Apuval hangosat játszottunk.
Ő volt a zaj, én a suttogás.
Ő volt az erős, én a fontos.
Szeretek a fontos lenni.
Anyu nem értette, mit játszunk.
Csak szólt, hogy kész az ebéd.
Család: háborgó lelkek fogsága.
Fogadkozások, fogantatások,
testvéri szer
másodlagos szeretők
írják monológjukat
Afrodité ketrecből
bámulja a jelet
tűzarany színű hajnalokon
összezárt a tér
veled
*
retinens lelkek szeánszából
viharok születnek
Béla néni
feljegyzéseket készít idegen
franciaágyakból
szétguruló apró kávészünetekben
Bonyek
k
Harkányig mindig vonattal mentünk aztán volt csatlakozás. A szomszéd falunál szoktunk leszállni – fakazettás temploma országszerte ismert, a tisztelendő kedves barátunk volt, később halottaink is ő temette, – aztán rövid gyaloglás, míg „haza” nem ért
...szőlőízű hajnalokban
csipke csendre
hajol a fény...
– Eljössz velem „kiskeresztem”? – a kérdést keresztanyám intézte hozzám.
Tán az első osztályt végezhettem, nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy tudtam már olvasni, meg hogy nem szerettem az iskolába, nagyon nem szerettem ott, és minden nap, déle
Ritka szerencse az én koromban
még élő szülőknek gyermekeként
tehetni, ami szép kötelesség,
így nem maradhatnak nélkülem ők.
Már harminchét év egy házasságban
– áldhatlak ezért is Téged és őt –,
állít hát önzésem új korlátot:
párom ne hagyj
(Széll Zsófia verseire)
A sápadt tapétán
egy téglalapnyi élénk folt,
egy képnek a lábnyoma,
amit magaddal vittél.
A hiány kontúrokban
fejezi ki magát:
Ez nem üresség, szólít meg,
ez a kép helye.
Elnevezhetem, eltakarhatom,
a hiány rejtve i
A lány még aludt, a fiú puha érintésekkel ébresztette fel. Kinyitotta a szemét, álmosan dörzsölgette a szemeit, próbált észhez térni, és felfogni, hol van, mi történik vele.
- Nézd! – szólt a fiú, a kezében egy ruhát tartott – Neked hoztam.
- Istenem,
görnyedt házak
kulcsra zárt
padlás-magányában
megmozdulnak a falak
odakint halódnak a fák
az egeken túli csendben
acél-hideg fények közt
a szél gúnyosan kacag
a hegyekre rázuhan a felismerés
már az Isten is hallgat
és közönyösen a
síneken felejt egy
Furcsa hálót fon körém az éj,
messziről hallik; egy nő dalol.
Hullámzik, tekereg ott a kéj,
s valaki épp szerelmet rabol.
Belém hasít a szürke ballada
táncolnak amott a tűz körül,
simítja őket a nyár fuvallata,
mámorában mind üdvözül.
Táncot járok
mit érdekel engem
ha ma zokog a föld
és dübörgő rezdüléseitől
pusztul a világ
---
csak hatalmas vizeket látok
szomorú templomokat
jajduló égen a nap sötétül
---
mit érdekel engem
mi lesz legvégül
---
én már úgyis tudom
az igazaknak sem lesz
feltámadá
ott leszek
minden apró mozzanatban
és egyetlen
rezzenéssel
írom felül a
felülírhatatlant
újjáteremtem benned az életet
hogy végre lásd
a fák narancsszínű
sóhaját
jártunk már erre csaknem kéz a kézben
megpróbáltuk egymásnak eljátszani
őszinte arcunk mennyire hibátlan
úgyszólván szeplőtelen az áltatás
a múlt tükre által sem homályosul
érdekes lenne farkasszemet nézni
most hogy ismerjük végre a történtek
Út nem vezet hozzá térben, sem időben.
Vedd birtokba, ami a tied; magadban
keresd, s a szálakat újra összekötve
visszahelyezheted jogaiba. Miért
érnéd be szolgálatkész redukciókkal?
Meg fogsz lepődni, amikor utoléred,
akit bensődben kergetsz. Külö
