Sorompóként egy bambusz zárta le az utat, és megállásra kényszerített. Nyugtalan vagyok persze, pedig tudom, hogy nem banditák állítottak meg – csak majdnem.

Időnként ajánlatosabb valódi rablókkal találkozni, mert ők legalább tudják, hogy törvényen kívül állnak, és magatartásuk ennek megfelelő. A bűnözőkkel mindig lehet diskurálni. Mondhatom nekik: „Hallgass ide, öregem, adok egy százas, te a levegőbe lősz, így gyakorlatban maradsz, és nem kell szégyellned magad a többiek előtt, én meg meglógok.” A rendőrök – a katonák különösen – úgy viselkednek, mint a banditák, és normális logikával azt gondolják, hogy a törvényt reprezentálják, ami mindent megenged nekik. Így rosszabbak, mint a valódi bűnözők, mert soha nem tudni, hogyan kell beszélni egy rendőrrel, aki lopni akar.

Pillanatnyilag várakozom. Az égen és a földön semmi nem mozdul, csak én szorongok, és valahol máshol szeretnék lenni – a Broadway és a Times Square sarkán. Minden mozdulatlan, a szárazságban félig kiszáradt fák szomorú levelein kívül.

Az idő lassan surran, mint egy fáradt angyal, mikor két verejtéktől és álomtól puffadt arc jelenik meg, s mellkasuk előtt ide-oda hintázik egy géppisztoly, saját akaratuktól függően.

Közelednek, és megpróbálják az ingből maradt rongyot a nadrágba gyömöszölni. Letörlik a verejtéket, és harcias képet akarnak vágni. Az eredmény: egyre jobban egy vézna majomra hasonlítanak, és kiadják a parancsot.

— Szálljon le!

— Még mi mást... – morgolódom a bajuszom alatt, és kiszállok a kocsiból.

A főnök és helyettese – aki egyben a csapat és a tartalék – a kocsi tetejére teszik a géppisztolyokat, és elkezdik a feltételesen elrejtett fegyverek keresését. Nézik a műszertáblát, majd alatta, és kinyitják a kesztyűtartót, kirámolják a benne lévő limlomot: elhasznált elemek, csavarok, zsebkendő és egy zseblámpa. Ezt mindketten nézegetik, a főnök forgatja, értelmesen a saját szemébe világít, majd a helyére teszi.

Kutatásuk közben csendesen mosolygok, mert soha vissza nem térő alkalmam lenne szitává lőni őket – a fegyverek a kezem ügyében vannak a kocsi tetején –, de ezt a lehetőséget a szerencsétlenek még elképzelni sem tudják.

Az ülések alá néznek, majd parancsolják, hogy nyissam ki a motorházat. Vizsgálják a hűtőt, megszámolják a gyertyákat, megérintik a karburátort, és nem hisznek a szemüknek, mert még egy bazookát sem találtak az akkumulátorban.

Bezárom elöl, és kinyitom hátul. Ki kell szedni a bőröndöket. Megtalálják a pótkereket, tudákosan vizsgálgatják, majd mikor megunták, a bőröndöket kell kinyitni.

Most piszkos kézzel turkálnak a szépen összehajtott holmik között. A főnök két ujja közt mutat egy ici-pici rózsaszín dolgot. Nézegeti, majd kérdezi: mi ez?

— Egy bugyi – válaszolok barátságos mosollyal.

— Dio. (Igen.) – És visszateszi. Minden újra zárva, mikor a helyettes a papírokat kéri: útlevél, személyi igazolvány, nemzetközi oltások, a hadsereg speciális menetlevele, a titkosrendőrség menetlevele, a kocsi rózsaszín kártyája, vezetési igazolvány, biztosítás, rendszámtáblák, fékellenőrzés, a lámpák, ablaktörlő léc – mindent többször is megnéznek.

A nap lándzsákat szór a fejünkre fény helyett, és szeretném fenékbe rúgni őket. De végre indulhatok. Ismét duruzsol a motor, és ugrásra készen várom, hogy felemeljék a bambuszt, mielőtt újra kérik az útlevelet, és elölről kezdjük a cirkuszt.

Elégedetten nézik egymást, s még várnak vagy öt percet, abban reménykedve, hogy talán leesik még valami kis „matabishi” (ajándék), de semmit nem kapnak, csak az idő múlik, és a nap süt, s a végén szeretnék a félbeszakított sziesztát folytatni. A bambuszt emelik, és arcukon látható a csalódottság.

Indulás! Majd elrepülök, de még nem gurultam ötven métert, mikor a motorzajnál erősebb üvöltésüket hallom. A visszapillantóban látom, hogy utánam rohannak a porfelhőben. Megállok.

— Mit akartok még?

— A fegyverek! A fegyverek, bwana! – lihegnek.

Nevetnem kell, mert a fegyvereiket a kocsi tetején felejtették.

93

— Vihar lesz, azt hiszem.

Fernandez 3 a távol sűrűsödő felhőket nézte a Csendes-óceán fölött. A reggeli nap melegítette a hátukat, és Lily szótlanul gondolataiba mélyedt.

— Ne féljen, ha megérkezik, elmegyünk — válaszolt Walraf.

Elkísérte Lilyt, aki a barátjukat akarta meglátogatni. Kora reggel érkeztek, kávé készítése közben, de előbb a folyosón két szomszéddal találkoztak. Szótlanul itták a kávét, majd egy pillanattal később egy elhagyott, távoli, homokos parton találták magukat Dél-Kaliforniában.

— Azért jöttek a rendőrök, mert a zene zavarta az egyik szomszédom álmát. Csak egy figyelmeztetés volt, semmi más. De ne jöjjenek hozzám a jövőben a felügyelet miatt. Lehet, hogy kihallgatják a beszélgetéseimet is. Ha akarják, előre kell megbeszélni a találkozót a városban, valahol, ha ez valóban szükséges. Azoknak az élete, akik a terven dolgoznak, nálunk veszélyben van.

— Tudom jól, és elhiszem.

Körülöttük nyoma sem volt a civilizált világnak, csak az óceán, a hullámok, a szél söpörte homok, a kiszáradt fű és a napégette bokrok.

— Még egyszer meg akartam kérdezni, hogy miért gyűlölnek minket?

Fernandez 3 meglepődött, és kutatva nézte az arcukat.

— Hát nem értik? Mert különböznek tőlünk! Maguk szörnyek, és mi emberek!

— Valóban szörnyek? — Lily előre ismerte a választ, és rosszul érezte magát.

— Valóban. Hogyan magyarázzam meg? — Fernandez 3 körülnézett, mintha ott keresné a választ.

– Ez idő kérdése.

— Idő? — Diego Walraf homlokát ráncolta.

— Igen — ismételte Fernandez 3. — Mi emberek vagyunk, és az idő számunkra végleges. Maguknál, ha egy tízéves gyerek egy matematikai könyvet olvas, mindent megért. Mindent elsajátít! Mi nehézkesen, szakaszonként haladunk, hogy megtanuljunk írni, olvasni, számolni, gondolkozni. Maguk nem sietnek, van idejük. Holnap vagy a jövő évben — semmi különbség. Nem betegednek meg tíz vagy húsz év múlva, amíg mi... Beteg gyerekek és felnőttek vannak. Mi a tartósság tudatában élünk, mi érezzük az időt. Az idő múlását. Fizikai különbség van egy húsz vagy negyvenéves férfi vagy nő között. Az öregedés majdnem láthatatlan, de valódi jelei vannak. Húszéves korban tudjuk, hogy sok szerencsével még ötven év van hátra. Ha nem betegszünk meg vagy nem ér baleset. A szerencse — ha annak hívhatjuk — hogy 60 vagy 70 év van hátra, igen kétes. Kevés férfi vagy nő él 90 évet nálunk. Ha ezt életnek lehet nevezni. Betegségektől elgyengülve. A szív gyengül, a tüdő kifullad, az izmok elpetyhüdnek, a test, az arc ráncosodik, az agy kihagy.

— Látják, ezért sietünk mi. Véges a női nemzőképesség, ötven év körül nem hordják többé az életet. A férfiak valamivel hosszabb ideig, de képességük csökken, nincs erejük az aktusra.

— Mikor fiatalok vagyunk, senki nem gondol az elmúlásra. Elképzeljük, és úgy teszünk, mintha örökké élnénk. De az idő múlásával, a kezdetben láthatatlan elgyengüléssel a halál gondolata társunkká válik, és egyre jobban érezzük, hogy múlandók és törékenyek vagyunk. Több-kevésbé mindenkit kínoz a kérdés: mi van utána?

— A halálról beszél? — kérdezte Lily.

— Igen. A bizonytalanságról. Ez az alapja és a hitek oka. Még a hitetlenek is bevallhatatlanul félnek, és kínozza őket a kérdés, mikor a végzetes pillanat közeledik. Ez a mi helyzetünk — emberi helyzetünk!

— Szörnyek maguk. Nincsenek problémáik. Nem félnek a holnaptól. Idejük van. Nem sietnek. Nekünk jövőnket kell meghódítani. Az időnek három fázisa van. A jelen annyira rövid illúzió, hogy csak egy pillanatig tart. Jövővé változva azonnal múlt lesz belőle. Nem tudom, hogy megértik-e. Maguk, maguk mindig a jelenben vannak. Az idő megtorpant maguknál. Nem öregednek, nem gondolnak az elmúlásra. Nem égetik az életüket, mint egy gyertyát. Várják a szükséges pillanatot, mikor változtatni kell, haladni vagy szemlélődni. Nincs ilyen kiváltságban részünk.

Időközben a távoli sötét felhők piszkos foltként árasztották el az eget. Villámok vagdosták, és az óceán nyugtalankodott.

— Ideje elindulni, ha nem akarunk megázni — hallotta Lily Diego gondolatait, és megfogta társuk karját.

— Menni kell, barátom. Kész?

Mindhárman egyszerre tűntek el, és messze, a keleti parton találták magukat.

— Hol vagyunk? — nyugtalankodott Fernandez 3.

— Floridában. Ismeri? — Távolról felhőkarcolók romjai látszottak.

— Ott az Miami — vagy ami megmaradt — mutatta Diego a látszatvárost.

— Nem, nem ismerem — motyogta Fernandez 3. — Semmit nem ismerek. Mi semmit nem ismerünk, mert képtelenek vagyunk helyet változtatni. Látják, ezért is szörnyek maguk! Az azonnali helyváltoztatás. Nem tudjuk megmagyarázni, hogyan és miért, pedig tudósaink azon fáradoznak, hogy valami magyarázatot találjanak.

— Megnyugtatom, nem érdemes — Lily néhány lépést tett, majd visszajött. — Mi sem tudunk semmit, elhiheti. Semmi magyarázat. Mondhatnánk, bizonyos változások vannak az agyunkban, de nem tudjuk, hogy miért. Így van, így történt egy szép napon.

— Ne beszéljen a minket átváltoztató lázról — figyelmeztette telepatikusan Diego Walraf. — Nem érdemes még jobban megzavarni.

— És ez miért nincs így velünk? — Fernandez 3 egyikükről a másikukra nézett, kezeit széttárva, magyarázatot várva.

— Fogalmunk sincs — válaszolt Lily. — A klónozás sikerült, tudja jól, ha ismerte az apját.

— Fizikailag teljesen olyan vagyok, mint ő. Egy valódi másolat. De nem az agy. Nem ismerem az életét, az emlékeit, az agyunk különbözik. Ezért nincsenek olyan képességeim, mint neki. Örököltem talán tehetségeit, de ez több mint bizonytalan. Ugyanúgy, mint a gyerekeinknél. Egyesek az anyjuktól és apjuktól örökölnek valamit, és a véletlen keveredés egy másféle lényt hoz létre. A fiam, aki meghalt, inkább az anyjára hasonlított, de még túl fiatal volt, hogy ismerjem a képességeit.

— Igen, a klónozás külsőleg tökéletesen sikerült, de belsőleg semmi nem volt. Ezért különböznek tőlünk. Maguk valódi emberek. — Walrafnak kellemetlen volt a klónozásról beszélni, és gratulált önmagának, hogy soha nem adta a génjeit. Képtelen volt elfogadni a gondolatot, hogy önmagával találkozzon.

— Így vagyok én is — hallotta Lily gondolatait.

— Hazavinnének? — kérdezte Fernandez 3 kényszeredett mosollyal.

— Máris menni akar?

— Éhes vagyok — vallotta be. — És itt semmi lehetőség...

— Ne haragudjon, hogy elfelejtettük — és Diego Walraf karjával átfogta a vállát.

— Ugye Kuriharahoz megyünk, Lily? Biztosan megvendégel majd minket.

94

– Ismerik a félelmet?

Fernandez 3 kérdése meglepte őket, és Kurihara letette a pálcikáit. Könnyű vacsorával kínálta őket érkezésük után. Lily és Walraf szokás szerint ügyesen bántak a pálcikákkal, de Fernandez 3 képtelen volt rá. Los Angelesben, ahonnan jött, nem ismerték az ázsiai konyhát, így az evőeszközeit sem. Eddig csak lényegtelen dolgokról beszélgettek, informatikai problémákról.

– Régen, nagyon régen ismertem ezt az érzést. Mindnyájan ismertük – válaszolta Kurihara. – Maga is, Walraf, ha nem tévedek.

– Igen, ismertem a félelmet én is – hagyta helyben Diego.

– Én nem – mondta Lily, majd kis tétovázás után hozzátette: – Ez nem teljesen igaz. Egyszer, már felnőttként, féltem az ismeretlentől… attól, amit nem lehet megmagyarázni.

Diego és Kurihara tudták, mire gondol, de nem szóltak.

– Miért kérdezi?

Kurihara figyelte vendégüket, próbálta kitalálni a gondolatait, de képtelen volt rá. Fernandez 3 elméje végleg zárva volt mindenki előtt.

– Mert én ismerem a félelmet. Mi mindannyian félünk. Megéreztem, mondhatnám, tudtam, hogy maguk csak elméletileg ismerik ezt a szót. Önöknél ez nem aktuális. Nem félnek a haláltól, nem félnek a polgártársaiktól. Nem félnek egymástól.

– De miért fontos, hogy ismerjük-e a félelmet? – kérdezte újra Kurihara.

– Mert ezt a különbséget is meg akartam érteni. Nemcsak a képességeik választják el a társadalmainkat, hanem a félelem is. Ezt szinte lehetetlen megmagyarázni, elmondani valakinek, aki nem ismeri. Olyan ez, mintha egy vaknak próbálnám elmagyarázni egy festmény színeit. Ő csak a feketét ismeri, míg én a pirosról, kékről, fehérről, zöldről, a szivárvány színeiről és több százezer árnyalatról beszélek, amit mi látunk és gondolkodás nélkül érzékelünk.

– Ilyen a félelem is. Hogyan magyarázzam el, mit érzünk, amikor hajnali kettőkor megszólal a csengő? Lily is ott volt, és azonnal eltűnt.

– Honnan tudta, hogy a rendőrség csengetett, és nem egy szomszéd vagy barát? – kérdezte Lily, és elhalványult az emléktől.

– Ez természetes. Hajnali kettőkor senki nem jön látogatóba.

– És ez megszokott? Hogy éjszaka jönnek? – kérdezte Walraf, és visszaemlékezett a távoli múltjukra, más országokra.

– Igen, éjszaka jönnek. Maguk persze ezt nem tudhatják, de nálunk van politikai rendőrség is. Persze, nem ez a hivatalos nevük, ne aggódjanak. Az „erkölcs őreinek” nevezik magukat. Azokat üldözik, akik nem hisznek a Krisztus-király hirdetőiben. Azokat, akik felszólalnak a hadsereg, Stockwell tábornok vagy családja ellen. Akit letartóztatnak, soha többé nem látjuk. Eltűnnek nyomtalanul. Annyi mindent beszélnek az emberek… Borzalmakról, amik az „Őrök” központi házában történnek. Senki nem jön vissza egy letartóztatás után, így senki nem tudja elmondani, mi történik odabent. Egy erődként őrzött, hatalmas komplexum az épület. Az emberek még a járdát is elkerülik előtte, nehogy csak elsuhanjanak egy őrszem mellett.

– És valóban nem tudják, mi zajlik ott? – kérdezte Lily remegő hangon, a szavai súlya alatt megrendülve.

– Nem, semmit nem tudunk. Senki sincs, aki elmesélhetné. A gyanúsítottak bemennek, de soha nem jönnek ki. Ezért félünk. Én is félek. Mert mindig éjjel jönnek. Amikor már semmit nem lehet látni. Amikor csend van, és csak a lépteiket hallani a folyosón. A csengő sikolt a csendben. Sokszor felriadok a legkisebb neszre, és nyitott szemmel várok a sötétben. Egész lényem, minden energiám a füleimben összpontosul, hogy meghalljam a zajokat. Lélegzetem visszafojtva figyelek. Ez a félelem. A várakozás egyetlen hangra. Semmi más nem létezik. Még gondolkodni sem tudok. Problémák, remények, tervek, érzelmek – mind eltűnnek egy pillanatra. Csak a félelem marad. Egy undorító érzés. Hirtelen ki akarja üríteni hólyagját, beleit – az ismeretlentől való rettegés miatt. Az eltűnéstől fél, mert nem tudja, hol és hogyan történik majd. Ez egészen más, mint az öregedés vagy a halálfélelem. Fiatalon senki nem gondol rá, hogy egy pillanat alatt meghalhat. A halál gondolata meg sem jelenik. Csak idősebb korunkban kezdjük sejteni az elmúlás elkerülhetetlenségét. De az a fajta félelem semmi ehhez képest. Az öregkor halálfélelme a misztériumról szól, a bizonytalanságról. De amit mi érzünk, az az állati félelem. Amikor az „Őrök” jönnek. Amikor nem tudja az ember, mi történik vele, mit csinálnak belőle. Ezt a félelmet nem ismerik.

Sűrű, ólomsúlyú csend borult rájuk. Fernandez 3 gondolataiba mélyedve egy kenyérbélgombóccal játszott az ujjai között, míg a többiek mozdulatlanul ültek, maguk sem tudták, mit várva.

– Egyik filozófusunk a halál magányáról beszél – törte meg végül a csendet. – Hogy a sorsunkkal szemben egyedül állunk. Az ismeretlen felé haladva. Már önmagában is szörnyű ez – a bizonytalanság. De még szörnyűbb, ha ezek a percek kínzással, elviselhetetlen fájdalommal telnek. Olyankor az ember a halált kívánja. Egy abnormális óhaj. A haldoklók általában az utolsó pillanatig küzdenek az életért, minden erejükkel. Itt viszont a végét várják – a halált, mint megváltást.

Fernandez 3 elhallgatott. A súlyos csendet egyikük sem merte megtörni. Mindegyikük bezárkózott, titkos gondolataikat önmagukban tartva.

Walraf törte meg végül, leállítva kósza gondolatait.

– Gondolja, hogy szemmel tartják?

– Igen. Azokat, akik a kormánynak dolgoznak, mind megfigyelik. Távollétemben átkutatják a holmimat, próbálják feltérképezni a kapcsolataimat. Ezért nem akarok otthon beszélni magukkal. Ki tudja, talán lehallgatnak. Lehet, hogy figyelik, kik jönnek hozzám. Tudják, hogy ez technikailag egyszerű. Én pedig képtelen vagyok észrevenni egy rejtett kamerát.

– Csak azt nem értem, mitől félnek a vezetőik – szólalt meg Kurihara. – Ma már nincsenek nemzetek, mint régen. Még a nemzet gondolata is eltűnt. Mi értelme hát a kémkedésnek? Ismerjük be, maga egy kivételes eset – de rajta kívül nincs kapcsolatunk senkivel. Akkor mitől félnek? Miért az állandó megfigyelés?

— Igaz, hogy a nemzetek már nem léteznek, és nincs közvetlen kapcsolatunk más országokkal. De a társadalmunkban van egy láthatatlan törésvonal. Egyfajta — hogy úgy mondjam — bűnözői osztály, amely kívül tartja magát a hatalmi szervezeteken. Ezek részben valódi bűnözők, aszociális elemek, részben pedig olyan polgárok, akik nem hisznek az állami vallás hazugságaiban, és nem fogadják el egy család és egy gondolat diktatúráját. A törvényen kívüliek gyakran megsemmisítik a rendőri vagy katonai járőröket, és elviszik a fegyvereiket. Még a mi felfedezéseinkre is szükségük van, hogy azokat a hatalom ellen fordíthassák. A helyzet nem olyan egyszerű, mint azt önök képzelik.

— És hol rejtőznek ezek a lázadók, az aszociális és bűnöző elemek? — kérdezősködött Diego Walraf.

— A romok között. Mindenfelé Los Angeles környékén. A félig beomlott földalatti alagutakban, elhagyott házak pincéiben, olyan helyeken, ahová senki nem mer bemenni, mert minden instabil, és bármelyik pillanatban rájuk omolhat az egész.
Azt is mondják, hogy a hegyekben is élnek, de ebben nem vagyok biztos. Csak napnyugta után merészkednek elő a rejtekhelyeikről. Este senki nem mer a külvárosba menni, mert fél, hogy kirabolják vagy egyszerűen megölik.

— Miért nem mondta az első találkozásunkkor, hogy attól fél, megfigyeli a rendőrség? Nagy kockázatot vállalt, és azóta már többször is kapcsolatba léptünk, anélkül hogy számoltunk volna a veszéllyel — faggatta Lily, aki ismerni akarta Fernandez 3 indítékait.

— Már elmagyaráztam egyszer, hogy...

— Tudom — vágott közbe Lily. — Maga nem gyűlöl bennünket, ez az alapvető ok. De ezen kívül miért vállalt ennyi kockázatot? Miért nem mondta, hogy hagyjuk békén, és ne keressük többé a lakásán, ahol talán titokban le is filmezhettek bennünket?

— Mert azt akartam, hogy tudják, mi történik valójában nálunk. Igaz, az életemet kockáztatom, de itt mindenki ezt teszi. Nélkülem sosem tudnák meg, hogy a puszta létezésük veszélyben forog. Persze nem ma! De talán ötven vagy száz év múlva. Azt akartam, hogy tudják: ki akarják irtani magukat, és nemcsak Kaliforniában vagy az amerikai kontinensen, hanem az egész világon meg akarják valósítani a politikai rendszerüket. Egy család uralmát és azt az eszközt, amit vallásnak neveznek — de ami csupán arra való, hogy leigázzák az embereket, és elbutítsák a hívőket.

— A jövőben többé nem megyünk magához — jelentette ki Diego.

— Fél? — kérdezte Fernandez 3 meglepetten, Diego Walrafot figyelve.

— Mitől? — válaszolt helyette Lily.

— Hogy összefutnak a rendőrökkel, és letartóztatják önöket.

— Jól tudja, hogy nem tudnak minket letartóztatni! Egy pillanat alatt eltűnhetünk. Ez számunkra nem veszély — de nem akarjuk önt kompromittálni! Maga így is túl sokat kockáztat, míg mi...

— Ostoba voltam, igaza van — ismerte be Fernandez 3. — De hogyan akarják fenntartani a kapcsolatot? Vagy már nem is akarnak látni többé?

— Dehogynem, ne is gondolja! — válaszolta Lily. Sajnálta, hogy Diego túl gyorsan felelt; láthatóan Fernandez 3 azonnal nem értette meg, hogy a biztonságára gondoltunk.

— Valami megoldást kell találnunk a találkozásokra. Ha akarja, előre meghatározhatjuk a napot, az órát és a helyet.

— Sajnálom, hogy elsőre nem értettem meg — szabadkozott Fernandez 3.

— Semmi baj — felelte Lily. Diego telepatikus úton néhány gondolatot váltott Lilyvel, majd előállt egy javaslattal.

— Mit szólna hozzá, ha feljönne az épület lapos tetejére, és ott várna ránk?

— Miért ne? Mikor és hány órakor?

— Holnap éjfélkor? Azt hiszem, olyankor már mindenki alszik.

— Rendben.

— Ha megenged még egy kérdést — szólalt meg Kurihara.

— Igen? — Fernandez 3 a japán férfire nézett, miközben félretolta maga elől az üres tányért.

— Maga szerint a titkosrendőrség szemmel tartja, és könnyen lehet, hogy letartóztatják. Gondolt erre a kockázatra? Hogy vallomásra kényszerítik, megkínozzák, végül kivégzik?

— Természetesen. — Egy szomorú mosoly futott át az arcán. — Jól tudom, mit kockáztatok. Még maguk nélkül is életveszélyben vagyok — ahogyan mindenki. De ne aggódjanak. Nincs veszélye annak, hogy eláruljam a kapcsolatunkat, még a legnagyobb szenvedések közepette sem, kielégítve szadista vágyaikat. Ha éjjel jönnek, lesz elég időm ráharapni erre — mondta, és elővett zsebéből egy apró üveg ampullát.

— Nincs orvosság az azonnali halál ellen.

— Nem fél?

— Persze, hogy félek. Mindenki fél az ismeretlentől. De nincs más választásom, ugye? Ha meg kell halni, akkor inkább gyorsan, értelmetlen szenvedés nélkül.

— Biztos benne, hogy egyszer eljönnek? — Lily megborzongott a letartóztatás gondolatától is.

— Halálosan biztos — felelte Fernandez 3. — Nálunk mindenki eltűnik egy szép napon. Csak idő kérdése. Akik a hatóságoknak dolgoznak, mindig gyanúsak, és amint találnak a helyükre valaki mást, eltüntetik őket. Ez vár rám is, és ez ellen nem lehet tenni semmit.

— És ha velünk maradna? Élhetne bárhol egy másik földrészen, távol ezektől az őrültektől — ajánlotta Diego, szinte akaratlanul.

— Minek? — kérdezte Fernandez 3. — Gyalog vagy biciklivel közlekedni, mert maguknál nincs út, sem jármű. Egyedül élni. El tudja képzelni, hogy maguk közül egy nő hozzámegy egy férfihoz, aki napról napra öregszik? Hogy majd valaki ápolja őt, mint egy beteget? Csak nem gondolja komolyan. Nem! Szó sem lehet róla. Itt maradok.

95

Közel egy évig tartották a kapcsolatot, amely idővel barátsággá mélyült. Heti találkozásaik során megmutatták neki a világot. Ő volt az egyetlen klón, aki megismerhette a letűnt kor csodáit. Aztán egy napon minden megszakadt. Fernandez 3 nem várta őket a megszokott módon.

Lily és Diego sokáig várakoztak, mert nem akarták beismerni a valóságot, amit az első nap óta sejtettek: barátjuk letartóztatását és eltűnését. Láthatatlan kötelék fűzte őket össze. Nehéz volt belenyugodni, hogy soha többé nem láthatják. Abban reménykedtek, hogy öngyilkossága sikerült, és nem kellett hiába szenvednie.

Egy éjjel Diego Walraf visszatért Fernandez 3 lakásába Lily tudta nélkül. Minden eltűnt. A szobák üresek voltak, a könyvek, a bútorok – mindent elvittek a rendőrök. Még egy papírfecni sem maradt utánuk.

Éppen indulni készült, amikor kulcs fordult a zárban. Kíváncsi volt, ki tér vissza az üres lakásba, ezért a folyosóra sietett, hogy megnézze a látogatót. Ketten jöttek. Két rendőr, fegyverrel a kezükben.

Diego Walraf a folyosó végén állt, amikor az egyik rendőr észrevette. Az megfordult, és felszólítás nélkül, kapásból tüzet nyitott. A golyó Diego karját súrolta, mielőtt végleg eltűnt volna.

— De maga vérzik! — kiáltott fel Stockwell, amikor meglátta barátját.

— Szerencsére rosszul célzott a rendőr — fintorgott Diego. — Különben nem tudom, mi történik, ha a fejemet vagy a szívemet találja el.

Miközben elmesélte a kalandot, a fájdalom enyhült, és a seb lassan bezáródott. Csak elszakadt kabátujja és a vérfolt maradt emlékül.

— Vagyis megfigyelték Fernandez 3 lakását. Valahol el volt rejtve egy kamera, és már a kezdetektől tudtak a kapcsolatunkról — mondta Stockwell.

— Igen. Az első alkalom óta. A mi hibánk volt.

— Nem tudhattuk.

— Könyörtelen vadállatok ezek. Felszólítás nélkül lőnek. Meg akartak ölni. Valóban az ellenségeink — állapította meg Diego, majd kis gondolkodás után hozzátette:

— Ne mondja el senkinek, mi történt. Még Lilynek sem. Nem kell őket feleslegesen megijeszteni.

96

Fernandez 3 hírei szinte olyan alapossággal zavarták és változtatták meg életüket, mint a századokkal korábbi nagy átalakulás. Akkor a képességeik változtak meg — most a magatartásuk.

— Elaludtunk — jegyezte meg Alma a Tanganyika-tó melletti rejtett otthonukban.

— Boldogságban éltünk, és egyetlen alkotásunk a klónozás volt, amelyből tökéletes csőd lett — gondolkodott fennhangon Stockwell, szinte egy időben Almával. Shannon nem válaszolt.

Egyik napról a másikra visszanyerték alkotóerejüket. Végleg elhagyták a haszontalan biológiát, és kizárólag a robotikával és informatikával kezdtek foglalkozni Gilian Arroyo irányítása alatt, míg az atomfizikát és a matematikát Judith és Lily vezették. Minden alkotó energiájukat ezekre a területekre összpontosították.

Fernandez 3 eltűnése óta soha többé nem sikerült kapcsolatba lépni a klónokkal. Mindannyian ismerték a szándékaikat. Kurihara emberei teljesen robotizálták a három agrárközpontot, hogy felszabadítsák az embereket a mezőgazdasági munkák alól.

Fernandez 3 informatikai kódjait felhasználva Kurihara technikusai saját céljaikra alkalmazták a klónok találmányait. Az „árnyékromboló” is a klónok alkotása volt. Kurihara gyorsan észrevette, hogy ez a fegyver még messze nem volt harcképes. Intellektuális képességeiknek köszönhetően ötven év alatt sikerült működőképessé tenniük. Az új változat több száz kilométeres körzetben minden életet megsemmisített — ellentétben a Stockwell 18 számára készített változattal, amely alig 500 méteres hatókörrel rendelkezett.

A klónok tudománya nem fejlődött olyan gyorsan, mint a népességük növekedése. Több millióan éltek már a kaliforniai partok mentén, újraépítve a régi városokat Los Angeles és San Francisco körül. Fejlesztéseiket hátráltatta, hogy képtelenek voltak megvalósítani az antigravitációs motort, amely a fegyver űrbeli használatához lett volna szükséges. Végül feladták, és újraindították a régi típusú rakéták gyártását.

Technikailag a régi Apolló-óriásrakétákat reprodukálták. A legnehezebb feladat az üzemanyag kérdése volt. Egy egész generáció, számos súlyos baleset, felrobbanó rakéták és több száz áldozat árán sikerült végül szilárd üzemanyagot előállítani.

Nekik azonban nem volt szükségük a régi rakétákra, sem a Cap Canaveral űrközpontra, hogy a Föld körül platformot építsenek. A telekinézis segítségével szállították és szerelték össze a szerkezeteket a Föld körül. Az így létrehozott, hatalmas, lencse alakú, többemeletes műhold minden szintje saját gravitációs viszonyok között működött. Ennek megfelelően folytatták kísérleteiket földi, holdi vagy súlytalansági körülmények között. Ilyen feltételek mellett fedeztek fel új ötvözeteket és fémeket is.

Ebben a földkörüli laboratóriumban kutatták a csillagközi utazás lehetőségét. Carnavon titkos álmán dolgoztak: az utazás lehetőségén a mindenségben.

A szilárd vagy folyékony üzemanyagot használó rakéták csak a Föld közvetlen környezetében, például a Holdra vagy a Marsra voltak használhatók. Sebességük nem tette lehetővé a hosszabb utakat a Naprendszerben. Az üzemanyag mennyisége és az út hossza szabta meg a határokat — így a világűr meghódítása lehetetlenné vált.

Több mint egy évszázadra volt szükség ahhoz, hogy Judith, Lily és indiai munkatársuk, Dwârkânâth Devi megvalósítsák az antigravitációs motort. Ausztrália közepén hozták létre a Központi Galaktikus Kutatóintézetet, elhagyva a New York-i MIT-t és a heidelbergi egyetemet. Az új intézmény egy teljesen néptelen vidéken épült fel, a régi Alice Springs helyén. Nyáron a hőmérséklet meghaladta a 40 Celsius-fokot, télen pedig 5–10 fokra csökkent. Körülöttük semmi más nem volt, csak a végtelen föld és az átlátszó égbolt — a csillagok kapuja.

97

Nem volt kedvem elindulni. Mindig szerettem ezeket az órákat, amikor teljesen egyedül lehettem, távol mindentől. Még Alma sem jött velem, és kivételesen nem hiányzott. Mindig tiszteletben tartotta a magány utáni vágyamat. De általában néhány óra után már visszavágytam hozzánk, a tó partjára, ahol türelmesen várt rám.

Ma szerettem volna megállítani az időt, késleltetni az égi órát. Gondtalan kis barátom, Csip-csip társasága épp elég volt. Nem volt kedvem megkeresni Rhodoszi kertünket, ahol Judith, a gyerekeim, unokáim, dédunokáim, majd ismeretlen lények vártak. Közel ezer éve ismert barátok. És életem fele, Alma. Vártak rám, hogy egy végső soron felesleges születésnapot ünnepeljenek. És én meglepődés és boldogság helyett úgy köszönjem meg az ajándékokat, hogy indulnunk kell, és borzalmas fegyverünket használni — hogy megsemmisítsük saját alkotásainkat, ha nem akarjuk, hogy ők tüntessenek el bennünket.

Mindig arra gondoltunk — évszázadok óta —, hogy soha többé nem kell majd ölnünk. Figyeltük őket. Az egyik első antigravitációs gépünkről folyamatosan figyeltük őket. Láttuk, és bevallom, csodáltuk az erőfeszítéseiket, amikor a rakétakilövő pályát építették. Láttuk a szerencsétlenségeket, a kudarcokat, majd néhány évvel ezelőtt az első sikert. Végül fellőttek egy műholdat, amellyel bennünket akartak megfigyelni. Valójában semmit sem ellenőriztek, mert kevesen voltunk, és szétszórva éltünk a kontinenseken. Soha nem alapítottunk városokat, csak néhány üzemet és megművelt földeket.

Miért akartak minket megsemmisíteni? Nem tudom megmondani, hányszor beszéltünk erről Almával és a barátaimmal, és soha nem találtunk kielégítő választ. Régóta tudtuk, hogy gyűlölnek minket, mióta a Fernandez–3-mal találkoztunk, mert különböztünk tőlük. De annyi hely volt még a Földön, nem volt súrlódás közöttünk, nem volt közvetlen kapcsolat a két társadalom között.

— Miért kellett ölni? Miért vágytak rá, hogy öljenek? Nem találtam más magyarázatot, mint hogy emberek voltak. Régi hibáinkat örökölték. Nem örökölték a képességeinket, de megőrizték a hibáinkat. Hirtelen megértettem, hogy a változás eltüntette, semlegesítette természetes gyengeségeinket. Nem voltunk többé harciasak, nem kerestük a hatalmat a hatalomért, nem akartunk uralkodni, igazgatni, vezetni. Nem vágytunk a világ összes gazdagságára, nem voltunk türelmetlenek, nem siettünk — mert idő volt előttünk. Mindnyájunknak megvolt, amire szüksége volt; nem kellett többé lopni, nem kellett mindenáron birtokolni. És bár egymástól függtünk, a kapcsolat a többiekkel nem volt kényszer, nem a közelség következménye, hanem önkéntes választás eredménye. Együtt voltunk, amikor együtt akartunk lenni.

Újra a szigeten voltam, a Lualaba folyó közepén. Egyedül a homokos parton, a zöld, vad növényzet között, egy kis ugráló veréb társaságában. Elveszett, számomra láthatatlan magokat keresgélt, miközben végtelen monológját fecsegte.

Annyira szerettem kis barátomat! Szerettem és irigyeltem, mert a problémái csak olyan nagyok voltak, mint ő maga. Hallottam körbe-körbe forgó gondolatait. Nem kellett választania, hogy öljön, vagy megöljék. Soha senkit nem öltek meg a kis verebek — minden madárhoz hasonló rossz természetük ellenére. Csak önzők voltak, egyszerűen élni akartak.

Ez az. Túlélni. Mi nem voltunk önzők, de élni akartunk. Miért hagynánk, hogy kiirtsanak minket, amikor csodálatos módon megváltoztunk — hála alkotóinknak? Hétköznapi értelemben már nem voltunk emberek. Mennyi ideig tart az életünk? Nem lehetett tudni. Én vagyok a legidősebb a társaim között — meglehet, elérem az ezer évet, vagy még többet? Nem tudom. Embertelenné váltunk az életkorunk miatt. És én nem akartam eltűnni. Élni akartam, s ez a vágy ösztönös volt.

Egy végtelen erejű, fájdalmat okozó gondolat nyilallt az agyamba, majd lassan elcsitult.

— Végre kezdi érteni.

Csip-csip ijedt kiáltással ugrott a vállamra, védelmet keresve, s én egy vakító fénypontot láttam a folyó fölött lebegni. Közeledett, és emberi formát öltött. Előttem állt, egy sortot viselő emberre hasonlított. Mint legutóbb Lemarinelben.

— Mit? — kérdeztem. Nem féltem tőle, tudtam már, hogy nem bánt. Csip-csip is megnyugodva elrepült, és a jelenség lábai előtt csipegetett. A lábai nem érték a földet.

— Hogy nem tűnhetnek el a fejlődésük ezen fokán! Szerencsére, a változás ellenére megőrizték az életfenntartás ösztönét. Ne feledje, nem tudok mindig segíteni.

— Harcolni kell, és nem hagyni...

— Így van — szakított félbe a látogató. — És a jövőben gondolják át hosszabban, amikor nehéz választás előtt állnak, mert az alkotás váratlan következményekkel járhat. Ne játsszák el a szerencséjüket!

„A türelem — ez az, ami önöknek a legnehezebb. Mindennek ellenére mindig sietnek. Pedig jól tudják, hogy ott lesznek holnap, jövőre, tíz vagy száz év múlva is. Jól tudják, hogy szinte semmi esélyük elkapni a rengeteg betegséget, amely az élőket környezi. Egykor azért siettek, mert az idő volt az ellenségük. Most viszont nem értik még, hogy az idő számukra már semlegessé vált. Szükséges, hogy sokan legyenek terveik megvalósításához? Egyáltalán nem. Van idejük a természetes szaporulathoz is, ha ezt a céljaikhoz szükségesnek tartják.”

Engem nézett, és magamban éreztem a szellemét. Tudtam, hogy előle semmit sem lehet eltitkolni. Bennem olvasott. Képtelen voltam válaszolni — nem volt hozzá erőm. Tudtam, hogy uralma alatt tart, hogy nyugodtan tanulmányozhasson. Mindent tudott. Ismerte a válaszom.

„Látom, megértette tévedésüket.” Szavait, gondolatait önmagamban hallottam.

„Jól tudjuk, nem könnyű jól választani. Nem akarunk még egy súlyos kudarcot. Ha önök eltűnnek, és helyüket kreációik veszik át, abból tragédia lesz.”

— De miért gyűlölnek minket? — Ez már egy segélykiáltás volt. Úgy tűnt, megértette, mert azonnal válaszolt.

— Az emberek mindig gyűlölik azt, amit nem értenek. Pontosabban: amit megmagyarázhatatlannak tartanak. Akkor vagy nevetségessé teszik, vagy imádják — félelmükben. Így születnek az istenek: az ismeretlent, a megmagyarázhatatlant istenné változtatják. Önök láthatók — és mégis érthetetlenek. Nem tudják önöket nevetségessé tenni, mint egykor a néha felbukkanó repülő csészealjakat. Önöket látva nem istenekre gondolnak, hanem egy megsemmisíthetetlen, tőlük különböző lényre. Ezért csak gyűlölni tudják — és eltüntetni kívánják.

Hosszan nézett, majd tekintetét elfordítva felszabadított. Ismét önálló lettem. Újra én ellenőriztem az elmémet.

„A csillagok felé akar menni?” — kérdezte.

— Igen — dadogtam. — Az álmom...

— Mint mi. A vágyat örökölték. A kíváncsiság az emelőkar — minden mozgás és fejlődés ereje.

— Öröklés? Ez a szó szentségtörésnek tűnt.

— Igen. Nemcsak mesterségesen alkottuk önöket, hanem önmagunkból a legjobbat adtuk.

— A maguk képére? — Nehezen ejtettem ki e szavakat.

— Igen. Ott volt előttem, nem érintette a földet, körülötte vibrált a levegő, mintha hőforrás lenne.

— Akkor a gondolat, hogy isten képmására születtünk...

— Igen. Homályosan sejtették eredetüket, és hamis magyarázatokat adtak, hogy kielégítsék a csodaváró szükségleteiket.

Néhány pillanatig csendben maradt. Aztán ismét tudatában voltam, hogy bennem van a szelleme, mielőtt lassan, lábujjhegyen kihúzódott.

„Most kissé jobban ismer minket. És lassan az ismeret téglái elfoglalják a helyüket, megkönnyítve a fejlődést. Hosszú ideig nem látjuk egymást viszont — és önöknek kell majd biztosítani az utat. Jól választani. Lassan gondolkodni. Van idejük. Ne felejtsék el! Eddig az idő mozgott önökben. Most önök mozognak az időben — mióta megváltoztak. Ne felejtsék el! Soha ne felejtsék el!”

Átlátszóvá vált. Árnyképe elmosódott, majd egy kicsiny fényponttá lett — miniatűr napként ragyogott felettünk. Csip-csip újra megijedt. Érezte, hogy valami rendkívüli történt.

Egyedül voltunk a szigeten. A növényszigeteket sodró folyó közepén. Egyedül: a kis veréb és én.

98

Évekkel Fernandez 3 eltűnése után Diego Walraf folytatta látogatásait Los Angelesben. Gyakran egyedül járt oda, időnként Lily társaságában. Látni akarta, hogyan élnek, mit gondolnak, és mit mondanak róluk az ellenségeik. Tagadhatatlanul meglepte, hogy az új társadalom sok tekintetben a régi, a régi emberiség eltűnése előtti világ másolata volt.

Volt újság, rádió és televízió, a hirdetések elárasztották a szaporodó kaliforniai lakosok életét. A sportélet sem különbözött sokban a hajdani világtól – bár időnként még vadabbnak és brutálisabbnak tűnt, mint korábban.

Diego Walraf jól ismerte a várost, hiszen egykor ott dolgozott. Lily számára azonban minden új volt – múltbéli emlékei a jelen valóságával keveredtek. Meglepő módon a századok alig változtatták meg a város szívét. A felhőkarcolók nagy része megmaradt, a jelenlegi lakók kijavították az idő okozta károkat. A központtól távoli negyedek egy részét lerombolták – kis házak, üzemek és egyenes utcák helyét a zöld természet vette át. Más negyedeket újraépítettek, s azok a dolgozók alvóvárosává váltak.

Egyszer meglepődött, amikor véletlenül rátalált a Los Angeles-i Memorial Coliseumra, a város hatalmas stadionjára. A századok sem tudták lerombolni: fennmaradt, akár római elődje. Látszottak ugyan rajta a javítások, de egészében jó állapotban volt. Csodálhatta a bejárat árkádjait, és a feliratot, amely mintha semmit sem változott volna az évszázadok során: Los Angeles Memorial Coliseum. A cím is ugyanaz maradt: South Figueroa Street. Egyedül a hatalmas hirdetések tanúskodtak arról, hogy nem a múltban jár: azok a Krisztus-király egyház ünnepét reklámozták.

„Jöjjetek! Krisztus-király egyháza benneteket vár! Az Apostol jelenlétét hirdetjük! Itt lesz! Jöjjetek, Krisztus-király gyermekei! Holnap este 8-kor, amikor a nap lenyugszik, az Apostol leszáll az égből…”

A legenda szerint soha senki nem látta az Apostolt. A gondolat, hogy most talán megpillanthatja az állami vallás kétségtelen vezetőjét, izgalommal töltötte el Diego Walrafot.

— Holnap este óriási vallásos tüntetés lesz a Los Angeles-i Memorial Coliseumban — mondta Jacknak, miután visszatért a spanyol misszióból. — Jöjjön velem!

— Sportstadionjuk is van? — kérdezte Jack.

— Igen, a régi.

— Szívesen mennék… de az arcom. Könnyen felismerhetnek. Stockwell tábornok rám hasonlít, ne felejtse el!

— Igaza van. A képe mindenütt látható, hiszen maga az új világ szeretett vezetője.

— Igen… egy megbolondult világ. Látja, nem mehetek. Józan ész kérdése. Arról nem is beszélve, hogy nem vagyok meggyőződve róla, hogy szívesen lennék százezer megvadult ember között! Nem szoktunk hozzá. Komolyan látni akarja azt az Apostolt? A szélhámost, akit Apostolnak neveznek?

— Igen. Ne felejtse el, hogy eddig senki sem látta. A jelenlétének biztosan van valamilyen jelentősége.

— Kérdezze meg Carnavont, hátha ő elkíséri — tanácsolta Jack.

— És én nem mehetek magukkal? Többször együtt jártuk a várost, elfelejtette? — szólt közbe eddig hallgatag Lily.

— Nem, nem felejtettem el, Lily. De nem akarom magát egy tömeg közepén tudni. Ott nagyon vigyázni kell arra, mit mondunk fennhangon.

— Nem tudnak minket elfogni, tudja jól!

— Tudom — válaszolta Diego halkan. — De akkor sem akarom.

99

Csip-csip és én mintha egy oázisban lettünk volna, a pálmák között. Mögöttünk a mesterséges hegy – valaha közönséges salakhalom volt, ami az évszázadok alatt heggyé változott, hála az oldalát benövő fűnek és bokroknak.

Ha nem tévedek, a pálmaoázis a régi Hotel Lido helyén nőtt ki. Ez volt a város egyetlen olyan pontja, ahol egykor az úszómedencét pálmák kerítették. Századokkal később a hotelből semmi nem maradt, ahogy a városból sem. Lassan repültem a régi Elisabethville helyén, a végtelenbe nyúló szavanna fölött. Kis verébbarátom engedelmesen a vállamon üldögélt ellenőrző utam alatt.

Ahol fent jártunk, még látható volt az egyenes sugárutak nyoma. Az idő és az évszakok váltakozása ellenére a betonlapok körvonalai megmaradtak. A repülőtéri kifutópálya mint egy leprás seb húzódott végig a természet zöldje alatt.

Persze, már semmi sem volt igazán látható. A kis afrikai város nem tudott ellenállni az időnek. Visszatértem kiindulási pontomra, a pálmák közé, ahol Csip-csip más verebekkel találkozott.

De igazából más gond foglalkoztatott, mint hogy emlékeim egykori városának archeológiai maradványait látogassam. Tudni akartam, mi történt.

Erősen tűzött a nap, és a pálmák nem adtak elegendő árnyékot. Pedig több száz kilométert kellett még átrepülnöm a szigetemig, valahol a Lualaba mentén, Kabalo környékén.

Csip-csip elkísért. Eleinte a kis madarak gondtalanságával körülöttem röpdösött, majd elfáradt, és a legegyszerűbb megoldást választotta: a vállamra telepedett. Utunk csodálatos volt, mintha az éden felett repültünk volna, elvadult, de lenyűgöző tájak fölött. Más körülmények között órákig néztem volna az Upemba-tó körüli állatvilágot. Csip-csip és én követtük a folyó kanyarulatait, de Ankoro környékén — a falu teljesen eltűnt a Luvua torkolatánál — először vettem észre egy különös esemény előjeleit.

Nyitott szellememmel semmi értelmes gondolatot nem tudtam felfogni. Az állatok gondolatai nem olyan bonyolultak, mint a mieink. Kizárólag a létezés lényegi dolgaira koncentrálnak: élelem, ellenség, nőstény, hím. A félelem gondolata náluk nem létezik. A halál számukra nem bír akkora jelentőséggel, mint nekünk. Minden remény nélkül harcolnak az utolsó pillanatig. Az életösztön náluk sokkal erősebb.

Ankorótól kezdve elgyengült a gondolatok kavargása, mintha hangtompítót tettek volna rá. Egy kábult lelassulás – nincs jobb szavam rá. Az állatvilág, az alacsonyabbrendű bogaraktól a magasabbrendű emlősökig, megdöbbenésben bénult meg. Kabalo közelében magasra emelkedtem. Csip-csip nem érzett semmiféle veszélyt, és én sem láttam semmilyen változást. A természet érintetlennek tűnt. Nem voltak égésnyomok, nem érződött rádióaktivitás sem – amit Csip-csip bizonyosan megérzett volna. Csak a csend. Fentről láttam érintetlen szigetem, és ha nem lett volna ez a nyomasztó csend, azt hihettem volna, semmi sem történt. Pedig a szigeten eltűnt minden élet.

Csip-csip hiába ugrált egyik ágról a másikra, a poros levelek között, senkit sem talált. Törzsének minden tagja eltűnt. Nem volt több bogár, egyetlen szúnyog sem énekelt a fülembe. Semmi. Minden élet eltűnt. Rosszabb volt, mint a Nagy Változás után. Akkor még az embernél alacsonyabb rendű élőlények folytatták létezésüket. Most: semmi.

Féltem, mert megértettem. Meg merték tenni. Betartották fenyegetésüket az Árnyékrombolóval. Közel ezer éve tűnt el titokzatosan az emberiség – most kitört a háború az emberek és a klónok között.

Körülbelül egy négyzetkilométeren minden organikus élet eltűnt. Az Árnyékromboló nem válogatott. Egy fizikai valóságra épült: arra a pozitív részecskére, amit minden élőlény árnyékként maga mögött cipel. A föld körül keringő generátor pozitív antipartikulumokat sugárzott – ennyi volt az egész. Az élet nyomtalanul semmisült meg.

Hagytam kis barátomat elrepülni, búcsú nélkül. Elment, hogy eltűnt törzsének tagjait keresse. Csak abban reménykedtem, hogy mindketten életben maradunk, és egyszer még újra találkozunk.

Csak egy kis haladékra vágytam. Hogy egyedül legyek, és nyugodtan gondolkodhassak. A születésnapom ünnepe meghiúsult. A váratlan támadás mindent megváltoztatott. Most az életünkért kellett harcolnunk. De még szükségem volt egy kis időre, hogy összeszedjem a gondolataimat. Az Ördög Kapuja felé indultam.

Semmi nem maradt a régi vasúti hídból. Az évszázadok megették a vasat, még a beton oszlopok is szétmorzsolódtak – kivéve egyet. Az valami csoda folytán épen megmaradt, egyfajta magányos sziklaként a távoli két part között, a forrongó víz közepén. A betonoszlop, ahol Alma és én oly rég magunkról beszélgettünk.

Itt a Lualaba medrét hatalmas sziklák szabdalták, és a zubogó víz őrjöngve tört utat magának ezen a szörnyű lépcsőzeten. Magasan ültem az oszlopon, a folyó és partjai fölött, elzárva a világtól, és a környező vadont figyeltem.

Tudtam, hogy kevés időm maradt. Választanom kellett. Alig volt időm arra, hogy ezt a látszólagos nyugalmat kihasználjam. A döntés órája elérkezett.

100

Carnavon elfogadta Diego Walraf meghívását. Már órákkal a stadion megnyitása előtt várakoztak a színes tömegben. A bejárat előtti térség fekete volt az emberektől, és vigyázniuk kellett, hogy egymástól ne szakadjanak el. Csak néhány gondolatot cseréltek, amikor valami felvilágosításra volt szüksége Carnavonnak.

— Mivel fizeti majd a belépőt?

— Ingyenes, ezért akartam menni. Tudja jól, hogy pénzem nincs — válaszolta Walraf, miközben lassan haladtak, sodorva a tömeg áradatával.

A meglepő az volt, hogy körülöttük senki nem beszélt. Ha régi focimeccsekre vagy más sporteseményekre emlékeztek, akkor a tömeg szenvedélyesen vitatkozott a csapatok esélyeiről. Az emberek beszéltek, ettek és ittak. Itt semmi hasonló nem volt. Meglepő csend, itt-ott néhány elvágott szó, az egyetlen zaj a rossz járdán a lépések ritmusa volt.

Komor arcok. Néhány rendőrkocsi az acélsisakos és fegyveres emberekkel szigetként bukkant fel a körülöttük sikló emberek tengerében.

Lassan megtelt a stadion. A lépcsőzetes padok megteltek, százezer ember várakozott a csendben. Carnavon és Diego Walraf a látvány hatása alatt álltak. A füves pálya közepén egy alig néhány négyzetméteres emelvény üresen várt. Nem volt rajta sem szék, sem állvány, semmi.

A tömeg hallgatása éles ellentétben állt a hangszórókból ömlő jelszavakkal. Stockwell tábornokot és a Krisztus-király egyházat éltették szüntelen. A zöldellő pálya körül három sorban rendőrök, és közöttük néhány civil fordult a hallgatag tömeg felé.

— Civilben vannak biztosan az erkölcs őrei — gondolta Diego Walraf.

— A titkos rendőrség? — Carnavon nem ismerte pontosan az őrök feladatát.

— Igen.

— Honnan jön majd az Apostol? Semmi útat nem hagytak szabadon az Apostol és kísérete számára.

— Fogalmam sincs. Majd meglátjuk — válaszolta Walraf.

A Memorial Coliseum valami megmagyarázhatatlan légkörben fürdött. Régi emlékeikben türelmetlenül üvöltő szenvedélyes tömeget láttak. Itt semmi ilyen nem volt. Egy valószínűtlen légkörben az aggodalmas csendet a hangszórók ordítása képtelen volt feloldani.

Felettük a lenyugvó nap fényében fürdő kék ég lassan sötétebbé változott, átlátszóságát elveszítve. Sötét fátyol, szemfedőként takarta a stádiumot, amit semmi fény nem próbált szétoszlatni. Mikor a haldokló nap utolsó fénye is eltűnt, és az égen csak egy csillag pislogott fölöttük, a hangszórók elhallgattak, és halálos csend borította a százezer embert.

Váratlanul fényszórók fénye öntötte el az üres emelvényt. Elképedt szemük előtt egy felhő formálódott a levegőben, s közepén egy, az égből leszálló ember sziluettje jelent meg. Feje fedetlen volt, alakját egy burnusz takarta.

— Lebeg — gondolta Carnavon, és érezte karján Walraf ujja szorítását, és agyában egyetlen szó nyilallt: csend!

Mintha százezer szempár tartaná függőben, a mozdulatlan férfi lába nem érintette az emelvényt, miközben a felhők füstje lassan szétoszlott. Carnavon és Walraf a távolság miatt képtelen volt tisztán kivenni arcát. Hosszú szakáll rejtette, és haja a vállára omlott. Még közelebbről nézve is az Apostol szemeit majdnem teljesen takarta haja függönye. Mintha üdvözölné őket, széttárta karjait, és lábai az emelvényen voltak.

— Ti, a könyörületes Isten gyermekei, eljöttetek, hogy halljátok Isten hírnökét!

Hangja megragadta őket, mikrofon és erősítés nélkül, vagy a stádium akusztikája volt olyan, mint a régi görög vagy római színházaké. Mély, csodálatosan erős, síri hangja volt.

— Urunk parancsára a halál angyala megjelent előttem, jelzve, hogy a bűnhődés órája elérkezett. A hitetlenek, akik titeket alkotva Istennel egyenlőnek képzelték magukat, meglesznek büntetve, és megsemmisíti őket. Úrunk nem felejt el titeket. A világ meghódítására vezet, ha engedelmeskedtek neki, és tisztelitek a törvényeket, amiket az Úr diktál választottain keresztül.

„A halál angyala az emberek szívében olvasva kiválasztja a hitetleneket, akik nem akarnak Istenben és prófétájában hinni! Akik gőgösen próbálnak mesterséges életet teremteni, és kihasználni benneteket, rabszolgaságban tartani, abban a reményben, hogy imádjátok őket, és erőtöket használják jólétük és gazdagodásukért.

„Ne féljetek, meglesztek bosszulva! Az isteni igazságszolgáltatás órája közeledik. Legyetek készen Isten és képviselői dicsőségére, hogy a világot meghódítsátok!

Felemelte karjait, és lábai az emelvényt elhagyva lassan az ég felé emelkedett, felhőkkel körülvéve. A csend majd kézzelfogható volt, mikor a Chevauchée des Walkyries hatalmas akkordjai a hangszórókból bombaként robbantak a fejük fölött.

A próféta eltűnése után a tömeg némán és fegyelmezetten hagyta el a stádiumot. Senki nem beszélt, igaz, hogy a hangszórók zenéje süketítő volt. Erre az alkalomra várt Carnavon, hogy észrevételeit elcserélje Walraffal.

— Annak ellenére, hogy ez lehetetlen, azt hiszem, hogy megismertem prófétánkat.

— Ezt gondolom én is — válaszolta Diego. — És bevallom, hogy ez megrendített. Később beszélünk erről, nem most. Sohasem lehet tudni. Ő vagy valaki más talán képes minket meghallani.

Többet nem beszéltek, és egy keresztutcában, ahol nem volt világítás, eltűntek, hogy Stockwelléknél, Spanyolországban találják magukat.

101

— Biztosan felismerték? — Stockwell a Földközi-tenger fölött gyülekező felhőket nézte.

— Képtelenség volt fizikailag felismerni — válaszolta Diego Walraf. — Ahhoz túl messze voltunk, szakálláról és arcát elrejtő hajáról nem is beszélve. Talán látott már pyreneusi juhászkutyákat?

— Igen, ismerem őket. Miért?

— Olyan feje van, mint ezeknek a kutyáknak. A haján keresztül nézett.

— Nem a kinézet a lényeges — szólt közbe Carnavon. — A képességei. Egyetlen egy klón sem tud lebegni a levegőben és hirtelen eltűnni. A próféta igen.

— Ez így van — helyeselte Diego.

— És úgy beszél, mint azelőtt. Tele van gyűlölettel ellenünk és vallási fanatizmussal.

— Ez is igaz. Mint 900 évvel ezelőtt, még mindig azt hiszi, hogy ő az isteni szóvivő. Jon Nemes életben van!

— Ez lehetetlen! — Stockwell hátat fordított a tengernek, és barátaira nézett. — Mi hárman tudjuk jól, hogy halott, végleg eltűnt, nem így van, Diego?

— Így van. Fejében egy golyóval, nagy magasságból, éjjel hagytam leesni a Csendes-óceánba. Elképzelhetetlen, hogy túlélte. És ha feltesszük, hogy igen, akkor hol és hogyan élt mindentől messze, és hogyan sikerült vallását megalapítani és megkaparintani a lelki hatalmat?

— Képtelenség tudni.

— Igaza van Jacknak. Teljesen hiábavaló keresgélni, az semmire nem szolgál. Fényt vetni erre a misztériumra nem lehet. — Carnavon idegesen haját simogatta. — Szavaiból arra következtethetünk, hogy készen áll minket megtámadni. Már elmeséltem, hogy mit láttam Afrikában. Egy nagy területen minden élet eltűnt, ahol nem volt más csak állatok. Ez volt a gyakorlati kísérletük. Láthattuk, hogy mire képesek. Jon Nemes hadat üzent tudva jól, hogy képesek minden életet válogatás nélkül kiirtani. Szisztematikusan kell átfésülniük az egész világot, mert szétszórva élünk, és nem városokba tömörülve, mint ők. Végleges kipusztítást akarnak műholdjukra szerelt fegyverekkel. Gondolom ideje, hogy közbelépjünk. Árnyékrombolónk készen áll, és a szállítóeszköz az antigrav, amivel a csillagokba mehetünk. Azonnal semlegesíteni kell műholdjukat, hogy megakadályozzuk minden kárt, amit az élők között okozhatnak. Ezután mindnyájunk beleegyezésére van szükség, hogy kiselejtezzük őket. Beleegyeznek ebbe?

— Igen — volt Stockwell és Walraf egyhangú válasza.

102

Szemét kinyitva nem tudta azonnal, hogy hol van. A telihold hideg fénye kísértetiesre változtatta a szobabútorok körvonalát.

Diego Walraf későn feküdt, és felriadva ébredt. Egy pillantás az ébresztő világító számaira: alig két órát aludt. Normálisan álma mély volt, és valami szokatlan zajra volt szükség, hogy ájult álmából felriadjon.

Volt valaki a házban vagy a ház körül? Semmi gondolatot nem érzékelt, sem egy ismeretlen jelenlétet a pihenő ház alig észlelhető éjjeli neszei kívül. A bútorok reccsenései, vagy a parketta lécei csikorgása – mintha egy fantom surranna halkan az éjszakában.

Ismerte ezeket a zajokat. A világon mindenütt minden ház vagy lakás napnyugta után elvarázsolt kastéllyá változott. Az anyag körülöttük élte életét. Nem ezek a zajok ébresztették fel.

Mozdulatlanul lesve várt. Egy moraj. Távoli, mély, mint egy messzi vihar. A hangtól ágya és az ablaküvegek megremegtek. Diego felkelt, és az ablak elé állva nézte az óceánt. Az érzéketlen hold sápadt fénye visszatükröződött a hullámokon. Gyorsan felöltözött és kiment. A levegő langyos volt, és körülötte csend. Normálisan milliárdnyi tücsök cirpelt éjjel-nappal. Egy nyomasztó csend.

Ismét a moraj. De most sokkal erősebb, még mélyebb, és minden remegett, nem csak a levegő. A föld mozgott a lába alatt, s látta visszahúzódni a Csendes-óceán vizét. Diego Walraf felemelkedett, és magasan, mint részegként dülöngő háza fölött lebegett, mielőtt összeomlott volna. Nem hallotta az összeomlás zaját, mert a levegő tele volt morajjal, ami mindent elárasztott.

Távol északon egy remegő vörös fényt vett észre, gyorsan közeledett, és az óceánnal párhuzamos vonallá vált.

Fent, kétezer méter magasságban hideg volt, de nem érezte. Az apokaliptikus látványtól mindent elfelejtett, érzéketlenné vált, és hipnotizálva nézte a katasztrófát: a San Andréas hasadás kinyílását. Északon és délen terjeszkedett a tűzvonal, és a moraj egyre erősödött. Diego Los Angeles felé haladt, de a hold sápadt fénye képtelen volt áthatolni a várost takaró pórfelhőn. Nem követte tovább a tűzvonalat Frisco felé, mert egy vízfalat látott rohanni a part felé. A víz és a tűz találkozása titáni volt.

Nem maradt, és nem lebegett tovább, mert vacogott a hidegtől, és nem tudott lejjebb menni felmelegedni, mert túl veszélyes volt. Carnavonék napsütötte kertjébe ment a nyugodt Földközi-tenger csodálatos látványa felé.

103

Mindnyájan ott voltak. Alma, Judith, a gyerekei, unokái, dédunokái, és még távolabb, több nemzedék családjaikkal. Többszázan voltak Carnavon családjából, s még a felét sem ismerte személyesen! És a barátai: az első órák barátai, Stockwell és Shannon, és néhány gyermekük. Lily, Geordie, Walraf, Kurihara, Gilian Arroyo, Corine Horváth és Pepita.

Színes lámpák a kert fáira akasztva várták ébredésük napnyugta után. Ott voltak mindnyájan hatalmas félkörben a ház előtt, egy hallgatag tömeg telepatikus kapcsolatban.

Mikor Diego Walraf megjelent közöttük, már mindenről tudtak. Az eseményeket jelezte majdnem a katasztrófával egyidőben.

— Várni kell néhány órát, a napfelkeltét Kalifornia fölött — magyarázta Stockwell, miután néhány percig eltűnt, hogy személyesen lássa az eseményeket. A vulkáni aktivitás és a tüzek terjedése alapján talán semmi sem marad meg Los Angelesből és a klónok világából.

Az ünnep, Carnavon 964-ik születésnapja, e katasztrófa mellett, több százezer ember eltűnésével jelentőségét elveszítette. Alkotásaik eltűntek. S mégis elégedettek voltak, mert nem ők okozták a megsemmisülést, hanem egy természetes, előrelátható jelenség.

Az ünnep megrövidült, mert mikor napnyugta után az éj borította a Földközi tengert, mindenki Kaliforniába ment. Ott vastag füstfátyol takart mindent. A Mont Heléné tüzet okádott, és egy lávafolyam égette a környező erdőket.

Óvatosan, messze maradtak a tűzhányótól, és keresni próbálták a régi Kalifornia nyomait, de semmit nem találtak. Eltűnt a part a Csendes-óceán megnyugodott vize alatt. Ahol szétszórta a szél a füstöt, csak kiszáradt föld és meztelen hegyek maradtak minden életjel nélkül. Kurihara kedvelt Silicon Valley-je eltűnt a víz alatt, jelezve, hogy Los Angeles már nem létezett. Tudomásul kellett venni, hogy Kalifornia állam eltűnt minden élőlényével egy időben a műholdon a minden életet kiirtó fegyverrel.

84

Carnavon és élettársa kaliforniai házukban voltak. Diego néhány szóval elmesélte, hogy miért jött Fernandez 3, majd egyenesen visszatértek hozzá, ahol látogatója nyugodtan várakozott. Meglepetten ugrott fel, amikor megjelentek a szobában.

— Nehéz megszokni a helyváltoztatásukat — mondta kényszeredett mosollyal.
— Elhiszem — bólintott Walraf, majd bemutatta társait. — A barátaim, Carnavon és Alma, a felesége. Velem jöttek, hogy meghallgassák a történetét, ha maga is úgy akarja.
— Rendben.
— De mindenekelőtt jelezni akarom, hogy a rendőr — ha valóban az volt, aki a ház előtt ment el — többé semmilyen veszélyt nem jelent magára.
— Megölte? — kérdezte remegő hangon Fernandez 3.
— Dehogyis. Meghalt önmagától. Nem szokásunk ölni — mondta Diego Walraf, és nem fordította el a tekintetét. — Ha nem tévedek, megállt a szívverése, amikor hirtelen megjelentem mellette. Senki sem mondhatja, hogy nem természetes úton veszítette el az életét.
— Jobb így — hagyta jóvá látogatója. — Mit akarnak tudni pontosan?
— Mindent — válaszolta Carnavon. — Miért akarnak elpusztítani minket?
— Tud már erről?
— Amint látja.
— Mert mi nem szeretjük magukat!
— Miért? Mit vétettünk, hogy ennyire gyűlölnek minket?
— Semmit. Mások, mint mi. Ahogyan utaznak. Nincs szükségük gépekre: sem autóra, sem repülőre, még lábra sem, hogy helyet változtassanak. Tudjuk jól, hogy beszédre sincs szükségük. Maguknak telepatikus képességeik vannak. Egymás gondolataiban olvasnak. Vas egészségük van. Soha nem betegek. Mi pedig állandóan betegségekkel küszködünk, ártatlan gyermekek halnak meg gyógyíthatatlan betegségekben. Az idő nem fog magukon, nem öregednek. Gondolom, nem negyvenéves, mint amilyennek nézem. Mi viszont öregszünk. Harminchárom évesen már ősz hajszálaim vannak. Negyvenöt éves korban a nők terméketlenek. A férfiak és nők fizikai energiája ellenállhatatlanul csökken ötven év után. Mi mindig meghalunk. Az évek múlásával tudjuk jól, hogy közeledik a pillanat, amikor el kell hagyni az élők világát, és nem tudjuk, mi van az elmúlás után. Filozófusaink és teológusaink kihasználva ezt a helyzetet, jobb életet ígérnek a túlvilágon, vagy utódaink jobb életét a jövőben.
— Ezek a különbségek léteznek — hagyta helyben Alma. — De mi nem akartuk ezeket a különbségeket. Ellenkezőleg!
— Elhiszem, hogy igazat mond. Vannak olyan teóriák is forgalomban, hogy mindez nem a maguk hibája. Állítólag azt akarták, hogy mindenben pontosan olyanok legyünk, mint maguk.
— Ez az igazság. Gondolkodóik nem tévednek — válaszolta Carnavon. — De ezért a különbségért annyira gyűlölni minket, hogy kiirtásunkat kívánják? Ez mégiscsak túlzás, nem gondolja?
— Ha a véleményemet akarja tudni, azt válaszolom, hogy igen. Ezért vagyok itt — mondta Fernandez 3, miközben egymás után nézett hallgatóira. — De az én véleményemnek semmi jelentősége. Ha logikusan akarunk gondolkodni, a közös élet magukkal képtelenség.
— Miért? Elég hely van mindenki számára.
— Igaza van, asszonyom. Pillanatnyilag.
— Alma azt akarja mondani, hogy a földrészek üresek — vágott közbe Walraf. — Még ha nem is ismerik őket, tudják jól, hogy hatalmas, néptelen földrészek vannak.
— Tudjuk jól, persze.
— Mi a probléma akkor? Alig százezren élnek itt Kaliforniában. Mi szétszóródva majdnem láthatatlanok vagyunk az önök számára. Miért kellemetlen a jelenlétünk?
— Nem pillanatnyilag. Vezetőink több száz évre előre megtervezték történelmünket és fejlődésünket.
— Magyarázza el világosan. Kitervezni a történelmet? Hogyan? — hajolt előre az asztal fölé Diego Walraf.
— Az eljövendő nemzedékek számára. Nagyon lassan szaporodnak, és mi nem tudjuk, miért. Mi pedig, magukkal ellentétben, gyorsan szaporodunk az elhalálozások és az élet nehézségei ellenére is. Amikor majd más földrészeket gyarmatosítunk, az önök jelenléte fékezni fogja terjeszkedésünket. Nem tudunk együtt élni. Ez képtelenség!
— Igaza van — cserélték ki gondolataikat szótlanul.
— Mi nem keveredhetünk velük, mert képzeljék el: egy pár, ahol az egyik partner ellenállhatatlanul öregszik, míg a másik évszázadokon át fiatalon él! — Carnavon gondolatait Fernandez 3 kivételével mindannyian felfogták.

