két térfél, egy cél

fellázadó stadion

himnuszküldetés

hálón dús szövés

szemekben győzni vágyás

kezekben sálak

iramban bitang

vadállati ádáz harc

lelátó vére

kocsonyás sorfal

pepita bőrkockákon

lesúrolt sebek

trükköző cselek

meddő tizenegyesek

csorba fejelés

szent küldetés ez:

hintázó aranycipő

élő gyerekkor

srácoknak esély

szenvedély életen át

gyepnyi ragyogás

kupaszerencse

és medál egyeseknek:

a tömeg őrjöng

akinél a víz, annál a hatalom van,

fortyogó irigység mások szemén,

kiszáradt remények a kanapén:

unottan csobban a megszokás.

a tévén át kánaán csorog,

egy bögre klónozott megváltás,

és a mindenütt habzó reklámsávban

a feledésből szomjasan kortyolok.

a képeken egykor volt azúrtengerek,

vastag hátú tavak és szálkás patakok,

a pálmafák alatt egymásnak szaladó

gyanúsan merev, tejfehér négermosolyok.

a múltból nyakunkba rút teher zúdul,

felzabált folyóink kérgén a rémület fuldokol,

olvadt jéghegyek árnyékában az új pokol

koldul:  és ürességet szónokol.

egy kancsónyi pára se maradt vacsorára,

kedvünk morajlik, ahogy ömlik ránk a tétlenség,

a kivájt kutakból  felfröccsent éberség

megzabolázva kacsint az elsavasodott óceánra.

esik a krómeső, a félelem ránk csöpög:

tudtuk előre, hogy kihívtuk az ördögöt

a gőzből – hitünk felett összecsapnak a hullámok

ösztönből:  most azt a jelent kell letüdőznöd,

amit az élet felcsavart.

 „Külföldön tömegeket gyilkolnak, itthon pedig a lassú népírtást gyakoroljuk. Meddig tekinthető még demokratikusnak az a nemzet, amely úgy működik, mint egy üzleti vállalkozás, amelynek célja a testületi profitszerzés, amelynek része a szegénység és a heveny fajgyűlölet? Katonák meghalnak, míg a profitok emelkednek.”

                                                                                             Ronald Sukenick: Madarak

A moslékot is megeszem, csak hasson.

Ez jár a fejemben, miközben kicsomagolom az otthonról hozott párolt zöldségturmixomat, és kipakolom a kórházi étkező egyik kisasztalára. Nem néz ki valami jól, de legalább nem az a robotsoron készült műanyag zselé, ami az automatákból ömlik.

A teremben ülők szeme egy pillanatra meg is merevedik, de nem tudom eldönteni, hogy arcuk undort vagy megvetést tükröz-e. Esetleg csodálatot? Talán még akadnak olyan megszállottak köztük, akik hisznek a jövőben. És bizonyára olyan is akad, aki talán még soha nem evett igazi ételt. Az a fiatal nő ott a sarokban. Vajon kihez jött? Kinek az utolsó útjára kapott meghívót?

De senkit nem kárhoztatok. Saját időnk foglyai vagyunk. Dolgozunk, hogy vizsgálatokra járhassunk, hogy legyen kreditünk a következő operációra, vagy valamelyik rokonuk megmentésére. Államilag gyártott zselé fejadagokon élünk, évente egyszer új ruhát veszünk. Ha nem lenne az alagsori kiskert, én is azt a műtrágyát zabálnám, mint ezek.

Mikor kezdődött? Hol rontottuk el? A kapzsiság és a túlnépesedés menyegzőjét követő nászúton vagyunk. Napi százmillió tonnányi szennyező anyag. Bölcsességünk fokmérőjén túlnézve szédelgünk éhesen.

A húscsomók lassan és egy fokkal még szomorúbban visszafordulnak szintetikus ebédjükhöz, és unottan esznek tovább. Már gyűlölnöm sincs miért őket. Belefáradtam az emberekbe. Feszülten kanalazom a zabőrleménnyel dúsított pürémet, és érzem magány-zárkám rácsait szorosan körbeölelve. 

Ma sem jutottunk előrébb. Az orvosok szerint nem sok remény maradt. A jelek ugyanazok, mint két éve Ermánál. A láthatatlan kór újabb mészárlása. Az évek óta tartó háború mai fejezete, amelyben tovább folytatódik a megállíthatatlannak tetsző pusztulás. Amikor már semmi másért nem élünk, csak, hogy megelőző kezelésekre járjunk. Nem megyünk nyaralni, de nincs is hová. Nem járunk színházba, mert nincsenek színészek. Minden igazi. Csak a csupasz valóság maradt.  Nem rendezünk többé olimpiát, mert a sportolókból túlélők lettek. Nincs több nevetés, csak a szakadatlan munka, hogy meg tudd venni a gyógyszereket. Már a látszatra sem adhatunk. Már nem tehetünk úgy, mintha jól éreznénk magunkat. Mint annak idején a szüleink. Annak a kornak vége. A szülők mind elmentek. És lassan nekem sem marad senkim.

Erma szervezete két éve adta fel a harcot, és a megfertőzött jövő most a fiamra pályázik. A másikról továbbra sincs semmi hír. Kint bujkál az ellenállás bunkereiben, porított, vegytisztított patkányhúson és kutyaaprólékon él, s ha szerencséje van, talán szűrt vizeletet iszik. Hiszen az ember, bolygó feletti uralmát nem a fizikai fejlettsége, hanem a valóság feletti befolyást növelő eszközökkel való bánása határozza meg.

Még be sem fejezem a reggelimet, amikor az asztalom közepén felnyílik a háromdimenziós fénymodul, és felveszi a kezelőorvosom arcát. Az elektromos párából szövődött arc tájékoztat, hogy öt perc múlva bemehetek a fiamhoz. Csak követnem kell a zöld fénycsíkot a padlón az 5745. szobáig.

Összecsomagolok, és a kijárat melletti víz-automatához lépek. Leszedek egy egységnyi vizet a napi adagomból, a készülék digitális kijelzőjén pedig felvillan, hogy még öt adagom maradt mára. Érzem, hogy az arcok ismét engem bámulnak. Megiszom a vizem és elhagyom a reményvesztettek klubját.

A büféből kilépve a kórtermek felé veszem az irányt a jelzett fénycsíkok mentén. A folyosókon végighaladva alig találkozom valakivel a sarkokon szunyókáló takarítórobotoktól eltekintve. Csak a gépek monoton zúgását hallani a falakból, ahogy az épülettömb ki és belélegzése megrezegteti a levegőt. Az egyik liftből feketeruhás orvosok serege rajzik elő, majd méltóságteljes léptekkel tovatűnik a keresztfolyosón.

Az 5745. szoba elég messze van, a gondolataim pedig túl közel. Senkim nincs, akivel megoszthatnám őket. Megint Erma jár az eszemben, meg az a különös kettősség, ami átitatta kapcsolatunkat. Szerettük és gyűlöltük egymás tulajdonságait. De bárhogy is volt, most hiányzik.

Amíg nincs gyereked, addig csak a másikra koncentrálsz. Annyira fontos minden vele töltött pillanat, hogy teljesen belezsibbadsz. Csak egymásnak vagytok. Közel és bensőségesen. Aztán a gyerek érkezésével minden felborul. Megtanulod, hogy a másik már csak mellékszereplő, sőt te is az vagy. Rájössz, hogy más ember lettél, a feladatok sokasága pedig megtanít túlélni. Helyt állni minden szinten minden pillanatban az élet minden területén. Egy folyamatosan rohadó világban. És amikor ezt megtanulod, rájössz, hogy nincs szükséged már senkire. Már Ő sem a lételemed. Sőt. Látod, hogy miben gyengébb, mint te. És ez már nem szerelem. csak ösztönök. Erről nem szólnak a romantikus filmek, ezt nem mondja el a pároknak senki. Erről csak egy lila köd van a fejükben, a „MAJDMEGOLDJUKAZTIS” doboz rejtett rekeszeiben.

Így voltunk mi is Ermával, míg aztán beteg nem lett. Ilyenkor a dolgok menetrendszerűen átértékelődnek. Egyszerre nem számít, hogy mi történik másutt, hogy merre halad a világ. Nem nézel híradót, lemaradsz az Európai Unió összeomlásáról, meg, hogy Amerika és Kína megalakítja a világgazdaságot azóta is uraló G-2-t. Így aztán a globalizációellenes tüntetésre sem mész ki, ami hetekig tombol - nem ágálsz velük az ellen, hogy a termelésből származó bevétel legnagyobb része egyre kevesebb ember kezében összpontosul. Nem érdekel, hogy a vállalati lobbik írják a törvényeket, a törvényhozás pedig ennek megfelelően részlehajló és korrupt, és hogy ezek a nagyvállalatok olyan hatással bírnak a kormány működésére, mint egykor az egyház. Érdektelen leszel a halak kipusztulásával, a tengerszint emelkedésével kapcsolatban, és fapofával konstatálod, hogy a napi vízadagot 7 x 3 decire korlátozzák. Észre sem veszed, hogy az egész életed egy entrópia része, amelynek hatására idővel minden fizikai rendszer felbomlik és a természeti folyamatok visszafordíthatatlanná válnak. Csak magad elé nézel.

Nézed, ahogy a kasztok elkülönülnek, már csak szegények és gazdagok vannak, és azt látod, hogy a rend végül tényleg felborul: az alul maradtak túlélnek, a vezetők meg az új hobbijuknak a Lingam tábornak hódolnak. Az önként jelentkező férfiak negyven napos önmegtartóztatást folytatnak egy exkluzív Lingam telepen, ahol az egykori Thaiföldről importált lányok kényeztetik a bentlakókat. A kezelés lényege, hogy a vendégek minél tovább bírják ejakuláció nélkül, miközben a visszatartásos lingam technikát alkalmazó hölgyek dolgoznak rajtuk. Masszív önmegtartóztatási kurzus, amely a tökéletes mentális fegyelmezettséget nyújtja. Az átlagember számára elérhetetlen álom. Jók és rosszak, szépek és csúnyák, gyengék és erősek. Minden kétpólusúvá tisztult. A globális gondolkodás, a hatalmi átrendeződés, és a népességtúlnövekedés forradalmi folyamatai egy vákuumot hoztak létre a társadalomban. Az emberek úgy kezdték el használni a világhálót és egyéb adatrendszereket, mint az agyuk külső kiterjesztését. Ez nem várt szellemi leépüléshez vezetett: A rendszeres GPS használóknál például néhány év alatt gyengült a vele született tájékozódási képesség, - ennek mintájára az ember egyre kevesebbet használta az agyát és a gépekre támaszkodott. Ipari robotok, optikai kábelek Tokioi és New York között a tenger mélyén a gyorsabb információáramlás végett. Lassan a városokat is elkezdték átszőni a masszív energiatároló képességekkel bíró fémnanocsövek: szuper erős fémszálak, kerámiamátrixos nanokompozitok.

Aztán minden elromlott.

A népességszám 2015 óta folyamatosan csökken. Afrika kihalt, és az utolsó pankrációs gála is vagy húsz éve volt. Ha jól emlékszem, Roman Reigns volt a bajnok. De azóta sok idő eltelt.

4-es rizikófaktorú személy lettem, mint a társadalom alján élő, komoly veszélyt nem jelentő tétel. Azért az egykori Facebook tevékenységemet számon tartják, ismerik egykori politikai, művészeti, társadalmi szokásaimat, ideológiáimat, és a van képük a volt kutyánkról is. Az egyensúly már akkor elveszett. Az Y generáció minden tagja a képernyők elé szorítva. A Big Data megjegyez mindent, és személyre szab. Rákényszerítettek bennünket egy olyan életre, amelyben információfüggők lettünk. Ez egy betegség, amit nem tudsz kikerülni. Viszem haza a srácokat a suliból, a tízéves gyerekek kezében meg simogatós telefonok: a túlfejlődés elektronikus információ-zombivá tette a gyerekeinket, és minket is. A jelszó az volt: ha nem vagy jelen mindenütt, akkor lemaradsz. Az emberek már nem beszéltek egymással,  a Metrón a buszon mindenki a lefele gubbasztott, valami képernyőre. A folyamat önmagát gerjesztette tovább. Ha lemaradsz, a jövő bezáródik. Nem tehetsz semmit. Elveszik az életed. Fogyassz tovább. Azt üzenték: ami nem új, az kevésbé használható, esetleg ciki.

Évről évre újabb csalódások, és az emberiségbe vetett maréknyi hit végső szétporladása. Az éghajlatváltozások miatt a veszélyeztetett területekről tömeges bevándorlások kezdődtek a belvidékre, a városok pedig egyre csak duzzadtak. A leginkább muszlimokból összetevődő menekültek jelenléte szükségszerűen következő belviszályforrás. Az édesvíz készletek kimerülőben, a talajerózió pedig a vidék elsivatagosodását hozza magával. A mezőgazdaság eltűnőben, a leleményesebbek elkezdik létrehozni saját kis garázskertjeiket, ahol maguknak termesztenek. De ma már az ilyen Victory Gardenek, mint az enyém is, nem kapnak mást csak szürke, öntözésre való vizet, ami tele van mérgekkel. Erma szervezetében kétszázötven különböző vegyi anyagot találtak. Még megélte, hogy a nagyobbik fiunk leérettségizzen. De vajon fel lehet-e készülni egy ilyen jövőre?

 Az emberek meg csak özönlöttek a belfölfre, New York és Mumbai víz alatt, miközben az elnéptelenedett síkságokon porviharok tombolnak. Az átlaghőmérséklet 6 fokkal nőtt az elmúlt húsz évben. A városok levegőjének páratartalma iszonyatos. Ettől a növények nagy része kipusztult, és így az állatvilág is megcsappant. De ezúttal nem lesznek Noék - csak Káinok.

Az 5745. kórterem két lépéssel előttem. A szobában emeletes ágyak lakótelepe fogad, és halk nyöszörgés, ami semmire sem emlékeztet. Megyek a terem végébe, már ismerem a járást.

Ahogy a fiam ágyához érek, látom, hogy egy antropomorf kezelő ténykedik a digitális kezelőkonzolon. Tudom, hogy nem ember, noha elsőre semmiben sem különbözik tőlünk, de a nézése, és a néha a mozdulatai is elárulják. Az ehhez hasonló fél-kiborgoknak a legtöbb szervük mesterséges. Olyan egyedek, akiknek szaktudása valamiért fontossá vált, és csak így tudták életben tartani őket. A vírus felfalta test-alkatrészeket lecserélték időt állóbbra.

Egyre inkább biztosak lehetünk benne, hogy nem mi vagyunk az a civilizáció csúcsa. Habár minden jel szerint az ember csak egy genetikai hiba, a továbbfejlődés, úgy tűnik feltartóztathatatlan, és a lehetőségeknek csak a biotechnika szabhat határt.

Én viszont régimódi vagyok. Ezért maradhattam csak egy nyomorult tranzisztor-szerelő. Mások mindig tudták, már nagyon korán felismerték magukban, hogy mit akarnak, merre tovább, én meg csak úgy voltam: mindig is érzések alapján, ösztönből éltem, nem gondolkodtam előre. Mert a mai ember mindent tudatosan tesz. Hiszen a túlélés a tét.

A kiborg szótlanul távozik, én pedig kicsi Dijf felé fordulok, aki fáradt szemekkel hunyorít rám. Karjára led kijelzős jeladók tapadnak, a fején meg még mindig ott van a sisakszerű, áttetsző állapotfigyelő. Arca beesett, szája repedezett, de azért megpróbál mosolyogni.

Leülök mellé az ágyra, és rohadtul érzem magam. Életem során mindig is a tehetetlenség zaklatott fel a legjobban. Akármilyen rosszul is álltak a dolgok, mindig kész voltam bármire, hogy a helyzetet megoldjam. De ha nincs mit tenned, abba beleőrülsz.

-    Nem hoztam semmit, ne haragudj - mondom neki – már semmi nincs odakint.

-    Nem baj, apa – feleli erőtlenül- megleszek.

-    A precíziós orvostudomány sok mindenre képes. Nem adhatjuk fel.  – próbálkozom épp észnél maradni, miközben minden egyes ilyen látogatás egyre mélyebbre taszít a már nem is annyira láthatatlan végzet felé.

-    Te is tudod, hogy minden sorsszerű. Minden, amiről azt hiszed, hogy te irányítod.

-    Én már nem tudom, mit higgyek – sóhajtok.

-    Attól félsz, ha engem is elveszítesz, akkor már nem marad semmid. – mondja szárazon, én meg csak nézek rá. Ugyanolyan nyers és őszinte, mint amilyen én is voltam mindig. Pont ez okozta a legtöbb gondot az életemben. Az én időmben a régiek azt mondták, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje. Hát ez a miénk. De mostanában úgy látom, már nem csak a saját keresztjeinket kel cipelnünk, hanem másokét is.

-    Jobban ismersz engem, mint én magam.

-    Te mindig is különc voltál.

-    Senkiért nem lennék képes eddig kitartani. Már rég ki kellett volna nyírnom magam.

-    Apa, ezt játszod húsz éve, és még mindig itt vagy - sóhajt fel ismét.

-    Csak miattad, mindig is csak miattad bírtam. Mert ugyanolyan megátkozott vagy, mint én – felelem.

-    Tudom. De ezért még nem tartozol nekem.

-    Senki másnak nem tartoztam soha semmiért. És ezt most már végigcsinálom – mondom neki, és alig bírom ki könnyek nélkül. Előbújik belőlem az, akinek kellett volna lennem: az érzelmes, őszintén boldog, mindig csak a jóra törekvő ember, akit ehelyett a jövő nyakon ragadott és belelökött a sárba. A rám száradó ómenek kérges rétege alatt valahol ott van még a szívem: de leginkább csak egy könyörtelen, megkeményedett túlélő-sejt vagyok a rendszerben.

-   Az emberek bármire képesek a gyerekeikért. – mondja lassan, miközben a fején lévő kijelzőn újabb vérteszt értékek villognak vörösen - Azt gondolják, hogy ha feláldoznak ezt vagy azt, akkor legalább az ő jövőjük jobb lesz. De nem lesz jobb. Senkinek sem lesz jobb. A gyermekeink is megkapják a magukét, ezért nekik is meg kell tenniük dolgokat, fel kell áldozniuk magukat, hogy a következőknek jobb legyen, és aztán megint nem lesz. Ebben a világban már biztosan nem.

-    Istenem. Túl nagy hatással voltam rád. Nem kellett volna tönkretennem a te életedet is.

-  Nem te tetted tönkre, az élet tett tönkre mindent. Nézz csak körül: a jégtakaró eltűnt, az óceánok elsavasodtak, mindent áthat a kiberfegyverkezés, genetikailag módosított, aszály-tűrő fák, megbomlott ökológiai rendszerek, mikrobiomatika, növekedési hormonokkal kezelt állatok, hacktivisták, lemészárolt zsiráfok! Mindig igazad volt, csak senkit nem érdekelt.  

Mennyire nem számít már mindez. Lassan lejár az idő, és lejár a kórházban töltött perckért fizetett kreditem is, úgyhogy mennem kell. Mielőtt távoznék, még annyit mondok:

-  Tudod, sokáig azt hittem, hogy mi voltunk az utolsó, erkölcsi értelemben vett normális generáció. Úgy értem, akiknek még volt alkalmuk érezni az élet ízeit. De aztán lassan rájöttem, hogy igazából mi hagytuk elfajulni a dolgokat, elkorcsosulni a világot arra a szintre, ahol ma tart. Mi megállíthattuk volna az iparosodás hajnalán elkezdődött folyamatokat, de nem figyeltünk. Hagytuk, hogy a dolgok egyre csak sűrűsödjenek. Csak a pillanatnyi jólétünkre gondoltunk.

Aztán megígérem neki, hogy holnap ismét eljövök, addig meg hátha történik valami csoda.

A piros nyilakat követem a folyosókon fáradtan, és üresebb vagyok, mint valaha. A fordulókban a digitális kijelzőkön masszív szóképződmények lebegnek a fejem felett:  Genomatikai osztály, Gyermek-tervezés, Bioinrofmatikai elemzőlabor, PGD (Beágyazódás Előtti Diagnózis) Részleg. Rohadjatok meg. Sajog a hátam, az izmaim szét vannak, a prosztatám begyulladt, és hónapok óta nem pisálok rendesen. És azt hiszem, a hajam is hullik.

A Robson Whaltonról elnevezett kórház bejáratánál megcsap az esti hőpára, ezért felhúzom a szűrőmaszkom. Kora esti szürkület van, december, a legmókásabb hónap, nemde?

Három zümmögő mikrodrón hajt el a fejem felett, ahogy az utcára lépek. Szkennelik a környéket, de még nincs kijárási tilalom. Úgy döntök, a rövidebb úton megyek haza, még ha az veszélyesebb is lehet, ha netán kint randalíroznak a pakik, de sebaj. Ennél rosszabbul már úgy sem érezhetem magam. Nincs akkora szerencsém, hogy szórakozásból le akarjon vadászni néhány kiváltságos sznob menekült. Jöjjenek csak. Elintézek párat, még ha ott maradok is. Belefáradtam már abba, hogy megpróbáljam irányítani az életem. Úgy tűnik semmi közöm hozzá. Csak egy test vagyok mások akaratával. De éheztessétek csak a szörnyet.

Elindulok hát a Lewis Powell toronyház felé. A felső kaszt egyik új bástyája. Azoké, akik megengedhetik maguknak, hogy egészségesek legyenek. Akik bármilyen kezelést megkaphatnak, mert övék a hatalom. Száz évig is eléldegélnek majd.

A megapolisz hője alulról bizsergeti a cipőmet, a kezem mégis jéghideg. Már a Nemzetbiztonsági Hivatal épülete előtt járok, amikor egy nénike átrohan a zebrán jobbról, és már el is tűnik. Egy darabig várok, hogy jön-e valami utána, de nem. Semmi mozgás. Az égen néhány foszforeszkáló chem-trail bicsaklik meg, aztán az este folytatódik tovább. Abból is látszik, hol tartunk, hogy a chem-trail-ekről sem hazudja már senki, hogy csupán repülőgép nyomvonalak. Nem mondanak inkább semmit. A néma igazságok, mint gazdátlan roninok kószálnak a kiüresedett házfalak közt. Néha látni, ahogyan egybegyűlnek és hosszasan méregetik egymást, majd dölyfösen odébbállnak. Ezt a nyamvadt vírust is a szúnyogokra fogták először. Emlékszem, hogy kicsi Dijf születéskor már érvényben volt a belépési tilalom afrikaiak részére. A tévét bámulom a váróteremben: a zaklatott kamerások véres polgárháborúról tudósítanak a határ menti területekről. De bármennyi szerencsétlent is öltek le akkor, a vírus mégis átvágta magát a réseken, mert a természet csak teszi a dolgát: ha nem pusztult volna ki később egész Afrika, még mindig kilenc milliárdan lennénk, az pedig a másik véglet. De akkor hová tartunk most?

A felső kasztbéliek mindenesetre mintha tudnák, hogy mikor nem szabad kibújni az fedezékből. Mindjárt besötétedik, talán nekem sem ártana sietnem.

