Egy este arra ébredtem,
görcsös fájdalom van testemben.
Mozdulni is alig tudtam,
orvos kell most azon nyomban!
Gyomrom a torkomba szökött,
nem volt uralmam semmi fölött.
Kórházba menet úgy féltem,
gyengeségem szégyelltem.
Három vizsgálat után mondták,
elveszí
A semmi fogságából magamat kitépve,
végtelen küszöbén tétova létem fogódzót keres.
Esdeklőn nézek, de csak fintorog a Van, méltatlan dühöng:
Ez miért jött, nincs már szabad hely!
Csak meghúzom itt magam! – szégyenem szűköl –
én gáncsot nem vetek, azt sem
Próbálkozásaidnak ellenáll. Még
felületét sem tudod megkarcolni
kérdéseiddel. Nincs algoritmusa,
az érvelése nem modellezhető.
Részleteiben szublimálhatatlan,
csak egészben lehet tied s egészen — ha
fenntartások nélkül átadod magad.
Mestermű, amely t
Hi! Vagyok ám még – kicsit!
(Öregember I.)
Rég, nem tudom mikor, rég -80-as évek; utazok(m) vissza, messzire, szokásom szerint. Van időm az utazásra.
Gyerekfürdetés szokásos ideje, olyan mindennapos-hétköznapi ünnep. Kicsik sivalkodása, ágy leterítve l
Karácsony van,csendben állok,
nem is tudom mire várok.
Kopár üres falak vesznek körbe,
átölel a némaság,csak nézek a tükörbe.
A tükörképem visszetekint,
vállát rántja,egyet legyint.
Szent ünnepen csak ő a társam,
ebben a hideg fagyos szobában.
Ősz haját néze
(Mesélek kicsit, ha nem haragusztok érte, egyik kedves mesém – sajnos nem én írtam, de nem irigylem el az írótól – sose volt szokásom irigykedni azok csoda írásaira, akiket nagyon szerettem.)
Szóval a mese, kurtán igyekszem csak elmondani: Nagy tél vo
Kihasználatlanul maradt esélyek
ösztökélnének megint: vidd dűlőre
végre – legalább fejben – oktalanul
idő előtt félbehagyott játszmáid.
Jó, ha empátiával kezeled, ám
ügyelj rá, ne befolyás
Galambok, varjak tépik egymást.
Veszekednek
Ólomszín, álmos téli ég alatt.
Vonszolás nyomok a hóban,
Valakinek halált hozott a pillanat,
Alvadt vércsöppek keverednek
Édes Hófehérrel, valahol.
De a templomból tódulnak
Ki az emberek!
Asszonyokon kendő,
Fázón cso
művirág sikoly az éjben és össze-
csavart lobogó fojtott suhogás és
kések csupa kicsorbult él zuhanás
mindahány korláton át fekete-
keretes táviratok önmagadnak
szélben bujdosó arc csapdák vasától
fölsértett önérzet
Megrázta hátát a föld,
sikolt a kín, a fájdalom,
rombolt az ősi erő,
martalék lett a hatalom.
Kezek nyúlnak kezek után,
kiált az élet a romok alól,
kíméletlen pusztítás,
káosz, éhség ül a trónon.
Otthontalanok szemében
otthonra lelt a fé
Platón kapualja
Először s utoljára kísértelek
haza. Vigyázva, meg ne bánts, másodszor
mondtad a szemembe, amit megbántás
nélkül egyszer sem lehet ilyen nyíltan.
Bár folytak még utóvédharcok, az volt
a döntő momentum. Meg kellett legyen,
és pontosan
belesimulni meghitten
ahogyan csak ők tudtak a régiek
helyére tolva a kizökkent időt
hazatérni az eredendő rendbe
boldog tárgyak közt élni a jelenben
az időtlen ösztönös tudatában
pillanatról pillanatra teremtve újra
a harmónia egyensúlyát
megcsapoln
