Furcsa álmom volt az éjjel,

eltűnt a földről a gyűlölet,

nem fizetett senki vérrel

és kivirágzott a szeretet.

Utcán kristályfény pompázott,

mindenkinek szívében öröm,

sok torok békét kiáltott,

és nem kapart tíz ujjal köröm.

Az ember nem lett farkassá,

nem loptak, nem hazudtak többé,

nem vált senki sem aljassá,

mosolyok nem apadtak könnyé.

Mondd, látod-e, testvér, hogy morog
és csetlik-botlik ez a világ,
látod, hogy velünk együtt forog,
hogy megrág, kiköp, s szalad tovább?

Hogy a múlás gondolatától
születő napok megremegnek,
és mondd, tudod-e, hogy reménye
sem lehet az itt elveszettnek?

Látod-e az örök körforgást,
ahogy benne rendez az Isten?
Láthatsz születést és halált is,
és hogy egyszer elmúlik minden.

Látod, hogy világok keringnek,
századok, évezredek múlnak,
visszhangja szól múltnak, jelennek,
hogy itt mindenek porba hullnak?

Emlékeim, mint két tükör

egymással szemben a falon,

sok végtelen szobát látok,

s benne végtelen a plafon.

Beljebb jutva minden kisebb,

oly sokszor láthatom magam,

s az utolsóban eltűnök,

mint ifjúságom és nyaram.

Minden egyre kisebb benne,

beljebb érve a láb a kéz,

és a legutolsóban, már

nincs senki, ki utánam néz.

1. Falu Tamás evokáció (Átírt változat)
   
   
   
   

Mondjátok meg nekem, mi lesz akkor,

ha elnyel mindenkit ez a vak kor,

ha gépek mutatnak utat,

s az elme vakon kutat, -

mi lesz akkor,

ha ember álmokat nem lát, nem sző,

hová tűnik el az ígért szebb jövő?

Mondjátok meg nekem,

lesz, hogy senkinek nem kell szerelem?

Mi haszna, ha elmerül bennünk a látszat,

s áldozatai leszünk öncsalásnak,

ha szárnyunkat levágják,

s a rendszer megdől, -

"mi lesz akkor a szerelemből?"

Baranyi Ferenc evokáció.

Egy vonaton ülve hallgatom, 

hogy ritmusra kattog a kerék,

tűnődve nézem önfeledten,

ahogy szalad felém a vidék.

Mint boldogan hintázó gyermek,

szállok a gyorsuló táj felett,

és tovatűnnek egyre messzebb

száguldó házak, fák, ligetek.

Talán így ér egymáshoz minden,

s kört forog itt múlt, jelen, jövő

lelkem így emészti elmúlás,

s gyorsuló láthatatlan idő 

Talán így volt, s lesz mindörökké

egyszer fönt és aztán meg alá,

mert így fogja egymás kezét is

ölelkezve születés, halál?

Kérdésemre már nem jön válasz,

csak tompán aeolhang csendül,

mintha a tenger súgva búgna

félve, halkan, érthetetlenül...

Keresd a jót, ember és szeress,

légy kedves, vidám, és élj bátran,

Isten boldog az öröklétben,

hát te se szenvedj a halálban.

Mindig légy becsületes, mondogatta apám,

hogy jó szívvel feküdj le, ő ezt hagyta reám.

Nevetni, ó, nevetni hogy tudott az anyám,

a jókedvet és a mosolyt ő hagyta reám.

Apám tanítása a mindennapi kenyér,

s anyám mosolya ez a könnyű kis költemény.

Falu Tamás evokáció 

Anyám, míg élt, sírt, nevetett,

apám, míg élt, tette dolgát,

és milyen szegény az élet,

ez is szolgált, az is szolgált.

Nekik is köszönöm: Élek,

és hogy vagyok, aki vagyok,

s hogy végleg elszenderülnek,

fáj, hogy egyedül maradok.

Beállok én is a sorba,

szolgálok, nevetek, sírok,

s hogy rajtam se essen csorba,

selejtes verset is írok.

Mindenkit nevel az élet,

jó és rossz közé szorulunk,

tanítanak szorgos évek,

jóból, rosszból is okulunk.

Költőnek lenni egyszerű dolog,
Le kell írni, ami él és mozog,
Rímre és ritmusra faragni kell,
S mint fa, végül a vers is kizöldell.