A következő kórház tömbjének masszája cikázik a szemem elé, ahogy befordulok a sarkon. A valamikor sűrű botanikus kert fái azonban jócskán megcsappantak, a pusztulás szembeötlő. Néhány nagyobb tölgy tartja még magát hézagosan, láthatatlan kérgeikből szívva fel az utolsó energiákat – mellettük az újonnan ültetett kezdemények reményvesztetten kókadoznak a beálló sötétben. A szél alattomosan felmorog, miközben visszanézek a hátam mögé. Nem árt, ha az ember óvatos manapság. A szervkereskedők kedvelik a park környékét, és még a pakiktól se félnek.  A város védőfala felől semmit nem látni, csak egy régi szálló maradványait, ha jól emlékszem a The Flying Pig volt a neve. De ma már mindenből egészségügyi intézményt vagy kromoszómatelepet csinálnak.

Egy park legszűkebb torkolatán haladok át, és a kevéske fényben is jól látom, hogy a zöld övezetet bélelő kert dekoráció mesterséges fáit megborzolja a szél.. Néhány év, és minket is elér a kaptár szindróma. Olyanok lettünk, mint a méhek, amelyek fiatalkorom derekán tömegesen kezdték elhagyni a lakhelyüket. A genetikailag módosított növények, a rovarirtó szerek, na meg a mobilhálózatok elektromos hullámai kikezdték türelmüket. Emlékszem, nagyapám egyszer azt mondta, hogy ha a méhek eltűnnek a földről, akkor az a vég kezdetét jelenti. Jócskán benne vagyunk. Az éghajlati hátterű gazdasági visszaesések a történelem folyamán mindenhol társadalmi összetűzéseket okoztak. Hiány. Persze mindjárt más, ha van elég kredited, és tudsz magadnak tiszta vizet venni a lepárlórendszerekből. De ezt csak a felső kaszt engedheti meg magának.

Az egyre lepukkantabb utca korhadt villamossínek csíkpárhuzama mentén épp arra gondolok, hogy a hazaút innentől félhomály, amikor a sarki gyógyszertár neonzöld tolóajtója kinyílik, és két alak lép ki mögöttem. Az est kihullott fényeiben arcukon bajtársiasság feszül, amikor felfedeznek. Az egyikük felettébb ismerősnek tűnik, de az agyam az elmúlt negyven év vegyszereitől akár tévedhet is.

-       Te vagy az Dijf? – kérdezi az, amelyik ismerősnek tűnik.

-       Aham…-válaszolok, és pörgetni kezdem a fényképeket a szemem mögött, de nagyon tompán megy. Jobb lenne, ha mindenki békén hagyna. De a tag megérzi a bizonytalanságomat:

-       Ake vagyok, ember, emlékszel még? – és akkor beugrik. A jövő mindkettőnket rendesen elcsúfított, de azért az alapvető arcvonásaink mégiscsak a régiek.

-       Azt hiszem. Valamikor együtt gyurmáztunk. –felelem és eszembe jutnak azok az idők, amikor kiváló kondícióban voltam, akár heti négyszer is képes voltam edzeni, mint valami megszállott. Milyen jó is lenne most belépni egy edzőterembe, megérezni a vasak izzadásának kipárolgását, amely keveredik a fehérjeturmixok felfröccsenő édeskés illatával. 

-       Basszus. – mosolyog, hátravetve fejét – ilyet már senki se mond manapság. Gyurmázni…

-       Ebből is látszik, hogy mi egy másik korból jöttünk.

-       Csak itt maradtunk. Ő itt a Halvor, egy régi ismerősöm- mutatja be társát.

-       Üdv!- mondja Halvor – Már hallottam rólad.

-        Hát… – sóhajtok fel – már nem sokan élnek azok közül, akik ismernek. – mondom, és rögtön Rjonggl-ra gondolok, meg néhány régi haverra, akiket az idő lecibált a szívemről, de még nem tudtam teljesen elfelejteni őket.

-       Már nekem se maradt senkim – feleli új ismeretségem, majd elővesz egy cigarettatárcát, és felém nyújtja – Cigit?

Nagy figura az, aki errefelé manapság dohányt újít, mások kemény gyűjtenek rá hetekig, neki meg tele van a tartója.

-        Mi a fene? – szisszenek fel, miközben kihúzok egy sodrott szálat – ilyen menő játékosok vagytok?

-       Csak jók a kapcsolataink – feleli Ake – Egy ideje már azon vagyunk, hogy felújítsuk a régi ismeretségeket. Bizony nem árt az. Ebben a kuplerájban már nem sok biztos pont van, hát úgy gondoltuk talán segíthetünk egymásnak ebben-abban.

-       Akkor ez valami ellenállási dolog?

-       Nem, dehogy. Mi csak…megtaláltunk már néhány arcot, akik még félholtan is húzzák.

-       Jól hangzik.

-       Ja. És el se hinnéd, hogy most is kihez tartunk éppen. Marha nagy mázlid van. Szerintem velünk kéne jönnöd! Persze, csak ha van kedved, habár nem úgy festesz, mint akinél minden rendben. Vagy tévedek?

-       Miről van szó?

-       Apám, ráleltünk a Prédikátorra, emlékszel még? Emlékszel?

A Prédikátor. Az a megszállott barom - ezek szerint még mindig szabadlábon van, és most épp arra készül, hogy betoppanjon az életembe. Egyszerre úgy érzem, hogy a tudatomnak kevés ez a test. Ki akar szakadni belőle, de képtelen rá. Nem bírja elviselni a rászakadó rendszerelméletet, miszerint szeretjük jónak látni a dolgokat, az önigazolást, hogy amit teszünk, az helyes és minden jól van úgy, ahogy van

-       Ki ne emlékezne arra az őrültre? –mondom

-       Naná. És mennyi mindenben igaza volt. Nézd csak meg, hol tartunk. Napról napra élünk, nem tudjuk, mi jöhet még.

-       A rocksztárok is kihaltak. – veti közbe Halvor

-       A HAARP-pal szétbombázták az időjárásunkat, a gátjaink már nem sokáig bírják. Itt fogunk megpusztulni öregem. - folytatja Ake.

Persze igazuk van. Lelketlenné vált formák mindenütt. Az életünket irányítják. A rendszer már arra sem veszi a fáradtságot, hogy cirkusszal butítsa a népet. Egyszerűen megdöglünk az általunk teremtett földi pokolban.

-       Én már nem remélek semmit mostanában. – mondom hát.

-       Sokan vannak így. – folytatja Ake - De mi pont ezért keressük meg őket. Nem szervezkedünk, csak próbálunk túlélni. Akik még emlékeznek arra, hogy mikor kezdődött.

-       Nagyon régen, valamikor az ipari forradalom táján…

-       És mi lett belőle? Digitális fertő. De tudod mit? – lép közelebb sejtelmesen Ake – A Prédikátor mindig tud valami okosat. Megyünk és megkeressük. Egy lebujban székel, innen nem is olyan messze.

-        Ha valaki, hát az az eszelős Prédikátor már biztosan tudja a következő lépést. – vágja rá Halvor, aztán meg: – Nem árt, ha az ember tudja a következő lépést.

Halvor agya is vélhetően legalább annyira odavan, mint az enyém, memóriája bizonyára darabos, és úgy el van tompulva, hogy minél kevesebbet érezzen a valóságból, ami szétfeszíti. De amiről beszél, felkelti a figyelmemet. Pedig nem sok dolog tud manapság meglepni.

-       Na, mit szólsz? – kérdezi aztán Ake.

„Majd Legközelebb” – mondanám egyébként, de ezen most megakadok. Mindig ezek a „majd”-ok. Majd elmegyek, megígérem. Majd beszélünk. Mire várunk folyton? Majd ezután kipihenem magam. Ezt még megcsinálom helyettük, aztán majd én következem. Először ők, utána majd én. Évek telnek el és semmi nem változik. Majd rendbe jövök. Még ez a műtét, és talán majd minden helyre áll végre.

Egy darabig türelmes vagyok. Elég jól megy már, évek óta gyakorlom, pedig nem könnyű. De igazából már az elején lehet tudni, hogy semmi értelme, mert minél türelmesebb vagy, a sors annál többet akar tőled. Minden ponton annál többet rak rád. Úgyhogy lehet, hogy annak van igaza, aki már a második-harmadik pontnál visszacsap. Azt hiszem eljött az ideje annak, hogy megpróbáljam.

-       Nehezen viselem a változást. – mondom - De nem azért mert lusta vagyok rá, hanem mert legtöbbször nem értek egyet vele. De most mégis. Belefáradtam már ebbe az egészbe, és rég kinyírtam volna magam, ha nem lenne a fiam, aki viszont haldoklik. Ugyan nem sok értelme van ezen a világon maradni, de ha bukni kell, hát az ne történjen értelmetlenül.

-       Akkor már csak követned kell – mondja Ake, és int, hogy indulhatunk is. Nincs több kérdés. Eldobjuk a cigit és nekimegyünk az éjszakának. Haladunk a pusztulófélben lévő város riadt árnyékai alatt, és csöpög rólunk az izzadtság. A maszkom már teljesen elázott, nem ártana lecserélnem egy jobb minőségűre vagy egy frissre. De erre most nincs idő. Egy Dark Buddha nevű helyet keresünk, ami csak néhány utcányira van keletre, de elég zűrös környéken. Gyakran találkozni mutáns fosztogatókkal arrafelé.

Próbálom elterelni a figyelmemet az arcon csapó párától, és megint Ermára gondolok. Eszembe jut az egyik utolsó beszélgetésünk a kikötőnél, ahová gyakran ki kellett vinnem, hogy láthassa még a tengert, akármilyen mocskos is. James Joyce Ulyssess-éről vitatkoztunk, amelyről azt állította, hogy a világirodalom legnagyobb mesterműve. Közöltem vele, hogy szerintem átverés az egész. A világirodalom legnagyobb blöffje inkább az a monstrum, amelyet az irodalmi sznobok misztifikálnak túl. Túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítanak neki, de részint csak azért, mert ők sem értik, ezért inkább istenítik. Próbáltam meggyőzni Ermát, hogy ez az írás nem rossz, ugyanakkor nem a legjobb vagy a legfontosabb. Kétség kívül jelentős munka. De csak egy blöff. De ő hajthatatlan volt. Ugyanolyan szűrőn át látta a világot, mint az emberek többsége, úgy, ahogy én sohasem voltam képes.

Aztán meg mit számít? Ki olvas még manapság ilyesmit? Azok, akik életben tartják még ezeket a legendákat, lassan kihalnak. Csak vegyi pára marad meg kábelek. Az életnek csak jelképes szerepe van. Földi létünk csak egy szimulációs egység az univerzumban. Egy olyan rendszer, amely energiát vesz fel kívülről, majd azon átáramolva az ismét kimegy a külvilágba, ahol előbb utóbb felbomlik és újraszervezi önmagát. Mint mondjuk a füstkarika, csak az összetettség egy magasabb szintjén. De miért hagy ez ennyire hidegen? Miért gondolok mégis a gyerekeimre? Ahogy évről évre nőttek, mindig elfogott a kétség, hogy nem jól csinálok valamit. Hogy nem vagyok elég jó szülő. És ez bizonyára így is volt. Senki sem lehet elég jó. Hacsak fel nem áldoz mindent, és talán még az is kevés. Nekem nem sikerült, és féltem, mi lesz, ha majd felnőnek? Milyen értékeket fognak képviselni. Mennyit fognak abból az egyetemes jóból érezni, amit én például az anyámtól megkaptam, aki pedig szinte egyedül nevelt. Ebből kiindulva viszont arra jutottam, hogy az idő meg a természet majd úgyis megoldja, hogy a gyerekeim idomulni fognak a kor elvárásaihoz, és minden rendben lesz. De végül is ezzel csak magamat nyugtattam, hogy ne legyen túl nagy a felelősségem.  A világ meg időközben szétrohadt, nekik pedig inkább meg sem kellett volna születniük ebbe a mocsokba. De az ösztönök nem foglalkoznak a történelemmel. A fejlődés pedig figyelmen kívül hagyja az értékeket.

Úgy tűnik, Halvor és Ake kiválóan ismerik a kerülőutakat, a mikrodrónok még csak fel sem tűnnek a következő percekben.  Leginkább elhagyatott sikátorok öblében haladunk, orrunkat égett patkányhús és rothadó szemét szaga keresztezi, időnként pedig láthatatlan alakok suhannak el valahol az árnyékok mélyén, létezésük egyetlen jele ruhájuk halk zizegése. Valahogy mégsem érzem, hogy bármi baj történhetne, úgy fest, hogy mindhárman a szemétdomb otthonos lakóivá váltunk az elmúlt években, és hozzászoktunk ahhoz, hogy bármelyik pillanatban odadobjuk az életünket a semmit sem érő jövőnek.

Kisvártatva megérkezünk egy kapualjba, amely felett hagyományos neoncsíkból kirakott bíbor címer izzik puhán: egy lábát keresztbe vető ülő Buddha alak, amelynek különösen gonosz arckifejezése egészen groteszké teszi a képet. Ake és Halvor jelentőségteljesen hátranéznek rám, aztán azzal a lendülettel belépünk a helyiségbe.

A Dark Buddha vélhetően nem a legsterilebb hely a környéken: a mennyezeten pattogó vörös fénypontok alól csomókban hull alá a hasisfüst, amitől alig lehet kivenni a bent lévők alakját. Nem sokan vannak odabent, de ez koránt sem tűnik biztosnak. A különféle rejtett zugokból érdes kacagás és halk, őskori techno pumpálása hallatszik. A falakon megsárgult poszterek, egykori koncertek emlékmaradványai élik végnapjaikat. Egy 2014-es pszichedelikus trance-fesztivál plakátja mellett haladok el, ami ismerősnek tűnik. Még az is lehet, hogy ott voltam, de ki emlékszik már ezekre a dolgokra? Az egy másik világ volt, egy másik élettel.

  A bárpult azért viszonylag rendesen meg van világítva, egy meglehetősen idős raszta fazon bámul ránk üveges szemekkel. Ősz fürtjei derék alatt végződnek, súlyuk miatt már jócskán kopaszodik is. A keze mellett, amellyel a pultot támasztja, egy jókora vízipipa tornyosul, amely muzeális darab, egészen biztosan, hogy akadnának, akik ölnének is érte.

-       Mit adhatok? – szólal meg, bár nem úgy tűnik, mintha szolgálhatna bármivel is. Mögötte az italos szekrény tátong az ürességtől, néhány kósza ürömpálinka félig üres üvege áll csak magányosan, meg pár színes üveg, melyek tartalma kérdéses.

-       Három  acélvodkát! – felei Ake és tekintetével körbejárja a termet. A zavaros füstbe burkolózó alakok beszédének moraja szizál a boxokból.

-       Itt nem fizethettek kredittel. – közli velünk közönyösen  az öreg, mert lerí rólunk, hogy először vagyunk itt. Mindazonáltal hozzászokhatott a csavargókhoz, túlélőkhöz, akiknek ez lehet a környékbeli törzshelye. Nem is értem, a kormány miért nem rohanta már le ezt a helyet, vagy miért nem küldött ki néhány drónt, hogy lebombázza ezt a nyilvánvaló mocsoktanyát.

-       Igen, ismerjük a dörgést! – feleli Ake és kabátja alól előhúz egy apró dobozkát, amelyen az állami gyógyszeripar jelképe virít. Társaim kellően informáltak a hellyel kapcsolatban, ahol úgy tűnik, csak gyógyszerrel lehet fizetni. Az öreg komótosan leveszi az egyik színes üveget a polcról és kitölti az italokat, majd unottan ül vissza a helyére. A hátsó helyiségek felől üvegcsörömpölés hallatszik.

-       Egy Prédikátor nevű pasast keresünk. – mondja most Halvor, mialatt lehúzzuk az italainkat.

-       Akkor sok szerencsét. –feleli amaz hűvösen és szájához emeli a vízipipáját. Láthatóan nem szívesen avatkozik bele mások zűrös ügyeibe, amelyek itt mindennap előtérbe kerülnek. Talán megjárta már párszor. Így aztán továbbgördülünk a hátsó helyiségek felé, közben pedig két marcona négerbe botlunk, akik egymást támogatva kifelé tántorognak. Mögöttük, egy apró helyiségből mantraszerű monoton zene ismétlődik. A szobában vaskos gyertyák szolgálnak világításul, a falakon keleti faliszőnyegek szívják be minden idők lepárolgását. Egy kis üvegasztal mögött görnyedő alak figyel fel jöttünkre, s noha félhomály van, meg a látásom sem a régi már, azért rögtön felismerem benne a Prédikátort. Egy nyércbundában trónol a terem közepén, mintha csak az övé lenne az egész szoba. Agyamról újabb nosztalgiadarabkák repedeznek le. A Prédikátor arcvonásai mit sem változtak az évek alatt, elszánt tekintete még  mindig a régi, bár az idő rendesen megcserzette a bőrét, nézése pedig fáradt. Azt hiszem ő is felismer minket, mert halványan elmosolyodik - csak halványan, mintha már elszokott volna a falatnyi boldogságtól is – aztán kezével a szemben lévő kanapé felé mutat.

-       A jó öreg Prédikátor! – érzékenyülök el kissé, aztán mindhárman kezet fogunk vele és leülünk. Úgy látszik, már nem sokat beszél, csak, ha muszáj. Nagyon öreg már, percekig csak néz ránk, próbál helyre rakni mindent a fejében, míg végre megszólal:

-       Már rég meg kellett volna döglenetek!

-       Ez kedves. – feleli Halvor, miközben sodrott cigarettákkal teli tárcáját körbekínálja. A Prédikátor nemet int fejével, és előveszi a sajátját, aztán újra beszélni kezd:

-       Mi a fészkes fenét kerestek itt? 

-       Téged, öreg, téged. – feleli Ake és meggyújtja a cigarettát.

-       Engem már sokan keresnek egy ideje. De ti meg is találtatok. Ez nem jó. Valaki köpött, és ha nektek köpött, köpni fog másoknak is.

-       Még mindig paranoiás vagy – vágom közbe, de tudom, hogy közben igaza is van.

-       És éppen ezért élek még. – feleli ellentmondást nem tűrően - A kibaszott szimatom miatt.

-       Jól van, egy kicsit tényleg elfajultak a dolgok. – mondja Halvor – Az ilyesmire nem készítik fel az embert az iskolában, nemde?

-       Iskola? – legyint a Prédikátor, és látom rajta, hogy hamarosan zsigerből fogja osztani:

-       Különben is mi az iskola az embernek? – folytatja nagy hévvel -  Az csak egyetlen megdönthetetlen tanulságot ver a tanuló fejébe, mégpedig, hogy bármennyit is készüljön, mindig a tanárok jóindulatára van utalva. A tananyag olyan széles, hogy csak a tanár jóindulatán múlik mi és mennyit követel meg belőle. Kiveszik a sorsunkat a saját kezünkből. Mindig ez van. Hányszor szembesültünk már a Hivatal értelmetlen szabályaival, amelyeket be kell tartani? Az oktatás arra nevel bennünket, hogy ilyen helyzetben jobb, ha lehajtjuk a fejünket és behódolunk. Mert a tanárnak, a rendőrnek és a Hivatalnak mindig igaza van. Ha pedig nincs, akkor olyan helyzetet teremt, hogy az legyen.

-       Úgy is van – szögezi le Ake bólogatva.

-       És te, Dijf? Gondolom már nem nagyon jársz edzeni? – sandít rám a Prédikátor. – Na persze, már nincs is, hol, hacsak nem az utcán sprintelsz a drónok elől, hehe…

-       Nem, már nem edzek. De azért jót tett ám, hogy annak idején nyomtuk, mint az őrültek. Kevesebbet voltam beteg, kevesebb kreditembe fáj, hogy még élek.  – mondom, aztán elkomorodom – De a feleségemet elvitte a vírus. És a fiam is haldoklik.

-       Na persze. Mindenki haldoklik. Egy dolgot megtanultam az életben: soha ne bízz orvosokban – feleli – Csak a kreditedet akarják, és még úgy is csak tárgyként kezelnek. az életeddel üzletelnek. Hát mondj egy okot, hogy miért érdemes még élni?

-       Menteni a menthetőt. – vág közbe Halvor

-       Megmenteni bárkit is? Na és? A kormányt nem lehet megdönteni, a rendszer marad, a világ pusztul. Bajtársiasság. Na igen. Fiatal koromban még nagyon is számított. Olyankor az ember azt hiszi, vannak legjobb barátok, és persze vannak is. Ideig- óráig. De aztán változnak a dolgok, észre sem vesszük olyan alattomosan. Változnak az értékek, és rájössz, hogy már nem azok az emberek érdekelnek, elhidegülsz mindentől. Aztán már csak boldogulni akarsz. Nélkülük.

-       Azért jó tudni, hogy számíthatsz valakire, ha kell. - mondja Halvor.

-       Végső soron csak magadra számíthatsz. Jegyezd meg.

-       Én ezt már tudom, öreg – mondom neki – De az embernek muszáj nyomot hagynia. Nem mintha ez alátámasztaná a létjogosultságát az élethez. Különben valószínűleg ezeknek a nyomoknak sincs semmi értelme, csak annak számít, aki ott hagyja őket, vagy akiknek jelent valamit.

-       Ó, hát ez is igaz. Viszont az van, hogy a sok rossz dolog közül, ha egyet helyreállítasz, azonnal egy másik lép a helyébe.

-       Akkor te miért vagy itt? – kérdezi Ake. – Mit akarsz az élettől? Miért élsz még?

A Prédikátor elnyomja a cigijét, szájában megbicsaklik egy nyálcsóva, és lemondóan felel:

-       Látni akarom a rohadást.

Ahogyan én is, egykor a Prédikátor is értékelte az emberi sokszínűséget, ma viszont már undorodik a tökéletlenségeiktől. De mindannyian érezzük, hogy azok után, amin keresztülmentünk, egyszerűen csak végig akarjuk csinálni, akkor is, ha nincs remény, akkor is, ha fáj.

Sokáig feltartjuk a Prédikátort, nem mintha különösebb dolga volna, hacsak nem az elmélkedés a világ sorsán, és további, minden valóságalapot felszívó összeesküvés elméletek gyártása. Beszélünk a régi szép időkről, nosztalgiázunk a partikról, amelyeken hétről hétre darabokra hullottunk, eszünkbe jutnak a legkeményebb éjszakák, zaklatott szeretkezések hátsó sikátorok szemétkupacán és gázolaj alapú járművek hátsó ülésein, s mintha az öreg meg is enyhülne egy kicsit. Mintha emlékezne, de úgy igazán, szívből. Mindenki elpuhul kissé, előkerül egy vízipipa is, meg valami olcsó afgán hasis, amit még be lehet szerezni, és felidézzük az elfakult képeket. De a jövőt nem tudjuk megfejteni. A Prédikátor, aki e-tekintetben egykoron a legnagyobb jós volt, s akit ezért a legtöbben kinevettek, már nem siet előre. Úgy hiszi, innét már nincs tovább, csak ülni kell, és várni, hogy megtörténjen. Mégsem érzem azt, hogy haszontalanul telt el ez a nap,  mégiscsak fel fogok kelni holnap is, és továbbcsinálom.

Aztán mielőtt távoznánk, a Prédikátor egy fiolát húz elő a nyércbundájából, és felém nyújtja:

-       Vidd el a fiadnak. Talán ér valamit. Egy régi barátomtól kaptam, ti nem hiszem, hogy ismertétek. Egy fél-mutáns volt, Vigyorszemnek hívta magát, az igazi nevét nem tudom, ne is kérdezzétek. Szóval ezt postázta nekem, pár nappal a halála előtt. Nem tudom, mi van benne, de azt írta, ez lehet a gyógyír minden betegségre. Ez az egy van belőle.

Félve nyúlok az üvegcse felé, aztán hosszasan szorongatom a kezemben.

-       De hát akkor miért nem ittad már meg? – kérdezem.

