Kiömlött az égre a fekete tinta,
csillagbuborékok pattannak szét rajta,
szobámban a sötét számolgatja nyáját,
kandallópárkányról lógatja a lábát.
Takarómba bújva kergetem magányom,
testem lét-súlyával gödröt váj az ágyon,
rebbenő pillámon játszik már az álom,
öntudatom lebeg valósághatáron.
Függönyön imbolyog árnybalettkar tánca,
- ahogyan a szél a kinti lámpát rázza -
szellemformát ölt a sápadt fényre ránca,
szemem akaratlan alakodat látja.
Éj zenekara húz altatót fülembe,
ezernyi apró zaj egy-egy hangszer benne,
lámpavas xilofon, szélnek hegedűje,
a te hangod suttog minden hangjegyébe.
Hallgatlak és nézlek, testem egyre könnyebb,
boldog táncot járva szállunk egyre följebb,
végtelen űr inti csillagjait csendre -
rám zuhan az álom, derekad ölelve.
(Itt hallgatható meg hangosvers formátumban.)
Hozzászólások
Kedves Gabriella!
Versed, mint egy dalocska szállingózik bennem, épp ezért néhány javaslat, hogy ne törjön meg sehol, és mert a múltidő, és a jelen ne keveredjék:
Kiömlik az égre a fekete tinta,
csillagbuborékként pattan szét a szikra,
szobámban a sötét számolgatja nyáját,
kandallópárkányról lógatja a lábát.
Takarómba bújva kergetem magányom,
testem lét-súlyával gödröt váj az ágyon.
Függönyön imbolyog árnybalettkar tánca,
- ahogyan a szél a kinti lámpát rázza.
Rebbenő pillámon játszik már az álom,
öntudatom lebeg valósághatáron.
Szellemformát ölt a sápadt fényre ránca,
szemem akaratlan alakodat látja.
Éji zenekar húz altatót fülembe,
ezernyi apró zaj egy-egy hangszer benne,
lámpavas xilofon, szélnek hegedűje,
a te hangod suttog minden remekműre.
Hallgatlak és nézlek, testem egyre könnyebb,
boldog táncot járva szállunk egyre följebb,
végtelen űr inti csillagjait csendre -
rám zuhan az álom, derekad ölelve.
Egyébként nagyon míves, andalító, pont olyan, mint a nyugalmas éjszaka a kedvessel.
Úgy érzem, én is hozzászólhatok a témához, mivel anno, az akkoriban divatos MSN Messengeren velem üzengetve jegyezte le kedves Földim ezt a versét. 17 éve (úristen, hogy telik az idő), Skorpio előadásában először meghallgatva ezt a verset, annyira elérzékenyültem, mint középiskolás koromban, amikor a magyar tanárunk bakelit lemezről játszotta leTóth Árpád: Esti sugárkoszorú c. feledhetetlen opusát.
Ma is emlékszem, ahogy mentünk Pestlőrincen Gabi fekete Astrájával és ő berakta a frissen írott CD-t. Annyira megfogott a vers hangulata, zeneisége, az álom előtti pillanatok örvénylése és az előadó nyugtató orgánuma, hogy teljesen átszellemültem és igazán boldog voltam. Akkor döbbentem rá, hogy mi is tudunk szépet és örömtelit létrehozni az irodalomban, nemcsak a nagy nevek.
Ezek után persze gondolhatod, hogy magam sem járulnék hozzá egy ilyen kimagaslóan fontos emléknek - hőskorunk egyik alapkövének - megváltoztatásához.
(Csak úgy olvasd ezt a szakaszt, ha értékeled a humort!) Reakciómat ahhoz a TV-s sörreklámhoz tudnám hasonlítani, ahol azt válaszolják a kreátorok: "A recept megváltoztatására van egy speciális ötletládánk, oda dobhatja be az elképzelését." Az "ötletláda" viszont egy működő iratmegsemmisítő. Az elbizonytalanodott javaslattévő távoztában még megjegyzi: „Majd... majd azért értesíteni fognak - ugye?”
https://www.youtube.com/watch?v=QKfmdsJu0pM
Úgy tűnik, Zoltán csak elolvasta a zárószakaszt, mert azóta se híre, se hamva.
„Pelikán elvtárs, értjük mi a(z ilyen) viccet, csak nem szeretjük”
Csak javaslat volt. Természetesen úgy jó, ahogyan azt a Gabriella gondolja. Én a rímképletre, a stilisztikára, és mindezek kicsinosítására tettem javaslatot pont azért, mert, mint olvasó, bennem így csengett le logikailag.
