‒ Kinyitotta a szemét!

Hallotta a női hangot, és egy nagy kékséget látott. Nem tudta, hogy mit, és nem értette, hogy miért mondta a nő, hogy a szemei nyitva vannak. Azelőtt csukva voltak? Hol volt most és miért?

Rengeteg kérdést akart feltenni, de erre képtelen volt. Orrában csövek, és valami kemény dolog a szájában fájdalmat okozott. Beszélni nem tudott és artikulált szavak helyett gyenge nyöszörgést hallott a fejében.

Majd rájött, hogy egész teste fájt. Nem elviselhetetlen csak kellemetlen, és amikor mozogni akart, nem tudott.

Miért?

Kétségbeesetten keresgélt emlékei között, mindhiába. Semmi választ nem talált. Olyan vastag köd borította gondolatait, mint ősszel a vidéki utakat.

Egy megfoghatatlan múlt kaotikus képei, arcok, és ismeretlen nevű ismert városok emlékei fárasztották. A feje fájt, és szemeit lehunyva álomtalan álomba merült

‒ Kapcsolja ki a mesterséges légzést!

Néhány nappal később szemei ismét kinyíltak. Orrából és szájából eltűntek a csövek, de változatlanul mozdulatlan volt. A fájdalom is enyhült. A plafon, vagy a mindig kék ég fölötte volt felhők nélkül. Egy nő énekelt halkan egy kellemes dallamot. A zene betakarta és meglepte, hogy értette a szavakat: „Perhaps, Perhaps…”

Emlékei közt azonnal megtalálta az énekesnő nevét: Doris Day.

Az arcra nem emlékezett még lehunyt szemmel sem, csak a névre. És a zene elárasztotta, magához ölelte, mint egy uszodamedence vize. Majd felismerte Dean Martin hangját és a jól ismert sanzont: „When you’re smiling…”

Minden figyelmét a dallamra összpontosította és nem figyelt az orvosokra.

‒ Kevésbé zavarosak a gondolatai, gondolom, hogy jól érzi magát.

‒ A kultúr-múzeum kollekciója valóban hasznos.

‒ Gondolja, hogy a korabeli zene segítségével megtalálja az emlékeit?

‒ Ebben reménykedem – volt az idősebb válasza.

‒ Láthatóan boldog – jegyezte meg az ápolónő, és az orvosok meglepődve nézték.

‒ Akkor szabadítsa ki a fejét, hogy ne csak a mennyezetet nézze.

Az álom ismét elnyomta és néhány órával később újra felébredt, ezeket a régi számokat hallva. Tekintetét változatlanul a mennyezeti látóhatárra szegezte. Fejét el akarta fordítani és most sikerült! Az első mozdulat. Teste többi része változatlanul nem válaszolt akaratának.

Egy ablak nélküli szoba. Lámpát nem látott. A falak és a plafon sugározták a kellemes nappali fényt. Fekvő helyzete nem engedte meg, hogy részletesen megvizsgálja környezetét, de egy óriásinak tűnő személy látványa megnyugtatta. Világos kezes-lábasban, arcát egy maszk takarta, még a szemeit is. Olyan volt, mint egy fantom vagy egy túlvilági lény.

Valamikor nagyon régen egy fényképes újságcikket olvasott földöntúli lényekről. Valószínűleg egy trükkös kép. Most egy valóság volt, amit a múltjában megtalált. Emlékei kifürkészhetetlen mélyéből kihalászott valami kézzelfoghatót, ami fonálként a múltjához vezette.

Lassan közeledett a fantom és föléje hajolt. Az üveg mögött egy nő sötét szemeit és hosszú szempilláit látta. Nem kisértet volt, sem túlvilági lény. Egy nő. Valami láthatatlan kapcsolóhoz nyúlt, és a feje lassan felemelkedett és a világ megnyílt tekintete elött. Nem tudta, hogy légpárnás ágyát szabályozta.

Semmi hatalma nem volt az időn. Nem tudta, hogy szellemének hosszú hetekre volt szüksége, hogy összeszedje gondolatait és emlékeit. Közben fizikailag egyre jobb állapotba került és egyre kevesebb cső kötötte testét.

Majd megtalálta nevét. Wolf Doyle. E perctől kezdve élete színes képei életre keltek. Leperegtek a múlt lényeges eseményei, csak az utolsó hónapok maradtak homályban. Tudta már, hogy súlyos beteg volt, a rák utolsó ciklusában, és az orvosok az ő óhaja szerint mesterséges kómába tették, hogy megszabaduljon az embertelen fájdalomtól.

Felesége mellette volt, homlokát simogatta mielőtt öntudatlanságba merült. Felnőtt gyermekei nem voltak jelen mert nem akarta, hogy ebben az állapotban lássák. Csak az asszony, mert a szerelmébe kapaszkodott.

‒ Hol vagyok?

Ijesztő hangja volt. Mély, morajszerű síri hangot hallott, oly kevéssé harmonikus, mint egy varjú károgása.

‒ Beszél!

A nő hajolt föléje. Már nem rejtette maszk, igy látta arcát és szemeit.

‒ Életre kelt a Los Angelesi Jan Fleming kórházban!

Szemeit lehunyva próbálta megemészteni a választ. Az életre keltés szót értette, de nem volt Jan Fleming kórház Los Angelesben. A várost jól ismerte, mert ott született.

Fejét elfordította, mert lépteket hallott, és két férfit látott.

‒ Az orvosai – magyarázta az ápolónő, és Doyle mosolyát nézte.

‒ Miért életre keltés? – Igen sok kérdésre várt választ.

‒ Mert gyakorlatilag halott volt – válaszolt a fiatalabb orvos. – Pontosabban, megfagyasztva.

‒ Fagyasztás? – Tekintetét érthetetlen félelem homályosította.

‒ Igen, ez egy új technika – magyarázta az idősebb orvos.

Minden fantasztikus volt. Életre keltés, fagyasztás, egy nem létező kórház, semmit nem jelentő szavak. Érezte, hogy megszabadult a láthatatlan béklyóktól és mozogni tudott, igy megkérdezte, hogy felülhet-e?

‒ Természetesen – válaszolt az ápolónő, és a légpárnát szabályozta.

Ülve látta a szobát. A falak, mint a plafon, égkék színű volt, mint az ápolónő és az orvosok öltözete.

Meztelen, sovány karjait és hófehér kezeit nézte. Beteges szín. Az ágyhoz és matrachoz akart nyúlni, de semmit nem talált. Nem kórházi ágyon feküdt, hanem a levegőben, alig egy méterre a világoskék parkett fölött.

‒ Vigyázat, idegsokk! – A fiatal orvos valamit megérintett a falon, és Wolf Doyle látott egy, a parketten, vagy fölötte sikló nagy kockát hangtalanul bejönni. Mozdulni akart, de karjai nem engedelmeskedtek. Egy tűszúrást érzett és eszméletét elveszítette.

Az idősebb orvos és a nővér voltak jelen ébredésekor. Doyle nem nézett maga alá, ahol nem volt ágy, és enni kért, mert éhes volt. Ez volt az első valódi étkezése, fáradtsága és álmossága ellenére feleségét akarta látni.

Orvosa és az ápolónő egymásra néztek.

‒ Gondoltuk, hogy tisztában van azzal, hogy hosszú ideig volt halott. Nagyon hosszú ideig – ismételte az orvos.

Doyle mozdulatlanul hallgatott, mintha visszatartaná lélegzetét, majd hirtelen kérdezte: – Miért?

‒ Mert nagyon beteg volt. Gondolom, hogy ezt nem felejtette el?

‒ Nem. Néhány hét vagy nap maradt számomra.

‒ Így van. A saját kérésére, mivel nem akart szenvedni, orvosai mély kómába süllyesztették.

‒ Erre is emlékezem. – Doyle hangja tisztábban csengett.

‒ Ebben a periódusban fizetett a felesége egy fagyasztásra specializált céget.

‒ Ezt nem értem, miért?

‒ Hogy kivárja azt a pillanatot, amikor az orvostudomány gyógyítani tudja a rákbetegséget.

‒ És ez a nap most elérkezett? – kiáltott fel Doyle izgatottan.

‒ Igen – válaszolta az orvos. – Ma már egészséges.

Egy pillanatnyi tétovázás után Cordas doktor föléje hajolt, hogy sovány keze vékony ujjait szorongatva átadja nyugalmát, mielőtt részletes magyarázatba fogott.

‒ Kedves Doyle barátom – kezdte Cordas, és tekintetével biztatta a lábadozó másik kezét simogató ápolónőt. – Meg kell magyaráznom a helyzetet, de arra kérem, hogy ne szakítson félbe. Rákban haldoklott és önkívülete alatt a felesége félmillió dolláros szerződést kötött száz évig tartó fagyasztásért. Abban az időben logikusan azt képzelték, hogy néhány évtized elegendő lesz megtalálni egyes gyógyíthatatlan betegségek kezelését. Úgy gondolták, hogy felolvasztás után a beteg visszatér az élők közé. Ez volt a maga helyzete. Sajnos, az orvostudomány semmit nem talált, és 98 évre volt szükség, hogy betegségét gyógyítani tudjuk. Most 2104-ben vagyunk. Megérti amit mondok, Doyle? Majd száz év telt el megfagyasztása óta. A felmelegítés részleteiről nem beszélünk. Elég annyit tudni, hogy minden biológiai és technikai ismeretünkre szükség volt, hogy életre keljen, miután kivettük a nitrogénfürdőből. Időközben sajnos a felesége valóban meghalt, a gyerekeik is, de egy idős unokája még életben van.

Hallgatása volt a válasz. Tétova tekintettel nézte őket, mintha nem látna semmit, majd lecsukta szemeit.

‒ Kérem szépen, hagyjanak békén.

Hangja fakó volt és teste dermedt, mozdulatlan, mintha béna lenne. Ezer gondolat cikázott agyában. Ébredés után kétségbeesetten kutatott emlékei között, hogy megtalálja a valóságot: a múltját. Most jobb lenne mindent elfelejteni, megszabadulni a végzetes valóságtól és visszasüllyedni a boldogitó semmibe. Mióta ismerte múltját és a jelent, tudta, hogy nincs jövője.

Valódi élete végtelenül messze volt, több fényév távolságban. Megfoghatatlan. Még egy kutyája sem volt. Blaky, a mérges kis patkányfogó, Bobby, a kis keverék kutyus a fehér állkendőjével és zoknijaival, vagy Bandita a farkaskutya. Sem a felesége, sem a gyerekek, sem barátok, munka vagy tervek. Semmi. Senki nem várta, senki nem ismerte létezését. Semmi nem volt csak a távolság miatt történelemmé változott emlékei.