-       Nekem nem ez a sorsom. Emlékszem, mikor a fiad megszületett. Emlékszem az arcodra. Tudom, még milyen az: boldognak lenni. Akár hiszed, akár nem. Különben meg az is lehet, hogy nem ér semmit, vagy egyenesen kinyírja a gyereket…- legyint, aztán újra rágyújt a pipára.

Nincs itt már több dolgunk. A Prédikátor láthatóan elfáradt, mi pedig megígérjük neki, hogy ha nem bánja, néha eljövünk. Ezzel kapcsolatban nem lelkesedik túlságosan, de tudjuk, hogy legbelül várni fog ránk.

 Szótlanul ténfergünk vissza a kijáratig, én pedig azon gondolkodom, hogyan fogom holnap becsempészni a fiolát az átvizsgáláson, úgy, hogy ne vegyék észre. A kórházak védelmi rendszerei igen fejlettek, a szenzorok azonnal kiszúrnák, egy mozdulat interfész és vége mindennek. Ki kell találnom valamit. Ha kell, belevarratom a testembe ezt a csomagot, de valahogy beviszem a fiamnak. Holnap. Holnapok.

„ Önmagát senki sem látja, ezért keresi oly elszántan, és ezért használ tükörnek más embereket: szeretőket, barátokat, ellenségeket.”
Voyti Attila:Trilégia

Ülök a téren. Minden tökéletes. Ülök a téren, nézem az embereket, a sencha tea párája vékony gőzhártyát húz a szemem sarkában, a bár terasza megpakolva emberekkel. A tér a város bélrendszerének egy húsos szakaszaként lüktet, nyüzsgése rendszerszintű zsúfoltságban tündököl. Az újonnan átadott szórakoztató központ falainak puha színe, mintaszerű parkosítása az aszfalton tükröződő halmazállapot változásokat hoz létre az arra sétálók lelkében. A föld alá épített monstrum fedése egy jókora medence, amely alatt egy komplett koncertterem is található. Minden tökéletes. Ülök a téren, kortyolgatom a teát, a falakat légypiszok és portaszító védőburkolat fedi. A játék egyforma figurái a kávézóasztaloknál és a neonzöldben fodrozódó bárpultok előtt. A lányok arcán védősmink és álcaháló.  Mindegyik jól öltözött, csinos és fiatal. Vonzanak. A fiúk is majdnem egyformák: mintha most húzták volna ki őket valami férfimagazin reklámoldaláról. A mostani divat szerint jól fésültek, ugyanakkor hanyagul borostásak, ruhájuk a mostani divat szerinti előírásokat követi. Minden tökéletes. Percenként három-négy formás női lábpár suhan el az aszatlom mellett a hozzájuk tartozó, majdnem minden esetben változatosan finomított fenékkel. Üde illatot árasztva libbennek tovább.  Direkt szűk farmert vagy testhez simuló gumírozott anyagú, extra vékony nadrágot hordanak, amelyek megfelelően kiemelik most még pompás alakjukat. Még nem tudják, hogy ez mennyire megváltozhat. Érzéki ajkaikkal harapdálják az ízfokozókkal teli sajtburgereket és a hozzá felszolgált sült burgonyát. Vidámak és felhőtlenek. Minden tökéletes. Egy alig húsz éves srác az egyik padnál a gyorsasági motorjának akkumulátorára kötött led kijelzős hangerősítőből próbál zenét csiholni. Rádugja a simogatós telefonját és máris szól a zene, amelyet mindenki ismer és senki sem. Nincsenek már dalok. A dalegységekből összerakott zeneszámok úgy készülnek, mint a reggeli kávé. Az instant érzelmeket előre lefőzik, már csak édesíteni kell őket. Mások a park füvén a délutáni verőfénytől félrészegen. Gitároznak. Fiúk- lányok kettesével, hármasával a padokon, várják a kapást. Ülök a téren, a teám már csak langyos, egészen könnyedén fogyasztható. A fiú, aki szemben ül velem, alig lehet huszonöt. Talán még annyi se. Majomszerű arc, előreugró álkapocs, csontra feszülő vékony bőr, hozzá apró száj. Nem az a tipikus mai klónsrác. Füstöt fúj. A füst egyenes sávban áramlik az orrán, aztán pókhálószerű párává változik.

-       Hát ez olyan dolog, hogy előbb-utóbb mindenki a technónál köt ki. – mondja, mert úgy gondolja, már eleget tud. Nem érdekel, miről beszél, nem érdekel semmi. Nem ismerem ezt az embert. Ülünk a téren, minden tökéletes. Nekem is mondanom kell valami lényegtelent és oda nem illőt, mert ez a szokás. Az emberek itt csak beszélnek, de nem mondanak semmit. Azért beszélnek, hogy önmagukat igazolják. Egymás lelki pszichiáterei. A téren megindul a kora délutáni kibeszélő-show:

-       Ne nősülj meg, csak ha már idős vagy. Netán, ha már minden mindegy. Teljesen felemészti az egyéniségedet. – Nem hiszem, hogy érti, vagy érdekli, de azért folytatom: - Az életben mindent megszoksz. Idővel minden, ami élmény volt megszokássá válik, aztán már csak nosztalgiát és ürességet élsz meg. Néha úgy érzem, mintha a szívem egy monostorba volna zárva.

-       Jöhetne már – mondja erre, de én nem hagyom magam:

-       A könyvekben meg a filmekben mindenki lefekszik mindenkivel. A nők az utcán meg szándékosan olyan ruhákban járnak, hogy minél inkább felhívják magukra a figyelmet. Passzos, a láb formáját kiemelő nadrágok, mély dekoltázsok. Feláll a farkad, öregem. Hogyan várhatja el bárki is, hogy józan maradj, amikor mindenfelől ömlik rád a szexualitás. Folyik kifelé a monitorokból megállíthatatlanul. A vágyaidra alapoznak és te be is nyeled.

-       Vettem magamnak egy hidratáló krémet, ezt mondják, fontos lehet a bőrnek, hogy fiatal maradjon.

-       Nem tudom, nekem van a legsilányabb bőröm a környéken.

-       Én minden másnap szolizom. Nem szabad szigorúnak lenni önmagunkhoz. Néha pont az egészségtelen dolgok tesznek boldoggá.

-         De én nem hiszek a boldogságban. Egyetlen józanul gondolkozó, épeszű embernek sem szabadna hinnie benne. Az emberek inkább elfordulnak valamitől, és félrenéznek, ha az nem tetszik nekik. Szeretjük igazolni önmagunk hozzáállását az életünkhöz: hogy minden, amit teszünk helyes és jó,  úgy jó, ahogy van. De ez nem igaz. folyton hibákat követünk el és rossz döntéseket hozunk, és mindez nem a véletlen műve, hanem életünk megélésének hullámának az adott szakasza. Inkább vagyok boldogtalan, de józan, mint boldog és vak.

Látom, hogy nem érti. Ő is azok közé az emberek közé tartozik, akik betartanak minden szabályt. Lerí róluk messziről. De nem érdekelnek már az emberek. Untatnak a százszor lejátszott jelenetek. Csak éppen annyira ragaszkodok mindenhez, hogy ne kapjak csömört attól, amit esetleg csodálok.

-         Víg unalomban élek, nem hiszek a boldogságban – teszem még hozzá.

-         Én csak a szórakozást keresem –feleli, miközben látom, hogy a lány megérkezik. Odalép az asztalunkhoz, ruhája egyszerű, de így is vonzóvá teszi fiatal termetét. Látni lehet a húsos, meleg test körvonalait, amelyet gyengéden burkol be a lágy szövet. A nőket a ruha meg az ékszer érvényesíti. Divatból ismétlik a szerepüket, megszokásból játsszák.

-         Sziasztok – köszön be édes hangon. Megnyugtató tekintet, vékony orr, kissé húsos száj.

-         Na, melyikünk? – kérdezi a srác, és eloltja a cigarettáját.

-         Talán te – feleli neki a csinos arc és a hozzá tartozó kívánatos test, mire a srác feláll, és semmitmondó pillantásokkal övezve eltűnnek a tömegben. Ülök a téren, a teám elfogyott, minden tökéletes, a kultúrcsömör tovább lüktet az ereimben. Tavasz van.

„Az erkölcse egy porszívóé, lelke egy tikettautomatáé, alakja pompás, arca gyönyörű, gonosz….”

Ernest Hemingway- Szigetek az áramlatban

Kitapogatja az órát a kezén és lenyomja a gombot. Ahogy a csipogó hang megszűnik, ráeszmél, hogy mi is van. Reggel. Új nap. Föld-bolygó.

A sötétség még elszántan mocskolja a szobát, és nem tántorít. Valahol az ágyon.

Oxigént szív. Ébred. Beletörődik.

Felül az ágyon, és egyre lassan minden emlék feltöltődik az elmúlt harmincöt évből. A legtöbbet nem érzékeli, csak magával hordozza.

Arrébb dobja a takarót és kikel. A padló megszokottan szitkozódik, de amikor elindul már nem fél. Az utcai lámpák a másik szobába fényt tenyerelnek be, és így legalább eltalál a fürdőszobáig.

Nagyokat szuszog, miközben jobb kezével kitapogatja a szekrényt, ahol azt tudni véli. Szeme még mindig küzd a felnyílás ellen, és amikor végre fel tudja kapcsolni a csempére tapasztott kislámpát, meghasad.

Nincs kedve mosakodni, pedig tisztában van vele, hogy a hideg víz jót tenne. Hat óra alvás. Még mindig kevés. Vagy most már. Régebben nem okozott gondot a korai kelés, de minél több pillanat zuhan össze mögötte, annál kevésbé leli örömét benne.

A tubusból egyenesen a szájába nyomja a klinikailag tesztelt, magasfokú hatékonysággal rendelkező fogkrémet, amely valószínűleg a legjobb a piacon. Gyorsan végez. A fogkrémmel elmosódott száját a törölközőjébe keni. Felveszi a szemüvegét a mosógép tetejéről, ahol előző este hagyta.

Rááll a mérlegre. 74,3. Nehezen hízik, de talán jobb is.

Kinyitja a fürdőszekrényét, és a szélén esdeklő gyógyszeres tubusok közt matat. Ebből kivesz kettő, abból egyet, amabból meg hármat. Beletömi a szájába, aztán vizet enged a fogmosó pohárba. Lenyeli a jókora drazségumót.

Leül a WC kagylóra, fejét két kezébe temeti, és újra lecsukja szemeit. Pisál. Nehezen indul meg a vizelet, aztán meg jó sokáig eltart, mert már megint szórakozik az aranyere. De azért nem vészes.

Feláll, kicsit még kirázza, és tántorogva elindul öltözni. Koromsötét. Jégdenevérek a kinti póznákon. Tél.

A gardróbban a szintén előre odakészített telefonját bekapcsolva világít. Zokni. Majdnem elesik egy lábon. aztán majdnem a másikon is. Megkapaszkodik a szekrényben. Alsónemű. Szoros, hogy fogja. Ing. a gombokat képtelenség rendesen bekapcsolni. háromszor újrakezdi. Nadrág. Öv. Csatol. Zsebre rakja a telefont, és tovább indul. A lépcsőn le a sötétben, már ösztönszerűen halad. Nem néz a lába elé, mert kiválóan ismeri a lépcsőfokok elhelyezkedését. Ütemre lépked lefelé. Mintha táncolna. Különös ritmusban dobbannak lábai.

A lépcső aljában bekapcsolja a kulcstartón lógó, előre odakészített zseblámpát. Ugyanaz a típus, mint a fürdőszobában. Cipő. Kabát. Kocsi-kulcs. Kapunyitó. Lekapcsolja a lámpát és kimegy. Kintről tompán hallatszik, ahogy a zárban elfordul fém, és a lakás végleg magára marad.

Az udvaron áthaladva megnyomja a garázskapu nyitógombját. A titánium-tömb lapocska sisteregve felemelkedik, és megmutatja a garázs belsejében álló autót. Ahogy közelebb ér hozzá, az érzékeli őt, és kikattintja a zárat. A belső világítás olyan képet fest, mintha egy UFO szállt volna le a garázsban. De legalább látja a fali konzolt, meg a töltőkábelt, amely unottan lóg ki a kocsiból. Kihúzza, mire a konzol működésbe lép, és felcsévéli a vezetéket.

Beszáll a kocsiba és arcába ömlik az illatosító kókuszfelhője, amely a hűvös reggeli levegővel párosodik.

Megnyomja a START≥ gombot, miközben a biztonsági öv felmászik a testére. Halk rezgés indul, az autó megremeg. A vezérlőmodulon színes számok és ábrák cikáznak, egy számláló a magasba csap, a jármű pedig hátramenetbe. Egyenletes tempóban kigurul az udvarra, majd azt áthasítva az időközben megnyíló kapu felé halad, amelyen már dolgoznak a mozgásérzékelők. Ők is korán kelnek ma.

Miután kitolat, egy pillanatra megáll, és körbepásztázza a forgalmat. Sehol senki. A kapu csukódik.

Komor sötétség taszigálja odakint az út menti hóbuckákat. Az út szélén ugyanolyan kockaházak, mint az övé. Praktikusra formált egyen-épületek. Mindegyik egyformaszürke és ugyanakkora. Semmiben sem különböznek egymástól. A jármű vezet, ő pedig közben megnézi az ötórás híreket a központi monitoron. Légköri adatok rendben. Ultraibolya sugárzás rendben. Tornádók nem várhatók a mai napon. Északon, a sziget túloldalán újabb szilíciumfalakat emelnek a part mentén.

A házakban rendeltetésszerűen kapcsolódnak fel a villanyok, minden reggel ugyanolyan ütemben. A harmadik sarkon, ahol a számára kijelölt Feszültség-levezető iroda áll, elfordul jobbra. Tovább halad a Gyár felé, amely a város szélére épült, és jellegében nem sokban különbözik a normális házaktól, egyszerűen csak jóval magasabb.

Tizenhárom és fél perc alatt odaér. Mint mindig. Semmivel sem több, vagy kevesebb. Az idő tökéletes kihasználása felettébb megnyugtató.

A Gyár kapuja előtt lassít, és megvárja, míg az automata megnyitja a bejáratot. Áthajt a vörös lézerszenzoron, és leparkol a helyére, jobb oldalt, harmadik beálló. Még három ugyanolyan jármű parkol mellette, mint az övé, két hely üres. Kiszáll.

A kültéri lámpák halványsárga fénye ráomlik, amikor átmegy a parkolón. Tovább szívja az oxigént.

Előveszi a belépőkártyáját, és végighúzza a leolvasón, amely a személyzeti bejárón villog. Az ajtó halk sziszegése engedélyt ad a belépésre. Végigmegy a neonfolyosón egészen az öltözőkig.

Amikor benyit, másik kettőt talál ott, akik még épp, hogy csak nekiláttak, hogy felvegyék a szkafanderüket. Néma biccentéssel üdvözlik egymást, aztán szótlanul készülődnek. Ő is megkezdi újabb napját az üzemben. Ütemesen átöltözik, mire végez, amazok már bent vannak. Átvág az öltözősoron utánuk. Az egyikük már az alapanyag-adagolóknál babrál, a másik meg beindítja a szalagot. Ő sem tétlenkedik, odamegy a vezérlőmodulhoz, és beállítja a paramétereket.

Hörgős morajlás hallatszik, ahogy a géppark felébred, és működésbe lépnek a szenzorok, öntőelemek, formázószakaszok és a csomagolószalagon a dobozoló-egység. Tizenkét óra monoton munka következik. A folyamat függvényszerűen ismétlődő hulláma feltúrja a teret újra meg újra. Egyetlen jól megtervezett ütemegység ismétlődő sorozata az egész nap.

A precízen kidolgozott munkatervet csak két alkalommal szakítják meg:

7:45 Reggeli. 12:45 Ebéd.

7:45 Elvonul reggelizni a félemeleten lévő étkezőbe. A másik kettő is ugyanígy tesz, és ekkor bukkan fel először a műszakvezető is, valahonnan a túl feléről, a gépsor átláthatatlan fémindáinak dzsungeléből. Egymás után belépnek az étkezőbe. A műszakvezető mágneskártyájával kioldja az ételadagoló monitorán a kódot. Ma az ő egységéből fogyasztanak. Minden nap más a soros, és mindig a soros választ menüt. Ebédnél ugyanígy. Ma a műszakvezető a soros. A reggeli: egy narancssárga halikrás tekercs, két darab lazacos nigiri, egy vaskos tonhalhasáb és ráadásként rózsaszín angolnacafat.

A kiadóablak négy egyforma tálcát öblöget ki magából, melyeket a műszakvezető egyenként eléjük rak, aztán ő is leül.

Feltépik a nejlonborítást, és nekilátnak reggelizni.

Fogja a féldecinyi szójaszósz adagot, és nyakon önti vele a  wasabigumót. A műanyagpálcikákkal aztán elkeveri, míg majdnem habos lesz. Belemártogatja a falatkákat, és élvezi a szájpadlását mardosó zöld tormatüzet.

Gyorsan végeznek. A műszakvezető hoz egy kis hipotónikus italt, amit késlekedés nélkül felhajtanak, és máris indulnak. Kezdődik a második felvonás.

A munkafolyamat függvényszerűen ismétlődő hulláma feltúrja a teret újra meg újra.

12:00 Ebéd.

Gyorsan végeznek. A műszakvezető hoz egy kis hipotónikus italt, amit késlekedés nélkül felhajtanak, és máris indulnak. Kezdődik a harmadik felvonás. De ez már csak egy órácska levezetés. Ilyenkor gyakran az órát nézi, sőt legtöbbször vissza sincs már kedve menni arra a kis időre. De a klónoknak nem az a dolguk, hogy döntéseket hozzanak. Így hát ő is csak teszi a dolgát, amit kijelöltek számára.  Gyártja az ételfejadagokat a szigetlakóknak. A 36-oknak és klónjaiknak.

Amikor születése előtt az utolsó vegyifegyver-kapszulák is felszívódtak, amikor elfogyott az összes atom, felégett minden város és nem maradt már tiszta víz, a 36 igaz ember ezen a uránium kitermelő szigeten lelt menedéket. Valószínűleg már egyikük sem él. Évtizedek teltek el, mire az utolsó város a mai formáját kapta. Keservesen kemény évek. A klónozással kezdődött, de ma már a klónok klónozzák a klónokat is. Éppen olyan arányban és annyit, amennyi a fenntartható működéshez szükséges.

A munkafolyamat függvényszerűen ismétlődő hulláma feltúrja a teret újra meg újra.

Vége a munkaidőnek.

Lekapcsolja a vezérlőmodult, és a elindul az öltöző felé. Látja, ahogy a többiek is abbahagyják a munkájukat, és ugyanezt teszik.

Az öltözőben már csurog rájuk a délutáni narancsszín nap a kisablakon. Szótlanul visszaalakulnak hétköznapi emberré, felveszik a jóval komfortosabb egyenruhájukat, és a kijárat felé mozdulnak.

Odakint már javában fröcsög a nap vére, hogy alig találnak el a járművekig. Látja, ahogy a másik három szépen sorban előre engedi egymást, majd egyöntetűen megindul hátramenetben. Menne ő is, de hiába indítja a kocsit, valamiért nem megy. Valószínűleg felhullámzott az urániumlapocska a motortérben, talán azért tilt le. Már máskor is előfordult, de hiába jelentette, egyelőre nem tudtak foglalkozni az ügyével. Most megint gyalogolnia kell, mint a múltkor. Dühösnek kellene lennie, de végül unottan kiszáll és elindul gyalog.

Kimegy a főkapun, amely lomhán csukódik be mögötte. Ahogy kilép, egy pillanatra megmerevedik. Az út túloldalán egy idegen áll. Egy nő. Őt bámulja, ő meg visszabámul

Soha nem látott még nőt. Az utolsó városban csak a 36-ok klónjai élnek, és azok mind férfiak voltak. Hogy került ide egy másik élő ember? Egy élő nő?  Ismeretlen érzések rázzák meg a testét.

A nő szemei átlátszóak. Nem látni bennük a lelket. Furcsa vászonruha van rajta, kilátszó bőre mocskos, arca lebarnult. A szája most kissé remegni látszik, ő meg nem tudja, mit csináljon.

Aztán felocsúdik, és működésbe lép az ösztöne.

Arra gondol, milyen jutalomban fog részesülni, ha beviszi ezt a példányt az igazgatóságra. Talán átkerülhet valami nyugalmasabb munkakörbe is, talán. És akkor végre kicsit más lesz az élete.

Ezt már úgyis unja.

elrabolt földön
meglopott történelem
mossa kezeit

mellettem fekvő
legyilkolt bennszülöttek
már nem remélnek

csillagra lépve
antikvár indiánszar
lüktet a fényben

kelmepalánták
tetszelegnek feljebb a
kirakatrésen

elvesztettél egy
kukoricamérgezést:
hitelre újat

kezembe került
döglött szabadságszobor
szuvenírrészeg

az utcán futó
hamburgererőmű egy
lopakodószörny

rendelésre dőlt
csonkított ikertornyok
beszkennelt sikoly

elreppelt képek
mint rabszolgafestmények
szívhez tapadnak

gettóhordótűz
a paneldoboz tövén
kérőn sistereg

wincsesztermámor
amit nagyapa ápol
fakó prériken

rendőrfánkillat
a kék metropoliszban
őrjöngve terjed

reflektorváros
korpás unottságán
limuzinfésű

rockabillyszív-
szólna Elvis ha élne
zselén henyélve

átmegyek Dijf-el a grachton, alattunk hömpölyög

a földmoslék, a folyó vére ragyog, ahogy egy dézsatündér

ösztönösen veti magát bele, és akkor arra gondolok:

otthon már hogy tocsoghat az izzadság minden öltönyösre,

akik a Dunát meglátják duzzadtan, a gátakra felcsavarva,

meggyötörve a krétafirkált rakpartot

holnap kádban, vagy az utcán fürdünk – attól függ merre

toccsan az árvízkampány lucskos nyelve meg a lapátban

az adagnyi homok, ahogy kötelező maszkarádjában olyan

otthonosan mozog - de a szemében kappanhájas a törekvés,

hogy meglegyen a majordóm: hát pertraktál egy sort,  amíg

bírja a svejtfolt, aztán hagyja, hogy más bajlódjon

a homokzsákokra lassan kagylódarát hordanak az eltelt napok

és békazöldre vált az ijedtség a kárhiénák homlokán, ahogy ostobán

röfögnek arrébb, ha megint egy centit emelkedett az ártér meg

a hangulat – szájukon kéjtej csordogál, felveszik koporsókosztümüket

és nem kímélik magukat, mert a természet most mészáros Madonnát játszik:

a szélen csak kuncognak a vadonárnyak és ömlik ránk a rohadtvázaszag

poshadt jácint mossa fel a reggeleket, most, hogy a

kiskocsma odavan - marad a kamrából a nyerscukor, meg

az a néhány üveg Vylyan, azzal majd Belzebúvra iszom magam

nyilván, mert ez még csak a nyitány: a lényeg a meder

alján mindig mélyen rejtve van  

*/Pertraktál: alaposan megbeszél

*// Svejtfolt: Szoros ing

<az örömkönnyek: az arcodon a boldogság

az apádnak kisszütyőben minizokni

a szomszédoknak újságolás, munkahelyen vigyorgás

>a havonta vizsgálatra járkálás, az autópálya, a büfé szaga,

a kórház alagsorában – a betegfelvétel – a tízezres felváltás

_az alulejocsempe, a szűrővizsgálat, az élve megszült,

halott magzata annak a kislánynak ott melletted,

isten, ahogy adtad, úgy elvetted {rohadjál meg}

_a fájdalom, az altatás, a fél hetes ébresztő, a depresszió

meg az összevérzett fehér lepedő

>a kellékek: hogy kell még egy, hogy élsz ettől,

hogy ébredj fel, hogy felébredj

>a törzshellyé váló gyógyszertár,

a  vattapamacs, ami sok lesz már:

az üvöltés, a felsírás, a nyöszörgés,

hogy bepisál, hogy kidobja, hogy megeszi,

hogy kiköpi a földre, hogy lehet megint áztatni

>a ragacsfoltok a parkettán, hogy most már az lesz tán

mindig, amit ő diktál - a mosogatás naponta háromszor

a körhintán >az eltüntetett távkapcsoló, a kanapé alá berejtő

betoló, befosó, beszaró, a kötőhártya gyulladást kapkodó,

az egyszerre megfázó, egytucat receptes, pénztárcagyilkoló

>a kipakolt edényes fiók, az eltört vázahamu- a megszáradt

ragasztó-egyházak a kisasztalon, és a szétnyomorított ceruzatárlat alul

_a falra fröccsent vízfestéknyomok, a megkövült temperás tubus,

az összefilcezett térdnadrág és darabokra hulló játékluxus:

>az elásott Gormiti-k, a legyilkolt kislegók, mind a száznyolc

Gogo az első sorozatból – a csillagközi porfogók:

az elveszett ereklyék, a megtalált gyermekkor,

az önfeláldozás hiánya

a végső menetkor.