Rövid gondolkodás után Walraf feltette a lényeges kérdést:
— Hol tartanak a tervükkel?
— Elméletileg kész a gép. A gyakorlatban sikeresek a kísérletek, de csak kis távolságon, alig tíz méteren. Vagyis még nagyon messze vagyunk attól, hogy képesek legyünk távolról, a Föld nagy területein alkalmazni.
— És a földkörüli szállítás?
— Az sincs még kész. Éjjel-nappal egy másik csapat dolgozik rajta.
— Tudja, milyen rakétát akarnak készíteni? — A választ várva visszatartották a lélegzetüket.
— Tudom, hogy nem rakétáról van szó. Néhány elejtett szóból kiderült, hogy egy antigravitációs motoron dolgoznak.
— Antigravitáció?
— Úgy gondolom, igen.
— Ez már gyakorlatilag megvalósult?
— Dehogyis. Minden valószínűség szerint mi hamarabb elkészülünk, mint ők. Korábban kezdtünk dolgozni.
— Mennyi időre van szükségük, hogy a fegyver akcióképes legyen?
— Képtelenség megítélni — tétovázott Fernandez 3. — Meglehet, hogy elegendő lesz néhány év a nehézségek megoldására. De könnyen elképzelhető az is, hogy nem sikerül, mire megöregszem, és soha nem látom meg az eredményt.
— Tehát pillanatnyilag nem vagyunk veszélyben?
— Nyugodtak lehetnek. Még nem.

85

Carnavon és Alma egyenesen Spanyolországba mentek Stockwellékhez. Walraf egyedül maradt látogatójával.

— Látja, kérem, ez a váratlan megjelenés és eltűnés az, ami elviselhetetlen számunkra. Még nekem is! Úgy találom... hogyan is mondjam? Embertelen, csodálatos, megmagyarázhatatlan, hogy az egyik pillanatban itt van, és a másikban már máshol.

— Megnyugtatom, számunkra sincs magyarázat, hogyan és miért — mint sok más képességünkre — erre sincs — mondta Walraf, miközben a konyhában két üveg sört keresett.

— Akar egyet? — kínálta. Leült, levette a kapszulát, és egyenesen az üvegből ivott.

— Egyes kutatóink és vezetőink szerint az önök képességei a világ legjobban őrzött titkai közé tartoznak! — jegyezte meg Fernandez 3 is, miután ivott egy kortyot. — Jó hideg.

— Pedig mindenki tudja, hogy képtelenség egy titkot örökre megőrizni, semmi sem sérthetetlen. A valóság az, hogy magunk sem tudunk semmit. Annyi évszázad után néhány, az agyunkkal kapcsolatos észrevételen kívül semmit nem tudunk. De őszintén, miért kellene titokban tartani?

— Hogy megőrizzék velünk szemben az előnyt.

— És maga elhiszi ezt?

— Én nem. Ez nem logikus, hiszen semmiféle kapcsolatot nem tartanak velünk, és nem használják ki az előnyüket.

— Akkor miért?

— Fogalmam sincs — kortyolt bele újra Fernandez 3, majd hozzátette: — Szerintem ez féltékenység. Tiszta féltékenység. A féltékenységből lett politika. Mi féltékenyek vagyunk és irigykedünk. Minden olyan könnyű maguknak! Ezt nem tudják megérteni.

— Vagyis alsóbbrendűnek érzik magukat?

— Gondolom.

Diego Walraf a konyhába ment, és visszatérése után próbált magyarázatot adni.

— Maguk csak könyvekből ismerik a történelmet. Én életgyakorlatból. Átéltem. Akaratunk ellenére olyan helyzetben vagyunk magukkal, mint az európai hatalmak voltak az afrikai és ázsiai népekkel. Gyarmatosítók voltunk. Ismeri a gyarmatosítás történelmét?

— Igen, olvastam róla — válaszolta a látogató, és letette a sörösüveget. — A gyarmatok nem szerették magukat.

— Ez így van. Képmutatóan, önmagunk igazolására úgy tettünk, mintha hinnénk, hogy szeretnek bennünket, és mi is szeretjük őket. Valójában nyilvánvalóak voltak a különbségek. Nemcsak fizikailag, a látható különbség, de kulturálisan is. Ahol semmi nem volt érkezésünk előtt, oda mindent mi vittünk. Utakat építettünk, iskolákat, kórházakat, megszerveztük a földi, folyami és légi szállítást. Átadtuk a tudást, megtanulták a nyelvünket, a kultúránkat, és egy írni-olvasni nem tudó lakosságból egy elitet: orvosokat, mérnököket, művészeket formáltunk, egy modern állam bázisát.

— Maguk ismerték ezt a korszakot, ugye?

— Természetesen. Fiatal voltam még, mikor a politikai ellentétek miatt a korszak nagyhatalmai függetlenséget adtak gyarmataiknak. Ma már persze ez nem érdekes. Egyedül a hasonlóság érdekes a múlt és a jelen között. Maguk nem szeretnek bennünket és irigykednek ránk. Pontosan úgy, mint a múltban a többiek. Nem viselik el a különbségeket. Akkor mi voltunk a fehérek. Lehetetlen volt számukra fehérré válni. Mindent mi teremtettünk, és az általunk teremtett környezetben éltek. A házak, az iskolák, a közlekedés, a fegyverek, az államforma — mindent mi adtunk, mint egy formát. Be kell ismerni, hogy semmi nem jött tőlük, és ez elviselhetetlen volt számukra.

— Most pedig mi élünk az önök által formált, önöktől örökölt környezetben — ismerte be Fernandez 3. — És még kiáltóbb a különbség! A technikát meg lehet tanulni, és az idő múlásával, néhány generációval később el lehet képzelni, hogy az a saját technikánk, és nem egy örökség. A különbségek eltűnnek. De ez magukkal nem lehetséges. A különbség létezik száz év múlva is, éppúgy, mint az első napon.

Pillanatnyilag a sör eltüntette közöttük a különbséget. Fernandez 3 hosszasan nézte Walrafot, mielőtt megjegyezte:

— Maguknak nincs, nekünk halottjaink vannak.

— Mit akar ezzel mondani?

— Hogy családtagjaink visszavonhatatlanul eltűnnek! Gyermekek, szülők, szerelmek. Ez egy érzelmi kérdés. Maguk soha senkit nem veszítenek el. Azt lehet mondani, hogy immunizálva vannak a haláltól.

— Ez igaz — válaszolt zavartan Diego Walraf. — Hogy miért nem halunk meg? Magunk sem tudjuk. Ahogy azt sem tudjuk, hogy mi van a kezdet előtt, és az elmúlás után.

— Meglehet, de a különbség létezik, és nem lehet eltüntetni. Nem tudják megérteni, vagy csak nagy nehezen, hogy milyen érzés elveszíteni egy családtagot. Én elveszítettem a bátyámat, a gyermekemet és egy asszonyt. Az apámat nem, mert ő olyan, mint maguk — nem hal meg. Mikor fiatal voltam, sokat foglalkozott velem, és rengeteg mindent megmagyarázott a különbségekről. Ez az oka, hogy miért nem gyűlölöm magukat, mint a többiek. De a kérdés nyitva marad számomra is, és soha nem kapok rá választ.

— Azt gondolom, hogy nincs — Diego Walraf ítélete fellebbezhetetlen volt.

86

Otthon voltak, mindentől távol. Mint egy ébresztőóra tik-takja, úgy hatott a falon megbúvó gekkó kiáltása: az élet egyetlen jele. A szúnyoghálóval borított ablakajtón át látszott a telihold gyászos, hideg fényében fürdő tó.

— Mindig csak erre gondolsz… — suttogta az asszony.

Szeretkezés után Carnavon mindig hagyta, hogy Alma betekintsen a gondolataiba.

— Az én hibám — válaszolta Carnavon.

Úgy suttogtak, mintha féltek volna, hogy valakit felébresztenek ezen a csenden kívül.

— Tudod jól, hogy senki sem hibás. Előre nem tudhattuk, hogy különbözni fognak.

— Ha hagytam volna a robottechnikusokat...!

— A gépemberek is elromolhatnak. Soha semmi sem biztos. És tudod jól, hogy nem lehet előre látni a jövőt.

Alma ismerte Carnavon lelkiállapotát, levertségét, mióta megismerték Fernandez 3-at. Hazatérésük után hosszasan beszéltek barátaikkal.

— Soha nem képzeltük, hogy nem szeretnek bennünket! — mondta Stockwell. Szavai visszhangozták az általános vélekedést.

Később, amikor Walraf mindent elmagyarázott, annál nagyobb lett nyugtalansággal színezett csalódásuk, hogy Carnavon mea culpája révén minden tévedést magára vállalt.

— Dehogyis! Ez éppúgy nem az ön hibája, mint ahogy nem az enyém sem — próbálta észhez téríteni Lily, a legfiatalabb köztük. — Nem tudhattuk előre! Senki sem tudhatta. Ha szemrehányást kell tenni, akkor mindnyájan egyformán felelősek vagyunk.

— Senki sem tudhatta előre, hogy különbözni fognak — hangsúlyozta Stockwell.

— Az volt a hiba, hogy folytattuk a másolást az első csecsemők elhalálozása után, sőt később is, amikor már észrevettük, hogy nem örökölték a képességeinket — tette hozzá Shannon.

— Ezek még csak kezdeti hibák voltak. Technikainak mondhatók — folytatta Lily. — A legnagyobb baj a szeretet hiánya. Nem szerettük őket igazán.

— Ez nem igaz, Lily! — lázadt fel Shannon. — Én szerettem a lemásolt gyerekeimet! Te is. Mindenki, azt hiszem.

— Rajtunk kívül, akik nem akartunk — jegyezte meg szárazon Alma.

— Kezdetben szerettük ezeket a gyerekeket — ismerte be Stockwell. — Normálisnak tartottam őket, a saját gyerekkoromra gondolva, amikor én is pont olyan voltam, mint ők.

— Mindnyájan ilyenek voltunk — helyeselt Kurihara.

— A szeretet problémája csak később jelentkezett — mondta David, és az eddig szótlanul ülő anyjára, Judithra nézett. — Később, amikor egyre többen lettek, és a kapcsolat a szülők és a másolt gyerekek között meglazult, mert robotnevelők és professzorok foglalkoztak velük.

— Davidnek igaza van — állt mellé Judith. — Mert együtt maradtak, összetartottak, érzelmileg egy kasztot formáltak, egy társadalmat. Hasonlítottak egymásra, közös pontjaik voltak, amelyek hiányoztak közöttük és közöttünk.

— Elmúlt a sajnálkozás ideje — szólalt meg először Geordie.

— Igaza van — mondta Walraf, miközben kutatóan nézte. Egy nagy, kerek asztal körül ültek, mint mindig, amikor szükség volt a jelenlétükre. A termet 150 évvel ezelőtt építették Stockwellék, a házuk közelében.

— A múlt elmúlt, és a sajnálkozás semmit sem változtat meg — Lily szelíd hangja visszhangként követte Geordie gondolatait. — Tanulmányozni kell őket. Hogyan élnek? Mik a terveik? Pontosan mit valósítottak meg? Információkat kell gyűjteni.

— Kémkedés? — kérdezte Carnavon nehezen.

— Így is mondhatjuk — válaszolta Walraf. — Ellenőriznünk kell őket, hogy szükség esetén védekezni tudjunk.

— Úgy gondolja, hogy…?

— Ne legyen naiv, Carnavon! Fernandez 3 nyíltan elmondta, hogy ki akarnak irtani bennünket. Az a szerencsénk, hogy annyira szeret minket, hogy képes elárulni a társait.

— Mit javasol, Diego? — kérdezte Stockwell, aki már elképzelt valamit, de előbb hallani akarta a régi FBI-ügynök véleményét.

— Látni kell őket. Megfigyelni, hogyan élnek, mit csinálnak, milyen fegyvereik vannak.

— Azt hiszem, igaza van — mondta Carnavon. — Meg kell ismernünk őket, a jövőnk és a biztonságunk érdekében.

— Bizonyos gyakorlatom van ezen a téren. Elmegyek — tette hozzá Diego.

— Én is megyek! — mondta Lily.

Mindenki őt nézte. Rendületlenül simogatta ölében Pepitát, a macskát.

— Szó sem lehet róla — válaszolta Geordie.

— Miért? Tudod jól, hogy szeretek utazni!

— Azért, mert ez veszélyes.

— Miféle veszélyről beszélsz? Tudod, hogy nem tudnak megfogni. Nem kaphatom el a betegségeiket. És én ismerni akarom a szokásaikat, azt, hogyan élnek. Minden újságot azonnal közölni tudok anélkül, hogy helyet változtatnék. Végeredményben csak néhány napról van szó — akár minden nap hazajöhetek.

— Ingajárat? — kérdezte Shannon.

— Pontosan. Közben Diego csak a fegyverkezésükkel foglalkozik majd.

— Nyugodj meg — szólt Diego Walraf Geordiehoz fordulva, tudva, hogy az ő véleménye döntő biztonsági kérdésekben. — Lilyt semmi veszély nem fenyeget, ha mindent jól megszervezünk.

87

A napkorong mintha az óceán felszínét súrolta volna. Annyira elmélyedt gondolataiban, hogy csak az utolsó pillanatban vette észre az úton keresztben álló páncélost – akkor, amikor már nem tudott visszafordulni. Napnyugta után messziről láthatta volna a villogó kék fényeket. Most kénytelen volt lelassítani, és megállni a páncélos közelében, elviselve egy acélsisakos rendőr kifejezéstelen tekintetét, amely a rá szegezett gépfegyver csöve fölött vizsgálta.

Egyedül volt az úton, fegyveres rendőrök gyűrűjében. Alig húsz méterre az úttól egy fejjel lefelé álló autóroncs, mellette egy szerelőautó és egy mentő, körülöttük lázasan dolgozó emberek.

— Papírjait kérem!

Szótlanul mutatta fel a dokumentumait, tudva, hogy a rendőrök hatalma mindenek felett áll.

— Neve? – kérdezte a rendőr, miközben a papírokat tanulmányozta. Kollégája továbbra is mozdulatlanul tartotta a fegyvert a fejére irányítva.

— Fernandez 3.

— Hol volt?

— Vagy harminc kilométerre, a tengerparton.

— Miért?

A rendőr hangja színtelen volt, tekintete hideg; olyan érzése támadt, mintha a fejébe akarna látni.

— Egyedül lenni. Pihenni, halászni.

— Hol van a horgászbotja?

— A csomagtartóban.

— Nyissa ki! – parancsolta.

A rendőrök hátraléptek, helyet adva, hogy kiszálljon. Minden mozdulatát figyelték. Tudta, hogy egy hirtelen mozdulat poklot szabadíthat el – de még nem kívánt meghalni. Lassan kinyitotta a csomagtartót, és a három részre szétcsavart horgászbotra mutatott.

— Miért nem dolgozik?

Ezt a kérdést várta az ellenőrzés kezdetétől fogva. Meglepte, hogy nem ez volt az első.

— Egyhetes szabadságon vagyok. Az igazolás a kezében van, Stockwell 17 tábornok írta alá.

A rendőr lázasan keresgélt a papírok között. Amikor meglátta az aláírást, megváltozott a magatartása. Intésére kollégája leeresztette a fegyvert.

— Minden rendben, uram. Elmehet.

Hangja elveszítette fémes csengését. Visszaadta az iratokat, ő pedig visszaült a kocsiba.

— Mi történt? – kérdezte, miközben várta, hogy a páncélos félreálljon.

— Egy baleset – felelte a rendőr, és szalutált.

Fernandez biztos volt benne, hogy az út mentén összetört autó kétszer is elhaladt Diago Walraf háza előtt. Remélte, hogy az áldozat nem hagyott maga után semmilyen felvilágosítást, és biztos volt benne, hogy jó ideig nem térhet vissza Walraf házába – kétszer ugyanazon a helyen feltűnni gyanút keltene a rendőrökben.

Annak ellenére, hogy megadta a címét, nem tudta elképzelni, hogyan találhatná meg Walrafot egy ismeretlen városban, ha az a munkája felvétele után érkezik. Ha sokáig várakozik, és nem találja otthon, a kapcsolat végleg megszakadhat közöttük.

Ahogy közeledett a városhoz, a forgalom megélénkült. Az utakat mindenhol megtisztították, még a lakatlan negyedekben is. Elméletileg senki nem lakott a romok között, és fényes nappal a gépkocsikon kívül semmi nem mozdult. De most, naplemente után a romok feléledtek. Egy, a civilizáción kívül élő társadalom – a bűnözők osztálya – támadt fel az éjszakával.

Fernandez 3 reflektorai elsuhanó árnyakat villantottak fel, de még nem volt veszélyben. A forgalom nagy volt, és néhol még rendőrségi kék fényeket is látott.

Mozdulatlanul állt az ajtóban. Hazatérésekor mindig végigkutatta a lakást – a szobát, a konyhát, a fürdőszobát – kéretlen látogatók nyomait keresve. Különösen kifejlődött „emléklátó” képessége lehetővé tette számára, hogy a legkisebb változásokat is észrevegye. Jelentéktelen jeleket hagyott maga mögött: egy zokni, egy könyv vagy egy papírlap, amely egy bizonyos szögben állt a többi tárgyhoz képest.

Első pillantásra észrevette, hogy egy siető kéz másként tette le a könyvet az éjjeliszekrényre. A rendőrök jártak nála – ez nem lepte meg. Munkája, részvétele a titkos műveletekben automatikusan az ellenőrzött személyek közé sorolta.

Nem volt nyugtalan. Semmi veszélyes vagy tiltott nem volt a lakásban: sem leírás, sem terv, sem papír. Az égvilágon semmi. Talán lehallgatják – technikailag lehetséges volt. Akár filmezhették is. Annyi rejtett hely van egy lakásban! De nem akarta keresni vagy megtalálni őket – mert azzal csak azt bizonyítaná, hogy van mit titkolnia.

Hogy kémkedtek utána, megszokta – mint mindenki más. Annak ellenére, hogy „első generációs” volt.

Első generációnak nevezték azokat, akik – mint ő is – klónozás eredményeként jöttek létre. A többiek egy klón férfi és egy klón nő utódai voltak. Nekik volt családjuk: apa, anya, testvér, rokonok – nagybácsi, nagynéni –, nem is beszélve feleségről vagy gyerekről.

De neki nem. Tanulmányai végeztével, mikor a klónok társadalmába illeszkedett, ő is családot alapított – Stockwell 17 tábornok lányával. Gyermekük is született – és mindkettőt elveszítette a szülés pillanatában, egy orvosi tévedés miatt.

A család elvesztése óta megváltozott. Gyermekkori emlékeire alapozva meg volt győződve róla, hogy a „többiek” kórházában – így nevezték „alkotóikat” – felesége és gyermeke életben maradt.

— De náluk nincsenek orvosok – próbálta egy barátja magyarázni egyszer.

— Soha nem betegek, nem olyanok, mint mi!

— Tudom. Nem ismerik a betegségeket, de az asszonyok kórházban szülnek. Egyszer én is voltam ott, amikor féltestvéremet látogattuk meg a születése után. Voltak orvosok és robotápolók. Nagyon szigorú higiénia volt – annak ellenére, hogy nem betegednek meg.

Soha többé nem beszélt erről senkivel. Miután özveggyé vált, minden illúzióját elveszítette. A hivatalos szervek elhitették velük, hogy felsőbbrendűek – mert szenvednek, mert harcolnak a betegségek ellen, mert meghalnak – és így egy jobb világot teremtenek.

„Mi hiszünk Istenben, míg a többiek hitetlenek! Azt akarják elhitetni velünk, hogy ők az istenek – mert bennünket teremtettek!” – ezt hirdették a Krisztus-király egyház papjai. Természetesen mindennek az alapja az volt, hogy a „többiek” az ördög szolgálatában állnak.

Az egyház a politikai hatalom oldalán állt, cserébe a politikusok teljhatalmat adtak az Apostol papjainak.

Senki sem látta soha az Apostolt. A papok által terjesztett legenda szerint egyenesen az égből szállt alá, és rendszeresen találkozott Krisztus-királlyal, hogy parancsait továbbítsa hívei felé.

Fernandez 3 jól tudta, hogy a „többiek” soha nem állították vagy képzelték magukat isteneknek. Nem volt hivatalos vagy félhivatalos vallásuk. Soha nem beszéltek hitről, de tanították, hogy a régi időkben – amikor a Föld túlnépesedett – a vallások állandóan egymással harcoltak. A „többiek” nem hittek semmiféle istenben. És a papokkal ellentétben soha nem beszéltek a világ teremtéséről, sem látható, sem láthatatlan világokról.

A papok kettévágták a világot: láthatóra és láthatatlanra. A tudomány foglalkozott a láthatóval, és mivel nem tudták megcáfolni a tudományos valóságot, maguknak tartották fenn a láthatatlant. Isten, az angyalok, a lélek – mind a láthatatlanhoz tartoztak. Elhagyták a bibliai hétnapos teremtéstörténetet, mert az ellentmondott a valóságnak. Isten teremtette a világmindenséget – de az idő kérdéséről óvatosan nem beszéltek, azt a tudósokra bízták. Így a régi ellentmondások egy része eltűnt vallás és tudomány között.

Fernandez 3 egy pillanatig sem hitt a papoknak. Teljesen érzéketlen volt a természetfeletti és a hitek iránt. Apja – akit a távolság ellenére is szeretett – mindig azt mondta: „Mindent meg lehet magyarázni. Csak meg kell találni a magyarázatot.” De az életben maradáshoz szükséges volt, hogy azt tegye, amit elvártak tőle – és a többi klóntól: hinni és engedelmeskedni.

Hosszú ideig állt az ablak előtt a sötétben, és nézte, ahogy a hatalmas vörös hold kikél az óceánból, hogy az égboltra kúszva fehér pojáca-arcot öltsön.

88

– Hol vagyunk?
Lily és Diego Walraf egy nagy tér fölött lebegtek.
– Los Angeles felett – válaszolta Walraf telepatikusan. – Itt dolgoztam régen. Alattunk ez a Pershing Square – vagy ami megmaradt belőle.
– A maga idejében?
– Igen. Ez Fernandez 3 címe, amit nekem adott.

A tér körül néhány romos felhőkarcoló meredt az ég felé, mint sovány ujjak, jó állapotban lévő tornyok szomszédságában. Közöttük normális, kisebb házak álltak. Pálmák vetettek árnyékot a térre, középen pázsit zöldellt. Az aszfaltos körút mentén autók közlekedtek vagy vártak a parkolóhelyeken. Onnan fentről messzire elláttak. A tér volt a város szíve, innen nyíltak a régi utcák, amelyek lakóházakhoz és kereskedésekhez vezettek. Az épületek gombaként nőttek ki a földből, távolabb lázasan építkeztek. A régi világváros újraéledt.

– Azonnal meglátogatjuk?
– Nem, később. Napnyugta után. A tengerparton kivárjuk a megfelelő pillanatot.
– Miért nem a házában?
– Nincs bizalmam benne – válaszolta Diego. – Meglehet, hogy a rendőrség mikrofonokat rejtett el, vagy megfigyelés alatt tartják. Idegesek, amióta meghalt egy kollégájuk. Arról nem is beszélve, hogy most tudjuk, amit soha nem képzeltünk: nem szeretnek minket.

Messze, a néptelen délen várakoztak. Az éj leszálltával a pálmák között találták magukat. Körülöttük minden kihalt volt. Ebben a késői órában senki más nem tartózkodott a jól kivilágított téren, csak mozdulatlan gépkocsik. Az épület zárt kapuja bosszantotta Walrafot.

– Nem beszélt a bezárt kapuról! – és fennhangon szitkozódott. – Sem névtábla, sem csengő, sem elektromos kapunyitó, mint az én időmben!

– Hányadik emelet?
– A huszonkettedik – válaszolta kurtán Diego Walraf. – De nem kopogtathatunk minden ablakon, hogy kiderüljön, hol lakik.
– Nem kételkedem – felelte Lily, és a legszebb mosolyával párosította gondolatait. – De felmehetnénk a tetőre. Ott biztosan van egy ajtó, ahol lemehetünk. Nem gondolja?
– Evidens! – csapott a homlokára Diego. – Nincs már gyakorlatom – ismerte be, miközben a felhőkarcoló lapos tetején álltak.

A sápadt holdfény kísérteties világítással árasztotta el őket.
– Mik ezek az épületek? – mutatott Lily középre, az árnyékokra.
– Valószínűleg víztartályok és a léghűtés rendszerei.

Lassan mozogtak a sötétben, mert nem volt lámpájuk, és megpróbálták kikerülni az akadályokat. Diego, nyomában a fiatal nővel, két épületet is megkerült, miközben a falat tapogatva végül egy vasajtóra bukkant.

– Ez az, ha nem tévedek.
– Zárva?
– Igen.
– Mit csinálunk? – kérdezte Lily.
– Szétszedjük ezzel – felelte Diego, és a félhomályban egy fegyvert emelt fel.
– Revolver?
– Igen. Ismeri? – Walraf meglepődött.
– Persze. Sok filmet láttam, és ismerem a múltat. Attól nem fél, hogy a lövés felébreszti az egész negyedet?
– Semmi veszély. Minden lakott résztől messze vagyunk, és a zaj nem olyan erős.

Kétszer a zárba lőtt, és az ajtó kinyílt.

Előttük egy lépcsőház tűnt fel a hatalmas torony gyomrában. Az első forduló után egy automatikusan záródó ajtón keresztül az utolsó emelet folyosóján találták magukat. Mélységes csendben. A folyosó gyenge hangulatvilágítása és a kétoldalt sorakozó zárt ajtók nyomasztóan hatottak rájuk. Különösen Lilyre, aki nem ismerte a múlt régi épületeit – sem azelőtt, sem most, a jelenben.

Diego Walraf megállt egy ajtó előtt, és megnyomott egy gombot, amely önmagától kigyulladt.
– Mi ez? – kérdezte Lily gyanakvóan, miközben kíváncsian követte a tekintetével az egymás után kigyulladó, majd elhalványuló gombokat az ajtó felett.
– Ez egy felvonó. Nem ismeri? – kérdezte a társa, őszintén meglepve.
– Egyáltalán nem. A londoni házunk, amit ismer, csak egyemeletes. A nagyszüleim háza – amit szintén ismer –, és a spanyol ház földszintesek. Tudja jól, nálunk senki nem lakik felhőkarcolókban.

Hallották a gép érkezését, és kellemetlen volt a majdnem teljesen légmentesen zárt dobozban lenni. Az ajtó automatikusan kinyílt a huszonkettedik emeleten.

– Itt lakik Fernandez 3?
– Igen, a 2236-ban.

Számozott és zárt ajtók mellett haladtak el. Lily engedelmesen követte Walrafot, aki mindkét oldalon a számokat figyelte.

– Itt vagyunk – állapította meg. A barna színű, egyszerű ajtó semmiben sem különbözött a többitől. Csengetett. Gyakorlott szeme észrevette, hogy valaki figyeli őket az embermagasságban elhelyezett kémlelőnyíláson át. Kulcs csörgött, zár kattant, és egy sápadt Fernandez 3 állt előttük, aki ujját a szája elé emelve csendre intette őket. Kilépett, és az ajtó egy kattanással bezárult mögötte.

– Azonnal elmegyünk – suttogta Walraf. – Hagyja magát vezetni.

Megragadta társai karját, és eltűntek.

89

– Itt vagyunk, ahol soha senki nem keres majd ránk.
– Hol?
– Spanyolországban. Stockwellék háza előtt voltunk. A kaliforniai éjszakát felváltotta a reggeli spanyol napsugár.
– Ez valóban meglepő, csodálatos – lelkesedett Fernandez 3.
– Micsoda? – kérdezte Lily.
– A helyváltozás. Egy perccel ezelőtt még nálam voltunk, most meg...

A nyitott ajtóban Stockwell jelent meg, mögötte Shannon egy kisbabával. Megjelenésük félbeszakította a látogató lelkesedését.
– Isten hozta – üdvözölte Jack, és kezet nyújtott.
– Stockwell tábornok! – Fernandez 3 halottsápadt lett.
– Tévedés – szólt közbe Walraf. – A maga tábornokának az őse.
– Tudom. De a hasonlatosság kísérteties. Ő volt az… az apósom.
– Menjünk be – ajánlotta Jack. – Bent kényelmesebben leszünk.

– A gyerek? – Fernandez 3 nem tudta levenni tekintetét az anyja karjaiban alvó kisbabáról.
– A legfiatalabb – bólintott Shannon.

Nyugalmukat Pepita váratlan érkezése zavarta meg. A kiskutya ugatva, nyüszítve ugrott Lily karjaiba.
– Nyugalom! – gondolta Lily, és kiskutyája megértette őt; csodálatosképp nyugton maradt úrnője ölében.

– Valóban hasonlítanak? – kérdezte a látogatót Diego Walraf.
– Valóban. Ha úgy öltözne, mint a tábornok, senki sem venné észre a különbséget. Körülbelül egykorúak.
– Alig néhány száz év különbséggel – motyogta Stockwell magának. – És ő vezeti magukat?
– Igen, ő és a vezérkara. Amint tudják, a hadsereg vezet mindent – a rendőrséggel és a Krisztus-Király egyházzal együtt. Négy nemzedék óta a Stockwell család uralja a hadsereget – magyarázta Fernandez 3. – Stockwell 14, 15, 16 és 17… és valószínűleg a fia folytatja majd az uralmat.
– Uralom?
– Igen. Nincs rá más szó. Stockwell 16 óta a tábornoki és államfői címet a férfi leszármazottak öröklik.
– Te jó ég! – Jack Shannont és Lilyt nézte, és mindannyian látták, hogy fel van háborodva.
– Mondhatom, hogy a Tábornok imádja a repülést – folytatta Fernandez 3. – Állandó pilótatoborzás folyik, és tervben van évi tíz repülőgép legyártása.
– Úgy tűnik, hogy örökölte a repülés szenvedélyét – gondolta Stockwell. – Mindent elfogadok, csak azt nem, hogy egyik klónom vezesse ellenünk a lázadást.

Fernandez 3 kivételével mindenki megértette a gondolatot, de Walrafon kívül senki nem reagált.
– Éppúgy nem az ön hibája, mint az enyém sem – szólalt meg Diego. – Mindannyiunk hibája. A tudatlanság következménye. Nem ismertük a klónozás későbbi következményeit. Nem érdemes erről beszélni, Jack. Már késő, és semmit nem változtat a siránkozás.

– Diegónak igaza van – helyeselt Shannon, majd Fernandez 3-hoz fordult:
– Elmagyarázná pontosan, hol dolgoznak a fegyverükön?
– A Prométeusz-tervre gondol?
– Igen.
– Leírást akar a bázisunkról? – Fernandez 3 meglepetten nézte őket.
– Igen – válaszolt Walraf.
– De miért? Képtelen vagyok részletesen leírni.
– Tudni akarjuk, hol tartanak a kutatásokkal. Személyesen akarok odamenni és megnézni a terveket.
– Ezt nem lehet. Nem tudom részletesen leírni a bázist. De minden helyváltozás nélkül behatolhatnak a számítógépekbe. Ismerem a megnyitó kódokat. Gondolom, nagy kapacitású számítógépeik vannak, ugye?
– Nincsenek védve?
– Védve mitől? Miért és ki ellen? A tudósokon kívül senki sem használja őket nálunk. Minden annyira titkos és tilos, hogy a vezetők képtelenek elképzelni, hogy valaki ellophatná a titkokat.

A válasz meglepő és egyben kielégítő volt. Walraf kezdettől fogva meg volt győződve arról, hogy a klónok vezetői sosem álmodtak arról, hogy terveik egy napon lelepleződhetnek. Rég megszűnt minden kapcsolat a két társadalom között. Azok, akik a kaliforniai parton éltek – mint Alma és Carnavon –, soha nem közelítették meg Los Angelest és lakóit. Ritkán láttak rendőrautót vagy néhány civilt. A klónok sem mentek Silicon Valley városaiba, és különösen nem a távoli Kansasba. Évszázadok óta Geordie szállította számukra a szükséges búzát. Los Angelestől északra raktározták, és csak ez alkalommal látták emberei a kaliforniai mezőgazdaság fejlődését.

Diego Walraf többször látott már repülőket a hegyek felett, de soha nem gondolta volna, hogy ezek a gépek egyszer veszélyt jelenthetnek.
– Nem hiszem, hogy sokáig maradhat közöttünk a látogatónk – jegyezte meg Shannon.
– Nem is maradhat, ha még pihenni akar ma éjjel – válaszolta Walraf. – Maximum két órája van a visszatérésig.
– Fáradt? – kérdezte Fernandez 3-tól.
– Nem. Csak a történtekre gondolok – felelte.
– Két óra múlva otthon lesz.
– Rendben.
– Beszélne egy kicsit önmagukról? Hogyan élnek, milyen az életük?

90

Több nemzedék óta nem demokratikus politikai rendszerben éltek. Amikor a Stockwell család, az egyház támogatásával, megszerezte a hatalmat, minden politikai mozgalmat betiltottak, vezetőiket pedig kivégezték. Ettől kezdve senki nem merte az életét kockáztatni végső soron vitatható eszmékért. A rendőrség mindenhatóvá vált. A polgárokat folyamatosan megfigyelték, és a munka kötelező lett, amint befejezték tanulmányaikat.

A termékeket igazságosan osztották szét a lakosság között, szigorúan ellenőrizve az egyenlőséget. Sem az egyház, sem Stockwell és családja, sem a politikusok vagy a fegyveres erők tagjai nem részesültek anyagi előnyben az egyszerű polgárokkal szemben. Nem voltak gazdagabbak. Az egyetlen különbség a vezetői kaszt és az átlagemberek között a hatalom birtoklása volt.

Akik képtelenek voltak engedelmeskedni, az illegalitást választották. Törvényen kívül helyezték magukat, és a rendőrség, valamint a hadsereg körözte őket. Az idő múlásával érthető módon bűnözővé váltak, és a félromos épületekben, a földalatti, részben beomlott alagutakban éltek, ahonnan csak napnyugta után merészkedtek elő.

Több száz éve már, hogy expedíciókat küldtek északra, Seattle felé. Ott sikerült a régi Boeing- és Microsoft-üzemek egy részét újra működésbe hozni, mivel a Szilícium-völgyet Kurihara és az emberei foglalták el. Így a régi Microsoft épületeiben fejlesztették a terveikhez szükséges informatikai programokat.

Életük és fejlődésük nyíltan, minden titkolózás nélkül zajlott az „alkotók”, vagyis az emberek szeme láttára – mivel soha senki nem jött megnézni vagy ellenőrizni, hogy mit csinálnak.

Több mint száz éve már, hogy Stockwellék álma a repülés volt. Gyakran beszéltek a „levegő diktatúrájáról”. A világ meghódításához gépekre és pilótákra volt szükségük. Elképesztő erőfeszítésekkel néhány harci gépet is gyártottak, mielőtt belátták, hogy ezeknek semmi haszna. Mindössze két repülőterük volt: az egyik Seattle-ben, a másik Los Angelesben. Újabbak építéséhez az ország belsejébe kellett volna eljutniuk, több ezer embert több ezer kilométeren át szállítani, hogy elérjék Chicagót vagy New Yorkot – esetleg délre, Houston felé. Ez természetesen lehetetlen volt. Egyrészt nem voltak elegen, másrészt technikailag sem tudták megvalósítani az ilyen hosszú utakat.

Ettől a perctől vált patologikussá a vezetők gyűlölete a „többiek”, vagyis az „alkotók” iránt. Az alkotók könnyedén, szinte azonnal változtatták meg tartózkodási helyüket, míg ők helyhez kötve maradtak.

Ettől kezdve kezdték „tervezni” a történelmet. Növelni kellett a lakosságot, kétszeresére, sőt háromszorosára, hogy elegen legyenek elfoglalni az országot és a többi földrészt – amikor annak eljön az ideje. Csak akkor válik majd szükségessé és nélkülözhetetlenné a repülés.

A Prométeusz-terv a régi UCLA egyetemen született meg. Az egyház, a politikai vezetők és néhány tudós gyűlésén vetődött fel egy új fegyver gondolata – ez lett az „Árnyszerző” és szállítója, az antigravitációs motor.

Tiszta véletlen folytán e tanácskozás idején kapták a hírt, hogy a „többiek” repülőtereket építettek, hogy megkönnyítsék az utazásaikat. Ez váratlan alkalmat és segítséget jelentett. Így harci gépek helyett szállítógépeket kezdtek gyártani.

Furcsa keverék volt az életformájuk. A hatalom egy maroknyi politikus és egyházi vezető kezében volt, a fegyveres erők támogatásával. A munka kötelező volt, de szabadon választhattak foglalkozást, és azt csinálhatták, amit akartak. A kereskedelem és a művészet is szabadon fejlődhetett. Az egyetlen szigorú korlátozás a szólásszabadság megnyirbálása volt: senki nem bírálhatta az állam vagy az egyház vezetőit.

A folyamatos megfigyelést azzal indokolták, hogy a rendőrség így védi őket a bűnözőktől. Környezetükben nem létezett más összehasonlítható életforma. Ebből a szempontból a történelemnek semmi hasznát nem vették. A régen eltűnt múlt eseményeiről nem volt valóságos képük. Valójában senki nem értette a görög vagy római rabszolgaságot, a 18–19–20. századi forradalmakat. A történelmi öldöklések és háborúk számukra valószerűtlennek tűntek, mivel nem léteztek nemzetek, sem különböző nyelvek. Nem szerették a „többieket”, mivel az egyház minden kapcsolatot megszakított az alkotóikkal. Ám senki nem gondolt a kiirtásukra. A totális háború, az abszolút pusztítás gondolata a vezetők álma volt – nem a lakosságé.

Ez volt az általános helyzet, amikor Lily hazakísérte a látogatót.

91

— Ne jöjjön be, kérem!
— Miért?

Fernandez 3 a zárt ajtó előtt állt. A kivilágított folyosón senki nem volt rajtuk kívül.

— Mert lehetséges, hogy mindenütt mikrofonokat rejtettek el.
— Értem. Akkor azt ajánlom, hogy maradjunk szótlanok. Megnézem a könyveit, hogy tisztább képet kapjak a világukról, és csak jeleket használunk, ha szükséges. Nyugodjon meg, nem maradok sokáig.

Fernandez 3 tétovázott, majd bólintott, és kinyitotta az ajtót.

A lakás egy nagy központi szobából és három elkülönített kis alkovból állt. Az egyik konyha volt, a másik fürdőszoba, a harmadik hálószoba, ahová éppen befért egy ágy.

Minden tiszta és rendezett volt, meglepő módon egy agglegénytől. Miközben Lily a falra akasztott képmásokat nézte, Fernandez 3 egy kis bárpultot nyitott ki, és két üvegre mutatott. Az egyikben whisky volt, és Lily ujjával jelezte, mennyit töltsön a pohárba.

A két nagy ablak toronyházakra nézett, csak néhány kivilágított ablakot látott. Nagyon késő volt már, kevesen voltak ébren.

Az asztalon egy számítógép és papírok hevertek. Sok könyv sorakozott a polcon. Véletlenszerűen választott egyet — egy regényt talált. Egymás után több könyvet vett kézbe, regényeket és tudományos műveket is egymás mellett. Egyetlen közös vonásuk volt: mind az elmúlt harminc évben jelent meg.

Figyelmét egy többgombos doboz ragadta meg. Hozzá akart nyúlni, de Fernandez 3 megelőzte, ujját az ajkához emelve megnyomott egy gombot. A szobát zene töltötte be. Egy rádió volt, amit régi képeken látott már.

Náluk nem volt rádió, csak televízió, amin régi filmeket néztek.

Az ismeretlen zenét hallgatva Lily folytatta a kutatást. Egy kis asztalon újság hevert. Onnan tudta, hogy újság, mert gyerekkori emlékei voltak róla, és a múzeumban is látott hasonlót.

Nagy, különös, vastag cím volt az első oldalon. Egy megerőszakolt és halott fiatal eladónőt találtak valahol. A belső oldalakon több más bűntettről volt szó, csalásokról és egy nagy tömeggyűlésről, amit az egyház szervezett. Pénzt kértek a hívőktől a San Francisco-i katedrális építéséhez.

Meglepődve vette észre a telefont, amikor csengetett. Fernandez 3 aggódva nézett, sápadtan vette fel a kagylót. Csak fél szavakkal válaszolt, majd a végén bocsánatot kért. Amikor letette a kagylót, kikapcsolta a rádiót, és a telefonra mutatott. Ismét csend vette körül őket. Lily arra gondolt, talán a zene egy szomszédot zavart.

Valóban nagyon késő volt, ideje volt indulni. Kezével próbálta jelezni, hogy indulni akar, amikor a bejárati csengő félbeszakította.

Fernandez 3 halottan sápadt volt. Lily vállveregetéssel próbálta megnyugtatni, majd érintetlen poharát fogva kezét üdvözlésre emelte, és eltűnt a szobából.

92

— Egy civilizációt teremtettek.
Stockwelléknél voltak Spanyolországban. Egy nappal a rövid los angelesi látogatás után Fernandez 3-nál, Lily részletesen beszámolt mindenről, amit látott és talált nála.
— Igen. Újságaik vannak, legalábbis egy, amit Lily látott. Bűnözések vannak, gyilkosságok, megerőszakolt nők és szélhámosságok. A rádióban zenét hallgatnak, és a személyes kapcsolatot a telefon biztosítja közöttük. Gyűjtenek egy katedrális építésére is, próbálta összefoglalni a fiatal nő felfedezéseit, Diego Walraf.
— És ez a civilizáció vízcseppként hasonlít a régihez, bólintott Carnavon.
— Önmagunk klónozásával régi önmagunkat csináltuk meg. Visszatértünk az eltűnt eredethez, jegyezte meg Stockwell.
— Te, te pedig diktátor lettél, nézett a férjére Shannon.
— Az én klónom! Hogy klónjából egy dinasztiát alapító diktátor lett, nagyon megzavarta Stockwellt.
„Gondolom, hogy jobb lesz, ha nem tudjuk, mi lett a klónjainkból. Azt tudni, hogy valakiből utcánány lett, vagy gyilkos, ez nem kellemes.
— Igen, szerencséje van, mert az új társadalom vezetője lett. A többieknek nehezebb lesz a nyomát megtalálni és megismerni sorsukat, tette hozzá Carnavon.
— Szörnyek vagyunk számukra, s ez természetes, mert különbözünk. Geordie megpróbálta megakadályozni, hogy a személyeskedésben elkalandozzanak. Nem hiszem, hogy szükséges a klónok sorsáról beszélni. Egészében kell nézni a helyzetet.
— Geordinak igaza van, helyeselt Alma, és tekintetével Carnavon véleményét kereste.
— Amit csináltunk, tévedés volt, erről nem érdemes beszélni. Egyedül voltunk új képességeinkkel és társadalmunk fejlesztésével, siettünk, mint mindig, mintha nem lenne elég időnk. És akaratunk ellenére újra kreáltuk múltunkat, önmagunkat. Bevallom, hogy őszintén sajnálom, hogy én voltam az ostoba kezdeményező. Most arra van szükségünk, hogy tanulmányozzuk a helyzetet, hogy lássuk, mit lehet és mit kell csinálni?
Hangtalanul, síri csendben beszélgettek. Stockwell kertjében, két fölösleges ágától megnyírt platán alatt. Körülöttük csak a természet zajongott. A tücskök idegesítő éneke, a levelek között verekedős verebek és egy nagyhasú légy zümmögött egy az asztalon felejtett üres sörösüveg nyaka körül.
— Saját földművelésük van, de ami a gabonát illeti, ránk utaltak. Ez egy konkrétum, jegyezte meg Geordie.
— Energia terén függetlenek, mert a mi energia visszaszerzésünket használják. Mi tanítottuk őket mindenre. Kurihara érzéketlenül nézte őket. Soha nem képzeltem...
— Így van, vágott közbe Shannon. Egy pillanatra sem képzeltük, hogy ellenünk használják majd tudományukat.
— Soha nem foglalkoztunk velük, nem ellenőriztük őket, semmiről semmit nem tudtunk, és ez az én hibám volt. Diego Walraf elégedetlen volt önmagával, és úgy találta, hogy mindnyájan, kivétel nélkül elveszítették az életben maradáshoz szükséges energiát. Nem ismerjük az életüket, hogy mit csinálnak, hogyan élnek, létezésük organizációját. Mondhatnám, hogy mi készítettük őket, s amikor észrevettük, hogy valóban nem hasonlítanak ránk, hogy olyanok, mint mi voltunk azelőtt, önmagukra hagytuk őket, hogy éljék életük.
— Ez így van, igaza van. Stockwell egy rigót nézett, amint egy gilisztát húzott ki a földből, és tekintetük keresztezte egymást, és az a benyomása volt, hogy az elégedettség gondolata villant át a kismadár kicsi fejében.
— És ha felfüggesztjük a gabonaszállítást? — kérdezte Shannon.
— Csak nem gondolod komolyan? Ez valódi veszélybe döntené őket. Lilynek nem tetszett a gondolat.
— Hagyni kell, hogy kiirtsanak bennünket? Geordie egyenesen tette fel a kérdést.
— Még nem tartunk ott, próbálta a kedélyeket megnyugtatni Stockwell.
— Még nem, de már egy távoli jövő programja. Ezt én nem szeretem! Diego Walraf kutatva nézte őket.
— Mi a lényeges különbség köztük és köztünk? Carnavon váratlan kérdése meglepő volt.
— Micsoda kérdés, ezt mindenki ismeri! Shannon véleménye tükrözte meggyőződésüket.
— Drága Shannon, nem arra gondolok, amit mindnyájan régóta tudunk. Erről még beszélni sem érdemes. A rejtett különbségekre gondolok. Amit nem láttunk azelőtt. Szellemileg különbözünk. Ők művészetet teremtettek...
— Nem ismerjük a színvonalát, jegyezte meg Geordie.
— A színvonal nem érdekel! Az ítélet mindenképp szubjektív. Van művészetük, zenét komponálnak, hangszereken játszanak, talán festenek is, amit mi nem csinálunk. A változás, vagyis századok óta semmi művészeti munkásságunk nincs. Senki nem ír regényeket, nem szerez zenét, festészet sincs, mi csak összeszedjük a maradék morzsákat Lilynek hála, mentve, ami menthető.
„A másik jellemző különbség, a hatalomvágy, a hódítás, felfedezni ismeretlen földeket. Pontosan, mint mi voltunk azelőtt! Történelmünk egy megszakíthatatlan hódítási vonal. Most pedig, amikor minden fizikai lehetőségünk megvan akárhová menni, mi nem mozdulunk. Otthon maradunk, elvégezzük munkánkat, majd hazatérünk a többitől messzire. Itt senki nem akart vezér lenni, senki nem akarta a hatalmat, a többit vezetni. Jack Stockwell soha senkit nem akart elnyomni, vagy különböző címeket kapni, ellentétben klónjaival.
„Bűnöző ösztönük van. Gyilkolnak, rabolnak, erőszakoskodnak. Nálunk magától értetődő, hogy lehetetlen megerőszakolni egy nőt, próbáljuk meg Lilyvel vagy Almával vagy bárki mással. Eltűnik azonnal. Még a gondolat, a vágy sem létezik, hogy erőszakkal birtokoljunk egy nőt. Nemi életünk van, szenvedélyek és szerelmek, bűnös szándékok és romlott vágyak nélkül.
„Mi nem gyilkolunk. Még a gondolat sem létezik. De nem is kutatunk. A hatalomvágy és a hódítás szorosan összekötődik a kutatással, hogy a hódítás szerszámait, a fegyvereket kitalálják. Ha nem tévedek, nincsenek fegyvereink. Tekintete egy pillanatra megállt Walrafon, minden gondolat nélkül.
„Végső fokon bennünket semmi nem érdekel! Nem akarjuk elhagyni a földet, utazni, felfedezni...
— Te a csillagokról álmodsz — Alma félbeszakította gondolatait. Rajtam kívül soha senkinek nem beszéltél erről.
— Igen, mehetnénk, de ahhoz mindnyájunk erőfeszítése szükséges. De előbb, most, azonnal, csak egyetlen feltétlen életszükséglet van: dolgozni az antigravitációs motoron, hogy a világűrben utazhassunk.
„El kell ismerni, hogy tévedtünk a klónozással. Egyetlen alkotásunk nem sikerült, de a következő sikeres lesz, ha mindnyájan így akarjuk. Felfegyverkezésünkön kell dolgozni. Ismerni fegyverüket, az „árnyékrombolót” és megtalálni a védekezést, semlegesítését.
— És ha sikerül kifejleszteniük és ellenünk akcióképes lesz, milyen visszavágásra gondol?
— Tudja jól Jack, hogy csak egyetlen válasz lehetséges. Végleges semlegesítésük.
Kimondták a szót. Századok óta soha senki nem képzelt el olyan helyzetet, ahol létezésük forgott veszélyben. És még kevésbé gondoltak nem létező ellenségek kiirtására. Véletlenül most már tudták, hogy saját ellenségeiket kreálták, és létük volt veszélyben. Századok óta nem ismerték a betegséget és a halált, s most hirtelen eltűnésükkel kellett szembenézniük.

74

— Kételkedsz, miért?
Egyedül voltak Afrikában, ahová rajtuk kívül senki nem ment. Burjánzó természet takarta a várost a Tanganyika-tó partján, ahol mindenki számára ismeretlen rejtekhelyük volt. Az általuk karbantartott hegyoldali villa hatalmas teraszán nézték a felhőtlen égen kigyulladó csillagokat. Két nyugágyon pihenve Carnavon az asszony ujjait simogatta.
A távoli uvirai alföldön egy vihar hangtalan villámait látták. Az esős évszakban voltak.
— Nem tudom neked megmagyarázni — válaszolt Carnavon. — Annyi minden ismeretlen közbejátszhat. Egy állat és egy ember: két különböző lény.
— Persze, ez igaz, vannak különbségek, de ma már jól tudjuk, hogy gondolataik is vannak. Gondolkodnak, másképp, mint mi, de gondolkodnak. Megértjük ezeket a gondolatokat. Még a madarak is gondolkodnak, tudod jól!
— Tudom hát, és nem ez a probléma foglalkoztat.
— Mondd meg, hogy mi? — Alma próbálta kutatni arcát, de csak körvonalát vette ki a gyenge csillagfényben.
— Képzeljük el, hogy önmagadat látod, mintha tükörbe néznél. Gondolod, hogy az alteregód ugyanolyan képességgel, tehetséggel és gondolatvilággal rendelkezik majd, mint te? Ebben az esetben hasonló ízlése lesz, és ha találkozunk, belém szeret majd, mint te?
— Hogyan képzelheted ezt?! — Meglepődött, és botrányosnak találta a gondolatot.
— Mindenre kell gondolni. Önmagadat látni minden nap. Látni Almából kettőt vagy Carnavonból kettőt és később hármat! Kezdetben, mikor a gyerekek még fiatalok, könnyű a megkülönböztetés. De, amikor felnőttek, úgy negyven felé, milyen különbség lesz a 45 éves Carnavon 2 és a 200 éves Carnavon között? Képzeld el, amikor mindenki több példányban egymás mellett él! És ha lemásoljuk Davidot? David 2 a fiam kis testvére lesz? És Alma 2 az ikertestvéred néhány évtized különbséggel? Fizikailag épp olyan lesz, mint te, tehát látszólag az ikertestvéred, de a jelleme, a gondolatai a te kiegészítőd lesznek? És fel kell tenni a kérdést, hogy valóban úgy szeretik majd az asszonyok és családok ezeket az újszülötteket, mint saját gyermekeiket?
Házuk körül az elvadult növényzetben eltűnő és az idő által lerombolt városban nyüzsgött az élet. Kora éjszaka kezdődött a vadászat, és szellemüket kinyitva hallották maguk körül a számtalan egymást keresztező gondolatot. Be kellett zárniuk belső hallásukat, hogy hallgatni tudják az afrikai éj látszólagos csendjét. Alma a Dél Keresztjét nézte, Carnavon pedig az alföldön a távoli vihart.
Egy denevér cikázott körülöttük, és egy szúnyog énekelt a fülükbe.
— Amit mondasz, az igaz, és bennem is félelmet kelt — a nő monoton hangja mintha aláhúzná kételkedő gondolatait. — Ha igazad van…
— Tudod jól, hogy igazam van.
— Mit csináljunk?
— Nem tudom, és attól félek, hogy ez mindnyájunk problémája, nem csak a miénk.
— Ugye a többiek véleményére is kíváncsiak vagyunk?
— Természetesen. Mindenkinek joga van tudni és választani. Az életünkről van szó.
— Ha egy kisgyerekkel foglalkozom, az a tied lesz. Nem akarom, hogy lemásoljanak!
— Én sem. Komolyan akarsz egy másik gyermeket?
— Igen.
— És ha hagyjuk a természet munkáját? — tette fel a kérdést Carnavon. — A lakosság lassú növekedését a mi ritmusunk szerint. Mint most te, aki egy bébit kívánsz?
— A kérdés az, hogy nem tudjuk, mennyi ideig élünk. Van még tíz vagy száz év? Képtelenség tudni, semmire nem tudunk utalni. És ha együtt halunk meg?
— Mire gondolsz? — Carnavon elengedte a kezét, és figyelmét arca világos foltjára összpontosította.
— Majdnem egy időben voltunk betegek. Emlékezz vissza a lázra! Ettől a perctől kezdve számunkra minden megváltozott. Ma már tudjuk, hogy a telomerek nem rövidülnek körülbelül 45 éves kortól kezdve. Van egy titokzatos javító mechanizmus, ami néhány óra alatt csoportosítja az ADN-töredékeket. A születés pillanatától normálisan öregszünk 45 éves korig. Ezért tűnünk mindnyájan 40-45 évesnek? Az öregedés megtorpan, de meddig tart ez a kivételes helyzet? Képtelenség tudni, és mi semmit nem tudunk.
— Feltételezed, hogy ez a helyzet nem tart sokáig?
— Nem tudom. Mindent feltételezhetünk, minden meg van engedve, semmi nem lehetetlen. Bizonytalanságban vagyunk.
— És ha Kurihara propozícióját fogadjuk el? — Carnavon hátradőlt a helyén, Alma ujjait simogatva, és tekintetét a távoli uvirai fennsíkra szegezte. A vihar már eltűnt, miközben nyugaton egy vörös, felpuffadt hold kúszott a Montagnes Noires fölé.
— Majdnem telihold — suttogta a nő.
A Föld örök társa felemelkedve az égen oválisból gömbölyűvé vált, és vörösségét krétaszín váltotta fel. Sápadt fénye visszatükröződött a tó vizében.
— És miért nem egyszerre mind a kettő? — válaszolt Alma rövid hallgatás után.
— A kettő? A gépek és a másolás?
— Igen.
— Ha ez lehetséges… — tétovázott Carnavon.
— Gondolom, hogy igen.
— Szörnyetegek vagyunk? — Carnavon gondolata olyan váratlan volt, hogy Alma felriadt, mintha megütötte volna.
— Mit mondasz?
— Többé nem vagyunk olyanok, mint a régi emberiség. Az eltűnt emberiség. Alapvetően különbözünk tőlük.
— Ezt mindenki tudja. Valószínűleg ezért keres még mindig Lily, ha ennek lehet nevezni a régi rádióműsorok, filmek és videók hallgatását.
— Folytatja még mindig? — kérdezte Carnavon meglepődve.
— Igen, mert ő az egyedüli, aki nem ismeri az előző életet. De miért tételezed fel, hogy szörnyek vagyunk?
— Nem tételezem fel, csak kérdezem. Képességeink egy huszadik századbeli lény szemében minket a szörnyek kategóriájába sorolnának. Nem gondolod?
Nem válaszolt, csak megszorította a kezét. Carnavon a csillagokkal teleszórt eget nézte. A Dél Keresztje és több más csillag ékszerként csillogott, és Alma érezte, hogy gondolatai az ismeretlen égitestek felé menekültek.
— Róluk álmodsz? — kérdezte halkan. Suttogta a szavakat, és a férfi felfogta gondolatait. A hold a Tanganyikában csodálta önmagát, és körülöttük az éj zajai takarták a suttogást.
— Igen, mindig erről álmodtam.
— És egyedül Lilyvel lépett kapcsolatba a csillagokból érkező látogató, és senki nem tudja, miért vele, s azóta senki mással. Reméljük, hogy egy szép napon téged is meglátogat.

75

Az eltűnt múlt volt a rögeszméje. Néhány éve már együtt élt Geordie-val, amikor Lily észrevette, hogy alig van szüksége alvásra. Éjszakánként egy-két óra elegendő volt számára, a többi időben régi filmeket és televíziós műsorokat nézett. Még gyerekei nevelése és munkája mellett is maradt ideje folytatni a keresést.

Geordie, bár nem értette, miért bámulja Lily ennyire a múltat, segített neki: szállította a felvételeket. Diego Walraf és Thaw feltétel nélkül csodálták Lily megszállottságát, és készségesen válaszoltak kérdéseire.

— Miért akarja részleteiben ismerni a múltunkat? — kérdezte egyszer Diego Walraf. Lily egy hatalmas képernyő előtt ült, egy tüntetést nézett, amely néhány perc alatt véres összecsapássá fajult.

— Tudja jól, hogy nagyon fiatal voltam akkor. Nem ismertem sem a történelmet, sem a napi eseményeket. És amióta találkoztam az éjjeli látogatóval, szeretném megérteni, miért tűnt el mindenki. Miért voltunk egy sikertelen kísérlet?

— És azt hiszi, hogy az események nézésével megtalálja a választ?

— Pontosan. Nézek, hallgatok, olvasok. Régi újságokat, hetilapokat, folyóiratokat, könyveket.

— És ennyi idő után még mindig nem találta meg a választ?

— Már mondtam, hogy igen — felelte Lily. — Egész létünk hazugságokra épült. A tévedés alapja a különböző népek voltak. Az emberiség a kezdetektől képtelen volt békében együtt élni. Nemcsak a természettel vagy az állatokkal küzdöttek, hanem egymással is. Az állatoknál sokkal veszélyesebbek voltak.

Lily biztos volt benne, hogy kezében van a teremtés sikertelenségének kulcsa — az, amiről a látogató beszélt. Shannon, Judith és Alma sok választ találtak kérdéseire.

Minden a félelemből indult ki — az emberek közötti kapcsolatok kialakításának képtelenségéből. Az ismeretlentől való félelem természetfelettivé vált: istenekké, akiket ajándékokkal kellett megvásárolni. A vallások a félelemből és a környezet félreértéséből születtek. Később szervezetekké alakultak, és a hatalom eszközeivé váltak.

Különböző nyelvek fejlődtek ki, és ezek egyre jobban elszigetelték az embereket. A vallások a hatalom szolgálatába álltak, azok kezébe kerültek, akik fellengzős címeket adva maguknak megszemélyesítették a hatalmat.

A filozófusok is erősítették az ellentéteket: egymásnak ellentmondó igazságokat és hazugságokat hirdettek. A politikai rendszerek a népek leigázására vagy egyes osztályok érdekében működtek, és minden rendszer, uralkodó, nemzet és vallás meg volt győződve arról, hogy az igazság az ő oldalukon áll.

A fejlődés végső szakaszában az értelmiségi osztály, amely az emberi szellem csúcsának tartotta magát, kiárusította a humanizmust, a testvériséget és a felebaráti szeretetet. Alapvető hazugságokká váltak. Épp ebben a korszakban vált az emberi élet teljesen értéktelenné. Az isteni kegyelem nevében öltek egy pillantásért, egy félreértett szóért. A középkor politikai és vallási hatóságainak kínzásai napirenden voltak.

Még a bűnözés fogalma is megváltozott. Már nem az egyén volt bűnös, hanem a társadalom. Mindenki szelleme összezavarodott. Fiatalok mészároltak le más fiatalokat, teljesen érthetetlen indokkal. Látszólag normális emberek öltek iskolásokat, majd öngyilkosságot követtek el, vagy a rendőrség lőtte le őket.

Egyedül a tudomány haladt villámgyorsan tovább. A 19. században még harmóniában fejlődött a kultúrával, de a 20. század elején elváltak útjaik. A technika felgyorsult, a kultúra lelassult, mintha elfáradt volna. A kultúra dekadenssé és a többség számára érthetetlenné vált. Áru lett belőle, akárcsak a technikai eszközökből.

A vallásos tömegek, az isteni akarattá nyilvánított érthetetlen szövegek és a civilizációt teremtő tudósok között egyre nőtt a szakadék. Az emberiség nagy része még mindig középkori szellemi szinten élt, miközben kezébe kapta a technika csodáit: televíziót, mobiltelefont, informatikát.

Megvalósult az azonnali kapcsolat — egy bomba Manilában reggel hatkor, fél óra múlva az egész világ tudott róla. De az emberek többsége nem tudta feldolgozni ezt az új életformát. A tudomány civilizációja ellentétben állt a százados hitekkel.

Ugyanakkor az obskurantizmus is univerzálissá vált. A nyelvek továbbra is akadályt jelentettek. Minden nemzet büszke volt saját történelmére, és meg volt róla győződve, hogy jobb, mint a szomszédjai. A közös élet zátonyra futott, mert mindenki a saját érdekeit képviselte — a kollektív érdekről csak beszéltek.

Lily a politikai rendszereket tanulmányozva észrevette, hogy mindenki a demokráciáról beszélt. A diktatúrákban is népszavazással választották a vezetőket — ez legitimációként szolgált. Hogy nem volt valódi választási lehetőség, az nem számított: a rendszer demokratikusnak tűnt.

A demokrácia ellenségeinek bélyegezték az ellenzéket. Még a többpártrendszerekben is hosszú ideig hatalmon maradtak a képviselők, és elszakadtak a valóságtól. A polgárok csak négy-öt évente vettek részt az állami életben, amikor a jelöltek megújították ígéreteiket.

A demokrácia csak gyenge fény volt. Soha nem valósult meg igazán, mert megvalósíthatatlan volt. Ellentétes az emberi természettel.

Elég volt néhány évnyi kutatás, hogy Lily megértse: az évezredes fejlődés sem volt elég a kezdeti tévedések kijavítására.

— Sok különbség volt már a kezdetekkor — mondta, és Diego Walraf nem lepődött meg.

— A nemzetek keletkezése és a nyelvkülönbségek megakadályozták az egyesülést.

— Pontosan.

— Végül az egyetlen összeolvadás csak az Egyesült Államokban valósult meg?

Lily alig észrevehetően tétovázott, majd bólintott.

— Ott különböző fajok és nemzetek éltek, akik anyanyelvük mellett egy közös nyelvet, az angolt használták. De úgy gondolom, már túl késő volt.

— Így gondolom én is. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy külső beavatkozásra volt szükség.

— És mi megszülettünk, ha nem tévedek. Képességeink biztosították az újrakezdés lehetőségét. Ezért kerestem a választ évek óta.

— Igen. Tudni akartam, miért. Mivel fiatal voltam, a múltból csak néhány határozatlan emlékem van. Még szüleim arca is elhalványult bennem. De nemcsak a történelem érdekel. Látni akarom filmjeiket, hallgatni a zenéjüket, olvasni a regényeiket. Úgy érzem, rajtam kívül senki nem veszi észre, hogy ma már nincs köztünk zeneszerző vagy író. Nincs saját művészetünk.

— Ez igaz — mondta Diego meglepetten. Soha nem gondolt erre.

— Nincs több művész, vallás, politika és politikus. Csak Nemes tette fel a legfontosabb kérdést: ki a vezető, ki a felelős?

— Tudom jól. Vele nem volt más lehetőség — bólintott Diego. A találkozás emléke Nemessel még mindig élénken élt benne.

— Ő volt a második teremtés egyetlen tévedése. Valami nem működött benne. Jelenléte mindannyiunkra veszélyes volt.

Beszélgetésüket Lily egyik lánya szakította félbe.

— Egyedül jöttél? Hol van a bátyád? — kérdezte szigorúan, bár jól tudta, hogy a lány magányos sétái nem veszélyesek, amíg nem kalandozik el a teljesen elhagyott területekre.

76

Majdnem egy időben valósult meg a klónozás és a robotizálás. Közel egy évre volt szükség, hogy az első, embert teljesen helyettesíteni képes gépember megszülessen a Szilícium-völgy egyik üzemében. Mindenki egyetértett Kuriharaval abban, hogy fel kell szabadítani a nőket, hogy idejüket ne kizárólag a gyermeknevelés töltse ki.

Az új gépemberek, akiket Kurihara műszaki brigádja tervezett, több szempontból is rendkívüliek voltak. Olyan program működtette őket, amely saját intelligenciájuk segítségével fejlődött: önmagukat fejlesztették, új ismereteket szereztek. Emellett nem emberi formájuk volt. A géptesteket egy különleges, a női bőrhöz hasonló anyag borította — az anyák lágyságát idéző, selymes tapintású borítás. A nagy kockaformájú gépek hangtalanul siklottak, nemcsak az óvodák tükörsima parkettáján, hanem a kertekben is. Karjaik minden irányba mozogtak, ujjaik szelíd határozottsággal érintették a gyermekeket.

Élő szóval szóltak hozzájuk, és hatéves kortól alapvető ismeretekre tanították őket.

Bár egész életüket a gyermekekkel töltötték, ezek a gépemberek fegyvert is viseltek — hogy megvédjék őket a vadonból előmerészkedő állatoktól. A kocka tetején elhelyezett kamerák minden irányba figyeltek, és köztük rejtőzött egy lézerfegyver. Soha nem tévesztettek célt, képesek voltak egyszerre több támadót is megsemmisíteni. Az évek során a háziállatok elvadultak, a vadon élő állatok pedig elszaporodtak — ezek jelentették az egyetlen valós fenyegetést. A gépemberekkel a gyermekek valóban biztonságban voltak.

Ezzel egy időben Carnavon, David és a többi biológus megegyezett abban, hogy a másolt embriók a terhességi időt mesterséges méhekben töltik majd. Carnavon azonban ragaszkodott hozzá, hogy a természetes gyermekeket nők hordják ki. A másolóintézetet Dél-Európában, Portugália atlanti partvidékén hozták létre.

Miközben az embriók fejlődtek a robotorvosok felügyelete alatt, a gépemberek száma rohamosan nőtt, hogy ellássák az óvodák, a földművelés és az alapvető szükségleteket biztosító üzemek fenntartását.

Egyetlen év alatt ezer gyermeket másoltak le. Születésük után biológiai szüleik fogadták örökbe őket. Ezek a gyermekek szüleik neve után kettes sorszámot kaptak. Minden Carnavon elképzelése szerint történt. De nem volt Carnavon 2, sem Alma 2, sem Judith 2. Viszont volt David 2 — Carnavon elsőszülöttje, akit maga mellett akart látni: élő példáját annak, amit létrehoztak.

77

Az önálló gépemberek megjelenésével Stockwell mezőgazdasági tevékenysége elvesztette amatőr jellegét. Spanyolországban végtelenbe nyúló olívaültetvényei voltak, Franciaországban pedig több ezer holdnyi búza- és kukoricaföldje.

A repülés lett Stockwell látható violon d’Ingres-e. Régi vadászpilótaként a repülés iránti szenvedélye megmaradt — annak ellenére, hogy képes volt levitálni és azonnal helyet változtatni. A gépemberek segítségével megtisztította a málagai repülőteret, így két jó állapotban lévő kifutópályát és egy felújított hangárt is használni tudott. Carnavon segítségével — aki maga is pilóta volt — néhány év alatt helyreállítottak két repülőgépet: egy légcsavarosat, valamint a spanyol légierő egyik kétmotoros, sugárhajtású gépét.

Shannon nem kedvelte ezeket a gépeket.

— És ha valami baleset történik? — kérdezte, amikor meglátta az egyik gépet a kifutópályán.

— Tudod jól, hogy semmi sem történhet velem — mosolygott Stockwell. — Nincs szükségem ejtőernyőre. Egyszerűen elhagyom a zuhanó gépet, és kész!

Shannonnal ellentétben Lilyt lenyűgözte a repülés. Csak alig-alig maradtak emlékei róla — régi tévéadások és filmek alapján. Érdekes volt számára egy valódi repülőgépet látni, és a kék égen figyelni a siklását. Megértette Stockwell rajongását: repülőgépen utazni más volt, mint az ismerős, hangtalan helyváltoztatás. Az érzés is különbözött. A motor zaja, a kabin sajátos szaga, a gép fizikai határai — ellentétben a képességeikkel — elbűvölték.

Carnavon is megértette barátját. Repülőgépet vezetni olyan hatalmi érzést adott, amit a levitáció nem tudott pótolni. Egy idő után rájöttek, hogy számukra a levitáció természetessé vált, míg a géppel való repülés továbbra is titokzatos és ünnepélyes maradt. Ha nagyon magasra emelkedtek, oxigénre volt szükségük, de általában — Európa vagy a Földközi-tenger fölött — semmi egyébre, mivel rádiókapcsolatuk sem volt. Csak hallgatták a motorok énekét, és nézték a természet borította kontinenst.

A falvakat majdnem teljesen ellepte a növényzet. Fentről az utak és vasútvonalak kígyózó vonalként látszottak. A nagyvárosok még álltak, dacoltak az idő és a természet támadásaival. A kő és a beton ellenállt. A gépek hatótávolsága azonban nem volt végtelen. Nem volt más repülőtér, ahol feltankolhattak volna az út folytatásához.

Egy júliusi kora délután a Pireneusok felett repült, amikor Shannon gondolatban kapcsolatba lépett vele. Napközben sosem hívta — semmi sem volt olyan sürgős, és szükség esetén egy pillanat alatt mellette lehetett.

„Szükségem van rád” — hallotta asszonya hangját.

„Repülök. Nem tudok azonnal leszállni. Kell még egy jó félóra. Ha most elhagyom a gépet, tudod jól, hogy lezuhan…” — válaszolta, és miközben nagy ívben fordult Malaga felé, feltette a kérdést:

„Nélkülözhetetlen vagyok?”

„Igen” — jött a válasz. — „Shannon 2 problémát okoz.”

„Miről van szó?”

„Majd meglátod. Siess.” — Ezzel megszakította a kapcsolatot.