Minden eltűnt. Nem csak az emberek, de a környezet is. Nem kérdezte, hogy mi történt ez idő alatt, mert tudta jól, hogy az ország, a város, ahol született és élte életét, minden megváltozott. Nem volt szükséges elképzelni ezt a folyamatot. Ez látható volt körülötte, mint a csodás légpárnás ágy és az orvosi eszközök.

Az emlékek. Csak az volt, csak az maradt, csak, ami elmúlt, és ez borzalmas volt! Ez egy valami, ami bennünk marad, de már nem létezik! Megtalálhatatlan! Ébredése óta kereste múltját, most meg szabadulni akart tőle és visszatérni a semmibe.

‒ Mit tettek velem? Mit tett a feleségem?

Utolsó szavait és csukott szemeit regisztrálták, mint minden percet, amit egyedül töltött. Nem tudta, hogy semmi intimitása nem volt, hogy láthatatlan készülékek ellenőrizték agyműködését, és egy szomszéd szobában a fali képernyőn vörös pontok jelezték gondolatai útjait óriásira nagyított agyában.

‒ Ájulás kerülgeti Doylet! Közbe kell lépni!

Cordas doktor egy másik orvossal és az ápolónővel lépett a szobába.

Doyle nem hallotta a kocka hangtalan közeledését, sem az emberek lépteit, de érezte jelenlétüket.

‒ Hagyjon kérem, menni szeretnék.

Nehezen lélegzett és hangja gyenge, de Cordas doktorra szegezett tekintetében energiaerő volt.

‒ Sajnálom Wolf, de ezt nem tehetem.

Orvosi etikáról beszélt, hogy miért akarta minden áron életben tartani, de Doyle közbevágott.
‒ Ne beszéljen morálról nekem! Megfagyasztani egy gyógyíthatatlan beteget egy évszázadon keresztül, nyugton hagyja lelkiismeretét?
‒ A felesége akarta…
 Gondolom, hogy gyorsabb felépülésre gondolt. Miért nem érti meg, hogy most nem vagyok itthon és teljesen idegen vagyok? Semmi kapcsolatom magukkal, az én időmben a Jan Fleming kórház gondolata sem létezett! Hagyjon menni doktor úr! Mennem kell!
Az utolsó szavakat minden erejét összpontosítva kiáltotta, és egy pillanatra felült, majd élettelen ruhadarabként visszaeset párnáira.
Az ápoló kocka nem mozdult, mert szíve nem dobogott. Csak az élőket ápolta.
‒ Valóban elment – suttogta Cordas doktor lezárva Wolf könyörgő szemeit.

                                                                                * * *

                                           1

Én bosszantalak, te bosszantasz… hogy honnan nézzük a kérdést ez a lényeg. Az állami hatóság vagy a szegény polgár szemszögéből.

A hatóság, – egy rongyos ingbe burkolt rendőr, fején egy kékre festett, amerikai adományból származó acél sisak nagy fehér PS monogrammal, mint post scriptum, foltozott civil nadrágban s egy piszkos zoknival fekete, magas sarkú spanyol torreádor cipőben. Íme a bosszantó.

És a szegény colon vadonatúj Fordjában gurul negyvennel óránként – az esős évszakban pataknak és a szárazban egy kiszáradt folyó elhanyagolt fenekének tűnő iszonyatos úton, – szigorúan betartva a motor bejáratási szabályait. Íme a bosszantott:

A rendőr fütyül. Mert van egy fütyülője is, egy pár acél bilincs és egy spárgával összekötött fabot.

A szegény gyarmatos megáll.

– Mi van főnök ? kérdezi kedvesen és megpróbál barnulni, hogy elfelejtsék, hogy fehérnek született.

– He, volt a PS intelligens válasza.

– Aha, nem ért franciául, állapítja meg a kliens és arca egyre barnul.

« Nini chef ?» kérdezi a helyi szvahili nyelven és rögtön kap választ.

– Füstöl !

– Mi ? Kiált fel és meglepetten néz körül, de nem lát semmi mást mint az omladozó benszülött kunyhókból kinővő elefánt füvet.

– Motocari, válaszol a PS ami azt jelenti: a gépkocsi.

– Az autó ? Hól ? Mi ? És a kocsiból kiugorva elvörösödik minden erőfeszítés nélkül. Persze semmit sem lát, a kocsi nem ég.

« Teljesen zavart a pasas, dörmögi, de szelíden kérdezi: mi füstöl ?

– Ott, és a PS kampós ujjait a kipufogóra szegezi, ahonnan – az igazat megvallva – egy átlátszó, éterikus füst száll ki a motor lassú ritmusára.

– Semmi baj öregem, vigyorog a fehér. Ez normális!

– Füstöl, állapítja meg újra a rendek őre és egyik zsebéből egy noteszt vesz elő és egy bic-et kér és várakozik. A fehér nem érti, hogy mire várnak és csökönyösen ismétli: Ez jó, füstölnie kell!

– Büdös, mondja a PS. Közben mellettük csörömpölve ballag egy teherautó spárgával felkötött fél sárhányóval; lámpáját valahol Paris és a Marne között veszítette el az első világháborúban. A motorház nyitva és az egyetlen éppen maradt sárhányón ülve egy jóember önti tölcséren keresztül egy demizsonból a hűtővizet. És ez a teherautó csörömpöl, füstöl és valóban büdös.

A PS nem hal és nem lát és nem érez semmit. Teljesen idióta és a noteszt nyújtja, amit a fehér ösztönösen elvesz átnyújtva személyi igazolványát.

A PS átveszi az igazolványt és fordítva olvassa teljesen üres és vérbebordult tekintettel.

– Jó, és visszaveszi a noteszt visszaadva az igazolványt. Ötezer frankra ítéllek.

– Te nem ítélhetsz el engem.

– Igen, köszönöm. Én ítélhetek.

– Merci, – és a fehér megértette, hogy épp olyan idióta lett, mint a többiek az örökös köszönöm és jóestékkel és a többi négerséggel.

« Neked nincs jogod ! »

– Fizetsz ?

– Nem fizetek. Ok ?

– Merci. Akkor adj négyezret !

– Arról szó sem lehet. Ötven frank !

– Jó, száz. Téged elitéltek. Gépkocsi füstöl !

– Nem, itt van ötven, és nyújt egy összegyűrt ötvenest mert végre megértette a dolgokat.

– Merci Papa, – modja a PS.

– Merci et bonsoir.

A fehér elindul a füstölő autóval megszabadulva aprópénzétől és a PS boldogan folytatja ellenőrző útját mert sikerült felbosszantani egy muzungut (fehéret) reggel nyolckor. És ez igy folytatódik. Én bosszantalak, te bosszantasz…és mindenki elégedett.

                                               * * *   

Anya kórházban van. Hanyatt fekszik mozdulatlanul, nyitott szemekkel. Nem
jön a szobába napfény a félig leeresztett redőny mögül. A falra akasztott tévé képernyőjén árnyékok surrannak. Szobatársa egy folytatásos darabot néz.
– Anya, jól vagy?
Az éltes asszony lánya az anyja fölé hajol.
– Itt vagyok, hallasz Mama? – Próbálkozik, és mély ráncokkal barázdált homlokát simogatja.
– Igen – válaszol, amely inkább egy sóhaj.
Lánya nem tud mit mondani. Tudja jól, hogy anyja nem súlyos beteg azon kívül, hogy benne jár a korban. Combcsontja tört el, a műtét jól sikerült. Gyógyulófélben van.
A csend öleli őket. Ő, aki annyira örült, hogy láthatja anyját, s aki szeretetlenséggel vádolta testvéreit, mert nem jöttek, szótlan marad.
Ezzel a mozdulatlansággal, a fáradt és közömbös arccal szemben tehetetlen zavarban van.
Mire gondol? Mi van a mozdulatlanság, a mély ráncok, a homlok mögött? Milyen rég eltemetett emlékeket talál? Mit szemlél fáradt szemeivel?
Érzi távollétét, és ez őrjítő az asszonynak. Sajnálja már, hogy jött, tudja, zavarja anyját, jelenléte nemkívánatos a szobában, egy a folytatásba merült ágyszomszéd, és egy emlékeibe merült öregasszony között.
– Holnap, Anya. Holnap visszajövök, suttog, és választ nem várva elhagyja anyját.

A Tshatsiról elnevezett katonai tábor közepén volt a börtönünk. Hosszú, földszintes épület néhány irodával és a mi fogdánk. Elég nagy egy nappali szobának, de kicsi huszonhat ember számára. Csak két nyílása volt: egy vasajtó, s a rácsos, üveg nélküli ablak. Az épület bádogteteje a forró napsütésben a helyiséget gőzfürdővé változtatta, ahol huszonhat ember, huszonnégy fekete és két fehér izzadságában fürdött.

A másik fehér egy légitársaságnál dolgozott, és egy repülőjegyhez fűződő szélhámosság áldozata volt, amit a központi kormány nem akart kifizetni.

Ami engem illet, én 96 láda pezsgő árát kértem a provinciális kormányzótól, aki csökönyösen ajándéknak tekintette.
Közöttünk volt egy betiltott politikai párt vezetője és aktív képviselő a letartóztatás pillanatában. Húsz évvel később az ország elnöke lett, de abban az időben jövendő rangja még az idő titka volt.

A többiek csak névtelen tyúktolvajok vagy kocsmai verekedések résztvevői voltak. Kivéve egy idős embert közöttünk. Sovány, mint egy csontváz, fogatlan arcát ezer ránc szántotta, de élénk és szúrós tekintete volt. Ritkán beszélt, hosszú hallgatásokba burkolódzott.

Az ajtó mellett a wc-nek nevezett vödör. A fal mellett egy dobogószerű fa emelvény. Ez volt az ágyunk. Egymás mellett feküdtünk, mint egy szardíniás dobozban.
Félmeztelen lustálkodtunk egész nap. Egyesek az ágyon ültek, vagy feküdtek, mások az ablakrácshoz szorították orrukat, friss levegőt keresve.
Az ablak alatt egy nagy kondér langyos ivóvíz, ütött-kopott fémbögrével. Reggelenként két önkéntes, mondhatni boldogan, ment a vízért és cipelte a teli vödröt.
Naponta egyszer, úgy tíz óra körül, őreink egy félórára kiengedtek bennünket. Ennyi időnk maradt mosakodni a hosszú, beton medencére hajolva. Egy csomó vízcsapból csurgott a langyos víz, de jól esett tiszta levegőt szívni a leírhatatlan bűz után.

Napközben mindenről beszélgettünk. Politikáról, üzletről és különböző eseményekről. Déltájban az asszonyok hozták az ebédet. Ki egy fazék bungát, ki egy nyitott szardíniás dobozt pili-pili szósszal. Majdnem láthatatlan őreink kinyitották az ajtót. Mindenki evett.

Fehér társamnak egy étteremből hozták az ebédet, amit megosztott velem. Itt mindnyájan valóban testvérekké váltunk.