                A bevetési szakasz az egyik legnehezebb ezen a területen. Már számtalanszor átvergődtem rajta, volt, hogy sikerrel, volt, hogy nem annyira.

Hogy miért nem mentem még ki előtte. Márpedig nem bírom tovább, muszáj vizelnem, különben reggel tíz percet állok a toalett előtt az odakészített fejlámpa szűk fényében, hajnali ötkor, és netán elalszom, míg vizelek.

            Úgyhogy akkor előre. Sérülések nélkül úgy sem úszom meg, ez nem vitás, de próbáljuk meg kihozni a legtöbbet belőle. Oké, vázoljuk az alaphelyzetet: Az asszony alszik, de mivel belül fekszel, így át kell másznod rajta az ágy végében, mert a szoba olyan kicsi, hogy épp csak az fér el benne, ezért nem lehet csak úgy egyszerűen felkelni és kisétálni. A fal mellet fekszel, lábadtól tíz centire már ott lóg a túl hosszú függöny, tehát nincs mese, mászni kell. Kúszni, mintha csak egy szögesdrótkerítés lenne.

            Megindulok hát. Felnyomom magam a kezeimmel, tolom előre a testem az ágy vége irányába, amilyen könnyedén csak bírom, de persze az megnyikordul. Semmi vész, ez még nem nagy szám. De nyilván sikerül beleakadnom a feleségem lábszárába, mire az álmosan felmordul. Oké, még mindig nincs baj. Felállok az ágy mellett, és egy pillanatra csak önmagamra koncentrálok, némi pihenést engedélyezek az első felvonás sikerére. Jöhet a következő etap.

            A legfontosabb fegyverem, a zoknim természetesen nincs rajtam, mivel zokniban aludni nem tesz jót a keringésnek, és hát annyira még én sem vagyok módszeres, hogy az ágy mellett kialakítsak egy annak szánt helyet. A célpont amúgy is szétdobolná cirka 27 másodperc alatt, hogy észreveszi. Zokni nélkül elindulni viszont nem sok jóval kecsegtet. S lám, akármilyen lassan és halkan próbálom lerakni a talpaimat, az ajtóban mégis megreccsen a padló, amely kiszámíthatatlanul alá van aknázna. Picsába! Elvesztem. A célpont a másik szobában két másodpercen belül felsír, mert többnyire kifinomult érzékekkel rendelkezik. Így hát nincs más választásom, ki kell használnom az a két másodpercet, most már úgyis mindegy, tehát felgyorsítom a lépteimet és kirontok a folyosóra, ahonnan két méter a fürdőszoba. A célpont már észrevett, ordít, de bent vagyok. Még nincs minden veszve.

            Ráülök a csészére, mivel sötétben úgyis esélytelen lenne beletalálni, úgyhogy csak kényelmesen. A célpont javában adja a műsort, próbálom kikapcsolni magamban, de nem megy. A másik nyugodtan horkol ugyanabban a szobában. Neki nem annyira kifinomultak az érzékei, vagy legalább is iskolás korára mintha megszűntek volna. De az is lehet, hogy a túlfeszített tanmenet készíti ennyire ki. Úgy alszik, mint apám Velencében, amikor ott hagytuk egy padon ebéd után sziesztázni, mi meg bejártuk a várost. Mikor hajónk indult tovább, felébresztettük és kész. Addig ott aludt a padon, semmitől sem zavartatva.

            Az utolsó sugár is lehullóban, de tudom, hogy a sok edzés miatt állandóan be van durranva az aranyerem, az meg nyomja a húgyhólyagomat, tehát értelemszerűen ki fog még fröccsenni némi maradék, ha felállok. Így is van. Össze-vissza lóbálom a farkam, a kiválasztott méreganyaggal teli vizeletcseppecskék hálásan csapódnak a csempének. A célpont még elszánt, de már kezd halkulni, és egyre ritkább a hangáradat.

            Na, de most mi legyen? Ha megindulok, újra kezdődik minden, pedig még véget sem ért. És még a probiotikumomat is meg akartam inni, ha már kijöttem, mert azt elfelejtettem lefekvés előtt. Ekkor meglátom a konyhaasztal melletti radiátoron egy korábban száradni odarakott zoknim körvonalait. Ez az! A zoknival már felvehetem a versenyt. És amúgy is csak itt állnék egy helyben percekig a sötétben, míg szűnik a zaj, szóval akkor legalább hasznosuljon az idő így éjfél körül.

            Nagyon lassú és puha létptekkel megindulok az asztal felé. Megpróbálok minél nagyobbat lépni, hogy kevesebbet keljen leraknom a lábam, és megpróbálok a nesztelenség felsőfokára hágni. Jórészt sikerül, bal kezemmel, már be is tudom húzni magam az asztal régiójába. Ott aztán egyenesbe hozom a testem. Remek. Még egy kis nyújtózkodás, és a zokni is megvan. A célpont már ritkásabban nyöszörög. Kezd fáradni.

            Fél lábon állva felhúzom az egyik zoknit. Most jól jön, hogy másfél évig jógáztam, a jobb lábamat simán veszem. De a balnál majdnem elesek, meg kell kapaszkodnom az asztalban. Némi zaj, de nem feltűnő. Most már minden sínen van. A zokniban isten vagyok. Oda is lépek a konyhapulthoz. Semmi nem hallatszik a járásomból. Kinyitom a polcot, és mivel a szemem már jobbára hozzászokott a sötéthez, felismerem a probiotikumos dobozt. Leveszem, és egy kiskanalat is sikerül szereznem, mivel rendszerint ott hagy egyet valaki az asztalon. És még mázlim is van. Egy palack szénsavmentes ásványvíz, kupak nélkül. Most jól jön, hogy ilyen trehányak. Ritkán van akkora szerencsém, ezzel megspórolok egy kupaknyitást felszisszenési kockázattal. De ekkor rájövök, hogy a kanál mozgása még műanyagpohárban is hangos lenne. Ezt most ki kell hagynom. Ma nem iszom probiotikumot. De a gyerek legalább visszaaludt. Igaz, visszafelé ismét nyílt terepen leszek, a bevetési terület közepén.

            A bal oldali fal mellé tapadok, hátha ott nincs recsegés, de nyilván nincs szerencsém. Rejtett padlóakna roppan alattam, és megmerevedem. Jól jönne most egy kis thai chi gyakorlat, habár lassacskán a nélkül is profinak mondhatom magam ezen a téren. Nyújtózok, kitartok, és úgy lépek tovább, mint a puma. Az ellenség elhalkul.     

            Bent vagyok a szobában. A szőnyegen már sima az út. Leveszem a zoknimat, és visszacsúszok az ágyra. Sikerült, megvagyok.

            Küldetés teljesítve.

Egyre nagyobb szemekben

hull alá az elmúlás: tizenhét

év a katlanban, mögöttünk rút tudás

liheg még, de már rühesebben

zörögnek perceink, mint törékeny

porceláncellák a szívünk alatt - kissé

meg is fakultunk a küzdésben, jól bevált

klisékkel dobálódzunk a kitaposott ösvényen.

Olyanokká lettünk, mint ocsmány

molylepkék a fény körül: levedlett

tablóképünkre tapad ékkövül milliárd

feledett pillanatfoszlány, hisz volt pár

jó évünk a megbolygatott rezgésben,

meg cinkos mosollyal leszelt érdemek -

emlékrudacskáidat lassanként elmorzsolva

érted ezt meg gyakorlásképpen.

A képed a sorok között ott feszül

az évkönyvben: megnyúlt időkavalkád,

hogy még könnyebben menjen a múlt

pajkosságának akasztása- messze vagyok legbelül,

most friss kedve fröccsen újonnan tovaszúrt

nemzedékeknek a falakon: hol tervezett

elavulás vagyunk, valami végleg és valahol

elveszett, s már nem lesz soha úgy.

Megyek fel a lifttel, és közben nézegetem a bevásárlószatyor tetejéről sértődötten kikandikáló sárgarépacsonkokat. Nem is tudom, mit csináljak velük. Olav utálja a répafőzeléket, a gyerekek viszont meg nem eszik, ha párolom.

            A lift halkan szuszog egyet, és szétválik az ajtaja. Kilépek a folyosóra, és elindulok a lakás felé. Sportcipőm talpának a padlóról való felemelkedése közben olyan hangja van, mintha ráléptem volna egy meztelen csigára.

            Leteszem a szatyrot az ajtó elé és előveszem a kulcsokat. A lakásból néma csend fogad, persze Olav már dolgozik, de mit csinálnak a gyerekek? Miért nem hallom a legújabb zombis videójáték megszokott hörgéseit és a fröcsögő hangeffektjeit?

            Lám a nappaliban állnak, és kibámulnak a hatalmas dupla üveges ablakon. Milyen jó, hogy annak idején ilyen tágas nappalit választottunk.

            Kirakom a nappaliból nyíló konyha pultjára a holmikat, amelyeket vásároltam, és közben a gyerekeket figyelem. Két kis szargombóc.

            Biztosan a begyűjtőket nézik, ilyenkor kedden van a heti szállítás. Majd megszokják.

            Letörök egy banánt a csomóból, és elindulok feléjük. Tekintetemmel azonnal megtalálom a pontot, amelyre szemük szegeződik. Odakint a lakótelepek közé ékelődött futballpályán már megy a begyűjtés. A háztömbnyi nagyságú űrhajó energiamoduljának morgását nem hallani, mert az üvegek teljesen hangszigetelnek, de azért érezni a remegést rajtuk. Több tucat fém-markolófejjel ellátott lánc ereszkedik most le a magasból komótosan és magabiztosan, pont mindegyik egy csomag felett. A csomagokat természetesen rendeltetésszerűen az előírtaknak megfelelően helyezi el mindenki, különben a gépek azonnal kiszúrják, és akkor nesze neked, áshatod el te magad. Ezt senki sem kockáztatja, és nem csak a fertőzések, hanem az időhiány miatt is. Ki ér rá manapság temetkezni?

-                     Nagyapát kivittétek? – kérdezem a gyerekeket, akik még mindig úgy bámulnak, mintha nem ez lenne minden kedden. - Hahó!

-                     Persze – feleli a nagyobbik – Még apuval reggeli után.

-                     Oké – mondom, és arra gondolok, hogy vissza kellene már vinni a kutyát a kölcsönzőbe, mert megint odavizelt a sarokba.

-                     Hol van az eb?- nézek körül.

-                     Kidobtuk - feleli most a kicsi.

-                     Ti fizetitek a likvidálási költséget - neheztelek

-                     Rendben anya – felelik szinte egyszerre, aztán tovább bámulják a dögunalmas műsort.

Aztán hirtelen elkap valami hihetetlen rossz érzés. Nem is tudom. Csak úgy érzem. Azt érzem, hogy csomagolnom kell, és el kell tűnnöm innen.

Megindulok a hálószoba irányába, ahol a franciaágy alól előkapom a bőröndöt, és pakolni kezdek. Csak a legszükségesebb ruhadarabokat rakom be, néhány védőruhát, meg vitaminokat.

Gyorsan megvagyok. Már ott állok megint a nappaliban, és gondolkodom, nem felejtettem-e ki valamit a számításból. De nem.

Becsapom magam után a bejárati ajtó, és már sietek is tovább. Nem tudom hová sietek vagy miért. Csak azt tudom, hogy mennem kell. Muszáj.

A lift gyorsan leér, és máris a bejárati kapunál vagyok. Kint az utcán megcsap a kellemes tavaszi szél. Innen az ajtóból már sokkal jobban hallani az űrjárművek hideg morajlását, de látni nem látom őket, csak az egyiknek a csücskét balra fent. Továbblépek.

Taxival utazom vagy fél órát, ki a városból, minél messzebbre. Nem tudom, miért. Késztetést érzek, hogy a város széli erdőben kössek ki. Így is lesz.

Fizetek a sofőrnek, és megindulok az erdő keskeny földútján. Nagyon szép ez az erdő. Hatalmas keserűnyírek hajolnak egymásba felettem sűrű oszlopokban, mintha csak barátságot akarnának kötni önmagukkal. Olyan meghitt és biztonságot árasztó az egész, hogy meg is állok beszívni ennek a csodálatos jelenségnek az illatát. A bőröndöt aztán otthagyom az út közepén és haladok tovább. Állatokat nem látok sehol, csak sűrű aljnövényzetet oldalt és vaskos lombokat mindenütt. Az út elvisz egy tisztáshoz. Ennek a szélén egy jókora sziklarakás meredezik, amelyből kis patak csordogál lefelé a hűvösbe. Odamegyek a patakhoz, és lejjebb ereszkedem a vízmosáshoz.

Lefekszem a földre és elnyújtózom. Hallgatom a víz csordogálását.

A nő a szobájában ébredt a megszokott négy fallal.

Az ötödik a plafon volt, amire most épp felbámult úgy fél méterre tőle. Az emeletes ágy egy pillanatra megingott, és felnyerített. Rájött, hogy ébren van, és valami nagyon furcsát álmodott.

            A valamikori jövőben járt, ahol az volt a szokás, hogy az emberek kirakják a halottaikat a közeli focipályára, hogy aztán onnan majd valakik –emberek vagy idegenek? - elszállítsák azokat hatalmas űrhajóikkal, felszippantsák, mint a jelenben a szemeteskocsik a mocskot.

            Ezt a baromságot.

Máskor is voltak furcsa álmai. Gyakran visszatért például az, hogy menekül felfelé egy kastélyban, egyre feljebb és feljebb. Nem tudja, ki elől, de fut felfelé, míg aztán elér a torony végébe, ahonnan már nincs tovább, és muszáj leugrania. És le is ugrik. És csak zuhan, és zuhan,  aztán meg felébred.

De hát mindenkinek vannak ilyesféle zuhanós álmai. A másik szokványos álma is hasonló. Menekül valaki elől át a városon, megfordul az ismert helyeken, de senki nem veszi észre, hogy üldözik. Végül kiköt egy zsákutcában, ahol szembefordul a követőjével majd felébred.

És olyan is szokott lenni, hogy hátba lövik nyíllal.  

Ez is jelent valamit.

Mindegy is. Fel kell kelni, Olav mindjárt hazaér, és éhes lesz. Vacsorát kell készítenie.

Lenézett az ágyról. A gyerekek odalent játszottak a szőnyegen a vízipisztolyaikkal, és egymást locsolták orrba-szájba.

A kutyát is meg kell etetni – gondolta és feltápászkodott, majd nagy nehezen megindult háttal lefelé a kis létrán.

Ekkor szakadt ki az egész szerkezet a fal oldalából, és nagy robajjal dőlt rá vele együtt a gyerekekre.

Végül aztán kijutok a kaméleon száján.
A gallyakból, lécekből, farönkökből módszeresen és kellően elszánt precizitással megmunkált felépítmény valójában a Mágikus Kert végső kicsúcsosodása, és egyben az egész esemény egyik leglátványosabb pontja.
Már vagy egy órája bent vagyok, de még csak most jutok el idáig, akkora ez a terület. Van vagy ötven hektár, úgyhogy nem is sürgetem az időt, amely az évek óta visszatérő törzsközönség szerint itt egyébként sem létezik. Magam először járok ezen a földön, és gyanítom, hogy ha öt évvel ezelőtt jövök el, akkor itt is ragadok.
A kaméleon feje felettébb impozáns, a hosszúkásra faragott elülső lábai pedig átnyúlnak az alatta futó apró kövekkel meg némi murvával felszórt széles ösvényen, különös hangulatot kölcsönözve ennek a résznek. A domb túloldaláról indulva kapaszkodtam fel idáig, a Pumpui, cirkuszi sátorra emlékeztető nyitott részlegétől, ahol az érkező először találkozik zenével. Itt már kora délután megindul az örömtánc, aztán meg sem áll hét napig. De a Pumpui túlságosan közel van a több száz lakókocsival meg különböző méretű és formájú sátrakkal bélelt külső völgyhöz, ahol az emberek nagy része megszáll erre a hétre, ezért itt leginkább csak a finnyásabb olaszok meg franciák őgyelegnek, mert nekik gyakran ennyi is elég.
De én felkapaszkodtam a domb oldalán, és egy nagyjából korrekt tusolósor mellett leltem rá a Mágikus Kert feljárójára, ahonnan rálátni az egész udvarra, és innét indul a kaméleon farka is. Belül az udvaron, ahogy az imént áthaladtam, már javában lüktetett a tanpurák, tablák, santúrok és bansurik mézédes hangorgiája, mialatt egy rakás indiai már meg is kezdte az aktuális workshop-olást. A kívül rekedt nepáliak ez alatt békésen szívogatnak a Csámbok Ház kimázolt oldalfalánál, ahová idén egy valódi sárkemencét is felhúztak.
A dekorálók munkacsoportja jórészt már kora tavasszal megkezdi a készülődést az augusztusi zsongásra, munkatáborokat hoznak létre, kitervelik, majd megépítik legújabb installációikat, a környezet ésszerű és gazdaságos felhasználásával. Így aztán a völgy különböző részein évről-évre felbukkan valami újdonság, ami előző évben még nem volt. Hatalmas emberi erőfeszítések húzódnak a mélyben.
A kaméleon fejétől két út vezet tovább: egy hófehér sastollakra emlékeztető rojtokkal szegélyezett hídfolyosó visz tovább egy darabon előre, aztán vissza le a völgybe az árusok utcája felé, míg jobbra fent egy újabb cirkuszi sátor – immár jóval terebélyesebb, mint a Pumpui – vár rám, merthogy ezt az utat választom.
De a sátornál csend fogad, ami annak köszönhető, hogy odébb a második völgyben mindjárt megkezdődik a nyitótánc. Sietnem kell, késésben vagyok. Átvergődöm egy gombatenyészetnyi kisebb sátor között, és arra gondolok, mennyit kereshetnék foszforeszkáló sátorkötelekkel. Itt legalább is nagyon jól jönne, és gondolom a világ minden kempingjében is. Hogy nem dobták még piacra?
Egyszer csak fenn találom magam a központi völgy túloldalán, amit lényegében hátulról közelítettem meg. A tőlem balra lévő erdős részből kiemelkedő kilátó teteje is vérvörösen izzik a neonlámpák hevében, de csak néha pillantok oda, mert az alattam elterülő látvány mindent felülír.
Nagyjából ötezren lehetnek odalent, leginkább már az óriási, kör alakú, zsúpfedeles nagyszínpad nyitását várják, ám az idő még nem érkezett el, ezért az egyre duzzadó tömeg a kifeszített bálamadzag mögött készülődik a rajthoz, amely pont abban a pillanatban történik, amikor a nap lemegy.
Az első hangok nagyon lassan csendülnek fel, és nem is nagyon van ritmus, csak valami fenségesen pátoszi felmorajlás, hosszan elnyújtott hívóhang, minek után a kordon feloldattatik, és a több ezer, energia megoszlásra éhes vándor elkezd befelé rohanni. Olyan az egész, mint egy középkori csatajelenet, amikor a vezér üvöltésére a horda nekirohan az ellenségnek, tisztára filmszerű.
Miután elfoglalják jól megérdemelt helyüket a völgyben, megkezdődik a nyitótánc, amelyet néhány germán tűzidomár irányít és produkál. Szemkápráztató és megnyugvásra intő látvány ez, mintha azt akarnák sugallni, hogy picit pihenjünk meg, mielőtt nekilendülünk. Néhányaknak láthatóan ez a tíz perc is sok, hiszen tavaly óta erre a pillanatra vártak, most meg valaki húzza itt az időt ezzel a tüzes izével – de a legtöbben szájtátva bámulnak, fütyülnek, sírnak a boldogságtól.
És aztán megindul.
Lépked előre: hangos ovációkkal, szórványos kurjongatásokkal, lomha ütemekkel elsőre, de nem kell félni cseppet sem. Nem telik bele fél óra és máris a tehéngyilkolós hangzásnál járunk. Úgyhogy megyek is tovább, lefele, át az önfeledten tomboló tömegen, és közben megpróbálom megfejteni a nagyszínpad előtti, görcsös fákra húzott, díszes, és immáron foszforeszkálva kifeszített hálók látványát. Csodálatos kreációkon fordul meg a szemem, és kezdem nem elhinni, amit látok.
A barbárok meg csak tovább táncolnak: oldalt felnyírt hajú, különféle vasakkal telelyuggatott lányok és fiúk, fiatalok és öregek, a világ minden tájáról. A legtöbbjük persze raszta, és legalább három jut belőlük egy négyzetméterre. Ez még csak az első nap, úgyhogy jó részük még nincs teljesen elrévülve, mások viszont már a hétvége előtt letáboroztak, ami mára kicsapódik rajtuk. Ők már egy másik dimenzióban járnak.
Elmegyek a kukoricalabirintus irányába, de aztán meggondolom magam, mert megéhezem, így inkább visszafordulok az árudák és shopok útjára, amely visszakígyózik egészen a Pumpui-ig. Az egész nemzetközi konyha kavalkádja megtalálható itt: gyros, kebab, falafel, thai konyha, és persze az olaszok is itt vannak a szánalmas pizzáikkal. Egy indonéz sátorban veszek gran masalás tésztát, amely igen ízletes, de nem merek arra gondolni, hogy milyen körülmények között készült, és a biztonság kedvéért lehúzok rá egy Sztolicsnaját az örményeknél, akik ajándékba adnak egy kávét is, miközben rá akarnak beszélni a saját, különleges lecsójukra. Magukra hagyom őket, és továbbmegyek az árusok közt, ahol tüzetesebben megnézem a malájok portékáit, akik szemfényvesztő felvarrókat és szöveteket árulnak.
A sor végén kezdődik a szőnyegről árulók csoportja, azoké, akik nem fizettek helypénzt a bódékért, egyszerűen csak letelepedtek a maguk elé kiterített vásznak mögé, és onnan árulják ékszereiket, pipáikat és kokainszívó csövecskéiket. De ők már lassan csomagolni kezdenek, és kisvártatva átadják helyüket a drogárusoknak, akik a fából akár embernyi méretűre faragott foszforeszkáló gombák alól bújnak elő. Van, amelyik szőnyegről árul, de legtöbbjük csak egy darab, letépett kartonpapíron mutogatja motyóját, amelyek ára majd mindegyiknél ugyanaz, de adódnak eltérések, attól függ ki, melyik országból érkezett. Az afgánok szemtelenül pofátlanok, a franciáktól nem érdemes venni meg a belgáktól se, talán még mindig a hollandokban bízik leginkább az ember. De a fene tudja. Itt majdnem mindenki zsidó, ahogy itt mondják a nem zsidók, de azért akármennyire is háborognak ezen, végül megtűrik őket, mert a közös élmény megbocsátást szül. Pedig nem kellene. Jó lenne, ha az emberek minden áron kiállnának az ideológiáik mellett, különben mi értelme van az egésznek? Miért kellene, hogy kiskapuk vagy kivételek legyenek?
Egy fazon polifón szőnyeget tartogat a kezében Drog Store felirattal. Egy peruitól veszek némi csárászt, a szemben lévő marokkóitól meg egy kis hasist. Megpróbál átverni és máshogy váltja a valutát, én meg mondom neki, hogy nem oké. Végül beadja a derekát. Azt hiszem zsidó. Mit tudom én, nem ismerem fel csak az echte zsidókat, és itt aztán van mindenféle nép. Azt mondják a zsidóknak kicsi a tenyerük mégis eladják belőle az egész világot, vagy ha kell a markukban tartják. Nem tudom, nekem csak hasis kell.
Ám, ha a következő napokban szükségem lenne bármi másra, könnyű szerrel beszerezhetem: a lakókocsik, sátrak elé már napközben ki vannak rakva az üres papírdobozokra pingált fű / gomba / LSD / MDMA feliratok, útközben pedig folyton szembejön valaki, aki fennhangon hirdeti eladnivalóját, kiabálja, hogy nála olcsóbb a Madam, és van folyékony hallucinogénje is. És mintha mindez nem lenne elég, megérkeznek a felesleges drogok is, úgy, mint a ketamin. Heroinon kívül gyakorlatilag bármit lehet szerezni, de gyanítom, hogy ha nagyon akarnám, az is összejönne.
De nem akarom. Elvonulok az chill épület felé, amely szintén nagyon magával ragadó látvány nyújt rögtön a shop-sor mögött. Természetesen a felépítményhez igazodva ez is fából, furnér-lemezekből meg nádból készült, belül neonra festett fényjátékkal, és a Minilogue formáció zenéjével. Minden szőnyegen raszták fekszenek, lelkes barátnőik pedig sodorják a következő cigiket a magukkal hozott fél kilós füves zacskókból. Őket nappal is meg lehet találni a tömegben, ahogy több kilónyi saját termesztésű marihuánával lófrálva kereskednek a porban. Azt nem tudom, vajon hogyan tud ilyen mennyiségű kábítószer bejutni az országba egyszerre, és aztán itt központosulva jelen lenni? A parkolóban lévő autók elég márkásak ahhoz, hogy ne tudjam elképzelni ezeket az arcokat a volán mögött. A guruk, sámánok, és lelki vezetők, akik pár szál elrongyolódott szövetben fekszenek a porban egy hétig, vajon tudnak vezetni? Ezek az emberek mit dolgoznak az életben? A válasz: semmit.
Ők az elveszett nemzedék, a neohippi mozgalom túlélői. Ők a kukorica gyermekei, a látnokok és spiritualiszták, ők az örökké bolyongók. Ők a kitaszítottak, akik valójában magukat taszították ki mindenből, ami nem ősi vagy emberi. Ők azok, akik többnek hiszik magukat azáltal, hogy felülemelkednek a társadalmakon, és nem fogadják el a törvényeiket. Együvé tartoznak, azt mondják. Ők a megmaradtak. Az indiántollakkal tűzdelt ruháikkal, lyuggatott füllel, színes leplekben, különös fejdíszekkel tarkítva drogmámorban vezeklők. Ők azok, akik nem utasítják el a világot, csak máshol akarnak lenni. A kilépést keresik a valóságból, az elvágyódás az igazi drogjuk, amiért mindenre képesek. Napokig nem esznek rendesen, és a bioritmusuk is folyton felborul. Akkor alszanak, amikor a speed vagy a madam kifogy a testükből, de még előtte persze tekernek egy alvás előttit, vagy ha úgy adódik, alvás helyett rágnak egy kis meszkalint.
Tele van velük a völgy, nagyon kevés a hétköznapi szürkületből érkezők száma. Azt mondják, mint minden, ez is hígul, de azért még mindig megvan az eszme. A hasonló gondolkodású emberek közös energiája pedig ilyenkor meghatványozódik, és valami meghatározhatatlan, misztikus légkör párásodik az emberek arcára.
Rájövök, hogy már nem tartozom közéjük.
Arra gondolok, hogy egykoron milyen vehemensen védtem én is az igazságot meg a jó szándékot, a békét és az elkötelezettséget, aztán meg mi lett belőle. Az élet pofánbasz, és minél előbb magadhoz térsz, annál könnyebben visszaüthetsz.
Rájövök, hogy már túlléptem rajtuk.
Keveset tud már csak adni ez nekem. De azért délután jól szórakoztam a porban négykézláb eső-kelő kisbabán, aki volt vagy egy éves, az anyja meg az apja pedig elégedetten konstatálta, hogy lurkójukat az összes járókelő megcsodálja, és kamerázni kezdi. Gyerekekből amúgy is sok van. Még babakocsit is láttam, de a legtöbb raszta párnál a férfiak hordják mellkasukra tekerve a kicsinyeiket, mint az állatok. Igaz, legtöbbjükön fülhallgató fityeg, hogy ne legyen olyan zajos a külvilág, másoknál viszont még ez sem számít. És az olaszokat még itt is megismerni. A beképzelt, nagypofájú olaszság még ezeken az ágról szakadt honfitársaikon is kiütközik, akik persze lehet, hogy valami márkás autóval jöttek egyébként, de ez most nem számít. Itt is ugyanúgy örülnek egymásnak, túlzásba víve a bratyizást, és a mosolyokat, végigkurjongatnak a soron.
Meg még kutyából is sok van, pláne a kézen fogva járkáló leszbikusokból és homokosokból. Ezek minden korosztályra kiterjedően jelen vannak. Egy vén svájci fószer most is fel akar szedni, de nem hagyom magam. Gyorsan elszívom a csárászt, aztán odébbállok.
Ahogy kilépek a chill helyszínről, arcba baszó látvány fogad: egy váratlanul felbukkant buszból akcióra éhes kobra kommandósok ugrálnak elő acélvassal, hegesztőpisztollyal. Hátukon vaskos karabélyok lifegnek, ahogy sorban leérkeznek a fűbe, ami most még viszonylag szilárd, de hétvégére majd elkezd felmocsarasodni. Ha lesz hétvége. Ezek ugyanis komolyan gondolják. Szájukból a közelből morgó zenére pulzál a nyál.
Felnézek az égre.
A lombok fölé magasba eresztett színes jelzőballon szélkakasként üvölti, hogy razzia van, mégpedig jó nagy, mivel a magassága egészen rendkívüli – talán ezért nem vettem észre korábban.
Vagy csak elszívtam az időt. Közben meg idekint már aratás van.

