Sas vagyok
Erős és messze szálló
És rigó vagyok
Gyenge de szabad
Néha emberek kényének játéka
Néha magam ura
Sas vagyok
Magányos és éles látó
De tükör nélkül
Magamat nem ismerő
És rigó vagyok
Eldobott szemeket felcsipkedő
Többet éhező és többet szenvedő
Mint álma
Állok a fényben gyanútlanul
A felhők ölébe ködpermet búj
Árnyak tolulnak a kert alatt
Alkonyat kúszik csönd szakad
Nézem a bomló rügyeket
Lelkem illatot gyűjtöget
Lennék a szirmok közt suhogás
Bokrok tövében leborulás
Fogy a fény gyűlik az árnyék
Estére
Ismerős, ahogy kaptatok
lépcsők végeláthatatlan
során. Azt a pillanatot
is számtalan változatban
megéltem – és jó előre –,
amikor majd felismerem.
Már bárki közeledőre
simán
Bölcs asszonyok megértő türelmével
kezel első találkozásunk óta.
Szemrehányásokkal soha nem illet.
Igaz, tulajdonképpen nincs is nehéz
dolga velem. Kezdettől érezheti:
hatalma korlátlan fölöttem. Vele
élek, vele hálok, és ha rajtam áll
majd, ott lesz ő is
Már nem sírok csak temetek,
Fájdalmat, évet, szeretetet,
Keserű hosszú életeket,
Álom nélküli, téli éjeket,
Csendes, üres névtelent,
Bús borongós fellegeket...
„Egy színész a színpadon akkor »töri át« a negyedik falat, mikor játékában, mint a darab szereplője, valamilyen formában a nézőközönség tudtára adja, hogy tisztában van vele, hogy azok figyelik őt.”
(Forrás: Wikipédia)
A nézőtér üres volt, a színpadon
Ahogy vége lett a műszaknak, Pali elindult a tusoló felé. Vidáman énekelt, ahogy a tusfürdőt végigkente a vizes testén. Alig várta, hogy otthon legyen, és magához ölelje édes kis feleségét. A gyerekek fél ötig iskolában vannak — gondolta és még hango
Már más idők járnak, s az erkölcs lett görbe,
Talajt veszt a szellem, ritkán akad tőre,
Palackból kinézve, megfakult az érték,
Üvegkalitkában, mind kisebb a lépték.
Tán szál lett rövidebb, veszt fonalt’ az orsó,
S reped imitt-amott a mézzel teli korsó,
Elc
Mikor szembesültem a ténnyel, hogy haldoklom ledöbbentem. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire közömbösen tudják, ezt az ember szemébe mondani. Egy világ omlott össze bennem, míg kintről az élet szokványos neszei beszűrődtek. Nem volt
A szó hallgat,
Ásít az unalom,
Bekiált a közöny,
Cirógat a vágy,
Csókol a magány,
Diktál az élet,
Előre nézek,
Én itt vagyok,
Fiatalon,
Gazdagon,
Gyógyír nekem
Hangod.
Indulnék…
Írnom kell,
Jegyezni a múltat,
Kívánni a jövőt,
Látni a jelent.
Most,
Nem holnap.
Nyílik a
Egy délelőtt apró lelkük ideszállt a földre
Testük testemben növekedett hónapokon át
Egy újabb délelőtt a nyári nap előhívta őket
Azóta velünk élnek, így lettünk egy család
Eljöttek e világra törékeny kicsi lényként
Akkor még fél karomban elfért mindkét
Tudom, megígértem, nem írok ilyen stílusban, de felejtsétek el a stilisztikát és figyeljétek csak a mesét.
I
Súgnak az emberek, ma is gyakran össze,
Ha telik törköllyel a repedezett bögre,
És ha e történet, hangzik cserép alatt,
Az is oly csendesen, akár
A tavasz első napsugara
duzzasztotta rügyeim,
a forró nyár nevelte,
zöldbe boruló leveleim,
ősz festette szivárvány
színűvé, koronám ékeit,
beköszönt a fagyos tél,
elbocsátom gyermekeim.
Féreg rágja beteg törzsem,
hozzám simítja kérgem az idő,
nem tudom, de ér