Napnyugta után minden megváltozott, és szenvedésünk más formát öltött. A kibírhatatlan hőséget minden átmenet nélkül az éjszaka hidege váltotta fel. Szerencsére nem voltunk az Egyenlítőn, különben megfulladunk a borzalmas hőségtől. Itt, ahol mi tartózkodtunk, a hőmérő könnyen húsz fokot is eset, újabb 12 óra szenvedést biztosítva a jeges helyiségben. Felvettük ingeinket, és megosztottunk néhány használt takarót. Szerencsére magammal hoztam egy rövid ujjú pulcsit, így elkezdhettük az afrikai falvak virrasztását, füstölgő tűz és csillagfény nélkül a mély sötét éjszakában, amit nem világított meg az ablakból szűrődő halvány derengés.

Kezdetben mindenki beszélt, majd lassan, egymás után ránk szállt az álom csendje.
Egy délután észrevettem, hogy ex-képviselőnk néhány szót vált a csontvázszerű vénemberrel majd feláll, és az ablakhoz megy. Amíg félhangon beszéltek, a többiek elhúzódtak, majd mindketten újra elfoglalták helyüket közöttünk. A véletlen úgy hozta, hogy az ex-képviselő és jövendő államelnök baloldali szomszédom volt, míg fehér társam a másik oldalon feküdt.
Hallgatott a képviselő, pedig éreztem, hogy beszélni akar velem. Szótlanul vártam, türelmesen.
— Nem tudja, hogy mikor engedik ki? – Halkan beszélt, kértem, hogy ismételje.
— Fogalmam sincs, válaszoltam. Tudom, hogy barátaim már közbenjártak illetékes helyen, de ismeri a helyzetet. Tudja jól, hogy nálunk minden lassú. Hosszú időbe telhet, amíg a papírok ide érnek.
— Látom, hogy reálisan látja a dolgokat. Szeretném megkérdezni: akar velem jönni?
— Magával?
— Nem, nem ezt akartam mondani. Velünk együtt, mindnyájunkkal!
— Ha jól értettem, elmennek?
— Igen. Éreztem a félhomályban rám szegezett tekintetét, és tudtam, hogy igazat mond.
Gondolkodás nélkül beleegyeztem.
„De fogalmam sincs, hogy mit kell tenni?”
— Ne kérdezzen semmit, pillanatnyilag semmit nem tudok mondani. Csak kövessen bennünket. Ne tegyen semmit, utánozzon minket, és hallgassa Dikukut.
— Dikuku? Ki az?
— A vén varázsló.
Nem válaszoltam, mert meggyőződésem szerint a világ összes varázslója képtelen kinyitni a vasajtót anélkül, hogy ne zavarja fel az egész katonai tábort, mint egy darázsfészket.
— Rendben! Csak jelezze az indulást.
Gondolom, hogy megértette, hogy nem hittem neki, mert megfogta a karom. Soha nem engedett meg senkivel ilyen közvetlenséget.
— Nem kívánom, hogy higgyen nekem. Csak annyit kérek, hogy utánozzon bennünket, és tegye azt, amit mi teszünk. Megbízom magában.

Nagyon lassan telt az este. Fogalmam sem volt az idő múlásáról, mert letartóztatásom pillanatában egy katona elvette a karórámat.
Az éj valóban nagyon sötét volt. Nehéz felhők kergették egymást az égen, és vihar előtti csend feküdte meg a tábort.

Ebben a furcsa légkörben szólalt meg Dikuku.
Lassan egy szót mondott: Simba*! Mindenki elhallgatott, és furcsa feszültséget éreztem a levegőben.
„ Simba szép, erős, fiatal és magányos volt. Megéhezett és vadászni ment. „
A pillanatnyi csendet a körülöttünk ülő emberek halk torokhangú mormolása törte meg. Ritmikusan ismételték: Sim-ba, Sim-ba…
Nem tudom milyen kényszer hatása alatt ismételtem én is kórusban a többiekkel.
„Simba a napégette szavanna levegőjébe szimatolt, s érezte egy áldozat szagát.”
Miközben Dikuku mesélt, mi megállás nélkül ismételtük: Sim-ba, Sim-ba, őrizve a ritmust, de a moraj egyre erősebb lett.
Képtelenség elmondani, mit éreztem. Mintha egy varázslat ragadna el, hipnotizálva ismételtem: Sim-ba. A kórus moraja elnyomta Dikuku hangját, és beszéde érthetetlenné vált.
…Sim-ba…Sim-ba…
Egy ismeretlen erő kényszeritett, hogy az éjszakában láthatatlan emberekkel egy ritmusban mozogjon törzsem előre-hátra.
A hangok hihetetlen erővel ellenállhatatlan hullámként zengtek, és mintha láthatatlan erők vibrálnának körülöttem. A levegő újra felmelegedett. Nem éreztem, hogy hideg van. Senki nem fázott. Izzadságban fürödtem, és a verejték csorgott a homlokomon, miközben üvöltöttem: Sim-ba…Sim-ba…

Hirtelen csend lett. Úgy emlékszem, hogy Simba megölte áldozatát, és tekintetem a csillagos égre emeltem!
Kint voltunk!
Másutt voltunk!
Huszonhat férfi állt a szavannában. Néhány csenevész fa árnyékát láttam a csillagfényben, hallottam az afrikai éj csendjében a tücskök és más bogarak zenéjét és egy rettegő majom kiáltását. Az éj ezernyi zaját. És hallottam egy szúnyog énekét is.
— Szabadok vagyunk! – Hangom remegett, és a képviselő ujjai karomat szorították.
— Nem hitt nekem!
— De hogyan?
— Ne kérdezze, fogalmam sincs. Ez Dikuku titka.
— És most mi lesz?
— A falujába megyünk, mert nincs nagyon messze. Nem érzi a tűz szagát?
— És azután?
— Azután majd mindenki hazamegy. Maguknak találunk egy kocsit, nyugodjon meg.
— És a katonák?
— Ne törődjön velük. A katonák már mindent elfelejtettek. Senki nem emlékszik ránk.
— Azért, mert Dikuku?
— Dikuku haza akart menni. Nem mondtam már, hogy egy nagy varázsló?

Több mint három hete nem esett az eső. A teherautók mély keréknyomokat hagytak a víztől elpuhult, most meg betonkeményre száradt vörös földben. A kocsi ittas emberként dülöngélt, és a kabinban a nyitott ablakok ellenére folyt a víz a két férfiről. Fullasztó volt a hőség.

A keskeny út két oldala bozótos volt. A vézna cserjék, a girbegurba, poros lombú, széttárt karú fák és az elefántfű falként szorították a bömbölő GMC-t. Időnként megszakadt a fal, hogy helyet adjon egy bennszülött falu kunyhóinak. A sofőr a volánba kapaszkodva vezette a teherautót, kerülgetve a mély barázdákat.

– Nem itt, mindentől messze kellene bármit is eltörni, kiáltotta társa az ajtóba kapaszkodva. miközben géppisztolyát a térdei között szorította.

Csak részben pacifikált vidéken jártak. Az útmentén több száz kilométerre csak felégett falvak voltak, és lakosaik a bozótban rejtőzködtek. Már több mint kétszáz kilométerre hagyták maguk mögött a bázist, és céljuk Kabalo, a távoli Lualaba partján várta őket.

– Nem kell félni – morogta Rochefort, a sofőr. Civilben brüsszeli taxisofőr volt, aki most az úttalan utakon leopárd egyenruhában a katangai csendőrség teherautóját vezette, ami a négyszáz liter benzintől eltekintve üres volt. Napfelkeltével, reggel hatkor, minden kíséret nélkül egyedül indultak útnak annak ellenére, hogy ezt mindenki ellenezte. De egy alkalomtól eltekintve senkivel sem találkoztak. Már messziről látták az út mentén sorban álló rongyokba burkolt feketéket. Nyíl, lándzsa és pupu volt a fegyverük. A pupu egy helyi készítésű, puskát utánzó fegyver: egy fába barkácsolt ólomcső. Igen veszélyes eszköz annak, aki használta, mert a legtöbb esetben a lövés pillanatában a cső az arcába robbant.

A lázadók már messziről hallották a motor zaját és mozdulatlanul vártak az útszélen, megigézve nézve a részeg hajóként dülöngélő teherautót.

Rochefort és társa Vermeulen, fegyvereik csövét mutatva mentek el mellettük. Senkit sem láttak azóta. Még egy madarat sem. Körös-körül mintha az egész világ halott lenne. Mikor leállítva a motor néhány percre elhallgatott, hogy egy kis meleg vizet igyanak és zsibbadt lábaik életre keljenek, elképesztően mély csend takarta be őket. Majd meghallották a nagyon halk tücsökciripelést. Ez volt az afrikai csend.

– Ha miden jól megy, délután öt-hat között otthon vagyunk.

Rochefort elégedett volt. Tizenkét óra alatt megtenni egy teherautóval négyszáz kilométert, nem rossz teljesítmény.

 – Hát ez nem egy autópálya, válaszolta Vermeulen testgyakorlás közben. – Majd szétszakad a hátam – és kézbe vette a langyos vízzel telt palackot.

– Van elég víz? – kérdezte Rochefort a nyitott motorház előtt.

– Kétszer húsz liter. Miért? A motorba kell?

– Nem, dehogy. Inni.

– Nem eszel valamit? Tudod jól, hogy van.

– Majd később, délután – válaszolt, miközben a fák között rejtőző napot nézte, majd elgondolkozva becsukta a motorházat.

– Mi van? –  fürkészte barátja arcát Vermeulen és géppisztolya szíját áttette másik vállára.

– A híd. A Lualaba hídja. Át kell menni rajta.

– Ha Kabaloba akarunk menni, igen.

– Kaminában azt mondták, hogy jó állapotban van. Nem robbantották fel a lázadók.

– Tudom. Nincs más probléma azonkívül, hogy ez nem egy közönséges híd.

– Vasúti híd – volt Rochefort válasza. – A teherkocsival nehéz lesz átmenni rajta. Nem ismerem, sosem láttam. Azt mondják, hogy hosszú híd. Az út keresztezi a síneket, majd a töltésen folytatódik.

– Miért nem mondtad indulás előtt? – Vermeulen belerúgott az egyik hátsó kerékbe.

– Nem akartalak idegesíteni. Nem volt más lehetőség, mint visszamenni a teherautóval. Persze, mehetnénk repülővel is, de szükség van teherautóra Kabaloban. Akarod, hogy visszaforduljunk?

– Ha gondolod, hogy a hídon át tudunk menni? Nem.

– Gondolom. Nem könnyű, de lehetséges – volt Rochefort válasza és az óráját nézte. – Indulni kell, tíz óra múlt!