A kobaltkék szemű kiszolgáló lány finoman a pultra helyezi az organikus zabpehely kivonatból préselt müzlimet, és odaadóan biccent. Még sosem láttam itt, de nagyon helyes, és ha ez így megy tovább, akkor igazán jóban leszünk. Valaki mindenesetre kiválóan felkészítette arra vonatkozóan, hogy általában mit fogyasztok edzés után. A fehérjeturmixomat is pakolja serényen, mintha tudná, hogy mindjárt végzek. És jól gondolja.
Habár már több mint egy órája hajszolom magam a futópadon, akár egy félholt, nem bírok leállni, csak a faltól falig képernyőt bámulom velem szemben, ami továbbra is az afrikai helyzetet próbálja szétcincálni. Végtelenszer lejátszott képsorok cikáznak a szemgödreim árnyékában, én meg belesüppedek a valóságba, és nem vagyok képes abbahagyni a futást, pedig egy kis nyújtást is terveztem, de a pillanat magával ránt és maradok még néhány kilométerre.
A sörétbajszos törzsőrmester, aki napok óta játssza a szóvivőt, míg le nem váltják, megint nyilatkozik, de most már nem azt mondja, mint tegnap, hanem inkább azt, amit mondania kell, vagyis amit neki is mondanak fentről. De ez már csak a semmit mondás magasiskolájából leforgácsolódott sokatmondó nyilatkozatok egyike, amelyek lényegeset nem tudnak hozzátenni ahhoz, amit eddig megmutattak, az meg úgy sem a teljes igazság. A kamera csaknem egészen az arcába hatol, hogy már látni lehet bőrének finommechanikai lüktetését: az apró kis szövetkráterekből felpálló mikro-gőzszemcséket, izzadásának masszív kipárolgását, és a félig áttetsző pihéket a szája mentén, amivel formálja a szavakat, miközben fél centivel alatta ki van írva a neve, meg hogy Meadowlands, Diepkloof.
De ez a helynév ugyanúgy nem mond nekem semmit, mint Johannesburg összes többi negyede sem, de hiszen végül is mindegy, mert ugyanaz van mindenütt, akárhonnan történik a bejelentkezés: a nagy üresség, amelyet most az ide-oda rohangáló, sürgő-forgó védőmaszkos jövevények próbálnak betölteni – először óvatosan, aztán meg majd felsőbbrendű módban.
Ez teljesen nyilvánvaló, de előbb még ki kell deríteni, hogy fenn áll-e valamilyen fertőzésveszély, meg hogy mégis mi okozta a történéseket, szóval addig egy darab civil nem teszi be a lábát a kontinensre – erre ez a terepruhás hústömb is a szavát adja, aztán megvillantja tökéletes porcelánfogait, és széles mosollyal nyugtázza határozottságát. Ennek ellenére mostanra nyilvánvalóan sokan szivároghattak be. Ezt egészen egyszerűen nem lehetett megakadályozni, hiszen eleve több ezer ember lehetett épp útban a földrész felé, és az első videókat is ők rögzítették saját eszközeikkel. Ezek nagy részét a kormányok az elmúlt időszakban szorgos, gondoskodó munkával próbálták megsemmisíteni, és a hivatalos anyagokon kívül minden mást törölni – de a fejekből nem tudják kiszedni a berögzült képeket. Az idő azonban minden bizonnyal nekik játszik, és pár év múlva már csak a korrekt, állami verziók fognak létezni, ebben biztos vagyok.
A törzsőrmester törzsszövege közben máris robog tovább a kamera, s bár a téma a nagyközönség számára gyakorlatilag ki van belezve, a tényfeltáró riporter, aki majdnem az elejétől fogva a helyszínen van, mégis mást gondol. Ő az a kiválasztott, aki már másnap megkapta a lehetőséget, hogy a közmédia támogatásával végigkísérje az eseményeket, és övé lett a teljes délutáni műsoridő is, ahonnan minden más nélkülözhető propaganda vagy figyelemelterelő műsort is leradíroztak, pedig elvileg pont most nem kellene, de itt bizonyosan nagyobb haszon kecsegtet.
Most Afrika Szarván, Szomáliföldön járunk egy bevágás erejéig, valahonnan a Jubba folyó partjáról, ahol az időjárást láthatóan nem befolyásolta semmilyen körülmény, sőt mintha még tisztább is lenne a levegő. A riporter azért elvisz minket valami kőhídhoz, amely robosztus méretei ellenére valahogy mégis beleilleszkedik a tájba, és amint a hányásbarna folyó fölé tornyosul, még láthatjuk a híd lábaira permetként lerakódott foltmaradványokat. Ez az egyik a hagyatéka a szürke ködnek, ami elborított mindent vagy egy hétig, de aztán a szél csak-csak tette a dolgát és tovalökte a különös párát, ami addig megnehezítette az érkező felderítő egységek dolgát, és amiről még mindig nem mondanak semmit, pedig nyilvánvalóan kellet, hogy mintát vegyenek belőle. A ködszerű páraletapadás nyomai aztán ugyanígy megfigyelhetőek minden afrikai országban, ahová eddig sikerült behatolni. A fővárostól, Muggadishutól nem messze állunk, és sehol semmi, csak ez a mindenhova odaragadt halványszürke réteg. És nem csak a part menti térségekről van szó, mint Gabon, Sierra Leone vagy Kongóföld, hanem ugyanígy az egész Csád Medencében, vagy a kisebb országok -mint Ruanda vagy Szváziföld- határain túl is megfigyelhető a jelenség.
Vagyis a semmi. Egy teremtett lélekkel nem találkozott senki az elmúlt húsz napban. A képen most már az üres szomáliai városokat látjuk a végtelenbe halt utcáikkal, zegzugos szegénynegyedekkel, ahol a kopott-kékre mázolt fakapuk felett merevre száradtak a kiaggatott ruhák, de innentől kezdve senki sem törődik velük. Egymásnak ütközött, az aszfalton felejtett járművek, meg tétlenül villogó közlekedési lámpák tompa kattogása körös-körül mindenütt. A házakban, üzletekben, irodákban: semmi. Mindenhol csak a megfejthetetlen szürke porszerű anyag, s mintha minden élő egy csettintésre a semmivé foszlott volna: tátongó semmisség, puhán kopogó nihil.
Egyszemélyes nézőpontra váltás: Kobra-kommandósok sietős vonulása hő-érzékelős kamerájuk látképével a sisakjukon, ahogy kezükben ember-nagyságú mordályokkal vágják át magukat az ürességen, de minden csupa fekete-fehér maszat csak: egy nyamvadt hő-foltot nem látni sehol, még a moszkitók is eltűntek. Lüktető-narancsszín vegyi-fertőzéses, sugárvédelmi ruhában fogócskázó technikusok téblábolnak a dél-Szudáni Badinglo Nemzeti Park veséjén, de eredményekről egy szót se senki.
Miközben a képek kérlelhetetlenül tovább gyomroznak, a törzsőrmester hangja elmondja, hogy mennyire fontos a helyreállítás, a kármentés meg minden. Hogy nem győzik feltölteni emberekkel a létfontosságú üzemeket, felülírni a megbénult közlekedést, hogy legalább a civilizáció alapvető pillérei látszódjanak, különben később nem lesz kedve senkinek idejönni. De ki is jöjjön ezeknek a szerencsétleneknek a helyére? A világ-katasztrófa nyilvánvaló, viszont a történelemből már megtanultuk, hogy a kapkodás nem nagyon kifizetődő. Mégis mintha mindenki értené a dolgát, és mintha csak azt akarnák üzenni, amikor a képernyőn keresztül a szemünkbe néznek: nyugi emberek, most már itt vagyunk, innentől megoldjuk.
Az Okavongo folyó partján egy kivénhedt krokodilt nem látni, és a víz kezd algamámorban úszni, mert nincsen mitől tisztulnia. Nem csak az emberek, hanem az állatok is eltűntek. Mind egy szálig. A Kalahári sivatagban most van ez esős évszak, de ebben nem lesz, aki örömét lelje, így hát a fél évre elegendő vizet most bőségesen tovaissza a szikes föld. Szemem előtt fél méteres csodavirágok nyílnak a ki hirtelen a képeken, ahogy természet őrjöngve burjánzik fel, de most nincs, ki tanúja legyen megtestesülésének.
A beduinok lakta kunyhótelepek tátonganak az ürességtől. Egy kóbor hiénát nem lelni a környéken, és az oroszlánok sem arcoskodnak. A forró szél értetlenkedve kergeti a homokrózsákat a szavanna felé, ahol szintén nem várja őket senki. A törzsőrmester hangját fejemben lassacskán alámossa a felszívódó tudatosulás, hogy közel 1 milliárd ember, vagyis a föld teljes népességének 1/8-a szűnt meg létezni egyik napról a másikra, és senki sem tudja, miért.
Vissza Szomáliföldre. Szintén semmi. Az országot sújtó, évtizedes vérsikolyba könnyedén beléfojtották a szót, s nem csak az iszlamista lázadók, hanem az ellenük küzdő kormányerők is elillantak az egész etióp hadsereggel együtt pillanatok alatt. A partoktól messze, Jemen irányába, elhagyatott menekültflottára leltek, amelyekkel nem utazott senki. Némely hajó útközben leállt, mások meg tartottak tovább a végtelenbe, meg azon is túl, amíg a tengerészgyalogosok rájuk nem bukkantak.
Nagyon úgy tűnik, hogy megszűnőben van néhány polgárháború odaát. Vannak hát előnyei is a katasztrófának – gondolom, és észreveszem, hogy befut a mellettem lévő padra a Prédikátor. Már megint itt van, és nagyon is formában. A fitneszterem nélkülözhetetlen kelléke. Szokásos összeesküvés- elméleteit most aztán lobogtathatja orrba-szájba, ez az igazán neki való terep. Felrakja hatos fokozatban másfeles hegymenetbe a futópadot, és látom rajta, hogy mindjárt belekezd. Egy ilyen horderejű világesemény nyilván évekig ellátja majd mondanivalóval, szóval aki bérletet vett ma, az jobb, ha kitalál valamit, mert tőle nem lesz könnyű megszabadulni. Alattomosan, hátulról kezdi:
- Szevasz Dijf.
- Szevasz
- Fejed?
- Alakul. Akupunktúra meg reflexológus. Meg persze a jó kondi.
- Mióta is bajlódsz ezzel a fejfájással?
- Már vagy egy éve.
- Nem rossz. De látod, kutyafasza ez ahhoz képest, ami ott megy – int a képernyő felé, és akkor meg is érkeztünk.
- Hát. Minden csak nézőpont kérdése. De most nem megyünk szafarizni egy darabig.
- Ugyan, nemsokára utazhatsz ahová akarsz. Az egész ki van találva.
- Nem azt akarod mondani, hogy csak úgy ki lehet satírozni egy egész kontinens?
- Márpedig megéri. És ha van, akinek megéri, akkor az előbb-utóbb meg is játssza, már csak a kivitelezést kell valahogy megoldani. – lohol tovább, nekem meg járni kezd az agyam, de sehogy sem értem mire akar kilyukadni.
- Figyelj oda – folytatja – Csak a Szaharán túli országokban élt a Föld népességének 12 %-a. A többiről már nem is beszélve. A legtöbb földnek alacsony a termőképessége és ki van szolgáltatva az időjárás szeszélyeinek. Nem csoda, hogy éheztek. Az utóbbi évtizedek városiasodása - amivel persze együtt jár a hagyományos értékrend hanyatlása – a társadalmi normák összezuhanásához vezetett meg nem kívánt terhességekhez. Szerinted milyen volt ott a születésszabályozás kint a prérin? A népesség több mint fel 15 év alatti volt, és részben ennek a földrésznek tudható be a föld nagyarányú túlnépesedése.
- Ott vannak még a kínaiak is – reflektálok, de hiába
- Az csak az egyik fele. Itt egy egész kontinensről beszélünk ember. Te hogy oldanád meg az élelmiszerhiányt és a népesség-szaporulatot.
- Lenyírnék egy milliárd embert?
- Nem rossz ötlet, de ugye ez elég feltűnő lenne.
- Nos, hát akkor, hogyan csinálták?
- Még nem tudom, de holnapra meg- mondom.
- Holnap nem jövök, kezelésem van.
- Mindegy. Na, de már most idefigyelj: Talajpusztulás, alultápláltság, polgárháborúk, szegénység. És ezek csak címszavak. A régió a saját népességének alig húsz százalékát volt képes csak ellátni. Mi vittünk nekik kaját, érted? A te adódból tudtak eddig fennmaradni olyan körülmények között, amelyet senkinek nem kívánnál. Az erdőirtás és túllegeltetés a talaj termékenységének hanyatlásához vezetett, a növénytakaró vékonyodik, szinte már eltűnt teljesen. Az olyan nagy folyók, mint a Limpopo vagy a Zambezi, már teljesen kiszáradtak. A mezőgazdaságnak rég annyi. És akkor az AIDS-ről, a koleráról meg egyéb vírusokról még nem is beszéltünk.
- Ez is egy vírus lehetett.
- Valami olyasmi, de ezt szándékosan dobták be. Így egy egész sor probléma megoldódott. Gondolj csak bele. Először is: egy darabig nem lesz gond a túlnépesedéssel. Aztán: a sok elvakult vallási fanatista, aki nem talált magának saját földet, most majd kereshet. Van hely bőven, bennszülöttek meg sehol.
- Most már...
- Ajjaj.
- Néhány év múlva azt fogod észrevenni, hogy alig mászkál valaki a nagyvárosok utcáin. Hogy aki csak tud, odébbáll Afrikába új életet kezdeni.
- Ez kalandos – felelem, és most már végleg leállok a futóprogrammal, de miközben törölgetem magam, még mindig a Prédikátor duruzsolását hallom.
- Valaki mindig jól jár. Igaz, be kellett áldozni néhány fejest, egy-két elnököt meg befolyásos üzletembert, de fogadni mernék, hogy ezek nagy része pont most utazott el valahova tárgyalásokat folytatni. Néhányan piszkosul meg fognak gazdagondi megint, és a világ mérlegének nyelve ismét odébb billen.
- De hát most mondtad, hogy megoldódik egypár probléma.
- Igen, de mindenképpen marakodás lesz a vége, háborúk. Ez újabb okot ad majd a háborúskodásra. A nagyhatalmak már kifogytak a gazdaságilag kiszipolyozható országokból, a vallási ürüggyel indított, békítő-hadjáratnak álcázott összetűzésekből. Most majd lesz miért harcolni, és lesz rá ok is.
- Hát akkor ez az egész most jó vagy rossz nekünk?- kérdezem, és megindulok a pult felé.
- Ne foglalkozz ilyesmivel, ezzel is csak tetézed a fejfájásodat. Csak tegyed a dolgod, legyél, ahogy lenned kell, a többit meg bízd az időre. – feleli búcsúzásképp.
- Na. és te?
- Nekem ez a sorsom.
Végre sikerül magamhoz vennem a zabpehely kivonatot, majd rögvest megkezdődik a szénhidrát-molekulák születése.
Nagyon jó érzés. Talán ez lehet maga az élet. Vagy csak a természetes szelekció.

            Marlamnak nem sok kedve volt az egészhez. Ez már akkor látszott rajta, amikor a Jan Van Galenstraat-on leintették a taxit, és megindultak a belváros felé. Eredetileg úgy volt, hogy a Vondelparkban találkoznak előző este azon a szabadtéri koncerten, ám Dirt megbetegedett és nem tudott eljönni, ezért végül ők mentek el hozzá. Így legalább mégiscsak kultúráltabb – gondolták mindketten, amikor a bengáli sofőr rálépett a gázpedálra.

            Marlam üresnek érezte magát, és még a tegnap esti mámorpihék is ott vakaróztak a szemhéján, amitől jócskán gondterheltnek tűnt. Cosette, a nők ösztönös, kegyetlen hidegségével feszült rá az üléshuzatra, és mereven maga elé nézett. Hát tényleg nem jelent neki semmi? De biztosan csak egy újabb szerep, egy álarc – morfondírozott Marlam, és kezével elhessegette maga előtt az egyre sűrűbbé váló marihuána-füstöt, amit a sofőr eregetett hátrafele folyamatosan. Az ülés sem volt túl kényelmes - már teljesen szétülték évek alatt a helyi szumósok, meg az elhízott amerikai turisták - Marlam pedig a vesztét érezte. Bal térde újfent sajgott, mint mindig, amikor valami változás történt az életében, és nagyon is tisztában volt azzal, hogy most miért jött elő szokatlan beidegződése.

