Írok én a holdvilágról,

Ezüstszínű szép palástról.

A gyönyörű napsugárról,

Hajnal bíbor virágáról.

Írok fénynek, sötét éjben.

Sötétségnek, napsütésben.

Mindig az kell, ami nincsen.

A reménység minden kincsem.

Írok Istennek, hogy hol van,

Mikor minden pusztulóban.

Reménytelen álmaimban,

Még a Sátánnak is írtam.

Télen, a hósipkás hegyről,

Nyáron, a hűsítő vízről.

Tavaszváró szerelemről,

Lombhullató őszi szélről.

Írok kínzó fájdalomról,

Lélekölő bús magányról.

Barátokról szeretettel,

Kedvesemről szerelemmel.

Mint a pók a hálót fonja,

Szavakat úgy rakom sorba.

Ízesítem érzelmekkel,

Fűszerezem értelemmel.

Minden titkom kifecsegem.

Bánatom is belerejtem.

Így könnyebbül meg a lelkem,

Aztán mondom: Ez ’csak versem.

Előszó

Ismét egy műfordítással készült dalverset hoztam el nektek. A dal egy nagysikerű francia musical a Notredami toronyőr történetének feldolgozásában hangzik el. A feldolgozás természetesen kicsit átfogalmazza Viktor Hugó regényének történetét ez egy kicsit megszelídített változat. Párizsban vagyunk karnevál idején, amikor mulatnak az emberek, és a Notredam előtti téren összegyűlt népség éppen a kikötözött és megkínzott Qasimódót gúnyolja, akinek szenvedésein csak egyvalaki segít egy bögre vízzel és gyengéd simogatással Esmeralda a gyönyörű cigánylány.

A téren van a történet másik két főszereplője is Frolo a Notredam főpapja és Phobeus a testőrség kapitánya. Természetesen mindhárman szerelmesek a gyönyörű cigánylányba.

Már többször szerettem volna ezt a dalt magyarul is meghallgatni és el is készült egyfajta azonos fordításban csak a nagyon igénytelen szövegkörnyezet miatt nem nyerte el a tetszésemet. Nekiduráltam magam és remélem sikerült a történethez és a gyönyörű zenéhez valamint a szereplők jelleméhez illeszkedő dalverset összehoznom.

A dalban egymás után szólal meg a három főszereplő és vallja meg az érzéseit a lány előtt. Három teljesen más jellem, és teljesen más tőről fakadó érzelem. Qasimodó a torzszülött, akiben a lány őszinte kedvessége és tiszta jósága lobbant fel olyan szerelmet, amiről maga is tudja, hogy viszonozhatatlan. Frolo a nagyhatalmú főpap, akit a lány tiszta hite és a szűzies szépsége csábít el, noha lenézi, söpredéknek tartja a lány népét. Phobeus-t a sármos kapitányt

meglepi a lány őszinte szerelme és szépsége, táncának erotikus kisugárzása és még a jegyesét is elhagyja ezért a szerelemért.

Megkísérltem  megformálni ezt a három szereplőt a dalban, remélem sikerül és tetszik majd.

Belle- Vágy

(Quasimodo)

Vágy

Ez talán egy torzszülöttnek is lehet.

Táncol Ő, mint pillangó virág felett.

Törékeny szépség mégis vérem perzseli.

Gyöngéden simogatta meg a fejemet.

E bájos lány engem a sárból felemelt.

Szentjeid közé fogadd be őt Notredam.

Ő

Kínomat egyedül csak ő értheti meg.

Lényéből árad ez a tiszta szeretet.

Oh, Lucifer miért mutattad meg nekem,

Mily csábítóan szépséges Esmeralda.

(Froló a főpap)

Vágy

Ismeretlen szorongás és furcsa láz.

Láttam Őt az oltár előtt, ahogy állt.

A napsugár font teste köré glóriát.

Szépsége megidézte szent Magdalénát.