*

A zötyögés ellenére, vagy a fokozódó hőségtől és a monoton motor zajtól Vermeulen elbágyadt. A feleségéről álmodott, de félálomban ösztönösen fegyvere után nyúlt, mikor térdéről csúszni kezdett. Hónapok óta volt távol. Az asszony Európában maradt, amíg ő Afrikában menetelt az utakon és verejtékébe vörösokker-por ragadt. A hosszú hónapok feszültsége felgyülemlett benne. A feleségére vágyott és érezni, amint a fürdőkád forró vizében pórusai kitisztulnak. A szavakat nem találva oly sok mindenre vágyott. Egyszerűen képtelen volt gondolatait és kívánságait kifejezni. Haza akart menni, megtalálni a lakást, az asszony intim közelségét és a nyugalmat.

Hirtelen belévillant, hogy mit csinál majd az első adandó alkalommal. Szemeit kinyitva kiabált, hogy szavait ne nyomja el a fülsiketítő motorzaj.

– Hazamegyek a következő repülővel!

Vermeulen hangjára tért vissza a jelenbe Rochefort. Vezetés közben reflexei automatikusan rögzítették a környezetet. Az üzemanyagszintet, a hűtővíz hőmérsékletét, az út állapotát, a gödröket, keréknyomokat és a hőséget. Messze előttük egy nőstény leopárd a kicsinyéivel ment át az úton. Jelezni akarta barátjának, de azonnal látta, hogy mélyen alszik, mert feje a zökkenések ütemére himbálózott. Gondolatai elkalandoztak. A taxijában ült, Avenue Louise. Mint most, két héttel karácsony előtt, a várost szürke nedvesség borította. A Porte de Namur és a Chaussée d’Ixelles színes lámpa füzérei sem tudták felvidítani a várost, de a taxiban kellemes volt. Várta az ügyfelet, és az autórádió halk zenéjét csak a hirdetések szakították meg néhány pillanatra.

Vermeulen kiáltására Rochefort álmai szappanbuborékként pukkantak szét, átadva helyüket a valóságnak.

– Menni akarsz? – Rochefort a zajt túlkiabálva válaszolt: – Igazad van, én is! De előbb Kabalo, és az útra mutatott.

„Jövő héten repülővel indulunk!”

*

Délután kettőkor elértek egy félig lerombolt és elhagyott faluba, Lukulába. Innen a folyó és a híd már nem volt messze. Ebéd közben a fáradság helyét az izgalom foglalta el, mert közeledtek Kabalo-hoz. Egy kis állomáshely Afrika végtelenében, két görög kereskedővel és egy francia állomásfőnökkel.

Útjuk időnként járhatóbbá vált, megengedve, hogy néhány percig ötvennel száguldjanak. Majd hirtelen a sínekhez értek. Egy használhatatlan vasútvonal, a rozsdás sínek között elefántfű. A motort leállítva Rochefort kiszállt és barátja követte.

– A sínek még rosszabb állapotban vannak, mint az út – jegyezte meg Vermeulen.

– Igen, ez nem meglepő. De nézd, az út párhuzamos a vasúttal, ami azt jelenti, hogy dupla széles a híd! Így talán nem kell a síneken menni!

Rochefort reménykedése láthatóan átragadt Vermeulenre, mert sóhajtva válaszolt: – Reménykedjünk, hogy tévedtek Kaminában.

– Akkor indulás. A térkép szerint már nincs messze a híd – és Rochefort a térképet gondosan összehajtva visszaült a kabinba és beindította a motort.

Igaza volt, egész közel jártak már. Kinyílt előttük a világ, és meglátták a folyót és a hidat. Onnan úgy tűnt, hogy a sárga víz álmosan csordogál, pedig sebesen sodorta észak felé a partról letépett zöld növényzetet.

– Ez az, az útnak vége van – morgolódott Rochefort. – De nem lehet tudni, hogy ki, a lázadók vagy a hadsereg, titokzatos okból felrobbantotta a híd útszegélyét. A vasúti síneken kell tovább menni!

Széles volt a folyó. Gyalog indultak ellenőrizni a híd állapotát.

– Az alapépítmény talán meggyengült a robbanástól – jegyezte meg Rochefort. A keresztfák között látták a folyót. 

– Félelmetes – motyogta Vermeulen a mélybe tekintve.

A sín két oldalán a keskeny gyalogjárdákat rozsdás karfák határolták.

– Gyalog is átmehetünk – javasolta Vermeulen, de nem nézett barátjára.

– És a teherautó? Tudod jól, hogy szükségünk van a kocsira, hogy elszállítsuk, amit a repülők hoznak – volt Rochefort válasza.

– Persze, hogy tudom, induljunk – és Vermeulen megfordult.

Lépésben haladtak a kerekek a sínpár két oldalán. Nagyon lassan pattogva a keresztfákon. Rochefort a fogát csikorgatva szorította a volánt, és nem tudta volna megmondani, hogy a hőségtől vagy a feszültségtől izzad miközben a kormány rángatott az ugrások ritmusára, és ő erőlködve tartotta a helyes irányt.

– A kerekek között tartani a síneket – ismételte fáradhatatlanul, mintha elfelejthetné. Csakis a motorháztető elé nézett. A folyót nem látta alattuk, sem a mesze előttük az érzéketlenül mozdulatlan pálmákat. Egybeforrt a teherautóval. Ő volt a motor, a kerekek. Érezte a szuvas fát az abroncsokban, hallotta nyikorgásukat a gép súlya alatt. Vermeulen, fegyverét térdei közé szorítva, ugrásra készen kapaszkodott az ajtóba, ha véletlenül mégis a feneketlen mélységbe csúsznának. Őrült gondolatok csapongtak fejében: „Ki tudnék úszni egy ilyen ugrás után?” Tekintete a víz és a még távoli part között tétovázott. A pálmák. Alig egy pillanattal korábban még tisztán látta őket, ahogy a napfényben fürödtek. Most meg kísértetszerűen burkolta őket egy könnyű ködfátyol. Képtelen volt elfordítani tekintetét. A tejszínű köd szürkén takarta el a partot.

– Nézd! – kiáltotta. – Nézd a ködöt!

Rochefort levette lábát a gázról, és a teherautó egy zökkenés után megállt.

– Mi van?

– Itt soha nincs köd – volt Vermeulen remegő válasza.

– Betakarja a hidat.

– Vissza kell fordulni!

– Képtelenség!

A köd megállíthatatlanul nyelte el a hidat és a folyót.

– Folytassuk gyalog, mondta Vermeulen.

– Nem hagyhatunk itt mindent. Majd csak felszáll!

A füstként gomolygó köd betakarta a motorházat, majd behömpölygött a nyitott ablakokon és mindent elárasztott. Már nem látták a motorházat. Körülöttük csend volt, akár a vatta vagy a hó alatt.

– Hány óra van?

Vermeulen nem látta tisztán órája számlapját.

Rochefort felkapcsolta a kabinlámpát, de fénye csak egy bizonytalan sárgás folt volt. Vermeulen óráját a szeméhez emelve próbálta leolvasni.

– Három óra harmincöt. Várni kell, hogy felszálljon a köd.

– Várjunk – volt a fojtott hangú válasz.

– A lámpát kikapcsolom, spórolni kell az energiával.

Még egymást sem látták tisztán. Türelmetlen fantomokká váltak.

– Hány óra van – kérdezte Rochefort.

– Egy pillanat – Vermeulen a szeméhez emelte az órát. – Három óra harmincöt.

– Az nem lehet, válaszolta Rochefort. Ezt mondtad korábban is. Megállt az órád?

– Jól jár. A másodpercmutató folyamatosan halad annak ellenére, hogy az idő megállt három óra harmincötkor, Te érted ezt?

*

Néhány évvel később mikor a hídépítők megérkeztek, az üres híd közepén óriási lyuk volt, mintha késsel vágták volna ketté. A teherautónak nyoma sem volt.

*

Rochefort és Vermeulen még mindig vártak. Nem mozdultak és körülöttük minden mozdulatlan volt.  Időnként egyikük megkérdezte, hogy hány óra van. És a válasz mindig: három óra harmincöt és spórolásból sosem kapcsolták fel a lámpát.

                                                                               x  x  x

– Nem, ne ítéljük el a házasságon kívüli kapcsolatokat. Nem tudjuk, hogy miért. Faber hosszasan nézte teacsészéjét. A forró víz gőzölgött és a teazacskóból színes felhők gomolyogtak.

Rodriguez zavarban volt. Maga sem értette, hogy miért siránkozott Faber vállán családi problémáiról. Alig néhány hónapja a felesége jelezte, hogy megismerkedett egy férfival és a szeretője lett.

– Ez sokkal nehezebb egy nő számára. A nő odaadja magát, a férfi megkapja. Ugye érti? Sokszor fel sem fogja az ember, hogy miért esik rá a szerelem olyan hirtelen, mint derült égből a villámcsapás.

– Saját gyakorlatáról beszél?

Faber nem válaszolt mindjárt. Élvezte teáját, miközben tekintete a sétálókra siklott anélkül, hogy látná őket. Ebben az órában az utca zsúfolt volt. Az autók lépésben haladtak, és a kávéház teraszán minden asztal foglalt volt.

– Igen, válaszolta. Bizarr tapasztalat, teljesen ismeretlen.

– Megcsalta a feleségét?

– Megcsaltam? Nehéz a válasz. Igen is, nem is. Őszintén szólva, nem tudom. Egy asszony biztos mondaná, hogy megcsaltam, pedig semmi nem történt. Ért engem, Rodriguez? Semmi! Akartam ez biztos, de semmi más. Egy virtuális történetben semmi nem valóságos, és semmi nem abszolút elképzelt.

– Virtuális? Barátja meglepődött, s mikor egy pincér elment mellettük egy mozdulattal egy másik sört rendelt.

– Megismerkedtem egy nővel a weben. Kíváncsiságból nézegettem távoli országokban élő asszonyok hirdetéseit. Több ezer kilométer távolságban. Pontosan kétezer. Így könnyen megérti, hogy semmi érdekem nem volt. És hirtelen megláttam egy fényképet. Egy rossz képet. Fekete napszemüveget hordott, s ebből a képből olyan szomorúság áramlott, szomorúság, amit képtelenség megmagyarázni. Ez a megmagyarázhatatlan szomorúság húzott magához. Egy levelet küldtem neki.

„Néhány napig semmi válasz nem volt s már majdnem elfelejtettem, mikor egy reggel néhány sort kaptam tőle. Bocsánatom kérte, mert sok a munkája és nagyon fáradt volt. Végső fokon nem tudom miért válaszoltam. Banális dolgokat írtam, hagyva a lehetőséget, hogy megszakítsa kezdődő kapcsolatunkat.

„Van egy kis időm ma este,” írta két nappal később. Kérdéseket tett fel, hogy a zenét szeretem-e, mert imádta, mert gyerek korában arról álmodott, hogy zongorista lesz, mert abszolút hallása volt.