            A koncert azért jó volt. Abban mindketten egyetértettek, hogy semmi értelme nem lett volna nem elmenni, csak azért, mert Dirt lemondta. Neki már így is, úgy is mindegy. A dobos milyet tolt már. Azt lehetett hinni, hogy már a felénél leszakad a bal válla, és berepül a mélyládák mögé kábelvárosba. De aztán csak pörgött tovább. A lábdob meg egy felgyorsított mozgóképre emlékeztetett.

Cosette-nek leginkább a gitáros tetszett, és végig azon gondolkozott, hogy vajon a fickó látja-e, hogy mit csinál a gitáron, miközben körkörösen pergeti a haját. Meg: hogy nem szédült már el a nyitódal alatt? És végre most már az énekes sem volt rekedt - Cosette olvasta is az egyetemi újságban, hogy a két, korábban lemondott koncertet új időpontokban megtartják.

MARLAM Meg se szólalsz egész úton.

COSETTE

MARLAM Na, látod.

Robogtak tovább a Nassaukade-on, ahol testes krómbiciklik sütkéreztek a vasárnapi napfényben. Vázukon eltévedt pillangók telepedtek meg tanácstalanul, és várták a fejlemények alakulását. Cosette továbbra sem szólt semmit, Marlam pedig továbbra is szenvedett. Legszívesebben nyüszített volna.

MARLAM Legszívesebben nyüszítenék.

COSETTE

MARLAM Biztos, hogy ezt akarjuk?

Csend

MARLAM Nincs más választásunk.

Kisvártatva megérkeztek Dirt lakása elé a Rokinon, ahol a sirályok már bőszen piszkították a csatornákon lebegő lakóhajók felületét, hiszen elmúlt dél. Néhányuk alig látszott ki a fehér maszlag alól, az egyiken pedig egy öreg fazon szorgoskodott hegymászófejszéjével, ámbár igencsak nehézkesen halad előre.

Kiszálltak a kocsiból, és fejükhöz máris hozzácsapódott a mélabús őszi szellő. A lakás pont a Rokerij egyik coffeshopja mellett állt, így a sofőr le is parkolt, és azt mondta, szívesen megvárja őket addig odabent. Marlam csúsztatott neki még egy kis borravalót, aztán megindultak. A közeli Da Jaaren teraszáról odahallatszott fülük szélére a sok jóllakott turista karattyolása, miközben arcuk tövéből felpállott elégedettségük.

Marlam előrement és átverekedte magát a szűk feljárati ajtón, Cosette meg szótlanul követte. Már megszokták, hogy ebben az országban az emberek leginkább felfelé építkeznek, mert a földrajzi adottságok miatt a vízszintes terjeszkedés itt drága dolog. Kevés a hely, így hát minden kicsi, szűk és legalább négyemeletes, plusz az alsó lakás vagy a pince. Végül rutinból nem is estek hátra/hanyatt egymásnak, teljesen simán feljutottak a másodikra Dirt lakásáig.

Dirt akkor éppen a WC-n ült, mert még mindig hasmenése volt egy komolykodó vírustól. A láza ugyan már elmúlt, de a fejében folyamatosan kalapált valami Thor, és éjfél körül valamikor hányt is. Cefetül érezte magát. Ennél már csak az lett volna cefetebb, ha mindennek tetejébe valaki beállított volna még egy rossz hírrel is.

Megszólalt a csengő. Dirt pár másodpercig először arra gondolt, hogy át kellene már állítani a csengőhangot, mert már nagyon unja a ezt a Dijf Sanders dallamot, de aztán rögtön újabb hascsikarás lendült bele, és ez a gondolat azonnal felülíródott, később pedig teljesen megfeledkezett róla.

DIRT Mi a …?

Amennyire csak tudta mégis összeszedte magát, és bár néhány darabot elszórt közben, azért csak-csak eljutott az ajtóig, ami így jó időbe tellett neki. A jövevények már biztos türelmetlenek – gondolta – márpedig ő kivált feszélyezve érezte magát, ha valakinek rá kellett várni. Szörnyű érzés. A krémpuding-fehér kémlelőnyíláson át halszemben látta, ahogyan Marlam balra elferdül, Cosette meg kezével jobbra felível és megnyomja a csengőt még egyszer.

DIRT Itt vagyok.

MARLAM Mi vagyunk azok. A barátaid. Beugorhatunk?

DIRT Egy perc.

Dirt összefogta magán az alján már nedves ingét, és elfordította a kulcsot. A két jövevény ott tornyosult előtte.

Cosette gyönyörű volt, mint mindig. Egyszerű ruháján át is áttűnt tökéletes alakja, amiért a többi nőstény gyermekkora óta irigyelte. Arca is kifénylett a háttérből, és még szokatlanul hűvös mosolyán túl is melegség áradt, csak úgy látszott, nem volt hova. Marlam tétova tekintetéből viszont Dirt azt olvasta ki, hogy itt valami készül. Már reggel óta bizsergett a térde. Bizs.

DIRT Gyertek be. Kicsit még bénán vagyok, de most már megleszek.

MARLAM (Beljebb lép, Cosette utána) Kösz. Nem zavarunk ám sokáig, csak gondoltuk megnézzük, hogy vagy.

COSETTE Nem csak ezért jöttünk.

MARLAM Hogy vagy?

DIRT Majdnem.

MARLAM (A lakás belseje felé tartva) Aha.

DIRT Akkor?

Cosette könnyű szerrel odatipegett a nappaliban lévő bárpulthoz. Töltött magának egy Sztolicsnaját, amit azonnal felhajtott, majd az üveget kivéve mindent visszapakolt a helyére.

MARLAM Akkor

COSETTE Figyelj Dirt. azért jöttünk, mert el kell, hogy mondjunk valamit.

DIRT Oké.

MARLAM Oké.

COSETTE Nézd, nem akarjuk rabolni az idődet, úgyhogy mindjárt a tárgyra is térek. Elköszönni jöttünk.

DIRT Nahát. Elköszönni? Na és hová mentek?

COSETTE Nem megyünk sehová. Talán élni.

DIRT Most nem éltek?

COSETTE Nem úgy, ahogy hitted. Amit belőlünk láttál, életünk csak egy részlete lehetett. A többit nem tudod.

DIRT Mindent tudok rólatok.

COSETTE Senki nem tud senkiről mindent. Azért jöttünk, hogy elmondjuk, végeztünk a színészképzőn.

DIRT Nem is tudtam, hogy színészképzőbe jártatok, mikor?

COSETTE Mégsem tudtál mindent?

DIRT (Marlamhoz) Mesélj. Marlam, mi ez az egész?

MARLAM Oké.

COSETTE Hát, szóval, az elmúlt hat évben egy színészképzésen vettünk részt. Elég komoly a felvételi, az ország legjobb tanodája. Folyamatos gyakorlaton voltunk, be kellett férkőzzünk valaki bizalmába, elhitetni vele, hogy a barátai vagyunk. El kellett rejtenünk az igazi énünket, nem beszélhettünk az igazi életünkről. Amikor veled voltunk csak szerepet játszottunk.

DIRT Ismerlek titeket ezer éve.

COSETTE Gondold csak végig, Dirt. Mióta ismersz minket? Majd én megmondom: hat éve. Amióta a képzésünk folyik. Emlékszel, hol találkoztunk?

DIRT  Hú, hát…azt hiszem a Dance Valley-n.

COSETTE A hat évvel ezelőtti Dance Valley-n.

MARLAM Oké.

DIRT Mi van?

COSETTE A találkozásunk is szándékos volt. Mi alakítottuk úgy.

Dirt kissé most már idegesnek tűnt, ahogy ide-oda forgatta a fejét köztük, amelyben meg tucatnyi idegvégződés rugdosta oldalba egymást, és csak egyetlen kérdés maradt szilárdan a helyén: az most átverés? Hol van az a tetves kandi kamera?

Végül úgy döntött, belemegy a játékba. Nem tehetett mást. Fura arckifejezést öltve leült a kanapéra és kortyolgatni kezdte az odakészített szódabikarbónás vizet.

DIRT Ott voltam tavaly az esküvőtökön. Az is kamu volt?

COSETTE Fizetett színészek. Hivatalosan még nem házasodtunk össze.

MARLAM Mondjuk az anyakönyvvezető igazi volt.

COSETTE De valójában nem írtunk alá semmit.

DIRT Na és az anyád?

COSETTE A beszédtanárunk az egyetemről. Jó fej.

DIRT A közös barátaink?

COSETTE Őket is átvertük.

DIRT Egy csomó partit végigcsináltunk.

MARLAM Jó volt.

COSETTE A műsor része.

DIRT Kedves voltál, és ráragadt az orrod szélére a kokain azon a szilveszteri bulin.

COSETTE Mert túl nedves volt.

DIRT Nevettél és elmondtad, hogy mit gondolsz a világról. Akkor azt hittem, tényleg megismertelek. Azóta máshogy is nézek rád.

COSETTE Minden csak kellék volt.

DIRT Együtt mentünk Horvátországba nyaralni. Az egész csapat. Lakókocsit béreltünk és tengeri sünöket gyűjtöttünk az öbölben.

COSETTE Ezek a dolgok lefedik egymást. Attól még érezhettem jól magam. Az emberek soha nem látják a lényeget, mindig csak a felszínt, amit készséggel elhisznek, mert hihető, és kézenfekvő. Senki nem akar a dolgok mélyére nézni, mert fél attól, amit találhat.

DIRT Akkor sem magad voltál.

COSETTE Annyira profi vagyok, hogy néha már magam sem tudom, melyik énem vagyok.

DIRT Gombát tettetek a reggelibe?

COSETTE (Sóhajt) Örülök, hogy megismertünk, Dirt, komolyan. Nagyon szépen köszönjük, hogy az alanyunk voltál. Kiváló alany vagy. De most el kell búcsúznunk. Letettük a vizsgát.

DIRT És most már nem működik?

COSETTE Nem működhet.

DIRT Majd megismerem az új éneteket.

COSETTE Ezek után? Lehet, hogy nem tetszene.

DIRT Ezek után.

COSETTE Az emberek így is úgy is álarcokat viselnek, Dirt.

Azzal Cosette megindult az ajtó irányába, felkapva a Sztolicsnajás üveget odabiccentett Marlamnak, aki azon erőlködött, hogy szomorúnak tűnjön, de sehogy sem sikerült neki. Azért megpróbált még valamit mondani, de gyorsan rájött, hogy minden más felesleges lenne. Így hát az ajtó lassacskán visszacsévélte magát a helyére, Dirt pedig hirtelen ott maradt egyedül a nappaliban az italát szürcsölgetve. Nem sokkal később úgy döntött, visszacsücsül még a toalettre egy kicsit. Így is tett.

„…Caius idealista, ezt mindenki tudja. Ami azt jelenti, hogy még tudatlan. Én már nem vagyok az, ezért nem foglalkozom semmivel…
…Ennek a világnak nincs többé semmilyen fontossága, és aki ezt felismeri, megszerezte szabadságát.”
Albert Camus - Caligula

Tizenkét hét.
Nem rossz – egyre tovább húzom – gondolta, ahogy a vízből kilépvén felnézett a nyakigláb pálmafákra, melyek unottan dédelgették gyermekükként a sós vizet ölükben.
Tetszett neki ez a sziget.
Nem volt benne semmi hivalkodó vagy igazán feltűnő, semmi olyan nagyon különleges, amitől jobban érezte volna magát, egyszerűen csak egy apró kitüremkedés volt a Csendes Óceán egy félreeső szegletében, és többnyire pont ebben rejlett nagyszerűsége. Itt talán nem keresik. Ettől érezte volna magát a legjobban.
Lehetséges, hogy ide már nem ér el a kezük? Hiszen még civilizáció is alig akad ezen a dombocskán, eltekintve attól a néhány vörös hasú páviántól, amelyek az erdő mélyén lézengenek. Mit számít.
A lényeg, hogy végre olyan helyen lehessen, ahol megvetheti a lábát néhány hónapra, de most igazán: legalább négy-öt hónap, igen, hogy egy kicsit leálljon, hogy megpihenhessen. Szerette volna azt hinni, hogy most nem érik be egykönnyen, de az elmúlt két év szívére rakódott tapasztalataival felvértezve ezzel nem áltathatta magát. A folyamatos menekülés, a mindig valami más keresése, a következő lépéseket számítgató bizonytalanságérzet metsző rémülete, az áttetsző tartományok közti bujkálás, még ha oly masszív is volt a teste, akarva akaratlanul is megviselte idegrendszerét.
Nem tudta, meddig bírja még.
Fizikailag még nagyjából rendben volt, hiszen nem földi anyagból gyúrták,- nem abból a mindenhol jelenlévő pocsék hússzövetből, ami idővel feloszlatja magát, és új formulákat követel az univerzumban. Nem. Ő más volt, de ez a másság nem jelentett hosszú távon is tartalékban tartható előnyt, vagy ahogy az emberek gondolták: halhatatlanságot. A tér önmagába fordul vissza, ahogyan a galaxisok élete porrá vedlik lendületükben. Mindenkinek meg van szabva a sorsa, előre elrendelve, úgy, ahogy azt a mindenség érdekei kívánják. Eljön az ő ideje is, lejár a szavatossága, és vége.
Igaz, jócskán más mértékegységnyi tudatban, mint ahogy az embernél, de addig viszont még elég sok dolga akadhat, ha a dolgok a mostani hullámverésükben haladnak tovább. Ahhoz, hogy talpon maradjon, résen kellett lennie folyamatosan, a nap emberi időszámítás szerinti huszonnégy órájában, még, ha úgy tekintjük, hogy az idő tulajdonképpen nem is létezik, csak a sebesség.
Sebességre pedig szüksége volt, hogy állandóan mozgásban legyen, hogy alacsonyan repülve megtévessze fürkésző radarjaikat, minek folytán viszont gyakran szemmel látható lőtávolba került, s ez tovább csappantotta erejét.
Legutóbb is az a jemeni falvacska…
Azt hitte, végre rendben lesz minden, hiszen már tíz hete tartózkodott Wadi Dohan-ban, az oázisok völgyénél. A baljósívű hegyoldalakra felépült agyagfalvak tökéletes menedéket adtak az idegennek, ha kellőképpen tájékozott volt a környék szokásait illetően. Kapóra is jött az a több hetes munkát magával hozó jemeni riport, amit a Daily Planetnek készített annak idején, amikor még úgy tűnt, a dolgok a rendes medrükben haladnak előre. Aztán az élete egy befejezetlen drámává fajult. De az a riport később tíz héten keresztül adott neki nyugalmat, hiszen jóformán mindent tudott a fülledt pálmafaligetekkel kibélelt völgyről és a környékbeli nomád életmódról. Már szinte elbízta magát, hogy senkinek nem jut eszébe itt keresni, vagy ha kutattak is utána, bizonyára korábban, de erről a falubeliek nem tudtak semmit. Néhányukat már nemcsak, hogy ismerte, de igazán meg is kedvelte, egyszerű nyíltszívűségük és természetes, majdhogynem gyermeki odaadásukért az élet iránt. Nem kérdezték, honnan jött, vagy mit akar, csendes emberek voltak ezek, s olykor, ha segített nekik – még, ha csupán szigorúan csak annyit is, hogy ne legyen feltűnő az erejének masszív megnyilvánulása – lelkendező szemeikkel mosolyogtak rá.
Szándékosan egyszerű, kopott ruhákat hordott, meg egy koszos, kékes sárgából kifakult Atlanta Trashers-es baseball sapkát, amelynek szimbóluma kissé még hasonlított is az övéhez, de csak messziről, s olybá tűnt, mintha nem tudna elszakadni ettől a különös V formától. Sűrű szakállt növesztett, ami errefelé még csak szokatlan sem volt, s már igazán otthonosan érezte magát, lassan pedig a nyelvet is, amikor aztán – maga sem tudta hogyan- de mégiscsak felfedezték a tartózkodási helyét az Uniósok.
Aznap reggel Hadzsimnál, a völgy végében élő teafű árusnál töltötte a délelőttjét, amikor elkezdte érezni a bizsergést a homloka bal oldalán. Riadtan nézett fel a gőzölgő pu erh páráján túl a hegygerinc felé. A katcserjékkel beborított hegyoldal mögött mozgást érzékelt, ahogy minden agyhullámát egy helyre koncentrálva átnézett a hegyen.
Afrikai Uniós egységek.
Odaszólt arabul Hadzsimnak, hogy csomagoljon egy kis szárított halat, mert indulnia kell. Megitta a maradék rozsdabarna forrázatát, és sietve távozott a sűrűbben lakott terület felé.
Nem akart rombolást, nem akarta, hogy az ártatlan muzulmánok kárt szenvedjenek miatta, de lehetetlen volt teljességgel elékerülnie a nagy csinnadrattával való távozást, és ez néhány perc múlva már tudatosodott is benne, amikor érzékelni kezdte a kryptonit ágyús tankok jelenlétét a sivatag felől. Nagyjából tíz kilométerre lehettek a völgytől. Ezek az Amerikai Unió szeparéjának kobra kommandósai voltak.
Ahogy az lenni szokott. Összeszervezett nemzetközi akció. Szinte már hiányzott. Csoda, hogy az Európaiak még nem avatkoztak be. Mindeddig ugyan szokásos diplomatikusságukhoz híven fennen hirdették semlegességüket az ügyben, hogy be nem avatkozási stratégiájukkal szükség esetén a későbbiekben maguk mellé állítsák, de ő átlátott a szitán. Meggyőződése volt, hogy mindez csak egy előkészítő színjáték, mely az Európaiak meggyengülésével hozható összefüggésbe. Amióta az a 2018-as közép-európai viszályok miatt minden energiáját szinte csak önmaga fenntartására, az enyhén szólva is kellemetlen helyzet javítására és kétséges megszüntetésére fordította, az EU rendszere roppantul meggyengült, amit az AU az ázsiai térség megkerülhetetlen gazdasági és katonai térhódításával tetőzött.
Így hát Jemenből is mennie kellett.
Sikerült felkapaszkodnia a meredek kisutcákon a falu felső szintjéhez, ahonnan észrevétlenül surranhatott tovább a sziklák közé.
Minél kevesebb emberi áldozat. Elhagyni a falut.
Ahogy a völgyet maga mögött tudván továbbrepült délnyugatnak, bízott benne, hogy későn veszik észre.
Így is lett.
Mire a három lézerágyús atommaghajtású haditengerészeti pilóta rátapadt, már az Afrikai területen járt.. Itt könnyedén leszedhette őket, és elég valószínű volt az is, hogy valahová a sivatag közepére zuhannak a gépek darabjai, s ezzel, ha szerencséje van, talán csak néhány kihalt oroszlántetemben okoznak kárt.
Mindenképp a számlájára írják.
Ahogy eddig is.
Bármit tett, vagy nem tett, annak oka és következménye volt. A sajtó tökéletesen végezte a dolgát, az ázsiai robotmédiát irányító szakszervezet már évek óta a legkiválóbb manipuláns androidokat alkalmazta Alkalmazottjaik még a másik három Unio rendszerébe is beférkőztek sőt volt, ahol szégyenkezés nélkül vendégeskedtek. Ilyenformán a három lezuhant repülőből a másnapi hírekben kilenc lett, és természetesen óriási emberveszteséggel járt. (Noha azt mindenkinek tudnia kellett, hogy a gépeket az első generációs AMU robotok irányítják, hiszen ez bevett szokás volt az amerikaiaknál. Ettől csak különleges esetekben tértek el, úgy látszik ez most az volt) A lezuhant gépek roncsai egy fél afrikai falut irtottak ki, a szalagcímek pedig több hétnyi pangás után végre megint harsoghatták, hogy:
KENT ÚJRA ÖLT
meg hogy:
VÉRES LESZÁMOLÁS A SIVATAGABAN
De már nem tudott mit tenni.
Egykoron akadtak, akik ismerték még az igazi oldalát: azok, akik tudták, hogy valójában nem lenne képes szándékosan ártani senkinek. De akik ismerték mind halottak voltak. Ő mégis itt maradt, pedig el is mehetett volna, mint ahogy Kara tette. Kara, akit a véletlen vagy a sorsszerűség sodort az útjába, a megismételhetetlen tünemény, és a vele járó megismerés. Szülőbolygója egyetlen élő teremtménye rajta kívül. De emlékképei neki sem voltak már. Gyerekkorát egy Epsylonia nevű planétán töltötte, miután megmenekült a pusztulástól.
Élete hajnalának zavaros történetét maga sem értette igazán, abból az időből leginkább csak haldokló anyja tekintete villogott esténként gyakran az álmában, de a három éves korából visszatükröződő képek semmi másra nem szublimálódtak. Amit tudott, jórészt azt is csak anyjától tudta meg, s társította az emlékeiben kavargó képfoszlányokkal. Ahogy Clark feszülten figyelte unokahúga hiányos beszámolóját egy számára sohasem volt múltról, különös módon álomszerű zsibbadásba zuhant Eképpen szerzett tudomást arról is, hogy ő maga honnan indult, merről is érkezett, és egy lépésnyit közelebb kerülvén múltjához, fennkölt érzések töltötték el szívét, hogy végre válaszokra lelt, értelmet adó határpontokra.
Otthonuk darabokra hullása peremén, midőn apja Rol.El vakmerő elszántsággal próbálta kimenekíteni fiát a felrobbanni készülő bolygóról, Kara anyjának is sikerült elindítania egy szondát a végtelenbe, de míg a lány anyja ölén távozhatott az ismeretlen világok felé, Rol-El-nek és feleségének Larának nem volt ekkora szerencséje. Az utolsó épp szondán a kis Clark egymaga indult útnak a látszólagos túlélés felé, a semmisség sikító bélpoklába, hogy aztán a más univerzumban landoló családjától elszakadva Kansasban érjen földet, s leljen új családra. Innentől ismerte a történetet. Innentől már az ő élete volt, de nem úgy, mint a másik, amiről addig semmit sem tudott. A lány mondta meg a saját nevét is, amivel persze már nem akaródzott azonosulnia, mégis átszellemülten ízlelgette a szót, amit Kara kimondott előtte.
Kal-El.
Eleinte magasztosnak érezte nevét, amolyan igazán földöntúlinak, egy kissé misztikusnak is és megfoghatatlannak, s mindez emberi természetességgel tárul fel előtte, hiszen köztük él, az ő szokásaik rabja volt ő is. De ahogy az idő telt, és az emberek felzabálták körülötte saját kis beteg játszótereiket, apránként szétporlasztva saját szabályaikat túlgenerálva saját határaikat: már ez sem jelentett neki semmit. Rájött, hogy csupán egy erőszakkal elképzelt világot tekintett otthonának, amelyben számára szinte már semmi nem maradt.
Megtehette volna, hogy elmegy, de ezért a szinte már semmiért maradt mégis, nem úgy, mint Kara, aki hívta, tartson vele „haza”, abba a hazába, amit a lány immár jogosan az otthonának tekintett.
De ő nem szeretett veszíteni, ráadásul ezen a bolygón hosszú évekig nemigen volt hozzászokva. Nem is tudott veszíteni, mert ember-feletti módon felgyűrődött képességeivel mindennek ellenállt, mindent megállított és mindent megoldott.
De ez egyszer csak már nem volt elég.
A nagyhatalmak háborúskodásának közepette a szuperhősök is felapríttattak, a négy oldalra szakadó világrend rémurai pedig gátlástalanul hatalomra törve állították félre őt.
Hiszen mindenhol nem lehetett jelen.
Akármilyen képességekkel is rendelkezett, az emberi fajnak ezt a kiaknázatlan lehetőséget is sikerült tönkretennie. Minden háborút meg kellett vívni, s az egykori országok vezetői egyre jobban nehezményezték beavatkozását a politikai életbe, hiszen az érdekek nem egyeztek.
A béke nem kifizetődő hosszú távon.
Kész gazdasági csőd.
Hősökre pedig nincs szükség, csak fegyverekre, hogy tovább kaszaboltassék a túlnépesedett faj, melynek ritkítására túlélési szempontokból volt szükség.
A víz és a foszilis energiahordozók mind fogyóban voltak.
Nem volt hely és az éhes szájak, az ő közbeavatkozási révén csak egyre inkább szaporodtak.
Az emberi világ felett mindenkori irányítási hatalmat élvező fegyvergyárak, a vírusokat szándékosan piacra dobó, Pandora szelencéjéből világnak eresztő gyógyszerüzemek mind ellene fordultak. A propaganda megállíthatatlan volt, hiába minden egyes szakadékba zuhanó busz, áttört duzzasztógát és emberi élet megmentése. Ez már nem jócselekedet volt a szemükben, hanem a terveik hátráltatása. Ellenség lett belőle.
Az emberek persze eleinte nem mind hitték el a beléjük táplált meséket, a meg nem történt borzalmakat és hibákat, amelyeket soha nem követett el, de az idő mindent felmorzsol, és újrarendez. A média pedig tökéletesen megformál bármit, amivel a népeket manipulálhatja. Hiszen így ment ez már oly régóta.
S ha nem lett volna Lex Luthor és az ő kis kryptonit készlete, meg a hozzá társuló megvesztegethetőséggel párosult iránta való gyűlölete…
De az emberi elme különösen fifikáns, ha a túlélésről van szó, és mindig megtalálja a megoldásokat. A megoldások már rég léteznek mindenre, de mindig csak az érdekeiknek megfelelő pillanatban hozzák nyilvánosságra őket. Így volt az a rákkal is meg a 2012-ben a holdra telepítendő multimilliomos kolóniákkal is - igaz ott nem vált be a világvége jóslat, de azért mégiscsak átmentettek volna pár százezer VIP listás vendéget a Holdra, a szebb jövő reményében, miközben a többi 7 milliárdnak csak az utolsó napokban akarták jelezni a közelgő és immár megváltoztathatatlan világvégét.
Ennek leleplezése kapcsán sem örültek a ténykedésének, az orosz vodka gyárosok, földgázmogulok, az arab kőolajbárók, és az űrtechnológiákat előállító multinacionális regimentek, akik kezükben tartották az akkori világot, és nem igazán mosolyogtak akkor sem, amikor nyilvánvalóvá vált számukra, hogy egy ilyen volumenű intézkedést még ők sem tudnak titokban tartani köszönhetően Clark Kent-nek, na meg a világhálónak.
Akik a szálakat mozgatták, most különös mód összefogtak.
Titokban felvásárolták Lex-től a kriptonit mintákat, majd nagyarányú technológiai fejlesztésekbe kezdtek. Néhány hónap alatt sikerült kikísérletezni az egyetlen anyag sokszorosíthatóságát, amely káros hatással lehetett rá. A saját bolygójáról.
Hamarosan minden elképzelhető fegyvernembe átvezették ezt a fajta technológiát, külön egységek jöttek létre, akiknek egyetlen feladatuk volt: megölni az acélembert.
Az első próbálkozásaik meglepték, de nem tántorították el attól, hogy felülkerekedjen a szóbeszéden és az indoktalanul összetört képen, amit róla mutogattak. Amikor a földre érkezett, még csak egy darab hús volt, amiből nevelőszülei próbáltak embert faragni, de a társadalom ezt nem engedhette. Jonathan, akiről csak kamaszkorában tudta meg, hogy nem az igazi apja, még mindig elven melegséggel élt szívében, akárcsak Marta, akinek almás pitéi mindaddig az ismert világok legfinomabb étkei közé tartoztak, amíg végül őket is el nem kapta a rendszer. Elhullottak.
Mint mindenki más körülötte.
Louis…
Legalább őt meghagyták volna neki.
De bárki, aki az elmúlt harminc évben kapcsolatba került vele, bárki, akit barátjának tekintett, vagy közelebbi ismerősének tartott, egyszeriben mind felhasználható kellékek lett az ellene indult hadjáratban, és egy idő után szükségszerű áldozatokká vált a folytonosan tartó túszdrámában, a kiszabadítási akciók során elkövetett kegyetlen megtorlásokban, be nem tartott ígéretekben, s az előre látott végzetszerűségben.
Azt akarták, hogy mindez mázsás súlyként nyomja a lelkiismeretét, hogy miközben a népek szemébe hazudják a szerettei ellen el nem követett szörnyűségeit, és ádáz tekintetével a címlapon riogatják újságaik a felnövő gyerekeket, már önmagát se értékelje annyira, hogy küzdjön, hogy megpróbáljon talpra állni a köréje dobált mocsok halom alól.
Meghaltak, mind odavesztek, te pedig egyedül maradtál – mondogatta magának időközönként. Talán Karának volt igaza, aki időben felismerte az emberek kegyetlenségét és hatalomszomjúságát, s míg megtehette, elhagyta ezt a bolygót. Ő pedig itt maradt. Egyedül a szövetségesek vörös kriptonit gránátjaival, hőkövető rakétákkal, sugárnyalábvetőkkel meg polarizált lézerágyúikkal. Még a műholdjaikat is felszerelték detektorokkal, az ázsiaiak űrsiklói pedig megszállott vadászösztönnel keringenek a bolygó körül jó pénzért.
Ha nagyon összeszedi magát, talán sikerül.
Megvolna rá a reális esélye, hogy eltűnhessen innen végleg, vissza Karához, és az ő kis boldogságbolygójához, csendesen, nyugodtan töltve hátralévő éveit.
De újraépíteni mindet…újrakezdeni egy új világban, mikor már magáévá tette az ittenit. S lám legbelül még pislákol a remény, a hite az emberek megváltoztathatóságában, ezernyi kudarc és fájó emlék ellenére a végső jóra való törekedés. A beteg elemek kiiktatása a rendszerből. Ma még lehetetlennek tűnő feladat. De ő Clark Kent, a Kripton szülötte, a csodagyermek, akinek képességeit évekig titokban tartották, rejtegették az emberek elől, mely aztán mégis önmagára talált, majd természetszerűleg elbukott a mértéktelen emberi hatalomvágy és gyűlölet mezsgyéjén.
Így hát továbbra is marad a szégyenteljes bujkálás, a folytonos menekvés, a megoldások keresése, eldugott sivatagi falvak és lakatlan szigetek.
Rálépett a saját kezűleg nagyjából másfél perc alatt összetákolt pálmafahíd szélére, melynek vége az erdő sűrűje felé kígyózott. A lombok túloldalán egy dágványos földszakasz várta, melyen nehezen lehetett közlekedni, ezért a híd, ami a kunyhóhoz vezet. Megtehette volna, hogy egyszerűen átrepül a süppedékeny szakasz felett, de már ahhoz sem volt kedve. Emberi dolgokra vágyott. Mennyire közéjük akart tartozni éveken át, a Daily Planet és persze Louis Lane…akkor még minden szép volt.. Mennyit küszködött, hogy igazán emberi legyen, mennyi áldozat, megalkuvás, és sértődöttség. Pont olyan akart lenni, mint ők, akiket most a legjobban gyűlölték. Kozmoszközi disszonancia.
Ahogy a friss vágásoktól nyers pallón az elemek megnyikordultak, lassan átért a sűrűn túlra, ahol embernagyságnyi agave bokrok leselkedtek. Szervezetének ugyan jóval kevesebb szilárd étel bevitelére volt szüksége, mint egy átlagos embernek, de azért néha még neki is ennie kellett. Ilyenkor meghasonulva önmaga kegyet-lenségétől, borzadva levadászott egy disznót, vagy valamilyen más dzsungelbéli állatot, melyek közül többet fel sem ismert – majd kevlártüzet gyújtva készre sütötte áldozatát. A trópusi gasztronómia előkelő gyöngyszemei mind megfordultak az asztalán, amit egyébként egy döglött óriás teknős páncéljából égetett formára.
Ahogy egyre közelebb ért a faviskóhoz, melyet szintén kellő ráfordítással csiszolt tökéletesre, izzani készülő szemével felnézett a közelben tántorgó banánfára, majd pillanatnyi lézersugarakat eregetett egy banángubacs tövébe. A gyümölcskosár tehetetlenül aláhullott, ő pedig már odébb is suhant, hogy idejében elkapja.
A mai vacsora. Ismét Banánkoktél.
Ahogy visszafordult az erdőből kiszabdalt vájaton, a tenger felől valami különös morajlásra lett figyelmes.
Egy pillanatra megmerevedett.
A vaskos liánokkal és majomindákkal begubolált növényzeten túl egy tengeralattjáró körvonalai rojtozódtak ki vörös látómezejében. A hajó belsejében sok kis kriptonit pontocska vibrált elrejtve a tengerészgyalogosok nagy hatótávolságú ionizált fegyvereiben.