Stockwell nem tudta elképzelni, mi lehet olyan sürgős Shannon 2-t illetően. Egy kis hezitálás után felesége beleegyezett, hogy lemásolják önmagát. Kislányként szerette volna látni magát, mert nem talált családi képeket. A régi filmeket és fényképeket annyira tönkretette az idő, hogy használhatatlanná váltak. A Bébé Shannon 2 olyan édes volt, mint a világ minden kisbabája.

Amikor hazaért, nem ismerte meg feleségét. Shannon és Lily arca könnyekben fürdött.

— Mi történt? — kérdezte, miközben a két nő között meglátta Shannon 2 kiságyát. A kisgyerek sírdogált, karjaival hadonászott, mintha valami ellen küzdene.

— Lázas, hasmenése van, mindent kihány — magyarázta Lily, amikor látta, hogy Shannon képtelen megszólalni.

— Beteg? — kérdezte Stockwell hitetlenkedve.

— Igen, beteg.

— De nincs betegség! Senki sem beteg!

— Ő igen — csuklott fel Shannon. — A lányom beteg!

— Carnavon majd megvizsgálja. Vannak orvosi ismeretei — mondta Stockwell, és mielőtt karjába vette volna a kisbabát, Lilyhez fordult: — Tudod, hol van most?

— Valószínűleg Kaliforniában.

— Ha szerencsénk van… — mondta, majd karjában a gyermekkel eltűnt a két nő oldalán, hogy nem sokkal később Alma és Carnavon ablakai előtt bukkanjanak fel.

78

— Semmi orvosságunk nincs — mormolta Carnavon. — Soha senki nem beteg — hajolt a lázas kis test fölé. — Ez hasmenés, persze, de mi az oka? Fogalmam sincs. Keresni kell a könyvekben. De ha nem tévedek, volt régen egy, a kisgyerekekre végzetes rotavírus.

— Meghal? — kérdezte Shannon kiszáradt szemekkel.

— Nem tudom. Meglehet. Pillanatnyilag semmi mást nem tudunk tenni, mint megakadályozni a kiszáradást. Itatni kell — tanácsolta Carnavon.

— Vizet adni?

— Igen.

— Valóban nincs semmi orvosság? — kérdezte Alma.

— Nincs. Tudod jól, hogy semmi orvosságunk nincs! Soha, senki nem beteg! A kezdetekkor bizonyára voltak készletek. Keresni fogok, és majd meglátjuk, mit lehet tenni. Egyelőre nincs más lehetőség, mint itatni... és reménykedni.

— Ezt senki nem képzelte el — olvadtak össze Alma gondolatai Carnavonéval.

— Nem. Senki. Egy tévedés volt. Borzalmas tévedés — ismerte be Carnavon.

Mások is meghaltak, nem csak Shannon kislánya. Az első ezer újszülött negyven százaléka az első öt hónapban megbetegedett és meghalt.

Megdöbbentek, amikor megértették, hogy a betegségek léteztek körülöttük, annak ellenére, hogy régóta eltűntek a kollektív emlékezetből. Ezek a kórokozók annál nagyobb erővel tértek vissza, mivel hosszú időn át nem találtak gazdaszervezetre. Légcsőhurut, szamárköhögés, tüdőgyulladás, diftéria, gyermekbénulás, agyhártyagyulladás támadták meg a védtelen kisbabákat. Később, akik túlélték, megkapták a skarlátot, rubeolát, bárányhimlőt, mumpszot vagy agyvelőgyulladást.

Carnavon, David és a többi élettani ismeretekkel rendelkező ember orvossá vált. Néhány hét alatt felismerték a betegségeket, és tudták, hogy a változás előtt az oltások védelmet nyújtottak ellenük.

Egy időben mindannyian keresték, hol volt a hiba? Miért betegedtek meg a lemásolt gyerekek, és miért nem örökölték szüleik immunitását? Soha, egyetlen normál úton született gyermek nem betegedett meg — akárcsak a szülők!

Oltásokat és gyógyszereket kellett előállítani. A régi gyógyszergyárak eltűntek, ahogy sok más iparág is. Nem volt többé autó, repülő, motor, fegyver, és ezer más termék gyártása is megszűnt, mert a képességeik és csekély létszámuk miatt nem volt rájuk szükség.

Nem volt temető, sem kórház, mert senki nem halt meg. A halál ismeretlen volt. A természet eltemette a temetőket: a régi sírköveket benőtték a fák, gazok, bokrok, és velük együtt feledésbe merültek a múlt ősök emlékei is.

Hirtelen megoldhatatlannak tűnő problémákkal kellett szembenézniük. Az első ezer lemásolt gyermek negyven százaléka halt meg a betegségek miatt — de időközben újabb ezer gyermek született! Most már tudták, hogy egészségük törékeny marad, amíg nem találják meg a választ: miért?

Pillanatnyilag minden biológiai kutatás megszűnt, mert mindenki a gyógyítás lehetőségeit kereste. A régi gyógyszerek leírásait megtalálni éppoly nehéz volt, mint a laboratóriumok maradványait. Carnavon mellett senki nem tudta, hogyan kell gyógyszert gyártani, és honnan lehet beszerezni az ehhez szükséges vegyi anyagokat.

A lakosság egyharmada kutatott könyvekben és digitális adatbázisokban a gyártás titkai és lehetőségei után. Egy régi német gyógyszergyár romjai között sikerült létrehozniuk egy laboratóriumot és egy gyártóegységet.

Minden erőfeszítésük ellenére két év kellett ahhoz, hogy előállítsák az első szérumokat és néhány alapvető gyógyszert a beteg gyerekek számára. Ez idő alatt jelentősen csökkent a létszámuk, de végül sikerült lelassítani, majd csökkenteni az elhalálozási arányt.

— Folytatni akarják a másolást? — kérdezte Kurihara, akinek ellentétben velük, soha nem volt problémája az automatákkal.

— Szó sincs róla — válaszolt David, miközben apjára nézett, aki egy biccentéssel helyeselte.

„Amíg nem tudjuk, miért nem örökölték a szüleik immunitását, mindent leállítunk. Könnyen lehet, hogy más is hiányzik.”

Nem tudhatta, mennyire igaza volt.

79

Stockwell második másolt gyermekével játszott, amikor Kurihara telepatikus úton megjegyezte:

— Furcsának találom, hogy nem hallom a fiát.

A spanyol ház kertjében voltak, cél nélkül beszélgettek mindenről, amikor a gépemberek atyja ezzel a megjegyzéssel kizökkentette Stockwellt.

— Mit akar mondani?

— Csak azt, hogy nem hallom! Még soha nem vette észre? Normálisan születésük óta halljuk a kisbabák összefüggéstelen gondolatait. Jack 2-t viszont nem hallom. Persze halljuk gőgicsélni, sírni, nevetni, de nem a gondolatait!

Stockwell a közel egyéves kisfiát nézte, és megpróbált — hiába — kapcsolatba lépni az elméjével. Ő sem hallott semmit, és képtelen volt elérni a fiú tudatát.

— Igaza van — ismerte be végül. — Bevallom, soha nem figyeltem rá, és gondolom, Shannon sem.

— Mit gondol?

— Nem tudom… — mondta zavartan, nem is próbálta leplezni a gondolatait.

— Gondolja, hogy...? — Kurihara mondata félbeszakadt; maga a gondolat is elviselhetetlen volt.

„Beszélni kell Carnavonnal, és meg kell nézni máshol is” — fejezte be tétovázva.

Carnavon a haifai gyermekkórházban fogadta őket, ahol több mint száz orvos, ápoló és specializált gépember próbálta meggyógyítani a beteg gyermekeket.

— Egy pillanat — köszöntötte őket, majd eltűnt, hogy visszatérjen néhány perc múlva. — Délutáni látogatásotok meglepő — mondta, de azonnal elhallgatott, amikor felfogta aggodalmas gondolataikat.

— Azt mondják, hogy John 2 nem gondolkodik?

— Nem, nem gondoljuk, hogy ostoba lenne, csak azt, hogy nem tudunk szellemi kapcsolatot teremteni vele. Pont olyan, mint mi voltunk azelőtt. Meggyőződhet róla — válaszolta Kurihara.

Carnavon minden erőfeszítése ellenére sem tudott kapcsolatba lépni a kisfiúval.

— Igazatok van — mondta végül, és elkomorult. — Beszélnünk kell a többi szülővel.

Nem kellett sok idő, hogy észrevegyék: egyetlen másolt gyermek sem képes gondolatátvitelre.

A másolás sikertelen volt — ezt a következtetést kellett levonniuk a betegségek és a mentális kapcsolódás hiánya után. Sem David, sem Carnavon, sem más orvos vagy biológus nem talált magyarázatot. A biológiai munka, az átültetés, minden tökéletesnek tűnt. A mesterséges méhek, amelyek az anyákat helyettesítették, hibátlanul működtek. Semmit sem lehetett Kuriharának vagy technikusainak a szemére hányni.

Egyelőre nem akadtak magyarázatra, és nem tudták, hogy évszázadokkal később is képtelenek lesznek választ adni a kérdésre. Akkor még nem voltak biztosak benne, hogy a másolt gyermekek valóban olyanok-e, mint a rég eltűnt emberek. Évekig reménykedtek, hogy egyszer majd ezek a gyerekek is belázasodnak, mint ők annak idején. Csak hosszú idő múltán vált világossá, hogy soha nem lesznek a megmagyarázhatatlan láz áldozatai.

A természetes úton fogant gyermekek a szüleik adottságaival születtek. A fiúk és lányok örökölték a képességeiket, ellentétben a másoltakkal, akik semmit sem örököltek! Fizikailag tökéletes másai voltak az eredetieknek. A természetes gyermekek a két szülő keverékeként születtek, örökölve mindkettejük jegyeit. A másolatok viszont egyetlen személy ismétlései voltak: olyanok, mint Stockwell születése pillanatában, ötévesen, tízévesen, majd felnőttként. Ugyanez volt igaz mindenki másra is: fizikailag pontos másolatok, de minden másban különböztek.

Megbetegedtek, és a sebeik nem gyógyultak be néhány óra alatt. Napok, hetek kellettek, míg egy törés begyógyult. Emlékezőképességük hiányos volt. Képtelenek voltak mindent megjegyezni vagy könnyen megtanulni, és ugyanazokkal a megértési nehézségekkel küzdöttek, mint az eltűnt emberiség.

A klónok semmit nem örököltek. Képtelenek voltak levitációra, gondolatátvitelre vagy azonnali helyváltoztatásra. Emberek voltak. Reménytelenül emberek.

80

Nem fogták fel azonnal a nehézségeket. Az első években, amikor még nem értették, hogy a klónok lényegesen különböznek tőlük, abban reménykedtek, hogy az idő múlásával a problémák megoldódnak – vagy maguktól, vagy a kutatási eredményeknek köszönhetően.

Ebben a reményben folytatták öt éven keresztül létszámuk mesterséges növelését. A látható eredmény az volt, hogy közel négyezer fővel szaporodtak. Négyezer klón, ahol egyenlőtlen arányban voltak a különböző nemek. A gyermekhalálozás következményeként sokkal több fiú volt, mint lány.

Amikor végre biztosak voltak abban, hogy a klónok nem örökölték képességeiket, ez általános katasztrófát jelentett számukra. Újra kellett szervezniük egész életüket. Több ezer gyermek számára iskolára volt szükség. Technikailag képesek voltak újakat építeni vagy kijavítani a régieket, de ezek a gyerekek képtelenek voltak az azonnali helyváltoztatásra, miközben a világ különböző részein éltek szüleikkel.

Régóta senki sem élt a városokban. A helyváltoztatás képessége lehetővé tette, hogy ott éljenek, ahol csak akartak – egymástól távol, különböző földrészeken. Csak a munkahelyükön találkoztak.

Tudva, hogy a gyerekekre 16–20 évnyi iskolai képzés vár, központosították az oktatást Kaliforniában, az UCCLA felújított épületeiben. Az éghajlat miatt választották ezt a helyet, ami sokkal kedvezőbb volt, mint Európa vagy Amerika keleti partja.

Kurihara és csapata gyártotta Corine Horvath és Thaw kvantum számítógépéit, mert csak az alsóbb osztályokban – az elemi iskolákban – tanítottak emberek. Ők adták át az alapokat: írást, olvasást és számolást. Tízéves kortól kezdve Kurihara gépemberei vették át a tanítást, kvantumszámítógépek segítségével.

A legtöbb biológus – Carnavon, Alma, David és a többiek – Geordie irányítása alatt a programokat készítették. Mindenki tudta már, hogy a lemásolt gyerekek semmit sem örököltek tőlük, csak egyetlen bizonytalanság maradt: az öregedés kérdése. Várni kellett 45–50 évet, hogy megtudják, öregednek-e vagy sem.

De ez még messze volt.

Mielőtt felnőttek volna, a jövőjükről is gondoskodni kellett. Valójában nem sok idejük maradt arra, hogy emberek számára emberi környezetet teremtsenek. Időnként átvillant rajtuk a gondolat, hogy a klón gyerekek hozzájuk képest alacsonyabb rendűek – akárcsak az eltűnt emberiség volt egykor.

Ennek a szónak – „alsóbbrendű” – azonban nem ugyanaz volt a jelentése, mint a múltban, amikor politikai rendszerek és ideológiák használták, hogy megkülönböztessenek, elítéljenek vagy kiirtsanak másokat. Most ezek az „alsóbbrendű” emberek miattuk léteztek. Ők teremtették őket mesterségesen, és minden felelősség rájuk hárult. Szaporodni akartak, hogy könnyebb legyen az életük, ehelyett elképzelhetetlen problémákat hoztak létre – nemcsak önmaguknak, hanem saját kreációjuknak is.

Carnavon és azok, akik körülötte egy bizonyos világ-adminisztrációt formáltak – ők kezelték a lakosság statisztikáit, szervezték a földművelést, az energiaellátást és az élelmezést – megrémültek. Megrémültek az általuk idézett, váratlan helyzettől.

Szerencsére léteztek a gépemberek. Óriásira fejlesztették gyártásukat, hogy a klónok életéhez szükséges alapokat lefektessék. Biztosítani kellett a közlekedést és minden kapcsolatot olyan lények között, akik csak élőszóval tudták gondolataikat kicserélni, és közlekedési eszközök segítségével tudtak helyet változtatni.

Ez nemcsak fizikai és anyagi kérdés volt, hanem pszichológiai is. Teljesen ismeretlen probléma.

A változás: évszázadok óta senki sem halt meg! Még a halál gondolata is eltűnt. Kitörölték a szótárukból. Nem volt halott szülő vagy rokon. Még Lily sem emlékezett fiatalon elveszített szüleire.

A klónokkal újra együtt jártak a halállal. Ezekre a fiatalokra úgy kellett gondolniuk, mint törékeny lényekre. Egy temető létesítésével központosították a halált. Akárcsak a régi, második világháború utáni amerikai temetőkben, egy néhány fával tarkított, csupasz területen katonás rendben, egyenes sorokban várták az utolsó ítéletet a sírok. Nem volt kereszt, mert a vallások már nem léteztek, de egy táblán ott állt a név és az eltávozás dátuma.

81

Az egyik melegházban, ahol dolgoztak, Carnavonnal beszélgetve törölgette kezét Stockwell.
— Az ember másolás teljes csőd — ismerte el.
— Nem olyanok, mint mi — hagyta helyben Carnavon.
— Csak külsőleg. Tudom. Mindenki tudja. De semmit nem lehet visszacsinálni, ugye?
— Most már lehetetlen — ismerte be Carnavon. — Sokan vannak, több ezren.
— Így van. És a jövőre is gondolni kell, amikor felnőttek lesznek!
— Éppen a jövőről akarok beszélni. A közlekedés! Hogyan fognak közlekedni?
— Együtt, egy városban kell élniük — mondta Stockwell, miközben Carnavon előrehajolva egy paradicsomfürtöt szemlélt.
— Egyre nehezebbek lesznek a problémák — hagyta helyben Stockwell. — Mit gondol a repülésről?
— Földrészek közötti utazásra gondol?
— Igen. Különben arra ítéljük őket, hogy egy városban éljenek. Újra kell fejleszteni a légi közlekedést.

Jack a barátját nézte, és válaszát nem várva a kijárat felé indult.
— Hiányzik a repülés? — kérdezte Carnavon.
— Magának nem?
— Nekem is. Tudom jól, hogy ez egy szenvedély.

Kint tavaszi napsütésben fürdött a völgy, és távolabb a Földközi-tenger visszatükrözte a fényt.
— Szenvedély vagy sem, tizenöt vagy húsz év múlva közlekedniük kell. Könnyebb a légi út, mint felszabadítani az utakat vagy a vasutat. Arról nem is beszélve, hogy az utak és a vasút nem jók semmire — nincsenek városok. Hosszú távon csak repülőt lehet használni, és helikoptert a reptér és a város között. Nem látok más lehetőséget.
— Sajnos, valóban nincs más. — Carnavon nem tudott barátjának ellentmondani.

— Magukhoz megyünk? — kérdezte.
— Igen, egy kávéra, ha úgy akarja — felelte Stockwell.

Házuk nem volt messze, rejtőzött a fák között.
— Otthon van Shannon?
— Egyedül vagyok, nyugodtan beszélgethetünk. Tudja jól, hogy nem szereti a repülést.

Csészéjükben gőzölgött a kávé, annyira forró volt a víz.
— Mindent megszervezni… körülbelül húsz év áll rendelkezésünkre.

Nehezen tudták elképzelni a jövőt. Rengeteg munkára volt szükség, hogy az emberiség régi helyzetét valamennyire visszaállítsák.

— Ha jól meggondoljuk, visszafelé mentünk — állapította meg Stockwell.
— Így van, sajnos. Kellemes éghajlat alatt kell letelepíteni őket, ahol folytathatják tanulmányaikat, és dolgozhatnak. Később, amikor már szaporodni fognak, talán a segítségünk nélkül is élhetnek.
— Gondolja? — Stockwell nehezen tudta a messzi jövőben elképzelni életüket.
— Remélem. Pillanatnyilag viszont a gépekkel és a repterekkel kell foglalkoznunk.
— Csak néhány hely kell! — A repülés gondolata, és hogy ezzel foglalkozhatnak, felvidította Stockwellt.
— Segíteni fog?
— Természetesen! Még nem felejtettem el, hogy régi pilóta vagyok én is.

82

Abban az időben még nem képzeltem el a ránk váró nehézségeket, amelyek egy második civilizáció megalkotásával járnak. A régi civilizáció szinte élethű mása volt az, amit akaratunk ellenére elveszítettünk. Ma már tudom, mennyi erőfeszítés szükséges egy mesterséges, a múltból előhívott társadalom életben tartásához.

Egyedül voltam Afrikában, mint mindig, amikor Alma nem jött velem. Kolweziben, egy kis tó elvadult partján időztem. Valaha park övezte, én pedig gyakran pihentem egy fapadon, miközben néztem a fűben hancúrozó kutyáimat. A fát ette a szú, az eső, a nap, a hangyák és az idő pusztította, én pedig minden tizenöt-húsz évben kijavítottam.

Egyedül voltam, csupán Csip-csip társaságában. Kis verebem, aki még északon, Kabalóban fogadott örökbe. Érkezésem után csodával határos módon mindig megtalált. Ilyen távolságból nem tudom, hogyan érzékelte, hol vagyok. Hogyan küzdötte le a távolságot köztem és szülővidéke között, ahol a törzse lakott? Fogalmam sincs. Primitív gondolatain kívül semmit sem ismertem belőle. Azt tudom, hogy baráti érzelmei voltak irántam. Azt sem tudom, vajon ő volt-e az az első Csip-csip, akit évszázadokkal ezelőtt ismertem meg Kabalóban, vagy csak egy leszármazottja? De ha csak egyike volt az utódainak, hogyan ismert fel, miért szeretett, és hogyan talált meg? Minden képességünk ellenére annyi misztérium vesz körül bennünket.

Azt hittük, húsz év elég lesz az új emberiség mesterséges létrehozásához. Ki mert volna arra gondolni, hogy évszázadokra lesz szükség, hogy megteremtsük számukra a megfelelő környezetet?

Rengeteg munkába került, hogy egy működő várost építsünk számukra. Az informatika és a robotizáció fejlődése nélkül képtelenek lettünk volna létrehozni az Új Világot. Mert mi voltunk az alkotóik, ahogy minket is mások alkottak meg egykor.

Stockwell és én rengeteg robot segítségével helyreállítottunk két repülőteret, két nagy szállítógépet és néhány kisebbet. A többiek Los Angeles egyik negyedét választották, és kijavították a kertes házakat. Mások a tengerpart és a hátország felé vezető utakat tették újra használhatóvá, hogy az általunk művelt narancsfás és egyéb gyümölcstermő földeket ők vegyék át.

A munkálatok jelentős része számunkra is hasznos volt, mert a jóléthez szükséges iparágakat is újraélesztettük. Újjáépítettük a mozdulatlanságra kényszerült emberiség számára a textilipart, és létrehoztuk a majdnem teljesen automatizált konzervgyártást. A klónok nem rendelkeztek olyan mozgási képességekkel, mint mi. Életük megkönnyítése érdekében a legtöbb ipart Kaliforniába összpontosítottuk. Modernizált régi autókat gyártottunk számukra, mivel nem akartuk újraindítani a kőolaj-kitermelést, és sikerült a vízmolekulákból új üzemanyagot előállítanunk.

Az erőfeszítés nem volt hiábavaló. Hosszú ideig céltalanul, letargiában éltünk. Most végre volt valami célunk! Alkotóképességünk megsokszorozódott.

Tizenöt év kellett hozzá, hogy észrevegyük a láthatatlan különbségeket a klónok között. Azt már régóta tudtuk, hogy nem örökölték a képességeinket. Nehezen tanultak, lassan sajátították el az alapismereteket, mint az írás, olvasás, számolás vagy más tudományok. Épp olyan lassan, mint annak idején mi fiatalkorunkban.

A kezdetektől tudtuk azt is, hogy nem voltak immunizálva a betegségek ellen, és gyógyítás nélkül meghaltak. Így kénytelenek voltunk feltételezni, hogy éppolyan korlátozott élettartamuk lesz, mint annak idején nekünk. Mennyi idő áll rendelkezésükre? Nem lehetett tudni. Hetven-nyolcvan évre számítottunk – a régi emberiség közepes életkorára.

Megpróbáltunk mindenre gondolni. Mindent előkészítettünk, ami egy kellemes élethez szükséges, abban a reményben, hogy idővel saját életmódjukat és civilizációjukat is kialakítják.

Egyes fiataloknak nehézségeik voltak a tanulással. A szülők különórákat adtak nekik, és kénytelenek voltunk osztályozni őket. Azok, akik képtelenek voltak továbbtanulni, ipari munkákra kényszerültek. A természetes kiválasztódás és a különböző képességek továbbra is megkülönböztették a klónokat – éppúgy, mint minket gyerekkoromban. Az egyetlen különbség az volt, hogy a múltban a szülők mindent megtettek, hogy gyermekeik értelmiségiek legyenek. Nálunk ez a vágy nem létezett, mert mindenki egy időben volt értelmiségi és kézműves. Minden a pillanatnyi szükségletektől függött.

Különbözött a karakterük. Meglepve vettük észre a növekvő fiatalok nehezen kontrollálható erőszakosságát. Akik a robot tanárokkal dolgoztak, észlelték a fegyelmezetlenség és a korai szexualitás egyidejű fejlődését az agresszióval. Bár a fiúk és lányok külön éltek, mégis több nemi erőszak történt – éppúgy, mint az emberiség utolsó éveiben. Nálunk az erőszak gondolata sem létezett! Nem is létezhetett – egy veszélyben lévő nő bármelyik pillanatban el tudott tűnni.

A szülők egyre nehezebben tudták visszatartani a gyerekeket. Hatalmas különbség volt a klón és a természetes gyermekek között – nemcsak fizikai képességek, hanem viselkedés és jellem tekintetében is. A kisgyermekkor után a klónok egyre jobban irigyelték a természetes gyerekeket. Abnormálisnak tekintették önmagukat. Fizikai hasonlóságuk szüleikhez annál kellemetlenebb volt, hogy szellemi hasonlóság nem létezett.

A szülők és klón gyermekeik között a különbségek miatt egyre nehezebbé vált a kapcsolat. Kezdetben a szülők próbálták kitalálni gyermekeik gondolatait, ami lehetetlen volt. Soha nem tudtak igazán összeforrni velük, úgy mint a természetes gyerekekkel. Nem tudták, mit gondolnak, mindent meg kellett magyarázni, és találgatni kellett a képességeiket. Jelenlétükben mindenki fennhangon beszélt, hogy ne sértődjenek meg, mert a gondolatok csendje számukra ismeretlen és érthetetlen volt.

Olyan társadalomban nevelkedtek, ahol régóta nem volt semmiféle probléma az emberek között. Nem létezett politika, vallás, templom, állami szervezet vagy kötelességek. Mindenki csinált valami hasznosat, és kíváncsiságból változtatta a foglalkozását.

A klónoknál a kamaszkor hozta el a problémákat. Észrevettük, hogy a viselkedésük kísértetiesen hasonlított a régi világ fiataljaiéra. Olyanok voltak, mint mi voltunk egykor. Semmilyen magyarázatot nem találtunk rá, bármennyit is kerestük. Az egyetlen lehetséges magyarázat az volt: a klónok normális emberek voltak. Mint régen mi voltunk. A valóság az, hogy mi voltunk az abnormálisak – ahogy régen már sejtettem.

Hosszú időn át reméltük, hogy egy napon majd belázasodnak, mint mi. Egy vagy kéthetes láz után felébrednek a mi képességeink birtokában. De nem betegedtek meg. Mindenféle más betegségben szenvedtek, de soha nem abban az átváltoztató lázban.

Emberek maradtak. Reménytelenül emberek.

Talán nem is kellett megbetegedniük. Valójában sosem értettük igazán az átváltozás folyamatát. Talán a klónok örökölték a hosszú életet? Évekig kutattuk a különbséget közöttük és közöttünk, hogy megértsük az átváltozás titkát – hiába. Nem maradt más, csak türelmesen figyelni őket.

Negyven éves kortól kerestük az öregedés jeleit: a ráncokat, a haj ritkulását, őszülését, a férfiak domborodó hasát. A nőknél a termékenység vége volt az öregedés vitathatatlan jele, még ha fizikailag nem is látszott változás. Sajnos, negyven-ötven éves korukra szinte minden nő sterillé vált. Ez volt a világos válasz: a klónok nem élnek olyan hosszú ideig, mint mi.

Egy hal ugrott fel a vízből, körülötte gyűrűzött a hullám, majd eltűnt, és a víz felszíne kisimult, megfiatalodott. Csip-csip a nap szívta fűben szemezgetett előttem, ugrándozva, önmagával vitatkozva egy végtelen monológban.

Irigyeltem kis barátomat. Irigyeltem, mert boldog volt – boldognak tűnt –, miközben mi, én és a többiek, elveszítettük lelki nyugalmunkat. A kezdeti lelkesedés eltűnt, és átadta helyét a kételynek. Kételkedtünk cselekedetünk értelmében. És én féltem. Féltem a jövőtől.

83

— Beszélni szeretnék magával!

Walraf fakó tekintete a látogatót mustrálta. A nevét az inge bal zsebére hímezve látta: Fernandez 3. De még mielőtt elolvasta volna, már tudta, hogy a férfi klón, mert nem tudott szellemi kapcsolatba lépni vele.

Kinézett a nyitott ablakon. Odakint ragyogó napsütésben fürdött Kalifornia. Az elkerítetlen kert előtt látta látogatója kocsiját. Láthatóan mexikói vagy dél-amerikai származású volt, hozzá hasonlóan. Harminc év körüli, vékony, izmos férfi, lesimított fekete hajával inkább tűnt tangó- vagy flamenco táncosnak, már ha ezek a foglalkozások még léteztek volna. De ebben sem lehetett teljesen biztos: száz év alatt túl sok minden megváltozott. A klóntársadalom annyira fejlődött, hogy szinte lehetetlenné vált nyomon követni őket.

— Foglaljon helyet — mutatott az irodaasztal előtti székek egyikére.

Diego Walraf otthon volt ebben a házban. Mint sok más barátja, ő is a kaliforniai éghajlatot kedvelte. Háza nem volt messze Alma és Carnavon otthonától. Eléggé távol estek a tengerparti forgalomtól. Az új autópálya, amelyet a régi nyomvonalán építettek, nem messze innen ért véget. Napközben alig járt erre autó, éjszaka pedig szinte soha.

A ház valójában nem szolgált irodaként. Volt benne egy ritkán használt hálószoba, egy üres iroda, ahol semmi sem volt a klónok közelsége miatt, egy használaton kívüli nagy szalon-ebédlő... Csak a kilátás érdekelte: az óceánra néző terasz, ahol órákat töltött hintaszékben, gyönyörködve a sirályok játékában és a tengerbe fulladó naplementében.

A fiatalember leült, és a bútorokat vizsgálgatta, míg várt.

— Mit akar? — törte meg a csendet Walraf.

— Tudja, ki vagyok?

— Természetesen. Fernandez 3. A nevét hordja...

— Az ingemen, mint minden klóné — vágott közbe Fernandez 3.

— És?

Diego Walraf nem szeretett a klónokkal beszélni. Képtelen volt megszokni, hogy meg kell várni a kimondott szavakat, és nincs lehetőség telepatikus kapcsolatra.

A fiatalember tétovázott, mielőtt válaszolt. Mérlegelve nézte Walrafot, majd végül megszólalt.

— Fizikus vagyok, és aktívan részt veszek a Prométheusz-tervben.

— Prométheusz-terv? — ráncolta homlokát Walraf. — Soha nem hallottam róla.

— Tudom. És ez nem meglepő. Nem tudhatnak mindenről.

Tekintete elfordult Walraf arcáról, és a feje fölött a falon egy láthatatlan pontra szegeződött.

— Mi nem szeretjük magukat. Pontosabban: a többiek nem szeretik magukat. Én más vagyok. Kivételesen... szeretem az apámat. Nem az ő hibája, hogy különbözünk. Mindig úgy szeretett, mintha nem lennék más. A többiekből hiányzik a szeretet. Szerintük a mi helyzetünk az önök hibája, és ezt nem bocsátják meg. Lehet, hogy én hibás példány vagyok, és ezért nem gyűlölöm magukat. Sem az anyámat, sem a többi embert. Elfogadom, hogy különbözünk, mert nem hiszem, hogy ezt akarták volna! Tévedek?

— Nem... egyáltalán nem — válaszolta Diego Walraf, és hangja rekedten csengett. Megrendítette, amit hallott: Fernandez 3 olyasmit mondott, amit még senki sem fogalmazott meg korábban!

— Egy pillanat... Az apjáról beszél. Ő is klón volt, vagy...?

Félbeszakította a mondatot, próbálta az arcáról leolvasni a választ.

— Nem! Ő olyan, mint maga. Valahol Kansasban él az emberek között. Huszonnégy éves korom óta nem láttam, amikor befejeztem a tanulmányaimat. Tudom, hogy szeret engem. Rengeteg erőfeszítéssel segített a tanulásban. Százszor, ezerszer magyarázott el valamit, amit nem értettem. Ezt nem felejtem el. Szeretem őt, és nem akarom, hogy meghaljon. Ezért jöttem el, az életem kockáztatásával, hogy beszéljek magával.

Fernandez 3 Walraf szemébe nézett.

— Nem járulhatok hozzá a maguk kiirtásához.

— Kiirtás? Mit akar mondani?

— Nem ismeri a szó jelentését?

— Dehogynem, csak...

— Csak nem használják, mert maguk soha senkit nem öltek meg. Mi — vagyis ők — el akarják pusztítani magukat. Ezt jelenti a "kiirtás".

Felemelte a kezét.

— Várjon, kérem... A Prométheusz-terv a maguk kiirtásának terve. A hatalom átvételének terve.

— De hogyan akarnak bennünket elpusztítani? Maguk az amerikai kontinensen mozdulatlanságra vannak ítélve, míg mi mindenütt szétszórva élünk!

Walraf erőfeszítéssel igyekezett nyugodt maradni, nem vette fel a kapcsolatot senkivel, nem indult a többiekhez.

— A terv a maguk elpusztítását célozza mindenütt a Földön. Ez az eredeti cél, amit Prométheusznak hívunk. Az „Árnyékromboló” az abszolút fegyver. Minden élet eltűnik: ember és állat.

— Bombázás?

— Nem. Rosszul magyarázok. Nincs bombázás, nincs anyagi pusztítás. A házak, gyárak, a föld: minden sértetlen marad. Mi csak az életet semmisítjük meg. Érti? Ez az „Árnyékromboló”.

A dermedt csendet csak egy lassan guruló autó motorzaja törte meg. Fernandez 3 kinézett az üvegajtón, és figyelte, ahogy a kocsi eltűnik a sövénykerítés mögött. Zavartnak tűnt, gépiesen végigsimított a haján.

— Valami baj van? — kérdezte Walraf.

— Nem tudom... Ez a kocsi. Túl lassan ment. Meggondolatlan voltam, hogy a ház előtt parkoltam le.

— Miért? Nincs joga oda menni, ahova akar, és beszélni azzal, akivel akar?

— Ezt nem értheti. Nálunk az élet egészen más. Mit tud egyáltalán a mi életünkről?

— Be kell vallanom, hogy nem sokat. Sem én, sem a barátaim, sem más ismerősöm nem foglalkozik magukkal több száz éve, mióta befejeztük a másolást. Tudjuk, hogy a szaporodásuk — ha mondhatom így — igen eredményes, létszámuk évről évre nő. Több repülőteret építettünk a földrészen. Üzemeket, iskolákat, kórházakat. Évszázadokon keresztül mindent, ami az életükhöz szükséges. Növeltük a búzatermelést, és ha jól tudom, elegendőt szállítunk. Amikor Los Angeles és San Francisco fölött repültünk, láttuk, hogy a városrészeket újjáépítették, az élet nyüzsög, de mi nem keveredünk magukkal. Az első másolatok — az egyenes leszármazottaink — rég eltűntek.

— Tehát nincs kapcsolat köztünk. Én is erre a következtetésre jutottam. Épp ezért nem tudják, hogy hogyan élünk, mit csinálunk, és mit akarunk tenni.

— Ebben igaza van. Hagytuk, hogy éljék az életüket.

— És titkos kutatásaim szerint az életünk borzalmasan hasonlít a régen eltűnt emberi élethez.

— Titkos kutatás? Miről beszél?

— Nálunk tilos tanulmányozni az emberiség történelmét. Pedig nálunk is vannak vallások, politikusok és bűnözők. Ezt nem tudta?

— Nem, természetesen nem!

Walraf odatolta a székét, majd felállt, és az ablakhoz lépett. Az óceánra és az útra nézett. Egy gépkocsi lassan elgurult a ház előtt Los Angeles felé.

— Az előbb ugyanaz az autó ment el, csak az ellenkező irányba. Még mindig nem mondta meg, miért volt meggondolatlan itt hagyni a kocsiját.

— Mert egy ember az én helyzetemben nem köthet ismeretséget... vagy barátságot magukkal.

— Ez tilos?

— Nem ajánlatos.

— Látom, sok mindent nem tudok magukról. A rendőrség?

— Igen.

— Figyelik magukat? Egy titkos vagy politikai rendőrség?

— Egy speciális osztály.

— Ez a név... emlékeket idéz a múltból.

— Mit?

— Maguknak ez nem lényeges — válaszolta Walraf, és nem fejtette ki. — Van ennél fontosabb is. Figyelik magát?

— Igen. Mint mindenkit, aki a terven dolgozik.

— Azt gondolja, hogy a jelenléte kompromittálhatja a jövőjét?

— Fogalmam sincs — vont vállat Fernandez 3, és idegesen harapdálta az ajkait.

— Van még ideje? Vagy haza kell mennie?

— Több nap szabadságon vagyok, azért jöttem most. Meg kell mondanom, nem állandó az ellenőrzés. Nincs elég emberük hozzá.

— Várjon meg itt. Mindjárt visszajövök — mondta Diego, és eltűnt.

Magasan az út fölé emelkedett, és hamar felismerte a város felé guruló autót. Az üres utasülésen jelent meg váratlanul. A sofőr az ijedtségtől felkiáltott, a kormányra rogyott, a szíve megdermedt a rémülettől. A kocsi hirtelen farolva letért az útról. Diegónak alig maradt ideje, hogy újra a magasba emelkedjen, és lássa, amint a jármű bukfencezve szétzúzódik.

62.

— Lehet, hogy tévedek, de úgy látom, te egyáltalán nem változtál meg!
— Változás? Miért akarnád, hogy megváltozzak? Mindig önmagam voltam! — A félmeztelen Carnavon egy pillanatra abbahagyta a hajszárítást, és csodálkozva nézett az asszonyra.
— Rosszul fejeztem ki magam. Azt akartam mondani, hogy nem öregszel! Ne felejtsd el, hogy már ötven éves vagy! És pont úgy nézel ki, mint amikor megismerkedtünk. Emlékszel? Nincsenek ősz hajszálaid, a szakállad sem őszül — pedig általában ott szokott először.
— Nincs szakállam — válaszolta Carnavon, és folytatta a hajszárítást.
— Igaz, de mivel nem borotválkozol minden nap, borostás álladon sincs semmi fehér. És nincs több ráncod sem, mint harmincöt éves korodban! A homlok általában ráncosabb, ha nem tévedek.
— És te? Te sem változol — mondta Carnavon, miközben begombolta a nadrágját. — Negyvenkét évesen várod a harmadik gyermekünket, és még mindig fogamzásgátlót kell használnunk. Néztél mostanában tükörbe? A tested, a formád... a szülések ellenére fiatal nő vagy. Talán nincs igazam?
— Ez igaz, én is észrevettem. Minden barátunk és ismerősünk fiatalnak tűnik.
— Bevallom, eddig soha nem vettem ezt észre, de most, hogy megemlítetted... — Felöltözve az asszonyhoz lépett, a szemébe nézett, és megkérdezte:
— Mire gondolsz?
— Arra, hogy a látható és ismert változásokon túl van még egy kevésbé észrevehető is. Az idő múlását csak hosszabb idő után lehet észrevenni. Nem így van? Lehet, hogy tévedek, de még tíz évre van szükség, hogy biztosan megállapíthassuk. Tíz év múlva elmúltál hatvan. Normálisan egy hatvanéves férfit idősnek tartunk. Kevés kivételtől eltekintve már látszanak a fizikai változások: az arcbőr, a test, a szexualitás — mind az öregedés eltörölhetetlen nyomai. Lehet, hogy én még menstruálok ötvenévesen, de ez nem valószínű. Persze sosem lehet tudni. Mindenesetre meglepő lenne teherbe esni ötven felett.
— Beszélnünk kellene a többiekkel is. Vajon ők is így látják? Lehetséges, hogy összefüggés van a betegségek eltűnése és az öregedés hiánya között? Senki nem beteg! Véletlen sebesülések esetén is azonnal gyógyulunk, és nincs szükség orvosra, mert sosem vagyunk betegek!

A gyerekek viszont öregedtek, ez természetes volt. Az elsőszülött, Dávid, tizennégy éves fiatalemberré cseperedett, növekedett, láthatóan évről évre idősebb lett. Hogy ez a folyamat mikor áll meg, arra nem volt válasz — hiszen nem volt elég tapasztalatuk az idő múlásáról. Talán ötven éves kor körül, mint Carnavon? Ő volt a legidősebb ember. De nem volt öreg, nem volt szenilis, nem mutatta az öregség jeleit sem kívül, sem belül.

Soha senki nem gondolt arra, hogy talán egyszerűen nem öregszenek meg. Nem volt mivel összehasonlítaniuk. Carnavonnak sem volt ősz hajszála, sem mély ráncai. És mivel nap mint nap találkoztak egymással, az idő múlása még nehezebben volt észlelhető. Még a barátaikon sem láttak változást.

Lily fiatal lányból fiatal nővé érett — tehát ő is öregedett, ahogyan Dávid vagy nővére, Meg.

Többen, köztük Carnavon is, orvosokká váltak, hogy gyógyíthassák a betegeket. Tel-Avivban működőképessé tettek egy kórházat a jövőbeli páciensek számára, de soha senki nem jelentkezett — kivéve a szülés előtt álló nőket.

Néhány év után észrevették, hogy nincs beteg ember, így orvosokra sincs szükség. Nem volt rák, nátha, vagy a sok más nyavalya, ami egykor megkeserítette az életüket. Még fogorvosra sem volt szükség, pedig ez hosszú ideig rémálomként nyomta Carnavon vállát.

Törések, ficamok esetén is maguktól gyógyultak. A gyógyulás, vagy ahogy nevezték, az „egyensúly” helyreállítása néhány óra alatt megtörtént.

Carnavon szerint a biológia lett a kulcs.

63.

Elegendő volt néhány esztendő, hogy világossá váljon: új képességeik nélkül társadalmuk – az emberiség maradványa – már régen visszasüllyedt volna egy nehezen elképzelhető, primitív állapotba.

Társadalom sem létezhetett volna, mert közlekedési eszközök hiányában a távolságok áthidalhatatlanok voltak — jegyezte meg Kurihara, és igaza volt. Amíg szellemi képességeik megmagyarázhatatlan módon ki nem nyíltak, és nem tették lehetővé a kapcsolatfelvételt, senki nem tudta, hogy szétszórtan, de mindenütt élnek még emberek. Feltéve, hogy csodával határos módon működő rádióadók kapcsolatot tudtak volna teremteni, közlekedési lehetőségek nélkül a földrészek közötti távolság így is leküzdhetetlen maradt volna.

Az ismeretek könnyű megszerzése lehetővé tette, hogy még a tudatlan földművesek is képesek legyenek mezőgazdasági gépeket javítani. Kurihara körül egy brigád alakult, és vele együtt folytatták az automatizálás fejlesztését. Néhány év alatt sikerült egymástól függetlenül működő gépeket, robotokat létrehozni. Ezeknek a gépeknek nem adtak emberi formát — Kurihara és társai szándékosan így döntöttek. Inkább kihangsúlyozták gépi jellegüket, hogy senkiben ne keltsenek félelmet.

Ezek a gépek pótolták a hiányzó emberi munkaerőt, és biztosították az élelmezést. Mivel kevés ember élt a Földön, nem volt szükség konzervgyártásra, arról nem is beszélve, hogy hosszú évekre elegendő tartalék állt rendelkezésre.

Az újraéledő társadalom már nem nagyon hasonlított a régire. Nem voltak hagyományos települések — az azonnali helyváltoztatás lehetősége biztosította a szabadságot, hogy bárki távol élhessen másoktól. Az új párok és családok kisebb közösségeket alkottak, de ezek mindig bizonyos távolságra helyezkedtek el egymástól. Bár közösen dolgoztak, életükben az elszigetelt, privát lét dominált.

Statisztikailag jobban szaporodtak, mint ahogy kezdetben elképzelték. Szinte minden párnak születtek gyermekei, miközben nem volt elhalálozás.

Judith és Carnavon csak 15 évvel a változás után vették észre, hogy nem öregszenek. Geordie, Shannon, Lily és Jack néhány évvel társadalmuk születése után szintén meglepetten tapasztalták, hogy senki nem halt meg. Éveken keresztül vezetett statisztikáik — amelyeket megbízhatónak tartottak — világosan kimutatták: lassú szaporodás mellett a halálozás nulla volt. Az első öt év során csupán három felnőtt vesztette életét súlyos baleset következtében. Egy emberre háztető zuhant, egy másikat egy mezőgazdasági gép gázolt el, míg egy fiatal ázsiai nő szülőfalujában egy régen ottfelejtett aknán robbant fel.

Más haláleset nem történt, sem betegség, sem öregség következtében. Nem is gondoltak az öregedésre, hiszen tudták: nincs köztük idős ember. Az emberek normál helyzetben csak akkor veszik észre az idő múlását, amikor már az öregség küszöbére érnek. Amikor egy gyermek vagy fiatal egy évvel idősebb lesz, azt nem öregedésnek tekintik. Így amikor Lily, majd később Dávid 15 évesek lettek, senki nem érezte úgy, hogy öregszenek.

De amikor Carnavon és felesége elérték a 40–50 éves kort, egyre gyakrabban keresték a tükörben az öregedés nyomait.

Ezek az évek — az emberiség megmagyarázhatatlan eltűnése után — egy új korszak kezdetét jelentették. Nem hagytak időt arra, hogy távolabbra tekintsenek. Még új képességeik megjelenését követően is sokáig csak a jelen foglalkoztatta őket. Csupán életformájukat igyekeztek javítani. Miközben fennmaradásukat szervezték, a régi világ önmagát pusztította el. Az idő nyoma lassan lerombolta az épületeket, falvakat, városokat.

Alig 15 év telt el, és a kontinensek máris megváltoztak. Saját szemükkel látták Európát vagy Amerikát átrepülve, hogyan hódította vissza a természet a területet. A fák és zöld növényzet elfoglalták a valaha megművelt földeket. Fentről már nem lehetett kivenni a földek geometrikus rendjét. Nyáron minden egyenletesen zöldbe borult, és a házak, falvak lassan eltűntek a burjánzó növényzet alatt. A vidéket átszelő utak, vasútvonalak szintén elrejtőztek a növekvő fák és bokrok alatt.

A városokat is visszahódította a természet. A régi világvárosokat — Párizst, Londont, sőt még a nagyvárosokat, mint New York vagy Tokió — is elárasztotta a növényzet. A szél és az eső által megrepesztett épületek réseiben fák és virágmagok verték meg a gyökerüket.

A Föld elvadult.

64

Utoljára fiatalemberként járt az atlanti parton. Ha magányra vágyott, mindig Afrikába ment, ahol a különbség a jelen és a múlt világa között kevésbé volt látható. Ez a kivételesen kellemes, kora őszi késő délután mégis véletlenül a Landes elvadult tengerpartjára vezette. Ott látta meg először.

Észak felé a végtelen tengerpart, mint mindig, néptelen volt. A hullámok fáradhatatlanul gördültek a homokra, és amikor dél felé fordult, hogy a távoli Pireneusok láncát nézze, észrevette a kis sziluettet.

Kellemes volt a víztől megdagadt homokon járni. Lassan közeledett, és hirtelen kíváncsi lett, amikor hiába próbált gondolataiba hatolni. Csak amikor egészen a közelébe ért, vette észre, hogy nő. Nadrágot viselt, kemény mellei feszítették a blúzt. Fekete, sima haja alig ért a meztelen válláig, és amikor felé fordult, tekintetük találkozott.

Mintha villám csapta volna meg Carnavont. Pedig nem volt különösebben szép – kevésbé, mint sok más nő, akit naponta látott –, de a szemei vonzották, valami láthatatlan erő. Végtelen szomorúságot érzett az arcát felderítő ragadozó mosolya ellenére is.

– Jó napot – mondta kellemes, meleg hangon.
– Jó napot.

A kapcsolat létrejött közöttük. Szelleme zárva maradt, pedig megkísérelte gondolataiba hatolni.

– Honnan jön? – kérdezte franciául, egy rég nem használt anyanyelven.
– Messze élek innen, Izraelben. És maga?
– A kaliforniai parton. Láttam már egyszer.
– Biztos ebben?

Az ismeretlennel beszélni izgalmas volt. Valami megmagyarázhatatlan érzés ébredt benne, és maradni akart vele.

– Biztos. A neve Carnavon.
– És maga?
– Alma.
– Gyakran jár ide?
– Időnként. De maga soha nem jön, ugye?
– Soha. Ha egyedül akarok maradni, Afrikába megyek. Ott semmi sincs, csak a civilizáció néhány eltűnt nyoma.

– A változás előtt nyáron többször is nyaraltam itt. És higgye el, nagyszerű volt! Nem tudja elképzelni, milyen volt ez a tengerpart. Ahol most ürességet lát, ott települések mellett reggeltől estig nyaralók ezrei pihentek. Parkolók, üzletek mindenütt, az óceánon fehér vitorlák siklottak némán, miközben jetskik és motorcsónakok rajzolták útjukat a hullámokra. Nem messze innen szörfversenyek voltak, megvadult hullámokon lovagoltak.

Egymás mellett állva nézték a lenyugvó nap utolsó sugarait. A férfi csodálattal nézte a nő profilját, a magas homlokot, a vállát érintő félhosszú, fekete hajat. Kicsi és törékenynek tűnt, mégis rengeteg visszafolytott energiát érzett benne. Másodszor is sikertelenül próbált gondolataiba hatolni.

– Nem akarja felvenni a telepatikus kapcsolatot?
– Még nem – válaszolta kellemes, érzéki hangon.
– Miért jött?
– Nem tudom.
– A véletlen?
– Nem hiszek a véletlenben.

Tekintetét változatlanul egy láthatatlan pontra szegezte, ahol a nap vörös fénye találkozott az óceánnal. Carnavon képtelen volt elfordítani róla a szemét.

– Hisz még?
– Nem. Miért? – kérdezte, miközben figyelmét rá irányította, és most meglátta a szemeit: nagy, fekete szemek, akár a rájuk hulló éjszaka.

– Mert ha nem hisz a véletlenben, az azt jelenti, hogy...
– ...hogy így volt megírva? – fejezte be a nő a félbeszakadt mondatot.
– Így van – válaszolta zavartan, maga sem tudva, miért jött zavarba.
– Nem, nem hiszek semmiben. De sok megmagyarázhatatlan dolog történik, és nem tudjuk, miért.

– Ha nem véletlen, és nem megírt sors, akkor micsoda?

Elfordult, mert már nem látta tisztán a férfi arcát a sűrűsödő félhomályban. Egy erősebb hullám majdnem elmosta a lábukat.

– Jöjjön, a dagály közeleg!

Miközben hátráltak, vállánál fogva magához húzta, és a nő nem állt ellen. Meztelen bőréhez ért – selymes és meleg volt. Egy pillanat alatt megnyílt Alma szelleme, gyengéden érintve az övét. Egy pillanat volt csupán, de elég arra, hogy megérezze: már régen, még az események előtt elvált.

– Hagyja, hogy vezessem.

A homokdűnék között találták magukat, messze a hullámoktól. A holdtalan est fénye nem világította meg környezetüket. Az óceán morajlott alattuk, és a fiatal nő is láthatatlanná vált.

– Messzebb megyünk, ha megengedi. Látni szeretném.
– Miért?

Lassan elhúzódott.

– Jobb, ha itt maradunk.
– Nem tudom. De kérem, ne kérdezzen semmit!

Carnavon a szavakat kereste. E nő előtt – akit most látott először –, tehetetlennek érezte magát. Azt érezte, hogy fiatal fiúvá változik.

– Nem véletlen volt – válaszolta elkésve. – Régóta ismerni akartam. Nem tudom pontosan, talán néhány éve már, mikor először megláttam Silicon Valleyben.

A nő mozdulatlanul állt mellette, nem értek egymáshoz. A férfi többször is próbálkozott, de nem tudott szellemébe hatolni.

– Nem, még nem – válaszolta a ki nem mondott kérdésre. – Előbb beszélnünk kell. Nem akarom, hogy tévedjünk. Hogy ismét tévedjek.

– Férjnél volt – láttam azonnal.
– Azt akartam, hogy tudja. Egy tévedés volt. Borzalmas tévedés. Hozzámentem szerelem nélkül. Kedves volt, gondoltam, hogy szeret. Azt hittem, mellette nyugalmat találok.
– De nem szerette?
– Nem. Szerelem nélkül mentem hozzá, mégis hű akartam maradni hozzá.

Életének ezt a szakaszát szaggatottan mesélte. Elhaló hangját elnyelte az óceán moraja.

– Nem tudja elképzelni, milyen nehéz együtt élni valakivel, akit nem szeretünk. Megosztani vele az élet legintimebb pillanatait, úgy tenni, mintha szeretnénk... és gyermeket hordani tőle.

– Van gyereke?
– Már nincs. Ő is eltűnt, mint mindenki más.

– Miért beszélünk erről? Ha kinyitja a szellemét, egy pillanat alatt mindent tudnék...

– Ez igaz. De szóban nehezebb. És újra akarom élni az emlékeimet.
– Értem.
– Nem, nem érti! Képtelen voltam elviselni a helyzetet. Úgy éreztem, eladom magam. A testem, a lelkem. Elviselem a jelenlétét, a testét, a csókjait, és hordom nem kívánt gyermekét. Szerelem nélkül élni, hónapokon, éveken át úgy tenni, mintha... anélkül, hogy megbolondulnánk – ez képtelenség. Nem akartam megőrülni. Szükségem volt szerelemre. Egy férfira, akit én választok. Megcsaltam, mert kívántam valakit.

Majdnem összeérve álltak a sötét éjszakában. Felettük a hunyorgó csillagok. Carnavon hallgatta a majdnem ismeretlen nőt, akarata ellenére a bizalmába fogadta. Hangját hallva egy megmagyarázhatatlan izgalom fogta el. Időnként megborzongott, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse a meztelen vállát. Nem értette önmagát.

– Jól beszéli az anyanyelvemet, de kellemes akcentusa van. Hol született?
– Görögországban, egy szigeten. Ott maradtam egyedül, amikor mindenki eltűnt.
– És én nem találtam meg!

Felé fordulva szótagolta a szavakat, de semmit sem látott. Nem tudta kivenni az arcvonásait.

– Azt akarja mondani, hogy keresett engem?
– Nem... vagyis igen. Ahogy akarja. A változás után egész Európa fölött repültem, életben maradottakat keresve. De csak egy élőlényt találtam Izraelben. Judith-ot. A feleségem lett, gyerekeink vannak.
– Tudom.
– És nem találtam meg magát. Sem másokat.

Hosszú csend ereszkedett közéjük. Gondolataik bezárva, mélyen önmagukba mélyedve őrizték intimitásukat. Az éjszaka hideget hozott, az északi szél az ősz közeledtét jelezte.

– Haza kell mennie, Alma. Az öltözete Kaliforniához való.
– Igaza van. Hűvös van, és magának már késő. De látni akar még engem?
– Igen – válaszolta habozás nélkül. – Holnap kora délután itt várom. Látni akarom. Nem szeretek láthatatlan emberekkel beszélni.

Válasz helyett nevetett. Megzavaróan kellemes nevetés volt – aztán szó nélkül eltűnt. Egyedül maradt a dűnén. Ideje volt hazatérnie.

65

Soha nem érzett ilyen fizikai vonzódást. Életkora ellenére semmi gyakorlata nem volt a nőkkel. Azelőtt nem szerette őket. Csak később, mikor semmi nem maradt az ismert világból, az élete megváltozott — véletlenül — mert Judittal találkozott. A kényszer összehozta őket, és házaspár lett belőlük, gyermekeik lettek, és régi hajlamait teljesen elfelejtette. Szerette gyerekeit és anyjukat, de nem volt szerelmes belé.

Almát, a teljesen ismeretlen asszonyt hallgatva megértette, hogy bűbája hatása alá esett. Egy teljesen ismeretlen érzést és vágyat érzett, és hirtelen attól félt, hogy beleszeretett.

Éjszaka keveset és rosszul aludt. Gondolatai a nő körül jártak, miközben megpróbált szellemi kapcsolatot teremteni vele. Hiábavaló próbálkozás volt. Soha nem válaszolt.

Türelmetlenül várta a találkozás pillanatát. Jóval korábban sétált a kihalt parton. Rég elfelejtett emlékek jöttek vissza abból az időből, mikor ezernyi nyaraló tarkította a homokot. Még az idényen kívül is mindig talált néhány, a botját figyelő halászt, és az Atlanti-óceán hullámain halászhajók siklottak az ismeretlenbe.

Kissé távolabb vette észre. Hirtelen megjelenése nem lepte meg, várta, de hangja megremegett, mikor mellette termett.

— Már attól féltem, hogy nem jön!
— Miért gondolja, hogy nem jövök?

Egymás mellett állva fejét felemelte, hogy tekintete a szemébe merüljön.

— Nem tudom.

Érezte, hogy kisiklik a talaj a lábai alól, és egyetlen megoldást talált. Hirtelen, gondolkodás nélkül javasolta:

— Jöjjön velem!
— Hová?
— Afrikába. Soha senki sincs ott. Van egy hely, amit rajtam kívül senki nem ismer. Egyedül leszünk.
— Itt nem jó?
— Nem. Jöjjön.

Keze kereste a kezét, és ő elhagyta magát. Váll-váll mellett eltűntek, és egy ház teraszán találták magukat. Napfényben fürödtek, és lent, a távolban, olvadt higanyként csillogott egy nagy tó.

— Hol vagyunk?
— Ott, az a Tanganyika-tó. Csodaként találtam ezt az időtől megkímélt házat.
— És lent, ez egy város?

Az elvadult kertet nézte. Ami a tó menti városból megmaradt, az eltűnt a burjánzó zöld alatt, de ott, ahol ők voltak a hegyoldalon, a fennsík fölött, még láthatók voltak a régi épületek romjai.

— Igen — válaszolt Carnavon. — Az ott Bujumbura.
— És egyedül vagyunk?
— Teljesen. Az egyedüli élőlények az állatokon kívül.
— Miért jöttünk?

Válasz helyett belépett a tolható ablakon, és a házból két nyugággyal jött vissza. Kinyitva egymás mellé tette őket a nappal és a tóval szemben.

— Foglaljon helyet.

Példát nyújtva leült, és várta, hogy ő is mellé jöjjön.

— Ezt a földrészt szeretem, és akartam megmutatni — arról nem beszélve, hogy itt egyedül vagyunk, és minket senki nem zavar.

Azt hitte egy pillanatig, hogy elmosolyodott, de változatlanul komoly maradt. Ajkai zárva voltak, de lángoló fekete tekintete arcát mustrálta. Kiszáradt torokkal folytatta:

— Hogyan magyarázzam...

Szemei a csillogó tavon tétováztak, amíg szavait kereste.

— Csak tegnap óta ismerem. Nem tudom, hogyan került a tengerpartra... Bocsásson meg, butaságokat hordok össze-vissza. Tudom persze, hogyan jött, de nem tudom, hogy miért és pont oda, velem egy időben! Értse meg, azóta minden összezavarodik bennem. Olyan távolinak tűnik, és egy időben olyan közel. Mindenkinél közelebb. Magával akarok maradni, és azt hiszem... azt hiszem, hogy magába szerettem.

A szó kiszaladt a száján, és nem mert ránézni.

— Miért?

Halkan beszélt a környező csendben, amit csak a madárdal és a bogarak zümmögése zavart meg.

— Fogalmam sincs. Borzalmasan magához vonz. Ezt soha nem éreztem még.

Késett a válasza. Bírálóan sokáig nézte a férfi profilját. Egy mély sóhaj után válaszolt:

— Régóta ismerni akartam.

Carnavon nem mozdult, mintha lélegzetét visszafolytaná.

— Nem tudom, miért pontosan maga — folytatta. — Csak egyetlen egyszer láttam Kuriharánál. Shannon, Corine Horváth és Gilian Arroyo társaságában volt. Soha nem nézett rám, s azóta egyetlen vágyam az volt, hogy szeressen.

Ezekre a szavakra vágyott. Előrehajolva a mozdulatlan nőhöz fordult, és megfogta kezét.

— Tudja jól, hogy nem vagyok szabad. Házasságról nem beszélhetek, mert jól tudjuk mindnyájan, hogy nincs többé házasság. Gyerekeim vannak...

— Jól tudom. Nem akarom, hogy a gyerekei elveszítsék apjukat. Csak szeretni akarom. Látni, mint most. De előbb ismernem kell az érzelmeit.

Egymással szemben, majdnem semmi sem választotta el arcukat. Tekintetük egybeolvadt.

— Kételkedik?

Kinyitotta szellemét. Hagyta, hogy a fiatal nő belé hatoljon, és gondolataik egyesüljenek. Nem beszéltek többé. Teljesen összeforrtak, mintha villám csapta volna őket. Dermedten, mozdulatlanul. Számukra eltűnt a külső világ. Mikor véget ért ez az önkívületi állapot, Alma szólalt meg elsőnek:

— Miért kételkedsz?
— Mert ez most az első alkalom! Eddig soha nem szerettem.
— Tudom.
— Valóban te sem!

Szellemi összeolvadásuk elegendő volt, hogy Carnavon ismerje életét, mint Alma az övét. Semmi titok nem volt közöttük.

— Te meg félsz. Én kételkedem, te meg félsz. Miért?

— Nem tudom...

Hangja és arca végtelen szomorúságot tükrözött.

— Talán mert félek egy életre lekötni magam. Tudod, hogy elrontott házasságom nyomot hagyott bennem. Az újabb tévedéstől félek. Mindig mindenkit eltaszítottam magamtól, mikor éreztem, hogy szeretnek, vagy szeretni kezdenek.

— De valóban eddig soha nem szerettél!
— Így van.
— Most pedig...?

— Szeretlek.

Egy időben, hogy gondolatait felfogta, hallotta suttogni szerelmes szavait.

66

Új világ tárult fel Carnavon előtt. Felismerte, hogy végtelen szeretet és barátság fűzte Judithoz, szerették a gyermekeiket, de nem voltak szerelmesek egymásba. Egy délután, miközben a kertben dolgoztak, végül feltett egy olyan kérdést, amit addig soha nem mert:

— Voltál már szerelmes? Helyesebben: szerettél engem?

Judith a zöldségek előtt térdelve nézett fel rá.

— Tudod, hogy szeretlek, de nem vagyok szerelmes. Egyetlen szerelmem a férjem volt.

Szellemi kapcsolatuk nyitott volt. Mióta együtt éltek, gyakran érintkeztek gondolatban, és soha nem volt titkuk egymás előtt.

„Most te szeretsz egy nőt úgy, ahogy én szerettem a férjemet.”
Fárasztó volt a földön térdelni, ezért felállt, és lehúzta gumikesztyűit.
„Miért nem merted megmondani?”

— Nem akartam… nem akartam fájdalmat okozni. Nem akartalak benneteket elhagyni.

— Tévedsz. Nem okozol fájdalmat. Ha belém nézel, mint most, láthatod és tudhatod, hogy nem lepődtem meg. Ha sokáig fiatalok maradunk, elkerülhetetlen, hogy egyikünk vagy másikunk másba szeressen. Különösen te. Eddig soha nem voltál szerelmes.

— A problémám az, hogy nem akarlak benneteket elhagyni.

— Megoszthatod az idődet közöttünk. Mindig a férjem maradsz, gyermekeim apja.

Hatalmas súlytól szabadult meg. Lelke és lelkiismerete felszabadult. Napok óta sikertelenül keresett megoldást, és soha nem gondolta volna, hogy épp Judith adja meg a választ.

„A Változás óta egyedülálló helyzetben élünk” — válaszolta Judith gondolataira.
„Senki nem maradhat a végtelenségig férj és feleség. Lassan kezdjük felismerni, hogy fiatalok vagyunk, és valószínűleg sokáig élünk. Arról nem is beszélve, hogy közösségünk fejlődését segíti, ha új párok alakulnak. Egy ideig a biológiai keveredés is hasznos lesz számunkra. Nem gondolod?”

— Szerinted te is…? — kérdezte habozva.

— Egy szép napon, biztosan. De azért mindig a férjem maradsz. Mi voltunk az elsők, emlékszel? Egyedül találtál rám.

— Nem, nem felejtettem el.

— Ne felejtsd azt sem, hogy zsidó vagyok. Amíg élünk, mindig a férjem maradsz, gyermekeim apja.

Carnavon nem tudta elrejteni meglepetését. A telepatikus kapcsolatban Judith látta és érezte a megkönnyebbülését.

„Féltél erről beszélni?” — kérdezte.

— Igen — vallotta be.

— Miért?

— Mert azt gondoltam, hogy nem becsületes. Megértesz?

— Miért ne, ha szereted?

— Igen.

— Akkor minden becsületes.

— Lehet, hogy igazad van, de az élet soha nem igazságos.

— Mert a férfiak szeretik a nőket, és a nők szeretik a férfiakat? Ez normális. Ami nem normális, az az, amikor egy új szerelem gyűlöletet szül. Azelőtt majdnem mindig így volt, jól tudod. A válás harc volt, a gyerekek játékszerként hánykolódtak egy számukra érthetetlen zűrzavarban.

— És most? — kérdezte Carnavon. Kezdeti zavarodottsága elmúlt, kíváncsisága felébredt.

— Most minden megváltozott. A múltunkhoz képest csodákra vagyunk képesek.
Egy pillanatra elhallgatott, majd figyelmét összpontosítva a kertbe varázsolt két széket, egy kis asztalt, két poharat, és sört.

— Beszélgetünk anélkül, hogy a szánkat kinyitnánk, utazunk közlekedési eszközök nélkül, nem harcolunk betegségek ellen, és láthatóan fiatalok maradunk, az évek múlása ellenére. Csak azt nem tudjuk, meddig. Arról nem is beszélek, hogy a létszámunk is megváltozott. Azelőtt milliárdnyi ember nyüzsgött mindenütt, és életük állandó veszélyben forgott. Tudták előre, hogy hatvanéves korban mindenki öreg és beteg lesz. A haláltól való patetikus félelmük ellenére az életüknek semmi értéke nem volt! Egymást gyilkolták semmiért. A sikerre és gazdagságra féltékenykedtek. A szex foglalta el életüket, és a nemzés lényegtelenné vált a fejlett nemzetek szemében. Semmi valódi érzelem nem fűzte össze a párokat, csak párzási vágyukat elégítették ki vagy más érdek kötötte őket össze…

— Most viszont szeretjük egymást, és gyermekeink vannak — szakította félbe Carnavon.

— Pontosan. Megszabadultunk nemcsak a technikai kényszerektől, hanem a pénzügyi függéstől is! Te nem hagysz el jövedelem nélkül a gyerekeimmel együtt, nem válok munkanélkülivé, nincs lakásbérleti problémám. Eltűntek a párok közötti gyűlölet anyagi okai. És nem vagyok féltékeny, ha egy másik nő szeret, és a gyermekedet akarja hordani.

— Tudod jól, hogy még nem léptük át a Rubicont.

— Tudom. Ez azt jelenti, hogy őszinte a szerelmetek. Valódi szerelem. Van időtök.

67

Mint első alkalommal, ezúttal is az Atlanti-óceán partján vagy a San Diegó-i tengerparton találkoztak, majd egymás kezét fogva Afrikába mentek. A bujumburai ház, a hegyoldalon, kilátással a tóra, volt a kedvenc helyük. Egyszer a Lualabát átívelő vasúti híd roncsain ütöttek tanyát. A betonpilléreken ülve nézték a forrongó vizet.

– Nem félsz? – kérdezte a férfi.

– Nem. Veled vagyok, és tudom, hogy nem eshetek le, még ha el is szédülnék – mosolygott Alma.

– Tudod jól, hogy mindez butaság. Nem tudunk leesni, mert azonnal bárhol biztonságban találjuk magunkat.

– Tudom, de jólesik arra gondolni, hogy vigyázol rám. Ez más… nem olyan, mint régen.

Első bujumburai együttlétük után soha többé nem nyitották meg szellemüket egymás előtt. Fennhangon beszélgettek, mert izgalmas volt lassan megismerni egymást – úgy, mint valaha a normális emberek. Fokozatosan akarták felfedezni egymást.

– Nem tudod, milyen borzalmas volt, amikor elveszítettem a gyermekem!

– El tudom képzelni.

– Nem, ezt nem. Ma már tudod, hogy nem veszítheted el őket. Nincsenek betegségek, mert eltűntek. Nincs autó, repülő vagy hajó, tehát balesetek sincsenek. Valami egészen elképzelhetetlen véletlenre lenne szükség, hogy például egy földrengés pusztítson el minket – de nálad földrengés sincs.

A fiam volt, és annak ellenére, hogy soha nem szerettem az apját, őt szerettem.

– Gondolom, furcsák voltak a nők régen…

– Furcsábbak, mint hinnéd! – Sokáig nézte a férfi figyelmes arcát. – Te nem szeretted őket akkor, tehát nem tudhatod, milyenek voltak a nők.

– Te milyen voltál?

– Én? Furcsa. A jövendőbelim nagy esküvőt akart – minden trallalával. Hosszú fehér ruhát, koszorúslányokat, hatalmas tortát, rengeteg vendéget és orgonán zengő házassági indulót. Tudod, mit mondtam a tanúknak?

– Nem, de el fogod mondani.

– Azt mondtam, hogy jobb lenne Mozart Requiemjét játszani. A szegény hülyék a hasukat fogták a nevetéstől. Gúnyos humoromnak tartották, de nem értették meg, hogy számomra tényleg temetés volt az az esküvő.

– Akkor miért mentél hozzá? Nem érezted, hogy öngyilkosság?

– Fogalmam sincs. Kedves volt, előzékeny… én meg egyedül voltam. Szükségem volt valakire – egy segítő karra, egy emberi jelenlétre. Nyugalmat akartam. Azt hittem, mellette megtalálom. De egy pillanatig sem sejtettem, hogy nem lehet hosszú ideig élni szerelem és érzelem nélkül. Később, évekkel később megértettem, hogy prostituáltam magam. Minden nap eladtam magam egy férfinak, cserébe egy kis biztonságért és nyugalomért – a biztonság illúziójáért. Amikor ezt megértettem, onnantól kezdve megcsaltam. A magam örömére, azokkal, akikhez vonzódtam. Gondolod, hogy furcsa voltam?

A tekintete naiv volt, és érzéki ajkain különös mosoly vibrált.

– Nem hiszem… inkább öngyilkos voltál.

A fiatal nő felállt, és kéjesen nyújtózott, mint a macskák. Telt mellei szinte szétfeszítették blúzát, miközben a mélység felett lebegett.

– Túl kemény a beton – válaszolta Alma a néma kérdésre, amit a férfi tekintetében olvasott ki.

Carnavon is felállt, és ösztönösen átölelte a vállát.

– Attól félsz, hogy…?

– Nem tudhatom, nincs-e benned még ilyen hajlam – akkor sem, ha nem nyitod meg a szellemed. Mindnyájan megváltoztunk, de a múltunkat magunkkal hordjuk.

– Nézz belém! – Szorosan hozzá simulva megnyitotta szellemét, és egyesült Carnavon gondolataival.

