Tanuló férgek vagyunk
a világegyetemben.
Szétfúrt gyümölcsünkből
matató távcsöveinkkel
(ragacsos csápjainkkal)
tapogatjuk az áttetsző,
végtelen óriástestet, –
amiben élünk.
Ő dajkánk és tanítónk,
ő a temetőnk is.
Mivel türelme rengeteg,
elvisel be
szépírások (446)
Arcomon szánt még az éjjeli árny,
bőrömbe mélyülő barázdát váj.
Gondolataim – elvetett versek –
kifordult röggel vegyült keservek.
Még élénk színekkel zaklat a kép,
mint vágyódó ajkad borzongva tép,
még itt vagy velem te tétova báj,
de ébredt val
Hány ingoványba süllyedt tény,
hány kútba hullt hideg tetem,
hány mélyben kongó érvelés
hányatja talmi életem.
Hány ígéretre gyűlt - ravasz,
hányaveti okoskodás,
hány fészket síbol héja most,
- és hányban kel kakukktojás?
ezer gyémántkő ragyog -
Holdudvarban, fényszoknyában
táncot járnak angyalok.
Éji csönd a tájra ül,
ház falára árny vetül,
ezüstfényű pókfonálon
pajkos tündér hegedül.
Lombok közt táncol a szél,
édes titkokat mesél,
harmatgyön
Remeg az éjszaka didergő combja,
hullik az akác dércsípte lombja.
A leszálló ködben torz rakéták -
ég felé törnek a vén borókák.
Kert végében az ezüstfenyők
sort állnak, mint kéregetők.
Kavicsos úton bokrok árnya,
mintha köztük apám állna
Kormot szór szemembe
a reszketeg alkony,
tétova lépteim
konganak a parton.
Emléktó üvegén -
mint vékony cukormázt -
a hirtelen jött fagy
jéghártyát cicomáz.
Gondolatban élek -
testem már hitetlen -,
megdermedt énemet
lábn
Megdermedtem,
félek – rosszul világított
sikátorba érek,
férgek, meztelen csigák,
papírmasé patkányok közé,
hol a halál masniját hajamba kötik,
és ott polgárőrség már nem őrködik.
Félek – sötét keserűség
almáját eszem,
penészes lekvárral
kenik ma
Hiába süt már az őszi nap hét ágra,
hűvösen, hétszámra gyűlnek a bajok.
Közel hét milliárd ember a földtekén…
szaporodnak szörnyen a globális rabok.
Nyugaton úgy tűnik, jobban megy,
bár gennyeznek ott is az elkapart hegek,
tudjuk – Afrikában
Kiseperte holdudvarát,
benne táncolt egész este -
dalol az éj, bontja haját,
barnán fénylik pucér teste.
Lator szellő súg fülébe -
simogató hangja botor,
csiklandóan nyúl ölébe,
nevetésük hullámfodor.
Ropog az ágy, deszkája ég,
elparázsl
Megint karácsony van - ugyanaz a díszlet -
a gömbökön ugyanúgy megtorpan a fény,
az adventi koszorún tömbgyertyák égnek,
s a fenyőfa most is a mennyezetig ér.
Pianóban szól az Adeste fideles,
az ajándékokon díszes csomagolás -
a vacsora - mint min
Kristálycsizmába lép az éj,
jégsarkakon kopog,
halk dérrel hinti lábnyomát,
talpán friss hó ropog.
Ilyenkor vágyom messzire,
hol jámbor még a táj,
hol város hangja nem zavar,
a csend magvába zár.
Elindul fáradt képzelet,
bódultan andalog,
szememben
(pszichózis)
Még dúl a harc, és vág a vita;
csak tanakodik a taktika.
Sző a csel, bősz kínt fúrva farag
a felgyülemlett ok és harag.
Talmi tettre, megbántó beszéd,
ma köszönés nincs, holnap ebéd.
A vacsora: rég elmúlt divat -
süsd meg magad a hol
Lomhán csurran nyáréj-patak,
csobbanása csendbe ragad.
Hullámhangod ringató dal,
így alszom el – altatóval.
Örvény húz le, mélye álom –
segít meddő éjszakákon,
mikor messzeséged mérem,
nyúlok feléd a sötétben.
Idő dörren, villan emlék,
Fényben látom a régvolt ifjúság tavát;
ahol vize apad, repedezik medre,
mégsem fogja idő, nem éri hervadás,
partján sűrű nádas hajladozik egyre.
Holtág valójában, nem is tó igazán,
ha áradat jönne, felduzzadna szintje,
cserepes szájamat érintené lan
Fehér párán fetreng az éj vadul,
tömött takarója földre lehull.
Homály leskelődik – tétova fény,
az úttest is inog, vonzza a kéj.
Mint dühöngő vadvízen zátonyok,
bukkannak fel sötét kőpásztorok.
Haramialelkük sárkánytorok,
ködcsizmában álló éles sar
Baktatok a rángó, sikoltó éjben,
gennyes az utca, vég-sebeket hord –
girhes macskaként szegődik hozzám
és hamisan ámítva rappel a Hold.
Tékozló túrásba téved az elme,
pazarló gödrökben ring a sötét,
falakról csurog csöbörből-vödörbe
a csömör, a vi
Gyerekkorom távol-sziget –
emléke még sűrűn kísért,
mocsár mélyéről méreget,
mint nyugtalan, bolygó lidérc.
Néha bizony alkalmasint
összevetek múlttal jelent,
s pici gyerek ábrándjaim
latolgatja deres fejem.
Pusztaság vár, vonz az Alföld,
amikor rád dől majd a dermedt téli csend
csak szürke gondolatok kabátszárnya leng
töppedt magányodnak rég senki sem felel
már minden kedves szóért térdepelni kell
kezedben minden elmúlt puha pillanat
szúró tövissé válik néhány perc alatt
s míg fakó
fekszünk egymás mellett
kéz a kézben - felettünk
a csavaros fűz levelére
szikrákat fröcsköl a nap,
a magasban alig mozdul a felhő,
lent enyhe szellő ringatja az ágakat,
felhevült testünkre rajzolva
absztrakt árnyakat...
a strand zaja itt már
csak t