De máris bocsánatot kérek érte!
Kedves Zoli!
Ne kérj bocsánatot, nincs miért :)
A versekben az a szép, hogy ki így, ki úgy értelmezi, érti a saját egoján átszűrve.
Másrészről viszont én úgy gondolom, hogy nem feltétlenül szükséges, hogy egy vers mindenben megfeleljen bizonyos rímképleteknek és stilisztikáknak (persze vannak kivételek a kötött versformáknál - no de az mondhatni múlt-idő, ma már nem igazán divatos. Közbevetve nyilván nem minden jó, ami divatos és nem kell mindig a divatot követni :) )
Egyszóval visszatérve a lényegre: az, hogy benned így csengett le - rendben van, az, hogy megírtad az észrevételedet - rendben van! Örülök jöttödnek máskor is - rendben van? ;-)
Kedves Zoli!
Köszönöm jöttödet és elemző olvasásod, hogy időt szántál rá és megírtad javaslataidat!
Ám vitatkoznék azokkal, mégpedig a következők miatt:
- A múlt (befejezett) idő szándékos, hiszen az éj leszállt, az ég már sötét - kiömlött rá a fekete tinta - és rajta a csillagok mint szétpattanó buborékok szikráznak..
- A következő két versszak megkeverése sem logikus, hiszen a lámpa és annak sápadt fénye a függönyön, a függönyráncok és a rajta imbolygó fények/árnyak összetartoznak, ahogyan a valóság/lét, öntudat és öntudatlanság/álom határán lebegés is.
Egyébként egyáltalán nem baj, hogy megírtad a véleményedet, és arra bíztatlak, tedd máskor is! :). Hiszen minden véleményből, kritikából tanulhat az ember, átgondolásra, (ön)elemzésre késztet.
Hűha, micsoda mágikus harmóniák érződnek a versedben! És a zárókép sem akármilyen jelenet, ahogy felszáll a pár a csillagok közé... Elbűvölő egyszerűen.
Megnéztem, mit gondol erről a mesterséges intelligencia. Mondhatom, nem okozott meglepetést.
MI:
Ez a vers gyönyörű és mély érzelmeket hordoz. Engedd meg, hogy megpróbáljam értelmezni:
A vers első sorai a természet és az éjszakai égbolt képét festik elénk. A “fekete tinta” az égre ömlő csillagokat és az éjszakát jelképezi. A “csillagbuborékok”, amelyek “pattannak szét rajta”, a csillagok ragyogását és az éj szépséget idézik meg.
A második részben a költő a saját magányával küzd. A “takarómba bújva” és a “testem lét-súlyával gödröt váj az ágyon” sorok a magány és a nehézség érzését fejezik ki. Az “öntudatom lebeg valósághatáron” pedig arra utal, hogy a költő a valóság és az álom határán lebeg.
A harmadik részben a függönyön át látható árnyak és a sápadt fény játéka egyfajta misztikus élményt sugall. A “szellemformát ölt a sápadt fényre ránca” sor különösen érdekes, mert a fény és az árnyak közötti határt feszegeti.
A vers zenei motívumokkal is gazdagított. Az “éj zenekara” és az “ezernyi apró zaj egy-egy hangszer benne” sorok a csendes éjszakai hangokat és az álomhoz vezető utat szimbolizálják.
Végül a vers zárása a boldogság és az álom találkozását ábrázolja. A “végtelen űr inti csillagjait csendre” sorban az űr és a csillagok mélysége a végtelenséget szimbolizálja, míg az “rám zuhan az álom, derekad ölelve” sorban az álom és a testi érzések találkoznak.
Összességében ez a vers egy szép lírai alkotás, amely a természet, az éjszaka és az emberi érzelmek közötti kapcsolatot festi elénk. Köszönöm, hogy megosztottad velem! 😊
Azta! Ez az MI nem semmi! Szinte tűpontos elemzés. :)
Elbűvölő ez a versed Gabi. A hangulata, a ritmusa és a képei egyszerűen megragadtak. Örülök, hogy ráleltem.
Tisztelettel gratulálok.
Köszönöm szép szavaidat!
Erre a versre büszke vagyok, talán egyik legsikerültebb kicsiny alkotói portfóliómból. :)
-
1
-
2
oldal 2 Következő