Megnyugodtál? Nincsenek többé kételyeid? – hangja mély volt, és mozdulatlan feje a férfi mellkasán pihent.

– Nyugodt vagyok, és tudom, hogy semmi veszély nem fenyeget.

– Ne hagyj el! Tarts magad mellett. Melletted nem vagyok többé nyugtalan. Egy nyugalmi burokban élek, és soha nem voltam ilyen boldog.

68

Stockwell egyedül dolgozott a melegházban, amikor Carnavon váratlanul megjelent a nyitott ajtóban.

— Nem zavarom, Jack?
— Dehogy zavar! Azt is mondhatnám, jókor jött. Már egy ideje nincs kedvem dolgozni, de nem találtam kifogást arra, hogy igyak egy sört. Jöjjön be, kellemesebb bent.
— Magával szeretnék négyszemközt beszélni. Shannon...
— Nincs itt — vágott közbe Stockwell. — Valahol a világ másik oldalán dolgozik. Csak ketten vagyunk, ha ez kell.

A két pohár habzó sör fölött Stockwell a régi barátját figyelte, kutatva az arcát.

— Mi a baj?
— Nehéz megmagyarázni — válaszolta Carnavon.
— Látom.
— Kíváncsi vagyok a véleményére. Szerelmes lettem egy nőbe...
— Másba? Nem Judith, ugye? — kérdezte Stockwell rezzenéstelen arccal.
— De igen. De Judith tud róla.
— És mi a gond? — kérdezte meglepetten.
— Hogyan is mondjam... Gyerekeink vannak, és valóban semmit nem vethetek a szemére.
— Elhiszem. De szerelmes. És a másik, a kiválasztott? Ő is szereti magát? Mellékesen, ismerem?
— Nem, nem ismeri. Senki nem ismeri. És igen, szeret engem. Ez szerintem természetes?
— Mi? Szeretni?
— Nem erre gondolok. Arra, hogy elhagyjam a családom, csak mert szerelmes vagyok.
— Bevallom, én is gondolkoztam már ilyesmin — felelte Stockwell, elgondolkodva nézve a félig üres, Dániából hozott sörösüveget.
— Már eszembe jutott, hogy talán lehetetlen, hogy Shannon és én harminc-negyven éven át együtt maradjunk. Pedig szeretjük egymást. De még fiatal, és úgy tűnik, én sem öregszem különösebben. Fizikailag mindannyian így vagyunk — maga, én, és a többiek. Úgy tűnik, örökké fiatalok maradunk.
— Maga szerint, Jack, normális, ami velem történik?
— Szerintem igen — válaszolta habozás nélkül. — Ne feledje, hogy valójában nem hagyja el a családját. A távolság ellenére naponta láthatja és nevelheti őket. Ez nem ugyanaz, mint régen volt.
— De gondolja, hogy a most érzett szerelem egyszer majd egy új szerelemnek ad helyet?
— Lehetséges — Jack kortyolt egyet a sörből, Carnavon pedig hipnotizálva nézte mozgó ádámcsutkáját, majd ahogy a kézfejével megtörölte a száját, és továbbgondolta, amit elkezdett:
— Ha valóban nagyon hosszú élet vár ránk, akkor nehéz elképzelni, hogy ugyanazt az embert szeressük és vele maradjunk évtizedeken, akár évszázadokon át.
— Ez szomorú — mondta Carnavon, arcán a belső vívódás nyomaival.
— Igen, az. De gondolom, a természet tartogat valamiféle magyarázatot, amit még nem ismerünk. A társak váltása talán része a természetes szaporodásnak, a genetikai változatosság biztosításának.
— És a vérrokonság?
— Ezt nem hiszem. Sok a lehetőség. Pillanatnyilag fejlődésünk igényli a partnercserét. De bevallom, meglepett. — Stockwell újabb üveget nyitott, közben barátját figyelte.
— Miért?
— Azt hittem, nincsenek vallásos érzései.
— Nincsenek is.
— Mégis tétovázik. Olybá tűnik, mintha a házasságot felbonthatatlan szentségnek tekintené. Mint egyes vallások szerint.
— Nem erről van szó, Jack. Nem tudom, hogyan magyarázzam — Carnavon kereste a szavakat, nem akart intellektuális vitát.
— A házasság... csak egy szó. Törvény szerint már nem létezik, nincsenek templomok, sem hivatalok, ahol bejegyeznék, vagy igazolványba írnák. Ezt maga is tudja.
— Én a férfi és nő kapcsolatáról beszélek, ami mindenekelőtt bizalom kérdése. Még jobb, ha szerelem is van benne. Bizalom nélkül nincs szerelem, nincs szoros kapcsolat. Értse meg, Jack. Az bánt, hogy elárultam Judith bizalmát.
— Ezt megértem. És valószínűleg én is így éreznék — mondta Stockwell, miközben töltött a poharakba. — De a gondolkodásunknak változnia kell. A mai helyzet nem hasonlítható a múlthoz. Látja jól, hogy Judith elfogadja az új helyzetet, nem csinál belőle tragédiát.
— Ő megértette, hogy a házasság nem isteni kötelék, hanem egy érzelmi kapcsolat, ami nem feltétlenül örök. És mivel az életünk meghosszabbodott, nem élhetjük le ugyanazzal az emberrel az egész hátralévő időt.
— Gondolja, hogy olyan sokáig élünk majd?
— Ne tettesse a meglepődést, Carnavon. Biológiai kutatásai is azt mutatják, hogy hosszú életre számíthatunk. Nézzen csak magára! A régi világban már nyugdíjas lenne. Most pedig alig negyvennek néz ki.
— Ez igaz. Valami történt, amit nem értünk. A kutatások és a külsőnk alapján úgy tűnik, nem öregszünk úgy, mint régen.
Carnavon most ő nyitotta ki a második üveg sört.
— Személyes tapasztalatom nincs, mert akkoriban valóban fiatal voltam — folytatta Stockwell —, de emlékszem, az emberek panaszkodtak, hogy az évek elszállnak, és ötvenévesen már öregnek számítottak. És ha valaki hatvanévesen lett szerelmes, az tragédiának számított. Most viszont másképp van. Előfordulhat, hogy új partnert választunk, ha szerelmesek leszünk.
— Ne aggódjon. Ha valóban hosszú élet vár ránk, és fiatal külsőt tartunk meg, nem bűn másba beleszeretni.
— Ez szinte kötelesség. Ért engem? Az új helyzet új kötelezettségeket is hoz. A létezésünk nem lehet mozdulatlan és változatlan. Gondolkodjon el ezen, és fogadja el a változást, amit az élet kínál.

69

A ház első része faoszlopokon állt, közvetlenül az óceán hullámai fölött. A Csendes-óceán kékje a földszinti, fehér bútoros szalon hatalmas üvegablaka előtt terült el. Fehér bőrfotelek és kanapék, az ablak előtt törpepálma, néhány kaktusz és egy virágzó bougainvillea. Az egyik falon néhány ikon függött – görög származásának egyetlen árulkodó jeleként.

— Szeretem a házad — mondta a fiatal nő, miközben az asztal előtt állt, amin csupán egy hamutartó és egy cukorkatartó volt. Carnavon tekintete végigsiklott ezen a látványon.

— Tényleg? — hangjában feszültség bujkált.
— Attól tartottam, nem fog tetszeni.

— Miért? — kérdezte, vállánál fogva megérintve Almát, és a szemébe nézett. — Miért?

— Nem tudom — válaszolta halkan, szinte suttogva. — Talán mert magamnak rendeztem be. Soha nem gondoltam arra, hogy másnak is tetszene. Hogy neked tetszene-e.

— Nekem?

— Igen, neked.

— Látod, hogy szeretem a fehér bútorokat. A tisztaság jelei. Tiszta, mint te.

— Nem vagyok tiszta.

— Számomra igen — válaszolta, majd lehajolt és megcsókolta.

Most volt először nála. Addig csak néhány csókot váltottak, és ezek inkább lopott pillanatoknak tűntek.

— Azt hiszed, itt tudsz majd élni velem?

— Azt hiszem — felelte a férfi.

— Gyere... szeress engem. Egy gyereket akarok tőled.

Ettől a pillanattól kezdve minden megváltozott. Szenvedélyes szerelem következett — távolról sem olyan nyugodt kapcsolat, mint amilyen Judith-tal volt. Nemcsak fizikailag olvadtak össze, ahogy a férfi és nő szokásos kapcsolataiban, hanem rendszeresen szellemileg is egyesültek. Ez sokkal mélyebb és teljesebb élmény volt. Nem volt titok köztük, szinte egyetlen gondolat sem rejtőzött el egymás elől — és mégis, újra és újra megkérdezték:

— Szeretsz?

Mintha valami kimondatlan bizonytalanság lappangott volna közöttük.

Néhány napon át megszakítottak minden más kapcsolatot. Elzárkóztak a Csendes-óceán menti házba, vagy a Tanganyika-tó partjára, ahová rajtuk kívül senki sem járt. Alma a cinkosa lett — ismerte Carnavon titkos helyeit, amelyeket mindenki elől rejtegetett. Boldog volt, mert egyedül lehettek, távol mindentől.

Mikor néhány nappal később visszatértek a külvilágba, szenvedélyük semmit sem veszített erejéből. Napközben, a távolság ellenére is, telepatikus kapcsolatban maradtak. Valami rejtett érintés, egy csendes lüktetés kapcsolta össze őket — anélkül is tudták, mit csinál a másik. Szellemük mindenki előtt zárva volt, de kettejük között egy láthatatlan fonál húzódott.

Néhány héttel később Alma gyermeket várt.

70

— Ismeri Rodosz szigetét és a számomra ismeretlen Görögországot?

Carnavon környezetében Lily és Alma első látásra megbarátkoztak. Órákon át beszélgettek, gondolataikat cserélve, vagy ha idejük engedte, együtt utaztak világot látni. Alma révén Lily felfedezte Görögországot, és közösen bejárták az elhagyatott Európa és Észak-Amerika romjait is. Lilyt kétségbe ejtette, amikor lassan pusztuló remekműveket láttak.

— Elveszítjük a múltunkat — mondta idegesen egy délután.

Egyedül voltak, Lily szüleinek házában, amelyet Geordie-val együtt tartottak karban. Teát ittak.

— Minden megváltozott, Lily, ezt jól tudja. Nem könnyű új civilizációt teremteni, mert kevesen vagyunk. Szerencsére a képességeink sokat segítenek rajtunk. Képzelje csak el, mi lett volna, ha olyanok maradunk, mint a szüleink voltak! Közlekedés és szervezettség nélkül, ami az élelmezést biztosítja, képtelenség lenne helytállni bármiben is. Jelenleg a jelen és a jövő a lényeges. A múlt?...

Alma fintorogva simította meg gömbölyű hasát.

— A múltra nincs időnk.

— Tudom jól. Geordie is többször mondta már. Mégis úgy gondolom, keresni, óvni és megmenteni kell mindent, amit csak lehet, mert ez az örökségünk! Megérti ezt, Alma?

Közben újratöltötte barátnője csészéjét.

— Valahol biztonságba helyezni a legcsodálatosabb festményeket, megmenteni és őrizni azoknak az íróknak és zeneszerzőknek a kéziratait, akik valóban jelentettek valamit kulturális életünkben. Olyan jól tudja, mint én: köztünk már nincsenek művészek! Senki nem ír, fest vagy komponál. Mintha minden művészi tehetség eltűnt volna!

— Kevesen vagyunk, és jelenlegi létformánknak nincs szüksége művészekre.

— Igaza van, nem vagyunk tömeg, mint régen. Mint egy hangyaboly, amelyből időről időre művészek születtek.

— Őszintén gondolja, hogy szükségünk van rájuk? — Alma kíváncsian nézte a fiatal lányt.

— Természetesen! Minden civilizációnak szüksége van művészetre és művészekre.

— Még csak a kezdeteknél járunk — jegyezte meg Alma.

— Igaza van. De ha még nincs időnk festeni, írni vagy komponálni, csodálatos épületeket emelni, akkor legalább a múltunkat kell megőriznünk. Ehhez pedig szükségem van a segítségére.

— Miben? Mit szeretne, Lily?

— Azt, hogy szabad időnket arra fordítsuk: keressünk, találjunk, és mentsünk meg mindent, amit lehet.

— A műveket?

— Igen. Összegyűjteni a múzeumokból a legértékesebb képeket, megmenteni a Walkür vagy az Ötödik szimfónia partitúráját. És elhelyezni ezeket egy olyan helyen, ahol legalább ideiglenesen védve vannak a nedvességtől és a portól. Ha hajlandó segíteni, akkor Geordie is jönni fog. De ha egyedül maradok ezzel az ötlettel, nem fog támogatni — haszontalannak tűnik számára. Csak az atomfizikai munkámban hisz. Azt gondolja, hogy Kurihara, az automaták és a többiek segítségével képesek leszünk újraindítani egy atomerőművet.

— Azt hiszem, nem téved — mondta Alma, miközben mereven nézett egy rózsára, amely a ház falát befutó borostyán közül kandikált ki.

— Nem, nem téved! Ismerem a munkám — a mi munkánk — fontosságát, de azt is tudom, hogy a múlt megőrzése éppolyan szükséges. Megért engem, Alma?

Tekintetét elfordította a virágról, és barátnőjére nézett, aki ölében tartotta a szunnyadó Pepitát.

— Jól értem, Lily. És segíteni fogok. Carnavon is.

— Carnavon? Gondolja? — Lily hirtelen mozdulata felébresztette a kutyát. Mindketten hallották elégedetlen gondolatait.

— Igen — válaszolta mosolyogva Alma. — Mindent megtesz, amire kérem.

71

Hosszú évekre volt szükség, hogy összegyűjtsék és biztonságba helyezzék mindazt, amit nélkülözhetetlennek tartottak. Kezdetben Silicon Valleyben, ahol Kurihara dolgozott, találtak egy épületet, amelynek minden terme egyforma hőmérsékletet biztosított. Ez időt adott, hogy végleges kiállítóhelyet találjanak. Évekkel később, amikor meggyőződtek arról, hogy a legfontosabb művek végre biztonságban vannak, hosszú tanácskozások után a New York-i Metropolitan Múzeumot választották. Újabb évek munkájába telt, mire a szállítás befejeződött, és a művek elfoglalták végső helyüket. Mivel e vállalkozás szellemi vezérei és lelkei a két fiatal nő volt – Lily és Alma –, a múzeum új nevet kapott: az Emberi Örökség Múzeuma lett.

Közben az élet is folyt tovább. A mezőgazdasági gépeknek hála sikerült biztosítani kis világuk élelmezését. A lakosság egyharmada – főként azok, akik korábban is földműveléssel foglalkoztak és Ázsiában éltek – látta el a mezőgazdasági termelést.

Több mint tizenöt év kellett a fizikusoknak és elektronikai mérnököknek, hogy megoldják a villamos energia távoli továbbítását a régi vezetékek nélkül. A megvalósításhoz ki kellett jutniuk a világűrbe. Kezdetben lehetetlennek tűnt: rakétákat gyártani és Cape Canaveralt újraépíteni képtelenség volt.

Végül Corine Horvath, a New Yorkból származó elektronikai mérnök és Kurihara munkatársai egyszerű megoldást találtak. Bárki – különösebb technikai háttér nélkül – eljuthatott az űrbe. A régi űrhajósokhoz hasonlóan felöltözve, nagy mennyiségű oxigént szállítva, hosszabb ideig is fenn tudtak maradni. Így viszonylag könnyen valósították meg azokat az antennákat, amelyek lehetővé tették az energia átszállítását a Föld egyik pontjáról a másikra.

Fix pályán keringő műholdak továbbították az energiát a két földtekerére, a lakók egyéni antennáira. Ettől kezdve nem volt szükségük az olajjal működő generátorokra.

Az ötlet és megvalósítása Judithnak és Lilynek volt köszönhető. A férfiak – Kurihara specialistái – az ő terveiket dolgozták ki és vitték véghez. Az emberiség történetében ez volt az első alkalom, hogy két nő vezette egy kolosszális vállalkozás minden fázisát.

A hosszú évek alatt egy új generáció nőtt fel. Carnavon és a többiek hamar rájöttek, hogy gyermekeik örökölték a különleges képességeiket. Nem volt szükség iskolákra: a szülők megtanították az alapokat – írás, olvasás, számolás –, onnantól már csak irányítani kellett a gyerekek kíváncsiságát és biztosítani számukra a megfelelő könyveket. Akárcsak szüleik, a gyerekek egyszeri olvasás után végleg elsajátították a tudást. Alig tizenöt évesen olyan ismeretekkel bírtak, mint egykor egy egyetemi professzor.

Kezdetben, mikor még nem tudták, hogyan alakul az öregedés folyamata, a gyermeknevelés komoly problémát jelentett. Mivel szükség volt a nők munkájára, a régi idők mintájára szervezték meg életüket napközi otthonokkal. A gyerekeket reggel otthagyták, s csak késő délután mentek értük.

Stockwell és Carnavon körül alakult ki a társadalmi szervezettség. Lily, Shannon és Geordie, majd később Judith, Alma és Diego Walraf – akaratuk ellenére – a csoport tagjaivá váltak. A csoportnak nem volt neve, nem alakítottak kormányt vagy parlamentet, mégis a világ szerte szétszórva élő emberek követték a tanácsaikat.

Mindenkit nyilvántartottak az informatikai adatbázisban: a gyermekek neve és eredete is ismert volt. Harminc év elteltével azonban kénytelenek voltak visszaállítani a házasság intézményét – nem vallási vagy jogi okból, hanem azért, hogy elkerüljék a vérrokonság miatti problémákat. Különleges helyzetük és fejlődésük következtében nem volt szükség meggazdagodásra. A gazdagság fogalma eltűnt, pénz nem létezett, s a múltbeli értékek – mint az arany vagy a gyémánt – elvesztették jelentőségüket. Csak a hasznos dolgoknak volt értéke, de azoknak sem volt cseremértéke.

Kurihara munkatársai, a kanadai Mill Bayból származó Thaw segítségével a robottechnikát soha nem látott szintre emelték. Hatvan év múltán a mezőgazdaság teljesen automatizált lett. Egyes gépeket emberi formára emlékeztetőre alakítottak, de többségük a régi gépekre emlékeztetett. A felszabadult földművesek más szükséges munkát végeztek: elosztást, új üzemek építését.

Több évtizeden keresztül használták a még a múltból fennmaradt, nem romlandó termékeket – gépeket, kis eszközöket. Kezdetben a kész textilkészleteket használták, de az épületekhez hasonlóan az anyagok is az idő áldozatává váltak. Végül mesterséges, égésmentes, ám szinte használhatatlan anyagokat kezdtek gyártani, amelyek minőségükben messze elmaradtak a régiektől.

Nemcsak életmódjuk, de környezetük is teljesen átalakult. A régi települések, hatalmas városok és kis falvak mind a természet martalékává lettek. A napfény, a hideg, a szél és az eső gyorsította az épületek öregedését. Az élet, a zöld mindent ellepett. A repedésekből a szél által hordott magok csíráztak, bokorrá, majd fákká nőtték ki magukat. A gyökerek feltörték a járdákat, és harminc év múltán a városok hatalmas parkokká változtak. Télen a jég tovább tágította a repedéseket, s ezzel gyorsította az enyészetet.

A termőföldeket is benőtte a vad növényzet, majd mezőkké, erdőkké alakultak, ahol az elvadult háziállatok csordákba verődve éltek.

Sokáig láthatóak maradtak a vasúti sínek és régi utak nyomai, mintha haldokló kígyók tetemei lettek volna egy gyógyíthatatlan betegségben. A fák és fű mindenütt burjánzott, az elhagyott és összetört gépkocsik pedig némán rozsdásodtak a zöld takaró alatt.

Az egész Föld megváltozott.

72

Valószínűleg ez volt életük legboldogabb időszaka. A kezdet reménytelensége, amikor még teljes magányban éltek, eltűnt. Hosszú idő telt el a magány megszűnése óta, és bár egy kialakuló társadalomban kezdtek élni, a bizonytalanság és a félelem még sokáig bennük maradt. Fizikai képességeik ellenére számtalan nehézséggel kellett megküzdeniük, és semmi sem garantálta, hogy az emberiség néhány évtized múlva még létezni fog.

Évek kellettek ahhoz is, hogy megértsék: önmagukban hordoztak egy még hihetetlenebb változást, mint a telepátia, az azonnali helyváltoztatás, a betegségek eltűnése vagy a szellemi képességeik fejlődése. Negyven év telt el, mire bizonyossá vált: nem öregszenek. Hogy miért, és meddig, azt senki sem tudta.

Amikor Carnavon nyolcvanévesen is negyvenötnek látszott, világossá vált, hogy az öregedés folyamata megállt. A fiatalabbak már korábban tudták: az öregedés körülbelül negyvenöt éves korukban megszűnik. Az 50–60 éves nők ugyanúgy teherbe estek, mint a húszévesek. Az egyetlen „betegség”, amikor orvosi beavatkozásra volt szükség, a gyermekvárás volt. Betegségek híján az orvosok biológusokká váltak, és életük legfőbb kérdésére keresték a választ: hogyan és miért változtak meg?

Ez valóban boldog időszak volt – nem kellett többé számolniuk a fizikai hanyatlással, az öregedéssel, amely mindig is a társadalom csendben viselt, soha be nem vallott terhe volt.

A kérdés csak az maradt: meddig tart mindez? Mikor és hogyan fognak meghalni? De a szellemi és fizikai fiatalság tudata boldogsággal és a jövőbe vetett bizalommal töltötte el őket.

Húsz évvel később már azt is feltételezték, hogy élethosszuk is jelentősen meghosszabbodott. És amikor Carnavon átlépte a 140. életévét, megértették: nincsenek többé végső korhatárok. Valami teljesen ismeretlen tartomány felé tartanak.

Mindez mélyen átalakította a gondolkodásmódjukat, az élethez való viszonyukat. A reménytelenség eltűnt. És amikor ráébredtek, hogy a halál időpontja is végtelenné vált, megváltozott a létezéshez való hozzáállásuk is. Semmi sem volt többé sürgős. Az idő – az emberiség örök ellensége – mostantól szövetségesükké vált. Nem féltek többé tőle. A jövő derűsnek tűnt, a problémák könnyebbnek.

Boldogok voltak.

 73

Bizonyos mesterségek eltűntek. Sőt, majdnem minden mesterség eltűnt. Nem volt többé kereskedelem, információs munka, sem biztonsági szolgálat. Bűnözés sem létezett többé. Diego Walraf új barátjával, Thaww-val beszélgetett.

– Miért nincsenek már bűnözők? – kérdezte.

– Hiányoznak magának? – felelte Thaw mosolyogva. Alacsony magasságban repültek a régi Kanada és az Egyesült Államok nyugati partjai fölött. Mill Bayből, Thaw szülővárosából tartottak Dél-Kalifornia felé.

– Természetesen nem. De valljuk be: régen ezekben a városokban – és közben az alattuk elterülő szellemvárosokra és elhagyatott településekre mutatott – elképesztő volt a bűnözés.

– Egy dzsungel volt, amelyben élni kellett – bólintott Thaw. – A gazdagság és a nyomor egymás mellett létezett, irigységet és kísértést szülve. A gyenge jellemek nem tudták, hol húzódik a jó és a rossz határa.

– Ezek a kísértések mára eltűntek – mondta, majd hirtelen az érintetlen Golden Gate híd felé fordult Walraf nyomában.

– Igaza van. De nem csak tolvajok, szélhámosok és pénzért gyilkoló egyszerű bűnözők voltak. Voltak sorozatgyilkosok is. Olyanok, akik kéjjel kínoztak és öltek nőket, férfiakat, gyerekeket.

– Abnormálisak voltak...

– Igen. Azok. De miért nincs ilyen ma? Akkoriban a halálbüntetés sem tartotta vissza őket. Nem lehet azt mondani, hogy ne lett volna elég nő – pénzért vagy ingyen, minden férfi találhatott párt. Ezek betegek voltak. Szenvedést akartak látni. A félelem éltette őket.

– Tudom – mondta Thaw. – A kérdés jogos: miért nincsenek ma ilyenek?

– A fizikai képtelenség miatt – válaszolta Walraf, miközben az óceán fölött repültek, és gondolatban, telepatikusan beszélgettek. – Próbáljon megkötözni valakit! Azonnal eltűnik. Nincs mit törvénytelenül megszerezni. Nincs pénz, nincs érték, mint másfél évszázaddal ezelőtt. Ha egy ékszer kell, talál a romok között – és senki sem irigyli. Nincsenek társadalmi különbségek, nem dolgozom jobban elektronikában, mint amit bárki pár nap alatt elsajátíthat. Képességeink biztosítják az egyensúlyt.

– Ott van Carnavon háza – mutatott egy tengerparti villára Walraf.

– Nem ismerem.

– Talán otthon vannak – mondta Diego, és szellemével „megérintette” a házat. Gondolatai találkoztak a bent lévőkével, és megkérdezte: mehetünk?

Egy pillanattal később, Thaw karját érintve, máris a nyitott ablakú szalonban álltak.

– Sétáltunk és beszélgettünk – magyarázta Walraf.

A szalonban ott volt Carnavon, Alma, Judith, Lily, Geordie, Stockwell, David, valamint Carnavon és Judith fia, Shannon, Kurihara és Corine Horváth.

– Örülünk, hogy jöttetek – emelte poharát Stockwell.

– Mindig iszik – mosolygott Diego, poharat keresve.

– Csak kivételes alkalmakkor – felelte mosolyogva Judith.

– Shannon, szült már gyereket?

– Még nem – válaszolta Lily helyette.

– Épp a jövőnkről tanácskozunk – mondta Carnavon.

– Szabad tudni, miről van szó? – kérdezte Thaw, és leült Shannon és Lily közé. Lily ölében Pepita, a kiskutya, békésen aludt.

– Róla – mutatott David a kutyára.

– Pepita? – vonta össze a szemöldökét Diego. – Ő lenne a jövőnk?

– Kevesen tudják – magyarázta Carnavon. – De Pepita, Lily és Shannon kutyája, nem változott meg úgy, mint mi. Az állatok tovább öregedtek. Pepita körülbelül 18 évesen megöregedett, és közeledett az élete vége. Képzelhetik, milyen fájdalmas volt ez a két nőnek.

– Lemásolták – mondta Stockwell csendesen.

A kutya a nevére kinyitotta a szemét.

– Klón? – Thaw szemei elkerekedtek.

– Igen. Alma később tökéletesítette a technikát egy Dwârkânât Devi nevű ismeretlen nő segítségével. A mostani Pepita a nyolcadik generáció – pontos mása az elsőnek.

– Értem, de miért ő a jövőnk kulcsa? – kérdezte Diego.

– Mert ez az egyetlen lehetőségünk a gyors szaporodásra – válaszolta David.

– De miért kell gyors szaporodás?

– Jó kérdés – bólintott Carnavon. – Shannon válaszol.

– Kevesen vagyunk – mondta a nő. – A szaporodás lassú. Nehéz egyszerre új világot építeni és gyermeket nevelni. Még a mai képességeinkkel is nehéz. A nőknek dolgozniuk kell, és közben gyerekeket nevelni.

– Majdnem olyan, mint a változás előtt – jegyezte meg Stockwell.

– Igen, csak más okokból. Akkor a férfiak nem tudták eltartani a családot, most pedig, ha nem dolgozunk, a fejlődés lelassul, és létezésünk kerül veszélybe.

– Elfogadom – mondta Diego. – De a klónozás hogyan segít? Még mindig kell egy anya, kilenc hónap, és a gyermekkor...

– Megoldottuk – vette át a szót Alma. – Készítettünk egy mesterséges anyaméhet.

– Mesterséges méh! – kiáltott fel Geordie.

– Igen – bólintott Alma. – Így tömegesen tudunk gyerekeket „gyártani”, akiket később családok nevelhetnek fel.

– És a férfiaknak segíteniük kell a nevelésben – tette hozzá Carnavon.

– De miért klónozni, ha automatákat is készíthetünk? – kérdezte Kurihara.

– Ez igaz – bólintott Judith. – És az intelligencia?

– Nem probléma – válaszolta Kurihara. – A kvantumemlékezet és neurális hálók tökéletesek. Az írók rémálmai a robotok forradalmáról – nevetségesek.

– Tehát jobban hisz a gépekben, mint az emberekben? – kérdezte Lily.

– Igen. De nem tagadom, hogy több emberre van szükség. De századokkal számolok.

– Századokkal? Honnan tudja, hogy addig élünk?

– Nem tudjuk – ismerte el Carnavon.

– Élünk, ameddig élünk – vont vállat Kurihara. – De ha klónozunk, és valami hiba történik, meg lehet állítani?

– Természetesen – válaszolta David. – Ha nem működik, megállunk.

56

Éjszaka a kert félelmetes és titokzatos volt. A reggeli nap fényében vadvirágokkal színezett zöld bozóttá változott egy borostyánnal félig takart ház körül.

Egyikük sem járt a földön mert nem akarták eltüntetni az esetleges lábnyomokat. A ház körül egy ötven centiméter széles sávon a bokrok és virágok mintha eltaposták volna őket. Fentről nézve tisztán látható volt. Pepita izgatottan szaglászott ezeken az éjjeli nyomokon.

Geordie és Diego Walraf együtt keresgéltek. Shannon, Lily és Jack egymástól függetlenül a környéken maradva, az úton kerestek újabb nyomokat. Walraf, Geiger mérője kattogott mikor a letaposott sávhoz közeledett.

— Sugárzásveszély van, nyugtalankodott Geordie.

— Nem, a sugárzás nagyon gyenge. Pepitára sem veszélyes, válaszolt Walraf. Csak azt szeretném tudni, hogyan és miért ez az út? Telepatikusan kérdezte a többieket, de senki semmit nem talált. A környéken nem észleltek más nyomot.

— Mit gondolnak? — kérdezte Lily mikor újra Andalúziában voltak.

— Egy idegen, földöntúli látogatója volt — válaszolt Diego.

— Valóban hisz ezekben a dolgokban? A fiatal lány képtelen volt meglepetését rejteni.

— Nem, én semmiben nem hiszek. Ha akarja, Istenben lehet hinni. A vallások mindig bebizonyítatlan dolgokban hisznek. De senki nem hisz egy fa, egy ház létezésében, vagy hogy kétszerkettő az négy. A földöntúli lények valósága régen, a változás előtti időkben is bizonyítva volt. De a földöntúli lények valóságának gondolata ellentmondásban volt azzal a hittel, hogy az ember egyedülálló, kivételes jelenség és a teremtés koronája. Igy mi átváltoztattuk a valóságot és hitelét veszítve hallucináció, hit lett belőle. Az emberiség valósággá változtatva elértéktelenítette saját hitét, és átalakította a valóságot hitté. Soha nem törődtünk az ellentmondásokkal!

— Tehát meggyőződése szerint egy földöntúli lény látogatott meg az elmúlt éjjel?

— Igy gondolom. Minden erre mutat. A magyarázhatatlan nyomok és a fény. Kár, hogy nem látta a fényforrást! A természet váratlan csendje és hogy valaki megpróbált a szellemébe hatolni. Pepita magatartásáról nem beszélek.

— És a gyenge rádióaktivitás.

— Ezaz, ezt elfelejtettem. A rádióaktivitás sem egy hit Lily. A Szentlélek vagy egy villámbuborék nem hagy ilyen nyomokat! Azelőtt a régi társadalomban a tudósok, a papság és a politikusoknak megvolt az okuk, hogy miért próbáltak elrejteni a valóságot. Ma ezen okok nem léteznek. Hirtelen kiléptünk az évezredes sémából. Ma már semmi értelme nem megvizsgálni minden lehetőséget. Ha azelőtt a föld fölött repül minden gépi segítség nélkül, letartóztatják és eltüntetik a közéletből az állambiztonság nevében, mert logikusan motor nélkül lehetetlen repülni vagy helyet változtatni. Ma már nincs ez a meggyőződés a lehetetlenről. A múlt éjjel láttak valamit a kutyájával. Egy jelenlétet érzett, valaki a gondolataiba akart kapcsolódni és maguk elmentek, mert ennek feltétlen szükségét érezte. Mi megmagyarázhatatlan nyomokat találtunk, ez letagadhatatlan, tehát el kell fogadni egy külső erő közbelépését.

— Erről beszélni kell Carnavonnal. Jack felállt, hogy italt keressen. Ha jól emlékszem sokat kutatott a földöntúliakról. A változás elött mindenki arról beszélt, hogy a városok fölött repültek.

— Nekem soha semmit nem beszéltél erről — nézett a férjére Shannon.

— Nem képzeltem, hogy érdekel és nem hittem, hogy a kérdés aktuálissá válik.

— Mivel más problémáink is vannak ez nem meglepő. Geordie tekintetét Lilyre szegezte és minnyájan olvasták gondolatait és Stockwell igazat is adott neki.

— Azt hiszem, hogy Geordienak igaza van, Lily. Bele kell egyezned, hogy a jövőben sehová nem mész egyedül. Geordie mindenhová elkísér, melletted marad majd anélkül, hogy zavarna és kellemetlen lenne, és közbelép, ha szükséges. Megígéred?

— Te is igy gondolod, Shannon, kérdezte a fiatal nő.

— Igen. Tudod jól, hogy soha nem szerettem, hogy egyedül csavarogsz.

— Rendben. Lily Geordira nézett és egy pillanatig a férfi önkéntesen nyitott szellemében volt.

— Ha valóban igy akarja, akkor elkísér legközelebb annak ellenére, hogy megbízom Pepitában!

57

Geordie tökéletes testőr volt. Ha Lily valóban egyedül akart maradni, eltűnt, még a gondolatait sem hallotta. Majd minden hétvégén együtt mentek.

— Örülsz a társaságának? Mivel nem akarta zavarba hozni, Shannon nem nézte a leányt.

— Bevallom, hogy igen, válaszolt Lily. Kellemes férfi és ráadásul vele jól érzem magam. Nem ül a nyakamra s végeredményben nem is olyan öreg, mint kezdetben gondoltam. Tapintatos és nincs a terhemre sem. Eltűnik, ha egyedül akarok lenni és soha nem akart velem maradni naplemente után.

— Gondolom, hogy tisztel mert... Shannon nem fejezte be mondatát mert nem akarta befolyásolni a lányt.

— Mert, micsoda?

— Semmi. Sajnálom, valami butaságot akartam mondani.

Lilli gyanakodó tekintettel nézte.

— Mit rejtegetsz előttem?

— Mit gondolsz? Nincs mit rejtegetnem. Szerencsére Jack megérkezett és figyelmüket elterelte és másról beszéltek.

Lily havonta egyszer beköltözött a Markham Squarei házukba. Geordie furcsának találta és megkérdezte, hogy miért töltenek 24 órát ebben az üres házban egy hatalmas néptelen város közepén? Lilli tétovázás nélkül válaszolt: „szeretem a múltat érezni.”

— Egy telet vészeltünk át ebben a házban Shannonnal mielőtt Jack megérkezett. És előttünk egy család élt itt, és körös körül több ezer család, és... hirtelen elhallgatott, hogy gondolatait rendezze. Végeredményben nem is tudom pontosan. De azt tudja jól, hogy a múlt, a múltunk nagyon érdekel.

Pepita mindig elkísérte őket mert ő is szerette saját nyomait megtalálni, egy elfelejtett múlt parfümjét.

Heteken keresztül semmi nem igazolta, hogy testőrre volt szükség. Ennek ellenére Lily semmit nem mondott és láthatóan elégedett volt. Geordie jelenléte szükségessé vált.

Nagy léptekkel közeledett az ősz. A levelek elveszítették színüket és délutánonként egyre korábban tünt el a nap a látóhatár mögött. Reggel és este a levegő lehűlt a kellemes indián nyár ellenére. A zöld színt a levelek aranysárgája váltotta fel és a régen ápolt gyepen a hulló levelek hagytak foltokat.

Ez volt utolsó kiruccanásuk. Indulás elött Lily megnyugtatta Geordiet, hogy télen nem jönnek majd. A fűtés problematikus és a vidék elveszíti bűbáját, magyarázta.

Ez éjjelen volt egy látogatójuk.

58

Lily hirtelen felébredt. Pepita szokása szerint a lábánál gömbölyödve aludt, de most az ágyon állt. A kiskutya hirtelen mozdulata ébresztette fel. Semmit nem látott a sötétben de érezte a kutya súlyát a lábain és értette gondolatait.

„ Fél, Pepita fél!” Pedig nem morgott. Lily felült és a kutyát kereste, hogy megnyugtassa. Pepita egész testében remegett. Az éjszakai hűvös levegő ellenére az ablak nyitva volt. Semmi szokatlan zajt nem hallott a nyár eleje óta egy fán trónoló bagoly huhogásán kívül.

„Felébredt, Lily?” Geordie a földszintről vette fel a telepatikus kapcsolatot.

„Igen, Pepita...”

„Felfogtam a félelmét. Ne mozduljon, megnézem mi van kint.”

Lily tapogatódzva kereste papucsát mielőtt az ablakhoz ment. Csodálatos volt az éj. Gyémántként csillogott a tejút. Az Orion csillagkép látható volt és a gyenge megvilágításban titokzatosnak tűnt a kert. A bagoly tovább huhogott, de mintha távolodna egy másik fán ütve fel tanyáját.

„Ne féljen Lily, semmi nincs. Érkezem.” Geordie mellette termet.

— Nem látott semmit, kérdezte a lány és ösztönösen suttogott.

— Semmit, egyáltalán semmit. Egy lélek sincs a közelben, válaszolt Geordie fegyverét fürgén eltüntetve.

„Pepita hallucinál... Geordie még nem fejezte be a mondatot mikor egy hihetetlenül erős gondolat árasztotta el öntudatát.

„Ne féljen, kérem! Nincsenek veszélyben! Semmi veszély. A barátjuk vagyok.

Annyira meglepődtek, hogy menekülésre sem gondoltak.

„Ne mozduljanak, kérem! Legyenek bizalommal! Már nem tudnak elmenni. A barátjuk vagyok!

A gondolat olyan erős volt, hogy képtelenek voltak valamire gondolni és egymással a kapcsolatot felvenni. Az ég kivilágosodott. Hatalmas fényoszlop árasztotta el a házat és a kertet és megmagyarázhatatlan módon a falakon keresztül kivilágította a szobájukat is. Eltűntek a titokzatos árnyak és a kert újra a kert volt a könyörtelenül hideg fényben.

Öntudatuk megtartották, de nem uralták testük és szellemük. Egy ismeretlen a kerthez hasonló fényben úszó szobában találták magukat. Bútortalan üres helyiség. Egy ellenálhatatlan erő ragasztotta kezeiket egy sima és langyos felületre, a fejükben egy villanás és ujra a kivilágitott házban voltak.

A szalonban a díványon ültek és előttük egy férfi állt és nézte őket.

„Kicsoda maga?” Lily ösztönösen telepatikus kapcsolatot teremtett.

„Sajnálom, válaszolt az ismeretlen. Tudni akartam pontosan, hogy mi változott.

„Maga olyan ember, mint mi, kiáltott fel Geordie.

„Nem teljesen, mosolygott a látogató. Kétségtelen hasonlatosság van, azért, hogy maguknak örömöt okozzak, de lényeges genetikus különbségek is. A lényeg az, hogy semmi félelemre nincs okuk. Az alkotóik vagyunk.

„Alkotó?” Lily úgy ismételte a szót, mintha nem ismerné a jelentését.

„Igen. Maguk egy kísérlet eredményei. Mi mindenütt teremtünk. A földjükhöz és napjukhoz — ami a földi életek forrása, — fizikailag és intellektuálisan alkalmazkodó fajokat. És be kell ismerni, a kísérlet nem mindig sikeres. Ugye visszaemlékezik, és az ismeretlen jóindulatú tekintetét Geordie-ra szegezte, hogy milyen volt a változás elött?

„Visszaemlékezem természetesen, de majdnem mindenki eltűnt.

„Maguk egy nem sikerült kísérlet voltak. Egyel több. Ezen a földön a harmadik változatban vagyunk.

            „Maguk voltak?

„Igen. El kellett tüntetni a haszontalan fölösleget, ha meg akartuk menteni azt, amit maguk emberiségnek neveznek. Teremtményeink kis része túlélte és sikeresen fejlesztette képességeink egy részét. A szükséges ellenőrzésért jöttem és láthatóan minden lehetőségük és esélyük meg van arra, hogy egy távoli jövőben velünk egyesüljenek.

„Miért tárta ezt fel nekünk? Lily képtelen volt tekintetét az ismeretlenről elforditani aki mozdulatlanul a karjai közé vonzotta Pepitát és lassan simogatta szemei között.

—Mert szükséges, hogy megismerjék a valóság egy részét amit képesek elviselni. Nem hagyhatjuk, hogy elkövessék ujra a múlt tévedéseit. A fantáziálás fajuk egyik sajátossága. Nem létező világokat teremtenek. Képtelenek olyannak fogadni el a valóságot, mint amilyen. Ha egy kérdésre nem találnak választ, a valóságtól távoli, mesterséges magyarázatot találnak ki. Fantáziájuk egészségtelen, de csodálatosnak tűnő párhuzamos világegyetemeket alkot.

„Igy teremtettek meg isteneket, rendszereket, mindig elkerülhetetlen áthágott valódi alap nélküli mesterséges morált! Haladásukat nem csak fékezte, hanem mozdulatlanná téve hátráltatták az ellentmondásokba fulladó hiábavaló és felületes törekvések. Nem szabad, hogy az önök nemzedéke visszaessen ezekbe a tévedésekbe.

—Ha maguk valóban az alkotók, akkor maga Isten!

—Nem! Látja hogyan reagál?  Nincsennek istenek, Lily. Csak energia van. Maguk is tiszta energiává válnak később, a fejlődés egy másik fejlettebb fokán. De előbb le kell mondani az isten fogalmáról. Mindig arra hivatkoznak, ami nem létezik. Azt képzelik, hogy Isten mindent tud. Senki sem tud mindent. Mi sem. A mindentudásban egy ellentmondás rejtőzik. Ha valóban létezne, semmi nem lenne érdekes, mert semmi sem új, nincs több meglepetés, tévedés és remény! Mi feltételezzük, hogy az utolsó fejlődési fokon vagyunk, ahol az élő és az élettelen találkozik, mert energiává változtunk, ami biztosítja számunkra az azonnali kapcsolatot minden ismert fizikai kényszer nélkül a világegyetem legtávolabbi pontjaival is.

„Annak ellenére, hogy tiszta energia vagyunk és látszólag a mindentudás birtokában, sokszor tévedünk. Teremtményeink nem tökéletesek. Csak gondoljanak önmagukra.  Fizikai tévedések voltak. A különböző fajok létezése, hogy lássuk melyik az alkalmasabb. Törékenyek voltak. Képtelenek összhangban élni a maguk körül lévő láthatatlan világgal. A betegség és a halál elleni küzdelem foglalta el életük javarészét.

Pepita csukott szemmel pihent a látogató karjai közt és egy majd kézzel fogható boldogságot éreztek belőle áramlani.

„Jó kiskutya. Tartsák mindig magukkal. Tessék, fogja! És ujra Lily karjai között volt.

— Szeretem, motyogta a fiatal nő.

— Ő is szereti magát.

—Beszélhetünk a többieknek erről a látogatásáról? Geordie attól félt, hogy megtiltja, hogy elmeséljék élményüket.

—Természetesen. Mivel egyrészt lehetetlen s másrészt nem kívánatos, hogy minden társukat lássuk, beszélni kell létezésünkről. Időnként visszajövünk, hogy lássuk a fejlődést. Magukat vagy mást látunk majd. És nem kötelességszerűen én leszek. A kiválasztott személyt előre értesítjük majd, hogy ne féljen az ismeretlentől. Nem felejtkezünk meg magukról. Állandó ellenőrzés alatt állnak.

—Tiszta energia, tehát nincs emberi formája. Megmutatná valódi képét, hogy elképzelhessük?  Mióta Pepita újra a karjai közt volt, Lilli minden félelme eltűnt.

— Ne lepődjenek meg! A látogató eltűnt, de hangja még mindig fejükben visszhangzott.

„ Az energia kicsi!

Helyében a levegőben egy kis fehér fényfolt lebegett. Nem nagyobb, mint egy gyermek ökle. Körvonala bizonytalan, de képtelenség egyenesen nézni mert olyan hihetetlenül erős volt a fény, mint egy kicsi napkorongé.

Előttük úszott és szemszögükből óvatosan követték mozgását. Váratlanul eltűnt és minden fény vele. A sötét éj takart mindent és hallották a távolban a faágak közt rejtőző baglyot huhogni.

A fiatalok a sötét szalonban mozdulatlan álltak és Pepita Lily arcát nyaldosta.

59

— Az események első magyarázatát kaptuk meg, összegezte Carnavon.

A mozgalmas éjjel után nála jöttek össze. Lily és Geordie egymást javítva mesélték az eseményeket.

„Irigylem magukat! Carnavon nem rejtette érzelmeit. Minden szkepticizmusa ellenére, még Diego Walraf is a többiekkel lelkesedett.

— Látogatójuk szerint egy kísérlet eredményei vagyunk. Természetesen, ez a magyarázat kizár minden isteni közbelépést, fejre állítja minden filozófiánkat és hitünket. Igy fel teszem a kérdést, és Stockwell félbeszakította a telepatikus kapcsolatot arcukat fürkészve, majd folytatta. Felteszem a kérdést, elmondhatjuk a többieknek?

— Kifejezett kívánsága volt, hogy beszélni kell róla.

— Nem felejtettem el, Lily. De beszélni a létezésükről és feltárni amit mondtak, hogy ők alkottak bennünket, hogy mi egy kísérlet vagyunk, ez két különböző dolog! Könnyen elképzelem, hogy minden uj képességeink ellenére évezredes hitünket elveszíteni, legtöbb társunknak majdnem képtelenség.

— Gondolom, hogy Jacknak igaza van, bólintott Shannon. Képesek lesznek a láthatatlan istenbe vetett hitüket áttenni és látogatónkat Isten hírnökének tekinteni, vagy egyenesen a megvalósult Istennek!

— Az igaz, hogy jelenleg semmi különös vallásosság nincs, ha a titokzatosan eltűnt Nemest nem számítjuk. Carnavon igazat adott Shannonnak.

„Igaza van. Nem kell alkalmat adni ahhoz, hogy újabb korlátok legyenek közöttünk. Te mit gondolsz, Judith?

— Nincs sok magyarázatra szükség. Elegendő, ha mindenki tudja, hogy másutt is élnek emberek nem csak a földön, ami ellentmond a régi hitnek, hogy egyedül vagyunk a mindenségben. Nem gondolom, hogy részletesen magyarázni kell és különösen egy szót sem arról, hogy hol történt a kapcsolatot? Képes lesz valaki zarándokhelyet csinálni belőle és uj vallást alapitani. Maradjunk az általánosságban. Léteznek és ránk hasonlítanak...

— Nem nagyon, szólt közbe Lily.

— Erről sem szükséges beszélni. A tiszta energiává változásuk megfelel a mi természetfeletti kívánságainknak. Egy bizonyos Szent-lélek formát ad és bibliai történetekre utal.

— Igaza van sajnos. Kerülni kell a vallásos hasonlatokat, bólintott Diego.

— Ha nem tévedek, a jövő számára az lényeges, hogy olyannak fogadjuk el a valóságot amilyen. Carnavon mereven nézte Lilyt és a fiatal lány hagyta, hogy gondolataiba hatoljon.

„Nem kell egy jövőbeli tökéletes társadalomról ábrándozni. Hagyjuk el a régi politikusok álmait a szociális igazságról, az egyenlőségről, a testvéri érzelmekből, mint az embertársi szeretet és más hasonló vallásos, filozófiai és politikai gondolatok. Azelőtt ezek voltak minden problémáink alapjai.

— Nehéz lesz megváltoztatni gondolkodásmódunkat. Jack arca híven visszatükrözte kiábrándult gondolatait.

— El kell felejteni, amit régen megtanultunk és csak a múlt tapasztalataira kell gondolnunk! Még részletében sem valósult meg egyetlen egy gondolat!

— Ebben igaza van. De ismerjük be, hogy pillanatnyilag sokkal hétköznapibb problémákkal küszködünk. Kansasban folytatnom kell a fennmaradásunkhoz szükséges bizonytalan mezőgazdasági termelés szervezését. Geordie nem szerette az absztrakt teóriákat. Nem foglalkozhatunk a múlt politikai és vallásos problémáival. Pillanatnyilag ez a veszély nem fenyeget bennünket. Talán közlök majd néhány részletet Kuriharával, de a többieknek nem mondok semmit. Ebben egyetértenek velem?

— Igen. Carnavon válasza mindnyájuk véleményét tükrözte vissza.

60

 Ettől az éjszakától kezdve kapcsolatuk megváltozott. Lily nem akart többé egyedül elindulni, amit kiruccanásnak nevezett. Szüksége volt Geordiera. Ez nem egy biztonsági kérdés volt számára. E felejthetetlen éj után egy különleges viszony formálódott közöttük. Az egyedülálló közös élmény, a kontaktus egy másvilági lénnyel, és minden megváltozott. Már nem egy nagyon fiatal nő és fiatalember voltak, hanem egy kivételes titok megőrzői.

Semmit nem titkoltak társaik elött. Gondolataik nyitva voltak s mégis volt egy titok, az átélés titka. Az egyedülálló érzelmek. Rajtuk kívül senki más nem látta valóban a látogatót. Csak ők ketten és kiskutyájuk ismerték az ismeretlentől való félelmet ébredésük pillanatában.

Geordie szerelmes volt mióta meglátta a fiatal lányt. Látta növekedését és nővé változását, de soha nem merte bevallani érzelmeit. Más volt, mint a változás elött ismert többi nő. Nem olyan gondolkodásmód, nem volt olyan gondtalan, valóban különbözött tőlük. Ez éj óta észrevette a változást mikor szelleme Lily szelleméhez ért. Időnként teljesen kinyílt majd bezárult, mint egy kagyló. Időnként Lily gondolatai próbálták áthatolni a gátjait és egyszer elhagyta és teljesen kinyitotta magát.

Néhány pillanat alatt a fiatal nő összeolvadt vele és megismerte legtitkosabb gondolatait. Akkor történt amikor az egyik európai nagyvárosba mentek. Szokás szerint az elhagyott palotákat és múzeumokat akarta meglátogatni, hogy valóban ismerje őket nem csak régi képek után.

Bécsben a Schönbrunnban voltak. A termek fényes parkettjét lépésektől érintetlen por lepte el. Nem akarták felkavarni, igy nyomtalanul lebegtek a termekben.

A festmények, az aranyozás, minden elfakult és átlátszó filmként takart a por és egyes helyeken a mennyezeten nedves foltok éktelenkedtek. Itt a császári palotában egyesült Lily és Geordie szelleme. A fiatal lány megtorpant mintha villám csapta volna meg. Tekintete elfordult a festményektől és társára rögződött.

— Én is szeretem!

Fennhangon beszélt és hangja különös volt a síri csendben. Ujjai Geordie kezéhez értek, hogy szótlanul kezét tartva folytassák a látogatást. Csak kint az elvadult növényektől elárasztott parkban, szólalt meg újra.

— A felesége akarok lenni. Nehezére esett a tegeződés.

— Azt tudja jól Lily, nincs többé hivatalos szerv a házasságkötéshez? Carnavon, Shannon és a többiek hivatalos hozzájárulás nélkül házasodtak meg. Ma már semmi nincs!

— Tudom, s ez elegendő nekem.

Egymással szemben állva nézték egymást. Körülöttük a park, a fák, az elhagyott palota faláig áthatolhatatlan bozót takart mindent. Egymás kezét fogták, hogy a fizikai kapcsolatot tartsák és beszéltek, mint a régi jó időkben mikor az embereknek nem volt más lehetőség elcserélni gondolataikat.

— Férj és feleség vagyunk, mondta Lily. Szelleme egy pillanatra kinyílt és hagyta Geordie gondolatait beáradni. Ez volt első összeolvadásuk.

— Gondolom, hogy Shannont és Jackot értesíteni kell.

— És Carnavont is. Gondolataik harmóniában voltak.

61

Csodaképp a kőbázis ellenállt. A századok és a természet közös erőfeszítése sikeresen lerombolta a tornyot, ahol egy kis harang énekelt délben és este egy távoli múltban. Gyenge hangja messze hordott a fennsík fölött. Nagyon régen, a szakadék szélén épült Lemarinel kápolna kedvenc pihenő helyem volt.

Soha nem jöttem ide vissza mióta Afrikát elhagytam. Milyen fiatal voltam abban az időben, te jó ég! Már nem is emlékszem vissza, olyan messze van! És annyi emlékem van! És most századokkal később jöttem vissza és nem tudom miért. Talán elfelejtett fiatalságom kedvenc helyét akartam viszont látni.

A kápolnát akartam megtalálni. Egy ellenálhatatlan vágy annyi évszázad után. A nemlétező bejárat elött a kőbázison volt egy teraszféleség, ahonnan gyönyörködni tudtam a Katangai fennsík vad szépségében. Minden más, a torony, a harang és a kis épület eltűnt. Az erdő felemésztette őket. Helyükben egy bougainvillea borította néhány csenevész fa. Ha jól emlékszem, már az én időmben is a lila virágok rejtették a tornyot. A földút is eltűnt és távolabb nyoma sem maradt a villáknak, ahol a fehérek laktak.

Lent a távolban kígyózott a Lualaba. Azelőtt egy duzzasztógát vágta ketté, amit a víz és az idő biztosan lerombolt. Soha nem láttam közelről a művet és csak most kerestem eltűnt nyomait.

Itt teljesen egyedül voltam. Még kis veréb barátom sem kisért el.

Hogyan érkeztünk ide?  Hól volt a tévedés, kérdeztem. Pedig minden olyan jól ment! Szépen haladtunk és egy uj civilizációt teremtettünk! Az utóbbi időkig minden olyan kitünönek látszott. Hól volt a tévedés?

— Minden teremtés magában hord egy tévedést!

Félelmetes hirtelenséggel robbant belém a gondolat. Már nem voltam egyedül ebben az elveszett afrikai mindenségben.

— Kicsoda? Tekintetem egy alakot keresett a zöld bozótban azonnali indulásra készen. Csak egy izzó pontot láttam táncolni a virágos ágak között.

— Ne féljen.

— Nem félek. Tudom, hogy kicsoda.

— Valóban?

— Tudja jól. Azt is, hogy régóta várom ezt a találkozást. Lily mindent elmesélt.

Válasz helyett a világitó pont egy elegáns kört leírva közeledett majd hirtelen eltűnt. Helyében egy ember lebegett előttem. Hozzánk hasonló egyszerű ember, mint mi, öltözve, mint én, short és rövid ujjú ing.

— Olyan keveset ismer.

Megpróbáltam bezárni szellemem, mint minden közvetlen kapcsolat alkalmával. Csak a kettönk beszélgetéséhez szükséges gondolatokat próbáltam engedni, és láttam mosolyát.

— Engem nem lehet kizárni! Ne erőlködjön feleslegesen!

— Tehát ismeri már a kérdéseimet?

— Ismerem persze, de szeretném, ha mégis elmondaná.

— Furcsa lény maga, — válaszoltam és minden erőfeszítésem ellenére sem tudtam bezárni szellemem.

— Igaza van. Maguknak, mint minden más lénynek furcsák vagyunk. Kérdezzen és mondja, hogy mit akar tudni?

— Miért csak Lilyvel találkozott? Századok óta egyedül ő beszélt magával. Miért?

— Mert magukkal nehéz a kapcsolat. Átváltozni kell, hogy láthatóvá váljak arról nem beszélve, hogy nem tanácsos, hogy beszéljünk és megértsenek. Majdnem lehetetlen közös alapot találni az alkotó és az alkotott között.

— Maga az alkotó?

Szavai hihetetlenek tűntek és nehéz volt neki hitelt adni.

— Igen, de nem vagyok egyedül! Mi mindnyájan az alkotóik vagyunk. Személyesen én foglalkozom magukkal, a többiek másutt vannak.

— Miért kellett eltűnnünk közel ezer éve?

— Mint mondtam már, nincs közös nevező közöttünk. A többiek eltűnte elött mi az isteneik voltunk. A néhány találkozás az évezredek alatt maguknak isteni jelenség volt! Nevet adtak nekünk, képeket és történteket csináltak rólunk. Az idő múlásával esztelen imádatuk átváltozott és ikon lett belőlünk, egy referencia és politikai-vallási ostobaságaik takarója. Szerszámot csináltak belőlünk lelkiismeretlen emberek előbb vallási, később meg politikai törekvéseinek eszközeként! Végül is évezredek után a maguk csodálatos technikai fejlődése ellenére, ami csodálattal töltött minket el, a politikai és vallási hatalom változatlan maradt. Egyesek megváltoztatták a hitek nevét, modernizáltak. Mások pedig semmi erőfeszítést nem gyakoroltak ebben az irányban, hanem őrizték a kezdet homályos gondolatait tudva jól, hogy a mögöttük lévő tömeg alapjában véve primitív maradt.

— De miért pusztítottak el minket?

— Várjon. Kicsit későn, csak hosszú évezredek után vettük észre és értettük meg kiegyensúlyozatlan fejlődésüket. A különbség az intellektuelek és a tömeg között áthidalhatatlanná vált, és ijesztő és meglepő volt a maguk szaporodási képessége. Azelőtt, egész történelmük alatt mindig egy természetes sorompó fékezte a szaporodást, mint a háborúk, az éhség és a különböző járványok.

— Az alkotók meglepődtek?

— Igen. Mint most maguk. Az égvilágon senki nem uralja az eseményeket. Megpróbál egy feltehetően hibátlan dolgot megvalósítani anélkül, hogy valóban ismerné a végeredményt.

— Tehát megértették, hogy tökéletlen helyzetben vagyunk?

— Igy van. A helyzet egyre rosszabbodott. A természetes kiválasztódás nem működött az intellektuális elhajlás miatt. Mivel a vallási és politikai teóriák a szokás szerinti kitaposott útat követték és egyre nyilvánvalóbb lett az ellentét a fékezhetetlen technikai fejlődés és a tömegek alkalmatlansága és felfogó képessége között, a politikai vezetők kitalálták a humanizmust! Maguknak a humanizmus azt jelentette, hogy meg kell menteni az életét azoknak, akik képtelenek segély nélkül élni, életben tartani a betegeket és a gyógyíthatatlan haldoklókat, és így tovább a végtelenségig. Közbelépésre és kiválasztásra volt szükség és embertársaik többségének eltüntetésére. Igy maradtak meg maguk.

— És képességeink?

A gondolatok kavarogtak bennem és nem próbáltam rejteni őket tudva jól, hogy a velem szemben álló lény olvasott bennem.

— A kezdettől fogva magukban alvó képességeket felszabadítottuk. A millió év...

— Évmilliókat vártak?

— Igen! Nem lehet másképp. Van időnk várakozni. Képességeik sajnos nem bontakoztak ki, lappangva magukban maradt. Az eltűnés pillanatában a kiválasztódás megengedte az agyuk kifejlődését, kibontakozását, s így ma lassan hozzánk hasonlítanak.

— A kezdet kezdetén, néhány millió évvel ezelőtt akarták ezt a hasonlóságot? Az embereket a saját képmásukra akarták alkotni, gondoltam visszaemlékezve a régi bibliai állításra, hogy Isten a saját képmására teremtette az embereket.

— Ez nem egészen így van, válaszolta és egy mosoly barázdálta arcát. Egy mosoly? Egy fintor inkább.

„Ez képtelenség. Maguk nem hasonlítanak ránk! Még nem! Amikor a mindenség lakóit kezdtük életre kelteni, már nem volt lemásolható kép rólunk!

— Nem értem!

— Látom. Tekintetében egy bizonyos megértést találtam és néhány futó pillanatig éreztem, hogy szellemem egy fantasztikus erő súrolja s egy másodpercig inogtam lábaimon.

„Ekkor már tiszta energiává váltunk! Találkozásunk kezdetén ezt látta. A fénylő pontot. A maguk számára elfogadható formát öltöttem fel, mint másutt a másforma életeknél, hogy ne féljenek. A megjelenés formája könnyíti a kapcsolatot. De beszéljünk magukról. Kezdetben egy a fejlődésre alkalmas primitív matricát csináltunk. Minden alapját megadtuk annak, hogy a mi színvonalunkra emelkedjenek és később talán velünk együtt folytassák a mindenség termékenyítését.

„Az események, az út, amit választottak, magukat eltávolították az eredeti céltól.  Minden, ami érthetetlen és megmagyarázhatatlan volt, átváltozott misztériummá. Az általános haladás, az újabb ismeretek és az ismeretlen hódítása, az új távlatok az ismeretlen felé ellenére, maguk féltékenyen őrizték az évezredes magyarázatokat az istenekről, hitekről, mindenről, ami nyilvánvaló ellentmondásban volt a valósággal.

„A meglepő, hogy magukat soha nem érdekelte az egyetlen valódi titok, az idő.

— Az idő? Látta, hogy nem értem.

— Igen, az idő. Egy bizonytalan egyensúlyt tartottak az észszerű és észszerűtlenen között. Mindig érezték, hogy valami van a láthatatlan, a dolgok mögött. Ez volt a misztérium, a megmagyarázhatatlan, az isteni! Valójában két valóság volt: az egyik, amit látnak, a másik, ami nem látható, ami valóban vezeti és lényeges része a látható valóságnak. Tudatlanságból ésszerűtlenné változtatták a láthatatlan valóságot, hitté. Szerencsére a bizonytalan egyensúly megakadályozta, hogy ezek a hitek teljesen meghódítsák az életet.

„A maguk élete egy végtelen küzdelem a valóság és a hiedelem között. Ez a hit tagadja a valóságot és megpróbálja megállítani, fékezni a fejlődést az isteni eredet nevében!  Az idő a valóságon kivül áll — irreálissá válik, — tehát irracionális, besorolhatatlan. A kérdés függőben maradt mert az istenek nem ismerik az időt. Pedig a maguk létezése, mint a Világegyetem létezése az idő korróziójának van alárendelve.

— Maguk is?

— Mindenki kivétel nélkül. A Világegyetemről beszéltem.

„Az idő, egy örökkévaló mozgás. A múlt-jelen-jövő pillanatnyi átmenete az örökös mozgásban. És a látszólagos időtartalom. Minden összefügg, folyamatos. Végtelen. Egy pillanatnyi megállás sincs.

— Mit akar mondani?

— Hogy képtelenség megállítani az idő három dimenzióját összekötő pillanatot! Nem lehet a jelenben maradni, és mi mégis azt képzeljük, hogy benne vagyunk. A valóságban már egy másik jelenben, ami a jövő. Nem lehet a múltban sem maradni és még kevésbé a jövőben. Csak egy véletlen jelen van.

— Biztosan igaza van, válaszoltam, de ne felejtse el, hogy féltünk az elmúlástól. A halál az ismeretlenbe való ugrásnak tűnt. Fogalmunk sem volt, hogy mi van a halál után! Az akadály a születés előtt és a halál után, a kapcsolat elszakadása az eltűntekkel, bennünket félelemmel töltött el! Csak a vallások adtak egy látszólagos választ. Megpróbáltak választ adni.

— Tudom, hogy féltek a haláltól. Hogy jó útra tereljék félelmüket, a próféták kitalálták a büntetést, a kínokat, elképzelhetetlen szenvedést a pokol tüzében, ami nem különbözött a kínzókamrák valóságától. Ezek a madárjósok kitalálták a jutalmat azoknak, akik „jók” voltak a pillanatnyi kritérium szerint. Isten és fia, a szentek vagy a próféta mellett egy hely, egy szeplőtlen égi zenében fürdő világban, ahol extázisban lévő angyalok dicsérik és imádják az urat. Mások gyakorlatibb jutalmat ígértek, mint például közel száz szűz a paradicsomba ért férfi szolgálatában. A hűség jutalma. A nő csak szolgáló volt, nélkülözhetetlen szerszám a férfi szolgálatában.

— A változás óta, nincs ilyen ember-isten kapcsolat, magyaráztam. Századok óta senki nem probált visszatérni a régi hitek felé, csak egyetlen egyszer a kezdetben. Mielőtt nem volt késő, megállítottuk.

— Tudom. Az egyetlen erőszakos cselekedetük, hogy egységben maradjanak.

— Tehát nem ítéli el az erőszakot?

— Miért akarja, hogy elítéljem? A mindenség is vad! Csak az ingyenes, hiábavaló erőszak az elviselhetetlen. A maguk történelmi ellentéteiket és harcaikat lehet elítélni. Társadalmuk egységét és fejlődését védték meg amikor eltüntették a prófétát.

Éreztem, hogy valamit mondani akar, egy üzenetet küld, de ebben a pillanatban nem tudtam, hogy mit.

— És most, a jelenlegi helyzetben...?

— Ne kérdezze és ne várjon tanácsot. Maguknak egyedül kell megoldani a problémát, szokás szerint. Maguknak kell választani. Megtalálni a problémák eredetét. A helyzet miértjét? Mikor megtalálták, meglesz a válasz a kérdésre.

Abban a pillanatban amikor az utolsó szavak szellemembe hatoltak, eltűnt. Sem emberi forma, sem fénylő pont, semmi nem volt a helyén. Újra egyedül voltam a rég eltűnt kápolna kőbázisán. Senki nem volt velem mintha nem létezett volna, csak a fák, a virágzó bougainvillea és a láthatatlan természet ezernyi zaja.

41

Átváltozott a negyvennapos böjt után. Nem messze nagyszülei házától az erdőben telepedett le. A hatalmas tölgy alatt ülve látta a Kopasz hegyet és a soha többé nem füstölő ház kéményét. Hallgatta a madarak énekét és a csendet. Gyökerekkel, vadgyümölcsökkel és magokkal táplálkozott borotválkozás és fürdés nélkül.

Tisztán látta útját. Keresni az embereket és Isten akoljába vezetni őket. Lelke és teste könnyű volt. A negyven nap után a patak tiszta vizében fürdött, ahol szomját is oltotta, és elindult.

Margita, a Kopasz hegy, eltűntek gyermekkora emlékei. Elindult sajnálkozás nélkül, és nem fordult vissza. Mióta egyedül maradt, soha nem gondolt a feleségére, családjára és a gyerekekre az iskolában. Csak egyetlen gondolata volt: Isten.

Nem követett tervezett utat. Gyalogolt, hagyta a véletlent, hogy vezesse. Senki nem akadályozta a határátlépést. Sokszor követte az utat akármilyen irányba ismeretlen falvak felé. Időnként elhagyta az ember által készített utakat, és hegyen-völgyön, szántóföldeken keresztül ment. Mikor jött az este, leült az árokszélen, a kertekben talált zöldséget rágcsálva. Mióta minden megváltozott, nem evett húst. Húsevőből fűevő lett.

A falvakban és a tanyákon sehol senki. Ha a házi állatok még életben voltak, kiszabadította és nézte őket. A döglött állatok és a légyfelhők kerülőutakra kényszerítették. Sok kár volt mindenütt. Leégett gyárak és házak, és messziről látta az égő erdő füstjét.

Eredménytelen volt a keresés.

Cikcakkban haladt. A véletlenre bízva kereste az embereket, mint a halász a halat a tóban. Türelmes volt, mint az igazi halász. Ha eső vagy vihar érte utol, állva maradt, karjait kitárva, égfelé emelt arccal hagyta, hogy a víz elöntse rongyait. Szakállas arcát belső öröm világította meg. Szenvedni akart.

Egyszer egy furcsa gépet látott átsiklani az égen. Nem repülő, ebben biztos volt.

„Isten küldöttei” – suttogta Jon Nemes, karjait emelve, mintha üdvözölné őket, figyelve a síkság fölött mozdulatlan gépet. Figyelmesen nézett, mintha az égi küldöttek vonzanák, és nem vette észre, hogy lassan felemelkedik. Több mint két méter magasban szavakat mormolt imádattal Isten küldöttjei előtt. S mikor le akart borulni előttük, leesett, jól felhorzsolva térdeit.

A fájdalomtól meglepetve felkiáltott.

S amíg fintorogva felállt, a gép fel-felvillanva eltűnt. Döbbenve nézte véres kezeit és térdét. Nem értette, hogy mi történt. Kábultan sántikált a szántóföldeken keresztül, majd egy patak partján leült, hogy sebeit kimossa. A víz eltüntette a vérnyomot, de nem látott sebet! Semmi nyoma nem volt!

„Alleluja! Alleluja!” – sírt és nevetett egy időben.

„Köszönöm, Istenem! Köszönöm, hogy engem választottál, hogy magamban hordjam végtelen hatalmad!”

Arra gondolt, hogy repül, és lábai elhagyták a földet! Vízen járt, mint Krisztus, és sebei begyógyultak! Ez volt a bizonyság, hogy az isteni erő felkente, hogy folytassa a keresést és sikerre vigye az isteni missziót.

Végére járt már az ősz, mikor a magyar Alföld végén az Alpok előhegységeihez ért.

42

Borzalmas volt a tél. Előző élete a családi kör melegében, szerető emberek között, olyan civilizációban telt, ahol egyensúlyban tartották a végleteket, és soha nem volt alkalma csípős hideget érezni. Most viszont rongyok fedték testét, s hogy életben maradjon, egy elhagyott ház hajlékát használta a bécsi külvárosban.

A zöldség és a gyümölcs évszaka elmúlt, csak a madarakkal megosztott magok maradtak. Egy üzletben nagy mennyiségű szardiniát, göngyölthalat és makrélát talált. Egész télen halat evett, és minden nap megköszönte az égnek.

Nem folytatta tovább a keresést, így volt ideje gondolkodni az eseményeken. Minden reggel kiment a faluból a hideg ellenére, és megállt az erdőszélen, ahol a mezítelen fák nyújtották karjaikat az ég felé.

Hangosan beszélni kezdett.