Egy cigánylány, akit a zord utca nevel.

Táncától forr a vér a bűnös lelkekben.

Vágy

A buja vágy ágyába csábít engemet.

A szenvedély felőrli minden hitemet.

Oh, Notre-Dame pokolba ránt e szerelem.

Imába foglalom neved Esmeralda.

(Phobeus a kapitány)

Vágy

Megrészegít, kábulatba ejt egy lány

Szűzies szépségével csábít el

Mint a sirály, ahogy lebeg a víz felett

Úgy táncol Ő oly lágyan, kecsesen.

Nem kell nekem már kínzó fáradt szerelem

Szivárvány kell, e vágy mit Ő ad énnekem

Ő

Lépte nyomán, a zöld mezőn virág terem

Szeméből sugárzik a tiszta érzelem

A vágy, amely a jegyesemtől elszakít

A szerelem karodba hív, Eszmeralda

(mind együtt)

Ki bántja Őt ne leljen nyugtot sohasem.

Szentek közé fogadd be lelkét Notre-Dame.

Ö

Tisztaszívű és varázslatos kisvirág.

Romlatlan bája fogva tartja lelkemet.

Oh, Lucifer miért mutattad meg nekem,

Mily végzetesen gyönyörű Eszmeralda. 

Szorongásaimból kábán ébredek,    

Izzadságszagú nehéz reggelek

Lopóznak lomhán, kimérten tova.

Veled? - Veled nem lehet!

Eltolod sápadt, szomorú lelkemet.

Szeretlek! - mondanám - eretnek

Tétován, dadogó szavakkal.

Eressz el! - sikoltod - és akkor

Rám zuhan az újévi hajnal.

Évezredes a ballada,

Hogyan élt isten fia.

Népe, kinek szívét adta,

Gyávaságból megtagadta.

Ott ért véget, a szép kertben,

Hol összegyűltek tizenketten,

Este vacsorára, ünneplésre,  

Áldozatra, beszélgetésre.

Íme, piros bor az én vérem.

Íme, a kenyér az én testem.

Ha nem leszek már köztetek,

Erre mindig emlékezzetek.

Virrasztókra álom telepedett,

Így nem hallották az üzenetet,

Mit az ember könyörgésére,

Az úr válaszul adott.

Pedig esdekelve kérte:

Vedd el uram ezt a kelyhet.

Mély tűz égeti lelkemet,

A szörnyű pusztulás mi végre?

Megtettem mit kértél tőlem.

Soknak érzem harminc évem.

Hosszú úton elfáradtam,

A gonosz így győz rajtam.

Tanítványa elárulta,

A másik meg megtagadta,

Szeretett népe halálát kérte,

Pedig nem volt semmi vétke.

Kegyetlen az ítélkezés.

És felhangzik a vádlókérdés,

Az ébenfekete felhők alatt,

Melyre választ az Írás sem ad.

Megrogyván még feltekint,

Tagadva győzelmes kínt,

Egy bűnös világgal szemben:

Atyám, miért hagytál el engem!?

Fister Vivien világi budhista.

Bevállalsz velem egy napot újra?

       Om mani padme hum,

        om mani padme hum,

       Nézz rám Avolakitesvara,

       Nézz rám! az áldozatra,

       Ki lelkét áldozza Neked,

       De testét vágy emészti meg.

       Én látom lótuszban a drágakövet

       Te ki bölcs vagy, hunyd be szemed.

       A végtelen időből egy napot adj,

       Hogy Vele álmaiba elmerülve

       Újra Téged érezzelek.

Bevállalsz velem egy szeretkezést újra?

        Om mani padme hum,

        om mani padme hum,

        hát legyen meg újra

        adj szállást a testedben

        és halj meg, egy pillanatra.

Bevállaljuk a világ gyermekeit egy pillanatra újra?

