Mi van a semmi után,
ha kinyújtott kezem
csak a semmibe mered,
s elérhető közel
nincs ott a kezed!
Ha a leírt szavakból
felfűzött gyöngysor
elszakad,
és szétgurulva mind
a csend futóhomokjába
vesznek,
és belőlük semmi sem
marad?
Mert mit elmondtam,
elsírtam és e
Inkognitóban jársz. Szembefordított
tükrök között lépkedsz, míg káprázattá
sokszorozódsz. Mikrouniverzumok
tömegébe veszel, bár építeni
szeretnéd a magadét. Szilánkjaid
összeszedni az egyetlen esélybe
kapaszkodsz. Oldasz és oldódsz, hogy
végül lén
Évezredes a ballada,
Hogyan élt isten fia.
Népe, kinek szívét adta,
Gyávaságból megtagadta.
Ott ért véget, a szép kertben,
Hol összegyűltek tizenketten,
Este vacsorára, ünneplésre,
Áldozatra, beszélgetésre.
Íme, piros bor az én vérem.
Íme, a kenyér az én
Lassan ballagunk felfelé. Lesett a hó az éjjel, nem jár a 22-es, lépkedünk csak porhóban, semmi nyom még, jól esik, ahogy az halkan ropog lépteink alatt. Gimnáziumba járok épp, borért megyünk nagyapámmal, közel a Karácsony. Derült idő van a tetőn, a
(Közbevetés: Jaja! Magam szabom az időm, nem vagyok beteg, áááá, egyáltalán nem, de mostanába’ nem túl jól alakulnak a dolgaim. Sietek hát, gyorsan mesélni sokat. „Gyorsan, sokat”.)
„Megérdemli hát, hogy őróla is írjak…” (Szöveg: Bereményi, zene: Cseh
Érvényedbe került, hogy végül rátalálj.
Addig kerested, míg az ellenállásnál
már csak te lettél könnyebb. Egy pillehálón
fönnakadnál, nem hogy kusza szövevényen.
Miféle durva renonsz az: megkerülve
a valót, rejtezkedésbe menekülni
Legalább tudtad v
Pöttyözve izzanak a gép hasán a szilíciumlapocskák:
ahogy termelik a függőséget, izgalomba hozzák
magukat, meg a fél világot – megmarnak, mint a klór,
és kirángatnak a neonfénybe éjfélkor, amikor
elmém még krómozott, és szikrázok, mint a ródium,
meg sza
Apuval hangosat játszottunk.
Ő volt a zaj, én a suttogás.
Ő volt az erős, én a fontos.
Szeretek a fontos lenni.
Anyu nem értette, mit játszunk.
Csak szólt, hogy kész az ebéd.
Család: háborgó lelkek fogsága.
Fogadkozások, fogantatások,
testvéri szer
másodlagos szeretők
írják monológjukat
Afrodité ketrecből
bámulja a jelet
tűzarany színű hajnalokon
összezárt a tér
veled
*
retinens lelkek szeánszából
viharok születnek
Béla néni
feljegyzéseket készít idegen
franciaágyakból
szétguruló apró kávészünetekben
Bonyek
k
Harkányig mindig vonattal mentünk aztán volt csatlakozás. A szomszéd falunál szoktunk leszállni – fakazettás temploma országszerte ismert, a tisztelendő kedves barátunk volt, később halottaink is ő temette, – aztán rövid gyaloglás, míg „haza” nem ért
...szőlőízű hajnalokban
csipke csendre
hajol a fény...
– Eljössz velem „kiskeresztem”? – a kérdést keresztanyám intézte hozzám.
Tán az első osztályt végezhettem, nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy tudtam már olvasni, meg hogy nem szerettem az iskolába, nagyon nem szerettem ott, és minden nap, déle
Ritka szerencse az én koromban
még élő szülőknek gyermekeként
tehetni, ami szép kötelesség,
így nem maradhatnak nélkülem ők.
Már harminchét év egy házasságban
– áldhatlak ezért is Téged és őt –,
állít hát önzésem új korlátot:
párom ne hagyj
(Széll Zsófia verseire)
A sápadt tapétán
egy téglalapnyi élénk folt,
egy képnek a lábnyoma,
amit magaddal vittél.
A hiány kontúrokban
fejezi ki magát:
Ez nem üresség, szólít meg,
ez a kép helye.
Elnevezhetem, eltakarhatom,
a hiány rejtve i
A lány még aludt, a fiú puha érintésekkel ébresztette fel. Kinyitotta a szemét, álmosan dörzsölgette a szemeit, próbált észhez térni, és felfogni, hol van, mi történik vele.
- Nézd! – szólt a fiú, a kezében egy ruhát tartott – Neked hoztam.
- Istenem,
görnyedt házak
kulcsra zárt
padlás-magányában
megmozdulnak a falak
odakint halódnak a fák
az egeken túli csendben
acél-hideg fények közt
a szél gúnyosan kacag
a hegyekre rázuhan a felismerés
már az Isten is hallgat
és közönyösen a
síneken felejt egy
Furcsa hálót fon körém az éj,
messziről hallik; egy nő dalol.
Hullámzik, tekereg ott a kéj,
s valaki épp szerelmet rabol.
Belém hasít a szürke ballada
táncolnak amott a tűz körül,
simítja őket a nyár fuvallata,
mámorában mind üdvözül.
Táncot járok
mit érdekel engem
ha ma zokog a föld
és dübörgő rezdüléseitől
pusztul a világ
---
csak hatalmas vizeket látok
szomorú templomokat
jajduló égen a nap sötétül
---
mit érdekel engem
mi lesz legvégül
---
én már úgyis tudom
az igazaknak sem lesz
feltámadá
ott leszek
minden apró mozzanatban
és egyetlen
rezzenéssel
írom felül a
felülírhatatlant
újjáteremtem benned az életet
hogy végre lásd
a fák narancsszínű
sóhaját