A világról beszélt, az emberek gonoszságáról és Isten kegyelméről. A hideg szél elvitte hangját, és senki nem hallgatta szavait. Három nappal később egy varjúpár leszállt közelében, sétálva a hófedte barázdákon. Majd újabb varjak jöttek, és alig egy hét múlva egy madárfelhő hallgatta félrebeszélni az ég büntetéséről.

Hangja megerősödött, messze hordott a fagyos némaságban. Gesztikulálásaitól nem féltek az egyre többen érkező madarak. Megszokták már, nyomortársai lettek. Csak mikor elolvadt a hó, és visszatért az érkező tavasz, tollas társai nem jöttek, és nem hallgatták többé a prédikációt.

A falut elhagyta, és az Alpokban folytatta a keresést. Svájcba tévedt anélkül, hogy tudta volna, majd visszatért Ausztriába kacskaringózva az utakon. Nem tudta, hol volt. A véletlen vezette ismeretlen utakon, és az Adriai parton találta magát. Itt betegedett meg.

43

— Szia!

A váratlan látogató meglepte Geordiet. Épp Spanyolországba indult, mikor a kis ember megjelent a kertkapuban.

— Diego Walraf — mondta, és kezet nyújtott. Mexikói táncos alakja ellenére úgy beszélt, mint egy valódi amerikai. Vékony, alacsonyabb, mint Geordie, törékenynek tűnt. Hullámos, brillantinos varjúfekete haj az élénk és kemény tekintet fölött.

„Megengedi a telepatikus kapcsolatot, Geordie?” Sürgető tekintetére az orosz beleegyezően válaszolt. Beszélgetésük csendben folytatódott.

„Köszönöm. Maga orosz, én meg azelőtt az Egyesült Államok kormányának dolgoztam.”

— Ma ez semmit nem jelent — szakította félbe Geordie.

— Ez igaz — bólogatott Diego. — Csak azért mondtam, hogy jobban megismerjen. A régi politikai problémák nem léteznek, és eredetünknek éppúgy semmi jelentősége nincs, mint régi munkámnak sem.

— Mivel foglalkozott?

— FBI.

— Értem. Várom a folytatást, Diego.

— Jól tudom, hogy egy spanyol és egy izraeli körrel van kapcsolatban, és a jelenlegi organizációt nekik köszönhetjük. Maga pedig a népszámlálással foglalkozik, és mindenkit kartotékoz. Javítson ki, ha tévedek.

— Nem téved. Gratulálok, nem veszítette el régi képességeit.

— Csak bizonyítani akartam őket, Geordie! Szeretném meggyőzni, hogy szükségük van rám.

— Miért? Az orosz nem titkolta meglepetését. Ne felejtse el, hogy senki nem vagyok, nem vagyok a kormány tagja, arról nem beszélve, hogy nincs kormány...

— ...Nincs, persze — szakította félbe a látogató. — Maga és barátai egy szervezés vázlata a teljes szervezetlenségben. Ez így van, barátom. Az anarchikus helyzetben maga a szervezést képviseli, tehát szüksége van rám. Sürgős szükség, különben nem lennék itt.

Az utolsó szavak felébresztették Geordie kíváncsiságát, és latolgatva nézte az amerikait, mielőtt válaszolt.

— Miről van szó?

— Nem tudja, hogy egy furcsa alak él Kaliforniában?

— Nem. Tudhatja jól, hogy nem. Tudja azt is, hogy semmit nem jelentünk, senkinek nem adunk parancsot, senkit nem ellenőrzünk, és nem kémkedünk senki után.

— Csak néhány hete jelent meg. Állítólag Közép-Európából jött, Jon Nemes a neve, és próféta.

— Pardon? Meglepetés tükröződött Geordie arcáról.

— Jól hallotta. Azt mondtam, hogy próféta. Egy piszkos, szakállas férfi, csak kaktuszvizet iszik, és a Los Angeles környéki hegyekben él, és semmit nem csinál. A madarakkal, akik a társai, magokat eszik. Gyökereket és gyümölcsöt. Állítólag beszél a madarakkal. Az biztos, hogy szárnyas barátaink körülötte élnek, különösen a varjak.

— Rendben. De azért, mert szereti a madarakat, egyedül él, és magot eszik, még nem próféta! Geordie valóban nem látta, hogy mit akar mondani látogatója.

„És ha mondjuk valóban próféta? Az nem tartozik ránk!

— Jól megértem, de a probléma az, hogy egy próféta mindent felkavar és beszél. Egy próféta az Isten szócsöve!

— Isten?

— Igen. Nincs más hatalom, akinek a szócsöve lehetne. Az Isten képviselője, és az eltévedt bárányokat akarja vezetni.

— Stop. Elég a szamárságokból!

— Ez a valóság, sajnos, és nem szamárság, mint ahogyan elképzeli. Nemes lejön a hegyekből, mint Zarathustra, és szónokol a jövőről a szerencsére még ritka hallgatóknak.

— Milyen kinyilatkoztatásról beszél? Az oroszt valóban meglepte Diego Walraf.

— Isten megbüntetett minket feslett életünkért, a határtalan erkölcstelenségért, s mert a technika és a gépek imádata jött a hit helyére. Ima helyett egyre több hatalmat adtunk a bennünket kiszolgáló gépeknek.

— Elég volt, Diego! Egy végleg eltűnt múltról beszél, és nem a mi bizonytalan jövőnkről. Megengedhető, hogy mindenki keres és talál valami kielégítő választ a történtekre. Ezek a válaszok különbségük ellenére érvényesek, mert senki nem tudja valójában, hogy mi történt!

— Teljesen igaza van, kedves barátom! A probléma csak az, hogy Nemes kinyilatkoztatásai a múlt analizációjára épülnek. Ezért kell róla beszélni!

— Bocsásson meg a félbeszakításért. Folytassa, kérem.

A virágos kertben ültek, s ha valaki messziről látta őket, biztosan azt hiszi, hogy szótlanul nézik egymást. A valóságban fontos beszélgetés folyt közöttük.

— Szerinte Isten bűneinkért, hitetlen életünkért büntetett minket. Csak egy maroknyi embert hagyott életben, hogy könyörületét dicsérje. Büntetésünk az, hogy minden régi örömöt elhagyunk, visszatérve a természet ölébe, mint Ő, az Isten választotta próféta.

— Vagyis füvet, magokat eszünk, a föld munkanélküli természetes terményeit.

— Jól értette.

— Ez a mi jövőnk?

— Nem egészen. Mikor az emberek megtisztultak, megszabadultak múltjuktól, tüzes szekerek jönnek majd az égből, hogy a Paradicsomba, az örök életbe vigyenek minket...

— ...ahol az Urat dicsérjük majd — fejezte be szavait Geordie.

— Honnan tudja? Diegon volt a sor meglepődni.

— A prófétáknak nincs sok fantáziájuk, ami az Isten és emberek közötti kapcsolatot illeti. Számukra Isten csak azért létezik, hogy teremtményeik dicsérjék.

— Maga nem hívő, ugye?

— Nem. A kérdés nem az én véleményem a vallásokról, hanem a próféta befolyása.

— Akkor elhiszi már, hogy veszélyt jelent?

— Igen. Életveszélyes.

— Mit tanácsol?

— Pillanatnyilag semmit. Előbb beszélni kell a barátaimmal.

— Carnavon és Stockwell?

— Ismeri őket?

— Nem, de tudom, hogy velük dolgozik. Ez egy professzionális elkorcsosulás nálam — és elmosolyodott végre.

— Akkor hozzájuk megyünk — mondta Geordie, kezét nyújtva felállt.

— Közösségünk első krízisét éljük. Egy véleményen voltak Carnavonnal.

Érkezésük után Geordie és Diego Walraf részletesen elmesélték a Jon Nemes problémát. A Carnavon család kertjében válaszoltak Shannon kérdésére. Dávid a fűben, egy napernyő árnyékában játszott Pepitával.

— Miért beszélnek profétáról? Ez semmi más, csak egy hívő ember — Judith észrevétele törte meg a mély csendet.

— Ez kétségtelen, de proféta vagy sem, veszélyes számunkra — válaszolt az eddig szótlan Stockwell.

— Ateista? — kérdezte Judith.

— Nem. Véleményem szerint mindenki abban hisz, amiben akar — válaszolta Jack. — Feltéve, hogy a hit nem avatkozik a mindennapi életbe.

— Jacknak igaza van — nyugtatólag fordult Carnavon az asszonyhoz. — Judith és én régóta megegyeztünk abban, hogy soha nem beszélünk vallásról, s amiben hiszünk. De ha egy vallás, hit, szekta vagy filozófia, nevezzük úgy, ahogyan akarjuk, megpróbálja befolyásolni mindenki életét, nemcsak a szabad választást semlegesíti, hanem halálos veszélybe sodorja a társadalmat.

— Arra gondol, hogy szaporodásellenes, és nem akarja, hogy az ipari és gazdasági termelést fejlesszük? — kérdezte Shannon.

— Pontosan — bólintott Diego.

— Nem gondolják, hogy jó lenne Nemest látni? — Lily eddig láthatóan nem figyelt a beszélgetésre, hanem a füvön hentergő és játszó, morgó és nevető Pepitát és Dávidot nézte, mintha hirtelen felébredt volna. — Soha nem láttam még egy prédikátort! És maga?

Geordie nehezen rejtette mosolyát.

— Még én sem, Lily. Igaza van — a kislány egy mosollyal köszönte meg.

— Akkor meghallgatjuk a prédikátort? — Carnavon befejezettnek tekintette az eszmecserét. — És ha azonnal indulunk?

45

Vagy tíz férfi és nő hallgatta Nemes szenvedélyes szónoklatát. Ott álltak kissé távolabb húzódva a többitől és halkan cserélték el véleményüket.

Nemes telepatikusan tartotta hallgatóival a kapcsolatot. Érthető, egyszerű gondolatok voltak. Mindennek az volt az alapja, hogy az emberiség váratlan eltünésének romlott éltük volt az oka.

„Az élvezetek keresése volt életünk célja! A meggazdagodás volt létünk alapja, hogy egyre több gyönyörben legyen részünk. Csak saját jólétünkre gondoltunk és soha nem a nyomorultakra, a nincstelenekre, akik még naponta egyszer sem ettek! Romlottságunk nem hagyott helyet a nemes érzelmeknek.

Stockwell közbe akart szólni, de Shannon karjába markolt és idejében megállította.

— Ne mondj semmit most, suttogta az asszony.

„Testvéreim, a bűnbánat ideje elérkezett! Nincs más választás és nincs sok időnk. Régi világunk eltűnt, s mi olyan kevesen vagyunk és olyan gyengék, hogy képtelenség felépíteni, amit elveszítettünk! Itt az alkalom könyörgéssel az Úr érkezésére készülni és életünket azzal biztositani, hogy harmóniában élünk a természettel! Kövessetek, hogy az Úr érkezését készítsük elő mert tüzes szekerén jön majd értünk!

Mozdulatlan maradt a rövid prédikáció után karjait széttárva és feje körül madarak repdestek. Erős benyomást keltett mindnyájukra s mikor megfordult és elindult, két fiatalember követte.

Újra Stockwelléknél Andalúziában, a platán árnyékában egy asztal körül ültek és Diego Walraf a komoly arcokat nézve kérdezte, hogy mit gondolnak?

— Nagyon veszélyes, válaszolt Stockwell.

— Kétségtelenül veszélyes, bólintott Carnavon.

— Azért volt benne valami igazság Shannon szerint.

— Még a hülyeségekben is van valami igazság, mormolta Carnavon.

Lily hosszan nézte Carnavont, majd egyenesen neki tette fel a kérdést.

— Azért nem mondja, hogy egy rossz ember? Én azt gondolom, hogy alapvetően jó!

— Ne legyen naiv Lily. Bolond a mi profétánk! Géordie kategorikus véleményt adott.

— Maga is azt hiszi, hogy bolond, és a fiatal lány Judithoz fordult.

— Nehéz erre válaszolni. A proféták általában nem normálisak a szó kimondott értelmében.

— Bolond vagy sem, ez teljesen lényegtelen. A lényeg, hogy milyen hatást gyakorol a mi helyzetünkben, szólt közbe újra Diégo Walraf.

— Diegonak igaza van. Nem engedhetjük meg, hogy elveszítsünk embereket azzal a felkiáltással, hogy Isten érkezését várják! Stockwell láthatóan értékelte a yankee realitását.

— Igy van, igaza van, helyeselt Carnavon. Én mindenki hitét tisztelem. Abban hisznek, amiben akarnak. A hitek csak akkor érdekelnek, ha negatív módon befolyásolják a társadalmat.

— Ez az ember hisz Istenben és ezt a hitet negatívnak tartja, kérdezte Lily és felállt, hogy Shannonnak segítsen szétosztani a poharakat.

— Maga egy intelligens és érzékeny lány Lily. Carnavon megfogta poharat tartó kezét. Biztosan megérti, hogy lehet Istent imádni anélkül, hogy tetteit és gondolatait magyaráznánk, amit mi, isteni tettnek és gondolatnak képzelünk! Erre senkinek nincs joga, mert senki nem ismeri valójában sem a létezését, sem gondolatait, sem óhaját! Senki nem tudja, hogy mi történt. Csak feltevéseink vannak anélkül, hogy valóságnak tekinthessük az egyiket vagy a másikat. Nem tudjuk, hogy ki, hogyan és miért? Arra a következtetésre jutni, hogy ez egy isteni büntetés volt, tehát csak imádkozni kell és múltunkat bűnösnek ítélni, egy hülyeség! Senkinek nincs joga megakadályozni akármilyen ürügy nevében, hogy túléljünk és egy új társadalmat létesítsünk!

— Annál is jobban igaza van, hogy statisztikailag minden lehetőségünk megvan arra, hogy túléljünk, tette hozzá Géordie.

— Ha profétánk ezer embert az ima és a köldöknézés felé sikeresen elterel, jövőnk veszélyben van. Nem élünk túl, ezt mindnyájan jól tudják!

— De Isten szeretete, próbálta Lilli magyarázni és Shannon felé fordult mintha segítségét kérné, de Diego közbevágott.

— Isten szerelme semmit nem jelent, ha nincs együttérzés az emberekkel. Kevés vagy semmi gyakorlata nincs a múlttal tehát nem ismeri „Isten bolondjait,” akik válogatás nélkül férfit, nőt és gyermeket gyilkoltak. Számukra halálra kínozni olyan természetes volt, mint lélegzeni. A halál és a kín Isten nevében, Isten szeretete nevében! A robbanó bombák Isten eljövetelét készítették elő! Az asszonyokat fátyolozták és tudatlanságban és szexuális rabszolgaságban tartották, mert ez volt Isten kívánsága! A proféták, azok, akik Isten szóvivőjének hatalmazták fel önmagukat soha nem gondolnak az emberre, nem szeretik az embert. Egy képzeletbeli szeretetbe zárkóznak egy képzeletbeli lénnyel mindent lerombolva maguk körül. Ha profétája, Nemes, valóban emberi érzelmeket táplál és együtt érez a túlélőkkel, akkor valódi boldogságunkon dolgozna, esetleges jövendőbeli boldogságunkon.

— Azt hittem, hogy megért engem, Diego! Lily könnybe lábadt szemekkel nézte a férfit.

— Megértem Lily, de bizonyos esetekben, bizonyos helyzetekben az érzelmek másodrangúak.

— Attól félek Lily, hogy Diegonak igaza van. Shannon közbeszólt az utolsó pillanatban mert látta, hogy a fiatal lány vitatkozni akart. Attól félek, hogy nincs helye filozófiai megítéléseknek és gyengeségnek olyan reménytelen helyzetben, mint a miénk.

Stockwell meglepődve nézte feleségét majd Carnavonhoz fordult.

— Shannon jól beszélt, bólintott Carnavon. Mire gondol Geordie?

— Arra amire maguk. Tétovázásra nincs időnk, nem engedi meg helyzetünk. A kérdés az, hogy mit kell tenni? Csend válaszolt, amit csak Diego Walraf tört meg.

— Elsősorban beszélni kell vele, gondolom. Ha mindnyájan egyértelműen beleegyeznek, kész vagyok elmenni, hogy lássam, mire gondol valóban.

46

Az utolsó prédikáció helyére tért vissza Diego Walraf. Ha megfordult, látta tükörként csillogni a Pacific vizét. Egyes mozdulatlanságba dermedt Los Angelesi városrészt is láthatott. Egyetlen a városban szétszórva élő lakossal sem találkozott, de Nemesen kívül senkit nem akart látni.

A prédikáció helyét könnyen felismerte. A füvet letaposták a lábak és Nemes lábnyomát egy magaslaton megtalálta. Követni tudta mert szerencsére nem használta a levitációt sem az azonnali helyváltozást. Egy úton veszítette el nyomait. Merre menjen? Tétovázva keresgélt. Hallgatott. Belső hallása megpróbált egy távoli gondolatot találni, de semmi mást nem hallott csak a szellőt keringőzni az útszéli fák levelei között.

Az ösztönére hallgatva balra indult. Az út mielőtt keletre fordult, lassan felfelé emelkedett és csak a kanyar után látta meg a házat. Egy másodrangú út vezetett a ház felé. A fő úttól eltávolodott, ahol azelőtt ezernyi gépkocsi gurult. Egy pillanatig mintha hallaná a forgalom zaját. Fejét rázta, hogy megszabaduljon az emlékektől és nagy léptekkel közeledett a Csipkerózsika ház felé.

Az elvadult pázsiton keresztül a lépcsőkhöz ért. Kicsinyített formában a Washingtoni Fehér Házhoz hasonlított. A fehér oszlopok mögött egy zárt faajtót és néhány ablakot talált. Minden az elhanyagoltság pecsétjét hordta magán.

— Van itt valaki? Diego kiáltozott és dörömbölt a kapun.

Semmi válasz.

Hogy megnyugtassa lelkiismeretét, lenyomta a kilincset és az ajtó nesztelen kitárult. Szégyellte önmagát, hogy nem a legegyszerűbb dologgal kezdte.

A homályba borult hatalmas hallt csak a poros ablakokon és a nyitott ajtón keresztül beszűrődő fény világította meg. Kétszárnyas lépcső találkozott az emeleten. Néhány por fedte bútor fantomja a kőlapokon és csak léptei voltak az élet jelei.

A véletlenre bízva kinyitotta az egyik ajtót és keresése véget ért. Ott ült Nemes egy karosszékben és elötte a piszkos parketten láthatóan két épp olyan rongyokba burkolt férfi, mint a proféta.

Belső fülével Diego hallotta szótlan beszélgetésüket. Jelenlétét nem vették észre s mintha nem létezne, folytatták az eszmecserét. Brutálisan megszakította a fúziót.

— Takarodjanak! és a nyitott ajtóra mutatott.

Lehajtott fejjel szótlanul kimentek.

Egyedül, az ülve maradt Nemes törte meg a csendet.  Tétovázva beszélt angolul, a szavakat keresve.

—Miért kergeti az Istenhez jövő embereket?

— Magával akarok beszélni. Walraf nem vette le tekintetét róla amig egy széket keresett, hogy leüljön. A profétát nézte. A rosszszagú rongyokban csontváznak tűnt és a haj és szakáll erdőben csak lázban égő szemei éltek.

„Magával akarok beszélni, ismételte és előre hajolt.

„Miért akarja megakadályozni, hogy az emberek dolgozzanak?

— Isten parancsolta, hogy összetereljem eltévedt gyermekeit és királyságába vezessem őket.

— Értem. Egy szép napon mindnyájan a paradicsomba, vagy ha úgy akarja a királyságába megyünk, de ha nem dolgozunk, ha nem próbáljuk újraépíteni a romokon eltűnt civilizációnkat, akkor rövidesen meghalunk.

— Az Úr nem akar új civilizációt! A régit lerombolta...

— Mert Isten tüntetett mindnyájunkat el?

— Igen, ki más?

— És mi? Mi miért maradtunk életben? Maga, én és a többiek?

— A kiválasztottak vagyunk, válaszolt Nemes. Dicsérni könyörületét, ez a feladatunk.

— Értem én, fintorgott Diego. Hódolókra van szüksége mert amig emberek vannak, addig Isten is van. Ha eltűnünk, Isten is eltűnik.

— Istenkáromló, ordított Nemes és felugrott. Rongyokba burkolt csontváza fenyegetően magaslott Diego elött, de a régi FBI ügynök nem mozdult.

— Nem biztos, hogy én vagyok és nem maga, barátom, válaszolt Diego halkan.

„Mondja csak, maga szerint miért semmisült meg civilizációnk?

— Mert romlottak voltunk. Elfordultunk Tőle. Az aranyborjút imádtuk. Csak a pénzt, a sikert és a hatalmat kerestük. Szívünk csak az irigységet és a féltékenységet ismerte. Nem volt hely a szeretetre és a megbocsájtásra. Nem tiszteltük szüleinket és az öregeket. Életünk csak a sex körül forgott. Az öröm szerszáma lett. A férfiak, nők és gyermekek teste az öröm szerszámává változott. Ezért semmisültünk meg!

— Sok igazság van abban, amit mond, kénytelen volt elismerni Diego.

„Még sem gondolom és hiszem, hogy az események egy isteni közbelépés következményei voltak, válaszolt és felállt. Szemtől-szembe sokkal kisebb volt, mint Nemes.

„Higgye el, hogy az életben maradottak szükségszerűen nem jobbak, mint az eltűntek. Ne menjünk nálam messzebb. Voltak szerelmeim és kapcsolatok csak az élvezetért, minden érzelem nélkül. Én is mint mindenki kerestem a pénzt, és valljuk be őszintén, nem nagy sikerrel. A hatalom, amivel rendelkeztem elégedettséggel és örömmel töltött el. Hozzá tehetem azt is, hogy soha egy pillanatig sem hittem Isten létezésében, és vasárnap csak illemből mentem templomba mert a társadalom megkövetelte valamilyen egyházhoz való tartozást és a vallás gyakorlását. És mégis itt vagyok. Életben. Valahol hiba van az okoskodásában. Elhallgatott egy pillanatra majd hirtelen feltette a kérdést.

„Szűz volt maga? Csak az örömökért nem ismert nőket? Válaszoljon?

— Igen, igen. Igaza van. Fejét lehajtva és szemeit lezárva Nemes visszaroggyant a karosszékbe.

— Amit mond annak semmi értelme nincs, folytatta Diego. Tudja, hogy miért tudunk egymással beszélni hihetetlen távolságból? Vagy hogyan és miként repülünk a föld felett és helyet változtatunk egy pillanat alatt? Hogyan és miért nem vagyunk betegek? És miért gyógyulnak be a sebek néhány óra alatt?

Egy hirtelen mozdulattal hóna alól kihúzta fegyverét és tétovázás nélkül a saját lábába lőtt. Fájdalom kiáltása és a durranás egybefolyt és a székre rogyott. Sápadtan, kezeit lógatva kinyújtotta megsebzett lábát. Egyre erősebb volt a fájdalom.

— Megbolondult, kiáltotta Nemes guvadt szemekkel és felugrott.

— Meglehet, de nem annyira, mint maga, válaszolt fintorogva Diego Walraf.

— Ápolni fogom, és Nemes letérdelt elötte.

— Ne nyúljon hozzám! Üljön le, ne mondjon semmit és hagyjon békén! Csak idő kérdése, vagy akkor valóban tévedek.

Nem tévedett. Hat óra múlva mikor a nap nyugodni készült a láthatár mögött, majdnem teljesen eltűnt a seb. Hosszú, néma és kellemetlen órák Diego számára. Kezdetben elég hosszú ideig lüktetett a fájdalom, majd gyengülni kezdett. Különösképp egy pillanatig sem kételkedett a sikerben. Régóta meggyőződött arról, hogy a betegségek és sebesüléseknek nem volt olyan következménye, mint a múltban.

Nemes nem vette le rémült tekintetét lábáról, ahol néhány vérfolton kívül más nyoma nem maradt a sebesülésnek

— Maga Isten!

— Maga meg kötözni való bolond, Nemes! Sebeink, a magáé vagy az enyém begyógyulnak és emberek maradunk! Isten mindenütt vagy sehol sincs. Nem tudom és nem érdekel! Senki nem tud semmit. Sem maga, sem én! Megért engem Nemes?

Izmos kezével megrázta a jóval magasabb, de nélkülözéstől legyengült férfit.

„Csak a képzelete dolgozik. Az atavisztikus félelem az ismeretlentől, a megmagyarázhatatlantól. Bizonyíték nélkül kieszel és feltalál egy isteni hatalmat. Ez a maga dolga, ebben igazat adok magának. Higgyen abban, amiben akar feltéve, hogy békén hagyja a többieket. Nem kíván mást csinálni, mint a semmit szemlélni? Ez jogában áll. Ezt választotta. De a többiek, akik dolgozni akarnak, túlélni, új civilizációt alapozni az új képességekkel, hagyja békén őket! Ígéri nekem?

Hogy szemébe nézhessen Diego kénytelen volt néhány centiméterrel a föld fölött lebegni.

„Válaszoljon!

Nemes torzonborz szakállából meredő szemeit nem vette le róla.

— Nem... Isten akarja ezt, dadogta. Hozzá kell menni... mindnyájan... kegyelmét találni. Tekintetében az őrület tüze égett.

Diego Walraf ma másodszor vette kézbe fegyverét és Nemes szemei közé lőtt. Formátlan halommá vált a parketten.

Valóban azonnal meghalt. Diegonak hányingere volt s egy pillanatig öngyilkosságra gondolt, de elhessegette magától. Mélyen lélegzett. Az éj árnyai ellepték a szobát és a csend nyomasztó lett.

Belső hallása nem észlelt emberi gondolatot. Különböző zajokat hallott, éjjeli állatok gondolatait. Primitív gondolatok. Életében először értette meg, hogy mindenki gondolkozik. Érthetetlen, zavart gondolatok, képtelen volt felismerni, megnevezni őket, hogy egy egér félt és egy bagoly éhes volt. Egy láthatatlan világ élt körülötte, de ő egyedül volt az éjszakában egy szerencsétlen ember hullájával, egy őrült profétával, aki nem tudta elfogadni az életet.

Nem hagyhatta maga mögött Nemes holtestét. A két tanítvány bármikor visszajöhet és testét megtalálva folytatják romboló munkáját.

Karjában hordta Nemest az éjben láthatatlanná vált part felé, majd nyugatra fordult az óceán fölött. Egyre sebesebben és magasabban repült. A hidegtől gémberedve fulladozott mikor a halottat leejtette.

47

— Miért beszélünk erről?

Carnavon és Diego Walraf egyedül voltak a francia atlanti tengerparton. Beton gáton ülve nézték a tengerbe nyúló még láthatóan jó állapotban lévő fahidat s az örökre kialudt világitó tornyot. Apály volt és az óceán lehúzódott a homokról. Végtelen láthatár nyílt előttük, a kék ég és a napsütés, hajótlan üres térség.

— Magán kívül senkit nem akarok látni, mondta Walraf Carnavonnak háza elött. Szerencsére, Judith a házban Dáviddal foglalkozott s nem tudott váratlan érkezéséről.

— Jöjjön, majd elvezetem! Carnavon Diego kezét tartotta és a gyerekkora óta jól ismert Capbretoni tengerparton találták magukat. Diego itt mesélte el találkozását Nemessel.

— Miért beszélünk erről, ismételte Carnavon.

— Beszélnem kell mert nehéz egyedül elviselni.

— Igazolni akarja magát?

— Nem, válaszolt tétovázás nélkül Diego. Tudom, hogy igazam volt, hogy nem volt más megoldás, ha életben akarunk maradni! De meg kell osztanom. Mások véleményét és ítéletet ismerni.

— Ez érthető, de miért éppen én?

— Mert maga a legidősebb közöttünk és meggyőződésem, hogy senkinek nem beszél róla, még az asszonyának sem!

— Megbízom benne!

— Ez nem bizalom kérdése. Nem akarom, hogy gyilkosként nézzen rám. Diego Walraf felállt és néhány lépéssel eltávolodott. Felvett egy kavicsot és a fodrozó hullámokba dobta, majd újra visszajött és leült.
„A vízben van.

— A Csendes óceánban.

— Lényegtelen.

„Nem rossz ember volt, Carnavon. A változás után bolondult meg, gondolom. Vallásos érzelmei a végletek felé kényszeritették. Magának is ez a véleménye, kérdezte tekintetét Carnavonra szegezve.

— Igaza van. Normális helyzetben, mint például azelőtt, bolondságának nem sok jelentősége volt, lényegtelen következményekkel. Egy szektával több vagy kevesebb, nem volt lényeges hatással az emberiség jövőjére. Csak néhány hozzá hasonló elveszett egyénre hathatott. Most pedig annyira kevesen vagyunk, hogy létezése nem csak veszélyes, hanem számunkra végzetes.

—  Köszönöm. Gondolataimat és érzelmeimet szentesiti. Hangjában érezhető volt a megkönnyebbülés.

„Mindentől függetlenül jó ember volt.

— Valószínűleg.

— Ne higgye, hogy gyilkos vagyok! Munkám közben már lőttek rám és én is lőttem másokra önvédelemből. Sohasem hidegvérrel és fegyvertelen emberre! De félelmetes volt! Hite és meggyőző ereje az abszurditások ellenére olyan erős volt, hogy kételkedtem magamban és én is majdnem követtem a szakadékba ahová vezetett. Magukra gondoltam néhány percig. A nehézségekre mikor még egyedül voltak. Judithra, Shannon, Lily, Stockwell és önmagamra. Az egyénileg és párosan megoldott problémákra nem beszélve az ismeretlen többiekről. Képtelenség volt elhinni, hogy eltünésre ítélt bennünket egy meghülyült emberként gondolkodó Isten. Nem hihetem, hogy minden erőfeszítésünk hiábavaló és végleg el kell tűnni. Csak ezért öltem meg. Elhiszi nekem?

— Hiszek magának Diego.

Carnavon szomorú volt Nemesért, Diegoért, önmagáért mert nem oszthatta meg szomorúságát.

— Köszönöm, maga egy jóbarát.

Fölöttük nevető sirályok kiáltoztak keringve a légben majd kissé messzebb leszálltak.

„Mit mondunk majd, kérdezte Diego.

— Miről?

— Nemesről.

— Egyáltalán semmit.  Nem beszélünk róla. Elfelejtjük létezését. Ha egyszer valaki kérdezősködik, mi semmiről nem tudunk. Eltűnt, meghalt talán, vagy máshová ment remete életét élni.

— Ha igy gondolja?...

— Igen, nem beszélünk róla. Carnavon kategorikus volt.

— Gondolom jobb lesz megszabadulni a fegyveremtől.

— Miért?

— Nem akarom, hogy szükségem legyen rá.

— Tartsa meg Diego. Nem ismerjük a jövőt. Az élet mindig tartogat meglepetéseket, tette hozzá Carnavon némi tétovázás után.

48

Mióta a gondolatátvitel a pillanatnyi kapcsolatot létrehozta, sokkal nehezebb volt valamit titokban tartani mert semmi titok nem volt Judith és köztem!

A beton hídlábon ülve néztem a Lualaba forrongó vizét, a hihetetlen ugrásokat a sziklák formálta természetes lépcsőkön.

Nemes volt mai világunk első áldozata. Abban az időben sokkal zavartabb voltam, mint Diégo Walraf elképzelte. Soha nem gondoltam, hogy egyszer megölünk valakit. Ebben az időben tettem fel először a kérdést, amit azóta többször is, hogy valóban normálisok vagyunk? Az események előtti emberiséget normálisnak lehet tartani? Vagy abnormálisak voltunk kezdettöl fogva több százezer éven keresztül?

Egész történelmünk a vér pecsétjét hordta és a vérre volt építve. A gyilkosság, és minden kifogást felhasználó öldöklés napirenden volt. Egész létezésünk a halálra építettük. Tévedtem mikor azt képzeltem, hogy ilyen kicsi közösségben, mint a miénk, elkerülhetjük a gyilkosságot. Még ha egyetlen egyszer is és valóban kényszerítve rá.

Csak most láttam valóban a jövő nehézségeit. A mi jövőnkét. A technikai problémák, életünk organizálása már önmagában majd legyőzhetetlen volt, s most kezdtem látni az emberi problémákat is. És féltem a holnaptól. Judith látta bennem a változást, de nem ismerte okát.

Kérdéseim voltak. Miért tűnt el majdnem teljesen az emberiség, és hogyan történt a kiválasztás? Miért kaptunk megmagyarázhatatlan képességeket, ha nem volt lényeges változás gondolkodás módunkban és jellemünkben? Ha az azonnali helyváltozás minden gép segítsége nélkül, ha a gondolatátvitel telefon nélkül, ha a megmagyarázhatatlan gyógyulások orvosság és orvosi közbelépés nélkül semmit nem változtatott alapvető magatartásunkon, ha a filozófiai és vallási reagálás nem változott, akkor mire volt jó a változás?

Ezekkel a szerzeményekkel volt egy ember több mint háromezer között, Nemes, aki isteni büntetésről beszélt és gondolt, mint Isten akaratáról. Ez az ember a megmagyarázhatatlan erők birtokában visszaesett a jezsuita inkvizíciós atyák, vagy a közelmúltbeli talibánok színvonalára. A kérdés az volt, hogy nem tudtam, hogy mi volt normális vagy abnormális? Nemes vagy én? Nemes vagy Walraf. Ki?

Ha jól emlékszem, a régi filmekben az emberiség mindig harcolt a világűrből érkező szörnyek ellen. Egyszerű történetek voltak ezek. Egy ellenség akart bennünket kiirtani vagy leigázni. Minden erőfeszítésünk egy célra összpontosult: közös erőfeszítéssel megmenteni önmagunkat és kiirtani a betolakodókat. Tiszta helyzet volt. Nem, mint a mi helyzetünk. Velünk szemben nem voltak hódító idegenek, sem invázió, sem ellenség. Csak alig néhány ember. Egy vegyes tömeg. De az ellenség itt volt mégis, bennünk szunnyadva, magatartásunkban, gondolatainkban, jellemünkben, örökölt gondolkodás módunkban, ami nem változott meg a hihetetlen szellemi és fizikai változások ellenére sem. Csak az kell, hogy egyikünk arra gondoljon, hogy egy ország felsőbbrendűségét kell helyre állitani és egyik napról a másikra háromezer ember öldökli egymást. Vagy valaki ellenálhatatlanul kívánja egy régi vallás felélesztését, vagy egyenesen egy új vallás alapítását ostoba rítusokkal és ízetlen legendákkal az emberek szellemét leigázva, hogy a véges földi hatalmat az időtlen és nem létező istenek hatalmával váltsa fel.

Kételyeim voltak ebben az időben és valami megérzés. Ereztem, hogy más események, új problémák és újabb halottak követik majd Nemes eltűnését. Ez csak egy hosszú történet kezdete volt, amit nem ismertem.

49

Nyilvánvaló, hogy a kis közösségek létezése és fennmaradása kétséges volt.  Carnavon és Judith zöldséges kertje csak épp annyit adott amire kettőjüknek szüksége volt. A gyümölcsöt egy régi kibuc ápolatlan gyümölcsfáin keresték, a húsért pedig Carnavon vadásszá változott. Elvadult disznókat és teheneket lőtt.

Stockwell, Shannon és Lily melegházukat művelték, olajfáik voltak és kenyerüket rossz lisztből sütötték.

— Még néhány év és nem lehet használni a konzerveket. Nem lesz több liszt sem, mert nincs búzatermés. Mielőtt késő lesz valami megoldást kell találni!

Jack gondterhes volt. Kisfia John, édesdeden aludt bölcsőjében. Követni tudta a kisbaba gondolatait, mint a földön elnyúló és fejét Shannon lábán nyugtató Pepita kidogozottabb álmait.

— Sajnálom Jack, de nem akarom a földet művelni, még félidőben sem!

17 éves korában Lily szép fiatal nővé vált, akit Geordie nem titkolt bámulattal csodált. Néhány év alatt mindent megtanult, amit tudni lehetett az atomfizikáról és kémiai ismeretei is voltak.

— Ne izgulj Lily, nem rád gondoltam. Jack megpróbálta megnyugtatni a fiatal lányt. Úgy látom nem értesz meg. Nem egy személy teljes vagy félnapi munkája a megoldás. Összpontosítani kell az erőfeszítést. A szavakat keresve tétovázott. A szétszórt közösségeket összehozni és az élelem termelését megszervezni. Shannon és Geordie, újra kell tanulmányozni a statisztikát. Több mint háromezer ember között valószínűleg sok földműves is van. Meg kell őket találni.

— Miért, kérdezte Shanon.

— Művelni a földet, drágám! Mi másra kellene? Elegendő búza kell mindnyájunknak és állatállományra van szükségünk. Tehén, disznó és szárnyasra gondolok.

— Megkeressük őket, bólintott Geordie. De hol képzeli a földművelési központot?

— Fogalmam sincs.  Beszélni kell Carnavonékkal és másokkal, hogy az ideális helyet megtaláljuk.

Többször összejöttek Spanyolban vagy Izraelben, vagy telepatikus úton elcserélték gondolataikat. Időközben Shannon és Geordie dolgoztak a statisztikán. A számitógépek válogattak és az eredmény előttük volt. Majdnem a lakosság fele ázsiai földműves volt.

Könnyebb volt ismerni a lakosság szétszóródását. Akik Kínában, Indiában vagy Japánban nehéz éghajlat alatt éltek, Ausztráliába költöztek, ahol népesebb közösség élt. Szibéria, Izland, Groenland és Alaszka lakosai, ahol meglepően többen éltek, mint Európában, elköltöztek a régi Egyesült Államok területére. A néhány európai egy része Malaga környékén és Izráelben egy néptelen Kibucban, Carnavonék szomszédságában állapodott meg.

Diego Walraf Kaliforniában ismerte meg Kuriharát, egy második nemzedékű amerikai japánt. Az emberiség eltünése pillanatában a Silicon Valleyben dolgozott a robotikán.

Egyedül élt a legmodernebb technológia közepén. A nap és a szélenergia adta a szükséges villanyt a ház és a laboratóriumaiban működő önálló gépeknek, és ő magyarázta Diegonak, hogy a földművelők nagyobb része nem ismerte a modern földművelést.

— Ha a termelésükre számít, akkor kellemetlen meglepetésben lesz része. Ezek nem ismerik az ipari termelést...

— Szó sincs ipari termelésről, szakította félbe Diego.

—  Nagy mennyiséget akartam mondani. Kis nadrágszíj földeken dolgoztak azelőtt, ami elegendő volt a család létfenntartásához. Nekünk több száz vagy ezer hold művelésére van szükségünk, hogy búzát és más élelmet termeljünk, hogy elegendő legyen néhány ezer éhes szájnak.

— Alapjában véve igaza van, ismerte be Diego. Mit tanácsol, és elégedetlen volt önmagával mert nem gondolt a földművelés praktikus oldalára.

„Ha nem tévedek, mindnyájan könnyen és gyorsan mindent megtanulunk. Mindenekelőtt a modern földművelés lényegét kell ismerniük.

— Ehhez össze kell hívni őket.

— Mindenképp új helyen kell élniük Ausztráliában és itt az Államokban. De előbb ide kell jönniük, ahol elég hely és számitógép áll a rendelkezésükre, hogy magukba szedjék a jövendőbeli munkájukhoz szükséges ismereteket. Mi meg közben a mezőgazdasági gépeket készítjük az eljövendő munkákhoz.

50

Sokkal nehezebb volt, mint elképzelték a mezőgazdaság megszervezése. Technikai téren minden könnyű volt. Silicon Valleyban több ezer számitógép állt Kurihara rendelkezésére nem beszélve minden anyagról, amit a régi elektronikus világ központban találtak. Geordie, Shannon és Lily elég könnyen összeállítottak egy névsort és címüket. A nehézségek csak ezután jöttek.

Észrevették, hogy nehéz volt felvenni a kapcsolatot. Éjszaka kellett dolgozni az időeltolódás miatt. Mindenkinek volt egy kapcsolat felvevő listája. Ezekkel az emberekkel csak telepatikus úton tudtak beszélni az áthághatatlan nyelvkülönbségek miatt. Kiválasztottak egyet a listából és erősen gondoltak rá a nevét ismételve. Fárasztó volt és éjszakánként nem volt több mint tíz új kapcsolat. Sokszor meggyőzni kellett ezeket az embereket mert nem látták egy központosított modern földművelés szükségét. Sok időt vesztegettek hosszú, meggyőző magyarázatokkal.  Hihetetlen képességeik ellenére ezek az emberek primitívek maradtak és régi, évezredes szokásaikhoz ragaszkodtak.

Az utazás sem volt olyan egyszerű, mint elképzelték. Senki nem tudott célba venni egy helyet, amit előzőleg nem ismert. A távolság ellenére egy pillanat alatt egy ismeretlen földrészen, de mikor helyben voltak, hosszasan keresni kellett, a föld fölött repülni, hogy megtaláljanak egy várost, a kezdetben kiválasztott helyet.

Hónapokba telt összehozni néhány száz embert Silicon Valleyban.

Kuriharát, Thaw egy kanadai Mill Baybol, Corin Horvath New-Yorkból, és Gilian Arroyo egy texasi poros városkából, mindnyájan informatikusok, segítették a programok elkészítésében.

— Gondolják, hogy ezek az egyszerű emberek képesek mindent úgy tanulni, mint mi? Jack Stockwell akit az eljövendő földművelés apjának tekintettek, kételkedett.

— Teljesen biztos vagyok benne, válaszolt Kurihara. Ha képesek megérteni a telepatikus üzeneteket, az azonnali helyváltoztatásra és repülni, akkor épp olyan könnyen mindent megtanulnak, mint mi. Miért gondolja, hogy problémáink lesznek?

 — Mert arra gondolok, hogy egészen elölről kell mindent kezdeni. Megtanítani az ábécénket, hogy olvasni tudják a könyveket és a szöveget a képernyőkön.

— Ebben igaza van. Képesek vagyunk telepatikusan kapcsolatot tartani, de nem a számitógépek. Hogy megértsék a gépek működését, hogy később megtanulják, ismerni kell a nyelvünket és az írásunkat. Nem lesz könnyű munka.

— Kezdetben telepatikus úton kell megtanítani az alapokat, írni, olvasni és beszélni.

Egy alkalommal Shannon velük volt és jóváhagyta Thaw ideáját.

— Gondolom, hogy van egy kongresszusi terem, ahol a betűket vetíteni lehet?

Kurihara megnyugtatta, hogy a terem és a technikai felszerelés a rendelkezésükre áll.

51

Az egyik váratlan és előre nem látott akadály az volt, hogy sok földműves jelölt nem akarta elhagyni a vidéket, ahol élt. Első látásra érthetetlennek tűnt Kurihara és társai számára, hogy több száz ember nem akarta elszigeteltségét elcserélni és újra egy társadalomban élni.

— Nincs rá magyarázat. Kurihara kétségbeesett.

— Nem magyarázatra van szükség, hanem megoldásra idegeskedett Thaw.

Végül is Gilian Arroyo talált egy mindenki számára elfogadható megoldást.

— Semmi értelme, hogy együtt éljenek Ausztráliában vagy az Államokban! Mivel képesek az azonnali helyváltozásra, hagyni kell őket hazamenni, ha ezt kívánjak!

— Tehát azt ajánlja, hogy a munkahelyüktől távol lakjanak? Úgy, mint azelőtt, bólogatott Corin Horvath és az ötletet jónak találta.

— Pontosan. Az első alkalommal lassú és fárasztó az út a két ismeretlen cél között az igaz, de utána, egy pillanat az utazás. Ha akarják hazamehetnek egy kávét inni!

— Az ötlet nagyszerű, ismerte el Kurihara.

A várakozással ellentétben az angol nyelv, az abc és írás tanulása sokkal könnyebben ment, mint elképzelték. Hogy valami megmagyarázhatatlan változás történt minden túlélőnél, a bizonyitéka volt, hogy könnyen megtanultak egy teljesen ismeretlen és idegen nyelvet. Öröklött kulturális alapjuk teljesen különböző volt arról nem beszélve, hogy nyugati szemszögből nézve, ezek a földművesek nagy technikai hátrányban voltak. Ez a hendikep eltűnt hála képességeiknek. Egyetlen egyszer nézték a képernyőt és megtanulták az ábécét, majd magukba itták a szavakat, a frázisokat és a nyelvtant. Két hónappal később a közel hatszáz földműves folyékonyan beszélt angolul.

52

Geordie egyedül élt Granadában és Shannonal dolgozott és Lily sokszor velük volt. Atomfizikai tanulmányait befejezve volt ideje az informatikával foglalkozni és barátnőjének segíteni.

Shannon hamar észrevette, hogy az orosz eredetű fiatalembert jobban érdekelte Lily mint a munkájuk. Erről beszélt is Jacknak, aki csak egy kérdéssel válaszolt.

—És Lily, ő mit gondol Geordierol?

— Azt hiszem, hogy semmit. Úgy nézem, hogy még fiatal, nagyon fiatal.

Pedig a fiatal lány már észrevette Geordie érdeklődését. Fiatal lányból, fiatal nővé változott, de semmi tapasztalattal nem rendelkezett. Egyszer pontos kérdéseket tett fel a tíz évvel idősebb Shannonak.

— Azelőtt volt valami, amit divatnak neveztek. Az újságokban és folyóiratokban szépen fésült és elegánsan öltözött fiatal nőket mutattak és beszéltek róluk. A televízió és a publicité mutatta hogyan kell festeni a hajat, hosszabbítani a szempillákat, a testápolást, hogy a nők szépek és kívánatosak legyenek. Akkor még persze nagyon fiatal voltam s igy soha nem néztem ezeket az adásokat. Csalódás volt Lily hangjában. Pedig szeretnék ajakrúzst és más szép dolgot találni!

—Keresni kell az üzletekben, Lily! Tudod jól, hogy az egész világ a miénk!

— Tudom, hát. Úgy tett mintha figyelemmel nézné képernyőjét. De az árucikkek is öregszenek mint én! Mint mindnyájan! Por borítja a házakat, mint az üzleteket.

— Erről nem tehetünk. De tudod jól, hogy megtanítalak majd, hogyan fesd ki magad, s ha akarod, keresünk szép ruhákat is. Shannon kutatva nézte a szemét lesütő lányt, mintha rejteni próbálna a lebarnult arcbőrén átütő pírt.

Egy délután combjait alig boritó rövid szexi szoknyában s egy mélyen kivágott blúzban jelent meg Geordie irodájában. A fiatal ember tátott szájjal bámulta a jelenséget. Meglepő volt az átváltozás. Egyik napról a másikra a majdnem androgün fiatal lányból, nővé változott. Természetesen érzéki ajkai érett gyümölcsé váltak hála egy Shannon választotta jó ajakrúzsnak, amit egy párisi üzletben találtak avenue Montaignen.

— Mit bámul?

— Olyan, mint egy manöken, válaszolt Geordie és nagyot nyelt.

— Mint a lányok a régi folyóiratokban?

— Igen, épp olyan.

Az íróasztalhoz ült szűk és rövid szoknyáját húzogatva.

— Ismerte ezt a korszakot, Geordie? Biztosan jobban ismerte, mint én mert kislány voltam Anglia egyik eldugott sarkában. Meséljen nekem erről a világról, Geordie! Előrehajolt magas sarkú cipője egyik szíját igazitani és nem vette észre, hogy egy pillanatra a blúz kinyílt és megvillantak mellei tökéletes félgömbjei.

— Ma nincs kedve dolgozni, Lily? Miért akarja ismerni a múltat?  Attól amit látott, zavarban volt a férfi és tekintetét szemérmesen elfordította.

— Mert sok régi újság és folyóiratban böngésztem és nagyon sok film kazettát és lemezt találtam. Nyilvánvaló, hogy más, de valóban lenyűgöző világ volt!

— Más, ebben igaza van. Geordie képernyőjét kikapcsolta és felállt.

— Jöjjön velem, vezetni fogom. Kezét nyújtva várta kezét és máris a földközi tengerparton voltak.

— Ismerem a partot, majd minden nap jövök, kiáltott fel Lily. Fejét felemelve nézte a jóval magasabb fiatalembert.

— Ez igaz, minden nap látja, de néptelen! Képzelje el az ezernyi nyaralót a tengerparton! Mindenütt színes napernyők árnyékában pihennek az emberek. A hullámokat jetskik hasítják arabeszkeket rajzolva, távolabb pedig vitorlások úsznak a nagy kékségben. Körülöttünk mindenütt az élet! Ezt nem lehet elképzelni, Lily!

— És este a fiatalok, mint én például, táncolni mentek ugye?

— Igen. Más volt az élet. A filmeket nézve látta ezt a különbséget, csak azt nem, hogy mi volt a képek mögött? Az újságcikkeket olvasva olyan problémákat vesz észre, amit képtelen megérteni! Ismeri a szavak jelentőségét, mégis mintha egy fal elött állna. Szavakkal más emberekre támadó embereket lát, akiknek nincs más bűnük, mint más politikai párthoz tartozni! A politikusok egymást gyötrik és nem érti, hogy miért? Nemzetközi tárgyalásokról hal különböző nemzetek között és nem érti a felhozott fogalmakat. A teljesen érthetetlen feszültségek a nemzetek között félelemmel töltik el. Minden, minden eltűnt Lily. A nemlétező problémák is eltűntek!

— Gondolom, hogy helyükben más van. A fiatal nő leguggolt, hogy kiásson egy szivárványszínű félig eltemetett sima kavicsot a homokból.

—  Mivel a régi világ végleg eltűnt, egy újat próbálunk teremteni. Geordie a térdét nézte.

— A romokon?

— Igen. Nincs más lehetőség.

— És miért ez a változás?

— Fogalmam sincs. Senki nem tud semmit. Jöjjön velem, mutatni akarok valamit. Segítette, hogy lábra álljon majd az irodában találták magukat.

— Nézze ezeket a képeket! Az egyik képernyő elé ültette majd a programok között keresgélt.

— Mit akar mutatni? Leplezetlen érdeklődéssel figyelte Geordie manipulációit.

— Nézze, hogy milyen volt a Föld éjszaka. Az egész Föld. Könnyen érthető, hogy ez egy montázs. Nem lehet az egész Földet látni éjjel. Ez képtelenség. A felét mindig a nap süti.

Majdnem megszakítás nélküli fényfoltokat látott Európában és észak Amerikában. Az olyan nagyvárosok körül, mint New-York, London vagy Páris, vagy vidékeken, mint a Ruhr Németországban, megszakítatlan fényfoltokat. Afrika majdnem teljes sötétben volt, mint Ázsia nagyrésze Japántól és a kínai partól eltekintve. Egy pont Ausztrália közepén, Alice Springs és szétszórt fények a partokon, ahol a nagyvárosok voltak. Néhány nagy folt csillogott Dél-Amerikában felfedve a civilizáció létezését.

— Látja? Most elindulunk. Vegyen fel egy kabátot. Geordie nagy férfi kabátot tartott és Lily meglepve nézte.

— Miért? Túl nagy nekem arról nem beszélve, hogy meleg van. Süt a nap, nem?

— Itt igen, de nem Amerikában vagy Ausztráliában. És különösen nem négy vagy ötezer méter magasságban. Mindig hideg van ott. Beburkolta a könnyen öltözött fiatal nőt majd rajta volt a sor pulóverbe bújni.

— Hol vagyunk? A telihold egy fantom várost világított. Ezüst sugarai csillogtak a hatalmas pont alatti vízen.

— Sydneyben. Senki nem él itt. Jöjjön, felemelkedünk! Derékon karolta és lassan a magasba emelkedtek.

— Ne beszéljen, nagyon hideg van! A telepatikus kapcsolat azt az érzést keltette benne, hogy egyesült a fiatal nővel. Soha senkivel nem érezte ezt, amikor elcserélte gondolatait. És jobban magához szorította mikor megborzongott.

— Nézze, semmi nincs az éjszakán kívül.

Alattuk semmi nem volt látható. Az éj mindent betakart csak a holdfény alatt csillogó tengervíz hagyta sejtetni a part vonalát. A földrész belseje felé haladtak, ahol mindent az éj takart.

— Nézze, ott! Lily gondolatai szellemébe robbantak. Ő is látta vele egyidőben. Egy gyenge fény. Leszálltak vagy ezer méter közelségbe. Néhány kivilágított ház egy faluban és egy fa tűz körül a lángokat nézte néhány ember.

— Amint látja, semmi nincs. Néhány lakótelep kivételével a földrész sötétbe borult. Ne álljon ellent Lily, most máshová megyünk.

Észak Amerika felett voltak.

— Most hol vagyunk, ismételte kérdését a lány.

— Pontosan nem tudom. Valahol az Egyesült Államok felett, ez biztos. Nagyon magasan voltak, nem tudtak feljebb menni oxigénpalack nélkül. Alattuk mindent az éj borított. A véletlenre bízva magukat folytatták útjukat.

— Emlékszik még, hogy éjjel mennyire világos volt a kontinens? A fénypazarlásra?

— Jól emlékszem, persze, válaszolt a lány.

Időnként kis települések gyenge fényeit látták és sok erdőtüzet.

Geordie érezte, hogy fázik a lány, igy útjukat félbeszakítva visszatértek a spanyol napsütésbe. Lilli ajkai kék színűek voltak Stockwellék háza elött.

— Honnan jönnek? faggatta Shannon a fiatalokat miközben Geordie lesegítette Lily kabátját. Újra miniszoknyában és nyári blúzban, megtalálta biztos fellépését a napsütésben.

—Földkörüli úton! Geordie megmutatta, hogy milyen volt a világ éjjel, most és azelőtt.

— A változásokról beszéltünk, magyarázta a férfi. Lily nem nagyon ismeri a régi világot, s én megpróbáltam megmagyarázni, hogy újra kell kezdeni a régi alapokon és ismeretekre építve.

— Csak most valósult meg előttem a különbség a múlt és a jelen között.

— És milyen következtetésre jutottál? Shannon nem rejtette meglepődését. A kérdés érdekelte és kis barátnője változása, akit valóban jól ismert még meglepőbb volt. Soha nem képzelte, hogy az elveszett faluban talált kislány megpróbálja egyszer megtalálni a múltat, hogy jelenük érthetővé váljon.

— Soha nem lesz úgy, mint azelőtt! Az indulási alap különböző.

— Igaza van Lily! Geordie a fűben ült s hátát a napsütéstől felmelegedett házfalhoz támasztotta.

„Azért ne felejtse el, hogy nem az elhagyott városok és elveszett technika, amit mindenütt megtalálni az elindulási alapunk!

— Mire gondol? Jack Stockwell a Geordie feje felett nyitott ablakon hajolt ki. Véletlenül hallotta beszélgetésüket.

— Maga is itt van Jack? Geordie kezével üdvözölte. Hirtelen csend támadt közöttük mert elhallgatott. Geordie gondolatban szólt hozzájuk.

— Látják, ez az alap! A telepatikus kapcsolat. Még ha nem is értünk egy nyelvet, képesek vagyunk minden erőfeszítés nélkül gondolatainkat kicserélni. Az azonnali helyváltozás. Lily és én körbe utaztuk a világot minden gépezet nélkül! Tanulási képességünk. Olyan lett az agyunk, mint egy elektronikus számitógép. Mindent megjegyzünk, a helyére kerül és semmit nem felejtünk. A majdnem azonnali gyógyulása a sebeknek. Köztünk mondva Shannon, szükségünk van világunk egészségügyi statisztikájára!

„Képességeink az indulási alap!

— De a régi struktúrára építünk, kérdezte Lily.

— Természetesen! Élni kell, lakni, enni és energiát találni és használni.

— És mindent elhagyunk, amit feleslegesnek lehet nevezni. A fiatal lány választ várva nézett rájuk.

— Ez kétségtelen Lily, szólt közbe Stockwell. Nincs többé divat. Négyezer embernek nem lehet különleges ruhákat kreálni. Mindenek elött egy csökkentett gyártást kell biztositani nagy termelésre szánt gépekkel. Létszámunk, ez a mi alapvető problémánk. Legalábbis pillanatnyilag nincs, amit tájékoztatásnak neveznek. Használjuk az információs gépeket mert szükségünk van rá, de a tájékoztatás, a hírek és események terjesztése megszűnt hír hiányból! Nincs többé újság, nincs többé krízis! Hála a gondolatátvitelnek, meghívhatom Carnavont, hogy beszélgessen velünk, tehát a tájékoztatás régi formája megszűnt, többé nem létezik.

— És a szombat este, a fiatalok szombat esti kiruccanása...

— Nincs több fiatal, Lily! Vagyis nagyon kevés. Később talán amikor több gyerek lesz és a generációk közötti különbség újra látható lesz. Pillanatnyilag egy korhatárban van az emberiség. Az újszülött gyerekektől eltekintve, te vagy az egyetlen fiatal nő.

53

Egy évre volt szükségük, hogy valóban megkezdjék a földművelést. Kansasban Plainville és Grainfield között a búza termő farmok újra feléledtek az ázsiai parasztokkal. A kijavított mezőgazdasági gépekkel kezdték el a tavaszi munkákat. Több ezer holdat vetettek be és a Silicon Valleyben szerzett ismereteiknek hála, többoldalú termesztés biztosította jövőjüket. Őszre mindenkinek friss élelme volt.

Nem használták többé az alkalmatlanná vált lisztet. Elegendő zöldség is volt mindenki számára. Szibériából érkező földművesek nagyobbították Stockwell melegágyait és ápolták a narancs és olíva bogyó erdőket Andalúziában. Az Alaszka, Island és Grönlandban élő halászok kijavítottak két halászhajót és a Földközi tengerben halásztak újra és fagyasztották a kifogott halakat.

Carnavon szabadidejében változatlanul ápolta saját kis zöldséges kertjüket és a többi orvossal dolgozott egy német laboratóriumban. Néhány hónappal később egy teljesen új épületben folytatták a kutatómunkát.

Saját agyukat vizsgálva vették észre a legfontosabb változásokat. Szellemi tevékenységük ezerszer megsokszorozódott!

A középső barázda a két agyfélteke között megvastagodott és növekedett közöttük az összekötő hidak száma. Az összeköttetés az agy és agytörzs között, a látóidegek és a látószalagok kezdete vastagabb és nagyobb lett. Az egymástól független elsődleges területek, amit rostos kéreg nem köt össze, most kapcsolatban voltak egymással.

A kéreg központok abnormális növekedése, a rostok erősödése a thalamus és a cortex között látható volt. Hasonló megmagyarázhatatlan szaporodás volt az első halánték lebeny agytekervényében, a 41 és 42 területen és 9 és 10 homlokterületen. Valószínűleg ezek az elváltozások voltak intellektuális képességeik magyarázata.

Az agy olyan részei, amiknek semmi ismert működése nem volt, most fantasztikus és titokzatos tevékenységet fejtettek ki. Azt a következtetést szűrték le, hogy szoros kapcsolat volt új képességeik és agyműködésük között.

— Képességeink fantasztikus agyműködésünk következménye.

Carnavon és Kurihara, Silicon Valley egyik épületében, a japán irodájában beszélgettek.

— Tehát megváltoztunk.

— Ezt már régóta tudtuk. Van egy magyarázat, mondjuk egy kezdeti magyarázat, de a kérdésre, hogy miért, semmi válasz.

— Gondolja, hogy érdemes ismerni? A japán ujjaival idegesen dobolt az asztalon.

— Igen is, nem is. Sokat gondolkoztam rajta különösen kezdetben mikor egyedül voltunk a feleségemmel. Tudom, hogy a kis Lily és mások is biztosan felteszik a kérdést. Mindig magyarázatra van szükség. Nem igy van?

— De igy. Én is gondoltam rá, de nem felejtettem el, hogy sürgősebb problémáink is vannak. Találtunk egy magyarázatot, de talán soha nem tudjuk majd, hogy miért? Foglalkozzunk a jelennel.

Kuriharának igaza volt. Be kellett fejezni az agykutatást, amit Carnavon és a többi orvos elkezdett.

— Gondolja, hogy hasznosabb lesz a biológia?

— Talán. Nem tudom. A japán tétovázott. A biológia talán hasznos lesz a szaporodáshoz. Kétségtelen, hogy kevesen vagyunk. De a jelen pillanatban úgy gondolom, hogy a leghasznosabb a földművelés automatizálása, a munkaerő felszabadítása.

Ez volt Carnavon elképzelése is. Abbahagyták az agy kutatást mielőtt megértették volna, hogy miért tűntek el a betegességek?

54

— Nagyon kell vigyáznod! Shannon nem titkolta nyugtalanságát amikor Lily a British Museum könyvtárában akarta folytatni kutatásait. Geordie és Stockwell segítségével sikeresen üzemképes állapotba hozták a számitógépeket s igy egyedül minden segítség nélkül tudta folytatni munkáját.

— Miért félsz? Lily nem értette barátnője aggodalmát.

— Tudod jól, hogy évek óta senki nem használja ezeket az épületeket. Látod jól, hogy karbantartás nélkül minden tönkremegy. Nincs szükség egy balesetre. Ígérd meg, hogy vigyázol magadra.

Lily mindig bizalmatlan volt és mindenre vigyázott. Hosszan tanulmányozta az épületeket, a lépcsők fölött repült és vizsgálta a falakon látható repedéseket. Úgy nézte, hogy a múzeum jó állapotban volt. A bezárt termekben finom por takarta a bútorokat, a könyveket és a festményeket. Szerette ezt a környezetet. Bent még több csendet talált, mint kint a városban, ahol a madarak uralkodtak a város fölött. Csiripelésük és a szél uralták a csendet. A zárt épületben a sírboltok nyugalmát találta. A könyvek között az volt az érzése, hogy az eltűnt élethez nyúlt. Kazettákat, lemezeket játszatott le, nézte a képeket, a filmeket, egy elmúlt korszak aktualitásait. Klasszikus és modern zenét hallgatott és megpróbálta az ismeretlen múltat újra élni.
— Miért veszítettünk el mindent, kérdezte Geordiet egy délután amikor kivételesen elkísérte. Az Orsay múzeum egyik impresszionista festménye elött álltak.

— Nem tudok mit mondani, válaszolt a fiatalember és mutató ujjával a festményhez nyúlt, hogy meggyőződön, hogy a valóban finom porréteg fakította a színeket.

„Az biztos, hogy vége egy korszaknak és minden, amit megvalósítottunk, a legnagyobb része eltűnik és eltűnt. Csak néhány ezren maradtunk, képtelenség rendbe tartani a múzeumokat, a kép és könyvtárakat, a világ minden okmányát. Később talán, majd mikor többen leszünk és kevésbé életszükséglet elfoglaltságunk lesz, megmentünk majd néhány remekművet.

— De miért voltak ezek az események? Miért tűnt el mindenki, a szüleim és a többiek? Miért maradtunk életben, mi? Maga, én és a többiek? És hihetetlen képességeink? S talán nem is ismerjük önmagunkat.

Beszéd közben lassan repült a parkett fölött s időnként röviden megállt egy festmény elött. Nem akartak lábnyomot hagyni a mindent betakaró porban.

— Nem tudok mit mondani, Lily. Semmi képesítésem ahhoz, hogy magyarázatot és történelmi ítéletet adjak. Az biztos, hogy a nemzeteknek rengeteg problémája volt. Gazdasági, szociális és filozófiai nehézségek. Együtt néztük a híradókat, a televíziós adásokat és látta, hogy mindig egy állandó krízis helyzetről beszéltek. Megoldhatatlan válságokról.

— Ebben igaza van. De mindig nyitott a kérdés: hogyan?

— Most nem értem mire gondol. Mellé siklott és együtt lementek a földszintre.

— Tudja jól, hogy semmi nem történik semmi nélkül. Semmi nem tűnik el egy varázspálcával. Több millió évvel ezelőtt eltűntek a dinoszauruszok, és ma sem tudjuk pontosan, hogyan és miért? Bizonyíték helyett csak teóriák vannak. Gondolja, hogy egy szép napon a mi eltűntünk is ilyen misztérium lesz?

— Nem tudom. Meglehet.

Geordie meggyőződése volt, hogy Lily nem csak szép, hanem egy csodálatos nő is egyszemélyben! Olyan gondolatai voltak, mint rajta kívül senki másnak.

55

Mióta felnőtt, sokszor visszajött szülei virágos házába. A futó növények és a vadrózsák a falakon és az anyja ápolta kert teljesen elvadult és a zöld levelek és a színes virágok vad szépsége tropikus kerté varázsolták.

A bezárt ház éppen olyan volt, mint amikor Shannon és ő elindultak. Érkezése után minden alkalommal állandóan arra várt, hogy szülei megjelennek a szobákban. Mindig azzal töltött néhány órát, hogy a házhoz vezető rövid kavicsos utat kiszabadítsa a gaztól. Teljesen értelmetlen munka volt, de rövid ottléte alatt azt akarta képzelni, hogy semmi nem változott.

Pepita mindig elkísérte. A kiskutya az évek ellenére mindig fiatalnak tűnt. Éjjel együtt aludtak. Megszokásból bezárta a házat és régi szobájába az emeletre költözött, ahol csak régi gyerekágyát cserélte ki.  Nyáron, ha az idő megengedte, a kertre nyíló ablakot nyitva hagyta mert a régi szúnyogháló, amit még apja tett fel, megvédte az éjjeli látogatóktól.

Ez éjjel meleg volt. Pepita a takaróként használt és a lábával leugrott lepedőn aludt. A kutya morgása ébresztette fel. Felült és előrehajolt, hogy csitítsa kezével és megakadályozza, hogy ugasson. Pepita hozzásimult.

Lépéseket hallottak a kertben. Valaki a kavicsokon járt. Lélegzetét visszatartva megállította gondolatait. Kutatni akart az ismeretlen fejében, hogy megismerje szándékait.

A kert és az ablak egy része fényárban úszott és visszfénye áttetszővé tette a éjszakát. Egy halk szóval parancsolt Pepitának: csend! A kiskutya remegett. Lily csupasz lábát a parkettre tette és hagyta, hogy Pepita az ölébe üljön.

Egyetlen gondolatra sem talált. Az ismeretlen a bezárt ajtó elött megállt. Nem vesztegette idejét arra, hogy gratuláljon önmagának a haszontalannak tűnő szokásért mert a fény tovább csúszott és teljesen beborította az ablakot. Nem látta forrását, de a szoba egyrésze világos lett.

Csak most vette észre a csendet. Éjszakánként számtalan ismert zaj adott életet a kertnek. Tücskök cirpeltek és békák vitatkoztak a falvat átszelő patak partján élő kollégákkal. Egy rejtett világ élete. Most meg a csend. A fény átcsúszott a kerten, a fákon és a házon. Lépések morzsolták a kavicsot, valaki utat tört a kerti bozótban és az ózon szaga semlegesítette a vadvirágok illatát. És körülötte nem volt egyetlen gondolat sem.

Félt. Hallotta Pepita zavart gondolatait: „veszély, menni.” Nem tétovázott tovább. Villámgyors indulás és otthon volt Andalúziában.

Órájára nézett. Alig múlt éjfél. Shannon és Jack a kivilágított szalonban voltak.

— Bejöhetek, kérdezte gondolatban Shannont. A kutyával a hóna alatt barátai mellet találta magát.

— Mi történt, kérdezte Shannon. Olyan zavart és sápadt vagy!

Miközben az eseményeket elmesélte, Jack sok jéggel egy whiskyt preparált.

— Igyál, parancsolta és Lily engedelmeskedett. Arcába újra visszatért az élet.

— És fogalmad sincs, hogy ki volt az éjjeli látogató, kérdezte Jack egy másik pohárral a kezében.

— Nem! Mondtam már, hogy semmi gondolat nem volt! Éreztem, hogy megpróbál a gondolataimba furakodni, de sikertelenül mert ellenálltam. Ennyi az egész. Azt sem tudom, hogy honnan jött az erős fény!

— Akarsz velünk jönni, kérdezte a férfi.

— Shannon és te?

— Persze, de Geordira és Diego Walrafra gondoltam. Itt lesznek mindjárt.

Egy órával később az éj borította falu felett voltak. Pepita Lily karjaiban, összesen öten voltak a kulcsra zárt ház elött. Szótlan, telepatikus kapcsolatban cserélték el benyomásaikat. Körülöttük minden normálisnak tűnt. A megmagyarázhatatlan szorongató csendet az éjszaka megszokott zajai váltották fel.

— Senki nincs itt, gondolta Walraf.

Pepita is nyugodt volt. Szaglászva eltűnt az éjszakában mikor földön találta magát, és hallották, hogy a bozótban mászkál, és nem morog.

Lily a házat belülről nyitotta ki.

— Ha úgy akarják éjszakára elhelyezkedünk és holnap reggel megkeressük az éjjeli látogató nyomait, proponálta Walraf szótlanul. Shannon, Lily és Pepita a fiatal lány szobájában maradtak amig a férfiak csendben a szalonban nyúltak el.

26

Nem utaztak tovább gépkocsin. Hosszú és fárasztó volt az út és a tankolás problematikus. Villany hiányában semmire nem szolgáltak a benzinkutak.

— Egy borzalmas és egyre nehezebb világban élünk. Senki nem reagált Shannon észrevételére. Lily talán nem hallotta, Jack pedig gondolataiba mélyedt.

A felelősség hármuk életéért a kiskutyáról nem beszélve, félelemmel töltötte Stockwellt. A letelepedésre választani kellett egy helyet, de hól? Dél Franciaországban? Spanyolországot választották, de nem ismerte Európát. Egyszer néhány hónapot Kanadában töltött a Canadian Air Forcal gyakorlatozva, majd egy fiatal nővel egy hét végét Bruxelles-ben.

Egy autópálya fölött repültek. Amerre elláttak, gazzal borított elhagyott földek. Elvadult háziállatok és csendbe borult tanyák. Lassan repültek a vidék fölött. Ha város közelébe értek, Shannon mindig leszállt keresve a helység nevét, ami semmire nem szolgált.

Jack biztos volt abban, hogy a lányok tőle várták a választást. Konyhakertre is szükségük volt.

— Egy MacDo van ott! Oda megyünk? Lily a végleg kialudt cégtáblára mutatott. Bordeaux-ban voltak és a MacDo üres volt és finom por és pókháló borította a bútorokat. A problémák nem változtak. Konzerveket keresni a kihalt üzletekben érintetlennek tűnő épületeket választva. Megbecsülhetetlen kis gázrezsójukon melegítették ebédjüket.