        Om mani padme hum,

        om mani padme hum,

        legyen kitárva szívünk újra

        oltalmazzuk a jövő lelkeit

        bennük a hallhatatlanság kulcsa.

Szeretni kell menni….

        Om mani padme hum,

        om mani padme hum,

        s ím, visszatértem Hozzád,

         hisz szeretni kell újra

        Tiéd a lelkem Avolakitesvara.

Fister Vivien & Kováts Péter_skorpio

Éjféltájban harangok szólottak:

„Hited, s nem a füled zúg ott!”

Rám zuhannak évezredek

Hozzád utat nem találok

Hajnaltájt a szélben levelek üzentek:

„Évszakok jöttek, s menni fognak..

adj hálát a szép napoknak

a rideg tél elsodorhat.

Napvilágnál múlnak álmok

Kereshetsz csak délibábot,

Huss elillan nyúlj csak érte,

Csalódás csak égi fénye.

Délutáni kedves órán

Tea mellett is gondolj rám

Dúdolj valami nagyon szépet,

Én - megmaradok Néked.”

Azt mondtam hát reggel:

„Hívő ember vagyok immár,

 nem csupán igézet!”

végre megtaláltalak Téged.

Volna egy perced ?
Kérdi szorongva,
S a tétova tekintet
Könnyesen kér.

Szakad a sóhaj,
Rebben a kéz,
Egy elvesztett világ,
A szemembe néz.

Tudja, hogy tudom,
De mégiscsak mondja.
Mennyire nehéz,
Sanyarú sorsa.

Dermedten állok,
Lelkemet védőn.
Csak nézek rá,
Oly együtt érzőn.

És ömlik a szó:
Látod mi lettem?
Kopott lotyó.
Hát ennyire vittem.

Míg ifjú voltam,
Harcoltak értem.
Érték a testem,
S én el is hittem.

Most, hogy az évek,
Meg a viharos élet,
Megcsúfított, látod.
Most már nem kellek.

Aztán már lép is
Megy tovább lassan
Mert elég neki ennyi,
Hogy meghallgattam.

Ifjú volt, és lázas hittel
Lenni akart, az-az Egy!
Ki megmutatja, megváltja
Igazságra megtanítja,
Kitalálja, feltalálja,
Mert egyedül csak Ő tudja,
Mi az igazi egyszeregy.

Nézz hát énrám tucatember!
Lásd, Én vagyok AZ-az EGY!
A megismételhetetlen, az egyedi,
Ki önmagával megszorozva,
Önmagával perben állva
Sem lehet más, mint Egy,
A sokmilliárd változatból
Megszülető, csodálatos Egy.

Míg nem voltam, nulla voltam.
Nem is tudtam, hogy leszek,
Hisz a nulla önmagában,
A semmiben tetszeleg.
De két Egy, összenézett,
Mosolyogva és dalolva,
Mámorokba burkolódzva
Gyakorolták, egyszer egy…az…
S így lettem a reménybeli Egy.

Vártak nagyon, míg nulla létből,
Összegzéssel, osztódással,
Mert szorzással nem lehet,
Lettem Anyámnak, s Apámnak
A legféltettebb, legdrágább Egy.

S létem során hányszor voltam
Ennek-annak, kik megláttak
Az igazi, a hőn áhított,
Varázslatos, egyedüli Egy.
De voltam, kis cserével,
Egyszerűen, egy csibész,
egy kegyetlen zsarnok,
Sőt egy sátánt is láttak bennem
Kiknek tyúkszemére léptem.

De most már megtanultam
A matek nem is oly egyszerű
Sok-sok egynek bizony nem megy
Kitörni az egyszeregyből,
lenni egyedüli, és nem együgyű.
Nekem most már talán menne
A szürke egységből kinőve
lenni valódi egyetlen Egy.
De a múló hosszú évek
S a lassan elfogyó jövő,
Döbbentenek rá a tényre,
Mi rám vár majd egy napon,
Mert eljön bizton, jól tudom,
A nagy művelet, az utolsó,
Kivonni e szép világból
Magam egy-ét csendesen,
S elérve a kezdet végét,
A nulla lét egyszerűségét,
Elfogadni teljesen.

