásod
                                                               célkeresztben
csak ennyi kell
merni kell
mindent egy lapra tenni fel
önmagunk kitölteni kell

                                 a tükörben eszmélkedik
                                 egy ügyes macska
                                 szájában két egérrel



Megjegyzés: szépírások

ad notam Latinovits Zoltán: Ködszurkáló
                                                          
Miféle chirurgus buzgalom
terjed itt közöttünk,
hogy már valahány oldalon
seregnyi felcser kész összevarrni
– ne leskelődne rajtuk illetéktelen
a zavarba ejtő múltra senki –
megszurkált ködök sebeit?

Szeplőtlenséget mímelők kórusa
tagadná konokul a tényt,
miként lehetett érte
és nevében szólva
végül bontani
szorosra zárt sorokon túl
magát a rendet —
éppen így lesz módja
az ellen-karnak
(bírálva is csak: óvták–védték)
zengeni pirulás nélkül
önnön dicséretét.

Rejti hát szem elől
hibátlanul sűrű homály
ŐKET,
kik valóban
a magasba álmodott hazáért
ügynököltek, bátran konspirálva
bár a hatalommal is.

Stallumot viselők és közrendűek
– mi mindnyájan –,
ama árkok partjain!
Meglehet, jussunk csupán
a késdobáló jelen,
ám a ködbombák
egyszer elfogynak végleg,
s a történet – kell, hogy reméljük –
véget nem e korcs-
mában ér!



Megjegyzés: szépírások

Megjegyzés: szépírások