— “Igen, szeretem a zenét,” válaszoltam. Minden zenét, modernt és klasszikust. Ismeretlenül is úgy vonzott, mint egy mágnes.

– Minden reggel egy üzenet, egyre hosszabb üzenet várt rám. Az életéről beszélt. A gyerekeiről. Mert két gyereke volt. Tönkrement házasságáról és a kínos válásról. Mindenről beszélt és kapcsolatunk egyre bizalmasabbá vált.

– Késő este, mikor hazaért megtalálta válaszomat. A kezdeti általánosságok később egyre személyesebb hangúvá váltak. Megismerkedtem a szeretőivel. Olyan szabadon beszélt róluk, mint ahogy maga egy pohár sört rendel.

– Sok szeretője volt? – szakította félbe Rodriguez.

– Gondolom, hogy igen, válaszolta Faber. Soha nem kérdeztem. Végeredményben soha semmit nem kérdeztem. A maradék tea kihűlt és nem nyúlt a csészéhez.

Majd én meséltem az életemről. Utazásaimról, szerelmeimről. Titkos gondolataimról beszéltem, dolgokról, miket soha senki nem ismert. Egy sztriptíz volt, a lelkek sztriptíze, mert nem ismertük egymást valójában. Fényképeket küldött. Olyan fiatal volt, sokkal fiatalabb, mint én! Több mint egy nemzedék volt köztünk.

– Maga nem küldött képeket?

– Hogyne, természetesen. Megírtam az életkorom és jeleztem, hogy nincs jó fényképarcom.

– Szép volt?

– Még az sem. Mindenütt látunk magunk körül egy csomó szép fiatal nőt, akit észre kell venni. Nem ilyen volt szép formái ellenére. De volt valami benne, amit nem tudok megmagyarázni! Egy érzékiség burkolta. Mondtam már hogy magához húzott, és valószínűleg így volt a többi férfival is.

„Hosszú napok és heteken keresztül megismertük egymást. Reggelenként vártam üzenetét és este valószínűleg ő is várta az enyémet. Majd egy reggel olvastam a szerelmi vallomását. Képtelen vagyok érzékeltetni líraiságát, érzelmeit. Soha nem olvastam és még kevésbé hallottam hasonlót. Beszélt az álmairól, egy élet velem külföldön, ahol fiatalon éltem! És Rodriguez, én tudtam, hogy mindez lehetetlen! Mi képtelenek vagyunk, nem tudunk visszamenni a múltba, képtelenek lettünk visszanyerni az éveket, és újra kezdeni életünk más színvonalon.

– És maga szerette őt? Bevallotta érzelmeit? Rodriguez kutató tekintete nem tudta elrejteni hitetlenségét. Nem értette, hogyan szerethet egy fiatal nő egy ilyen idős férfit?            
– Ez nem olyan egyszerű, sokkal bonyolultabb, mint gondolja, volt Faber válasza. A szerelemhez sokkal több minden kell, mint néhány fénykép és szavak. A szerelem az öt érzék összeadódása. A látás, a hallás, a szaglás, az érintés és az ízlelés. Csak egysíkú képeim voltak. Kétszer vagy háromszor hallottam a hangját telefonon keresztül és hideg, kemény hangja volt, nem olyan, amire vártam. Ennyi az egész! Semmi több!

„Hogyan magyarázzam? Gondolom, hogy életében egyszer mindenkivel előfordul, hogy szeretné megváltoztatni életét. Új életet élni! Mindenki tudja, hogy ezt nem lehet, mégis mindenki erről álmodik. Az emberek álmodnak erről. Sokszor még maguknak sem merik bevallani titkolt vágyukat. Én, én álmodtam egy másik életről. Ismétlem, ezt nem lehet, de a vágy bennem volt eltemetve, rejtve titkos gondolataim között. Egy megvalósíthatatlan vágy.

„Érzelmeim voltak ez biztos. De nem szerelem. Nem voltam szerelmes, mint amikor minden nap látunk egy nőt. Vágytam utána, szeretni akartam, hogy megtaláljam a köteléket, ami összefűzhet bennünket. Nem voltam szerelmes, mert annyi összeegyeztethetetlenség volt közöttünk. Itt volt a távolság, családi helyzetem és az életkorom. Mondhatja persze, hogy a távolság könnyen leküzdhető egy repülőjeggyel és a válás azért van, hogy megváltozzon a családi helyzet. Ebben igaza van. De nincs mechanikus vagy jogi megoldás az életkorra!

– Egy pillanat Faber, szakította félbe barátja, miközben elhúzta székét, hogy egy éltes hölgynek helyet adjon. Mindnyájan ismerünk maga korabeli elvált férfiakat, akik náluknál 30 évvel vagy még fiatalabb nőket vettek el.

– Persze, tudom én is. Még csináltak is …. vagy egy jóakaratú szomszéd, egy babyt! De én nem élek a színész világban, milliomos sem vagyok és mindentől függetlenül, nem akarok nevetséges lenni! Tudom, hogy a nevetséges ma már nem halálos, de elvenni vagy együtt élni egy fiatal nővel, aki a lánya vagy épp az unokája lehetne, nem találom egészségesnek. Nem így gondolja? Arról nem beszélve, hogy nem akartam vele élni. Nem kívántam újra nősülni, hogy egy normális életet éljünk, mint egy újra komponált család. Ne felejtse el, hogy kettő, de még tőle függő majdnem felnőtt gyermeke volt.

„Ismertem a valóságot és kívántam, mert minden normális férfi kíván egy fiatal nőt, aki felajánlja magát és mondja, hogy szeretlek. Persze, én is mondtam, hogy szeretem. Neveletlen lennék, ha nem mondanám, ha nem válaszolnék tűzzel a tűzre. Olyan jó tudni, hogy újra szeret életének egy olyan pillanatában, amikor nem szeret többé szerelemmel. Úgy éreztem, hogy ég, hogy elég egy valóság nélküli szerelemben.

Faber belső csendjébe burkolózva elhallgatott miközben tekintete a körülöttük hömpölygő tömeget követte. Mikor látta egy pincér sürgető tekintetét visszatért a jelenbe. Egy mozdulattal hívta a pincért.

– Egy másik teát kérek!

– Cyber szerelme befejeződött, vagy… kérdezte Rodriguez a pincér távozása után.

– Befejeződött.

– Hogyan?

– Nehezen lehet elképzelni. Minden megfoghatatlan, virtuális volt ugye? Megvalósulás kellett. Valóban találkozni és szeretni, ha szerelem volt. Igazat ad nekem, ugye? Hangjában nehezen visszafojtott agresszivitás remegett.

– Teljesen igaza van, volt a válasz.

– Egy szép napon azt javasoltam, hogy meglátogatom. Arra a kérdésre, hogy szeretne-e néhány napot velem tölteni, igennel válaszolt. Erről álmodott. Többször beszélt arról, hogy velem él, így négy vagy öt nap alatt akartam egy egész életet adni. Csak mi ketten. Hogy lássuk.

– Látni mit? – kérdezte halkan Rodríguez székén hátra dőlve, míg a pincér a teát töltötte.

– Látni, hogy valóban elveszítettünk egy életet a természet tévedése miatt? Tudni akartam. Majd elrepültem. Egy bolha ugrás Európa másik részébe. Úgy emlékszem vissza mintha tegnap történt volna. Pedig…

Faber egy kis tejet öntött és nézte keveredni a színeket, mintha egy kávé zaccában nézné a jövőt.

– Tél volt. A legzordonabb tél, amire emlékezni tudok. A hó, a hideg köd egy ismeretlen nagyvárosban.

– Egy pillanat, emelte fel ujját Rodriguez. A nő kereste a repülőtéren?

– Nem. Akarta, de én nem kívántam túlterhelni és valóban megismerni a tömegben. Nem. Egy lakás melegében akartam első találkozásunk. Érkezésem után rögtön hívtam. Nagy meglepetés várt. Az automata központ három nyelven jelezte, hogy a hívott szám nem létezik.

„Képzelheti meglepetésem. Ez nem meglepetés volt, egy teljes zűrzavar! Betéve ismertem a számát, mert többször hívtam azelőtt. Papírjaim között keresgéltem, hátha az emlékezetem játszott velem. Nem, nem tévedtem. Az övé volt a hívott szám. Szerencsére, ismertem a lakcímét. Hozzá akartam menni annak ellenére, hogy gyerekei voltak.

„Egy többemeletes épület előtt szálltam ki a taxiból. A kapu zárva volt biztonsági okokból, mint minden kapu a világ minden városában. Csengőgomb a lakók neve mellett. Nem találtam meg! Figyelmesen kerestem, kapkodás nélkül. Nem tévedtem, nem lakott itt!

„Hosszú és nehéz magyarázkodások után, mivel nyelvtudásunk hiányos volt, a házmester megmagyarázta, hogy nem lakott itt. Úgy álltam ott, mint szamár a hegyen. Képzelje el, egy ismeretlen városban, ahol senkit nem ismertem, nem találom a szerelmes asszonyt, aki arra vár, hogy egy életet éljünk néhány nap alatt!

„Lelkiismeretem megnyugtatására végigjártam és néztem minden kaput és a névtáblákat, de csak az időm vesztegettem. Felhívtam a tudakozót. Nem volt szám a nevén. Igaz, hogy a titkos számokat sehol nem adják meg. Semmi lehetőségem nem volt arra, hogy megtaláljam. Nálunk természetesen, rendőri kapcsolataimmal könnyen megtaláltam volna, de nem egy idegen országban. Nem maradt más lehetőség, mint elküldeni egy üzenetet egy cyber kávéházból. Egyetlen elégtételem az volt bevallom, hogy az e-mail címe valódi volt. Üzenetem nem jött vissza, de választ sem kaptam. Egy szót sem. Semmit.

– Ennyi az egész?

– Ennyi. És visszajöttem.

– Soha semmit nem mondott, semmit nem írt?

– Soha semmit. Hallgatott.

– És maga?

– Persze írtam. Magyaráztam csalódásomat, de semmit nem válaszolt. Semmit magyarázat. Igaz, hogy képtelenség megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Kettőnk kapcsolata, ha használhatom ezt a szót, ennyiben maradt. Elégett a szerelemben. A telefonszám, a lakáscím, erre sincs magyarázat, de nem is keresem. Könnyen változtatható egy név a csengő gombon és a házmesternek csak adni kell valamit, köztudomású. Ennek semmi értelme nincs. A tények önmagukért beszélnek, minden más csak halandzsa.

– Kiábrándult.

– Oh hogyne! Elégedetlen. Egy asszony azt mondaná, hogy szerelmi bánatom van, de ez nem igaz! Elégedetlen vagyok, mert nem ismerem a szerelmet egy ismeretlennel, aki a szenvedély mélységeit ígérte. A szerelmet akartam még egyszer, de a nem elegáns elrejtőzése megfosztott az egyedülálló kísérlettől.