A költészet legyen egy égi jel,
Mely a szerelemmel is egybekel,
S ki belül gyűjti a gazdagságot,
Szívvel álmodik egy szebb világot.

Míg virrasztok gyertya mellett,
A hit áttör minden falat,
Ha szívem Istenért reszket,
Nem lankadhat az akarat.

Szerelmem már régen alszik,
Álmát nem éri baljós árny,
Törődés szívből patakzik,
Aludj gyönyörű királylány.

A holnap még előre fut,
Asztalon kenyér minden nap,
De te, szerelmem, ó, ne tudd
Nehéz hadakozásomat.

Pihenj, még álmodj szépeket,
Ne lásd, hogy az élet hazug.
Nagy ára van a kenyérnek,
De te csak álmodj, még aludj!

(Peterdi Andor emlékvers)

Te mindig szerettél reflektorfényben állni,

Én leghátul szerényen a homályban várni,

Te a zajos nyüzsgő városban voltál boldog,

Én a kertekben, ahol szúrnak rózsabokrok,

A te szemedben a világ szépsége csillog,

Az én szívemben évezredes, láthatatlan titkok.

Rólad beszél, ami szép, ami ragyog, ami illem,

Én mindent odaadnék, csak hogy láthassam az Istent!

Kapaszkodnál az időbe,

De minden csak rágja tested,

Mint rossz kerítés, kidőlve

Te is csak utad kerested.

S ahogy az eső földet ér,

A mi utunk is csak ennyi?

Rövíd az élet, s köt a vér,

Boldog aki tud szeretni!

Ki melletted áll, fogd kezét,

Innen nem viszünk el semmit,

Sok a göröngy, de te ne félj

Az úton hitünk növekszik.

S mint gabonaszáron a mag,

Az élet érik szívünkben,

Már az idő is csak kacag,

Ahogy múlik önfeledten.

Hiszem, eljön értünk az Úr,

Beteljesíti igéit,

S ha majd trombita hangja zúg,

Elragadja az övéit.

Ma elcsodálkoztam, ahogy felnéztem az égre én,

milliárd csillag egy pici szempárba hogy belefér,

és mégis a messzeség, a távol oly határtalan,

a föld, mint porszem a végtelenben milyen súlytalan.

Elcsodálkoztam, ahogy szerelemmel néztelek én,

egy égi álom fénylő tündérszárnyon repült felém,

leírni nem lehet, hogy milyen nagy kincs a szerelem,

pici szívbe belefér az egész világegyetem.

Néma álmod az vagyok, hogy ha kéred

vagyok fény, amely árnyékodra téved

pohár, melyet érint gyönyörű ajkad

múzsád, gondolataid közt sugallat.

Vagyok aki vagyok, szél repíti lelkem,

gyönyörű szívedbe titkon belelestem,

látam álmodat egy igaz tiszta képet,

sohasem láttam ilyen gyönyörű szépet.

Pislogó gyertyaláng lennék,
Mely szobádban lobogna,
Égő vággyal belelesnék
Titkon gondolatodba.

Kihallgatnám mit mond
Szíved néma vágya,
Lennék ispilángod,
Vágyaidnak szárnya.

Élet-halál forog, miként az orsó, 

egymást váltják bölcső-koporsó,

ez az élet, létünk kincse, élünk, 

halunk, aztán semmi sincsen?

Ami most van, az már régen is megvolt, 

nincs új nap, új csillag vagy új hold,

hiábavalóság alá vetetet itt minden, 

balga az ember, bölcs az Isten!

Az anyag elvész, mint pára reggel, 

elszáll a köd is, ha a Nap felkel,

ilyen a lélek is, ha be van zárva, 

tudjuk jól, menni kell nemsokára.

E sötét homályban a szív is megremeg, 

ahogy látja összeérni a múltat és jelent,

mi most van, az időben végleg eltűnik, 

a halál után az élet is megszűnik?

Az óra körbejár, és mégsem halad, 

mi mutatja hát nekünk az utat?

Az idő behavazza parányi életünk, 

a halál felé sodor azzal, hogy születünk.

Halál, hol a fullánkod, a bűn a mérged, 

amitől az ember odaát felébred,

vagy csak visszaérkezünk oda, ahonnan jöttünk?

Korok, évezredek születtek mögöttünk.

S ahogy megszülettek, el is múltak, 

akik porból lettek, porba hullnak, 

de hol van az a sok megszámlálhatatlan ember, 

aki végleg elalszik, mondd, hová tűnik el?