2009-11-23

Szuszogásféle.

Olyan kis halk periódusokban ismétlődő háromszori szusszanat, amit az ótvar levegőindikátor kifúj magából minden egyes alkalommal az altatókabin nyílásakor. A rendszer beindul, a dehibernáló panelek felizzanak, minden a helyén. Három perc múlva ébredés.

Csak ez a borzalmas hang ne lenne – ami már csak azért is zavar, mert minden bizonnyal ehhez társítom a magamhoz térésemnél szokásos bódultságomat - na igen, mindig is rossz kelő voltam, és ezen még ez a kémiailag vezérelt altatórendszer sem tud segíteni túl sokat.

A fenébe! A végén még elkésem, ha nem térek magamhoz azonnal. Pedig igazán kár lenne ezért a mai napért, hiszen ha úgy vesszük, ez a mai nap megismételhetetlen. Mint minden egyes másik. De most másról van szó. Ha erről lecsúszom, legközelebb megint csak tíz év múlva ünnepelhetek, amit felettébb sajnálnék, mert a tíz éves évfordulón is ott voltam, és az is remek volt, gondolom most sem lesz másképp. Ritka alkalmak ezek, sokan közülünk mégsem értékelik, micsoda vakbuzgó ellenállás. Nem árt, ha az ember néha kifejezi háláját és odaadását a felette állóknak, akik a helyes irányba terelték az életét.

Különben is mi lett volna belőlem, ha nem jönnek a trákok? Egy naplopó senkiházi, egy utolsó tróger, aki egyik napról a másikra él alkalmi munkákból, mert kitaszítottá vált, és a háborúban szerzett sérelmeit szorongatja magához éjszakánként, a meg nem értés, az emberek, akiknek fingjuk sem volt arról, hogy miként is zajlott az ott, hogyan hullottak a velem egykorú srácok, mint a legyek, ott Berlin alatt. Ezek csak ültek az irodáikban a szánalmas elmaradott-ságukban, azt játszván, hogy ők a világ urai, mozgatták a harctereken a bábukat, mint sakktáblákon: hatvan ember irányít hatvan milliót, mindig is így volt ez, úgy tűnik, de most megkaptátok, most már ti is érzitek ugyebár. Ugyanazt teszik veletek is, mint amit a ti elődeitek tettek az emberiséggel évezredeken át. Milyen érzés? Igenis hálás vagyok nekik.

Lassan kikászálódom a kolosszális foszfátkabinból, és a zuhany felé indulok. A testszag érzékelő beléptető rendszer kipréseli balra meg jobbra előttem a fürdő ajtaját, amikor a kellő távolságba érek. Az aromapára befúvó rögvest működésbe lép, és már minden rendben is. Tökéletes kiszolgálás. Ennek élünk, így van jól a rendszer.

Sietnem kell, mert bár jócskán előreállítottam az ébresztőrendszert, ismervén magam, képes vagyok mellőzhető apróságokon is el-szöszmötölni hosszú percekig, így aztán hajlamos válok a késésre. De ez most szóba sem jöhet. Muszáj ott lennem. Kiveszek egy kézre esőt a fél tucat azúrkéken egyforma utcai kevlárdressz közül a gardrób nappali egységéből, és máris öltözöm. Szaporán, szaporán. Talán még van időm belekukkantani gyorsan a hírekbe is, na, gyerünk, hol van már az a cipő.

-Hírek! – lihegem.

A nappali asztalán álló körömnyi médiamodulból feláramlik a Trák Nemzeti TV vibráló hologramja, néhány másodperc múlva pedig bevillan a hírcsatorna is:

- …újabb robbantásokkal próbálták felhívni a figyelmet feltételezett sérelmeikre, melyeket azonban a Trák kormány korábban ismételten visszautasított. Ebben a hónapban ez volt a második halálos áldozatokat követelő akció az Európai Felszabadítási Klán részéről. Az önmagukat ellenállóként definiáló szervezet egykori német származású vezetője, Konrad Adenauer ezúttal is holo-levelet küldött az érintettek részére, melyben felszólítja őket a távozásra, és sürgeti az emberi jogok helyreállítását, valamint az ismert földterületek II. Világháború utáni felosztásának újratárgyalását. Közben az Energiaellátási Gazdasági Hivatal újabb teherszondája érkezett a Vénuszra az esedékes argongáz beszállítása kapcsán. A Venyera-4-es teherszállítót az egykori Oroszországban fejlesztették ki trák technikai egységek segítségével. A föld légkörében lévő csekély argon-mennyiséget pótolandó a Trák Kolóniák szerte a világon már évek óta alkalmazzák a jól bevált, arcra csatolható készüléket, amely …..

Kikapcs.

Ennyi elég is volt mára. Megint a szokásos események. Amit egyszer a média felkap, azon hetekig képes lovagolni, néhányan meg utána ugranak még, hátha ők is felférnek. Nem is értem. Hiszen mindenki tisztában van azzal, milyen előnyt élvez most az emberi faj, hogy húsz év alatt mennyit fejlődött a világ, igen, talán túl gyors volt ez az embernek, talán ezért van, hogy némelyek összezavarodnak és beállnak az ellenállók soraiba. De mégis mit akarnak? Hiszen béke van és egyetértés. Hát nem ezt akartuk? Nem ez lett volna a cél? Ezért halt meg több millió szövetséges bajtársam a háborúban?  Miért képtelen feldolgozni az ember a végső győzelmet? Mert egy kis segítség kellett hozzá? Kellő ráhatás? A lényeg ugyanaz.

Béke van.

Végre kiérek a bíborpitypangos lifthez, amely már száguld is lefelé velem a huszonnyolcadikról, de aztán alig telik el pár másodperc, és a lift tányérja ismét megtorpan. Az ajtó szétválik, majd egy ismerős arc bukkan fel mögüle.

- ÁÁ…szia Dijf!- lelkendezik Anna, az alattam lakó bérosztályos nő. Még jó, hogy az egy szektorban dolgozókat egy lakótelepre helyezik. Így a munkahelyed egy kissé a családod is, hiszen ott laktok mindannyian karnyújtásnyira egymástól. Annát el is érem. Anna jó fej, csak sokat beszél feleslegesen. Állandóan túltekeri a kevlárdressz koffeinadagoló injektor gombját, vagy csak be van ragadva, nem tudom, de azért olykor szórakoztató.

- Mi a helyzet kislány, csak nem az ünnepségre?- kérdezem, miközben a lift ajtó ismét bezárul.

- Hogy találtad ki? Kicsit uncsi nem, hogy az emberek folyton ugyanazt kell, hogy csinálják? De ez legalább csak tízévente egyszer van.

- Ugyan, ne légy ilyen borulátó. Legalább kikapcsolódhatsz egy kicsit. Amúgy meg egész nap csak a seggeden ülsz és pötyögtetsz.

- Na persze, fogalmad sincs a szokásaimról…

- Mert még nem hívtál fel egyszer sem magadhoz.

- Hé, ez most akkor egy olyan…?

- Milyen?

- Hát olyan, tudod…

- Azt tudom, hogy két éve elváltál.

- Ó, igazán nem kell féltened. – feleli, miközben táskájában turkálni kezd elmélyülten.

- Na jó – zárom le a témát – akkor ha mégis szükséged lenne rám, tudod hol találsz…

- Egyenlőre a buszjegyemet sem találom – morfondírozik – Franc! Lehet, hogy odaadtam véletlenül a marketban a pénztáros robotnak?

- Azok nem úgy vannak beállítva, hogy becsületesek legyenek?

- Én már nem bízom bennük. Ázsiai szériarobotok mindenhol, még a bankban is.

Kilépünk a tömbház főbejáratán, és egy pillanatra megcsap minket a bűzös levegő szaga. Egyre csak romlik a levegőminőség, az már igaz. Oda is lépek az egyik villanyoszlopra rögzített oxigén-dúsítóhoz, hogy felfrissüljek. Anna ugyanígy tesz.

- Akkor most mi lesz, meghívsz vagy sem? – kérdezi azzal a tipikus én nő vagyok, ezért nem mondhatsz nemet kifejezésével, miközben rálépünk a mozgójárdára, mely tovahalad a Nassaukade vonalán lefelé a következő busztranszferig. A járda tömve van, mindenki az órájára tekintget, lassan időben leszünk, igen, lassacskán elkezdődik.

- Persze drágám, ne aggódj – mosolygok rá – nem fogsz lekésni a nagy évfordulónkról.

- Egyszer majd meghálálom – mondja.

- Remélem is – felelem, ahogy a légbusz körvonalai beosonnak látóterembe. A dulakodás megkezdődik, de végül sikerül feljutnom a kalauzrobot elé, ahol felmutatom a kártyákat, és beljebb zsúfolódunk. A jármű halkan felzúg és útnak indul. Annával sikerül helyet találnunk az egyik sarokban, ahová úgy tűnik senki sem szeret ülni, biztos a légcsavarok borzalmas léghullámgerjesztése miatt, sebaj nekünk jó lesz.  

- Szóval mit is szoktál csinálni esténként egyedül? – kérdezem újra Annát – még mindig elmondhatod, és máris közelebb kerülünk egymáshoz.

- Ugyan…nem hiszem, hogy szeretnél velem bokszmérkőzéseket nézni esténként

- Boksz? Csak nem? Muhammad Ali?

- Na igen..most épp elveszítette az övét, de…

- Semmi bajom a boksszal. Tényleg. Igaz, már nem olyan az egész, mint amikor a háború előtt, tizenéves koromban bokszmeccsekre jártunk apámmal. Az egy egészen más világ volt. Te még csak egy kis pisis kislány voltál.

- Hé!..- lök oldalba

- Rendben, talán azért olyan sok év nincs is közöttünk. Mindenesetre, tudod, akkor még nem volt így beszabályozva a boksz, mint manapság. Több szervezet is volt, nem csak egy, nem mindent a kormány irányított. A világ nagyvárosainak mind voltak saját bokszszervezeteik, meg minden. Nem úgy volt, hogy egyetlen szervezet irányít mindent.

- Jól van, azért én sem vagyok ám teljesen tájékozatlan. Nézem a korabeli felvételeket is.

- A holo-videód semmit sem ér, ezt élőben kell látni.

- Hát akkor egyszer elvihetnél az Arénába egy meccsre - mondja, miközben kifelé tekintget a busz ablakán. A mindenhol egyforma házak egymás után követik önmagukat, mintha egy kifogyhatatlan festékkel szürke csíkot húznánk a végtelenbe, amíg a busz lassan meg nem áll a Stadhouderskade nagykanyarjában, és megmerevedik a kép: egy szürke tömbház a Vondelpark-kal szemben.

- Akár egy Beatles koncertre is!- felelem, ahogy felállok az ülésről és a kijárat felé fordulok.

A tömeg akkurátus odafigyeléssel letódul a légbuszról, és a mozgó- járdára veti magát. A csoportok felveszik a járda beilleszkedési ritmusát: szépen sorban, egymás mögött, feszes egyformasággal suhognak az utcai dresszek, mindenki szürkében, csak a Vondelpark kapujában álló őrök virítanak bordó szerelésükkel a szemem jobb sarkában. Trákokat egyenlőre sehol nem látni, gondolom a parkban gyülekeznek. Ahogy a járda egyre beljebb visz minket, a parkbéli tavacska mellett elhaladva újabb ismerős arcokat pillantok meg a gyárból, és egyre inkább izgatott leszek, ahogy átjár a közösségi érzésből, az egybetartozásból fakadó izgalom és felszabadultság.

Hogy is nem érzik ezt az ellenállók, hiszen épp itt zajlik az orruk előtt a beteljesült béke és egyetértés. Megpróbálom elkapni Anna pillantását, aki azonban láthatóan unott arccal szemléli a tömeget, mely hamarosan az emelvény előtt kavarog. De még így is elég messze vagyunk a hatalmas színpadtól, ahol még mindig sehol egy trák, csak az Emberjogi csapatok emberei bajlódnak a hangosítással. A színpad közepén egy óriási holo-kivetítő, amelyből bizonyára most is múltba tekintő összeállításokat sugároznak majd, mialatt a helytartó elmondja beszédét. Gyönyörű nap ez a mai.

Az emberek befolynak a tér minden sarkából a parkba, amely apránként szívja magába a szürke sejteket. Néhány perc múlva a léptek elcsendesülnek, az alkalmanként felhullámzó beszéd-foszlányokat pedig elnyeli a felhangzó mély hang, mely egy hosszú gonggal egybekötve az esemény kezdetét jelzi. Pont időben. A holo-vetítőből máris egy háztömb nagyságnyi TNT logó merevedik felénk, mely vibrálva várja, hogy műsort szórhasson az éterbe. Kisvártatva meg is jelenik rajta a színpad hatalmasra nőtt élő képe. E pillanatban baloldalon megjelennek az első trák biztonságiak, ruhaszerű páncéljukban csörögve torpannak meg most már a tér mindkét felén. Közben monoton basszushang kezd lüktetni a hangfalakból, egyre csak fokozódva, húz magával, aztán tol előre, hogy csak úgy remeg a dobhártyánk. Nem tudom, hány másodperc telik el. A zúgás fokozódik, a környékbeli szürke háztömbök falai megremegnek kissé, a park tölgyfái meg ide - oda hajladoznak.

És most feltűnik végre maga a helytartó, a mi helytartónk, és ahogy a zene óvatosan lehalkul, és elmerül a távolban, őtráksága a pódium közepére érve rettentő magabiztosságba oltott fenséggel megáll.

Néma csend.

A helytartó rovarszerű fején ott díszeleg a város helytartóságának süvege, benne az egykori jelképpel: három fekete iksz egy vörös sávon. Eljött a pillanat szerte a földön. Minden nagyvárosnak megvan a maga helytartója, aki most ugyanebben a pillanatban a világ minden részén ugyanezt teszi, s mi, a hálás nép, ugyanígy örvendjük a helytartókat és a Trák Királyságot. A helytartó ma, csak a mi tiszteletünkre vette fel óbíbor páncélfedőjét, s még oldalsó csápjain is különös mintázatú borostyángyűrűk csavarodnak. Óriási szemével körbetekint most a megjelent tömegen, és megszólal:

- Emberbarátaim! Örülök, hogy ismét itt lehetek köztetek! – igen jól beszéli már az angolt, az első nemzetközileg is elfogadott nyelvet, melyet a trák kormány elfogadott a fajok közti kommunikáció céljából. A trákok gyorsan tanulnak. Pár hét alatt szinte bármit képesek magukba szívni. Úgy vélték, ez az egyik legprimitívebb a földi nyelvek közül, ezért ezt választották. Az emberek között továbbra is engedélyezett volt a kommunikáció bármely nyelven, de a trákokkal csak így lehetett szót érteni. Habár már az is valami, hogy beszélnek hozzánk, hogy megadják ők is a tiszteletet, ez nagy szó. Egyéb, egyszerű esetekben csak gondolatátvitellel kommuni-kálnak az emberekkel, a hétköznapokban megszokottak azok a jelenetek, amikor egy trák szemben áll egy emberrel és csak bámulja, amaz meg hevesen bólogat, és azt motyogja: rendben, rendben, máris meglesz. De most a helytartó földi nyelven szól hozzánk:

- Ismét eltelt tíz földi év, ezért újra összegyűltünk, hogy megünnepeljük közös múltunkat és egyben jövőnket is. Közületek sokan ott voltak még, amikor a földre érkeztünk, meglátván távoli galaxisunkban is a jelzéseteket, hogy léteztek. Háborúitok romjaiból felmerülve megtaláltátok életetek új alapköveit, amikor jeleztétek: itt vagyunk!