– Nem akarja viszontlátni?

– Nem, ennek vége. Faber kiürítette a csészét.

„Nem ítélem el, elhiheti! Nem ismerjük mások igazságát. Pénzt tett az asztalra és felállt.

– Jön? Magán a sor, elmesélni problémáit a feleségével.

– Az álom. Az álomról beszél nekem?
Holczer poharát letette, de tekintetét nem vette le róla. Barátja is sört ivott, de nem a buborékokat, hanem a szemben ülő arckifejezését kutatta.
– Egy rögeszmévé vált, – folytatta Holczer. – Be kell vallanom, hogy egy rögeszme. Tudnia kell, hogy éjjelenként legalább kétszer visszatér az álom!
« Persze, nem vagyok pszichológus és a fiatal koromban olvasott könyvek csak szexualitásról, nemekről, rögzítésről, vagy Oidipusz komplexusról: az apa gyűlöletről, vagy anya iránt érzett szerelemről beszéltek. Ma meg kíváncsian szeretném ismerni, hogy mit jelent az álmom?
Körülöttük a kávéház szokásosan nyüzsögött délután ötkor az irodák zárása után. A bárpult előtt férfiak könyököltek egymás mellet boldogan megszabadulva minden kötelezettségtől, sört ittak vagy más, különböző színű italt. Egyidőben beszéltek, miközben a pult mögött a pincér érzéketlen arccal törölgette a mosógépből kivett gőzölgő poharakat.
Foglaltak voltak az asztalok is. Barátok, kollégák üldögéltek és beszélgettek, a kevésbé világos sarkokban pedig néhány fiatal pár és diákok egy-egy pohár Coca mellett. Fejük összebújt, hogy jobban hallassák elsuttogott titkaik.
– Nem tudom, hol van, a helyet nem ismerem. – Holczer tekintete az öt pohár ellenére – a poharak az asztalon sorakoztak – élénk és tiszta volt.
« Hallott már arról, hogy álmodni lehet a szagokról? Én, én álmodom. Érzem a hús és a vér szagát. Mint mondtam már, ez a kezdete. Érzem az undorító szagot és hirtelen egy húspreparáló munkalánc előtt találom magam. Húsüzem? Konzervgyár? Fogalmam sincs. Soha életemben nem tettem be a lábam egy vágóhídra vagy konzervgyárba. »
« Pedig egy láncon voltam. Végtelenbe nyúló sin, sem eleje, sem vége. Ember magasságban felakasztott borjúfejek. Két kampó között fél méteres távolság. És képzelje, egy helyett, kettévágott borjúfej érkezik! Valójában két fél fej jön elém. És ha látná a két fél fej tekintetét! Mindkettő szemrehányó tekintettel néz rám! »
« Öltözetem fehér, mint a henteseknek vagy orvosoknak, vérfoltokkal mindenütt, és kesztyűs kezemben egy kanálszerűség, ami segít kivenni az agyat. »
– Mit? – Barátja undorral hirtelen letette poharát.
– Jól hallotta! Az agyat! 45 másodpercem volt a két fél fejre, kivenni a két fél agyat és egy időközben egy második láncon elém érkező kis műanyag dobozba tenni.
– Undorító! – A barát fintorogva ürítette ki poharát.
– Nekem mondja? – Holczer beszéd közben a lassan eltűnő habot nézte.
« Álmomban a legrémesebb, hogy képtelen vagyok kiüríteni a két fél fejet. Minden logika ellenére – itt látható az álmok valótlansága – a lánc nem áll meg. A fejek megállás nélkül érkeznek. Egy második fej összeütközik az elsővel, majd egy harmadik, és így a végtelenségig. Végül is leesnek a láncról. Megpróbálok a kanállal kivenni egy agyat miközben egy másik a lábamra esik vagy a kis műanyag dobozra. Néhány perc és mindenütt borjúfej. Körülöttem nincs más, csak fél borjúfej. Eltemetnek és érzem a vér szagát, a nyers hús szagát. És abban a pillanatban, amikor a hideg hús majd eltemet teljesen, ordítva felébredek.
– Persze a felesége is felébred!
– Igen, – válaszolt Holczer. – Ismeri jól álmom, és azt gondolja, hogy bolond vagyok.
Poharát kiitta és int a szomszéd asztalt kiszolgáló pincérnek. Újabb kört rendel kettőjüknek.
– Látja jól, nem kell nekem álomról beszélni. De ha tudhatnám, hogy mit jelent? Mit akar mondani? Biztosan egy tudatalatti jelzés. Az a baj, hogy nem értem… semmit nem értek…

George-nak néhány napja látomásai voltak. Persze nem hallott hangokat, mint Bernadette Soubirou, de látott. Lehet, hogy elképzelte, hogy látott valamit. Egy elsurranó árnyékot a szeme sarkából, de fejét elfordítva, semmi nem talált.

Meggyőződése volt, hogy hallucináció áldozata. Halálosan biztos volt ebben, amíg egy újságcikkre nem bukkant, ahol szimptómái pontos leírását találta, amit idegbetegségnek, valószínűleg pszichológiai betegségnek tartottak. Soha senkinek nem beszélt vélt látomásairól és nem mert orvoshoz menni sem.

Valójában félt, aggodalom töltötte el, mert egyre sűrűbben látott átsuhanó árnyékot a szemszögében. Számára ez a betegség súlyosbodását jelentette. Csak arra nem talált választ, hogy miért nem volt soha hallucinációja, amikor nem volt egyedül? Csak az erkélyt nézve voltak elvillanó látomásai, és amikor egyedül volt.

Szombat délutáni magányát a televízióval osztotta meg. Felesége az édesanyjával ment vásárolni, George-ot egyedül hagyták, hogy a házat őrizze. Ez volt a sóvárgott ritka pillanat, amikor nyugodtan nézhette a labdarúgó bajnokság egyik mérkőzését. A felesége jelenlétében nem tehette, mert az asszony nem bírta és nem szerette a focit.

– Idióták szaladgálnak egy labda után, amíg több tízezren ordibálnak, mint a vademberek – mondta az asszony. Igy a házi béke érdekében soha nem nézte kedvenc sportját.

Az indián nyár kellős közepén voltak és szomjas volt. A mérkőzés kezdete előtt jó hideg pohár sört bekészítve átment a szalon nyitott ablaka előtt. Szeme sarkából sejtett egy mozdulatot az erkélyen. Feje automatikusan arra fordult, és most valóban látott. Egy kis valami egyensúlyozott bizonytalanul a mellvéden. A henger formájú testen egy tökéletesen gömböjű fej és pici kis karok himbálóztak össze-vissza, az egyensúlyt keresve. Reménytelen erőfeszítés után egyensúlyát veszítve úgy gondolta, hogy a tíz emelet mélyében tűnik el. Hirtelen ébredt a tudatára, hogy nem eshet le, mert vézna lábai nem álltak a karfán! A levegőben lebegtek jó tíz centiméterrel a mellvéd fölött! Nagy, nyitott szája azt a benyomást keltette, hogy mosolyog. Egymástól szokatlanul távoli szemei megerősítették ezt a benyomást, de hiányzott az orr és volt haj a fején.

A meglepetéstől George dermedten, mozdulatlanul állt.

Változatlanul gesztikulált a jelenés, miközben tagolt bothoz hasonló lábai a levegőben bicikliztek, hogy feléje közeledjen.

– Szervusz – hallott egy kereplő hangot. - Végre látsz és látlak én is! Valóban nehéz volt szinkronizálni időnket. Hallod, amit mondok?

– Hallom persze – volt George remegő hangú válasza.

– Félsz?

– Félek.

– Nem érdemes. Tudod, nincs sok időm magyarázgatni, és van egy jobb megoldás. Vigyázz, kapd el! – Egy villámgyors mozdulattal leszakította fejét és labdaként hozzá dobta.

Ijedt kiáltással George ösztönösen elkapta. Súlyos volt nagyon és kellemes langy sugárzott belőle.

– Szorítsd a homlokodhoz! – A kapcsolat a fejformájú acélgömbbel elegendő volt arra, hogy mindent megismerjen. Ha nem is mindent, de ami lényeges volt.

– Szeretném, ha visszadobnád! – George engedelmesen visszadobta és a gömb helyét megtalálta a hengeren.

Most már ismerte GO történetének egy részét. Messziről jött, egy elérhetetlen távolságból. Nem élőlény volt, nem ember, egy robot. Képességei minden emberi ismeretet felülmúltak.

GO a levegőben lebegve eltávolodott, ugrándozott és állandóan mosolyogva hívta.

– Gyere ide! – George – mintha hipnotizálva lenne – közeledett az erkélyen és szerencsére a korlát megállította, mielőtt a mélybe zuhant.

– Lépj át ezen a micsodán és gyere ide! – parancsolta GO tőle néhány méterre a levegőben függve, mintha nem lenne földi vonzási erő.

– A halálom akarod – volt George válasza és nem ismerte meg saját remegő hangját.

– Dehogyis, szamár vagy! Nem akarok én neked bajt okozni! Gyere! Minden baj nélkül jöhetsz. Már képes vagy rá, mert minden szükséges kapcsolatot megteremtettem. Emlékszel, amikor homlokom a homlokodhoz szorítottad?

– Emlékszem hát!

– Akkor nem csak elmagyaráztam, hogy honnan jövök, de egyidőben összekapcsoltam az agyad két féltekéjét is. Egy távoli jövőben mindenképp ez történik majd a hozzád hasonló lényekkel. Hiszel nekem?

George valóban nem tudta, hogy hol van, mit csinál, hogy mit gondoljon és higgyen? Ez a hihetetlen jelenség az elképzelhetetlenbe röpítette és felzavarta nyugodt, eseménytelen és normális kis életét. Egy apró kis robot táncolt előtte a levegőben azt parancsolva, hogy menjen hozzá, élete kockáztatásával a semmibe lépve.

– Látni fognak a szomszédok! Téged is látnak, és felhívják majd a rendőrséget!

– Nyugi, semmi probléma. Senki nem lát semmit – legyintett GO. – Csak te látsz engem, senki más és remélem, hogy örülsz ennek – mosolygott. – És téged sem lát senki, mert közöttük és közöttünk eltoltam az időt. Csak egy elsuhanó árnyékot látnak, éppen úgy, mint te napokon keresztül. Ma már uralom az idő kérdését. Ti sokkal gyorsabban éltek, mint mi. Érted? Az én idő dimenziómban úgy látunk titeket, mint egy villámcsapást. Egy villanás. Gyorsan folyik a ti időtök. Számodra én századokig mozdulatlannak tűnök, mint egy acéldarab. Tévedtem kezdetben. Saját időmet megfordítva állandó gyorsulásban voltam, így te csak elsuhanó árnyékot láthattál. Mint egy teniszlabda két játékos között. Az indulás és érkezés között. Remélem értesz? Egyszóval a lényeg az, hogy senki nem lát minket, repülhetünk, nincs semmi rizikó.

