Basch Edit (1895-1980) Krumplihámozó; - 80 x 60 cm - olaj, vászon
El kell menekülni
krumplihámozásba
megfejteni: mennyi,
ennyi csak a lét?
Ma már az is öröm,
ha ketten viseljük
a valaha ránk-rótt,
kimért szenvedést.
Miért van, hogy akik
legjobban
Nincs időm,
így magányossá fagytam
minden oldalon,
itthon a falon
állandóan
fúr-farag valaki.
Hogy lehet így írni?
Kinn kitartó
kopogtatást hallok;
rabvallató,
mondhatná Anyám,
mondom:
délben az ég
alkonyt hazudik,
de az eső nem tud
besz
Kedves!
Megrendülve tudatom, hogy a lelkem kidobni készül magából Téged. S bár a tudatom is helyesel, a szívem még vérzik érted. Voltam a gyógyszerésznél, azt mondta, nem vagyok észnél, adott jódot, kötszert, meg kakukkfű teát. Tehát. Most felköhögö
Fél nyolc. A vonat sehol. A fene esne belé! Ő sincs sehol. Itt kellene lennie. A gondolataim teljesen összegabalyodtak az érzéseimmel, már nem vagyok biztos magamban, és ez így nem jó. Ahogy múlik az idő, egyre feszültebb leszek, és a feszültséggel e
Martin Buber nyomán
Én most Te vagyok,
s magamba lépve
ajtót nyitok neked.
Lényeged ereje
magához ölel,
s a függőség örömét
érezve, önmagam csapdájából
kiold a megfordult irány.
Hozzád kapcsol
a megérintett közel.
Kísértet-valóság a végzet.
S mégis, a nagy
Muzsikáló hangok között,
táncot jár az őszi szél,
ringatózó felhők fölött,
suttogja, hogy jön a tél.
Dér lehelte faágakra
hó-léptekben mese száll,
a didergő fűszálakra,
felkerül a sapka, sál.
Vár a szánkó, játszani hív,
csizmát húz a napsugár,
a szívedre szá
Itt vagyok,
csak a csend,
és versem vall
helyettem,
némítanak bezárt,
itt vagyok
ahol Te,
de más előjellel,
így önmagam ellen
csak magam vallhatok.
Porba írt rajzot a szél.
Éj gyönyörét irigy hajnal
lopva elviszi messze.
Bántja szemem ez a fény.
Testednek illata bársony,
itt mereng még a kezemben.
Gyűrt lepedőd még őrzi nyomát
a bársonyos éji sikolynak,
éjszaka kedves árnyai még,
félve a fénytől, itt s
Nézem az arcot, mely velem szembe néz,
Felismerni magam benne néha oly nehéz.
Elmélyült ráncok, kékes hajszálerek,
Elburjánzó szemöldök alatt, savószínű szemek.
A hatvan feletti évek kegyetlen nyoma,
Az idő, mint szobrász olyan mostoha.
Így látnak mások,
Dagad a rügy, bontani készül szirmait,
Virágzásra vár már a cseresznye,
A telet átaludta, éledő vágyait
Szabadon adni hajtja ösztöne.
Ágyát megvetve integet a vén fagy,
Nem adja magát oda oly könnyen,
A kései hóban csillogó nyomot hagy,
Amint ta
Mennyi könny lapul reszket,
ma is szememben, amiket sohasem
sírhatok el. Sok mocskot nyelt már
lelkem. Arcok, akik maszkba bújva
- barátnak hazudták magukat. -
Tárd ki az ajtót, hisz oly sok szenny
korhad itt, söpörje innét messzire
- egy forgószél. –
Úgy há
Július 23-a vasárnap, 12 óra 20 perc volt. A nyitott ajtókkal álló Mercedes taxiban 46 C°-ot mutatott a hőmérő. Hortobágyi Béla mélyet slukkolt a mentolos bagóból, és unottan pöckölte el a parkoló szélén púposodó sittcsomó irányába. Kálmi, a helyi cs