Találkozni szeretnék Veled,
Hogy a két szememmel lássam,
Híven őriztem-e, az emlékedet.

Mert láttam, hogy ki voltál.
Hunyorgó, távoli pulzár.
Egy a milliárdból, csillagfény.
Táncoltál egy fekete lyuk peremén.

Nézem ki lettél általam.
Lángoló szuper nova, éltető nap.
Sziporkázó fényzuhatag.

S látom, ki leszel nélkülem.
Hunyt csillag, fénytelen salak.
Emlékeim elfogyó ködében
Felderengő homályos árnyalak.

Erre gondolj, búcsút intvén,
csak én látom majd, hogy ott vagy,
a végtelenség távoli szegletén.

Néha megállok egy utcasarkon.
Elmerengek lelkem furcsaságain.
Gyarló, pusztuló anyagba zártan,
Jerikó álmot áhító vágyain.

Vergődve lázad a múló idő ellen.
Az ifjúság könnyen tovalebben.
Látván a társak eltávozását,
Hinni szeretné halhatatlanságát.




Megjegyzés: szépírások

Rabláncra sohasem fűztelek
Téged, kit alkotott a képzelet,
ki agyam titkos zugiból feltárt
sosem volt vágyakból készített leltárt.

Egy szemvillanás mi elmaradt
legelső szerelmem végén,
egy fénysugár mi megcsillant
kamaszkorom legszebb gyöngyén,
egy sóhajtás mi bent ragadt,
egy visszahívó kézmozdulat,
egy titkon vágyott, sosemvolt csók
egy félve elmormolt első bók,
egy napfényben fürdőző lányalak
ki enyém, a képzeletben volt csak,
az első mámor sikolya,
az első átsírt éjszaka,
s mindebből eszenciát szűrve,
új érzést alkotott, s hozzá
Tiltott gyümölcsként Téged tett,
mint misztikus ígéretet.

S most Te, meg sem várva,
hogy csituljon e vágynak lángja
búcsút intesz, s szépen kéred,
engedjelek szabadon Téged.

Repülj hát, egy szebb világba,
mint vándormadár a déli tájra,
de génjeidbe égve az irány ott van,
hogy megtaláld, hol megszülettél,
hol fekete kis tollcsomóból
kecses hófehér hattyú lettél.
Hol mindig vár az ismerős illat,
hol úgy szeretnek amilyen vagy,
hol nem kérdik majd miért jöttél,
s a legdrágább ajándék TE vagy
mit féltőn őriznek majd.


Megjegyzés: szépírások

Megjegyzés: szépírások

Együtt lenni vagy nem - az itt a kérdés.

Vajh akkor nemesb-é a lélek,

ha eltűri imádott kedvese

minden nyűgét, siránkozásait,

nemtörődömségét, önhitt önzését,

csinált féltékenységét, mellőzéseit?

Vagy harcba száll tenger fájdalma ellen,

s egy egyszerű KÉRDÉSSEL véget vet neki?

Mert nem szebb-e, valóban egyedül,

mint behazudva a szerelmet

EGYEDÜL lenni ott,

hol csak EGYÜTT lehetsz boldog?

De mily fájdalmak jőnek a KÉRDÉS után,

mert mi lesz, ha kiderül a kérdésedre,

ki addig veszetten ostromolt

nem is szeret annyira, mint hittük volt,

s csak átmeneti kikötő létünk,

menekvés, nem áhított végcél,

s ha nem tetszik, mi van,

az imádott máris tovább áll,

mert adni nem, csak kapni szeret:

ételt, italt, lakást, tiszta gatyát,

haverokkal átmulatott éjszakát,

persze nem veled,

neked ott nincs helyed,

A szexet is, csak elveszi, ha kell neki,

s te örülj, hogy ott horkol melletted.