– Miért akarod, hogy lebegjek?

– Hogy bízzál bennem. Hogy a bizalom legyen kapcsolatunk bázisa. Hogy tudjad, nem csaplak be. Szükségem van rád, kettőnk együttműködésére. Veled akarok dolgozni. Egyedül, nélküled minden különleges képességem ellenére képtelen vagyok teljesíteni missziómat.

– És mi a te missziód?

– Majd elmondom később. Most ide, hozzám kell jönnöd. Nézd, már repülsz!

George megdöbbenve vette észre, hogy lábai elhagyták az erkély betonját és jó tíz centiméterrel lebegett fölötte.

– Gondolni kell rá! Koncentrálni! Lebegni! Repülni akarsz!

Váratlanul repülni akart. És repült. Ott volt GO előtt. Alig néhány centiméterre. A levegőben. Negyven méterrel a föld színe fölött. Arcán érezte a gyenge fuvallatot a toronyházak között, és életében először látta a lakást a terasszal egy színvonalban és nem lent az utcán, fejét és tekintetét felemelve. Csodálatos volt a világ. Minden más volt. Úgy látta a dolgokat, mint a madarak. Félelmét már elfelejtette és csodálatosképp nem szédült, mikor az utcát nézte lent. A sétáló embereket látta. Bogárnak tűntek, és a gépkocsik gyerekjátéknak. Tekintete a szomszéd lakás ablakára siklott át és nézte a szomszédokat élni a nyitott ajtó-ablakok mögött. Egy ismeretlen szédület fogta el, elképzelhetetlen érzés.

Repült! Lebegett! Minden erőfeszítés nélkül le és fel. Nem volt szárnyakra szüksége, mint a madaraknak. Még karjait sem kellett mozgatni. Elég volt a gondolat. Összpontosítani. Akarni. Forgott, mint egy búgócsiga. Arcát, haját, testét simogatta a szél. Teljesen ismeretlen világot látott, nem elképzelt, hihetetlen, ezt még soha, senki nem élte át. Izgatottan lihegett és szégyellte magát GO örökös mosolyát látva.

– Elég volt! Menj vissza! – parancsolta.

Engedelmesen visszament a teraszra, és a világ megtalálta megszokott képét.

– Nyelvünket hogyan ismered? – kérdezte, hogy mondjon valamit.
A rengeteg lehetetlenségben hirtelen rájött, hogy GO folyékonyan beszélt. És GO megmagyarázta, hogy csak saját anyanyelvét ismeri, és valójában nem beszél, hanem gondol.

– A gondolat, George! A gondolatátvitel! Hidd el, hogy egyszerű. Minden nyelven ugyanaz a gondolat. Egy gondolat érkezik hozzád, egy idea és ha válaszolsz, nincs szükséged gondolataid hangokra változtatni! Mióta megteremtettem agyad két féltekéje között a kapcsolatot, adás-vételre vagy képes, mint egy rádió adó-vevő készülék.

– Tehát ismered titkos, intim gondolataimat? – George olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy GO szája, majd egész feje körül mosolygott.

– Igy van, de ez nem az én hibám! Neked kell ellenőrizni gondolataid. Tudnod kell, hogy lezárhatod őket minden külső behatástól. Gyakorlat kérdése. Meglátod majd, hogy könnyű a mi világunkban a kapcsolatfenntartás. De ne vicceljünk, mert a feleséged mindjárt hazajön. Mennem kell.

– Visszajössz még?

– Persze hogy jövök! Missziómat még nem fejeztem be.

GO eltűnt és George egyedül maradt. Egy másik üveg sört keresett a hűtőben, majd leült a TV elé, hogy a mérkőzés utolsó perceit nézze. Szemei követték a játékot, de gondolatai másutt csapongtak. Ismét repült és a futballisták helyett egy végtelen magasból csodálta a világot.
Egy pillanatra arra gondolt, hogy repül! És teste engedelmeskedett, megmozdult, elhagyta a fotel kényelmes párnáit és mozdulatlanul, ülő helyzetben maradt a levegőben.

Lassan leszállok… lassan. Összpontosított és háta a fotel támlájához simult.

Az asszony visszatérte után élete úgy folyt, mint azelőtt. Az egyetlen különbség a múlt és a jelen között a mások számára láthatatlan magatartása volt. Felesége gondolatait próbálta ellesni. Sikertelen volt a próbálkozás. Kíváncsian várta GO magyarázatát.

GO séta közben az utcán lepte meg. Hirtelen mellette volt és senki nem látott semmit. A furcsa testalkatú kis robot pillangóként a feje mellett lebegett, miközben elkezdték hangtalan beszélgetésüket.

– Beszélni akarok veled, mert most van időd és egyedül vagyunk. Menjünk kedvenc parkodba, mert most egy ideig nyugodtak lehetünk.

George egy platán árnyékában ült, szemeit lehunyva. Mintha szundikálna. A valóságban beszélgettek.

– Egy fiatal párt keresek, velük kell találkoznom. Ginger Rogers és Fred Astaire. Ismered őket?

George annyira meglepődött, hogy szemei önkénytelenül kinyíltak. Megrökönyödve nézte a járókelőket.

– Már régen meghaltak!

– Halottak?

– Igen.

– Ebben az esetben a tudósok eltévesztették a dátumot.

– Így van, alig néhány évvel. De bevallom, hogy semmit nem értek. Te több ezer fényév távolságból jöttél, hogy találkozz egy már évekkel ezelőtt eltűnt táncospárral. Ez nem normális!

– Nem mondom, hogy normális, de a Galaxis Ura azért küldött ide, hogy megtaláljam őket.

– Miért?

– Mert tudósaink sikeresen fogtak egy televíziós adást, és az Uralkodó titkára kedveskedni akart, mutatva ezt a TV műsort. E perctől kezdve Urunk elbűvölve nézte a szépséges táncosokat.

– Ez igaz, valóban szépek voltak.

– Szépek a ti ízlésetek szerint. A probléma az, hogy valójában nem vagytok szépek, csak az Úr képzeletében! Belétek gabalyodott, mert nagy a különbség közöttünk, és a ti hihetetlen törékenységetek között.

– Ti nem olyanok vagytok, mint mi?

– Biztosíthatlak, hogy nem. Valóban különbözünk. Mi egy óriási, két nap körül keringő bolygón élünk. A távolság ellenére a fény és a sugárzás annyira erős, a bolygó vonzóerejéről nem beszélve, hogy egyetlen hozzátok hasonló cérnavékonyságú lény sem tudna élni.

– Akkor ti nagyok vagytok?

– Óriások! Képzeld…nem, ezt nem tudod elképzelni. Nézd a tróntermet, ahol a Galaxis Ura hallgatja a zenétek és gyönyörködik Ginger Rogers és Fred Astaire táncában.

George úgy érezte, hogy feneketlen űrbe zuhan, majd váratlanul egy hatalmas teremben találta magát. Egy kékes színű, majd’ háromméteres óriás állt fehér tógában a terem közepén, mögötte egy sárgába burkolt másik óriással.  Fejük sima kidudorodás volt egy henger formájú testen és mint GO, négy szemük volt. Száj nem, csak egy vékony vágás a kidudorodáson. A két óriás figyelmesen nézett egy fénytornyot a terem közepén. A híres táncospár ebben a fényfürdőben táncolt.

– A mi Urunk a fehérben van - hallotta GO hangját a fejében.

– Egy valódi uralkodó?

– Igen. A fél Galaxison uralkodik.

A kép eltűnt és George ismét megtalálta a kellemes őszi napsütést.

– Mint mondtam, meghaltak már. Nem tudod őket átvinni hozzád. De ha akarod, a filmmúzeumban találhatunk régi filmeket. Nem beszélve, hogy sok más táncospár és zenés vígjáték van. Például, Gene Kelly a « Singing in de rain »című filmben. Nagyszerű, elhiheted! Biztosan tetszene Uradnak « New-York, New-York » Liza Minellivel. Vagy a « Ziegfield folies ». Más táncosnők, mint Cid Charisse vagy Eleanor Powell. Igaz, hogy már mindnyájan elhagyták szomorú földünket.

– Látom, hogy nem érted, mit mondok - toporzékolt GO a pad fölött. Egy fiatal pár ezt a pillanatot választotta, hogy melléjük üljön. George tudta jól, hogy semmit nem hallanak és látnak, mégis zavarta jelenlétük.

– A Galaxis ura csak ezt a kettőt akarja!

– Valóban én sem értelek. Borzalmas kozmikus sugárzásokról beszélsz és minden földi képzeletet felülmúló vonzási nehézségről. Fizikailag a ti bolygótokhoz alkalmazkodva olyanok vagytok, mint nálunk egy tank. Feltéve, hogy e táncospár még életben van, hogyan képzeltétek életben maradásukat nálatok?

– A válasz igen egyszerű. Már minden készen várja érkezésük. Nem szabad elfelejteni, hogy mi nem a bolygónk felszínén élünk, hanem a föld alatt. Különben mi sem maradnánk életben. Ami pedig a súlyt, a vonzóerőt illeti, már készen várja őket egy speciális lakónegyed, ahol földi feltételek szerint élhetnek. A levegő, a vonzóerő, minden földi. Nekik csak táncolni és énekelni kell az Úr örömére.

– Mint a trubadúrok? A ti Fenségetek megbolondult – volt George ingerült válasza. – Azt képzelitek, hogy egész életükben énekelnek és táncolnak? Nagy tévedésben vagytok, GO. Meg kell érteni, hogy egy filmet néztek és nem a valódi életet!

– Ti olyanok vagytok, mint ők!

– Így van, pontosan olyanok, ezt jól látjátok. Van a földön nagy és kicsi, vékony és kövér, szép és csúnya. Minden. Tudósaitok véletlenül egy olyan filmre találtak, ahol egy szép pár táncol. Valójában ketté kell vágni az almát, mert csak a fele volt szép. Fred Astaire csúnya volt. Vézna, de istenien táncolt. A lényeg az, hogy még ha életben lennének, akkor sem táncolnák, amit most láttok. Filmszínészek voltak, ez a valóság!

Mellettük a szerelmesek zavartalanul csókolództak.

– Látod ezt a fiatal párt?

– Látom.