Landes megyében a tengerparton látták először a pára burkolt Pireneusokat.

— Itt maradunk, vagy folytatjuk tovább? Újra kérdezte Shannon, pedig Londonban már választottak.

— Itt hideg van télen? Lily tekintete követte a homokon ugrándozó és a vizet harapdáló kiskutyát.

— Kevésbé, mint nálunk az biztos, válaszolta Jack. De ha nem tévedek azért itt is fűteni kell.

— Folytatjuk akkor. Shannon nem tétovázott tovább.

— Átrepülve a hegyeket biztosan megbetegszünk! Hideg van odafent!

Stockwellnak igaza volt. Egy könyvkereskedésben szerzett Spanyol térképet böngészve találták meg a választ.

— Előttünk mindenütt magas hegyek. Jobb lesz, ha keletre megyünk a hegyláncot követve és a Földközi tenger mellett folytatjuk utunkat dél felé. Szép időnk van gondolom, így gyorsíthatjuk a menetet, hogy minél hamarabb délen legyünk, ahol nincs hideg.

Most már gyorsan utaztak. Néhány nap és több száz kilométer távolságban találtak egy szimpatikus vidéket, San Pedro de Alcantara.

27

Jack segítségével sikerült egy jó állapotba lévő elhagyott házat életre kelteni. Amig a lányok takarítottak, Jack egy katonai táborban talált egy generátort és két teherautót benzintartállyal, amivel egy időre biztosította az energia szolgáltatást. A generátor nem volt olyan zajos, mint a tank.

—  Londonba kell mennem szerelmem, mondta Stockwell három nappal később.

— Miért?

— A kertészkedéshez és a földműveléshez könyvekre van szükség.

— Itt hagysz minket?

— Tudod jól, hogy semmi kockázat nincs és néhány óra múlva már visszajöttem. Egy pillanatig átölelte a nőt majd eltűnt.

Az azonnali helyváltozás mint a levitáció, nem csak titokzatos volt, hanem izgató is. Hogy magyarázatot nem találtak, erről sokszor beszélgettek s annak ellenére, hogy megszokták már, változatlanul csodálkozott amikor utazott.

Londonban egyenesen egy nagy könyvkereskedésbe ment felkutatni a szükséges könyveket. Visszatérte után benarkózott a könyvekkel andalúziai házuk egyik szobájába. Ő is, épp úgy mint Lily minden erőfeszítés nélkül mindent megjegyzett. Jack, aki nem ismert semmit a növényekről, virágokról, főzelékekről, számára a kertészkedés és a földművelés olyan titokzatos volt, mint az atomfizika, néhány nap alatt szakértővé vált.

Egy héttel később elhagyott melegházakat javított. De a legnagyobb problémát a víz okozta. Jack kénytelen volt segítségüket kérni, igy Shannon és Lily segítettek szállítani és felállitani egy ismeretlen nevű kis folyó partján egy vízpumpát. Az öntözés kérdését megoldották.

 Földiepret talált az elhagyott kertekben és vetőmagot keresett az üzletekben. Egész nap egyedül dolgozott, majd egy szép napon Shannon kéretlenül megérkezett mert kertészkedni akart ő is.

Havonta egyszer vagy kétszer, Lily egyedül Londonba ment. Annak ellenére, hogy jó helyre találtak és kellemes volt a napsütés, mindig London után vágyakozott, Markham Squarei elhagyott házuk után. A nap egy részét és az éjszakát ott töltötte Pepita őrizete alatt, majd visszatért Andalúziába.

— Nem haragszol, hogy időnként visszatérek, kérdezte Lily. Kapcsolatuk megváltozott mióta Shannon és Jack együtt éltek. A fiatal asszony anyai érzelmeket táplált a kislány felé, és Lily sem látta többé, mint idősebb nővért, hanem anyának nézte.

— Persze, hogy nem. Olyan könnyen utazunk, ha ez tetszik neked?

Minden munka ellenére Lily folytatta tanulmányait és mielőtt a nyár véget ért, már érettségi nívón volt.

28

Csodálatos volt a csend. Távol otthonuktól, ahol a generátor mormogása kísérte életük, hihetetlen mélynek tűnt a csend. Csak Dávid sírása volt a zaj, ha éhes volt vagy tisztába kellett tenni.

— Mióta senki nincs itt, béke van!

Judith meglepte Carnavont. Soha nem beszélt a múltról, különösen saját múltjáról nem. Előző életéröl időnként csak néhány elejtett szóval. Ő sem akarta feltárni ezt a közeli múltat, ami olyan mesze volt már.

— Nehéz volt az élet?

— Borzalmas. A gyűlölet! Nem tudod elképzelni a kézzel fogható gyűlöletet! Nem tudom miért. A vallás miatt a kellemes klíma ellenére? De a gyűlölet, mindenki gyűlölt mindenkit.

A polgárháború nyomai eltűntek. A nagy változás okozta rombolás elrejtette a háborús nyomokat, s most mindent egyformán takart a por és az idő okozta rongálódás.

Többször meglátogatták Jeruzsálem elhagyott, régi, három vallás szentségesnek tartott köveit. Jelentéktelen kövekké változtak vissza. Lényegében mindig is azok voltak.

— Az emberek voltak a környezet lelke. Carnavon nem gondolta, hogy Judith válaszol.

— Igy gondolom én is, és Judith a Siratófal kopott köveit simogatta.

— Hiteink képes jelentőséggé változtatták át. Most, hogy senki nincs, minden visszatért az eredeti állapotba. Kövekké váltak. Ha akarod, egyszer meglátogatjuk majd a piramisokat is. Az egyiptomi hit jelentőséget, lelket adott a piramisoknak vagy a Sphinxnek. Az évezredek multával lelkük eltűnt és kővé változtak ők is.

Egy hordozható bölcsőben kisbabájukkal utaztak. Néguev, néhány település, homok fedte farmok fölött repültek. A szuezi kanális ágyában felakadt hajók rozsdásodtak és a másik oldalon emberi nyomtól szűz homokdombok végtelensége. Itt valóban csend volt. Még madár sem járt. Nem messze a piramisoktól Carnavon lélegzetét visszatartva, hirtelen megállt. A Kairóból jövő úton se gépkocsi, sem autóbusz, csak néhány félig eltemetett váz. Semmi nem mozdult. Egy fuvallat, a nap egy eltévedt felhőfoszlány mögött és a Sphinx, mint ötezer évvel ezelőtt vak szemével a napba nézett.

A meleg ellenére csodálatos volt. Judith a kis napernyővel árnyékolta a kisbabát és inni adott.

Életük nem változott. Az erős munkát csak a pihenés szakította meg. Mikor minden a helyén volt, a karbantartás rutinná vált. Elegendő áram és víz volt az életükhöz, a kert zöldséggel szolgált és egy ideje már szárnyasuk is volt. A maradék időben tanultak felhasználva képességüket.

A hét végén utaztak. Meglátogatták a Beeka vidékét, ősi városokat és évezredes romokat. Egyikük sem gondolt a jövőre.

— Élünk, túlélünk, hála új képességeinknek.

— És ha nem lenne? Judith kérdésére válaszolnia kellett.

— Már rég állati színvonalra süllyedtünk, primitív állapotba feltéve, hogy túléltünk eddig.

— Nem gondolod, hogy paranormális képességeink valamit jelentenek?

Nem tudta meglepetését titkolni. Nem képzelte, hogy sorsuk felett gondolkozott.

— Nem tudom, talán. Régen, jóval azelőtt, hogy megismertelek, amikor minden földrészen uj betegségek jelentek meg, azt gondoltam, hogy a természet védekezik.

— Mit akarsz mondani, kérdezte Judith és karton lappal a mélyen alvó kisfiút legyezte.

— Ezek a gyógyíthatatlan betegségek akkor jelentkeztek mikor az emberiség látszólag humanistává vált. Abban a stádiumban voltunk, ahol minden áron mindenkit gyógyítani akartunk!

— Ez az orvosok kötelessége. Hippokratész esküje...

— Persze, tudom. De az orvosi etikát túlzásba vittük. Bűnössé vált. Minden áron a végtelenségig akarták életben tartani a gyógyíthatatlan betegeket. Elveszítették az ítélőképességet. A világ irracionálissá vált. Hónapokon vagy éveken keresztül tartottak mesterségesen életben normális körülmények között régóta halott embereket. Ezerszámra haltak éhen és a humanitárius segítség egy liter adományozott tejjel hosszabbította meg haláltusájukat. Természetesen, a valóságban soha senkit nem mentettünk meg. Szélhámosság volt a humanizmus nevében. A gyógyíthatatlan betegek mégis meghaltak, de két vagy három hónappal később végtelen kínok és többféle terápiás kísérletek után. A halálbüntetéssel szemben is ez volt a magatartás. A legelvetemültebb bűnöző felkeltette a keresztény és humanista szánalmat. És hála ennek a veszélyes szánalomnak a bűnözők évekig várták a kivégzés napját! Végeredményben kivégezték őket, de tíz vagy húsz évvel később!

— Emlékszem erre, de a természet védekezéséröl beszéltél?

— Egy ideám volt, de soha senkinek nem beszéltem róla. Nem beszélhettél, ha nem akartad, hogy bűnös óhajokkal vádoljanak. Rosszabb, mint az Istenkáromlás! Az volt az érzésem, hogy a természet védekezik. Hogy a természet sokkal ésszerűbb mint az emberek! Nem lehet túlmenni egy bizonyos végleten anélkül, hogy ne döntenénk halálos veszélybe a fajt. A Föld képtelen több milliárd haszontalan lényt eltartani. A haldoklók, és mindazok, akik semmit nem csináltak, hogy élelmet teremtsenek, ezek haszontalan lények. Úgy éreztem, hogy a természet nem nyavalygott etikával és mesterséges ideákkal. A természet realista! A természet nem szánakozik és nincs lelkiismerete. Ismeretlen, új betegségeket kreált, mint a HIV és sok más egyéb.

— Gondolod, hogy eltűntünk is a természet önvédelme volt?

— Valószínűleg mások felhasználásával. Messziről jött idegenek segítették a természetet.

— Soha nem gondoltál arra, hogy talán eredetileg ezek az idegenek teremtették a természetet?

— Meglehet, kitudja? Nem megyek ilyen messzire a feltételezésekben. De paranormális képességeink biztosan kapcsolatban vannak a természet önvédelmével, az emberiség eltűntével és azzal a valósággal, hogy élve maradtunk. Ezért gondolom, hogy nem vagyunk egyedül. Értesz engem, Judith? Nem vagyunk egyedül! Az utolsó szavakat kiáltotta és a nő tenyerét ajkai elé tette.

— Csendesen, felébreszted a fiad!

29

 Délutánjait az egyetemi könyvtárban töltötte. A fogászatot tanulta Carnavon. Sokszor magnó és mikró lemezekkel tért haza, hogy otthon tanulmányozza őket. Életük kényelmesebbé vált saját áramszolgáltatásukkal. Zenét hallgattak, filmeket néztek a televízión, a különböző számitó gépekről nem beszélve az egyik szobában.

— Miért estél bámulatba a fogászat elött, kérdezte Judith. Látom, hogy mindig ezzel foglalkozol.

— Hogy rajtad és Dávidon segítsek, ha egyszer fogfájásban szenvedtek.

Nem lepődött meg.

— Jól gondoltam. És mit csinálunk, ha a te fogaid fájnak?

— Semmit. Megpróbálom egyedül gyógyítani magam. Esetleg te...

— Nem tudunk mindent csinálni szerelmem. Gondolni kell arra, hogy egyszer megöregszünk és egészségi gondjaink lesznek. Napról-napra kell élnünk. Önmagában véve nem rossz mindaz amire képesek vagyunk. Nem gondolod?

Az asszonynak igaza volt. Kénytelen volt elismerni, hogy létezett egy átléphetetlen határvonal. Abban kellett reménykedni, hogy hosszú ideig megőrzik egészségüket.

— A jólétünkre tartalékold energiádat.

Praktikus volt, mint a nők általában. A földön állt még az ilyen reménytelen helyzetben is. Éppen ezért Carnavon abba hagyta orvosi tanulmányait és a kert öntözésével és a gyümölcsös ápolásával foglalkozott.

Szerencsére fiuk jó egészségnek örvendett. Növekedett, gyarapodott és egyetlen gyermekbetegséget sem kapott. Csodaképp ők sem, még egy náthát sem a téli hidegben. Másféléves korában Dávid hirtelen megbetegedett. Váratlanul belázasodott. A kisgyerek mozdulatlanul feküdt kis ágyában és teste égett a láztól.

Carnavon orvosságokat keresett anélkül, hogy tudná mit kell gyógyítani. Egyetlen gyermekbetegség leírására sem hasonlított. S amikor két nappal később Judith erős fejfájásról panaszkodott, majd borzongott és eszméletét vesztve belázasodott ő is, Carnavon megrémült. Megpróbált minden antibiotikumot abban az őrült reményben, hogy sikerül lenyomni hőmérsékletüket.

Mikor az anya és gyermeke öntudatlanságba süllyedt, neki is fejgörcse támadt és borzongott. Beteg volt, mint a többiek. Mielőtt elveszítette eszméletét megállította a generátort, házukat bezárta és lefeküdt az asszony mellé és láz gerjesztette rémálmokba zuhant.

30

A dél-spanyol langyos tél igazolta választásukat. Stockwell földművelési szakértővé vált és Shannonal együtt ápolták a fákat a gyümölcsösben, amit a környéken fedeztek fel. A melegágyak biztosították a zöldséget és a baromfiudvar a friss húst.

— Akaratunk ellenére paraszt család lett belőlünk és Stockwell eldurvult kezét mutatta. Lebarnult arcuk és karjuk éles ellentétben volt testük fehérjével.

— Ez így van, és nem hasonlítunk az elmúlt idők tengerparton lustálkodó turistáira sem. Shannon, aki még szebb lett a fizikai munkától, igazat adott neki. A munka és a szerelem fiatal Júnóvá változtatták széles és rövid ruhájában. A felhasított szoknya alól elővillantak combjai, és derekán az öv kiemelte csípőjét és melleit.

Lily fiatal kora miatt, nem dolgozott velük. Megegyeztek abban, hogy folytatja félbeszakadt tanulmányait. Mivel volt villanyuk használhatta a számitógépeket. Az atomfizika érdekelte annak ellenére, hogy teljesen haszontalan gondolat volt. Egyre többet ment Londonba mert ott találta a nélkülözhetetlen könyveket. Nem akart a spanyol tanulással időt veszteni.

Változatlanul Pepitával ment és együtt ültek a könyvtárban is. A tél közeledtével egyre ritkábban utazott, majd teljesen abba hagyta mikor a    hideg elviselhetetlenné vált.

A hosszú téli estéken szokták meg, hogy filmeket nézzenek. Stockwell egy nagy plazmaernyőt talált egy szaküzletben, s igy esténként néhány órára egy rég eltűnt hangulatba süppedtek.

Furcsa érzés volt a képernyőn nézni a múltat. Egy nemlétező életet! Színészek árnyát, városok szellemképét, és minden jelentőség nélküli történeteket.

Néhány napra volt szükségük, hogy elmúljon a kellemetlen érzés. A képek újra megteremtették a mágikus álomvilágot. Érzéktelenítettek az értelmet és nem érezték az anakronizmust jelenük és a múlt között. Két órán keresztül a varázslat hatalmában, időn kívül éltek.

A tavasz megjöttével a kerti munkák megkezdődtek és hetenként egyszer Lily tanulni ment. A kezdet kezdetén megegyeztek egy bizonyos fegyelem betartásában.

— Feltétlenül tudnunk kell, hogy hol vagy Lily! Ha valami baleset történik veled, így megtalálunk.

— De mi történhet, kérdezte a kislány. Senki nem fenyegethet, ma már nincs bűnöző!

— Ez igaz kis csibém, de mindig történhet egy baleset, magyarázta türelmesen Shannon!

— Jó, igazad van. Egy kocsi elgázolhat, vagy áram üthet a földalattiban, tréfálkozott Lily.

— Biztos, hogy nem, de eltörheted a lábad egy üzletben, vagy vízbe eshetsz.

— Az meglehet, hagyta helyben a kislány.

— Ha nem tudjuk pontosan, hogy hól vagy, hogyan akarod, hogy megtaláljunk a hatalmas városban?

Lily igazat adott neki és pontosan betartotta az utasítást. Mielőtt elment, mindig felírta egy papírra úticélját.

Egy este mikor a nap már eltűnt a hegyek mögött, Shannon idegesen fel-alá járt a szalonban a whiskyjét ivó Jack elött.

— Napnyugta elött mindig itt van. Londonban nincs annyi fény, mint itt!

— Még az sem biztos, hogy ott süt a nap, tette hozzá Jack. Ideje megkeresni gondolom, és ígérem, hogy jól megmosom majd a fejét. Poharát letette.

„Jössz drága? Átölelte vállát majd a londoni címre gondolt.

Markham Square esőtől csillogó járdája Jacknak adott igazat. A ház belsejét félhomály borította. Az ágyon feküdve vacogó fogakkal, lázasan találták Lilyt. Pepita előtte ülve türelmesen várakozott, majd Shannon lábára ült és nyüszített az örömtől.

— Nagyon tüzes! Jack lehajolt és Lily homlokára tette kezét majd az érverését tapintotta.

„A szíve gyorsan dobog!

— Mindig féltem egy betegségtől...

— Soha nem mondtad, hányta szemére Jack.

— Erről nem volt érdemes beszélni! Tehetetlenek vagyunk a betegségekkel szemben. Az asszony egy vizes törülközött tett a kislány égő homlokára.

— Fogalmam sincs mit kellene neki adni, és Stockwell elgondolkozva nézte Lilyt.

„Nem gondolod, hogy jobb lenne haza szállítani?

— Igazad van. Shannon felvette Pepitát miközben Jack karjába vette Lilyt és visszatértek kertjükbe. Ágyára fektette az elájult kislányt.

— Itt legalább van világitás. És most, mit csinálunk?

— Semmit, válaszolta Shannon. Tehetetlenek vagyunk.

Két órával később úgy éjfél felé, fejfájásról panaszkodott. Jack keresett egy fájdalomcsillapítót a soha nem használt házi patikában.

— Csak egy fejfájás hiányzott, mormogott. De rosszkedve hamar félelemmé változott, mert Shannon is belázasodott. Ő is megpróbálta homlokát hűsíteni egy nedves törölközővel. Később rajta volt a sor érezni egy ismeretlen betegség tüneteit. Erős fájdalom hasított az agyába, egy lüktető fájdalom és minden erőfeszítése ellenére, hogy fennmaradjon, kénytelen volt lefeküdni.

„Te jó ég, betegek vagyunk és meghalunk” gondolta futólag mikor a láz kezdte égetni testét.

Nem maradt más az elnémult házban a három eszméletlen ember elött csak egy vigasztalhatatlan kiskutya.

31

             Ájult álmából kisfia kétségbeesett sírása ébresztette fel. Judith felült, mellette férje halkan horkolva aludt. Nem hallotta a generátor megszokott brummogását, és az ablakon becsúszó napfény után ítélve napnyugta volt, estefelé járt.

Néhány pillanatig tanácstalanul várt. Valami leírhatatlan zűrzavar volt a fejében. Gondolatai egymásra torlódtak, fel nem tett kérdésekre keresett választ és minden mögött egy megmagyarázhatatlan zaj. Dávid kivörösödött arccal ordított és látomásként cuclisüveget látott, majd önmagát, szoptatva a gyermeket. Majd a kép hirtelen változott és egy zöldség kósza gondolatát érezte.

Fejét rázva kelt fel és megtorpant. Egy gondolatot hallott, erősebben, mint eddig, de teljesen idegen és saját gondolataitól független. Egy férfi gondolat. A férje kívánta!

A fekvő férfit nézte. Mozdulatlanul aludt. Pedig a gondolat nagyon erős volt. De sok más is volt, egyik a másikon s igy teljesen érthetetlenek. Mindenféle zaj.

— Ébredj fel, kiáltotta és megrázta férjét. Carnavon felébredt szemeit kinyitva és abban a pillanatban Judith fejében megszűnt a szexuális vágy s helyette kimondatlan szavakat hallott.

„Mit akar? Miért nem hagy aludni?

Carnavon fejét fogva ült fel mert egy belső káosz áldozata volt ő is. Mintha hangokat hallana. Ismeretlen gondolatok villantak át agyán. Egyesek erősek voltak. Mások távoli, nehezen megkülönböztethető egy általános zajba ömlesztve. Az volt az érzése, hogy egy rövidhullámú rádió van a fejében, ahol az adások egymást fedik és zavarják az általános zajban. Recsegés és fütyülés, a nap és a csillagok rádió adása.

„Segíts rajtunk! Dávid éhes és nincs villanyunk! Miért nem segítesz nekem? Ezeket a gondolatokat hallotta mikor Judith eltűnt a konyhában.

Felkelt megindítani a generátort.

„Persze, a hűtőben minden romlott!” Fájdalmasan erősek voltak Judith gondolatai. Mikor Haifába ment egy pillanat alatt fiának élelemért, Judith gondolatai a távolság ellenére is erősek maradtak.

„Elég volt Judith, ne folytasd!” Gondolatban beszélt az asszonyhoz. „Miért ordítasz? Ez fájdalmas!”

Igy értették meg végre, hogy újabb, telepatikus kapcsolatot volt közöttük. Néhány óra alatt sikerült normálisan használni az új képességet. Fejükben a zaj elcsendesült, majd eltünt teljesen amikor sikerült bezárni a belső hallást. A célpont halkan kapta meg a neki szánt üzenetet. Gondolatukat ellenőrizve megőrizték intimitásukat is. Mikor megakartak mindent osztani, szellemüket teljesen nyitva hagyták, hogy a másik szellem behatolhasson. Mikor azt akarták, hogy tudja a másik, hogy nincs titok közöttük.

Néhány kísérletezés után Carnavon megállapította, hogy a távolság nem csökkenti a telepatikus kapcsolatot.

Hogy mennyi ideig maradtak eszméletlenül, soha nem tudták megállapítani. Több napon keresztül biztosan, mert az élelem megromlott a felmelegedett hűtőben. Carnavon szerint megmagyarázhatatlan betegségek legalább egy hétig vagy tíz napig tartott a kerti növények után ítélve. Megnőttek mint a szakálla. Saját fizikumuk is megváltozott. Lefogytak néhány kilót és a kisbaba majd csontvázzá vált. Sok erőfeszítésre volt szükségük feltáplálni a babát, de néhány nap alatt újra jó színben volt és gyarapodott.

A szükséges munkákon kívül csodálattal tanulmányozták környezetüket. Rájöttek, hogy a gagyogó gyermek elküldött gondolatokat, teljesen világos és érthető képeket. Nem szavak voltak, hanem képek. Mielőtt sírni kezdett, mert várta, hogy tisztába tegyék, látták a fejükben a meztelen babát a asztalon lábaival biciklizni a levegőben.

Az idő múlásával sikerült szűrni és válogatni abban, amit zajnak hívtak. A valóságban ezek a zajok a környező élet, millió vagy milliárd lény gondolatai voltak. Egyik meglepetésből a másikba estek. Körülöttük mindenki gondolkozott. A nagy és kicsi állatok. Egyszerű gondolatok ugyan, de gondolatok mégis. Életük lényeges dolgai körül forogtak. Mindenki enni akart és nem ennivalóvá válni, mindenki keresett egy társat szeretkezni és nagyrészük nem tudta, hogy miért. És mindenki félt.

32

Majdnem igy történt San Pedro de Alcantarában. A kisbaba sírása helyett, Pepita érdes nyelve ébresztette fel Lilyt. A kiskutya lelkiismeretesen nyalta az arcát.

— Nem Pepita, kiáltott fel eltolva a kutyát és felült. Az a benyomása volt, hogy az egész világ a fejében van. Ismeretlen zajokat hallott és furcsa képeket látott. Látta önmagát a kiskutya fejét simogatva majd egy félig elfogyasztott patkány undorító tetemét.

A fejében lévő zűrzavar ellenére visszaemlékezett, hogy megbetegedése pillanatában Markham Squaren volt. Most meg a Costa del Sol napsütésben fürdő kertjüket látta. A másik szobában Shannon és Jack felöltözve aludtak az ágyon.

— Ébredjetek fel, és Lily felrázta barátait.

Jó időre volt szükségük, hogy uralják a nehézségeket, az elküldött és kapott gondolatok folyamát.

— Próbáljatok semmire nem gondolni, tanácsolta Stockwell miután elsőként sikerült a fejében egy látszólagos rendet teremteni.

— Elég hosszú ideig voltunk beteg, és Shannon, Jack borostás állát érintette. Borotválkoznod kell, tanácsolta.

” Egyelőre jobban szerettek fennhangon beszélni, fenntartva a telepátiát a távolsági beszélgetésre és intim gondolatok váltására.

A másik nagy felfedezés az volt, hogy minden állat gondolkozott. Az egész természet kivétel nélkül, a fák és a virágok olyan jeleket adtak, amit szellemük érzelmeként fogtak fel.

— Nem voltunk valóban beteg, állapította meg Shannon. Ez csak egy átváltozás volt, egy megindulás...

— Agyunk változása, kérdezte Jack.

—Mi más, válaszolt Lily.

— Az események kezdete óta megváltoztunk. A levitáció, az azonnali helyváltozás és most utoljára, a telepátia, foglalta össze gondolatait Shannon.

— Tehát mondhatni, hogy más emberek lettünk? Lily, a kiskutya mellé guggolt és vékony ujjai selymes pofáját simogatták. Időnként hagyta magát Pepita elégedett gondolataival átitatni.

— Igy is lehet mondani! Megváltozott emberek. Shannon nem szerette ezt a szót, de beismerte, hogy nem volt más.

— És talán még nem fejeződött be a változás, szuggerálta Stockwell.

— De miért, milyen céllal?

— Sokat kívánsz tőlem Lily. Fogalmam sincs.

Hajnali kettőkor Shannon hirtelen felébredt. Világosan felfogta a másik szobában Lily lábainál szuszogó Pepita álmait. A kislány, mint Jack, uralkodott a telepátián, alvás közben intim gondolataik nem lépték át szellemük küszöbét. Nem Pepita álmai ébresztették, sem más ismert zajok. Ő is sikeresen szűrte őket. Valami más volt. Mint egy gyenge hívás. Egy értelmes és kitartó távoli gondolat. Visszafojtott lélegzettel összepontosított. Jack halk lélegzete eltűnt. Shannon kinyitotta belső hallását, hogy jobban halja a hangot.

Az az érzése volt, hogy gondolatai kinyúlnak, mint az ujjak, hogy keressen a mindenségben más ujj formájú hullámokat, és megtalálja őket. Nem tudta miről van szó. Teljesen izolálta magát környezetétől. Ebben a pillanatban a hang megerősödött, érthetővé vált. A szavak brutálisan az agyába hatoltak.

„Hol van? Hol van?”

33

Soha nem felejtettem el az első kapcsolat percét.

Az afrikai napsütésben a beton pilléren ülve, csak ez maradt a századokkal ezelőtt eltűnt civilizáció hidjából, néztem a forrongó vizet és visszaemlékeztem.

Ez éjjel mi történt? Nem tudom. Dávid kis ágyában aludt és álmodott. Hallottam Judith lélegzetét és ebben a pillanatban álmodozni kezdtem. Elképzeltem, hogy emberek élnek a földön. Mióta mindenki eltűnt, nem nyugodtam bele, hogy valóban mi hárman egyedül vagyunk.

Amikor az utolsó megmagyarázhatatlan átváltozás megadta nekünk a gondolatátvitelt, többször gondoltam arra, hogy ez volt a lehetőség, hogy felvegyük a kapcsolatot a többiekkel. Judithal nem beszéltem erről, sikerült elrejtenem a gondolatot.

Ez éjjel szabad folyást engedtem képzeletemnek s valami ismeretlen erő arra kényszeritett, hogy gondoljam és ismételjem a szót: hol van?

Csak ezt a gondolatot. Az volt az érzésem, hogy minden eltűnik körülöttem. Nem hallottam szeretteim lélegzetét, sem a többi zörejt és zajt, amit normális képességeinkkel felfogunk, mint egy ház és a bútorok a hőmérsékletváltozásra reagáló recsegései. Nem hallottam az ajtórés alatt befurakodó légvonatot, majd mikor elment a függönyt lobogtatva a nyitott ablakon keresztül. Semmiről nem volt tudomásom mert csukott szemeim elött csak ezek a szavak lángoltak: hol van?

Minden irányba követtem gondolataim hullámait. Mint vékony ujjak tétovázva haladtak előre, messze, tengeren túlra. Önmagam egy része más gondolatokat keresett a mindenségben. Egyre mélyebben merültem magamba ismeretlen erőket szabadítva fel, ismételve, mint egy elromlott gép: hol van?

„Itt vagyok!”

A válasz gyenge volt. Kezdetben azt hittem, hogy csak képzeletem parazitája, de a hang egyre tisztább lett.

„Itt vagyok, maga kicsoda?”

Ezek a gondolatok hirtelen félelemmel töltöttek el. Magamhoz térve megszüntettem az adást.

— Nem vagyunk egyedül Judith! Ébredj fel Judith, kiáltottam! Felgyújtottam az éjjeli lámpát és megráztam a feleségem.

Meglepve nézett rám. Gondolom, hogy furcsán néztem ki, mikor nem tudom hányadszor ismételtem.

„Nem vagyunk egyedül! Egy másik emberrel van kapcsolatom és többen is vannak! Sokkal többen!

34

Két napig vártak a találkozással. Számukra a 48 óra egy gyakorlat volt. Mind az öten elmesélték, ami velük történt mióta egyedül maradtak. Egyidőben folytatták a keresést. Csak Európában több mint száz embert találtak! Egymástól távol, mindenütt éltek emberek.

Mielőtt teljesen uralták új képességüket, lelki egyensúlyukat egy hang zűrzavar veszélyeztette. Annak a tudata, hogy több százan éltek különböző helyeken, önmagában egy meglepetés volt. Finnországtól az Urálig, mindenütt férfiak és nők éltek egymástól elszigetelve.

Egy ötszemélyes közösség az olasz Alpokban, és kilencen nyomorogtak a Kárpátokban.

A második napon Lily, Shannon és Jack rájöttek, hogy időkülönbség van a kontinensek között. Ettől a perctől kezdve napnyugta után folytatták a keresést és több újabb kapcsolat Amerikában, Ausztráliában és Ázsiában volt erőfeszítésük jutalma.

Két nappal később Shannon, férje és Lily Pepitával a karjai közt meglátogatták Judithot és Carnavont.

Első látásra egyszerűnek tűnt a rögtöni helyváltozás. Csak egy célra kellett összpontosítani. Elég ritkán csak lakás és munkahely között használták.

A helyzet megváltozott, ha nem ismerték pontosan a kiválasztott célt. Lily csak Markham Squarera gondolt és elképzelte jól ismert szobáját és azonnal a megszokott négy fal között találta magát. Kevesebb sikerrel járt, ha ismeretlen címet választott. Bond Street 36-ra gondolva egy kevésbé ismert utca és házcímre, csak részlegesen sikerült a helyváltozás. Londonban találta magát, s utána a város fölött repülve egy térkép segítségével kellett keresni.

Izráelben voltak, számukra ismeretlen országban. Hosszú keresgélés és több telepatikus kapcsolat után találták meg Judith és Carnavon házát.

Később, új kapcsolatok teremtése a többi földrészeken, egyhangú és hosszadalmas volt különösen a kontinentális nagyságú országokban, mint Ausztrália vagy az Egyesült Államok. A gyakorlatnak hála megértették, hogy a hely pontos ismeretére volt szükség a sikeres helyváltozásra.

—Harmadik típusú találkozások. Ismerik Spielberg filmjét?

Carnavon első szavai megtörték a jeget. Kezdetben mindenki egyszerre beszélt. Fennhangon beszéltek. Nem akarták mások gondolatait olvasni. Annak örültek, hogy ismeretlen hangokat hallanak! Beszélni akartak.

Az első kapcsolatot több más követte majd minden nap. Nem csak saját történetüket hallgatták, de helyzetüket is tanulmányozták. Carnavon és Stockwell annál könnyebben szimpatizáltak egymással, hogy mind ketten pilóták voltak.

— Gondolja, hogy újra repülünk egy szép napon, kérdezte Stockwell.

— Több okból nem hiszem. Sok nehéz munkálatra volna szükség, mint két repülőtér és két gép. És őszintén szólva a vezetés örömén kívül nem látok más értelmet. Sokkal gyorsabban és könnyebben gépek nélkül utazunk!

Gondolatban régóta foglalkozott ezzel a kérdéssel mielőtt erre az eredményre jutott.

— Van, ami sokkal érdekesebb, mint a repülés, Jack! A nyelvekre gondolok, magyarázta Lily majd vendéglátójukhoz fordult.

„Ugye nem angol eredetű Carnavon úr? És a felesége sem, ha nem tévedek?

— Igy van, válaszolt mosolyogva a férfi. Francia az anyanyelvem és Judithnak héber. De miért beszélünk eredetről, Lily?

— Csak egy észrevétel. Különben az eredet nem érdekel. A telepatikus kapcsolat az érdekes. Ha beszélni hallom, rögtön tudom, hogy nem az angol az anyanyelve. Ha telepatikus kapcsolatban vagyunk, képtelenség észrevenni. Gondolom, hogy értik mire gondolok, nézte Lily a felnőtteket.

„Több száz emberrel vettük fel a kapcsolatot a világ minden elrejtett zugában. Feltehetően sokan beszélnek angolul, de biztosan nem mindenki! Értik már, hogy mire akarok kilyukadni?

 — Azt akarod mondani, hogy a telepátia eltüntette a nyelvi különbségeket és az angol gondolatokat megérti egy kínai, aki nem érti ezt a nyelvet. És ez a másik irányba is érvényes. Mi megértjük egy finn vagy egy bolgár gondolatait minden fordítás nélkül. Zseni vagy kicsim és Judith megcsókolta Lilyt.

— Tehát egyetemes a gondolat. Carnavon tekintete a kislányt vizsgálta.

— Mint az érzelmek, tette hozzá Shannon. A bennünket ért változásokkal sok akadály omlott le közöttünk. Talán egy új civilizációt is teremthetünk?

— Ne siessünk drágám! Stockwell megpróbálta nyugtatni az asszonyt.

— És ha igaza van, fogta pártját Judith. Mindenképp rengeteg dolgunk van mielőtt egy új civilizációra gondolhatnánk. Azonnali problémákat kell megoldani!

35

Az első lelkes napok után arra jöttek rá, hogy életük megváltozott és bonyolulttá vált. Eddig az életfenntartásra szükséges tevékenység volt napi elfoglaltságuk. Most a szabadon választott órákhoz kellett csatolni a többiekkel való kapcsolatot is. Az azonnali helyváltozás ellenére sem volt annyi idejük, hogy mindenkivel összejöjjenek. A két kis közösség — Carnavon és Stockwell — között a kezdődő barátság magától érthetően szorossá vált. Kezdettöl fogva minden héten találkoztak függetlenál a telepatikus beszélgetésektől.

 Mindenki egyénileg vette fel a kapcsolatokat. Lassan megismerték egymás egyéni történetét és problémáit. Egyesek egyedül találták magukat és a legnagyobb nehézséggel sikerült életben maradniuk. Néhány évvel később az északi vidékeken öngyilkosok nyomát találták. Végül is Shannon gondolt a népszámlálásra, hogy mennyien maradtak a földön.

— Tudnunk kell, hogy elegendően vagyunk-e a túléléshez!

— Mit akar mondani, kérdezte Carnavon.

— Nagyon egyszerű. Itt most öten vagyunk, három nő és két férfi, a kisfiáról nem beszélve. Akármilyen lehetőséget is nézünk, öt emberrel elképzelhetetlen, hogy fennmaradjunk. Még ha több gyereket csinál minden asszony különböző férfivel, a vérrokonság elitél és rövid idő alatt eltüntet bennünket.

— Igazad van mert csak öten vagyunk, adott neki igazat a férje. De több száz egyénnel, másképp áll a helyzet, nem?

— Tévedsz, az nem sokat változtat a lényegen. Az emberiség kissé később tűnik el, de előtte a degenerálódás elkerülhetetlen. A nemzési élet határról nem beszélve, a lakosság elöregedése alig száz év múlva kézzel fogható lesz.

— Igy már értem miért akar népszámlálást! Úgy nézem, hogy alaposan ismeri a kérdést. Carnavon érdeklődéssel nézte a fiatal asszonyt.

— Igy van. Mióta mindenkivel kapcsolatba kerültünk, sokat beszélgettünk Lilyvel a kérdésről.

— És nekem semmit nem mondtatok! Stockwellnek igaza volt mert sem Shannon, sem Lily nem beszéltek kutatásaikról. Igaz, hogy ő sem vette észre, hogy kevés időt töltenek együtt a melegházban.

— És milyen következtetésre jutottak? Carnavon véget vetett a kezdődő vitának és nyugtalanul várta a választ.

— Három ezren alul rövid idő alatt eltűnünk.

— Mennyi idő alatt?

— Két vagy háromszáz év talán. Arról biztosíthatom, hogy nem leszünk itt!

— És háromezer felett?

— Egy kis szerencsével a faji fennmaradásunk biztosítva, úgy, mint emberi faj.

A népszámlálás szükséges volt.

36

Nehéz volt. Sokkal nehezebb, mint ahogy elképzelték. Kezdetben Lily a tanulmányaival egyidőben akarta a telepatikus kapcsolatokat fejleszteni, mint Shannon, aki mindenáron segíteni akart Jacknak. Egy héttel később rájöttek, hogy nem haladnak. Képtelenség volt két különböző munkát folytatni.

A felvilágitásokat összegyűjtötték és kiválasztották földrész, majd ország szerint. A fiatal nők meglátogatták az életben maradottakat és hetenként kétszer találkoztak Carnavonal. Felbátorodva egyre messzebbre mentek. Az óceánok és kontinensek túloldalára, hogy a helyzetről teljes képet kapjanak.

Arra a fontos megállapításra jutottak, hogy kivétel nélkül minden embernek hozzájuk hasonló képességei voltak. A másik észrevétel az életben maradottak földrajzi szétosztása volt. Semmi logika nem volt benne. Egyes földrészek, mint Afrika vagy Óceánia néptelenek voltak. Később észrevették, hogy Közép-Amerika is teljesen kiürült, ellentétben a múltban majdnem üres földrészekkel, mint Grönland, Izland, Alaszka vagy a szibériai tundra, ahol az emberiség szép százalékát találták.

Egyes európai ország a Közel-Kelethez hasonlón üres maradt. Mások, mint Kína, India vagy Japán, Észak-Amerikához hasonlóan az emberiség javát adták százalékban. A normálisan üresnek tekinthető Ausztráliában többen éltek, mint Európában!

Két héttel később egy orosz jött a segítségükre. Ufában egy nagyon hideg vidéken élt és kiejthetetlen volt a családi neve, igy csak keresztnevén szólították, Geordie. Informatikus mérnök volt. Egy szép napon megérkezett és jelentkezett Stockwelléknál, mert elege volt a hidegből, a magányból és a konzervekből. Stockwell zöldségei és gyümölcsei és a Spanyol éghajlat elbűvölték és nem messze tőlük Granadában telepedett le.

Geordie egy programot készített, hogy mindenkit ismerjenek, nevüket, korukat és amivel foglalkoztak. Mert kivétel nélkül mindenki használta új képességeit és különböző területeken dolgoztak függetlenül régi foglalkozásuktól. Új távlatok nyíltak előttük.

A közepes életkor: harminc év és hat hónap volt. Carnavonból az emberiség legidősebb embere lett. Mint mindig, több nő volt, mint férfi. A nők Lily kivételével fogamzóképesek voltak. Ő volt az egyetlen kislány nem beszélve Dávidról, az újszülöttről.

— Lehetséges, hogy mások is voltak, de nem élték túl a nehézségeket, magyarázta Geordie. Soha nem találták más fiatal nyomát.

Mielőtt a nyár véget ért, a népszámlálás befejeződött és arra a következtetésre jutottak, hogy bizonyos feltételek mellett fennmaradnak.

—3691 ember, férfi és nő él a földön, ha hinni lehet Shannont és Lilyt.

Stockwell és Carnavon, Geordinál tanulmányozták a különböző lehetőségeket.

— Amint láthatják, öt földrészen szóródtunk szét. Sokan vannak a maguk helyzetében, és az orosz, Carnavonhoz fordult. Csak két ember. Sajnos, ezek az emberek sokszor nem formálnak egy párt! Két férfi vagy két nő van együtt. Vannak olyan csoportok is mint a maguké Jack, két nő és egy férfi, vagy fordítva. Ezek a kis közösségek nagyon nehezen léteznek. Pedig komolyan dolgoznak, mint maguk Izraelben vagy itt spanyolban.

— Falvakba kell tömörülni, hogy könnyebb legyen az élet, növelni a termelést és elősegíteni a házasságot, összegezte Carnavon.

37

Évekre volt szükség, hogy összejöjjenek. Nem volt kényszeritő hatalom, csak a valóság kényszere hozta őket össze. Ha szétszórva is, de falvak jöttek létre Andalúziában Stockwellék körül és Tel-Aviv környékén, Carnavon közelében.

Falvak láttak napvilágot az Egyesült Államok nyugati partján Kaliforniában és Ausztráliában. Mindenki ösztönszerűen kereste a mértékletes hőmérsékletű vidékeket, ahol nem nagy különbség volt az évszakok között. Kínában és Japánban a kemény tél és Indiában a hőség fékezték a fejlődést.

Szét szóródtak a települések. Az újonnan érkezők kiválasztottak egy házat majd helyrehozták. A szállítás kérdését a levitáció és az azonnali helyváltozás szerencsésen megoldotta. A múltban egymás hegyén-hátán éltek, erre nem volt szükség ma már.

A közlési kapcsolat sem volt probléma. A személyes vonzódás és a nyelvi rokonság elősegítette kis közösségek létezését és igy egymás közt anyanyelvüket használták. De minden nehézség nélkül beszéltek a többiekkel használva a gondolatátvitelt.

Egy íratlan szabály létezett közöttük. Senki nem erőszakolta meg a másik gondolatát. Gondolataikat kívánságuk szerint tudták bezárni. Kérni kellett a kapcsolat létesítését és a gondolat teljes összeforrásához teljesen átengedték magukat. Mintha rövid ideig transzban lennének.

Régebben, mikor még azt hitték, hogy egyedül vannak, Judith és Carnavon soha nem zárták kulcsra az ajtót. Nem volt szükség rá.  Most, hogy megszűnt a magány, hogy mindenki odament ahová akart, éjszakára bezárták a házat. De soha senki nem erőszakolta meg a lakások intimitását.

Ez is egy íratlan törvény volt.

38

Lily és Shannon segítségével, Geordie folytatta a népszámlálás elemzését. Találtak orvost, tanárt, könyvelőt és taxisofőrt. Egyes helyen nem volt orvos, másutt meg földműves. A könyvelőkre és eladókra és más irodában dolgozókra nem volt szükség.

Rájuk várt az Új Világ szervezése. Minden településre küldtek egy orvost. Egy évre volt szükség hogy megértsék, hogy nem volt szükség orvosra és kórházra. Soha senki nem betegedett meg. Egyetlen nátha, láz vagy más betegség sem volt, s az orvos csak arra volt hasznos, hogy segítse a szülő asszonyokat. A kisebb balesetek, mint a lábtörés, csodaképpen néhány óra alatt meggyógyultak. Kezdetben az orvosok megpróbáltak kezelni, de mikor a fájdalom megszűnt és a törés magától összefort megértették, hogy nincs szükség rájuk.

Hogy valami magyarázatott találjanak, az orvosok biológiai keresésre szánták magukat. S mivel korházra sem volt szükség, kutatóintézetté változtatták.

Sikerült a lakosságot három földművelési központba csoportositani. Egy Európában Stockwelék körül. Egy másik közel Carnavonékhoz és egy harmadik Geordie vezetése alatt Kansasban, ami nem akadályozta meg, hogy visszajöjjön spanyolba programjain dolgozni. Később az ázsiai parasztokkal dél Franciaországban biztosították a szükséges rizstermelést.

Mindent megértő tanulási képességük mentette meg őket. A kezdeti létnehézség kényszere alatt, különböző területeken technikai ismeretségekre tettek szert. A jobb élethez energiát kellet biztositani.

Az emberiség soha nem dolgozott annyit, mint ebben az időben. Hála képességeiknek a világban szétszórt néhány ezer ember egy közösséget formált.

39

Egy vasárnap délutáni szieszta alkalmával árulta el a titkot Judith.

— Nem tudod, hogy Shannon kisbabát vár?

Félálmából riasztotta fel Carnavont.

— Végre egy jó újság! És Jack tudja már, kérdezte és felült.

— Még nem. Miért nem lepődsz meg?

— Mert ez normális! Fiatalon babáznak az asszonyok. Arról nem beszélve, hogy a mi érdekünk a szaporodás.

— Pontosan. Azt magyarázta, hogy Geordie szerint néhány hónapja egyre több asszony esik teherbe.

— Erre nincs logikus válasz, de minden háború után az asszonyok mindig több fiút szülnek mintha a veszteséget akarnák pótolni. Igy nem meglepő, hogy most, mikor majdnem az egész emberiség eltűnt, a szülés periódusába lépünk. Carnavon felkelt és egy üveg hideg vízzel jött vissza.

„Kérsz? És nyújtotta a poharat Judithnak.

„És miért titkolja Jack elött? Megbolondulna a boldogságtól.

— Biztos akar lenni.

Egymás mellet feküdtek szellemüket bezárva és gondolataikba merülve. A telepatikus kapcsolatot kizárták magánéletükből. Őrizni akarták a gondolatok titkát, amit a beszéd csak nagy vonalaiban tárt fel.

Judith sokáig habozott mielőtt újra megszólalt.

— Sok változás van az életünkben.

— Mit akarsz mondani?  Carnavon várta a választ tekintetét mereven a felhólyagozott mennyezetre szegezve.

— Azelőtt mikor egyedül voltunk, nehezebb volt az életünk. Most másféle nehézségeink vannak. Ujra szociális életet élünk.

— Kollektív életre gondolsz?

—Igen.

— Mond, hogy mitől félsz, kérdezte az asszonyt, de gondolatai másfelé jártak s arra gondolt, hogy ujra kellene festeni a szobát és talán az egész házat.

— Nem félek semmitől, de azaz érzésem, hogy az eseménytelen időszak, amit eddig éltünk, a végéhez ért, és újra problémák lesznek az életünkben.

— Mint a változás elött?

— Igen, mint azelőtt. Kevésbé éles talán...

— Mire gondolsz pontosan? Carnavon nem gondolt többé a mennyezetre és a kellemetlen festési munkára. Az ágy szélén ülve az asszony arcát nézte.

— Nem hiszem, hogy sikerül elkerülni a múlt életünket megmérgező problémákat. Rövid idő után máris a szervezésbe estünk. Később lesznek vezetők és akiket vezetnek és nem hiszem, hogy a férfiak és a nők érzelmi bázisa megváltozott. Nem gondolom, hogy ezen a téren megváltoztunk.

— Képességeink már megkülönböztetnek!

— Ez igaz. De nem merem elgondolni, hogy az alapvető érzelmek és vágyak megváltoztak. Mióta nem vagyunk egyedül te bezárod a házat, ami azt jelenti, hogy nincs bizalmad a közösségben.

— A közösségben igen, de nem az egyénekben.

— Vagyis?

— Vagyis, semmi biztosíték arra, hogy minden életben maradott ember becsületes. Fogalmunk sincs miért tűntünk el tömegével, és mi volt a kiválasztás alapja feltéve, hogy volt! Tehát semmit nem tudunk és mindent el lehet képzelni, még az ellenkezőjét is. Akármit. De a régi érzelmek azok léteznek. Te szeretsz engem s én szeretlek téged. Jack és Shannon szeretik egymást. Igy van?

— Igy, volt a válasz. De nem szabad elfelejteni, hogy a két házasság kivételes helyzetben létesült!

— Mit akarsz ezzel mondani?

— Csak azt, hogy nem biztos, hogy normális helyzetben szeretnénk egymást, mint most. Én férjnél voltam és gyerekem volt és vőlegény várt Shannonra. Valószínűtlen volt a találkozásunk.

— Látom mit akarsz mondani! De ne felejtsed el, hogy egy bizonyos adott helyzetben a normális érzelmek közbeléptek. Tehát a szerelem létezik. Mint a féltékenység. Vagy az irigység. És biztosan vannak olyanok, akik szeretik a hatalmat.

— Pillanatnyilag nem lehet semmi hatalmat elkaparintani.

— Gondolod? És mennyi ideig? Totális átváltozásban vagyunk s mi már egy hatalom magját képezzük.

— Erről beszélni kell a többiekkel is.

— Gondolom, és Carnavon gyengéden megsimogatta az asszony arcát.

40

Jon Nemes házassága ellenére vallásos ember maradt. Zsenge gyermek kora óta elalvás elött minden este hosszasan imádkozott. Saját imája volt, ahol istenével, mint apjával beszélgetett. Minden vasárnap misére kísérte anyját és nővéreit és imádta a tömjén illatát, a templom félhomályát, a gyertyafény világította aranyozott misztikumot.

Ebben az időben nem képzelte, hogy vallásos érzelmei és hite befolyásolják majd életét. Anyja ortodox vallásában nevelkedett, de a határ másik oldalán egy kis faluban született apja protestáns hajthatatlanságát is örökölte.

Elenával kötött házassága anyja terveinek természetes következménye volt. Ő akarta, hogy elvegye legjobb barátnője lányát. A fiatalok még ha nem is voltak nagyon szerelmesek, Jon tétovázás nélkül elfogadta Elenát. Olyan szép nő volt! Ha nem valósul meg ez a gyerek koruk óta tervezett házasság, akkor a teológiát választja az oktatás helyett, hogy pópává szenteljék. Igaz, hogy a házassàgot nem tiltotta a vallás s igy semmi akadálya nem volt követni a kiválasztott utat. A dogmáktól függetlenül itt lépett közbe az apai örökség. Hitt a szüzességben és normálisnak találta a vallás szolgáinak önmegtagadó életét.

Az Esemény, ami teljesen megváltoztatta földi életét, tanitás közben lepte meg. Egy szempillantás és körülötte minden összezavarodott és egy üres osztály elött találta magát. Ebben az órában fennhangon olvasták La Fontaine egyik szövegét.

Rajta kívül senki mást nem talált az osztályban.

Borzalmasok voltak az elkövetkező órák. Soha nem felejtette el az üres padok látványát, nem volt több gyerek, sem tanitó az épületben, az élettelen utcákat. Oradeától tíz kilométerre az elemi iskola Bihareában, egy halott iskola volt. És körülötte a falu is halott volt. Gépkocsik lángoltak, de nem vette őket észre mert hazarohant Elenát keresni.

Üres volt a ház. Rajta kívül sehol egy élőlény. Felnyitni a rádiót a híreket hallgatni, ez volt az első értelmes cselekedete. A rádió reménytelenül néma maradt. Nem volt több szerencséje a telefonnal sem. Nem működött s igy képtelen volt családjával felvenni a kapcsolatot. Imára volt szüksége.

A tér másik oldalán várakozó kihalt templomba ment. Örökre eltűnt kezek gyújtotta gyertyák égtek még. A jeges márványlapokra borult karjait széttárva és imádkozott.

Nem emlékezett, hogy mennyi ideig maradt ebben a megdermedt pózban. A gyertyák rég leégtek már mikor felkelt és a szentek életét ábrázoló színes üvegablakokon át a nyugvó nap sugarai üdvözölték. Minden kitisztult előtte. Isten megbüntette a világot bűneiért. Tiszta volt az út elötte. Megtalálni az életben maradtakat. A Kiválasztottakat, hogy Istenhez vezesse őket. Ez volt a feladata. Keresni és találni, összeterelni és vezetni a nyájat.

Előbb önmagának kellett megtisztulnia. Margitába indult, ahol gyermek korában nagyszüleinél nyaralt.

Egész éjjel gyalogolt. Útját a föld árnyékától félig takart hold és a csillagok és a tüzek fénye világította meg.

Margita. Kis falu az erdőkkel borított hegyek között. Útközben szaglálódó kóbor kutyákon kívül senkivel nem találkozott. Hallotta a bezárt állatok bőgését, de nem állt meg. Kora reggel érkezett mikor a nap felkelt a ledöntött fák borította Kopasz hegy mögött.

Fáradtsága ellenére kinyitotta a falu istállóit kiszabadítva az elhagyott állatokat és megállt inni.

15

— Mire gondolsz?

 Kérdése meglepte Carnavont és hirtelen visszatért a valóságba.

— Tudom, hogy nem hiszel majd, biztos vagyok benne. A szerencsétlenség profétáira gondoltam. Évezredek óta ígérték a világvégét. Ismeretlen zsidó proféták beszéltek az utolsó ítéletről. Nostradamus-szerű alakok érthetetlen alkimista halandzsával magyaráztak mindent és annak az ellenkezőjét, a kutatók kívánságainak megfelelően. Egészen napjainkig, mikor szélhámosok ingyen publicitét keresve a világ vége dátumát jósolták zavaros gondolataik eredményeként. Tűzesőről beszéltek, égből leszálló angyalokról, vagy éppen semmiről a kategorikus állitáson kívül, hogy január 31-én 3 óra 25 perckor lesz a világvége. Hülyeségek gyenge elmék számára.

„Az ötvenes évek eleji kiváló fantasztikus írókra emlékszem, a nukleáris télről tojtak novellákat az atom ellenes hisztéria idején. A nyolcvanas években más írók a divatos ideológiák hatására a nyomorgó amerikai társadalomról írtak, ahol a bűnözés, az anarchia és a nyomor roncsolt mindenkit, az emberek patkányt ettek és egymást gyilkolták egy döglött kutyáért. Lidércnyomásos álmuk egy világ végét mutatta. De senki, egyetlen zseni vagy proféta nem képzelte el a valóságot, amiben élünk! Nincs nukleáris tél, égből jövő tűz, sem patkányokat evő anarchikus társadalom. Tisztán és egyszerűen eltűntünk. Ez a mi életünk Judith! A tied, az enyém, a fiunké és talán a többieké, akiket nem ismerünk! A valóság mindig sokkal bonyolultabb, mint amit elképzelünk.

A következő hat hónap nagyon nehéz volt. Még egy normális helyzetben is az első hetek egy újszülöttel sokat követelnek a szülőktől. Bizonytalan helyzetük még nehezebbé tette életük. Mindig abban a rettegésben éltek, hogy David megbetegszik! Carnavon a gyerek betegségeket tanulmányozta minden eshetőségre készen, de meglepően egészséges volt a gyermek.

Voltak szérumaik és az elválasztás elég könnyű volt mert a gyógyszertárakban sok kis bébi eledelt találtak. Saját élelmezésük volt nehezebb. Hiányzott a friss zöldség. Judith irányításával Carnavon kis kertel foglalkozott, sárgarépát, salátát, hagymát, zöldpaprikát, paradicsomot és káposztát ültetett. Puskával vadászott az elvadult disznókra és egy elsoványodott tehénre.

Nem merte bevallani, hogy helyzetüket kétesnek találta. Bolondság volt gyereket nevelni. Az igazság az volt, hogy Judith erős jelleme késztette erőfeszítésre.

— Tudod mire vágyom, kérdezte egyszer és elfordította a tekintetét.

— Mond, mire. Kis kertjükben dolgoztak miközben bébi bölcsőjében pihent egy napernyő alatt.

— Szeretnék hazamenni!

— Parizsba?

— Igen.

Néhány percig gondolkozott.

— Ha ez a kívánságod, miért ne? Feltéve, hogy mindhárman együtt megyünk!

Meglepően, Carnavon hangulata megváltozott. Egyszerre felélénkült és áradozóvá vált.

— Ha akarod, azonnal indulunk. A házat bezárta, nem akarta, hogy a kóborló kutyák mindent tönkre tegyenek és az eső a szobákba essen, ha vihar tör ki.

„Nem maradunk sokáig, ne félj. Talán egy napot. Egyik kezében a hordozható bölcsőt az alvó gyermekkel, másik karjával az asszony vállát szorította.

„Hagyd el magad, vezetlek! Ne gondolj semmire! Erősen a házra gondolt, ahol régen élt, és ott találták magukat.

Az utca nem sokat változott. Egy elégett gépkocsi váza a járdán, de sértetlenül maradtak a házak, az üzletek és a többi kocsik. Újra Párisban volt.

— Itt laktál?

— Igen.

Nézte az utcát és az épületeket. Elsárgult levelek halmozódtak a kapu alatt pedig nem voltak a közelben fák.

— Ott az erkélyem, nézd! Egy modern épület harmadik emeletén egy teraszra mutatott. Gyere!

Átmentek az úttesten és eltolta az üvegkaput. A második ajtó nem mozdult, az elektromos zár nem működött többé. A másik oldalra ment és kinyitotta az asszony és fia elött.

A lift sem működött! Judith kezét fogva a harmadik emeleten a folyosón, a be nem zárt lakása elött álltak.

Elképesztő volt, hogy milyen jó állapotban találta a lakást a finom porrétegen kívül, ami mindent halotti lepelként takart.

— Itt éltél? A bölcsőt egy fotelre tette Judith és elhúzta a függönyt az ablak elött. Egy újság és néhány képeslap a kerek asztalkán. Két szobás kislakás, konyha és fürdő. Minden a helyén azt a látványt keltve, hogy a holmik visszatértét várták, hogy életre keljenek.

„Ezt akartad látni, kérdezte Judith.

— Igen.

— Akarsz a városban sétálni?

— Örömmel. Még egyszer szeretném átitatni magam.

Az indulás pillanatában tekintete utoljára összefogta régi lakását, a múltat, egy végleg elveszett világot. A guruló asztalkán egy kávés készlet, szülei ajándéka mikor beköltözött. Csak három csésze maradt, a negyedik összetört. Úgy emlékezett mintha tegnap történt volna.

„Ha megengeded, magammal viszem. Az előszobában talált egy üres cipődobozt. Néhány perc alatt mindent újságpapírba csomagolt.

— Emlék, kérdezte Judith.

— Igen. Szüleim ajándéka.

Lassan átrepülték az összetört kocsikkal torlaszolt utakat. Mindenütt sok volt a kár, a tűz sebhelyei. Egyes helyek csodálatosan éppen maradtak, de mindenütt az elhagyatottság, a por, sárgult falevelek és semmi élőlény. Még a madarak is elhagyták a várost. Nem volt mit enni.

„Nem tudod elképzelni milyen szép volt Párizs! A Diadalív tetején tekintetük felmérte a néptelen sugárutakat.

„Mikor mindenki eltűnt, az utolsó normális délutánt egy moziban töltöttem a Champs Elyséen. Csukd be a szemed és képzeld el a gépkocsik végtelen folyamát a Diadalív körül, befolyva a sugárutak szakadékába... Borzalmas egy halott város.

— Akarod, hogy itt maradjunk éjszakára, kérdezte Judith arcát kutatva.

— Nem. Hazamegyünk.  Egy pillanatig azt képzeltem, hogy élőket találunk itt, társakat.

Újra otthon voltak. A nap még magasan járt az égen volt idejük megöntözni az ágyasokat. A generátor adta a villanyt a vízpumpához. Itt úgy érezték, hogy majdnem normálisan élnek. Páris halott volt.

16

A házból hajlék lett. A bútorok és a nehéz függönyök az ablakok elött a szőke dohány mézes illatával átívódva, számukra az otthon légkörét teremtették. Lily és Shannon közös szobát választottak az első emeleten. Egy örökre eltűnt asszony szobáját.

— Végleg itt maradunk?

— Pillanatnyilag igen. Nem ismerjük a jövőt, válaszolt Shannon. Készülni kell a télre.

— Igazad van, de hogyan? Lily barátnőjét nézte Pepita fejét simogatva.

— A fűtésre kell gondolni.

— Fűteni a házat?

— Dehogy, csak néhány szobát! A szobánkat és a konyhát.

Az üzleteket járva egy petróleummal működő radiátort választottak. Szállítása nehéz volt. Minden közös erőfeszítésük ellenére, ötven méterenként megálltak pihenni, olyan súlyos volt. Egyik ilyen pihenés alkalmával találta a megoldást Lily.

— Miért nem repülünk vele? Az első pillanatban Shannon nem értette mit akar, az értetlenség tekintetében látható volt.

— Arra gondolsz, hogy...  A szót félbeszakítva homlokára ütött.

„Zseniális! Igazad van! Te jó ég milyen buta vagyok! Nézte a nagy és nehéz dobozt, lassan felemelkedett. Lebegve követték a karton dobozt minden fáradozás és erőfeszítés nélkül közösen összpontosítva figyelmüket.

Hihetetlen képességeik könnyitették a téli készülődést. Elmenetelkor mindig bezárták a házat attól félve, hogy Pepita elcsavarog és eltűnik a városban, vagy egy kóbor kutya megöli kis barátnőjüket.

Keresztül-kasul szelték a várost. Elhagyott múzeumokat látogattak, a Buckingham kastélyt és hosszú órákat töltöttek egy könyvtárban. Itt vették észre, hogy más, még ismeretlen képességgel is rendelkeznek. Csodálatos emlékező tehetséggel. Végleg az agyukba vésődött, amit olvastak. Lily izgatottan magyarázott.

— Mindig nulla voltam és vagyok a számolásban. Nézd, véletlenül egy matematikai könyvet lapozgattam s mindent megértek! Minden számítást értek, és érdekesnek találom ezt.

Este a napnyugta után, amit csak ritkán láttak mert felhők takarták, életük nehezebbé változott. Nagyon hiányzott a villany és minden előny, ami ezzel járt. A gyertyák és a petróleumlámpa remegő gyenge fénye életre keltették a sarkokban rejtőző árnyakat, s az éj még sötétebbnek tűnt Lily elött.

— Soha nem félsz a sötétben, kérdezte lámpa oltás után.

— Senki nem tud minket bántani, válaszolta Shannon. Nincs más élőlény a világvárosban. Egyedül vagyunk, Lily.

— Tudom, de a sötétben semmit nem látni és mindig elképzelek dolgokat...

— Ajtó, ablak zárva a kóbor kutyák miatt, pedig régóta eltűntek már. Csak az állatok lehetnek veszélyesek és amint láthatod, Pepita boldogan alszik.

Kutyájuk Lily ágyára telepedve szuszogott hangosan, mint mindig mikor álmodott, de az éj őrizte titkait Shannon nyugtató szavai ellenére. Mozdulatlan a takaró alatt, Lily érezte, hogy felébred a ház. Zörejek, megmagyarázhatatlan rezgések járták be a szobákat. Bútorok reccsentek és a parketten mintha láthatatlan lábak surrannának azt a benyomást keltve, hogy az eltűnt lelkek látogatják régi otthonuk.

Soha nem mert ezekről a zajokról beszélni és szerencsére elaludt mikor a szél bejött egy szellőzőnyíláson és gyászosan fütyült.

17

Nehezebben vészelték át a telet, mint Shannon elképzelte. A hőmérő leszállt és a város felett összegyűlt nehéz felhők kiöntötték fölösleges hó többletüket. Jól bebugyolálva lebegtek az utcák és a minden nyomtól tiszta hó fölött és nézték lustán úszni a jeget a Themzén.

Pepita ugrándozott, és lépéseik nyikorogtak a hóban miközben szaladt a Lily dobta hógolyók után. Egy távoli zaj zavarta meg a játékot.

 Mióta Londonban éltek, soha semmi zajt nem halottak. A házak közé bebukkanó szél, vagy egy a város fölött elmenő vihar és a távoli menydörgés egy légiharc illúzióját keltve volt az egyedüli természetes hang. Még madár sem volt! Vidékre mentek.

A brummogás távolról jött és nem tudták honnan és milyen eredetű.

— Hallod?

— Igen, válaszolt Shannon és torka elszorult. Pepita mozdulatlan állt orrát az égnek szegezve. A moraj kivehetővé vált. Délutáni sétájuk messzire vitte őket, a Westminsterhez közel. A túloldalon a St. Thomas Hospital, mintha abból az irányból jönne a zaj.

„Gyere, a túlpartra megyünk.

Lily átrepült a sodródó jég fölött Pepitával a hóna alatt. A épületek között keresgéltek majd Lambeth Palace Road-ra értek szemben a parkal. A távoli moraj közeledett.

— Egy motor! Ez kétségtelen! Shannon szíve erősen dobogott.

— Igazad van. Gondolom egy teherautó.

— Meglehet. De egy nagyon nagy és messzi teherautó.

Izgatottan átrepülték a Parkot és a környező utcákat, elmerészkedve az Impérial War Museumig, de semmit nem találtak. A motor zaja változatlan távoli maradt majd hirtelen elhalt.

— Megállt, és nem akarom tovább keresni. Pepita és én mindketten fázunk! Lily meleg kabátjában kiskutyájával remegett és Shannon is érezte kabátja alá lopakodni a hideget.

— Hazamegyünk, s majd meglátjuk holnap.

18

 Este izgalmukban sokáig égve hagyták a lámpát.

— Biztos vagy abban, hogy egy motor volt? Minden reményük ellenére Lily még kételkedett.

— Mi más? Az biztos, hogy nem egy vihar. Januárban nincs és nem igy közeledik és nem szakad félbe hirtelen, mint ma délután.

— Ez igaz, de ha valóban egy motor, akkor azt jelenti, hogy...Lily nem fejezte be mondatát, hanem kitágult szemekkel, O-ra nyitott szájjal barátnőjére meredt.

— Végre érted már, sóhajtott Shannon. Egy másik ember van a közelünkben. A gépek nem indulnak el maguktól. Ehhez emberre van szükség. Én dudáltam a falukban abban a reményben, hogy meghallja valaki. Ez az ember egy traktort vagy teherautót talált, biztosan egy diesel motor a hang után ítélve. Messzire hallatszik.

A gyertyákat eloltották, de sokáig ébren maradtak a sötétben.

— Holnap reggel megkeressük?

— Igen. Melegen kell öltözni mert magasra megyek majd, hogy messziről lássam, hól megy a teherautó, magyarázta Shannon. Ha akarod te lent maradsz.

— Szó sem lehet róla! Veled megyek! Kell, hogy...Lily mondatát a motor moraja szakította félbe. A csendben, mint egy robbanás, a vibrálás fázisban, remegtette az ablakokat.

— Hallod, kérdezte Lily. Remélem, hogy éjjel nem megy el!

— Nem hiszem. Gondolom, hogy a hideg miatt járatja a motort. Ha lehűl, nem biztos, hogy újra megindul.

Sokáig hallgatták még a hipnotizáló monoton brummogást mielőtt az álom elnyomta őket.

Sötét volt még reggel nyolckor, de már felöltözve készen várták a hajnal ébredését. A hang után ítélve az volt a benyomásuk, hogy a teherautó jó ideje közeledik. Egyre erősebb volt.

— A kapuban vársz amig magasra megyek, hogy lássam.

Pepita a meleg szobában maradt amig Lily a kapuból nézte eltávolodó barátnőjét. A házak fölé emelkedett a King’s Road sarkán. Távolabb, a Sloane Square irányában egy reflektor fénye remegett.

Shannon hirtelen visszajött.

— Gyere velem! Nincs már messze!

Az utca közepén állva nézték a fehér fényt sápadozni a reggeli világosságban. Valami hatalmas árnyat láttak az utca végén. A zaj egyre erősödött és hallották a láncok csörömpölését az aszfalton és érezték a benzin szagát. Megállíthatatlanul közeledett és felismertek egy hatalmas harckocsit hátrafordult ágyúcsővel.

— Egy tank, kiáltott Shannon és ugrándozva az út közepére húzta Lilyt. A gép még néhány métert közeledett mintha eltaposni akarná őket, majd megtorpant. Süketitő volt a váratlan csend. A kinyíló toronyból egy alak bujt elő. Közel három méter magasból a földre ugrott. Egy kócos és magas fiatalember állt előttük gyűrött egyenruháját igazgatva.

— Capt Jack Stockwell a szolgálatukra áll hölgyeim, szalutált, és elnevette magát.

19

Megváltozott az életük mióta velük volt Stockwell. Egy közösségi embriót formáltak és Shannon és Lily nagyobb biztonságban és kevésbé egyedül érezték magukat. Stockwell technikai ismeretei megkönnyítették az életet. A tank a levegőt szennyezve szolgáltatta az energiát eltüntetve a halálos csendet. Ők pedig cserében megmutatták levitációs képességüket. Néhány bátortalan kísérlet után a fiatal férfi is sikeresen lebegett, s igy együtt mentek keresni és szállítani a tankhoz szükséges üzemanyagot. Kulturális életük is kétségtelenül megjavult. Mióta áramuk volt zenét hallgattak, és az élet visszatért a televízió ernyőjére mikor régi filmeket néztek.

Stockwell a földszinten lakott és Lily többé nem félt éjszaka. Pepita is hamar megbarátkozott vele és sokszor hosszú sétára mentek együtt.

Stockwell magyarázta, hogy félelmetes és hangos gépe ellenére nem tankos volt, hanem pilóta. Amikor megmagyarázhatatlan módon mindenki eltűnt, egyedül találta magát a katonai reptéren néhány gép roncs között. Elindult gyalog, majd egy gépkocsin, s a végén egy harckocsis ezred laktanyájában egy tankra esett véletlenül. A zaj miatt választotta. A motor dörgése messzire hallatszik és nem veszítette el a reményt, hogy valahol egy élőlénnyel találkozik. A tank súlya és ereje volt választása másik oka. Könnyen mindent eltolt maga elött az utakon. A harmadik pedig a helykérdés volt. Lőszerek helyett nagy mennyiségű konzervet cipelt magával.

De ő sem tudta a történteket megmagyarázni.