S megengedi, hogy szeressed.

S így az egyedülléttől való félelem

belőlünk mind gyávát csinál

őrlődő saját magányunkba hullva

hazug hittel őrizzük, mi van,

vélve még ez is több a semminél.

S toljuk a végső kérdést, – majd holnap,

s tűrjük gorombaságait

hazudva hisszük, majd megváltozik.

Álmodva egy szebb világról

őrlődünk létünk furcsaságain

míg az idő meg nem oldja,

beleszürkülünk a mindennapokba,

mert bevallani, hogy tévedtünk –

még magunknak sem merjük.

Megjegyzés: szépírások

Tagadj meg, ha csókom

nem oly lágyan érinti meg

szépívű ajkad,

ahogy a hajnal csókja

suhan át az alvó virágokon,

lehörpintve róluk

a mézízű gyöngyharmatot.

Tagadj meg, ha kezem

nem oly puhán simítja végig

gazella testedet,

ahogy a hűs reggeli szellő

hullámzik végig,

az aranyló búzatengeren.

Tagadj meg, ha nem én leszek

ki legszebb perceit adja életednek,

s nem tudnék oly szépet varázsolni,

mint milyet a delelő nap vetít eléd,

tünékeny csodálatos képeket.

Kergess magadtól messze el.

mint undok álszent csalót,

ha nem úgy ölellek át,

mint ‘hogy az életet adó levegő,

öleli óvón e gyönyörű földet.

Ne kíméljen engem szikrázó haragod,

ha nem tudnám teljesíteni minden,

még ki sem mondott óhajod,

ha nem azt keresné érted égő lelkem,

hogy Téged az öröm mámorába rejtsen.

Pusztíts el, -- vagy engedd,

vágyam, dobbanása legyen szívednek,

hogy az álom valóra váljon.

a „kék madár” válladra szálljon.

Sóhajom – sóhajod legyen,

Legyen, mire oly rég vágyom,

üstökös mámorként omlani

szivárvány-gyönyör öledbe,

mint ahogy a folyók ömlenek,

a szikrázóan mélykék tengerekbe.

S ha, „Abban” a pillanatban,

felszakadó sóhajodban,

nem semmisül meg minden bánat,

s egy villanásra,

nem lesz vége a világnak,

s nem hullsz párnádra aléltan,

mint fáradt vándormadár a célban.

Tagadj meg! Kergess el!

Szikrázó haragoddal pusztíts el!

Mert hazugság volt minden ének,

dalaim csak hamis fények,

s nem tudtalak mennybe vinni téged.



Megjegyzés: szépírások

Oh Uram, hogy gyűlöllek téged!

Mert képedre teremtettél,

s rám mint tükörbe nézve,

elűzted magadtól – magadat.

Oh Uram, hogy gyűlöllek téged!

Mert nézve, hogy fejlődsz ki bennem,

megundorodván magadtól

folyton büntetsz Engem.

Oh Uram, hogy gyűlöllek téged!

Tanítónak a Jót, a földre küldted,

de gyermekétől nem tanult az Ember,

féktelen dühödben Öt áldoztad fel!

Oh Uram, hogy gyűlöllek téged!

Hisz neveddel ajkán hány ártatlan égett!

És hány hatalmas papod

szentesített büszkén háborús vétket!

Oh Uram, hogy szeretlek téged!

Mert ha megtagadom

a bennem lázadó éned megbocsátasz,

ostyát adsz kegyelemkenyérnek.

Oh Uram, hogy szeretlek téged!

Mert templomodba lépve,

ha térdet, fejet hajtva megalázkodom

minden bűnöm alól feloldoztattatol.

Mert bennem TE lakozol!

Mint hatalmas Isten!

S én nem tehetek mást

mit elültettél Bennem!