Sűrű erdő szép tisztásán jártamba
rábukkantam egy picinyke kis lakra.
Akkora csak két kezembe belefér...
Ki az aki este ide hazatér?
Vagy nem is tér, itthon van a ház ura?
Hopp, az ajtón kipattan egy fura kis figura.
Ki az aki megzavarja sűrű erdős magányo
a gyermekeket
fénytiszta
szemükben tükröződnek
a fák
mosolygós eget
ölel a szél
újra látnak az álmok
mesék törik meg
a sziklák
mozdulatlanságát
járni tanul a
mozgássérült képzelet
bezárult ajtók nyitják
ki a házat
ne bántsátok
a gyermekeket
áldá
folytathatatlan verssor múlásról
dünnyög vég nélkül jelen időben
zaklat és szekíroz és fejemre
olvas gúnyosan zárójelbe tesz
megkérdőjelez kéjes örömmel
terrorizál mígnem most kiteszem
a pontot folytassa valaki más
megenyhülten szabadon enged min
kacagni hívott a tavasz
a hegy kergette a szelet
miközben Dali
katicabogár - álmot festett
barlangja előtt nótázott a medve
Mozart hangjegyeket terelt
Vangelis meg épp
a Boci boci tarkából felelt
a bécsi keringőből
diszkót kevert Józsi bácsi
szivarra g
Felmászik a vasúti töltésre, és a vágányon megindul előre. Görbült távírópóznák alagutat képeznek előtte. Szíve zakatolására, az agyban sűrűsödő impulzusok hálót vetnek a tájra, foglyul ejtett vándormadarak ezrei viaskodnak a szabadulásért, de mindh
Marc Chagall festménye
Lilifánt és Tulifánt
az Álomtanyámon élnek
s varázsolják a tavaszát
a méhecskezümmögésnek.
Mert Lilifánt hangja zümm
és Tulifánt hangja szintén
s mikor tél vacog künn
zümm-mesélnek a szoba priccsén.
Lilifánt füle hó
Háttérzajok töltik be a teret,
keresve sem lelek
csendes rést rajta.
Összetart a zenekar,
s én balga
a polcodon hallgatok,
s vagyok,
ide-odadobott.
Néha azt hiszed,
álmom is lopott,
pedig csak
bolond vagyok.
Kis lélek-kokott.
Ajkam festett,
tű-sza
zaklatott lett a tó vize
eltűnt belőle minden kék
mikor siratták halálod
földbegyökerezett az ég
kriptacsendben osont az éj
belesápadtak a házak
vajon te hogy adtál volna
otthont Isten fájdalmának
sírod idegen
sosem haltál meg
csak túl mélyen alszol ahhoz
hogy bárki felébresszen
az égre rajzolt téged
az Isten
verset írok az égre
színes tintamadarakat röptetek
hintázik a fény
lusta hegyeket ösztönzök kocogásra
sakkozni tanítom az erdei manókat
hagyom az isteneket játszani
felhők ülnek a szélre
origamit hajtogatnak az óriások
apró kavicsok mondókáznak
lovak ál
Ott éreztem először, az iskola udvarán, talán harmadikban. Pedig
minden ellene szólt: a nyakban mindig szűk kisdobosing, a sötétkék rövid-
nadrághoz dukáló fehér térdzokni, idétlen magasszárú lakkcipővel,
a felvont szemöldökökkel felügyelt alakza
dülöngélő fasorban
elhagyja magát a jómodor
a szél felhőket ráncigál
rongyosra gyűri az eget
dekoratív csillagok
szemérmetlenül
nyögdécselnek a fejed felett
rikoltozik egy vénasszony
az is minek
inkább kötögetne
a majd én megmondalak
anyátoknak helye
görnyedt hátú idő kuporog
lecsorog színe az égnek
(i)gazsága (v)étek
a meg nem értett képlet
kép lett
imádkoznak a fák érted
lerázza magáról
barlangját a hegy
egy sötét
lyukkal kevesebb
nyitva marad az ég szája
a sült galamb
nem talál rá ma
havat lapátol a medve
a téli álmot rég feledte
sárgába öltözik a mikulás
az antilop tarka - barka
széllel bélelt az ebadta
piroshupi ez a
Mária azt mondta, még szűz. A háztömbben lakók viszont emlegették, hogy napról napra gömbölyödik a pocakja. Aztán hirtelen lement róla a nagyja. Hiába faggatták, mi történt, a tizenhét éves lány riadva futott el. Feljelenteni nem akarták, mert tudták
elfelejtett
illatok öleléséből
előtört
az emlékezet
az elmén túli igazságok
da Vinci-kódba
tömörültek
megfeneklett
csendlátomásokba
görbült a tér
sztrájkba lép
a szél
folyékony üzenetek
palackjában apró buborékok
viháncolnak
ébren marad a nap
elhagyták meséidet az álmok
s miközben hegyeket mozgattak
az óriások
részegre ittad az utcát
mindened megvolt
az üveghegyen túl is
de vesztettél
önmagaddal szemben
félrelökted az angyalokat
száműzve magadtól
az Istent és a Hazát
olyan vagy néha
mint egy
Fister Vivien világi budhista.
Bevállalsz velem egy napot újra?
Om mani padme hum,
om mani padme hum,
Nézz rám Avolakitesvara,
Nézz rám! az áldozatra,
Ki lelkét áldozza Neked,
De testét vágy emészti meg.
Látomás…
Sebesen szárad fel mögöttem az idő,
füvekre tapad minden meddő pillanat –
múltam a bozóton súlytalanul lifeg,
akár egy megviselt, eldobott filckalap.
Óhaj…
Ötvenöt dúlt nyarat talán jámbor ősz követ,
fészkel a remény, vackol milliárd én
Félelem-tépte hajam
sápadt arcomba hull,
elengedném az esőt
ha a felhők lennének alul.
Éberséggel áldott éjjel
reggelre semmivé lesz álmod
kétkedő szemekkel látod,
s csak bámulod a világot.
Emberkéz alkotta isten
Isten-lélek áldotta földi lét
ér