— A lényeg, hogy semmiféle magyarázat nem változtat a helyzeten, hogy egyedül vagyunk. Igy van, lányok? Lilyt és Shannont nézte és szépnek találta a fiatal nőt. Nem tudta, hogy ottléte óta gondosabban vigyázott megjelenésére és azelőtt megfizethetetlen, drága szépségápoló krémeket szerzett.

„A jövőnkre kell gondolni.

— Hogyan? Shannon egy doboz száraz süteményt keresett a tea mellé.

— Lilynek folytatnia kell tanulmányait!

— Ez nem okoz problémát. Mondtuk már, hogy mindent megértünk és bennünk marad amit olvasunk. Még nem próbálta ki, Jack?

— Nem is gondoltam rá. Holnap, vagy talán ma kipróbálom. Meghökkenve gondolkozott egy pillanatig.

„A keresést is folytatnunk kell.

— Mit, kérdezte Lily.

— A többieket. Biztos vagyok, hogy másutt is vannak magányos emberek. Kétségtelen, hogy élek és maguk is élnek. Képzeljék el, ha nem jövök Londonba, vagy egy távoli negyeden megyek keresztül és nem hallanak engem, egymás mellett megyünk el! Változatlanul azt gondolom, hogy egyedül vagyok, és maguk is ezt gondolják. Létezésnek, saját és a maguk létezése a bizonyitéka, hogy másutt is élnek emberek!

— Itt?

— Meglehet, Shannon. Keresni kell. A jövőnkre is gondolnunk kell. Annak ellenére, hogy szeretem szülőhazánkat, ismerjük be, hogy klímánk nem csodálatos. Nem látom hogyan tudnánk túlélni néhány hosszú telet. A tartalékok hamar tönkre mennek. Rengeteg mindent kell csinálni! Rengeteget!

20

A hószőnyeg ropogott lépteik alatt. Órákon keresztül turkáltak az üzletekben és kerestek esetleg túlélő embereket. Időnként saját lábnyomaikat keresztezték, és másutt mindenütt szűzi havat találtak. Kóbor kutyák nyomát is látták vagy elveszett madár lépteket. Soha, semmi más.

Egy szép napon a véletlen vezette őket Twickenhamba. Bementek a nyitva hagyott kapun és a félhomályba burkolt folyosókon keresztül egy másik kapura bukkantak megtalálva a napvilágot. Mint a várost, hó borította a stadiont, érintetlen, szűz hó.

Szótlanul álltak a pálya közepén. Körülnéztek. A hatalmas stadion látványa a kihalt lépcsőzetes padokkal furcsa benyomást keltett. Halotti csend burkolta őket, amit szinte aláhúzott a felhős égen köröző sirályok kiáltása.

— Félelmetes. Lily suttogott és Jack kezét kereste, hogy belekapaszkodjon.

—  Igy igaz. Ugyanaz a benyomásom van, mint a római Coliséeban. Régen voltam ott. Jack is halkan beszélt mintha attól félne, hogy felébred a csend.

— A Circus Maximusban úgy éreztem, hogy hallom az ezernyi római üvöltését bátorítva az élet-halálra küzdő gladiátorokat. Mintha az ezredéves kövek őriznék a múlt szenvedélyét, borzalmait, félelmeit és a vér szagát.

— Itt senkit nem öltek meg, remegett Lily hangja.

— Nem, de érezni a szenvedélyt, az izzadság szagát, az erőfeszítést a győzelemért. És hallom a csapatukat bátoritó több tizezer szurkoló üvöltését.

Nem hallottak mást, mint a havat felkavaró bezúduló szél fütyülését, amit letett távolabb a néptelen padokon.

— Olyan szomorú mindez, és Shannon is Jack kezét kereste.

—Igy van. Csak az emlékek maradnak és az árnyak amig itt vagyunk, amig létezünk. Deprimáló. Gyerünk innen, és Jack magával húzta a lányokat.

Mikor elfáradtak átrepültek az utakon és Jack meghívta őket egy elhagyott Pub-be felmelegedni. A bárpult mögött kereste az üvegeket és cocát vagy sört kínált. Ő pedig egy nagy korty Scotchal melegedett fel. Majd folytatták útjukat és mindig otthon voltak öt felé, ez volt a pihenés ideje.

Egy délután Jack szokása ellenére óvatosan kopogott a lányok ajtaján.

— Bocsásson meg Shannon egy kérésem volna. Zavartan állt az ajtóban egy ollóval kezében.

— Mit akar Jack?

— Arra kérem, hogy nézzen rám!

— Mi van? Figyelmesen nézte arcát. Semmit nem látok, válaszolt Shannon. Mit akar, és elpirult.

— A hajam Shannon! A fejem nézze. Több mint hat hónapja nem vágták le a hajam és ez higiénikus szempontból elviselhetetlen. Nehezen tudom magam rendbe tenni...

— Mit csináljak? És a pirulás helyét meglepetés foglalta el.

— Vágja le, kérem szépen! Ezt az ollót találtam ma reggel a fodrászüzletben, nyújtotta Jack a szerszámot.

— De.… ez egy mészárlás lesz, Jack! Nem vagyok fodrász!

— Nem érdekes Shannon! Jó rövidre vágja, utána én majd a villanyborotvával rendbe teszem.

— Maga megrémít Jack! Tetszik a haja... Véletlenül elejtett szavai megbénították és kezével szájára csapott és kimeredt szemmel nézte a férfit.

„Csak azt akarom mondani, dadogta, de Jack megmentette a helyzetet.

— Én is szeretem Shannon, biztosíthatom. De nem akarom, hogy állatkák fészkeljenek benne. Akkor mentsen meg, nagyon kérem! Fogait mutatva mosolyogva közeledett és kezébe vette kezeit. Előre hajolt szemeivel egy magasságban, és a nő egy pillanatig azt gondolta, hogy folytatja majd és megcsókolja és zavartan lehunyta szemeit, de semmi nem történt. Mikor újra kinyitotta Jack már felegyenesedett.

— Egyetért velem?

— Igen. Hangja remegett és torkát reszelte. Jöjjön a fürdőszobába.

Pepita és Lily asszisztáltak. Shannon egy fésűvel segített, mint a fodrászoktól látta. Lily, Jack borotvájával jött és egy óra múlva kopaszra nyírt fejjel hagyta el a fürdőszobát.

— Hideg van, panaszkodott és nem viccelt. Egy sapkára van szükségem!

— Olyan, mint egy idegen, kiáltott fel Lily. Hiányzik a szép haja, nem igaz Shannon?

 Nem válaszolt véleményét magának tartva és a tükörben nézte magát, majd Lilyhez fordult.

— Szép hajról beszélve, ideje lesz levágni a mienket is. Mi sem voltunk fodrásznál mióta minden megváltozott. Lerövidítem fürtjeid, utána rajtad lesz a sor.

Minden két-három hónapban levágták egymás haját, s az idő múlásával technikájuk úgy megjavult, hogy elfogadhatóvá váltak önmaguknak.

21

Lassan elmúlt a hosszú tél. A márciusi hideg éjszakák ellenére egy kis napsugár áttört a felhőkön. Április végén, néhány havas nap után, — mert a tél váratlanul visszatért, — a tavasz végre beköszöntött.

Napokon keresztül a lányok egyedül mentek kirabolni az üzleteket. A téli holmikat színes, könnyű ruhákra cserélték. Amikor Shannon először jelent meg rövid szoknyában Jack elött, a férfi szótlanul meredt a szép fiatal nőre.

— Mi történt? Shannon meglepődött.

— Semmi, és Jack 32 éve ellenére elvörösödött. — Olyan szép, dadogta zavartan.

— Tetszem, mosolygott a lány és szemei szikráztak.

— Igen, és Jack nem mert ránézni. Szerencsére Lily érkezése megmentette a kényes helyzetet. A kislány farmernadrágot, könnyű blúzt viselt baskettel a lábain. A szép idő ellenére változatlanul kislány maradt, soványabb, mint a korabeli lányok.

— Tudod mire gondoltam Shannon? Mivel olyan szép idő van, miért nem megyünk a tengerpartra?

— Mit gondol Jack, fordult Shannon a férfi felé, aki időközben visszanyerte szokásos semleges magatartását.

— Jó gondolat. Különben sem maradunk itt végleg. Folytatni kell a keresést. A kérdés, hogy merre akar menni Lily? Folkstone, Plymouth vagy Holyhead?

— Dover.

— Valami hátsó gondolata van a kislánynak? Jack szemöldökét összehúzva nézte a lányt.

— Azonkívül semmi, hogy tiszta időben a kontinens látható.

— Kocsin megyünk?

— Szó sem lehet róla, vágott közbe Shannon. Repülünk.

Sajnálat nélkül hagyták el Londoni házukat. Lily egy speciális zsákban a vállára akasztva hordta Pepitát, miközben a kihalt város eltűnt mögöttük és megtalálták az elvadult zöldellő angol vidéket.

Kihasználták a napsütést. A part sziklafalán álltak és a messze kelet felé elnyúló szürke vonalat nézték.

— A kontinens! Jack a távoli szürkevonalra mutatott. A Csatorna vize meglepően nyugodt!

A sziklafal alatt sóhajtó hullámok csobogtak.

„Ez ritkaság, ha nem tévedek. Minden nehézség nélkül hajózhatnánk feltéve, hogy találunk egyet jó állapotban.

— Szó sem lehet róla Jack! Túl kockázatos! Shannon a férfi csupasz karjára tette kezét és Jacknak furcsa érzése volt érezni ujjait.

— Azonnal indulni akar?

— Dehogyis. A környéken folytatjuk a keresést. Ki tudja, talán találunk valakit?

22

Szerencsére Carnavonnak sok dolga volt. Sokat dolgozott, hogy túléljenek. Egy asszony és egy kisbaba. Mindketten dolgoztak. Amint Judith felépült és David újszülöttből babává változott, a zöldséges kertel foglalkozott. Amig a bébi nyugodtan aludt, mindig kertészkedett.

Carnavon egy második generátort szerzett és tartalék tartályokat, hogy este, napnyugta után házuk körül is világitás legyen. Egy fénypont a végtelen éjszakában számukra azt a impressziót keltette, hogy normálisan élnek.

Dolgozva nem gondolkozott. Félt a gondolatoktól. Fárasztó volt mindig ugyanazokat az arcokat látni. Feleségét és fiát. Soha nem mert erről Judithal beszélni tudva jól, hogy mások a nők. Soha nem unatkoznak, amikor gyerekük van.

David szemlátomást növekedett s ő mindig attól félt, hogy megbetegszik. Egy értelmetlen félelem mert mindig felelőtlenségükre gondolt. Jövő nélkül nem csinálnak gyereket. Pillanatnyilag és szerencsére, Judith nem akart másikat mert újra fogamzásgátló pirulát szedett.

Mindig a betegségek gondolatával foglalkozott. Mit csinálnak majd, ha egy szép napon fogfájás kínozza őket? És ha megöregednek és képtelen lesz ellátni magukat? Válasz nélküli kérdéseket tett fel és nem beszélt róluk. De csodálatosképp egyikük sem volt beteg. Nátha nélkül múlt el a tél és a gyerekkel sem volt semmi problémájuk.

— Még egy hasmenés sem, jegyezte meg Judith. Emlékszem még, hogy a lányom amikor kisbaba volt, több időt töltött a korházban mint velünk.

Carnavon balesetére gondolt és csodás gyógyulására. Soha nem találtak rá kielégítő magyarázatot. Sokszor beszélgettek a megmagyarázhatatlan változásokról, a helyváltozásról, a lebegésről vagy a gyógyulásról és mindig arra a következtetésre jutottak, hogy valami megváltozott bennük. De nem tudták, hogy mi. Carnavon azt gyanította, hogy a fejükben történt a változás, de képtelen volt a teóriát bizonyitani.

Gondolatai köröskörbe jártak. Egyrészt néhány bizonytalan elképzelésen kívül semmi magyarázata nem volt új képességeiknek, másrészt pedig fogalmuk sem volt, hogyan és miért tűnt el az emberiség!

Egyszer elment félállitani a katonaság egy generátorját, hogy az egyetemi könyvtárban is legyen elektricitás. A lámpák és a képernyők újra működtek hála a villanynak, igy órákat töltött újság olvasással és tv kazettákat nézett. Egy periódus hat hónappal az események elött, ez a nyári nap, amit a magány napjának nevezett, az emberi történelem legfontosabb dátuma.

Régi újságokat lapozgatott. A politikai események vagy a bűntények, nem érdekelték. A tudományos híreket kereste. A különböző katasztrófákat, mint földrengés, áradás vagy vulkán kitörés. Olvasta az egymást követő események magyarázatait, hogy megnyugtassa lelkiismeretét, mert meggyőződése volt, hogy semmi nem magyarázta meg hirtelen eltünésüket.

Körülbelül három hónappal a végzetes nap elött talált egy hírt, ami figyelmét felkeltette. Rövid kis hír az Ufókról. Két ilyen gép repült el Róma fölött.

Messzire nyúlt az Ufók létezése. Időnként megjelentek és újságcikkek, könyvek, fényképek próbáltak magyarázni létezésüket. Tudósok és sarlatánok keresték a választ és mint mindig, két táborra oszlott a közvélemény. Azok, akik elfogadták, s azok, akik nem fogadták el létezésüket.

Felelőtlen és sokszor hóbortos egyének miatt könnyű volt megcáfolni a legtöbb fényképet, mint hamisítást. Sokan, hogy hírnevet szerezzenek, minden félét összebeszéltek, marslakókkal találkoztak és valótlanná tették a valódi megfigyeléseket. Három hónapon keresztül az Ufók mindenütt megjelentek. Európa, Ázsia, a két Amerika és Ausztrália légterében, éjjel és nappal átrepültek a városok, lakott és lakatlan vidékek fölött, párosan vagy több magukkal.

A pesszimista tudósok, akik évtizedeken keresztül tagadták létezésüket és kollektív hallucinációról, vagy gombvillámról, felhőkről vagy más természetes tüneményről, mint napnyugtáról beszéltek, kénytelenek voltak beismerni tévedésüket. E gépek valósága kétségtelenné vált.

Ebben az időben a katonai radarok megtalálták nyomaikat a képernyőkön, tehát semmit nem tudtak letagadni. A vadászgépek megpróbáltak legalább egyet leszedni, tanulmányozás céljából, de mindhiába. Sebességük olyan nagy volt, hogy eltűntek a képernyőről abban a pillanatban amikor kilőtték rakétájukat.

Az utolsó héten állandóan jelen voltak. Több száz gép járőrözött megállás nélkül a kontinensek fölött. Az újságok és a televízió rengeteg amatőr és profi képet és filmet közölt és többé senki nem kételkedett hitelességükben.

Carnavon órákon keresztül nézte a felvételeket és a különböző formájú gépek táncát a városok fölött.

Soha nem válaszoltak az elküldött rádióüzenetekre! Visszaemlékezett arra, hogy a közvéleményt túlterhelték velük. Hosszú hetek után az újság elveszítette újdonságát, semmi ütőképessége nem volt és ő mint a többiek csömörlött volt, megszokták létezésüket.

Az utolsó angol nyelvű híradás, — nem olvasott és értett héberül, — alig két órával az események elött, több ezer Ufóról adott hírt. Nagyon magasan, több mint 30.000 méteren, mozdulatlanul vártak. A műholdak megszámlálták és jelezték helyüket. Minden száz kilométeren volt egy Ufó. Ezután nem volt semmi más.

 Carnavon úgy érezte, hogy elájul, mert megérteni, hogy idegenek semmisítették meg az emberiséget, borzalmas volt. Háború és rombolás nélkül. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Semmi olyasmi amit az emberiség elképzelt. Soha egyetlen filozófia vagy teória nem gondolt arra, hogy csak egyetlen egy, az első és utolsó találkozás lesz az emberiség és a csillagokból érkezők között.

— Érted ezt Judith?

Elmesélte az asszonynak, amit talált és milyen következtetésre jutott.

„Olyan különbség van köztük és köztünk! Áthatolhatatlan kulturális és technikai távolság, hogy lehetetlen minden személyes kapcsolat velük.

— Nem értelek!

Kertjükben egy napernyő alatt ültek a gyerek miatt. A nap a nyugati láthatáron hanyatlott és fia Judith karjai közt aludt.

— Ide figyelj. Képzeld el, hogy képesek vagyunk a neandervölgyi emberrel találkozni. Alig beszél, medvékkel harcol a barlangokért, kőszerszámokat és fegyvert használ és állatbőrbe öltözik. Hogyan akarsz kapcsolatot teremteni ezekkel a lényekkel? Egy szobába költöztetni, ismeretlen ételeket adni limoge-i porcelánban, televíziót mutatni, zenét hallgatni, repülőn utazni, egy puskával lőni, ismeretlen nyelven szólni hozzá, egy elképzelhetetlenül finom anyagú ruhába öltöztetni, illatos, melegvizes fürdőkádba ültetni, felgyújtani a villanyt, hogy rövid legyek, kapcsolatba hozni egy hihetetlen és ismeretlen civilizációval? Gondolod, hogy képesek lesznek megtanulni a nyelvet és úgy gondolkozni, mint mi használva gépeinket, technológiánkat, egy évezredes fejlődés eredményeit? Ez képtelenség, Judith! Esetleg egy tudós majmot csinálhatnánk, de még ez sem biztos!

Carnavon sokáig ülve maradt és alvó fiát nézve. A nap lassan csúszott a dombok mögé miközben hallgatott.

— Ideje bemenni, és Judith felállt. Vacsorát kell készíteni.

23

Három napja szakadt. Európában voltak, a csatorna másik oldalán, egy idegen országban. Külföldnek semmi jelentősége nem volt helyzetükben. Senki nem élt sem Franciaországban, sem Angliában. De itt különbözött a környezet. A házak, a falvak és a városok, az épületek, az idegen nyelvű feliratok a házakon tették kézzelfoghatóvá, hogy külföldön voltak.

Könnyen találtak egy gépkocsit. Mindenütt volt, csak beindításuk volt nehéz. Az akkumulátorok kiürültek a hosszú tél után. Különböző garázsokban és hipermarketekben keresgéltek, amig találtak egyet jó állapotban. Egy gépkocsi zajt csinált és az édeni csendben messzire hallatszott, s mikor egy városon vagy falun mentek át, dudálva jelezték ottlétük az esetleges túlélőknek. Sokkal kellemesebbnek és könnyebbnek találták az utazást a levegőben.

Késő délután mindig megálltak és házat választottak éjszakára. A megszokás ellenére, mindig furcsa érzést keltett bennük, hogy megsértik az elhagyott házak intimitását. Mivel mindenütt találtak konzerveket, a meleg ételt kis gáztűzhelyük biztosította.

Egy délután Lily sírva maradt a kocsiban.

• Ebből elegem van... elegem van... ismételte csukladozva.
• Mi történt Lily? Shannon visszajött és odébb tolva Pepitát a kislány mellé ült.

— Haza akarok menni! Elegem van ezekből a házakból! Itt számunkra semmi nincs, a másik oldalon otthon voltunk!

• Londonba akarsz visszamenni?

— Igen.

Közben Jack is visszajött és hallgatta őket.

• Miért?

__ Mondtam már! Semmi nincs itt. Házat és ágyat váltunk minden nap és nincs egyetlen olvasható könyv sem!

— Ha Londonban maradunk minden reményünk elveszítjük, hogy találjunk valakit. Érted ezt, Lily?

A kislány nem válaszolt és Pepita térdén nyugvó fejét simogatta. A kiskutya úgy tett mintha értené a beszélgetést.

— Megértem persze, de miért nem megyünk haza minden este?

— Londonba visszamenni?

— Igen. Rögtön ott lehetünk! Holnap reggel visszajövünk folytatni utunkat, de este hazamegyünk.
— Nem buta gondolat, szólt közbe Jack. Valljuk be, hogy erre nem gondoltunk mert az azonnali helyváltozást még nem szoktuk meg. Még nem gondolkozunk így, Shannon.

— Gondolja? Shannon meglepődött.

— Igen! Gondolom, hogy kellemesebb lesz visszatérni a megszokott környezetbe.

E naptól kezdve minden este hazamentek. Lily annál könnyebben folytatta tanulmányait, hogy mindent megértett egyszeri olvasás után.  A csukott teraszon Pepitával olvasott amig Shannon és Jack a francia utakon voltak.

Stockwell egyre nehezebbnek találta az életet Shannon mellett. Valóban nagyon szép volt. Rövidre vágott sötét haja ovális arcot keretezett. Néhány hete ajakrúzzsal élénkíttet érzéki ajkai színét, ami ellentétben volt sápadt arcával és sötét tekintetével. Az volt a férfi benyomása, hogy szemvágása ferde volt.

— Nincs véletlenül egy ázsiai őse? Kérdése meglepte a fiatal nőt. Éppen Párizs külvárosaiban voltak és sokszor kerülni kellett a gépkocsi roncsokkal torlaszolt utcákat.

• Nincs, volt a válasz és útitársához fordult. Miért?

— Mert úgy tűnik, hogy ferdék a szemei! Hirtelen villamosság volt a levegőben kettőjük között. Nem tudott mit válaszolni és fejét elfordítva érezte, hogy nyakát és arcát pír önti el.

Londoni házukban Stockwell a földszinten aludt és a lányok az emeleten. Éjszakánként Shannon szobája körül kalandoztak gondolatai. Ő volt az egyedüli nő a világon, ő pedig az egyedüli férfi. Normális körülmények között is mágnesként húzta volna magához. Az események pillanatában volt egy barátnője, de minden érzelem nélkül. Nem volt szerelmes. Csak egy futó kapcsolat. Shannon mellet egy eddig ismeretlen érzése volt. Szerelmes volt. És mert szerelmes volt attól félt, hogy egy illúzió áldozata lesz. És ha Shannon semmit nem érez iránta?

— A szemem nézi, Jack?

Halkan beszélt. A motor zaja, a nyitott ablakokon beáramló levegő süvöltése, nem volt biztos, hogy jól hallotta. Az autópálya közepén magállt és leállította a motort kezeit a kormányon tartva. Shannont nézte és tekintetük találkozott.  

• Igen, dadogta. A szemeit nézem mert szeretem.

Kimondta és megijedt a szavaitól.

— Én is Jack.

A végtelen autópálya csendje halotti lepelként borította őket és mozdulatlan, szótlan dermedésben maradtak.

— Úgy féltem, motyogta Stockwell. Nem szerelmi vallomásra való helyet választottam.

• Mégis merészelte, válaszolt Shannon megkönnyebbülten!

„Régóta szeretem. Mióta a haját levágtam. Nem vette észre, hogy azóta másként öltözködöm, hogy figyelmét magamra hívjam?

Egymás felé fordulva mozdulatlan maradtak.

— Annyira szeretném megcsókolni.

— Én is, vallotta be és nem mozdultak mintha a mágikus pillanatot őriznék.

24

Kapcsolatukban semmi nem változott. Visszatértük után úgy éltek Londonban, mint eddig. Szemlátomást semmi nem történt azonkívül, hogy időnként súrolták egymás kezét vagy tekintetük összeforrt. Egy nehezen megmagyarázható szemérem akadályozta őket abban, hogy szeressék egymást.

Egy hallgatólagos megegyezés fűzte össze őket, vártak. Hogyan fogja megmagyarázni Lilynek az eljövendő változást, erről Shannonnak fogalma sem volt. Többször kereste az alkalmat, hogy beszéljen, de mindig valami furcsa szeméremérzet megakadályozta és elodázta a kérdést.

Mindenek ellenére folytatták a keresést. Minden nap elindultak egy irányba, mert semmi más cél nem vezette őket csak a véletlen, hogy találkozzanak egy megmaradt lakossal. És minden este visszatértek londoni otthonukba.

Lily szokása szerint kora délután tért vissza. Türelmetlenül falta a könyveket és néhány hónap alatt elérte az érettségi színvonalat. Egy délután Shannon minden bátorságát összeszedve elkísérte Lilyt és hagyta, hogy Jack egyedül folytassa útját.

— Valóban velem maradsz? És segítesz majd egy piskótát sütni? Lily boldog volt, hogy újra megtalálta Shannon társaságát. Piskóta sütés közben tette fel Shannon a napok óta kínzó kérdést.

— Lily, Nem haragszol meg ha Jack és én összeköltözünk? Végre kimondta és lélegzetét visszatartotta. Lily csodálkozva nézte és egy kérdéssel válaszolt.

— Miért kérdezed?  Régóta várom már, hogy együtt éljetek!

— Tudtad ezt? Shannon nem hit a fülének.            

—Annyira látható volt, nevetett a kislány.

Két nappal később Shannon, Jack asszonya lett. A biztonság okáért előzőleg egy gyógyszertárban fogamzás gátló pilulát keresett. Erről csak a nászéjszaka után beszélt, amit szülei házában töltötték Skóciában. Egyedül akart lenni a szeretett férfivel abban a házban, ahol gyerekkorát töltötte. Életében először szeretett és akarata ellenére eltűnt vőlegényére gondolt.

Jack karjai közt álmodozva kereste egy fiatalember arcát, aki nem tölthette nászéjjelét szülei házában. John olyan volt, mint egy bolondos fiatal csikó, bolondul szerelmes. Csak arra vártak, hogy befejezze egyetemi tanulmányait. Jack is ismert biztosan más lányt, voltak tervei, egy szerelmes románc mielőtt minden végleg eltűnt.

Házasságuk első napján egyedül akartak maradni. Lily könnyen beleegyezett, mert Pepita társaságában nem félt. Most, hogy egyedül voltak beszélt a piruláról.

—Nem akarod, hogy gyerekünk legyen, Shannon?

— Még nem, nem most. Nem ismerjük a jövőt, Jack! Nem tudok minden segítség nélkül egy szülést elképzelni. És a bizonytalanságban nevelni egy gyermeket? Fogalmunk sincs hogyan éljük majd túl a következő telet!

Hosszú ideig nem beszéltek többé gyerekről.

25

Haszontalannak tűnt a keresés. Alig két hét után rájöttek, hogy annyi eshetőségük volt találni valakit, mint egy gombostűt a szénakazalban!

— De mi hárman találkoztunk, magyarázta Lily mikor a szokásos reggeli indulás helyett leültek hogy jövőjükről beszéljenek.

— Ez igaz, egy hihetetlen véletlen, korrigálta Jack. A kellő pillanatban a jó helyen voltunk.

— Attól félek, hogy Jacknak igaza van, fogta pártját Shannon. Gondolom, hogy időnket vesztegetjük Franciaországban vagy más európai országban keresgélve. A közeljövőnkre kell gondolni. Julius elején vagyunk, találni kell egy helyet, ahol átvészelhetjük a telet.

„A gyümölcs, ez könnyű. A gyümölcsösben kell keresni, mint a verebek, mosolygott Shannon, majd elkomolyodva hozzá tette, hogy nehezebb egy zöldségeskertet csinálni.

— Nagyanyámnak egy konyhakertje volt a ház mögött, magyarázta Lily.

— Tudsz kertészkedni, érdeklődött Jack.

— Nem, válaszolt a kislány szomorúan. Túl kicsi voltam még, és le nem vette szemét a tank láncát lelkiismeretesen öntöző Pepitáról.

— Nem ismerjük a földművelést, a kertészkedést és ezernyi más foglalkozást, fintorgott Jack bosszúsan. Keresnem kell könyveket erről a kérdésről.

— A magokról sem felejtkezz el, tette hozzá Shannon.

— Van még egy lényeges dolog...

— Minden lényeges drágám, hajolt feléje Shannon, hogy megsimogassa arcát. Mint például a borotválkozás! Amig lehet külsőleg maradj civilizált ember.

— Ne haragudj. Stockwell lopva megcsókolta vékony ujjait. Találni kell egy helyet, ahol télre megállapodunk és megcsináljuk a kertet.

— Itt nem maradhatunk, kérdezte Lily reménykedve.

— Képtelenség, válaszolt Jack. Az éghajlatunk hideg, folytatni kell dél felé.

— Dél Franciaország, proponálta Shannon.

— Ha akarjátok! De dél Spanyolországban sokkal kellemesebb az idő, még ha száraz is a föld. Sokkal könnyebb ott maradni télen. Még fűteni sem kell és mindig találni egy darabka földet a kertnek. És ott sok melegház is van. Mit gondoltok?

— Gyerünk spanyolba. Lily, te is akarod? Shannon kutatva nézte szomorú arcát.

— Igazatok van, menni kell. A kislány majd sírva fakadt. Gondoljátok, hogy visszajövünk egy szép napon?

— Megígérem. Shannon átölelte vékony vállát és ő is a sírással küszködött.

9

A pillanatnyi kábulat után megpróbált felállni, de bal lába annyira fájt, hogy majdnem elájult. Egyetlen gondolata volt: elmenekülni! Elhagyni a végtelen folyosókat, a bezártság szagában fürdő üzleteket és hazamenni. Judithra gondolt és a fájdalom ellenére csukott szemei mögött szobájuk képét elevenítette fel.

— Miért fekszel és hogyan jöttél ide?

Szemeit kinyitva az ágyon találta magát és Judith az ajtóban állt. A kilincset tartva arcáról meglepetés tükröződött.

— Fogalmam sincs! Megpróbált felállni, de fintorogva visszaesett. Mindig fájt a lába.

Az asszony a megdagadt lábfejet vizsgálta és hideg vízbe mártott törölközőbe kötözte, hogy enyhítse szenvedését. Fájdalomcsillapítót sem felejtett, majd az ágy szélére ült.

— Mesélj el mindent!

Nem volt mit mesélni. Az elesés, a kábultság és a fájdalom. Minden érthetően normális volt. Visszatérte volt a hihetetlen.

— Rád gondoltam, a szobánkra, magyarázta. Szemét lecsukva kereste gondolatait.

„Igen. Szemem lecsukva a fájdalom elviselhetőbbnek tűnt, és... tétovázva kereste az igazságot.

„Azt hiszem, hogy szobánk képére gondoltam. Itt az ágyon. Érted? Menekülni akartam minden áron, azt hiszem, hogy pánikoltam. Attól féltem, hogy egyedül maradsz és én is egyedül maradok. Bevallom, azt hittem, hogy soha nem találjuk meg újra egymást.

— És itt találtad magad! Azonnal! Judith az arcát simogatta tekintetét rászegezve.

„Elfelejtetted, hogy menés nélkül is közlekedünk?

— Nem gondoltam erre. Ismétlem, hogy pánikoltam. Féltem, és nagyon fájt a lábam. Nem tudom elmagyarázni, hogy mit éreztem.

Elfelejtve fájdalmát, felült majd felállt.

— Ne mozogj, parancsolta Judith. Fájdalmad lesz!

— Nincs semmi bajom! Lábra állt, mert semmit nem érzett. Levette a vizesruhát, hogy megnézze bokáját. Lelohadt, normális volt, a balesetnek nyoma sem maradt.

„Ez csodálatos, kiáltott fel Carnavon.

— Inkább hihetetlen. Visszatértél anélkül, hogy tudnánk hogyan és miként, nagy távolságból, és alig félórával később nyoma sincs a kalandodnak és a fájdalom is eltűnt! Abban biztos vagyok, hogy nem a vizesruha és az aszpirin gyógyított meg. Elgondolkozva nézte a férfit.

— Arra gondolsz, hogy talán más fizikai képességeink is vannak? A levitáció, a repülés, most meg az azonnali helyváltozás, és esetleg a gyógyulás...?

— Meglehet. A lényeg, hogy az okokat nem ismerjük. Még azt sem, hogy miért ezek a szokatlan események és a bennünk történt változások? Judith magához szorította a férfi kezét, hogy érezze melegét.

„ A lényeg, hogy élsz és életben vagyunk. Lesznek még változások? Az is elég meglepő, hogy mindent értünk egyszeri olvasás után! Nőorvos lett belőled hála a könyveknek és belőlem fizikus! Időnként félek önmagunktól.

— Miért félsz?

— Mert ez szörnyűség!

— Nem értelek! Egymással szemben ültek az ágyon és hozzá hajolt.

— Képességeinkre gondolok. Levitáció, az ismeretek asszimilációja, most meg helyváltozás...

— Még semmi nem biztos! Közbevágása nem állította meg az asszonyt.

— Sikerült egyszer és nem tudjuk hogyan, ez a képtelenség bizonyitéka. Megváltoztunk. Egy érthetetlen és megmagyarázhatatlan változás.

— Mint az emberiség eltünése?

— Pontosan. Mindenki eltűnt csak mi nem.

— Ez nem biztos még. Carnavon nem értette kételyeit.

— Ez igaz, nem lehet még tudni, s talán soha nem tudjuk majd. De mi ketten, szörnyek vagyunk képességeink miatt.

— De miért félsz? Az emberekhez képest szörnyek vagyunk talán mert különbözünk tőlük! Ne felejtsd el, a többiek nem léteznek! Nincs összehasonlítási lehetőség. Mai helyzetünkben képességeink rajtunk segítenek és elképesztő lehetőségek nyílnak meg előttünk! Képesek vagyunk elsajátítani az emberiség évezredes erőfeszítéseit.

— Az ismereteket?

— Pontosan. Létezésünk ismereteinktől és képességeinktől függ, amit szörnyűnek nevezel. Semmit nem tudunk változtatni ezen, a lényeg ez. Csak két lehetőségünk van mióta tudjuk, hogy világunk eltűnt. Folytatni vagy az öngyilkosság.  Mit akarsz? Vállánál fogva nézte a nőt.

A fiatal asszony lélegzetét visszatartva suttogta: folytatjuk!

10

Kora reggel az eső elállt és nem kopogott tovább a tetőn. A nehéz felhőket a szél tolta maga elött és az átszivárgó sápadt nappali fény egy leírhatatlan káoszt világított meg. Az iszappal borított utcára a víz mindenféle szemetet és faágakat hordott össze. Egyes helyeken a víz sodra a gépkocsikat torlaszként összehordta. Közöttük a kocsija is eltűnt minden holmijával.

A ház is olyan volt belül, mint az utca. A sárral borított földszint csatatérnek látszott. A víz nyomása felborította és átköltöztette a bútorokat szétszórva a bennük rejtőző holmikat.

— Itt maradj Pepita, parancsolta Shannon és az emeleten hagyta a kutyát. A karfába kapaszkodva óvatosan lement és az utolsó lépcsőn megállt. Nem akart a bűzlő sárban és tócsákon keresztül a konyhába menni néhány konzerv és ivóvízért.

— Istenem, ha madárként tudnék repülni! Mikor a gondolat átvillant rajta, átrepült a szobán és száraz lábbal a konyha ajtajában állt. Alig volt hihető, hogy hiábavaló kívánsága beteljesedett és repült, mint a madarak!

— Istenem, te jó Isten! Shannon hitetlenkedve fennhangon beszélt. Saját hangját hallani olyan volt mintha egy baráttal beszélne.

Az első emeleti szobában reggelizett egy húskonzervet sótlan kétszersülttel. Egy falat neki, egy másik a lelkesedő Pepitának. Csillogó, szerelmetes tekintettel nézte körülnyalogatva a leesett morzsákat.

— Minden elveszett! A kocsi és benne minden, de meglátod, majd találunk egy másikat! A magyarázat tetszett láthatóan mert kutyája ütemesen csóválta a farkát.

„Elég volt? A fiatal nő folytatta monológját mert beszélve, gondolatait tisztábban látta.

„Indulunk? Gyere! Karját gyújtva akart lehajolni, de a kiskutya csodálatosképpen újra azonnal karjai közt találta magát.

Megdöbbenve, dermedten állt. Pepita nyakát pusziló nyelve téritette magához.

„Nem szabad megbolondulnom kiskutyám! Mond, hogy nem vagyok bolond, ismételgette az út fölött repülve! A kutyával karjai között csak igen messze az úton, déli irányban talált egy majdnem új gépkocsit. Annak ellenére, hogy gyorsan és minden fáradtság nélkül utazott, minden áron akart egy kocsit.

„Itt nálunk vagyunk, magyarázta. Érted? Nézd milyen jó helyed van mellettem és a bőr szaga mennyire kellemes, nem találod?

Déli irányba, London felé utaztak. A vihartól pusztított vidék messze mögöttük maradt. A falvakban mindig lassított és dudált abban a titkos reményben, hogy egyszer újra találkozik valakivel.

A nap második csodája egy futórózsákkal félig takart villa előtt várt rá. Egy kilenc, tizéves kislány bukkant fel a kapuban és szaladt feléjük kiáltva és hadonászva, mint egy bolond.

— Asszonyom, asszonyom, sírdogált és nyakába csimpaszkodott.

— Nyugi kicsim, nyugi... Shannon még soha életében nem volt ilyen boldog.

11

A futórózsás villa nappalijában ültek egymással szemben és Shannon, Lily kezét szorongatta. Velük szemben a szőnyegen Pepita figyelte őket mintha értené, amit a kislány mesélt.

— Papa reggel az irodába ment szokása szerint és Mam elvitt az iskolába. Délután feladataimon dolgoztam a szobámban miközben Mam a konyhában volt. Úgy öt körül behozta az uzsonnát. Arra emlékszem, hogy uzsonnáztam, de utána elaludtam, gondolom.

— Valóban aludtál, kérdezte Shannon.

— Azt hiszem. Lily tétovázott. Igen biztosan, mert semmi másra nem emlékszem! De az biztos, hogy ötkor uzsonnáztam...

— Nézted az órát?

— Nem, de anyu mindig ötkor hozza. Ez soha nem változik. Hétkor újra néztem meglepődve, hogy még nem fejeztem be leckéimet és papa még nem jött haza. Mindenütt kerestem a házban anyut. A tűzhelyen találtam a készülő vacsorát, de minden odaégett és borzalmas szaga volt. Kikapcsoltam a villanyt a lábos alatt, majd felhívtam papát. Senki nem válaszolt a hosszú csengetés ellenére. Majd a telefon süket lett. Az úton a ház elött nem volt forgalom sem, ami szokatlan volt, pedig kimentem nézni, de nem láttam semmit egy összetört kocsin kívül a kanyarban távolabb.

„Nem értettem semmit és még most sem értem. A rendőrséget is hívtam, de mindhiába. A telefon nem működött. A televízióban sem volt kép és a rádió is hallgatott. Majd megpróbáltam felmelegíteni a déli maradékot, de villany sem volt és a hűtőben minden langyosodott. Egy ideig még folyt a víz a csapból, de az is kiszáradt nyolc felé.

„Amig sütött a nap, átmentem a szomszédokhoz segítséget kérni, de az ő házukat is üresen találtam. Az ajtót nyitva, mintha valaki most ment volna ki. Csak most gondoltam arra, hogy valami borzalmas történt. Egyedül voltam.

Lily úgy beszélt, mint egy felnőtt. Fizikailag még csak egy kislány volt egy felnőtt tekintetével.

— Nem féltél?

— Kezdetben igen, mikor lement a nap. Bezártam mindent, ajtót és ablakot, és emeleti szobámba zárkózva hallgattam az éj zaját. Két napra volt szükség, hogy megértsem, hogy semmi veszély nincs. Soha, senki nem ment az úton. Soha nem volt ilyen mély a csend. Gondoltam, hogy mindenki eltűnt és senkit nem látok majd. Mikor meghallottam a közeledő és még láthatatlan kocsit, imádkoztam, hogy idejöjjön és ne forduljon egy más irányba.

Amig beszélt, Pepita elaludt és Shannon kezei közt szorongatta a kislány kezét.

— Tudom, hogy nagyon nehéz egyedül maradni! De ennek most vége van, Lily. Most hárman vagyunk. Te Lily, én és Pepita. Nevét hallva a kiskutya szemeit kinyitva farkát csóválta és újra elaludt.

„Egy közösséget formálunk...Shannon hangja megbicsaklott és képtelen volt folytatni. Aggodalmában sírni akart és együtt sírdogáltak egy kicsit. Shannon az idősebb nyugodt meg elsőnek.

„Előbb enni kell, s utána gondolkozunk.

12

Cél nélkül kalandoztak gondolataim. Képzeletben átfutottam hosszú életem néhány állomását megpróbálva a jelennel összekötni őket. Látni a jelenben mi köt össze a jövővel, de az idő rabjaként a jövő kérdőjel marad. Egy zaj, ez csip-csip. Egy kis madár felrázott tűnődéseimből.

Mondanom sem kell, egy kis szürke veréb, fején hordja örökös harcai nyomát társaival. A barátom volt. A barátom lett. Furcsa barátság kötött minket össze. Alig néhány hónapja, egy évvel ezelőtt talán, közeledett hozzám először. Mint most, a saját partomon heverve néztem a folyót. Pont előttem szállt le. Rám nézett, kis szemei kutatták arcomat, majd ugrándozott és mondta: „csip-csip.”

Szellemem nyitva, hallottam gondolatait. Nem olyan felépítésű gondolatok, mint nekünk, de elegendő ahhoz, hogy értsem meglepődését és félelmét. Eddig soha nem látott embert és számára egy talány voltam. Kezdetben egy régen látott nagy majomra gondolt, de hamar észrevette tévedését mikor hagytam gondolatainkat keveredni.

Megrémült és felkiáltott: „csip”! majd elrepült. A következő alkalommal kíváncsisága és néhány társa jelenléte felbátorították s én csak kellemes és baráti gondolatokat hagytam átszűrődni közöttünk.

„Nem vagyok én egy kismadarakat fogyasztó emberevő óriás „próbáltam magyarázni, mert észrevettem, hogy borzasztó ragadozónak néztek engem.

Az idő múlásával félelme eltűnt. Barátom lett. Amig a többiek mindig megtartottak egy bizonyos távolságot köztük és köztem, csip-csip, igy kereszteltem el, bizalommal telt barátom lett. Körülöttem ugrándozott s mikor kezem nyújtottam, egyik ujjamra ült és nem fordította el tekintetét. Tudta, hogy szeretem, és egyszerű gondolatokat váltottunk mint, „nem félek”, vagy „éhség” vagy „barát”.

Most a vállamon ült. Soha nem jött még ilyen közel. Képzelem, hogy számára a fejem hegy nagyságúnak tűnt. A fülem mellett kiabált: csip-csip! Parancsoló kiáltás. Mintha álomból kelnék szokatlan, idegesítő kiáltásaitól, egyetlen fáradthatatlan gondolat gépies ismétlése fülemben.

„Menni! Veszély! Menni! Veszély...!”

Hallottam gondolatait. A kismadár, a kis gömbölyű tollcsomó egy hihetetlen intellektuális erőfeszítéssel, minden habozás nélkül és természetétől eltérően egyetlen gondolatra összpontosított. Normálisan egy veréb ugrándozik, megállás nélkül minden irányba fordul, hogy szemet találjon és figyelje környezetét, hogy senki ne lopja el, amit talált.

„Menni! Veszély! Menni! Veszély...!” Fejében halálfélelem vibrált és önkénytelenül Lubumbashira gondoltam!

Csip-csip és én a régi rézbánya s az óriási salakhegy közelében találtuk magunkat.

13

Shannon, Lily pótmamája lett titokzatosan eltűnt anyja helyett. A kislány tétovázás nélkül véglegesen elhagyta szülőházát.

— Nem akarod, hogy valamit becsomagoljunk?

— Nem! Az ellentmondást nem tűrő válasz meglepte a kislányt.

— Miért nem?

— Nem kell, hogy emlékeket cipeljünk magunkal. Nézz engem! Nincs semmim, abszolúte semmi. Fehérneműt, ruhát mindenütt találunk és konzerveket is. Azt senki nem tiltja, hogy az üzletekben keresgéljünk Lily. Pénzre sincs szükségünk, semmi nem kell. Mikor nincs több üzemanyag a kocsiban, egy másikat keresünk.

— Nem lenne könnyebb egy benzinkúton tankolni? Lily naiv kérdésétől idegesen elnevette magát Shannon, majd elkomolyodva magyarázta, hogy villanyáram nélkül a benzinkutak nem működtek.

— Valóban egyedül vagyunk, Lily! Rajtunk kívül nincs senki más!

— A többi városban sincs?

— Sehol. Majd bizonytalanul hozzátette. Lehet, hogy van valahol valaki, de megtalálni, csak a véletlenre bízhatjuk magunkat. Mint ahogyan mi is egymásra találtunk. Képzeld, ha néhány száz méterrel távolabb vagyok? Te nem látsz engem és én sem látlak!

Néhány konzervvel a csomagtartóban elindultak. Lily az első ülésen Shannon mellett és Pepita a fiatal lány ölében. Lassan utaztak az országon keresztül és dudájuk szétszakította a falvak, farmok és városok csendjét. Abban reménykedtek, hogy találnak valakit.

Az idősebb lány nem beszélt, nem akarta feltárni kétségeit. Jövőjük aggodalommal töltötte el. A közvetlen, előrelátható jövő. Nem távolabb, mint néhány hét. Félt a téltől. Most szeptember elején a vénasszonyok nyara még néhány kellemes napsütéses napot biztosított, de este napnyugta után a levegő lehűlt.

Shannon egyre gyorsabban vezetett és a falvakban rövidebb pihenőket tartott. Alig várta, hogy Londonba érjenek. Úgy képzelte, hogy egy nagy városban elviselhetőbb lesz a tél.

Az emberiség eltűnte egyre több látható kárt okozott a világváros közelében. Az utakat összetört kocsik tették járhatatlanná és a tűzvész mindenütt ott hagyta nyomát. Megdöbbenve láttak felégett negyedeket ellentétben más körzettel, ahol minden érintetlen maradt. A St. James Park közelében gyalog folytatták útjukat.

— Ismered Londont, kérdezte Lily.

— Egyáltalán nem, volt a válasz.

— Tehát fogalmad sincs, hová megyünk?

— Nem. Nem tudom. Keresünk egy házat vagy egy lakást éjszakára. A többit majd meglátjuk holnap. Körülnézett. Egyik oldalon a Park rácsai, épületek a másikon. Velük szemben egy utcatábla: Hors Guards Road. Újra elindultak céltalanul.

— Szembe velünk Buckingham. Megismerem a könyveimből. Miért nem töltjük ott az éjszakát, kérdezte Lily.

— Holnap megnézzük, ha akarod, de ott lakni, erről szó sem lehet. Nagyon nagy! Hogyan akarod fűteni? Egy földszintes kis lakásra van szükség.

— Fűtésről beszélsz, a kislány meglepődött.

— Igen kicsim! Vége a nyárnak és közeledik a tél. Ne felejtsük el.

— Fáradt vagyok és nézd Pepitát! A kutya lógó nyelvel ült az őrbódé elött.

Shannon kutyáját nézte és a vihar utáni reggelre gondolt. Karját kitárva hívta: gyere! A kiskutya a karjai közt termett.

„Lassan átmegyek az úton” koncentrálta gondolatait és lassan átrepült az úttest fölött és megállt a másik járdán Pepitával karjaiban. Lily a másik oldalon kimeredt szemekkel nézte kezét a szája elött tartva az elképedéstől.

— Te repülsz!

— Néhány hete már és teljesen elfelejtkeztem róla!

— Hogyan lehetséges? Lily félni kezdett tőle.

— Fogalmam sincs. De gondolom, hogy te is tudsz repülni hozzám hasonlóan.

— Repülni?

— Igen. Erősen gondolni kell rá. Egy célt választani. Például a másik oldalra menni, mint én.

— Valóban gondolod, hitetlenkedett a kislány.

— Igen, biztos vagyok benne.

— Melléd akarok menni, mondta Lily és csodálatosképp lassan átrepült a úton.

„Én is repülök!

— Na látod! Menj vissza most.

Félórán keresztül gyakoroltak, hogy elsajátítsák a repülés minden csínját. Óhajuk szerint képesek voltak gyorsitani a helyváltozást. Fáradtság nélkül repültek az utcák felett s véletlenül egy elegáns kis ház elött találták magukat valahol Chelseaben.

— Hol vagyunk?

— Markham Square, válaszolt Shannon kinyitva a ház kapuját.

14

Judith állapota vége felé járt és az utolsó hetek egyre nehezebbé váltak Carnavonnak. Egy láthatólag jó állapotban lévő klinikába költöztek várni az eseményt. Generátora biztosította az elektromos energiát és a fertőtlenített műszerek vele együtt várták a szülést. Mindent ismert, ami a nőgyógyászatot illeti. Semmi gyakorlata nem volt, de kevés valódi orvos ismerte annyira a kérdést, mint ő.

Egyetlen hátránya a magány volt. Senki segítségére nem számíthatott, operáció esetén kézbe adni a műszereket és figyelni az altatást. Egyedül Judith bátoritásai tartották fent önbizalmát és lelki egyensúlyát.

— Ne felejtsd el, hogy már szültem, gyerekem volt és minden simán lezajlott. Az ultrahangon láttad, hogy a bébi jól van. Nyugodj meg, ne idegeskedj, meglátod, hogy jól sikerül majd minden.

Judith bizalma annyira ragályos volt, hogy egy éjjel mikor mélyen aludt és Judith szólította, nehezen ébredt fel.

— Elfolyt a víz! Pizsamában egy pillanatig megdöbbenve állt majd összeszedte magát és gyorsan öltözködött.

Szobájukból a szülőszobáig egy hosszú folyosón tolta az ágyat. Judith sokat segített amig a szülőasztalra feküdt. Miközben sterilbe öltözött és bemosakodott, a szülés megkezdődött. Megvizsgálta asszonyát.

— A méhszáj kinyílt.

Egyre erősödött a fájdalom.

— Lélegezz... nyomjad... lélegezz...! A nő lihegett és Carnavonrol csurgott a víz. A bébi feje megjelent.

— Lélegezz... nyomjad... lélegezz...! Még egy kis erőfeszítés! Mikor a fej kijött és a gát berepedt, Judith felsikoltott. Carnavon kezével segített és az újszülött lassan kicsúszott. Csak a köldökzsinórt kellett elvágni.

Lábánál fogva fejjel lefelé tartotta fiát és gyengéden a fenekére csapott. Az újszülött nyávogása kellemes zenének tűnt miközben orrát tisztította majd a mosdatlan csecsemőt az anyjára fektette. A placentával kellett foglalkozni majd az asszonyt összevarrni.

Mintha álomban dolgozott volna. Ismerte a mozdulatokat, soha nem tétovázott. Amit egyetlen egyszer elolvasott örökre a fejében maradt. A gyermek és az asszony mosdatása után mindkettőt egymás mellett helyezte el a szobában.

Az órát nézte. Reggeli négy volt. Alig kétóra alatt minden befejeződött.

A bébi apró gyufaszálra hasonló ujjai a mellen pihentek s időnként öntudatlanul mozogtak, mintha simogatná. Megnyúzott kis macskára hasonlított sötét pelyhekkel a fején.

— Mi lesz a neve?

— Ma milyen nap van? Hangja gyenge volt.

Az általa készített naptárt kereste.

— December 29. Észre sem vették, hogy karácsony elmúlt.

— David. David király.

8

Shannon attól félt, hogy megbolondult. A kellemes szieszta után mintha elbűvölték volna, egyedül találta magát. Senki nem volt szülei tanyáján, ahol egy hétig nyaralt. Apja, anyja, a húga, a földeken és a ház körül dolgozó személyzet, mindenki nyomtalanul eltűnt. Senkit nem talált.

Sikertelenül próbálta a rádiót és a televíziót, minden elnémult. Félelmetes csend borította az étert. Késő délután a villany is eltűnt majd a telefon. Minden próbálkozása ellenére a mobil telefonon sem kapott választ pedig John a vőlegénye, biztosan Glasgowban volt.

Másnap korán reggel elindult. Szokás szerint bezárta a házat. Az állatokkal semmit nem tudott csinálni, igy az istállókat nyitva hagyta, hogy kint a természetben legeljenek.

Skócia hegyei közt a falvak épp oly üresek voltak, mint szülei tanyája. Nem talált mást csak csatangoló kutyákat és a bezárt istállókban éhségtől bőgő barmokat.

Tízóra felé Shannon megéhezett. Egy pub elött megállt és üres vagy félüres sörös poharakat és legyeket talált a pulton és az asztalokon. A felmelegedett hűtőben az élelmek megromlottak. Végül is talált egy félszáraz kenyeret, egy megkezdett szalámit és jól érett sajtot a búra alatt.

Bradbury régi novellájára gondolt amikor a telefonkönyvben talált számokat hívta. Eredménytelenül. A valóság túlhaladta a fikciót, mert a vonal nem működött. Mielőtt elment, egy plasztik zacskóban magával vitte a szalámit, sajtot és a pult alatt rejtőző száraz süteményeket, és néhány üveg ásványvizet.

Induláskor hosszan dudált láthatatlan lakosoknak jelezve ottlétét. Minden siker nélkül. Lassan ment a falun keresztül és az elhagyott házakat nézte.

Glasgowhoz közeledve már messziről látta a fekete füstöt a város felett. Nehezen ment át a külvárosokon az utakat torlaszoló összetört gépkocsik miatt. Shannon, végre vőlegénye lakásában volt. Nem táplált kételyeket, hogy megtalálja, csak azért jött, hogy személyesen meggyőződjön. Útközben volt ideje gondolkozni és arra meggyőződésre jutni, hogy egyedül volt. Hogyan és miként, fogalma sem volt. Nem talált rá választ.

John lakásában néhány percre elbátortalanodott és az öngyilkosság gondolatával játszott. Az útizsák aljára tette John fényképét, néhány konzervet és gyalog elindult. Keresett egy gépkocsit mert az övében nem volt több üzemanyag. Nem kellet sokáig keresni. Mindenütt voltak gépkocsik. Talált egyet benzinnel tele. Habozás nélkül beleült.

Éjszakára mindig megpihent egy faluban és kiválasztott egy kellemesnek tűnő házat. Úgy érezte, mintha látogatókra várnának a házak.

Az éjszakák csendje nyomasztó volt. Hiányzott a távoli vonatok dübörgése, a gépkocsik surrogása, semmi fény nem tette élővé az éjt az érzéketlen csillagokon kívül. Csak a semmivel nem törődő szél sóhajtozott.

Tíz nap alatt északról délre átment Anglián. Mivel képtelen volt tankolni, többször váltott gépkocsit. Élelmet talált az üzletekben, italt a bárokban és mindig kisajátított egy lakást vagy házat. Néhány órára a végleg elhagyott falak közé beköltözött az élet.

Úgy érezte Shannon, hogy a régi lakosok körülötte vannak. Árnyékuk társaságában nézte a családi képeket. Sok kézilámpával utazott, hogy eltüntesse az éjszakát. Kivilágította a szobákat és nem gondolt a jövőre.

Nem félt. Tudta, hogy nincs más élőlény, így a félelemnek sincs értelme. Körülötte csak kóboroló kutyák lézengtek mindenütt. Jöttek feléje mintha mágnes lenne. Sokszor sírdogált mikor farkcsóválva közeledtek és látta tekintetükben a néma kérdést, de képtelen volt válaszolni.

Egy reggel indulás elött egy kis korcs kutya ült az autó elött. Kis kutya néhány barna folttal. Egyik füle véres és láthatóan kimerült volt. Mikor beült a kocsiba, farkát csóválva várta, hogy magához hívja.

— Nem tudlak elvinni, nem tudlak, magyarázta és hangja elbicsaklott mikor bevágta az ajtót és megindult. Egyre gyorsult és ösztönösen a visszapillantó tükörbe nézve látta a kiskutyát lógó nyelvvel szaladni mögötte, mint egy őrült.

Nem tudta folytatni útját, megállt és kinyitotta az első ajtót. A kutya felugrott és Shannon magához ölelte a remegő kis állatot.

— Hogy hívnak, kérdezte? A saját hangját hallani valami csodálatos volt! A kutya farkát csóválva némán nézte és az a benyomása volt, hogy mosolygott.

„Nem tudod, hogy hívnak?  — kérdezte Shannon. Akkor elkeresztellek... Pepitának hívlak! Foltok vannak rajtad, Pepita vagy! Pepita, Pepita, ismételte többször, és a kutya csak nézte, mosolygott és csóválta a farkát.

„Gondolom, hogy éhes vagy Pepita. A kiskutya sovány volt, mint egy gebe. A csomagtartóban talált egy húskonzervet és enni adott kutyájának. Pepita az út közepén evett, ahol nem is olyan régen 24 órán keresztül megszakítás nélkül egymást követte a gépkocsik végtelen áradata. Miközben Pepita evett, Shannon egy fületlen csészét talált egy konyhában és inni adott benne.

Mellette összegömbölyödve elaludt mikor jól lakott.

Keresztül menve a falvakon, megállás nélkül dudált és Pepita mellette dühödten ugatott. Az eb különben nyugodt volt. Érdeklődéssel hallgatta, mikor elmúlt életéről beszélt. Már ismerte a szüleit, Johnt a vőlegényét, és minden tervét.

            — Mit gondolsz Pepita? — kérdezte Shannon. A kutyájához beszélt, és nem várt választ.

„Jó kiskutya vagy és igazad van. Soha nem kell nyílt véleményt mondani. Még ha nem is adsz igazat nekem, te úgy teszel, mert szeretsz. Ugye szeretsz engem?

Pepita mintha értené a kérdést, orrát az arcához dugta és megpuszilta.

„Igen, te szeretsz kiskutyám, szeretsz! Magához ölelte és Pepita hozzásimult mintha értené aggodalmát.

Mióta egyedül volt, csak egyetlen egyszer félt egy faluban, ahol megháltak éjszakára. A nagy ház olyan benyomást keltett mintha a lakók csak egy órára hagyták volna el és mindjárt visszajönnének. A kert végén a gyümölcsfák rég nem ápolt virágágyasokkal osztoztak a helyen, s mögöttük egy félig kiszáradt kis patak nyújtózkodott lustán a kivételesen nagy melegben. Napnyugtakor, Shannon hallotta egy távoli vihar moraját.

Egy üzletben talált hordozható gáztűzhelyen vizet forralt az esti főt tésztához. Egy hete főzött este, mert a konzervekből elege volt.

Váratlan szélroham és a menydörgés ébresztette fel. Egy nyitva felejtett ajtó hirtelen becsapódott és a függönyöket huzat dagasztotta, mintha repülni akarnának. Látta a folyamatos villámlástól kivilágított kertet.

Pepita az ágy alatt nyüszített miközben a vihar tombolt. Szakadt, mintha dézsából öntenék. Félmeztelen szaladt az ablakhoz bezárni, de a szőnyeg már nedves volt. Az utcai ablak elött állt. A villámok fényében látott egy folyót rohanni az út lejtőjén faágakat és más szemetet sodorva. Kocsija ingadozott a ház elött az orkán széllökéseitől.

Zseblámpa fényben a konyhaablakba ment megnézni a kertet. Minden víz alatt állt. Talán az eső, vagy a megduzzadt patak öntötte el a kertet, és a víz lassan beszivárgott a hátsó ajtón. A ház eleje az utcai oldalon magasabban volt, mint hátul a kert felé, de az utcán is szemlátomást emelkedett a víz. A lámpafény nehezen fúrt lyukat az eső hasította éjszakába. Amit látott az viszont elég volt arra, hogy félelemmel töltse el a fiatal nőt.

— Pepita, kiáltott és hívta az ágy alatt lapuló kiskutyát. Ebben a percben értette meg, hogy élete megváltozott. Minden erejével akarta, hogy vele maradjon és hirtelen karjai közé kapja a kutyáját. Nem kellett lehajolnia, hogy az ágy alatt megtalálja, egyszerűen a karjai közé bújt a remegő állat.

Nem volt ideje meglepődni és gondolkozni mert a bejárati ajtó kinyílt a víz és a szél nyomása alatt. A piszkos víz betört a házba. Befolyt a földszinti szobákba, majd lecsorgott a már kerti vízzel elöntött konyhába.

Helyzete tarthatatlan lett. Hóna alatt a kiskutya, nadrágzsebében a tartalék zseblámpa, egy másik pedig a kezében. Ösztönösen az emeletre menekült. Abban reménykedett, hogy a ház nem omlik össze.

1

Tudom jól, a születésnapom ünneplésére készülnek, a 964-re! Annak ellenére, hogy nem szeretem a figyelmet magamra vonni, látom az arcukon, hogy titkolóznak és egy ünnepségre készülnek. Drága Judith és Alma cinkosok. Soha egyetlen alkalmat sem felejtenek el. Nem felejtik a születésnapom.

Judith soha nem változik meg. Olyan, mint századokkal ezelőtt, hihetetlen kalandunk kezdetén. Abban az időben csak 28 éves volt és én 41. Csak tizenhárom év különbség van közöttünk.

Hetek óta tart Judith, Alma és utódaink összeesküvése. Méltóan akarják ünnepelni születésem napját. Állítólag én vagyok a világ legöregebb embere! Abban az időben, amit Nagy Változásnak nevezünk, mindenki fiatalabb volt nálam.

Kora reggel hagytam el házunkat, hogy ne zavarjam őket és egyedül maradjak. Újra megtaláltam szeretett Afrikámat, mint mindig a válságok alkalmával. Az elmúlt századok alatt a földrész megváltozott, úgy mint az egész világ. A megzavart természet megtalálta jogait és újra benépesedett állatokkal.

A szigetemen voltam. Az esős évszak alatt a Lualaba takarta, fákat és zöldellő szigetecskéket sodorva hátán. Amikor az esőtől terhelt nehéz felhők a ragyogó kék égnek átadták helyüket, a víz elpárolgott, lassan lement és elő tűnt egy kis sziget. Néhány nap alatt kiszáradt a föld és hihetetlen gyorsasággal bokrok, fácskák, elefántfű borította s benne madárfészkek és milliárd bogár. Nyüzsgött az élet rajta.

A homokos parton elnyúlva néztem a lusta sárgás vizet. Hallgattam az életet magam körül.

Három idea körül forgott a gondolataim kakofóniája. Éhség, félelem, enni. Néhány erősebb gondolatot sikerült elszigetelnem. Nem voltam veszélyben, senki nem akart megtámadni, de hallottam minden aggodalmukat és törekvésüket egyetlen cél iránt: túlélni.

Nyugalomra volt szükségem, belső hallásom bezártam. Újra a természet látszólagos csendjében voltam. Emlékeim közt keresgéltem, ebben a majd kimeríthetetlen kútban az elveszett első pillanatokat, közös életünk kezdetét.

2

Levitációs képességük megszokottá vált. Alig néhány napra volt szükségük.

— Sok lehetőségünk van Judith. Carnavon eltolta a tányért és egy üveg szódát nyitott.

„Messzire mehetünk gépkocsi nélkül. Súlyokat tudunk szállítani...

— És nem tudjuk, hogyan és miért, fejezte be mondatát a fiatal asszony.

— Igen, ez igaz. Talán soha nem tudjuk majd.

Kapcsolatuk különös volt. Egyedül voltak a világon és hetek óta testvérként éltek. Képességeik újdonsága egy ideig izgalomban tartotta őket, majd, amikor megszokták, újból letargiába süllyedtek.

Judith még mindig eltűnt férjére és gyermekére gondolt, míg Carnavon a jövőjükre. Időnként hosszan keresgélt egy rádión, amit egy üzletben talált. A nő nézte, hogyan csavarja a gombot a hullámhosszokon, majd kiment a kertbe. Nem tudta sokáig elviselni a gép fütyülését.

— Semmi, soha semmi! Nincs adás!

 Ez végleges megállapítás volt. Soha többé nem nyúlt egy rádióhoz. De zenét azt tudtak hallgatni. Az üzletekben rengeteg elemet találtak és sok időt töltöttek kazetta kereséssel, hogy mindent felejtve hallgassák a zenét.

Napnyugta után nehéz volt az élet. Kint valóban éjszaka volt. Nem úgy, mint azelőtt. Semmi fény, az élet semmi zaja csak a szél. A vacilláló gyertyafényt két kellemetlen szagú petróleumlámpa váltotta fel. Amikor Judith képtelen volt tovább elviselni az örökké mozgó árnyakat, Carnavon elindult. Kocsi nélkül.

A levitáció mámoritó volt. Ötven centiméterre a föld fölött, mert nem mert magasabbra menni, gyorsan, egyenletes sebességgel haladt. Órákon keresztül keresett egy villamos társaság raktáraiban mielőtt megtalálta a szükséges generátort egy hatalmas kocsin. A fűtőolaj tartály is telve volt, csak indulni kellett. Az indítás pillanatában támadt az ötlete.

Leszállt és néhány lépéssel eltávolodott az óriási kocsit nézve. Kívánsága szerint a kerekek elhagyták a földet. Igy indultak együtt zajtalan. Ő elöl, a teherautó követte a generátorral és a tartalék olajjal. Lebegve utaztak a mélységes csendben. Csak koncentrálnia kellett és minden magától ment.

Esténként hallották a motor brummogását, de a szobákban fény volt. A villanykörték életre keltek és ő bekapcsolta a televíziót, de csak szürke vonalak vibráltak a képernyőn. Lefekvés elött takarékosságból leállította a motort és ismét csend vette őket körül. Újra hallgatták a tücskök cirpelését.

Mivel egyedül voltak a világon, soha nem zárták kulcsra az ajtót, és nyitott ablakokkal aludtak egy szúnyogháló védelme alatt.

Carnavon az egyik, Judith a másik szobában aludt és a szobák között az ajtót nyitva hagyták. Egy éjjel hirtelen felébredt. Az ébresztő a mennyezetre vetítette az időt. Hajnali kettő volt.

Néhány pillanatig az álom és a valóság határán lebegett mielőtt teljesen öntudatra ébredt. Az éjszakát csend takarta. A tücskök elhallgattak s csak egy távoli moraj gördült időnként. Valahol vihar tombolt. Biztos volt, hogy valami más ébresztette fel, nem ez a moraj. Mozdulatlanul várt.

Most újra hallotta. Egy kapargálás és lihegés az ablak alatt. Mellében szíve erősen dobogva zajtalanul felkelt. Tekintetét az ablakra, a szoba sötétjében világosabb négyszögre szegezte miközben az ébresztő körül tapogatódzott a zseblámpa után. A fehér sugár lyukat fúrt az éjszakába. Az ablakpárkányon a szúnyogháló mögött egy nagy kutya szeme foszforeszkált a fényben. Egy őrült tekintet.

Felkiáltva ugrott az ablak felé. A kutya eltűnt és látta menekülő társait eltűnni az éjszakában.

Judith kiáltására felébredt. A zseblámpa fényében látta átlátszó hálóingét és félelemtől eltorzult arcát. Mikor hozzá szaladt, az éj burkolta be őket.

— Nyugodj meg! Csak éhes kutyák voltak...! Érezte hozzá tapadó remegő testét.

Ezen az éjszakán szerették egymást.     

3

Ettől kezdve együtt aludtak és kulcsra zárták a házat. Éjszakára egy deszkát szögelt a szúnyogháló aljára megakadályozva, hogy egy kutya szétszakítsa és beugorjon.

A gazdátlan és megvadult kutyák veszélyesek voltak. Másnap egy fegyverkereskedésben több fegyvert, puskát és revolvert kerestek hozzávaló töltényekkel. Igy felszerelve biztonságban érezték magukat.

Carnavon szerelmes lett, soha nem érzet érzés egy nővel szemben. De felszínesen eltemetett aggodalmai felélénkültek, mikor kapcsolatuk esetleges következményére gondolt. Végül is feltette a kérdést.

— Mi lesz ha teherbe esel?

— Lesz egy gyerekünk. Úgy tűnt fel, hogy a nő nem értette a kérdés jelentőségét.

— Azt tudom. És a szülés? A korházakban nincsenek orvosok. Én nem vagyok orvos, semmit nem ismerek! Haifa néptelen tengerpartján sétáltak. A földközi tenger langyos hullámai a lábuk elött múltak el.

„Attól félek, hogy megbolondulok, Judith! Képzeld el, hogy mi vár ránk, a betegségeket! Egy fogfájás. Hogyan kezeljük a fogainkat? És a szülés? És ha valami komplikáció történik? Vérátömlesztés, vagy a gyerek nem egészséges? Úgy érzem, hogy nem akarod megérteni, hogy nem élhetünk éveken keresztül konzerveken sem. Arról nem beszélve, hogy néhány év múlva veszélyes lesz és lisztet sem találunk többé! Szükségünk lesz egy zöldségeskertre, olyan munkákra, amit nem ismerek, és mindez miért? A legkisebb baleset végzetessé válhat! Miért kell nekünk gyerek? Képtelen vagyok elképzelni, hogy igy élhetünk 30-40 éven keresztül, mint most! Negyven év múlva tehetetlen öregek leszünk.

Nyugtalansága érezhető volt. Judith is félt a jövőtől, de nem mutatta kételyeit. Ellensúlyozni kellett a férfi reménytelenségét, ha élni akart. Látta, hogy lelkileg kimerült. Az asszony elnyomta saját aggodalmait a valóban képtelen ideához kapaszkodva, hogy egy szép napon helyzetük megváltozik.

— Gyere úszni és eltűnnek gondjaid! A vízbe szaladt és úszott a nyílt tenger felé. Carnavon próbálta követni. De nem volt gyakorlata és valójában nem úszott jól. Mikor a fiatalasszony lassított, hogy nézze hol van, majdnem mellette állt a vízen.

— Csaló, és felnevetett. A vízen jársz, mint Krisztus?

— Csak fölötte lebegek. Kérlek, hogy ne beszélj vallásról.

— Te...?

— Nem, nem akarok többé istenekről, prófétákról hallani és más, az embereket megkülönböztető dolgokról. Mi csak ketten vagyunk és képesek lennénk egymást ölni nem létező istenek nevében.

Hosszú időn keresztül vallásról nem is beszéltek.

4

Szokásukká vált a naptáron az idő múlását nézni. Hétfő, majd kedd... A hetek gyorsan hónapokká váltak.

— Jövőre nem lesz naptár, jegyezte meg Judith.

— Igy van. Carnavon beismerte, hogy nem volt nyomdász és nyomda sincs a naptár gyártásához.

— Gondolom, hogy mégis van egy lehetőség, és ásóját a földre tette.

„Várj egy kicsit, mindjárt jövök.

Együtt dolgoztak a vadkutyáktól féltükben körülkerített kis zöldségeskertben. Csak két órával később, napnyugta elött jött vissza hóna alatt egy notepaddal.

„Villanyunkat használva könnyű lesz egy jövő évi naptárt nyomtatni, magyarázta Carnavon.

