Te mindig szerettél a reflektorfényben állni,
Én hátul szerényen a homályban várni,
Te a nyüzsgő városban voltál boldog,
Én a kertekben, ahol szúrnak rózsabokrok,
A te szemedben a világ szépsége csillog,
Az én szívemben a láthatatlan, évezredes titkok.
Rólad beszél, ami szép, ami ragyog, ami illem,
Én mindent odaadnék, csak hogy láthassam az Istent.

Kapaszkodnál az időbe,

de minden csak rágja tested,

mint rossz kerítés, kidőlve

te is csak utad kerested.

S ahogy az eső földet ér,

a mi utunk is csak ennyi?

Rövid az élet, s köt a vér,

boldog aki tud szeretni!

Ki melletted áll, fogd kezét,

innen nem viszünk el semmit,

sok a göröngy, de te ne félj

az úton hitünk növekszik.

S mint gabonaszáron a mag,

az élet érik szívünkben,

már az idő is csak kacag,

ahogy múlik önfeledten.

Ma elcsodálkoztam, ahogy felnéztem az égre én,

milliárd csillag egy pici szempárba hogy belefér,

és mégis a messzeség, a távol oly határtalan,

a föld, mint porszem a végtelenben milyen súlytalan.

Elcsodálkoztam, ahogy szerelemmel néztelek én,

egy égi álom fénylő tündérszárnyon repült felém,

leírni nem lehet, hogy milyen nagy kincs a szerelem,

pici szívbe belefér az egész világegyetem.

Néma álmod, az vagyok, ha kéred,
Vagyok fény, mely árnyékodra téved,
Pohár, melyet érint gyönyörű ajkad,
Múzsád, gondolataid közt sugallat.
Vagyok, aki vagyok, szél repíti lelkem,
Gyönyörű szívedbe titkon belelestem,
Láttam álmod, egy igaz, tiszta képet,
Sohasem láttam ilyen gyönyörű szépet.

táncoló gyertyaláng lennék,

mely a szobádban lobogna,

égő vággyal belelesnék

titkon a gondolatodba.

kihallgatnám, hogy mit mesél

szíved rejtett, néma vágya,

szerelmetes lángod lennék,

vágyaidnak pilleszárnya.

(Átírt változat)

Szeretném megköszönni Poroszlay Gabriellának a vers társszerkesztőként való közreműködését!

Élet-halál forog, miként az orsó,
Egymást váltják bölcső-koporsó.
Ez az élet... létünk kincse,
Élünk, halunk, aztán semmi sincsen?

Az anyag elvész, mint pára reggel,
Elszáll a köd is, ha a nap felkel.
Ilyen a lélek is, ha be van zárva,
Tudjuk jól... menni kell nemsokára.

Halál, hol a fullánkod, a bűn a mérged,
Amitől az ember odaát felébred,
Vagy csak visszaérkezünk oda, ahonnan jöttünk?
Korok, évezredek születtek mögöttünk.

S ahogy megszülettek, el is múltak,
Akik porból lettek, porba hullnak,
De hol van az a sok megszámlálhatatlan ember,
Aki végleg elalszik, mondd, hová tűnik el?

Hol a mezsgye, a határ élet és halál között,
E kerek bolygón hol a lent és hol a fönt?
Hol a lélek, amely most még bennünk lakik,
Mint tengeren hánykolódó, magányos ladik.

A világban az ember, az ember is egy világ,
Átélhet szívében számtalan csodát!
Csodák csodája, nagy titok az ember,
De a végén összeáll, mint vízcseppből a tenger.

Életednek nincsen párja,
Te magad vagy a csoda!
Csodálatos, hogy így megszülettünk,
S ebben gyönyörködni nem szűnök soha.

A szívünk, ahogy oly piciket,
Aprókat ütemre kalapál,
Dobog, dübög kopogtat,
De a testnek ez mégse fáj.

Ahogy a rügyből a virág kipattan,
Hát az is... nem egy csoda?
Oly egyszerű, szemmel láthatatlan
A fogantatás pillanata.

Csoda, ahogy írja a sorokat
A szív boldog keze,
Hogy honnan jön...? Nem tudom,
De csodálatos ez a zene!

És minden érzés, mit ember átél,
Fájdalom, szenvedés egy életen,
Hogy félre tudja söpörni
Egy csodálatos szerelem!

Az életünk tele van csodákkal,
Csak érezni, látni kell,
Nem kell a magasba vágyni,
Csillagokra, holdra szállni fel.

Nézz körül, ahány ember, annyi élet,
S bennünk a végtelen,
Egy parányi sejtből is
Születhet tengernyi érzelem!

Életednek nincsen párja,
Te magad vagy a csoda!
Csodálatos, hogy így megszülettünk,
S ebben gyönyörködni nem szűnök soha.

Lehetnék zeneszerző,
lehetett volna sok szép dallamom,
de szeretet nélkül olyan lett volna,
mint zengő érc vagy pengő cimbalom.
Ismerhetek titkot és tudományt,
írhatok szép rímes verseket,
de mit sem ér, ha üres a szív,
ha nincs benne szeretet.
Nem ér semmit az ember,
ha nem lát célt, jövőt,
olyan lesz, mint eső nélkül a föld;
kemény, barázdált, elgyötört.
Napjai, mint az átfutó árnyék,
mint lehelet,
mint mezőn a virág,
amit a szél lebegtet.
Álmok nélkül felnőni nem lehet,
célok nélkül is az ember elveszett.
hasztalan, mindhiába,
szalad az idő, s vele ifjúsága.
Az élet így siet futva,
miközben a szeretet
soha nem gerjed haragra,
sőt, mindent elfedez,
hisz, remél és tűr,
amíg ember él a földön,
a szeretet soha ki nem hűl.

Első korintusi levél és a Zsoltárok könyve alapján.

Mint két zöld fenyő,
Egymás mellett állunk,
Életvidám, jó kedéllyel
Összeér az águnk.

Fény fürdet minket,
Egy öreg, ócska lámpa,
Erőt ad, hitet,
Ha nem látnálak, fájna!

Világol az este,
Éjjel se homálylunk,
Egymás szívét lesve
Összeér az árnyunk.

Minden, ami jó és szép, mit átélhet
Ember, mérhetetlen talány nekünk.
Kilépve a végtelenbe, a láthatatlan
Világra már nem lát tekintetünk.

Az élettervező, az "öreg korú", ki
Színpad mögött rendezi a világot,
Akit még senki sem látott, és
Aki még sohasem hibázott.

Ő mért nekünk részt az örökből,
Isteni mértékkel egy pillanatot,
Halhatatlan költeményéből
Tündöklő életet adott.

Tűnődve e csodálatos világon
Kérdezem magamban fájón, mit
Sohasem érthet meg földi ész,
Mily óriás és mekkora ez az egész?

E piciny és láthatatlan lélek,
Amely bennünk ragyog,
Amellyel Őt keressük, a
Felfoghatatlant, a nagyot.

Elérhet-e a földről a hangya egy csillagot?
Merengve a végtelenségen elgondolkozom.
A mi szemünk csak a szőnyeg fonákját látja,
Színét pedig, ha el kell menni nemsokára!

Ha tiszta és gyönyörű éjjel nézem
Azt a sok, megszámlálhatatlan csillagot,
Gyönyörködve az égbolt csendjében rájövök,
Hogy milyen kicsi és semmi vagyok!