verset írok az égre
színes tintamadarakat röptetek
hintázik a fény
lusta hegyeket ösztönzök kocogásra
sakkozni tanítom az erdei manókat
hagyom az isteneket játszani
felhők ülnek a szélre
origamit hajtogatnak az óriások
apró kavicsok mondókáznak
lovak ál
Ott éreztem először, az iskola udvarán, talán harmadikban. Pedig
minden ellene szólt: a nyakban mindig szűk kisdobosing, a sötétkék rövid-
nadrághoz dukáló fehér térdzokni, idétlen magasszárú lakkcipővel,
a felvont szemöldökökkel felügyelt alakza
dülöngélő fasorban
elhagyja magát a jómodor
a szél felhőket ráncigál
rongyosra gyűri az eget
dekoratív csillagok
szemérmetlenül
nyögdécselnek a fejed felett
rikoltozik egy vénasszony
az is minek
inkább kötögetne
a majd én megmondalak
anyátoknak helye
görnyedt hátú idő kuporog
lecsorog színe az égnek
(i)gazsága (v)étek
a meg nem értett képlet
kép lett
imádkoznak a fák érted
lerázza magáról
barlangját a hegy
egy sötét
lyukkal kevesebb
nyitva marad az ég szája
a sült galamb
nem talál rá ma
havat lapátol a medve
a téli álmot rég feledte
sárgába öltözik a mikulás
az antilop tarka - barka
széllel bélelt az ebadta
piroshupi ez a
Mária azt mondta, még szűz. A háztömbben lakók viszont emlegették, hogy napról napra gömbölyödik a pocakja. Aztán hirtelen lement róla a nagyja. Hiába faggatták, mi történt, a tizenhét éves lány riadva futott el. Feljelenteni nem akarták, mert tudták
elfelejtett
illatok öleléséből
előtört
az emlékezet
az elmén túli igazságok
da Vinci-kódba
tömörültek
megfeneklett
csendlátomásokba
görbült a tér
sztrájkba lép
a szél
folyékony üzenetek
palackjában apró buborékok
viháncolnak
ébren marad a nap
elhagyták meséidet az álmok
s miközben hegyeket mozgattak
az óriások
részegre ittad az utcát
mindened megvolt
az üveghegyen túl is
de vesztettél
önmagaddal szemben
félrelökted az angyalokat
száműzve magadtól
az Istent és a Hazát
olyan vagy néha
mint egy
Fister Vivien világi budhista.
Bevállalsz velem egy napot újra?
Om mani padme hum,
om mani padme hum,
Nézz rám Avolakitesvara,
Nézz rám! az áldozatra,
Ki lelkét áldozza Neked,
De testét vágy emészti meg.
Látomás…
Sebesen szárad fel mögöttem az idő,
füvekre tapad minden meddő pillanat –
múltam a bozóton súlytalanul lifeg,
akár egy megviselt, eldobott filckalap.
Óhaj…
Ötvenöt dúlt nyarat talán jámbor ősz követ,
fészkel a remény, vackol milliárd én
Félelem-tépte hajam
sápadt arcomba hull,
elengedném az esőt
ha a felhők lennének alul.
Éberséggel áldott éjjel
reggelre semmivé lesz álmod
kétkedő szemekkel látod,
s csak bámulod a világot.
Emberkéz alkotta isten
Isten-lélek áldotta földi lét
ér
Elmúlt a nyár,
Rég megértek már
Szeretetre éhes
Dús gyümölcsei.
Mind az enyémek.
Ugye tudod, édes,
Mit kell tennünk
Csak egymás után
Sorba-sorba,
Kell őket
Türelmesen szedegetnünk.
Elválás, kívánás,
Szomorúság, meg bánat,
Vágyódás,
Tudod, Édes!
Sorakoznak csak
Őszi
Tudván: elkerülhetetlen megannyi
elárvult végvár eleste, immár minden
helytállás eleve megkésett utóvéd-
harc — veszve. Nem hiábavaló mégsem,
nem pusztán harsány, magakellető virtus.
Híján korához illő tartásnak–
tartózkodásnak, őszülő tincsekkel
„Tégy engem békéd eszközévé! Hol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek.
Hol neheztelés, békességet, hol széthúzás, egységedet.” (Assisi Szent Ferenc)
Még nem akartam erről írni. Még növekednie kellene, érni és elkészülni bennem mindannak, amiről – sz
Megyek fel a lifttel, és közben nézegetem a bevásárlószatyor tetejéről sértődötten kikandikáló sárgarépacsonkokat. Nem is tudom, mit csináljak velük. Olav utálja a répafőzeléket, a gyerekek viszont meg nem eszik, ha párolom.
A lift halkan
Kiveszem egy perce a fülhallgatót,
hagyom hogy belémigya magát
az elavult város zenéje,
ahogy a kereplő teherautók ritmusára
szólózik a nyikorgó villamos,
és vén koldus vokálozik
egy korhadó fapadon.
Elavult város Budapest,
megőrzi a nyomod a lehullott vakol
„Áll a templom, dülledt néma jel,
Harangja nem szól már, nem énekel.
Bezárt az iskola, az óvoda, a bolt,
Itt minden csak volt, egyre volt.
Széthordtak mindent a nagy szelek,
Minek ide még buldózerek?”
… kérdezi vádlón, Magyari Lajos költő.
Ecce Hom
A férfi álmosan betotyog a konyhába, kivesz a szekrényből egy csészét, és teát tölt magának. Zavartan néz körül, majd kiordít a nappaliba.
- Vettél?
- Mit? – kérdez vissza kiabálva a felesége.
- Olyan izét.
- Mizét?
- Ami ebbe kell.
- Mibe?
- Gyere m
Ugyanolyan lassan kelt fel a nap, mint minden reggel, de ez mégis más volt, mint a többi. Évi lassan kinyújtóztatta végtagjait, ásított egyet és felült az ágyán. Még mindig hunyorított kicsit, mivel a felkelő nap sugarai bántották a szemét.
- Fent v
Végül aztán kijutok a kaméleon száján.
A gallyakból, lécekből, farönkökből módszeresen és kellően elszánt precizitással megmunkált felépítmény valójában a Mágikus Kert végső kicsúcsosodása, és egyben az egész esemény egyik leglátványosabb pontja.
Má