Ahogy ezeket a szavakat mondja, elindul a kivetítőn az előre összevágott film. Elsőként az ilyenkor szokásos világháborús képek, majd az atomrobbanás Hiroshimánál. Ugrás az időben: /// a világ nagyvárosai felett sorra megjelennek az első trák flották. A föld számos pontjáról beszerzett képek és korabeli fekete-fehér film-szalagok visszatükröződése különös nosztalgiát ébreszt bennem. Huszonkét évesen szereltem le a hadseregből. Hogy megváltozott minden. Akkor a fekete-fehér Tv-nk is nagy szónak számított, most meg holo-kivetítő van minden szobában. Hála a királyságnak. Mekkora lépés tett meg a tudomány huszonkét év alatt. Az életem egyik felét totális alulfejlettségben töltöttem el a másik feléhez képest. De most már minden a helyén van.

A helytartó a jövő biztató kilátásairól beszél, felettünk pedig sorra futnak el az elmúlt húsz év technikai vívmányainak részletei: a számítógép, az internet, a légautó, melynek bevezetésével indoktalanná vált a kőolajmezők további kiszipolyozása, az űrutazás, a mobiltelefon és egyéb olyan eszközök, melyeket mind a barátainknak köszönhetünk.

De most mi történik?

A képernyő elkezd vibrálni, zavaros elmosódás az egész, valami technikai probléma lehet, de nem: egy szakállas arc tűnik fel furcsa sapkában, úgy néz ki, mint aki két hete nem fürdött és nem aludt, s a kép lassan kitisztul. A trákok felbolydulva rohangálnak keresztbe kasul, a helytartó pedig döbbent arccal lemerevedik. Az arc a képen beszélni kezd:

- Üdv, emberek! Ernesto Che Guevara vagyok, a dél-amerikai ellenállás vezetője! Figyeljetek jól, csak pár percünk van, mert a trákok gyorsan belövik, hogy honnan jön az adás. Ébredjetek fel! Vegyétek észre, hogy rabszolgák vagytok egy idegen faj igája alatt. Azt hiszitek, béke van? – az adás egy pillanatra megszakad, majd újból helyreáll, és az arc érdes hangja tovább beszél:

- Mind manipulálva vagytok. Tudjátok jól, mire képes a trák elmetrükközés. Amióta a rovarok megjelentek, látszólag béke van: az ember nem háborúzik, mert a trák akarat meg gátolja. húséges odaadással szolgálja a trákságot, bányássza neki az argont a Vénuszon. Mit gondoltok minek az oxigéndúsító az utcán? A levegő tele van argonnal, de még ez sem elég nekik. Elbódítanak titeket, ti pedig az akaratuk szerint cselekedtek. Vajon hová tűnnek az emberek erről a bolygóról? Hiszen ennyi trákkal a nyakunkon el sem férnék a bolygón! És még, ha a ’47-es halálozásokat is beleszámoljuk, hol fér el ez a több tízezer kolónia rovar? Gondolkodjatok!

Az emberek között feszültség támad, a testek kilengnek a sorokból, ide-oda tekintgető fejláncok, zavart mozgolódás és tanácstalanság. Néhányan felmordulnak, páran elgondolkodva lemerevednek. Anna csak balról jobbra illegeti a fejét, azzal a na nem megmondtam nézésével. Az emelvényen káosz, de a trákok már kis csoportokban játszadoznak a kütyüjeikkel, hogy megszakítsák a műsort. Egyelőre nem sikerül, ezért savas vért kezdenek köpködni.

- De most eljött az igazság pillanata! – folytatja a szőrös képű – Mindeddig nem tudtuk, hogy miért vagyunk mások, hogy az ellenállás tagjai miért szorulnak ki az elmeirányítás alól, bosszantva ezzel a totális trák megvalósulást. Társaink most rájöttek a megoldásra, és ezzel fel tudjuk venni a harcot az elnyomók ellen. Igen, emberek, el vagytok nyomva!- harsogta – Mit érnek a technikai vívmányaitok szabadság nélkül? Robotok vagytok, akik a felettetek uralkodó hatalmat tápláljátok. Épp csak annyit tartanak meg belőletek, amennyi ahhoz szükséges, hogy társadalmukat ellássátok. Városaitok köré trák fellegvárakat építettek, melyek magukba szívják a szolganép erejét! Ébredjetek fel! A holnapi napon…

Az adás végre megszakad.

A parkban most már érezhető a tolongás, és a nyugtalanság. Semmit nem értek. Mi volt ez az egész? Anna kezét megfogva magam mellé húzom, mert a tömeg most mintha meg akarna indulni a kijárat felé, de aztán mégsem, az egész olyan kusza, mi a franc történik? Nem is nagyon tudok magamhoz térni, ahogyan a tömeg sem nagyon:  van aki elindul, aztán megáll, mintha az egész tömeg valóban csak egy marionett bábműsor próbája lenne, ahol a szálakat mozgató előadók gyakorolgatják a babákat. Én is egy ilyen baba lennék? Olyan homályos ez az egész.

Mit is mondott az a fazon? Hogy is..hogy is hívták, hol van a helytartó, miért lett vége a műsornak?  Csitt. Csitt. Nyugalom, most már minden rendben lesz. A dresszek suhogása elpuhul, most már megint mindenki a sorban áll, és várja, hogy elinduljon a járda. Igen, így jó lesz. Minden a megszokott nyugalomban.

- Kedves hely ez a Vondelpark, nem gondolod? – kérdezem Annát, aki a mellettem lévő járdalapon suhan.

- De, igen, az. Kár, hogy egyre kevesebbet vagyunk kint a szabadban Dijf, ezt máskor is megismételhetnénk.

- Persze, jó kis túra volt. A tó ilyenkor különösen szép a parkban. A város gyöngyszeme.

Felszállunk a légbuszra, ahol többnyire csendesen elmélkednek az emberek. Mintha egy kicsit megilletődött lenne a légkör, nem is tudom. Általában nem szokott ilyen csend lenni.

Arra gondolok, hogy holnap újra munkába kell állni- tényleg miért is nem mentem ma dolgozni? Na, és Anna? Különös. Vagy elnéztem a napokat és vasárnap van? A fene tudja. Néha kiesik ez meg az mostanában. Hiába…ötven fele már…

A légbuszon most már mérhető a csend, egészen addig, amíg a robot sofőr a Princengracht sarkán váratlanul be nap kapcsolja a rádiót. Eddig észre sem vettem, hogy nem szólt, és most hirtelen visszarángat merengésemből. Anna is felkapja a fejét, s mintha az emberek most magukhoz térnének kicsit. Az utazás innentől kezdve szinte elrappen, egyszer csak a házam előtt találom magam balomon Annával.

- Ő…-hebegem – akkor viszlát holnap, szia.

- Szia Dijf, …hát akkor..

- Jó éjt! – habogom zavartan

- De hisz még nincs is este Dijf…

- Á, igen, hát…nem tudom, mintha már sötétedne egy kicsit.

- Nem, nem igazán, habár…most ahogy mondod..

- Igen, én is elfáradtam kissé – most már igazán kínosan érzem magam, még mindig szédelgek egy kicsit, mintha valami zúgna a fejemben, lehetséges, hogy valóban elvesztettem az időérzékem is? De hisz este van…

- Vigyázz magadra Dijf…

- Te is Anna – felelem nagy nehezen, aztán elindulok fölfelé a lifttel.

Ahogy belépek a szobámba, különös, szorongó érzés önt el, mintha egy idegen helyen lennék. Mintha nem is az én szobám lenne. Pedig az. Semmi kétség.

Ahogy jobban megfigyelem a tárgyakat, melyek elsőre idegennek tűntek, kezdek ráeszmélni, hogy mégis csak otthon vagyok. De hát már a saját lakásomat sem ismerem fel? Valamit szednem kellene, talán szűkülnek az erek az agyamban. Pedig minden a helyén. A Holo-Tv máris önműködő üzemmódba lép, ahogy érzékeli jöttömet, de hát ez is csak természetes, hiszen úgy van beállítva, hogy hosszabb távollét esetén ilyenkor mindig automatikusan bekapcsoljon. Szóval minden normális. Akkor pedig velem van a baj. A hírműsor pedig ontja a szokásos híreket:

-    …melyre már nagy erőkkel készülődnek a szervezők. A Holnapi nap tehát ismét jelentőséggel teljes nap lehet az életünkben, hiszen immár második alkalommal ünnepelhetjük meg az eternális békét, mely világunkat bejárja, köszönhetően trák barátainknak. Ezzel az ünnepséggel idén az emberiség újraformálásának huszadik évfordulójára emlékezünk. Mindenkit szeretettel várunk a holnapi évfordulós rendezvényre. A transzferjáratok már a kora reggeli óráktól elkezdik szállítani a vendégeket, tehát javasolt a hírvetítő gyakori megfigyelése, hogy tudjuk, mikor kerül ránk a sor. A járatok minden esetben pontosan a feltüntetett időpontokban érkeznek a háztömbökhöz. Nem késnek. Kérjük az időpontok maradéktalan betartását. Senkire nem várunk. És végül a szokásos rendőrségi hírmorzsák: ma délután a drogcsempészeket fogtak el az egykori dél-amerikai határ mentén. Ernesto Che-Guevera és maroknyi csapata vélhetően a mindeddig ki nem aknázott esőerdők sűrűjében bújhatott el a hatóságok elől az elmúlt két évtizedben. A Királyi Rendőrség nem tulajdonított nagy jelentőséget az ügynek, noha hasonló jellegű ügyre nem volt példa az elmúlt években. A drogfogyasztás állami keretek között történő ellenőrzése alatt kevés csoportosulás maradhatott meg a feketepiacon, melyet szinte már fel is számoltak. Che –Guevarát és társait trák munkatáborokba szállítottá, ahol megkezdődhet erkölcsi megtisztításuk. Ezek volt a mai nap 5. Híradója, 1967 augusztus 19-ét írunk, a zsidó naptár szerint 5728-at. A Híreket újra meghallgathatja, ha megnyomja kivetítőjén a repeat gombot. Szép Napot!   

A középiskolában ismertem meg. A beiratkozás során rögtön kiderült, nem csak hogy osztálytársak, de szobatársak is leszünk. Addigra természetesen már visszafordíthatatlanul rendetlenné vált. Habár a kollégium fiatalos ambíciókkal hajzselézett, újdonsült nevelőtanára az elkövetkező négy év során mindent megtett, hogy egy kis odafigyelést neveljen bele - akár csak pár csepp precizitást igazítson a szokásaiba - voltaképp a maga módján ő már precíz volt. Tudatos renyheség jellemezte például zsenge életfelfogását, ami akkoriban leginkább abban nyilvánult meg, hogy módszeresen figyelte a sporthíreket meg az egyre formásodó magasugró lányok idomait a reggeli edzések eloszló párája mögött. Ezen okból kifolyólag a négy év során szinte minden sportkör tagja lett, amit az egyébként erre szakosodott iskolaintézmény fel tudott kínálni. Az első évben még csak atlétikázott, de mivel adottságai kiválónak bizonyultak ezen a téren, szépen lassan bekebelezte az összes műfajt, amit csak felfedezett a faliújságon. Beválogatták a kézilabda csapatba, és emlékszem harmadikban már a kosarasokkal nyert országos ezüstöt. Én csupán rövidtávfutásban jeleskedtem, de ő minden létező számban elindult hétvégenként az ifi bajnokságban, ami nem ütötte időben egymást. Azon csodálkoztunk, hogy egyátalán meg tudta jegyezni, mikor milyen edzésen kell megjelennie. Mindenesetre másodikban már megválasztották a kollégium hobbi focicsapatának kapitányává, és a következő tavaszon kisvártatva megnyertük a városi bajnokságot. Én az első emeleti teraszról figyeltem egy üveg vodka kíséretében, ahogy átveszi az aranyserleget a betonpályán. Nekem már félig megvolt az a rendszer az életemben, amihez később igazodni tudtam. Az érmeket, amelyeket az évek alatt szerzett, persze rég elvesztette. Szerintem már az érettségi küszöbén hiányzott a fele. Minden kicsúszott először a fejéből, azután meg a kezei közül. A tárgyak, amelyeket nap, mint nap használt, csak másodlagos jelentőséggel bírtak az események alakulását illetően, vagyis mindegy volt mit, mikor és hová tesz le. Soha nem gondolt előre egy parányit se, hogy az, amire legközelebb is szüksége lesz, lehetőleg azon a helyen legyen, ahová szokta tenni. Merthogy ilyen helyek nem voltak. Úgy általában helyek sem voltak, csak a tér, amit bambán belélegzett, aztán dobott még egy hárompontost az ellenfél csapatának. Rendetlenségét minden bizonnyal a szülői házban konzerválták belé, ki tudja már hány éves korában, az is lehet, hogy már az anyatejjel szívta magába, mindesetre impozáns tulajdonságokkal rendelkezett ezen a téren. A kisváros, ahonnan jött, egyébként azóta sem tudott felmutatni még egy ilyen számottevően nagy rendetlenségi index-szel operáló egyént. Mikor évekkel később meghívta a szobatársakat egy kis nosztalgiázásra magához, végül azt is megfigyelhettem, milyen fázisban tart életének széthullása. Merthogy darabokra esik, az nem volt kétséges. Az emberek általában hamar rájönnek, hogy muszáj valamiféle rendszert tartaniuk az életükben, különben csak saját dolgukat nehezítik - de neki nem volt meg ez az ösztöne. Valahol útközben elhagyta. Talán az oviban. Most a saját fiait járatja oviba. Négy is van neki, mert elfelejtett odafigyelni. És ez továbbra is jó volt így neki. Aznap feltálalt egy csak úgy odavetett töltött pisztrángot paradicsomos ikrában sütve, aztán jól elbeszélgettünk a 115-ös szobáról meg az elmúlt szép időkről. Emlékszel, mikor a nevelőtanár a szilencium utáni szobaszemlén bejött, és kidobált mindent a szekrényedből meg az ágyneműtartódból? Nem voltál bent, mert a Birkózó Megyei Kupa folyt. Akkor sokallt be végleg a trehányságodtól. Amikor visszajöttél, teljesen kivoltál, mert nem elég, hogy csak harmadikok lettetek, de az a tökfilkó még ki is babrált veled. Igazságtalannak tartottad, hogy mindent egy halomra dobált az ágyad tetejére. Akkor azt mondtad 1:0 neki. Nem csak az évek meg a halak úsznak el, hanem az emlékek is gyakran odavesznek. Nekem is odaveszett jónéhány, de ő már alapvetően feledékeny volt. Szerencsére a szobatársak ott voltak, így négyen egész jól elboldogultunk, de az ő legendás rendetlensége kétség kívül mindenkiben megmaradt. Megható idill az ágyneműtartóba rejtett mangalica kolbászvégekről. Alattuk alátétként földrajztérkép. A kisfiókban megkövült fogpasztamaradványok a füzetek rojtjaira csapódva. A tankönyvek lapjaiból kikandikáló kéthetes edzés utáni zoknik homokmorzsákkal beborítva, de már csak vékonyan, mert a többi a fiók végében épít távolugrógödröt. Egy érvényes busz-diákbérletről kikukucskáló fénykép róla, ahogyan fél arcát súrolja a felette tornyosuló beszáradt kenőmájas-henger. Elárvult tusfürdő az ágy bal hátsó lábánál zokni nélkül. A fél év után a szekrény mögül előkerülő azévi kémiakönyv, amiből a saját példányomat én már év elején jó előre elégettem a kollégium tetején. Tíz évvel ezután, amikor elkezdtem partikra járni, újra megvettem az internetről, hogy megértsem, bizonyos anyagok hogyan hatnak egymásra és mit okozhatnak. Ő viszont soha nem élt tudatmódosítókkal. Még csak az kellett volna. Így is teljesen elveszett volt. Neki elég volt egy kis boros kóla vagy banánlikőr ahhoz, hogy kikapcsoljon. Nekünk ennél bonyolultabban működött az agyunk. Túl nagy rend volt benne az övéhez képest. Rendszeresen otthon hagyta a sportcipőit versenyek előtt. Néha nem tudta hol ül, és úgy kellett helyére kísérni reggelenként. Szinte minden nap kért valakitől egy tollat, mert sosem volt neki. A számológépet persze valahol a koleszban hagyta. Vagy épp mindig kölcsönben volt a 116-osban valakinek? Azok a matek szakosok, így hát ez nem kizárt. Gyakran lekéste a pénteki buszt hazafelé, úgyhogy inkább ottmaradt hétvégére megtalálni önmagát. De ez sohasem sikerült neki, mégis az ellenkezőjét állítja. Még mindig a múltban él és keresgél valamit, amit elvesztett. De azóta sem találja. Elfelejtett bemenni olasz szóbelizni. Nem vette észre, hogy egy hónappal arrébb áll a naptárja, mert megnézte, hogy hol lesz a következő vidéki meccse, és aztán nem lapozott vissza. Később újra vizsgázhatott, de azt is csak hosszas levelezések árán, mivel folyton otthagyta a váltótáskájában a leveleket. Emlékszel, amikor osztálykiránduláson eltévedtél az erdőben, miután kiszöktünk kocsmázni? Hazafelé megindultál egyedül, mert meg voltál sértődve, hogy nem nyert a Milan. Én utálom az olasz focit, úgyhogy csak röhögtem az egészen, és ittam még egy vodkát. Te meg nem találtad az utat. Miután egész éjjel kerestek a polgárőrök meg mindenki, többet nem vittek minket sehova kirándulni. Utána már magunknak szerveztük a szétzülléseket, de te finoman szólva is rendetlenséget hagytál magad után mindenütt, úgyhogy számos helyről kitiltottak. Bemegyek a toalettre, miközben a kertben tovább folynak a múlt felkaparására folytatott kísérletek. Alig bírok elvergődni a mosdóig, akkora rendetlenség van, már a nappaliban. Hiába. Négy gyerek mellett. Hogy is bírja megjegyezni őket? Az imént mesélte házasságkötésének szétszórt történetét is. Valami engedély kellett, hogy otthon is tarthassanak magán oktatást cselgáncsból, meg angol nyelvleckékből, de a hivatalban azt mondták, ahhoz össze kell házasodni. Miután behívtak az utcáról két gyanútlan járókelőt, átmentek a szemközti terembe, és mivel az anyakönyv vezetőnő épp ráért – megházasodtak. Gyűrű persze nem volt nála, így a ’96-os Országos Bajnokság titángyűrűjét húzta kedvese ujjára, az meg egy karika fülbevalóval rögtönzött vissza. Dolgomat végezvén benézek a gyerekszobába, mert azt mondta, ott alszom ma az emeletes ágyon. A srácok a nagyinál ma estére anyukával együtt, de ebben nem volt biztos, amikor megérkezésünkkor érdeklődtünk a család holléte felől. A gyerekszoba belépvén ütvefúróként sokkoló világkép fogad: A városmintás térképszőnyeg utcáin felgyújtott kocsikat borigatnak a Gormiti figurák, a Bakuganok meg fejvesztve menekülnek. Az Erdő Népe közben épp lemészárolja a kisasztal felé menekülő Micimackót, az alsó ágyról Pókember teteme lóg le. Százféle színű és formájú Lego alkatrész tüntet hangyavárként a szőnyeg szélétől végig a parkettán mindenhol, egészen a lábamig a bejáratnál, ahol állok. Egy Harry Potter Lego figura Darth Vader jelmezében mindent tudóan bólogat. („Amikor Megégett” Kiadás). Középen, mintegy szökőkútként, Thomas, a gőzmozdony fából rekonstruált másának megkopott kockái tornyosulnak, mellette eldobált ANNA, PETI ÉS GERGŐ kötetek. Üres joghurtos dobozok felborulva az asztali lámpa örvényében, rájuk omolva kiskanállal evezni próbáló kazeinhullák. Egy félig megevett csokis szelet az ágy közepén, mellette kistányér, kókadt katonák a következő felállásban : Kenyérkocka / Vaj / Baromfipárizsi / kígyóuborka / egy csepp majonéz átszúrva fogpiszkálóval. Nem merek felnézni a felső ágyra, inkább visszamegyek a többiekhez és legurítok még egy Sztolicsnaját, és közben azt gondolom: a gyerekei ugyanolyan rendetlenek, sőt egy kis gyakorlással még túl is tehetnek rajta. Az alapok legalábbis megvannak. Olyan, mint amikor a nagy művész utódjából is valami zseni lesz. Az elvárás persze elég nagy, és sokan nem bírják el az ekkora súlyt már gyerekkoruktól fogva. De azért ezek mégiscsak négyen vannak, tehát egyikük legalább biztosan befut majd a döntőbe. Szép este volt. Azóta nem hallottam felőle, de jövőre esedékes a huszadik érettségi évfordulónk. Lehet, hogy már öt gyereke van. Időközben elvesztette önmagát, és a jelentőségét, de azért még mindig boldog. Csak épp nem érti a rendszert. Kívül áll rajta.

Két végén égetjük a gyertyát: anyám a konyhában ártánykodva

én meg a kisszobában, mert persze megint hétvégén van áramszünet,

mint mindig, mikor átgázolva a potyadék városi tömegen felugrok

hozzá  maradék körúti garzonjára - piszmog már a tűzzel és huszadjára

hisztizik itt  velem, hogy nincs TV: már rájöttem, nagy kincs ez neki, de

nekem csak ócska lék az ótvarék valóságon – tudom, hogy már nincs ki

mind a négy, de még hagyom, hogy üszögös toldalékként brazil

szappanoperákra lazulva vacsorázzon, ha ez az óhaja - veszem magam

toleránsra, és máris küszöbön van Kázmérváros összes legendája

/eltanácsolták Tamás atyát, mert Bettynek nem jött meg, ma más

nem is lehet porondon, max Miklós   , aki meg amúgy senkinek sem

akar ártani, de mégis miben mesterkedik megint?

Fiam, hozzál be aprítóst!

Mi van Richárd, máris mellényúltál? Ez kínos. Nem hiszem el, hogy

 a saját fiad is be akartad mártani, nem vagy normális, így is eléggé

utál, a végén még kilapít a Csillagvirág Klinikán./

legyint, és mindent megkritizál, ahogy illúziónylon-án keresztül

visít és rúgkapál a szinapszis, aztán furcsa párként cirkamálunk

el egymás mellett: ő marad, hogy a közönséggel együtt stúdiózzon,

én meg kitalálok egyedül is öröm nélkül: minden hiúságomon túl

maradok papíron, hangszalagon, vásznon, s talán csak akkor biflázom

néha, mikor a halakat skubizom ott az akváriumon túlról.