SZÉPIRODALOM

Napfényt varázsolnék minden sötétségbe,
fákat, hegyeket másznék meg, s jutnék fel az égbe.
Ott elővenném színes ceruzámat,
s rajzolnék, rajzolnék, hogy elmúljon mindenféle bánat.

Istent, ha kérem, biztos eljut hozzávezető imám,
vagy csak úgy

Furcsa álmom volt az éjjel,

eltűnt a földről a gyűlölet,

nem fizetett senki vérrel

és kivirágzott a szeretet.

Utcán kristályfény pompázott,

mindenkinek szívében öröm,

sok torok békét kiáltott,

és nem kapart tíz ujjal köröm.

Az ember nem lett fark

Furcsa játékot űz velem az élet
Sorakoznak az eltűntnek hitt emlékek
Mintha minden nap új fiók nyílna
Egy-egy tört pillanat a vállamat húzza
Felötlik mi voltam, s mivé lettem
Hideg a kezem, a szívem, a lelkem
Házam ereszén pattog a semmi
Jó lenne fut

sajgó ujjakkal fogom ceruzámat
rosszkedvű betűk gurulnak elő
a mondatok nem értik a szót
valami jót kellene írni végre valami jót
elvesztek a gyerekkori társak
letűntek korszakok izgalmai
velük verseim is
s az üveghegyen túli mesevilág
vadul táncoló

Jó volt apámmal kutatni az égi csodákat,
hallgatni, hogy futott mezítláb, s hogy vág a
bazalt-szegénység barázdát a meztelen
talpra, ahogy most futok én is a köveken
nagy iramban, sérthetetlen,
s mindig elhittem, kevés nem lehetek.

De elenge

keszekusza égen
csilli-villi felhők
azt gondoltam régen
sosem leszek felnőtt

sosem leszek felnőtt
futok csak a réten
csilli-villi felhők
követnek az égen

követnek már régen
keszekusza égen
csilli-villi felhők
állok jaj mint felnőtt

állok jaj mint

bohócruhát hogyha öltök
s krumpliorrot ragasztok magamra
és ostoba vigyort festek ajkamra
ahhoz ugyan mi közöd

szakadt nadrágomon tarka folt
blúzom gyűrött kissé ósdi
na és, miért, nem ez a módi?
arcomon inkább láss mosolyt

ha a fejemen át

Milyen isten gondolt ki engem,
s ha kigondolt, mi végre?
Hagyott megszületnem,
gyerekkoromból kinőni is.
Ennyi lenne az ég hatalma?
És mi végre pörös szám,
ha szavaim csak süket fülekre találnak?
Hála. Hol lakik bennem? Nincs?
Nyomorult, s konok vag

Álomba zuhant a város,
szemüket lehunyták az ablakok.
Súlyos függönyök mögött
szunnyadó alakok.

Egyedül én vagyok ébren,
legalábbis így gondolom.
Gyufa sercen, lángra lobban.
Cigarettafüst időz az arcomon.

A bánat, a kőkemény évek
rajtam

Lábujjhegyen közeleg az est,
ma a Hold világítani rest.
Megannyi szentjánosbogár a csillagok,
rájuk csodálkozom, jól vagyok.
Tücsök ciripel, vígan hegedül,
szívemben világom csendesül.
Tejúton jár a végtelen idő,
kozmikus pók térhálót sző.

Mondd, látod-e, testvér, hogy morog
és csetlik-botlik ez a világ,
látod, hogy velünk együtt forog,
hogy megrág, kiköp, s szalad tovább?

Hogy a múlás gondolatától
születő napok megremegnek,
és mondd, tudod-e, hogy reménye
sem lehet az itt elveszett

Emlékeim, mint két tükör

egymással szemben a falon,

sok végtelen szobát látok,

s benne végtelen a plafon.

Beljebb jutva minden kisebb,

oly sokszor láthatom magam,

s az utolsóban eltűnök,

mint ifjúságom és nyaram.

Minden egyre kisebb benne,

beljeb

Láttam a fényt a víz tükrén lobogni,

lábam alatt kövek, köztük a tegnap,

álmokkal rakott utakat tapostam,

s minden léptem egy árnyékba fúlt csak.

Egy gyűrt levélben régi szó maradt,

kopott betűk, mint törött ablak üvege,

olvastam volna, de az i

Mondjátok meg nekem, mi lesz akkor,

ha elnyel mindenkit ez a vak kor,

ha gépek mutatnak utat,

s az elme vakon kutat, -

mi lesz akkor,

ha ember álmokat nem lát, nem sző,

hová tűnik el az ígért szebb jövő?

Mondjátok meg nekem,

lesz, hogy senkinek nem

Ti hajnalokban születtek,

hol csillag alszik, fény ragyog,

hol rétek ringnak csendesen,

s az árny átlépi a napot.

Ti hordjátok a múlt neszét,

a völgybe hulló lágy szelet,

a béke hangján szóltok még,

ha elfogyott a lélek-zet.

A föld, a tenger, m