Hol a mezsgye, a határ élet és halál között, 

e kerek bolygón hol a lent és hol a fönt?

Hol a lélek, amely most még bennünk lakik, 

mint tengeren hánykolódó, magányos ladik?

Ebben a világban az ember is egy világ, 

és átélhet szívében számtalan csodát!

Csodák csodája, nagy titok az ember, 

de a végén összeáll, mint vízcseppből a tenger!

Életednek nincsen párja,
Te magad vagy a csoda!
Csodálatos, hogy így megszülettünk,
S ebben gyönyörködni nem szűnök soha.

A szívünk, ahogy oly piciket,
Aprókat ütemre kalapál,
Dobog, dübög kopogtat,
De a testnek ez mégse fáj.

Ahogy a rügyből a virág kipattan,
Hát az is... nem egy csoda?
Oly egyszerű, szemmel láthatatlan
A fogantatás pillanata.

Csoda, ahogy írja a sorokat
A szív boldog keze,
Hogy honnan jön...? Nem tudom,
De csodálatos ez a zene!

És minden érzés, mit ember átél,
Fájdalom, szenvedés egy életen,
Hogy félre tudja söpörni
Egy csodálatos szerelem!

Az életünk tele van csodákkal,
Csak érezni, látni kell,
Nem kell a magasba vágyni,
Csillagokra, holdra szállni fel.

Nézz körül, ahány ember, annyi élet,
S bennünk a végtelen,
Egy parányi sejtből is
Születhet tengernyi érzelem!

Életednek nincsen párja,
Te magad vagy a csoda!
Csodálatos, hogy így megszülettünk,
S ebben gyönyörködni nem szűnök soha.

Lehetnék zeneszerző,
lehetett volna sok szép dallamom,
de szeretet nélkül olyan lett volna,
mint zengő érc vagy pengő cimbalom.
Ismerhetek titkot és tudományt,
írhatok szép rímes verseket,
de mit sem ér, ha üres a szív,
ha nincs benne szeretet.
Nem ér semmit az ember,
ha nem lát célt, jövőt,
olyan lesz, mint eső nélkül a föld;
kemény, barázdált, elgyötört.
Napjai, mint az átfutó árnyék,
mint lehelet,
mint mezőn a virág,
amit a szél lebegtet.
Álmok nélkül felnőni nem lehet,
célok nélkül is az ember elveszett.
hasztalan, mindhiába,
szalad az idő, s vele ifjúsága.
Az élet így siet futva,
miközben a szeretet
soha nem gerjed haragra,
sőt, mindent elfedez,
hisz, remél és tűr,
amíg ember él a földön,
a szeretet soha ki nem hűl.

Első korintusi levél és a Zsoltárok könyve alapján.

Mint két szép zöld fenyő,

Egymás mellett állunk,

Vidám, jó kedéllyel

Összeér az águnk.

Fény fürdet minket, egy

Öreg, ócska lámpa,

Erőt ad, hitet, ha

Nem látnálak, fájna!

Világol az este,

Éjjel se homálylunk,

Egymás szívét lesve

Összeér az árnyunk.

Minden, ami jó és szép, mit átélhet
Ember, mérhetetlen talány nekünk.
Kilépve a végtelenbe, a láthatatlan
Világra már nem lát tekintetünk.

Az élettervező, az "öreg korú", ki
Színpad mögött rendezi a világot,
Akit még senki sem látott, és
Aki még sohasem hibázott.

Ő mért nekünk részt az örökből,
Isteni mértékkel egy pillanatot,
Halhatatlan költeményéből
Tündöklő életet adott.

Tűnődve e csodálatos világon
Kérdezem magamban fájón, mit
Sohasem érthet meg földi ész,
Mily óriás és mekkora ez az egész?

E piciny és láthatatlan lélek,
Amely bennünk ragyog,
Amellyel Őt keressük, a
Felfoghatatlant, a nagyot.

Elérhet-e a földről a hangya egy csillagot?
Merengve a végtelenségen elgondolkozom.
A mi szemünk csak a szőnyeg fonákját látja,
Színét pedig, ha el kell menni nemsokára!

Ha tiszta és gyönyörű éjjel nézem
Azt a sok, megszámlálhatatlan csillagot,
Gyönyörködve az égbolt csendjében rájövök,
Hogy milyen kicsi és semmi vagyok!