SZÉPIRODALOM

A sziklák magányában konok szél zúg,

koptatja az érvényétvesztett jelent,

vas falakon kedves havasigyopár

szirma gyúl,

fájdalmat nyög a közöny kint,

 és idebent.

Fáradt lámpavasra kapaszkodó köd,

a vakság bilincsébe mart,

kisvirág ékesen szólít,

cs

Kacagnak rajtam
és ujjal mutogatnak:
Ni! Itt a bolond,
ki hisz még a szavaknak,
ki elhiszi, hogy
mindenki jó,
hogy számít még
a kimondott szó.
------------------------
A kimondott szó
számít-e még?
Hogy mindenki jó,
hiszed-e még?
Hiszel

megcsalom önmagammal
mindennap
életem Urát
én-bálványaim körül
tömjénfüst száll -
ki tudja, hová...

csak a csendben
döbben rá a szív,
hogy ez az út
merre visz -

mintha bálványaim
erősebbek lennének,
pedig csak
megkötözött valami
valahol

Ülj a tenyerembe te libegő levél,

várhat az avar-sír egy percet még!

Mondd, milyen az őszidő, ha kopog a tél,

fájnak-e az emlékek, ha közel a vég?

A tavasz varázsa, mint selymes igézet

még mosolyt kelt-e sárgult lelkeden?

Mesélj a napsugárról, mi

Bűneim
szívemben megzörrennek,
mint lábam alatt a száraz falevelek...

Mivé lesz a lélek,
ha a szándék nem tiszta?
S a só ízét ki adja vissza...?
Mivel telik a szív, ha a száj széttép?
S ha a világosság is sötétség,
mit láthat benne az ember?
Csend va

Már két hete intenzíven gyűjtjük a közterületi faleveleket.
Dolgozik a lombszívó, lombseprű, telnek a méregdrága zöld zsákok.
Orromat becsapja a nosztalgia (esetleg kikészítette a Covid?):
egykoron sisteregve pattogó-füstölgő falevelek fanyar

Egy kettő egy kettő, sikong a leányka,

meglendül lábán a parányi topánka.

Léptével játszódik a levelek között,

csattan a pici talp a nagyobbak mögött.

Labda pattog árnyak alatt  el kell érni,

fut az apa, fut az anya, fut egy néni,

mindhiába lihe

A Mennyország egy könnycseppjét látom.
Szép gyermekkorom mézízű szele,
s a tó felett lebegő Nap heve
még most is olyan, mint az álom.
Zúdul, és zuhog a Szinva,
barátom: költőm kőlapba írva.

Ám szobrában itt, az Isten lakik,              
a

Uram...
kérlek, segíts nekem Téged hívnom,
csöndes imákba belesírnom
vak szívem súlyos titkait.
Kérlek, töröld le nyomait,
mikor Előtted térdepel bánatom,
és szívemre ül a fájdalom:
...mert nem szerettelek eléggé
...s mert nem lett szemétté
bennem sz

Kell, aki válaszol
színtelen napokra,
és szótlanul átkarol,
ha jön az est vacogva…

Kell, aki simogatja szívem,
mikor a nap oly szürke,
s fölemel akkor is,
ha a lélek mélyre süllyedt…

Kell, aki csendem mellé társul,
ha már minden elhagyott,
s mikor az

Dércsipkét lehelt kertemre a hajnal -
szikrázó diadém fáim homlokán -
menyasszonytáncot rop velük a szellő,
átbuknak a kinn hagyott létra fokán.

Naspolyám orcája fagycsípte barna,
ághegyen hintázva kacsingat le rám,
levele otthagyta már mind a hű

Az est oly halkan szétterült,
Napunk távoli hegyek mögé ül;
Nézd, mily szelíden bújik,
S nem fáj, mikor búcsúzik...

Csoda minden pillanat,
Új színeket fest a gondolat;
Kézen fog szépsége a tájnak,
Szótlan békéje lelkünkbe árad...

Csillámot szór az

...egyszer csak rám simult minden dobbanás
élő lett a csend, s benne a titok
néhány csukott ajtót újra kinyitott
s tavasz illata lengte be kertem alkonyatát...

...esett az eső - éltető cseppjei szívem áztatták
lemosott minden port és piszkot
s az a v

Maradtam volna még...

Maradtam volna még,
de a kék lehalványult az égről...
s rojtok lógtak ki
a tél szakadt zsebéből
amikor sárba esett
a tegnapi csillag.

Együtt néztük
éjfél után...
s puha parázzsá vált a délután...
Sötét foltok nőttek az est szárnyára,
aztán

Életfolyómból múltvizet merítek,
kétmaréknyi tükrében nézem életem...

       Hozzám hajolsz,
       benne meglátom szemed,
       simítanám arcod,
       nyújtom kezem...

ujjaim közt a víz kicsorog,
nyitott tenyeremen lepereg,
nem marad m

Delíriumos álmok, széttaposott vágyak...

Tobzódó rongy-lelkek, nyegle gigerlik

osztják a csodát, aranyat, mézet,

míg az ügyeletes eskütevők, a soros esküt teszik.

Csak állok itt bambán, a valami

és a semmi közt félúton a csörtetés felett,

ví

Fogva tart a két szemed, bár meg sem születtél,

fogva tart, mint száz gyönyör, ha izzok tüzednél.

Messzi múltból tündökölsz, hol én sem éltem még,

te is csak egy álom vagy, édes szellemkép.

Semmi ködén követtél, hozzám köt hited;

jöhet nyár, vagy

/Az örök Éva /

Győző vagy vesztes volt, zsibong csak az ész,

hamva sincs, emléke mégis izgató. 

Almacsutkát rágcsál, hamiskásan néz,

kígyóbőrrel játszik, mire is való.

Önmagára lelve úrrá lesz a félsz,

ijedt szeme rebben, tükröt vizslató.

Itt

Nézlek, és nem jut eszembe semmi.
Elmúlt a tegnap lángos varázsa.
Tudtam, hogy téged el kell feledni,
ahogy holtvirágot ejt a váza.

S míg szilánkul a levél, a szirom,
magába roskad a bibeszála:
térdre rogyó, kereszt-húzó ikon -
mint porló