Minden este kétórán keresztül működött a hangzatosan villanyközpontnak keresztelt generátor.

— Jó gondolat, gratulálok! A teraszon ülve nézték a lenyugvó nap utolsó visszfényét a felhőtlen égen. A generátor hallgatott, csend volt. Judith ezt az alkalmat választotta, hogy bevallja, gyereket vár.

A férfi nem mozdult és semmit nem szólt. Judith már azt hitte, hogy nem értette meg.

— Boldog vagyok és félek, válaszolt végre.

— Ne félj, minden rendben lesz, próbálta a nő eloszlatni saját kételyeit is.

— Jól át kell nézni a kérdést. Könyveket keresni, hogy megismerjem a szülés folyamatát. A lényeg, hogy többet nem dolgozhatsz a kertben. Az erőfeszítés...

— Ne mondj butaságokat! A sötétben a férfi nem látta mosolyát. Csak két hét késésem van!

Több napig kereste az egyetemi könyvtárban a hasznos orvosi könyveket. Minden reggel tiszta fejjel két órát olvasott egy bútorüzletben talált kerti székben. Ez alkalommal, két órával később vett észre egy újabb változást. Amit olvasott, az orvosi szakkifejezések, a magyarázatok, mindenre emlékezett! Nem egy gépies regisztráció, hanem megértés. Mindent értett!

Csak egy hét múlva próbálta magyarázni Judithnak a megmagyarázhatatlant.

— Értesz engem? Mindenre emlékezem és mindent értek.

— Soha nem voltak orvosi tanulmányaid?

— Soha. Pilóta vagyok, jól tudod!

— Akkor nincs más magyarázat, csak... Elgondolkozva szakította félbe a mondatot.

— Csak?

—Megváltoztunk. Emlékezz vissza, amikor az első alkalommal lebegtél a fizikai törvényekkel ellentétben!

— A levitációra gondolsz?

— Igen. Ma már annyira megszoktuk, hogy természetesnek tűnik, pedig ez sem normális. És ha képesek vagyunk a levitációra, repülni a levegőben mechanikus segítség nélkül az valami mély, lényeges változást jelent bennünk.

— Az agyunkra gondolsz?

— Pontosan. Igy nem meglepő, hogy minden erőfeszítés nélkül mindent értesz.

Egész éjjel beszélgettek az ágyban. A nyitott ablakon keresztül látták a hold halvány fényét és körülötte a némán remegő csillagokat.

— Gondolod, hogy a gyerek örökli majd képességeinket, kérdezte Carnavon.

— Meglehet. Egy pillanatig elhallgatott. Feltéve, hogy én is olyan könnyen tanulok mint te! Ha ez csak egy rád vonatkozó véletlen, nem hiszem, hogy örökli. Holnap meglátjuk majd...

— Mondjuk úgy, hogy ma. Későre jár.

— Igen. Ma meglátjuk, hogy milyen könnyen tanulok.

— Mit választasz?

— Valamit, amit nem ismerek, mint például a fizika. Semmi matematikai, fizikai vagy kémiai képességem nincs. Soha semmit nem értettem ezekből a tárgyakból. És ha most megy majd, ez lesz a bizonyitéka a változásnak és én leszek orvosi ismereteid kiegészítője.

—Valóban meg akarod tanulni?

— Igen! Judith izgatott volt. Rengeteg időnk van ugye? Semmi más munkánk nincs csak egy kis kertészkedés és az idő reménytelenül, haszontalanul múlik.

— Haszontalanság.

— Talán igazad van, válaszolt ingerülten az asszony és felugrva az ágyból egy bútorba ütközött.

— Úgy újabb fekete folt, bosszankodott és tovább tapogatódzott a sötétben a konyha felé. Egy üveg vizet keresett.

„Lehet, hogy neked van igazad. Visszajött és az ágy szélére ült. Végül is semmi nem jó semmire. Ha semmit nem csinálunk az sem jó semmire. Igy nem marad hátra más csak az öngyilkosság, nem gondolod? Ez logikus, ugye? Keresd a revolvert és ölj meg, és a gyermekünk, s utána rajtad a sor! És a három utolsó ember eltűnt! Feltéve...nem folytatta tovább, bénultan mozdulatlan maradt.

— Feltéve, kérdezte Carnavon.

— ...Hogy valóban mi vagyunk az utolsó emberek, fejezte be mondatát Judith.

— Arra gondolsz, hogy...?

— Nem tudom. Semmit nem tudunk.

5

Neki is épp olyan meglepő képességei voltak. Néhány hét alatt egyetemi színvonalú matematikai és fizikai ismeretekre tett szert. Órákat töltöttek az egyetemi könyvtárban. Mindig együtt voltak s mikor elfáradtak Tel-Aviv halott városában rótták az utcákat.

Régóta megszokták lépteik visszhangját a járdán a gépkocsik csontvázai között. Néhány negyed leégett, míg más városrész csodálatosan sértetlen maradt. Még az elvadult kutyák is elhagyták a várost. Csak néhány napozó macskát láttak.

Az Ibn Gevirol vásárközpontban keresték a szükséges élelmet. Elképesztő volt sétálni az üzletekben. A finom porral lepett árukhoz nyúlni, válogatni, egy rossz álom benyomását keltette. Látni az elhagyott irodákban a vak képernyőket. Carnavon nézte a papírokat, és nem létező problémákról írt néhány levelet olvasott. Útrakész zárt borítékokat talált mit soha senki nem olvas el.

Egyszer megnézte a repülőjét.

— Nem tudok felszállni vele. A csalódás látható volt az arcán és Judith nem válaszolt.

„Nem lehet megbízni a motorokban ennyi idő után.

— Nem akarod, hogy kocsival keressünk egy másik menekültet? Benzint mindenütt találni.

Két héten keresztül hiába keresgéltek. Az éjszakát ismeretlen lakásokban vagy üres házakban töltötték. A bezárt szekrényekben mindenütt találtak szépen vasalt, összehajtott ágyneműt. Végül is haza mentek, ahol kis kertjük csodálatosképp még zöld volt és tele gazzal.

— Vége a turizmusnak, mondta egy reggel asszonya gömbölyödő hasát simogatva.

Ettől a naptól kezdve néhány órára egyedül ment a városba. A tengerparton sétált az elvadult Charles Glove parkban. A tenger olyan volt, mint mindig, végtelen. A hullámok jöttek a láthatatlanból és megtörve haltak el a homokon. Olyan volt, mint tíz vagy százezer évvel ezelőtt: üres. Nem látott vitorlát, füstöt a látóhatáron. A Föld újra elvadult, szinte történelem előtti állapotba került.

Sokat gondolkozott egyedül. Látta a város lassú de kérlelhetetlen változását. Halott városból történelmi leletté vált, mint Cartago vagy Machu Pichu romjai. A véletlen vezette Tel-Avivba. Ketten együtt meglátogatták a kihalt Jeruzsálemet, az elhagyott táborokat. Mindenütt házak, élettelen városok, lövések nyoma a falakon, évtizedes céltalan harc megdermedt képe.

Az utcákat járva elképzelte a világ városait. Halott városok, mint Párizs, New York, Róma vagy Budapest. A változás elött átrepülte, meglátogatta őket. A falvakra gondolt, a tanyákra, az állatokra, a mesterséges határok közé szorított és egyszerre eltűnt országokra, egy hihetetlen katasztrófa eredményére.

Egy mozi elött egy régi nagy siker elsárgult képeit nézte. A színészek végleg eltűntek, de arcuk még látható volt. Csak elfakult képek, amit senki nem nézett. Simogatta a könyveket egy könyvkereskedésben, senki nem olvasta őket. Megdermedt szavak és gondolatok várták szétmorzsolódásukat. Az egyéni problémák, milliárd ember problémái eltűntek a semmiben abban a pillanatban mikor megszűntek létezni.

A könyvekben lapozgatva tudományos, a valóság jellegébe öltözött teóriákat olvasott. Most, hogy egy megmagyarázhatatlan csodának hála mindent megértett, egy ismeretlen valóságra talált! A valóság az abszolút érthetetlenség volt az emberek és környezetük között. Egy elit tudományos eredményeit mindenki használta anélkül, hogy értenék. Természetes volt a lakásban a villanyt felgyújtani. Természetes volt egy dobozba beszélni és a választ a világ másik végéről hallani. Senki nem értette pontosan, hogy mi történt valójában. Csodák mellett mentek el életük minden pillanatában anélkül, hogy észrevennék! Áthatolhatatlan szakadék volt civilizációs nívójuk, a kultúra és megértésük között. A föld lakosai primitívek maradtak, alig hagyták el a kőkorszakot. A civilizáció máza eltűnt amint az ösztönök átlépték a magán és közélet bizonytalan határát, mi jó a többinek és mi jó nekem!

Gondolataiba mélyedve nem vette észre, hogy a Centre commerciál lépcsőházában van. Megbotlott. Bal bokája megbicsaklott és fejjel előre a lépcsőkre bukott. Balkézzel próbálta enyhíteni az esést, de a csillagokat látott miközben elájult.

6

Századokkal később Carnavon megértette, hogy ez volt életük legnehezebb időszaka. Elmúlt életük emlékei túl frissek voltak, hogy elfogadják uj életmódjukat. Néhány óra alatt századokkal estek vissza! A könnyű közlekedés ellenére, anélkül, hogy ismernék miértjét, a közlekedési eszközök hiányát, mint gépkocsi, villamos vagy vonat, nehezen tudták elfogadni. Ha a tiszta égre nézett, nem látta többé a csalóka, Nazca térképpé alakuló, repülők húzta kondenzációt.

Megváltoztak a szokások. Minden, ami azelőtt megszokott volt, végleg eltűnt. Nem voltak többé hírek, események. Sem rádió, sem televíziós adás. Nem volt sporttalálkozó, hírek és folytatásos darabok, semmi. Sem újság, sem hirdetés, sem csábitó reklámok, kapcsolat, telefon, internet.

Még a régi filmeket sem nézték. Mikor volt áramuk, bekapcsolta a televíziót egy régi film kazettával. Judith azonnal megállította. Az eltűnt emberek látványa, az élet a halott városokban, számára elviselhetetlen volt.

A gáztartállyal működő konyha a civilizáció benyomását keltette, de egyikük sem merte feltenni a kérdést, mi lesz egy-két évvel később, mikor nem találnak több gáztartályt?

És az élelmezés? Teorikusan kimeríthetetlen konzerv tartalékuk volt, de néhány év alatt minden hasznavehetetlenné válik. A húsról és a tejről nem beszélve. Nem volt több friss hús! A Nagy Változás után a világ húskészlete megromlott mert nem volt villany. Sajt sem volt, csak hosszúlejáratú tej.

Jövőjük aggodalommal töltötte el és éjszakánként sokszor gondolt rá, nyitott szemét az ablak világosabb négyszögére szegezve. Időnként csendben felkelt és mezítláb az ablak elé állt a csodálatos felhőtlen eget, a megszámlálhatatlan fénylő csillagot nézve.

Senki nem élt rajtuk kívül! Csak ők léteztek! A magány gondolata, hogy ők voltak az egész emberiség, elviselhetetlenné vált. Hiába kínozta szellemét, minden irányba forgatva a kérdést, hogy magyarázatot találjon a történtekre. Csak egy konkrétum volt, hogy mindenki eltűnt rajta és Judithon kívül. Miért? Hogyan? Egyiküknek sem volt válasza erre a kérdésre. Még feltevés sem! Minden hihetetlen volt és váratlanul jött. Pillanatnyilag csak egy céljuk volt: fennmaradni.

7

A víz. Legnagyobb problémájuk a víz volt. Annak ellenére, hogy a világ minden vizét egy bolha ugrásra találták a lábuk elött, nem ihattak tengervizet és még mosakodni sem volt jó. A bőrükre rakódott a só. Mivel nem volt villany, a víz sem folyt a csapokból.

Ivóvíznek pillanatnyilag az üzletekben talált ásványvizet használták. De mosakodni legalább 50 palack kellett és a felét felmelegíteni. Nem bíztak a Naked Yarkon kis folyó vizében. Évekre volt szükség, hogy megtisztuljon.

Heteken keresztül kerestek egy kézi pumpával működő artézi kutat. Végül találtak nem messze, egy kibuc-ház udvarán.

— Nagyon nehéz, talán képtelenség is a szükséges vizet szállítani, volt Carnavon meggyőződése. Nem találtak más megoldást, költözködni kellett. Könyveiket összeszedve elindultak egy másik házba árammal hajtott kocsijukkal.

Carnavon nem értette miért volt kihalt a város. Két óra tűnt el az életéből. Pontosabban, nem tudta mi történt ez idő alatt.

Óráján megnyomta a gombot és egy kellemes érzéki női hang suttogta: 18 óra 44 perc és 10 másodperc.

Korábban, 16 óra negyvenkor a moziban volt. Egy félig üres terem. Ebben biztos volt. A vetítés sápadt fényében az arcokat, a mozdulatlan fejeket látta maga körül.

Majd történt valami. Egyedül találta magát. Fényben úszott a vászon képek nélkül, hatalmas fehér és hangtalan folt a teljesen üres filmszínházban.

Arra emlékezett, hogy volt egy pillanat valami megmagyarázhatatlan bizonytalan érzettel a nézőkkel telitett és a teljesen néptelen terem között. Egy meghatározhatatlan bizonytalanság. A lényeg, hogy valójában két óra különbség volt a kettő között. Hogy mi történt ez idő alatt? Erről semmit nem tudott.

Elképedve nézte a napsütésben fürdő néptelen sugárutat. Az úttesten és a járdákon vezető nélküli összetört gépkocsik. Távolabb kocsi lángolt, de semmi nem mozdult, még a meleg levegő sem.

Es a csend. Csak most, néhány perc után vette észre az elviselhetetlen nyugalmat. Ez a csend még szokatlanabb és meglepőbb volt, mint a nagyvárosi nyüzsgés hiánya.

„Hihetetlen”, motyogta Carnavon és tétován elindult.

A nyitott üzletek üresek voltak, se vevők, sem eladok. Egy pillanatra megtorpant egy kávéház terasza előtt. Az elhagyott asztalokon poharak, üres vagy félig telt csészék.  Elképesztő látvány.

Egy székre vetett skót kabát, egy másikon elhagyott női táska és egy újság. Az esti kiadás első oldalán óriási betűk közölték, hogy több „repülő csészealjat” láttak a város fölött.

Az újságot eldobta és folytatta útját. Hirtelen megállt, mert lépéseket hallott. Majd rájött, hogy életében először saját lépteit hallja kopogni a járdán a valótlannak tűnő halálos csendben, a júliusi napsütésben.

Az igazat mondva nem érezte a magányt. A lombok között rejtőző madarak csipogtak. Tekintete kereste, de nem találta őket és folytatta útját.

A mozgólépcső önműködően megindult. Levitte az elhagyott metróba. Carnavon felismerte a földalatti állomás sajátos szagát, s az élénken kivilágított folyosók a végtelenségbe nyíltak és lépései zaja félelemmel töltötte el.

Semmi nem volt a feketén ásító alagútban: semmi nem mozdult és a csend. Csak a levegő mozgott, láthatatlan gépek kavarták és tartották életben. Az utcák látványa, az elhagyatott, élettelen állomás, megrémítették. Soha nem látott ilyet és félni kezdett. Egyedül volt.

„19 óra 1 perc és 15 másodperc.” A karóra kellemes hangja fékezte a kezdődő pánikot.

„Biztosan megérkezik a segítség”, Carnavont nem lepte meg saját hangját hallani.

A fogalmat, hogy ő volt az egyedüli élőlény a hatalmas városban, lázas tevékenység váltotta fel. Gépe este kilenckor indult, nem késhetett tovább. Szaladt a folyosókon az elhasznált jegyek szőnyegén, megindítva a mozgó járdákat és lépcsőket a napsütötte felszín felé.

Mielőtt kiért, megtorpant egy fali telefonfülke előtt, hogy felhívja a repteret. Egy pillanatig tétovázott, attól félt, hogy a készülék nem működik.

Boldogan hallotta a tonalitást. Végre egy remény, hogy sikerül kapcsolatba lépni az élők világával! Lelki szemeivel látta főnöke irodáját, amíg hallgatta a csengetést és kereste gondolatai között a legfontosabb kérdéseket.

Megállás nélkül csengetett, de a vonal másik végén senki nem válaszolt. Újra a félelem szorongatta. Ott is biztosan lecsapott a rejtélyes betegség.

Carnavon félt, egyre jobban félt a hiábavaló hívást félbeszakítva.

Újra a sugárúton, némi tétovázás után bement egy rádió szaküzletbe. A küszöböt átlépve meglepődött, mert a halotti csendet lágy zene váltotta fel. A televíziós képernyők egymás után feléledtek, de semmi képet nem látott.

„ Ez képtelenség” suttogta, „valóban képtelenség”, folytatta a keresést egy rádión a hangot a maximumra erősítve. Fütyülés és recsegés, a csillagok zenéje sértette fülét. Lázasan keresgélt a különböző hullámhosszokon, de London és Moszkva és a megszámlálhatatlan többi adó néma maradt. Egyetlen értelmes emberi szó vagy zene. Semmi más csak a világűr üvöltése és a magány.

Carnavon úgy sírt, mint egy eltévedt gyermek. Reménytelenül keresgélt a rádión tudva jól, hogy semmi más nem volt az éterben csak a csillagok érthetetlen zenéje.

Lassan eltűnt a nap a tetők mögött és Carnavon eltévedt. Mióta kijött a moziból az utcákon szaladgált és semmire nem figyelt, mert nem volt mire figyelni.

A város halott volt. Semmi nem mozdult. Senki a járdákon, semmi az úttesten az összetört vagy parkoló gépkocsikon kívül, nem volt egyetlen lény, egy ruhafoszlány jelezve az eltűnt emberek létezését. Nem vette észre a mögötte abban a reményben loholó néhány kutyát sem, hogy talán örökbe fogadja őket.

Nem voltak rendezett gondolatai. Kétségbeesetten keresett egy választ, de hamar rájött, hogy nincs. Valószínűleg soha nem lesz, és az emberiség eltűnése egy meleg júliusi délutánon örök titok marad. Mint ahogy Carnavon és kortársai valójában semmit nem tudtak a dinoszauruszok hirtelen eltűnéséről, az emberiség megsemmisülését egy titokzatos jövő fátyla burkolta be.

Mindent abbahagyott és nem kérdezte többé, hogy miért és hogyan a hihetetlen változás. Már azt sem kérdezte, hogy miért ő maradt életben? Időnként szerette volna ismerni a történtek okozóját pedig világos volt, hogy kérdéseire soha nem talál választ.

Carnavon nézte anélkül, hogy látná a jelzőlámpákat a néptelen útkereszteződéseknél. A mozdulatlanságra ítélt gépkocsik mintha egy elvarázsolt hercegre várnának, hogy életre keljenek. Minden örökké mozdulatlan volt csak a jelzőlámpák folytatták még színes táncukat a mély csendben.

Öntudatlan léptei utcája közelébe vezették.

Felocsúdva újra nézte a mozdulatlan világot maga körül. Lassan eltűnt a meglepetés okozta letargia.

A sugárút másik oldalán egy épületből fekete füst gomolygott. Valahol a ház mélyében lappangott a tűz és hirtelen rájött, hogy a világnak vége volt. Fékezhetetlen tüzek pusztítják a városokat és a megmaradt romokat a századok emésztik majd fel, az eső, a napsütés, a szél, az idő, a föld könyörtelen ellenségei.

Nem volt mit tenni. Soha nem hallja többé a tűzoltók szirénáját, csak nézte a növekvő tűzvészt a lenyugvó nap vöröslő fényében.

Első magányos estélyén nem akart kint maradni, így sietett haza mielőtt az éj végleg elnyelte az utcákat.

Otthona erkélyén eszébe villant, hogy az utolsó háború vége óta soha nem látta a várost így sötétbe borulva. Senki nem kapcsolta be az utcavilágítást, és az ablakok vakok maradtak. A világváros különböző pontjain felgyúlt tűz volt az egyetlen vöröses fény. Halotta a közeli tüzek ropogását.

A mindenség érzéketlenül nézte a civilizáció haláltusáját. Carnavon a csillagokat nézte. Csodálta őket, mint elődjei. Az volt a megérzése, hogy a szerencsétlenség a csillagokból jött. Hogy miért, erre nem talált magyarázatott.

„Mit érdekel mindez”, motyogta és visszament a fényesen kivilágított szobába. Nála és a negyedben volt még villany, nem tudni, hogy mennyi ideig. Nem vesztegette az időt, terveket szőve vacsorát készített.

Nem volt választás. Az elítélt városból menekülni kellett. Az égvilágon semmi nem kötötte — az emlékein kivül. Az életben maradáshoz más embereket találni indulásra kényszerítette.

Carnavon egy kis táskába gyömöszölt néhány nélkülözhetetlen holmit. Minden pénzét az asztalon hagyta, nem volt rá szüksége. A készülődést épp befejezte mikor a lámpa elaludt. A villany eltűnése, ami az élet forrása volt jelezte a civilizáció elkerülhetetlen végét.

„Mintha Isten hagyna el bennünket”, suttogta magának Carnavon. Újra fennhangon beszélt. Annyira nyomasztó volt a csend, hogy hangja magányát enyhítette.

Szokása szerint bezárta az ajtót, majd rájött, hogy mennyire felesleges és újra kinyitotta. Senki nem volt megtámadni vagy lopni. Egyedül volt, reménytelenül egyedül.

Nyitott szemmel feküdt az ágyon. Néhány pillanatig nem értette miért nem hallani a megszokott zajokat, a város megállás nélküli forrongását. De a valóság tudata hamar visszajött és fájó szívvel felkelt. Tudta jól, hogy utolsó óráit éli itt. Nem alszik többé a szobájában.

Az elhagyott gyárakból indult tüzek éjszaka elhatalmasodtak és egész városnegyedek égtek.

Nehéz, sötét füstfelhő takarta a napot és a tűz ropogása tisztán hallható volt a halálos csendben.

Nem veszíthetett több időt. Azonnal indulni kellett. Kocsit választott a garázsban s mivel kulcsa nem volt az indításhoz a drótokon babrált.

Összetört autók tömítették a reptér felé vezető utat s egy végtelen akadályverseny volt a néhány kilométer.

Néhány óra alatt megszokta a néptelen utcák, az üres házak, a mozdulatlanság látványát. Talált egy véletlenül szabadon maradt útszakaszt és jól haladt mikor majd felszaladt a járdára egy árnyékot látva maga fölött.

Szíve rémülten vert a mellkasában meglátva az újságokban annyiszor leirt hatalmas gépet. Egy repülő csészealj! Óriási mozdulatlan árnyék a házak felett, s olyan fenyegetőnek tűnt. Mintha egy átlátszó fényes remegő köd takarná, nézte Carnavon az ablakon keresztül a csillogó fekete gépet.

Félt. Fogalma sem volt miért maradt felette mozdulatlan, és az érzése az volt, hogy a gép utasai tüntették el az emberiséget.

Miközben nézte, a csészealj színe megváltozott. Az alsó rész vörös lett mintha láthatatlan tüzek melegítenék. Tudta, jól, hogy észrevették és félt megindulni. De még jobban félt egyedül, védtelenül az ismeretlennel szemben. Leírhatatlan pániktól hajtva gondolkodás nélkül kiugrott a kocsiból és rohant a legközelebbi ház felé. A kapu alatt biztonságban érezte magát.

Néhány percig remegve várakozott a lépcsőházban majd az első emeletre ment. Hiába próbálta az ajtókat kinyitni. Csak az egyik felsőbb emeleten talált egy nyitott lakást.

Egyenesen az utcára néző ablakhoz ment nem törődve a berendezéssel és a függöny mögé rejtőzve kutatta az eget. Ott volt kihívóan, mozdulatlan az űrhajó, de színe megváltozott. Újra fekete, átlátszó ködbe burkolódzott.

Egy váratlan tik-tak terelte el figyelmét a csendben. Tekintete egy Big-Ben utánzatos inga-órára esett, az élet zaja, egy az értelmét elveszített lakásban.

Az inga mozgása elbűvölte Carnavont. Mióta egyedül volt, most érezte életében először az idő múlását. Miközben a civilizáció körülötte összeomlott, az idő elveszítette a valóság értelmét. Időnként csak azért hallgatta óráját, hogy emberi hangot halljon és enyhítse egyre súlyosabb magányát.

Képtelen volt figyelmét elfordítani az inga egyhangú hintájától. Úgy tűnt mintha kikapcsolódott volna a valóságból s mikor újra az ablakhoz fordult, az űrhajó, a csészealj eltűnt.

Ideges volt. Menni akart, véglegesen elhagyni ezeket a halott köveket. Folytatta útját a reptér felé ahol az emberek hiánya még feltűnőbb volt, mint a városban.

A hatalmas üres termek, a mozdulatlan mozgó járdák és lépcsők, az újságok a bódéban, ahol senki nem vásárolt többé semmit, az utas felvevő pultok körül az elhagyott csomagok tömege a mérlegen, az eltűnt világ emlékei életében először jelezték az értékek hiábavalóságát.

Minden mozdulatlanságba dermedt, mert nem volt villany. Felment a főnök irodájába. Asztalán megtalálta repülőútja tervét egy nyitott cigarettás doboz mellett. Minden megdermedt az események pillanatában. Az volt a különös érzése, hogy egyik pillanatról a másikra valaki belép és cigarettára gyújt, hogy a telefon csengeni kezd és a fax kattogva kihány egy csomó papírt.

Semmi nem mozdult.

Carnavon gépkocsin vizsgálta a kifutópályákat. Kettő hasznavehetetlen volt lezuhant és eléget gépek csontvázaival zsúfolva. A katasztrófa pillanatában le vagy felszállni készültek. A beszállóhelyeken több gép várta az engedélyt az induláshoz.

Egymás után alaposan ellenőrizte őket. Azon kívül, hogy senki nem volt a gépekben, minden szabályosnak tűnt. Akármelyik tengerentúli járat jó volt, de Carnapon dolgát nem siette el. A hangárokban és raktárokban hosszan keresett sikertelenül egy a hadseregben használt eszközt, egy bioszignált. Végül is rájött, hogy a város északi részén, a katonai bázison ezt könnyebben megtalálja.

Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy gépkocsin menjen a városon keresztül, mert szembe találta magát a rendőrség helikopterével.

Feje felett a rotor zaja fülének kellemes volt. Carnavon nézte az alatta elterülő várost. Északon a sok üzem fölött fekete füst gomolygott. Több helyen előnyomult a tűz s csak romok és házak csontváza maradt mögötte. Szerencsére megkímélte a hivatalos épületek nagy részét. De sehol semmi életjelt nem talált!

A folyón a céltalanul sodródó hajók a rakpartba vagy a hídpillérekbe ütközve dermedtek meg. Az autópályán nem volt más csak összetört gépkocsi. A közlekedés megállíthatatlan folyama végleg kiszáradt.

A katonai reptéren hasonló pusztulás képe várta. A pályákon összetört gépek, elhagyott gépkocsik, de semmi nem lepte meg. Az újdonság megszokottá vált.

Amikor végre megtalálta a szükséges műszert, a nap már eltűnt az antennákkal tűzdelt épületek mögött.

Visszafelé menet, a kékes-szürke ködbe és füstbe borult város még titokzatosabbnak tűnt.

Késő volt már mikor leszállt reflektora fényburájában. Soha senkinek nem volt alkalma a repülőteret ilyen félhomályban látni. Zseblámpa fénye vezette a szállodához, hogy egy valódi ágyban töltse az éjszakát.

Az egymás után nyitott ajtók mögött mindig megtalálta az utolsó vendég nyomát. Egy üres szobát keresett.

A lemenő hold és a csillagok fénye félhomályba burkolták a szobát. Pihenés közben gondolatai csapongtak. Az éj neszei megnyugtatták. A bútorok suttogása, az épület recsegése, egy vándorló buborék a csövekben, a falak éjjeli lehűlése, annyi minden, ami normális körülmények között lényegtelen volt, most az élet szükséges megnyilvánulásának tűnt.

Soha egyetlen ember nem élt át hasonló kalandot. Néhány barlangkutató megpróbált néhány hetet a mélyben tölteni egyedül, de az más volt. Elviselték az egyedüllétet, mert tudatuk volt a külvilágról. Telefonáltak, hallgatták a rádiót, előny, amit Carnavon végleg elveszített.

Úgy aludt el, hogy nem vette észre a színes fényeket kószálni a reptér felett.

Könnyű volt a bioszignál felszerelése az indulásra várakozó hatalmas gépre. A második pilóta helyét használta fel. Majd konzerveket és italokat tárolt. Könyveket is keresett, mert az újságok és képeslapok muzeális darabbá váltak. Néhány fegyvert is összeszedett a vám és a rendőrség irodáiban. Végül nem maradt más, mint lecsatolni az alagutat, amit az utasok használtak a beszállásra. Majd egy kézi lépcsővel sokáig kínlódva felmenni a gépre.

Nem volt könnyű elindulni egyedül, időjárásjelzés, másodpilóta és a szokásos technikai segítség hiányában, de nem volt más választás. Elhagyta az országot, a várost a visszatérés reménye nélkül.

Könnyen felszállt, a kifutópálya, az épületek eltűntek mögötte. Egy búcsúkör után még egyszer elrepült a néptelen hatalmas város fölött. Úgy nézte, hogy csökkentek a tüzek és a benyomása az volt, hogy nem semmisül meg teljesen.

Az óceánnak hátat fordítva kelet felé repült. Egyre magasabbra ment s az utazási sebességet elérve bekapcsolta az robotpilótát, így időnként volt ideje a felhőket és az elhagyott földet nézni.

A bioszignál néma maradt. Nem lepte meg annak ellenére, hogy élt benne a remény, hogy nem ő volt az egyedüli élőlény. Európa sűrűn lakott részeit repülte át.

Nem volt könnyű a tájékozódás. Sok időt és több száz kilométert veszített, amíg sikerült megtalálni, hol van? Kiválasztotta az utat, helyesbítette az irányt és várta, hogy életjelt talál.

Olaszország is lassan eltűnt mögötte a lenyugvó napfényben fürdő földközi tenger hullámaiban. Mielőtt elhagyta Európát, sikerült Athénban leszállnia.

Az éjjeli pihenés után a délelőtt nehéz volt feltölteni a tartályokat Athénben, majd kikerült egy vihart kis-Ázsia felett. A felhők betakarták Anatóliát. Kénytelen volt délnyugatra fordulni.

Negyedórával később újra a földközi tenger fölött repült déli irányba.  Elhagyta Libanont és Izrael légiterébe lépett. Mikor a bioszignál ciripelni kezdett, Carnavon nem hitt a fülének. Meglepetésében alig értette, hogy a jel erősödik. A hangja attól függött, hogy közeledett vagy eltávolodott a céltól.  Izgalmában kénytelen volt felvenni az oxigén álarcot, mert félt, hogy elájul. Már eltávolodott.

Majd alacsonyan többször átrepült a vidék fölött, hogy könnyebben meghatározza, ahol az élőlények voltak. Haifa közelében volt.

Gépét bezárta a reptéren és egy hangár előtt talált kis teherkocsin szállította holmijait és a fegyvert.

Nagyon halk volt a bioszignál. Az irány ismeretében, Carnavon tétovázás nélkül elindult az úton célja felé. Fogalma sem volt hány embert talál majd a faluban, a bioszignál nem tett különbséget egy vagy több élőlény között. Semmire nem gondolt, semmit nem képzelt, érkezése óta képtelen volt gondolkozni. Csak embereket akart találni, megszabadulni a magánytól és félt a jövőtől. A kocsi elhagyta az aszfaltot és földes útra tért. A jel egyre erősebbé vált. Néhány percre megállt.

Nem hallotta a madarakat. Bogárzümmögésen kívül semmi. A benyomás még tragikusabb volt, mint a városban. Azelőtt az eltűnt madarak adtak életet a vidéknek.

Valójában a környék nem volt olyan kihalt, mint elképzelte. Háziállatok, tyúkok és kacsák élelmet keresgéltek. A kutyák bizalmatlankodva nézték a zörgő teherautót.

Időnként megtorpant, hogy a bioszignált ellenőrizze, mert többször eltévedt. Végül is elérte célját.

Hunyorgott az erős napfényben. Tétova léptekkel, üres kézzel közeledett a ház bejáratában félig eltakart mozdulatlan alak felé.

Bizonytalanul megállt. E pillanatban az árnyék életre kelt és kiáltva szaladt feléje.

A nő magához ölelte. Ismeretlen nyelven gyorsan beszélt, de ez nem zavarta Carnavont. Minden idegszálával hallgatta egy emberi hang színeit.

— Boldog vagyok, hogy hallhatom.

Rajta volt a sor beszélni és kellemesen meglepődött mikor az asszony, ha nehézkesen is, a szavakat keresgélve angolul válaszolt.

• Mondja, kérem, mi történt, honnan jön és kicsoda?

— A nevem Carnavon és pilóta vagyok. Egész Európát átrepültem, embereket kerestem. Hogy hívják, mi a neve?

Judit gömbölyű arcát rövidre vágott fekete haj keretezte, kicsit telt teste és napsütötte bőre volt.

• Majd megbolondultam mikor észrevettem, hogy mindenki eltűnt. A férjem...
• Férjnél volt?

— Igen, volt egy fiam is. Egy kisgyerek. Judit a karjába kapaszkodott és együtt mentek a házba.

„Együtt élt a család, s most nincs senki! Magyarázza meg, könyörgöm!

Egymással szemben ültek a félhomályban és néhány napja ez volt az első alkalom, hogy Carnavon jól érezte magát. Evett és jóllakott.

— Nem tudom. Képtelen vagyok megmagyarázni. Már elmeséltem, hogy mi történt a filmszínházban. Ezzel meg kell elégednie Judit, pontosan annyit tud, mint én.

— Soha nem ismerjük meg az igazságot?

— Attól félek, hogy soha. Rövid tétovázás után kérdezte.

— Izraelita?

— Igen. Maga antiszemita?

Carnavon majdnem elnevette magát.

— Semmi jelentősége nincs már ezeknek a dolgoknak, Judit. A szavak elveszítették értéküket és jelentőségüket. Érti ezt?  A politikai eszméknek, rendszereknek, a tegnap még olyan fontos eseményeknek — s egy kis asztalkán felhalmozott újságokra mutatott, — semmi értelmük nincs ma már.

— Azt hiszem, hogy igaza van. Es most? Mi lesz belőlünk? A nő kutatva, lesütött szemű arcába nézett.

— Fogalmam sincs.

Hosszú csend ült közéjük. De az volt az igazság, hogy Carnavon nem tudott semmit csak azt, hogy fáradhatatlanul repülni akart, hogy megtalálja a véletlenül életben maradottakat.

— Gondolom, hogy elindulunk egy szép napon. Megtalálni az élőket. Ez az egyetlen lehetőségünk.

— És mi ketten?

— Mit, mi ketten?

— Maga és én. Úgy néz ki egyelőre, hogy mi vagyunk az utolsó emberi lények.

— Ez igaz. Carnavon hosszan nézte az asszonyt és tekintetét zavartan elfordította.

— Egy kellemetlen vallomást kell tennem Judit.

— Mondja csak. A nagy fekete szemek némán és mozdulatlanul nézték.

Nehezen formálta a szavakat. Carnavon erőszakot véve magán, átlépte az igazság küszöbét.

— Különleges erkölcsöm van Judit! Sok türelemre van szükség ahhoz, hogy... Értse meg, nem szeretem a nőket.

                                                           *

Egy jeeppel váltotta fel a kis teherautót és így néztek körül a környéken. Egyszer elmentek a reptérig is, hogy megmutassa a gépét. Carnavon megismerkedett a néptelen országgal hallgatva Judit magyarázatait. Egy szép napon mikor nézte a hegyek fölött manőverező repülő csészealjat, ezt a titokzatos gépet, amitől nem félt már, egyszerre mindent megértett.

— Judit, érti azt, hogy a civilizációnknak vége van? Hogy lassan visszaesünk a régi barbarizmusba? És ha lesznek gyerekeink, amiben reménykedem, úgy, mint a többi életben maradtnak, amit feltételezek, nem ismerik majd a kultúránkat!

„Egész életem során találok majd gépeket, de egy szép napon nem lesz több, mert képtelen vagyok egy motort megjavítani. Nem létező csodálatos találmányok vannak körülöttünk, mint a rádió, TV, a telefon és annyi minden más. Egy napon egy fogat kell majd húzni fogász nélkül! És a szülés? Egy ma már haszontalan technika kísértete között — mert a kórházak léteznek még, — kénytelen leszek magát segíteni, mert nincs több orvos.

„Lesz még konzerv éveken keresztül, de később, majd nem lesz mit enni. A földet kell, műveljük, mint őseink. Végeredményben semmit nem ismerünk és elveszettek vagyunk a kollektivitás nélkül.

„Mit tud csinálni?  Óvodát vezetni? De nincs több kisgyerek és semmire nem jók ismeretei. Mit tudok én? Pilóta vagyok. Haszontalan ismeret. Érti ezt Judit? A világ minden tudománya, a könyvtárak, laboratóriumok, üzemek a mi és utódaink rendelkezésére állnak, és képtelenek lesznek olvasni, mert arra a színvonalra estek vissza, ahol mi voltunk századokkal ezelőtt. Új írást kell találni, új kultúrát, új civilizációt. Újra hódítani a földet, mert elfelejtettük, hogy gömbölyű. Különben is mindent elfelejtünk majd, s csak legendák maradnak.

Egyre gyorsabban és hangosabban beszélt növekvő idegesség áldozataként. Nem vette észre, hogy Judit rémült szemekkel öklét szájára szorítva nézi.

— Ne haragudjon Carnavon. Ne féljen, és ne mozduljon, kérem... Maga lebeg!

Nem értette, hogy mit akart mondani, mert másutt voltak gondolatai, de önkénytelenül is ránézett, meglepve felkiáltott és a földre esett vagy ötven centi magasságból. Egy pillanatig bizonytalanul ingadozott, majd szóhoz jutott a meglepetés után.

— Lebegő állapotban voltam, kiáltott fel. Felfüggesztve a levegőben!

— Tudom, mert láttam, válaszolt a nő.

— Nem értem, semmit nem értek!

— Én sem értem Carnavon, nyugodjon meg! Mire gondolt?

— Hogy mire? Valóban jópofa. Arra, amiről beszéltem. Semmi másra. Talán...

Körülnézett és keresgélt maga körül.

— Talán, ismételte az asszony.

— Azt hiszem, hogy beszéd közben nagy erőfeszítésben voltam, hogy átlássam az egész kérdést. Fizikai és pszichikai erőfeszítés, de nem gondoltam erre...

Gondolatai gyorsabban vágtattak, mint a szavak.

„Meg kell próbálni Judit. De nem akarok újra lebegni, attól félek, hogy leesek. Könnyen baleset történhet. Nézzük csak, egy pillanatig tétovázott.

„Nézze azt a kerek követ a bokor mellett, s egy fejnagyságú kőre mutatott.

„Azt akarom, hogy elhagyja a helyét!

És a kő felemelkedett óhajának engedelmeskedve.

Képes volt mozgatni a tárgyakat! Judit előtt órákon keresztül játszott fadarabokat vagy köveket emelve. A tárgyak lassan vagy gyorsan mozogtak kívánságának megfelelően. Majd saját magán kísérletezett. Felemelkedett néhány centimétert, majd leszállt a földre. Bátorságot kapva egyre feljebb emelkedett. Kiáltott örömében és csak akkor hagyta abba a gyakorlatot, amikor berekedt.

— Magán van a sor Judit.

— Rajtam? Én nem tudok...

— De igen, maga is tud ugyanúgy, mint én!

Igaza volt. Az asszony is képes volt lebegni és mozogni a levegőben kívánsága szerint.

                                                            *

— Mit gondol?

Egymást nézve a késő esti órák árnyékában ültek a kertben.

— Semmit. Valószínűleg soha nem tudjuk majd, hogy mi történt és miért. Gondolom, hogy az események alkalmával valami a fejünkben megváltozott.

Carnavon a fák fölött felgyulladó csillagokat nézte. Nem értette, ami velük történt, és a jövőt sem ismerte. Pillanatnyilag mindketten fáradtak voltak. Lázas gondolataik eltévedtek a válasz nélküli kérdések között. Észre sem vették a csillogó korongot az égen, egy villám és eltűnt az éjben.

— Szomjas vagyok, mondta a férfi.

                                                             *

A gépparancsnok elküldte üzenetét.

„Kozmikus ügyelet a Galaxis vezérkarának. Az Örökkévalóság operáció első napja megkezdődött. A megmaradt lények megalapították az asztromentális civilizációt. Ajánlom az ellenőrzés folyatását a galaktikus ciklus végéig.”

Az üzenet, a gondolat felgyorsítva ment, majd elindult egy távoli galaxisba, ahol más feladatok várták.

.

                                                             *

Ki vagyok én?

Honnan jövök?

Semmit nem tudok.

Nem tudom honnan és mióta…mióta? Egy örökkévalóság. Nem volt semmi csak én.  A mindenség. Egyedül. Minden üres. Mozdulatlan. Az örökkévalóság. Csak a gondolat. Mindenre gondolni a magányban. Mindenre, ami lehet, végtelen lehetőségek. Mert időm volt. Időm van. A végtelen mögöttem és a végtelen előttem. A mozdulatlan semmi. Az abszolút mozdulatlanság. Én saját magammal és semmi emlékem nincs. Az álom…

Hirtelen elegem volt.

Emlékezem rá mintha tegnap történt volna. Gondolataim folyamán és milliárd évek kavargásában volt egy villám. Egy idea. Valósitani valamit!

Képes vagyok rá?

Megvalósítani valamit a semmiből?

Önmagam?

Én vagyok Minden, a Mindenség. Én vagyok az álom, de a mozdulatlan semmiben a gondolataim folyama végtelen mozdulatlanság volt. Egy örökös jeges hullám.

Ez volt a magány.

Csinálnom kellett valamit, alkotni valamit, hogy megtudjam, ki vagyok én? Honnan jövök? Hová megyek? Ez az, hová megyek? Hogyan lehet ezt csinálni? Alkotni hogyan? Semmi nincs, senki nem tudja megmagyarázni nekem, hogyan lehet alkotni?

Egyedül vagyok a gondolataimmal.

Gondolkoztam és váratlanul éreztem magamban egy kis meleget. Egy tűz volt, elképzelhetetlen tűz és tudtam, megértettem hirtelen, hogy szültem. Megszültem a Mindenséget. A valóságot.

Ez volt a tér-idő.

Ebben a pokolban találtam az újat, a létezés vibrációját, az életet.

Hallgattam és kerestem magamban és találtam végre egy pontot, majd egy másikat, majd néhány pillanatig számtalan mozdulatlan pontot. Hirtelen növekedni kezdtek, egyre gyorsabban, és én boldog voltam! Ez volt örökkévalóságom első alkalma érezni a boldogságot.

Én alkottam mindent és bennem léteztek akaratomtól függetlenül.

Nem dermedtem többé örökös mozdulatlanságban. Éreztem az idő múlását. Belső csendem átváltozott és gyerekes csevegést hallottam.

A galaxisoknak mély hangja volt. Az öregedő csillagok motyogtak, amíg a fiatalok a létezés kezdetén gyerek hangon csevegtek.

Értettem őket! Bennem voltak és én bennük voltam. Éreztem örökkévalóságom bennük, mikor még fiatalok voltak.

Bolond… bolond vagyok…

                                                  xxx

.

Shannen két hónappal karácsony előtt kezdte levelét írni a Télapónak. És az ünnepek előtt naponta érkeztek a leveles ládába színes katalógusok a játékvilág csodáit ajánlva.
A választás nehéz volt. Ezek az élethű babák! Minden alkalomra voltak ruháik, a pólyákról és háztartási készletekről nem is beszélve! És az elektronikus játékok! Végül, tíz nappal karácsony előtt levele elkészült végleges formájában. Persze, voltak benne hibák, áthúzás és javítás, ami nem volt meglepő egy hétéves kislánytól, de azért rendesen lemásolta a kiválasztott játékok nevét. A levelet szépen összehajtva borítékba tette és nagy betűkkel ráírta a címet: TÉLAPÓ AZ ÉGBEN.
– Anyu – hívta Shannen anyukáját. – Itt a Télapónak írt levelem. Ugye feladod a postán, Anyu?
– Persze kis angyalom – válaszolt anyja, egy szép szőke asszony. – Ígérem, hogy ma délután elküldöm.
Másnap délután Shannen sírva jött haza az iskolából.
– Mi történt kicsim – kérdezte anyja riadtan, és a kislány sírdogálva magyarázta.
– Robert! Hazudik Robert, hazudik! Elmondtam, hogy levelet írtam a Télapónak és Robert kinevetett, azt mondta, hogy buta vagyok. Képzeld, Anya! Szerinte nincs Télapó, nem létezik. És amikor magyaráztam, hogy a múlt évben láttam amikor hozzánk érkezett, azt mondta, hogy Apuka volt a Télapó, hogy az apukák öltöznek Télapónak.
– Nyugodj meg kicsim, nyugodj meg – próbálta vigasztalni az anyja. – Ez nem igaz, persze.
És este, amikor a szülők egyedül voltak, sokáig beszélgettek. A férje megígérte, hogy beszél majd a kislánnyal, és elmeséli neki a Télapó legendáját.

                                                                      *

– Láttad?
– Mit?
A Felmérő és elválaszthatatlan társa az Álmodó, több milliárd éve utaztak a mindenségben a galaxisokon keresztül, a csillagok között keresgélve. Nem messze a Földtől, a Szaturnusz szomszédságában voltak. A naprendszer Felmérő széttárt lábai között volt, és előrehajolva egy pontra mutatott.
Álmodó egy halkan síró kislányt látott az ágyában, és felébredt kíváncsisággal, tétovázás nélkül osont a fejébe.
– Miért sír? – kérdezte Felmérő.
– A nem létező Télapót várja – ráncolta homlokát Álmodó.
– Biztos vagy benne? – mosolygott társa.
– Igen. – Álmodó lassan elhagyja a gyermek szellemét és újra elfoglalja helyét útitársa mellett.
„Álmokra és csodákra van szükségük.”
– Akkor holnap este…
– Inkább éjjel.
– Jó, akkor éjjel – és hosszan nézik a kislányt.

                                                                      *

Az apának nem volt bátorsága felfedni Télapó titkát.
– Jövőre, amikor idősebb lesz. Várjunk még egy kicsit, maradjon ártatlan, ha lehet, magyarázta a feleségének.
– Igazad van talán – volt az asszony válasza. – De most a bátyád lesz a Télapó. Ha nem vagy jelen az ajándék kiosztásakor, azt hiszi, hogy becsaptuk.

                                                                      *

Karácsonyi éj.
Shannen ágyában magához öleli bizalmas barátját, az elnyűtt kis pelusnyuszit.
A fenyőerdőben rejtőzködő, csendbe burkolózó kis faluban csak néhány ablakból szűrődött ki lámpafény, miközben az égen szikráztak a csillagok. S amikor a templom harangja a hívőket hívta az éjféli misére és mindenki elindult, különös tünemény játszódott az égen.
A Pic du Midi és a Meudoni csillagvizsgálók ebben az évszakban szokatlan csillaghullást regisztráltak.
– Nézzétek, ez varázslatos! – kiáltott valaki az égre nézve.
Miriád szentjánosbogárként hulló csillagot láttak az égen, minden irányból jöttek, hogy eltűnjenek valahol távol a fák fölött. És hirtelen egy fényszarvasok húzta szánkó siklott az égen.
Hangtalan közeledett a házak fölé, és mindenki látta a gyeplőt tartó nagy sziluettet.
Shannon szobájában fénybe burkolt, pirosba öltözött lény jelent meg. Nagy hasa volt, és fehér szakálla ellenére is, Shannon látta mosolyát.
Valóban nem hasonlított a papájára. Sokkal nagyobb volt és végtelen energia áradt belőle.
Ismeretlen földekről, távoli galaxisokból származó játékokat tett a fa alá, majd az ágyhoz lépet és kezét a fejére tette. Megmagyarázhatatlan érzés töltette el a kislányt. A szobát Télapó világította meg, és kint a falu arany fényben fürdött, amíg a szánkó és a szarvasok várták visszatértét.
Úgy ment el mint ahogyan jött. Miriád csillogó csillag sziporkázott nyomában mielőtt eltűnt az ég mozdulatlan csillagai között.
– Anyu, láttam a Télapót! – és Shannen megdöbbent anyjához simult.
„Valóban létezik! Robert tévedett…!
Ezen emlékezetes éjfél óta soha senki nem kételkedett többé Télapó létezésében.

                                                                 *  *  *

A szombámban az ablak elött állok és az eget nézem. Egy fehér vonalat húzó picike repülőgépet látok a végtelenségben. Vagy száz utas ül ott fent a gépben és én itt vagyok egyedül. A távolság. Ha ott lehetnék én is. Egy pillanat alatt. Egy álom. Egyszer talán. Egy szép napon talán képesek leszünk rá. Elképzelem, hogy évezredekkel korábban Athénban vagy Memphisben élve nézem az eget és látom a repülő madarakat, és én arról álmodom, hogy repülök, mint a madarak. Ez lehetetlen. És ma egyik országból a másikba repülünk és arról álmodunk, hogy a csillagokba megyünk. Egy szép napon talán. Száz vagy ezer év múlva képesek leszünk egy pillanat alatt a gépen ülni, ha erre vágyom a szobám ablakában nézve az eget, ahol egy repülőgép húz egy fehér csíkot.

 Elmenetele óta semmi nem változott a szobában.

Úgy mondta mindig, hogy elment, fenntartva azt a lehetőséget, hogy még visszajön. Senki nem mert ellentmondani, csak lopva figyelték.

Élete folytatódott, mintha mi sem történt volna. Reggelenként érzéketlen arccal nézte postáját, mintha egy nyaralásból küldött képeslapot várna. A szobáját elkerülte, de ha mégis elment az ajtó előtt egy pillanatra megtorpant, a kilincset nézte, majd folytatta útját.

Egy vasárnap délután mintha mágnes húzná, átlépte a szoba küszöbét és megcsapta asszonya parfümjének illata. Lecsukta szemét. Az alig érezhető illaton keresztül, érezte jelenlétét. Körülötte volt.

A félig leengedett redőnyön keresztül beszivárgott a napfény szeletekre vágva a homályt és látta a léptei nyomán felkavart porszemcséket gomolyogni a fénysávokban.

Körülnézett s mintha észlelné utolsó mozdulatait. A vetetlen ágyban a lepedők megőrizték teste formáját. Szokása szerint asszonya kitakaródzott s a paplan a szőnyegre csúszott. A párnán látható volt a feje nyoma és ott hevert a csomóba gyúrt, átlátszó hálóing. Az éjjeli szekrényen a ketyegő ébresztő ette az időt, mintha semmi nem történt volna. A papír zsebkendőn rúzs pirosa.

A kis íróasztalon néhány futtában odavetett szó egy tömbről szakított papíron.

A számítógép képernyője élettelen, vak szemével nézte a napfény szeleteket a félhomályban.

Reggeli köntösét hanyagul egy szék támlájára dobta, amíg egy papucs az ágy előtti szőnyegen, a másik távolabb, a nyitott szekrény előtt azt a benyomást keltették, hogy még jelen van. Lelki szemeivel látta amint idegesen ledobja papucsát mielőtt a szekrényhez libben lábujjhegyen, mint egy balerina.

Ruháiból testének csodálatos illata áradt a nyitott szekrényajtón keresztül. Érezte nőiességét, ahogy tétovázó ujjai cirógatták a könnyű női holmikat.

Megérezte jelenlétét.  A hónapok óta bezárt szoba levegője friss volt, feromonja, és egy megmagyarázhatatlan légkor életet adott a bútoroknak, mindennek.

Szívdobogása volt.

— Hol vagy?

Önmagának mormolt és az volt a benyomása, hogy asszonya kedves hangját hallja.

A szétdúlt ágyhoz lépett. Úgy érezte, hogy a részegítő illat erősebb lett, mint amikor testéhez ért és simogatta. Térdre esett a hideg ágy előtt és arcát a hajszálvékony ingbe temette.

Ebben a pillanatban a szíve megszűnt dobogni.

Másnap reggel a takarítónő így találta, s a nyomozók a nyitott ajtó ellenére is, érezték még a parfüm illatát.

                                                               *

Húszéves korában úgy siklott a hullámokon, mint egy balett-táncos. Valódi nevét senki nem ismerte, de az újságírók Surfing Jacknak keresztelték.
Mikor a tél nyárrá változott, megjelent a tengerparton. Seignosse, Hossegor, Labenne vagy Ondres tengerpartját Biscarostól Biarritzig a széltől és az óceán hullámtöréseitől függően látogatta.
A nyaralók felismerték a szörfölők között – nem a víztől és naptól szőkére fakult hosszú haja, vagy barna bőre és izmai miatt, hiszen százával láttak lebarnult fiatalokat –, hanem mert összeforrt a deszkájával. Széttárt karjaival, könnyedén előrehajoló, egyensúlyát kereső törzse félig guggoló helyzetben lovagolta a hullámzó óceánt, s csak akkor merült el mikor a habok elhaltak a homokon.
Csak a tengerről álmodott Surfing Jack. A versenyek hidegen hagyták. Nem akart érmeket és címeket, sem dicsőséget és világhírt. Nem volt ideje a csodálóihoz, s nem vágyott másra, mint a hullámokra. Táncolni rajtuk.
Átsiklott Santa Monica egymást követő végtelen hullámtörésein, vagy a félelmetes Hawaii vizeken. Akkor volt végtelenül boldog, amikor hadnagyságú alagútban siklott, amivel csak a legnagyobbak merészeltek szembenézni. Egy hullám, amit „Jawnak” hívtak. Kevés alkalma volt ilyen találkozásra.
– Képzeljetek egy 15 méter magas hullámtörést – magyarázta lelkesen barátainak egy asztal körül, és itta gyümölcslevét.
– Ez egy szamárság Jack! – Egyik szörfös barátja úgy találta, hogy túlzott. – Senki nem látott még húsz méteres hullámokat a part közelében! Arról nem beszélve, hogy képtelenség kijönni ebből a tajtékzó vízből, mert az összeomlás pillanatában a víz súlya halálos!
Pedig erről álmodott. Szilárd meggyőződése volt, hogy képes legyőzni minden nehézséget. Este, szemeit lecsukva, csodálatos hullámokat látott, a leírhatatlan zaj magába ölelte és érezte a sós cseppeket ajkain. Amíg egy szép napon…
Szerda volt. Labenne strandján az ég kivételesen tiszta volt. Körülötte a napfény, sirályok kiáltozása és a tenger morajlása.
Kora reggel kevesen voltak. Nyaralók még nem feküdtek a homokon, az üres parton csak néhány halászt és szörföst látott.
A szélcsend majdnem teljes, csak kicsi habfodrok voltak. Csalódott volt, csak dacból, és lelkiismerete megnyugtatására szaladt a vízbe. A deszkán fekve vadul evezett. Egyszer visszanézett, és a távolság meglepte. A part már vékony vonallá keskenyedett. A megfordulás pillanatában vette észre a hullámot.
A távolban mintha egy fal emelkedett volna fel. Megborzongott, mert a vízfal megállíthatatlanul közeledett és hegyé változott! Nem tíz vagy húsz méter magas, úgy tűnt, mint egy százméteres fal! Soha nem látott ilyet! Mint egy cunami a Csendes-óceánban. Ez nem volt igaz, nem hihetett egy ilyen jelenségben a francia tengerparton.
Izmai adrenalintól feszülve várták a végzetes találkozást. Közeledett a pillanat, amikor a hullám gyökere a deszka alá siklik, hogy széttárt karokkal felálljon, mintha a vízfalhoz akarna támaszkodni, s félig guggoló helyzetében egy félelmetes átmérőjű vízalagútban találja magát.
Siklott benne? Repült? Képtelen volt megítélni a sebességet. Ott siklott egy távoli fény felé, bezárva a vízcsőbe. Körülötte a sima, zöldes fényben úszó vízfal azt a látszatot keltette, hogy egy katedrálüvegben áll mozdulatlanul, vagy mintha egy hatalmas üres üvegbe zárták volna be.
Körülötte borzalmas volt a zaj! Mély és végtelen moraj, mintha száz lökhajtásos gép akarná dobhártyáját szétszakítani.
Mennyi ideig siklott? Hosszú percekig, biztosan. Nem érezte az idő múlását, és képtelen volt gondolkozni. Minden erejére és tudására szüksége volt, hogy suhanjon, megtartsa egyensúlyát anélkül, hogy a csillogó falra ragadjon, mint egy légy.
Az alagút összeszűkült, s a vízfal elvékonyodva elveszítette zöld üvegszínét. A folyékony katedrálisboltozat eltűnt fölüle, átadva helyét a felhőtlen kék égnek. Újra minden normális lett. A turbinák üvöltése a szél dalává változott, és ismét látta a partot. Közel volt. Lassan siklott, ingadozva a csendesülő hullámokon, és állva maradt a néhány centiméteres vízben a homokpartnál.
A parton volt, de nem a Landesi tengerparton. Surfing Jack remegve lekapcsolta bokájáról a deszkához fűző kötelet, és a száraz homokra lépett. Olyan hosszú egyenes parton volt, mint ahonnan elindult, de homokdombok, nyaralók, halászok és szörfösök nélkül. Nem ismerte meg Labent.
A finom homok lassan hagyta el a tengert, hogy vad mezővé változzon. A távolban néhány fa, s fölötte átlátszó kék ég. A nap magasan volt a kora reggeli órához képest. Távolabb egy házat látott, s a nyitott ajtóban egy félmeztelen, magas férfi állt. Kezét ernyőként a szeme fölé emelte a vakító napsütésben.
– Jó volt Jack? – kérdezte, amikor a közelébe ért.
– Nagyszerű! Igazán egyedülálló élmény volt – lelkesedett a fiatalember, és az ismeretlent mustrálta. – Igen, valóban nagyszerű – ismételte. Majd meglepve kérdezte.– Honnan ismeri a nevem?
– Ismerlek, mert bátor vagy!
A valóságban a ház egy kunyhó volt, csak arra jó, hogy a deszkákat tartsák benne.
– Hol vagyunk? – kérdezte. – Nem ismerem ezt a partot, hiányoznak a dűnék is… És a többiek? Hol vannak a többiek? Eltűntek a halászok is! És ezek a hullámok? Nem ismerek ilyen méretű hullámokat.
– Nem álmodtál hatalmas hullámtörésről?
– Persze, de hol vagyunk?
– Másutt – válaszolt az ismeretlen. – Félsz?
– Félni? – A kérdés meglepte, és a hihetetlen alagút, és a megváltozott tengerpart ellenére sem félt. A szelíden mosolygó magas férfi látása megnyugtatta, nem tudni miért. Egy pillanatig sem képzelte, hogy valami veszély fenyegeti.
– Akarsz még siklani? Nézd ezeket a hullámokat! – Az ismeretlen az óceánt nézte. Jack visszafordult és nézte őket közeledni a távolból.
– Lehet?
– Mehetsz, menj! – bátorította az ismeretlen.
Órákon keresztül szörfözött. A hullámok percnyi pontosan érkeztek, s ő meglovagolta őket. Később az ismeretlen mellette siklott a vízen a deszkáján hajolva. Búcsút intett, de ő nem tudott válaszolni, mert egy újabb, a mélyből jövő hatalmas hullám emelte deszkáját. Mint reggel, ismét a félelmetes állkapocsban találta magát, a kőkemény, zöld fényben csillogó alagútban, a láthatatlan repülőgépek fülsüketítő zajában.
Siklott, bizonytalan egyensúlyát tartva, széttárt karokkal, félguggoló állásban, a deszka az alagút vége felé suhant. Feje felett a hullám vékonyodó taraján átderengett a napfény. A láthatár megnyílt előtte, és észrevette a landesi tengerpartot. Messze volt az őrzött parttól, ahol a turisták napoztak még a késő délutáni órákban is.
A fodrozó hullám elhalt alatta. A homokon ülve nézte a lenyugvó, vörös napkorongot. Nem értette, mi történt. Az a kellemetlen érzése volt, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog történt vele. Nem felejtette el, hogy reggel két halászt látott a parton. Majd egy soha nem látott hullám jött felé, és senki más nem volt csak ő, a többiek eltűntek. Majd találkozott az ismeretlen férfival, aki azt válaszolta, hogy: „Másutt” vannak, és gondolatban újra átélte lovaglását a szelídíthetetlen habokon.
„Hihetetlen, hogy az egész nap elmúlt” – gondolta. „Csak néhány óra.”
A deszkával a hóna alatt, gondolataiba merülve kereste elhagyott holmijait. Mindenki elment már. Az óceán csillogó sima tóvá változott.
Később gyerekes büszkeséggel mesélte barátainak találkáját élete legnagyobb hullámával. Szerencsére elhallgatta az ismeretlen tengerpartot, és nem beszélt ott élő új barátjáról sem, mert senki nem hitte történetét. Még a barátnője sem.
– Ne mondj butaságokat, kérlek! Ma reggel semmilyen hullám nem volt! – Egyik társa sem hitte egyetlen szavát sem.
– Jobb lesz, ha beismered, hogy egy nővel voltál!
Azután csak egyedül ment a partra. Utazott változatlanul, különböző versenyeket nyert Durbanban, Santa Monicában vagy a Hawaii szigeteken, de senki nem hallgatta történetét egy katedrális nagyságú hullámról.
Mindig ott volt a bárokban, ahol a többi szörfös összejött, de akik ismerték, elfordultak tőle, és nem maradt más hallgatóság, csak az ittas törzsvendégek.
Egy évvel később újra a Labeni tengerparton volt. Egy év utáni ár-apály és viharok után nem volt semmi lényeges változás. A régi betonerődítményeket talán jobban befedte a homok, a homokdombok alját a víz talán jobban kimosta, és a polgármesteri hivatal újabb falépcsőt csináltatott, megkönnyítve a turisták életét.
Egy reggel Surfing Jack a parton ült deszkája mellett. A többiek még nem érkeztek meg. Háta mögött a nap lassan dugta ki fejét a fenyők mögül…
Egy évvel később, története még neki is valószerűtlen volt. Álmodta talán? Vagy a képzelete játszott vele? Fogalma sem volt. Érteni akarta az érthetetlent, meggyőzni önmagát, hogy nem álmodott.
Mikor a nap a vállát kezdte égetni, deszkáját a bokájához kötötte és ráhasalva vadul evezett. Végzetét, a hullámot kereste…

***

Sally

Sally szépségével csak butasága volt egyenlő. Csodálatos fekte bundája úgy csillogott, mint tekintete, amikor úrnőjére nézett.  Annyi minden volt ebben a tekintetben. Végtelen  szeretet, vak bizalom és valami megmagyarázhatatlan érzelem, mint a megértés.

Nem tudom, hogy valóban buta volt-e? Ritkán láttam, néhány alkalommal és csak rövid ideig. Amikor először mentem Almához, ő mondta, hogy:

„Sally buta, ne zavartassa magát!”

Én csak azt vettem észre, abban különbözött az általam ismert többi kutyától, hogy Sally fütyült rám. Nem üdvözölt farkcsóválva, nem szagolgatott. Ott maradt a szalonban velünk. Tekintete úgy siklott át rajtam, mint a többi bútoron, majd egyenesen úrnője felé ment. Vagy talán istennője felé? Tekintetében láttam a szerelmet. Az volt a benyomásom, hogy egy simogatást kérve mosolygott.

– Jól van, hagyj minket békén, Sally! De Sally nem mozdult, tekintetét Almára szegezve, farkát csóválva mosolygott.

– Látja ugye? Mondtam már, hogy a világ legbutább kutyája. Semmit nem ért. Sem leülni, sem lefeküdni, panaszkodott Alma, amikor felállt, és nyakörvénél fogva az ajtó felé húzta.

Nem volt szófogadó, ez igaz. Élete úrnője körül forgott. Egyetemista fiát is úgy kezelte, mint egy közönséges látogatót.

Reggel hétkor Sally és Alma lementek egy félórás reggeli sétára, majd nyolc után, úrnője dolgozni ment. Induláskor Sallynak joga volt egy fejsimogatásra és néhány gyengéd szóra. Mikor bezárult az ajtó, a kiskutya a dívány elé feküdt, ahol esténként Alma olvasott. Helyét csak akkor hagyta el, amikor megszomjazott, vagy ropogtatni akarta a kroketteket.

Mikor öt óra felé a fia megérkezett, nem üdvözölte, csak szemeit nyitotta ki. Azt hiszem, hogy bárki, még egy idegen is bejöhetett a lakásba, Sally nem törődött semmivel, nem őrizte a lakást. De délután hatkor Sally, aki nem tudott írni, olvasni és mégkevésbé számolni, az ajtó elé feküdt. Orra két első lábán pihent és szemeit lehunyva, fülei az égfelé meredve, várt.

Hétkor, mikor a kulcs nyitotta a zárat, Sally állva várt, mosolygott, szemei csillogtak, és farkát csóválta. Boldogságtól sirt istennőjét látva. Elfojtott ugatással és nyüszítéssel szemeit lehunyta, mikor az imádott kéz szemei közt simogatta fejét.

Mikor esténként Alma elment, Sally az ajtó elött nyugtalankodott és nem aludt el. Mikor a felvonó megállt az emeleten, vagy elment valaki az ajtó elött, Sally állva várt. A feje, a fülei, egy vàrakozo kérdőjel voltak és tekintete mozdulatlan, szinte hipnotizálni akarta az ajtót. És mindig levert volt, mert senki nem jött.

Minden éjjel az ágy elött aludt, mint egy szőnyeg. Soha nem akarta elhagyni a nőt, aki örökbefogadta, mint újjászületett kiskutya. Együtt éltek szimbiózisban éveken keresztül, amig egy szép napon…

Alma hosszan beszélt a fiával, hangja ideges volt és Sally érezte, hogy úrnője félt. Egy kis bőröndöt preparált. Sally árnyékként követte a lakásban és semmit nem értett.

Reggel szokás szerint lementek egy hosszú sétára a szomszédos kis parkban a templom körül. Szép idő volt, kellemes nap.

Mielőtt elindult kis bőröndjével, letérdelt Sally elött, ami szokatlan volt, fejét a fejéhez szorította selymes orrát simogatva, érthetetlen szavakat mormolva. Sally nem értette, amit mondott, de érezte érzelmeit, a szeretetet. Egy utolsó simogatás, egy szokatlan kis puszi a homlokán és Alma elment a bőröndjével.

Indulása után Sally nyugtalankodott és nem találta helyét. Kezdetben idegesen sétált a lakásban, majd újra elfoglalta helyét a dívány elött.

Hat órakor szokás szerint a bejárati ajtó elött hűségesen várt. A lift ajtó többször megnyilt, és emberek jártak a folyosón, de senki nem állt meg ajtójuk elött, és a kulcs nem fordult meg a zárban.

Hét óra után Alma még mindig nem érkezett meg. Nyolckor, egyre nyugtalanabb volt. Felkelt, orrát az ajtóhoz ragasztva, majd a szobába szaladt az ágyat nézni, majd leült a dívány elött.

Sally többször bement a szobába a fiúhoz, ahová Alma soha nem ment. A fiatalember szomorúan nézte a kiskutyát, és néhány érthetetlen szót mondott. Végül is lefeküdt a bejárat elött. Másnap, úgy reggel hét felé, az ajtó elől indult sétálni a fiatalemberrel. Más utcákon, ismeretlen helyeken.

Az istennő nem jött vissza. Szobja üres maradt, mint Sally élete. Egy szép napon feketébe öltözött ismeretlenek jöttek a fiúval, becsomagolni holmijait. Sokat beszéltek, és Sally csak nézte őket jönni-menni a csomagokkal, kiüríteni a szekrényeket. Senki sem foglalkozott vele.

Egy férfi kiment, és az ajtó véletlenül nyitva maradt.

Sally egy pillanatig tétovázott. A férfi hordta bőröndből Alma jól ismert illatát érezte. A választás könnyű volt. Orrával az ég felé Sally elhagyta a lakást, szaladva az utcán, eltűnt istennőjét keresve.

                                                xx

Az ablak alatt sétált. Majd minden nap ugyanabban az órában, lehajtott fejjel egy idős szolgáló kíséretében, mintha a járdán siklana. Vele és lángoló tekintetével sem törődött.Talán észre sem vette, hogy valaki csodálja.

Kicsi, vékony alakját nagy fekete kabát takarta. Csak a feje maradt látható. Ovális arcát sima, vállára omló sötét haj keretezte.

Már eltávolodott, amikor először megpillantotta haját és lebegő járását.

Másnap korán az ablak előtt ült és várt. Arcát akarta látni.

Szép, magas és sima homloka volt. Kissé hosszú orra mintha elnyomná vékony és érzéki ajkait a kicsi áll fölött. Az ajka szögletében öntudatlan csodálatos mosoly rejtőzött.

Álmait kísértette arca.

Minden reggel az ablak előtt várta a titokzatos mosolyú hölgyet. Vasárnap nem jött. Számára ez egy elveszett nap volt. Éjjel és nappal arcával élt.

Egy vasárnap reggel felvázolta az álomarcot és mosolyát. Hét közben emlékezetébe véste, amit látott és eltűnése után festeni kezdett.

Csak néhány napra volt szüksége, hogy a csodálatos arckép napvilágot lásson és életre keljen. Egyedül a mosoly hiányzott még.

Soha nem festett mosolygó arcokat. A hatalmasok, az Isten szolgáiról nem beszélve, soha nem mosolyogtak. Zordonságuk megtiltotta a derűt.

A nőket nem szerette, de ez a nő és mosolya számára újdonság volt. Úgy villant át az életén, mint egy időtlen mosolyú fantom.

Festményét nézte. Egy ecsetvonás az egyik ujjon, majd eltávolodott és hunyorogva nézte a majd nem létező mosolyt.

Életében először ő is mosolygott.

A mester szerelmes volt Mona Lisába.

                                                              *