– És te azt képzeled, hogy egész életükben így csókolódznak? Nem! Tíz percig nyalakodnak, majd vásárolni mennek egy áruházba, és később a televízió híreit nézik majd. Éjjel szeretkeznek talán, de holnap reggel különböző munkahelyre mennek. Ez az élet. A mi életünk. Urad képekbe szeretett. Egy romantizmusra talált, amit mi is kétségbeesetten keresünk. Szerencsére nem egy háborús vagy bűnügyi filmet találtatok. Képzeld, ha hullahegyeket láttok és mindentől elszabadult, egymást kaszaboló vadállat embereket! Valójában ez a mi életünk. Egy fény és árnyék keveréke. Te szeretnél megtalálni egy képzeletbeli mágikus párt. Sajnos már nincsenek itt. Ha nem hiszed, menj vissza, hogy tudósaitok harminc évvel korábbra küldjenek vissza. Menj!

– Nem lehet - válaszolta GO.

– Nem tudsz visszamenni?

– Csak egyetlen oda-vissza útról van szó, mert rengeteg energiára van szükség, hogy visszamenjünk az időben! Szerencsénkre az egymást felfaló két napunk végtelen energiát biztosít, de mégsem valósítható meg újra, mert túl sokba kerül.

Mellettük a fiatalok, miután elhasználták szentimentális fölöslegük, elmentek anélkül, hogy csukott szemű szomszédjukat észrevennék.

– Talán azt hiszik, hogy prűd vagyok – mosolygott George önmagában de GO hallotta gondolatait, mert elfelejtette bezárni szellemét.

– Mit jelent, prűd?

– Kicsit olyan, mint a Galaxis ura. Szemérmes, ártatlan, talán naiv – volt George válasza.

– Gondolom, hogy missziómat befejeztem – és ez volt az első alkalom, hogy örökös mosolya nem torzította GO fejét.

– Visszamész?

– Igen.

– És az én képességeim? A repülés? A gondolatátvitel?

– Mindent elveszítesz. Tudod jól, hogy nem veheted hasznát. Gondolatait senki nem hallja. És a repülés. Képzeld el a botrányt, ha kimész az ablakon meglátogatni a barátod. Vagy most elrepülsz mindenki láttára!

– Értem. – Olyan szomorúak voltak George gondolatai, hogy GO érezte reménytelenségét.

– Ha akarod, együtt repülhetünk. Most. Itt.

– És senki nem látja majd?

– Senki.

George válasza az volt, hogy repülni akar. Teste lassan hagyta el a fapadot, centiméterenként. Nem sietett. Egy hihetetlen érzés minden pillanatát akarta kihasználni. Csodálatos látványt nyitott meg elötte a súlytalanság. GO árnyékként követte, láthatatlanná téve valami ismeretlen boszorkánysággal.

Ott voltak fent! Az égen. A végtelenbe szétáradó város a lábaik alatt terült el. Észrevette a távolban a házat, ahol élt és látta a nyitott erkélyajtót. Átlátszó felhőként takarta a várost a kipufogógázok köde, miközben egyre magasabbra emelkedtek. Minden kicsinek tűnt, aprónak. Gombostű fejek szaladgáltak a házak ölelte szakadékokban. A gépkocsik játékká váltak és a folyó ezüst kígyóként merült a még zöldülő vidék ködébe. Feje a felhőkben volt. Repülők mentek körülötte és ő egyedül volt a látogatóval. Egyedül volt a világon. Most átélte a tengeri mélységek részegségét, mert érezte a magány mámorát.

Szökdécselt, forgott, kihasználva a szabadság felejthetetlen perceit. Az éj árnyéka lassan elnyúlt a vidék fölött, hűségesen követve a lenyugvó napot.

– Mennem kell, gyere!

Hallotta GO gondolatát. Hosszú, lassú leszállás után padjukat megtalálták. Élvezte ezeket a csodálatos perceket és látogatója felé fordult, hogy megköszönje. De senki nem volt mellette. Eltűnt.

–  GO, itt vagy?

Minden erejével gondolt, összepontosított, de nem kapott választ. A semmibe gondolt. Repülök! Mozdulatlan maradt. Minden súlyával a padon ült.

Lakása, felesége, élete, mindent megtalált. Válaszolt a sokszor teljesen érdektelen kérdésekre, de tapasztalatait senkinek nem mondhatta el. Az átélt csodát.

Miközben felesége az éjszakára készült, ő a teraszra ment az eget kutatva. Hunyorogtak a csillagok. Millió csillag. Az egyiken egy nagy Úr nézte a táncoló képeket.

Hívta az asszony. Egy utolsó pillantás, és aludni ment.

                                  ***

– Háromszáz év múlva könnyebb lesz lemenni  antigravitációval.

− Igazad van, de most háromszáz évvel korábban élünk! – Mikor Vertes elégedetlenkedett valamiért, Sam Schuller barátja örömmel mondott ellent. Hosszú évekkel ezelőtt, első találkozásuk óta ez egy játék volt közöttük a Grand Canyonban, mikor a Marsi útra készültek.

Az acélkötelekkel biztosított mozgó erkély lassan merült a mélybe. Vertes, Sam Schuller és John Thomas nézték az okkersárga sziklafalat.

Marsi útjuk előtt egy meglepő értekezleten vettek részt. Évek óta minden technikai és tudományos problémát megvitattak, de most egy ismeretlen, idős ember  ült az igazgató mellet, aki néhány szóval bemutatta. Egy Nobel díjas biológust.

− Önökön van a világ szeme – beszélt lassan a biológus, erős idegen kiejtéssel.

– Több millió évvel ezelőtt az élet már létezett a Marson, és az önök az önök feladata, hogy ennek nyomait megtalálják.  Az önök dicsősége lesz a bizonyíték, hogy az élet létezett, vagy létezik más bolygón, mint a Föld. 

A kilenc napos úton többször beszéltek erről a biológusról.

Tízen voltak. Soha ennyi ember nem indult útnak. Schuller helyettese egy fiatal ázsiai nő volt. 30 éves, kicsi, vékony, egy valódi Tanagra. Rövidre vágott hajával Thu−ha nem volt olyan szép, mint honfitársai, de nagyon kemény jelleme volt. Egyesek szerint elviselhetetlen. Sokan gondolták, hogy fél tucat diplomája volt az ok, de kétségtelenül értékes helyettes volt.

Mikor két héttel később végleg berendezkedtek új világukban, Schuller ötödmagával elindult felkutatni Valles Marinerist, és nyugodtan indult útnak. Távolléte alatt emberei jó kezekben maradtak a fiatal nővel.

A megszokottnál sokkal kisebbnek tűnő nap fénye nehezen  szivárgott át a reggeli ködön. A vörös−sárga égen délnyugat felé nyújtózkodtak a stratus-felhők.

− Szerencsések a kínaiak! A Noctus labyrintusban keresgélnek − jegyezte meg Willy Fisher a sziklafalon várakozva Martin kollégájával. Ők ketten dolgoztak a hatalmas daruval, amivel felfüggesztett kollégáik mentek le a szakadékba.

Tiz éve már, hogy a kínaiak voltak a legveszélyesebb konkurenciájuk. Nem csak sikeresen lemásolták világűrhajójuk terveit, ami nem hasonlított a régi rakétákra, hanem egy hónappal megelőzték őket a bolygón, és a Tharsis boltozaton szisztematikusan keresgéltek a Noctis Labyrintusban.

− Nem vagyok ebben biztos − volt Martin válasza. Láttam Noctisról képeket. Nem olyan mély, mint itt, de nagyon nehéz terep. Szeretném tudni, hogy mit keresnek ott?

Könnyű öltözetük hat órán keresztül biztosított számukra levegőt. A nap lassan kúszott az égen és a reggeli köd már felszívódott. A szakadékban minden árnyék lassan eltűnt az erősödő napfényben.

− Amit mi − volt Fisher válasza.

− Ennyi erőfeszítés, hogy esetleges gilisztákat találjunk!

− A tudomány, öregfiú! A tudomány! − Karján a hőmérőt nézte. Mínusz negyven fok − mormolta. A levegő felmelegszik.

Thu−ha mindíg zavarban volt, mint most, amikor szembe találta magát Bronskyval. A tíz személyre készült étteremben csak ők voltak ketten. Egyedül.

Stravinsky már kora reggel elment a jeeppel az ultraviola távcsövet javítani, amíg Popper és Young valahol másutt a bázison a számítógépes jelentésekkel foglalkoztak.

Thu−ha valóban nagyon kicsi volt Jan Bronsky, dél−afrikai születésű, orosz szülők gyermeke mellett. Bronsky szőke haja búzamezőre emlékeztette. És a szemei! Kékek, mint a Csendes óceán egy nyári napon, és olyan hidegek, mint egy jégcsap. Thu−ha mindíg borzongott, mikor a férfi tekintetét érezte magán.

Mert Bronsky sokszor nézte parancsnokát. Látta és tudta jól, hogy nem nagyon szép, de megmagyarázhatatlan vonzódása a fiatal ázsiai nőhöz mindennél erősebb volt. Olyan problémának tűnt számára, mint egy megoldhatatlan egyenlet. Hogyan közelítsen meg egy fiatal nőt, aki a felettese? Tétovázott, mert nem tudta, meddig mehet el. Ha Thu−ha nem viszonozza érzelmeit, helyzete tarthatatlanná válik.

Ritkán fordult elő, hogy rajtuk kívül senki nem volt az ebédlőben. Mikor torkát köszörülte, Thu−ha meglepődve emelte fel tekintetét.

− Három napja már, hogy Schuller parancsnok elindult embereivel.

− Igen − válaszolta és csészéjét ösztönösen az ajkaihoz emelte. Csak most vette észre, hogy a csésze üres volt és arcát hirtelen pír borította el. A bögrét letette és szótlanul felállt.

Bronsky dermedten és meglepődve nézte, és nem értette, miért ugrott fel és hagyta egyedül az ebédlőben.

                 *                       

Az acélköteleken függő gondola lassan süllyedt a kanyon láthatatlan mélyébe, ahová soha nem sütött a nap.

− Stop! − kiáltott Fisher, és a daru megállt. Az előre kijelölt mélységben vannak!

Lent a gondolában az emberek hallották Fisher hangját, de minden figyelmük ellenére sem látták a végtelenbe nyúló sziklafalon, amit kerestek.

− Semmit nem látunk! − válaszolt Schuller. Indítsák meg a zümmögőt!

Martin néhány percig foglalkozott a zümmögő programjával, majd átadta a központi agynak az irányítást. A hatalmas darus kocsi egyik oldala kinyílt és egy repülő kilövőhelyet láttak. A napfényben csillogott a zümmögő, egy robotrepülő. De nem csodálhatta sokáig, mert eltűnt egy függőlegesen felemelkedő acéllap mögött, ami megakadályozta, hogy a forró gáz kárt tegyen bennük és a járműben. A motor indulását nem hallották, de látták, hogy elrepült.

− Elindult! − Martin hangját hallották a fejhallgatóban a gondolán várakozva.

− Egy nagy kört ír le, mielőtt a kanyonba jön. − Vertes az óráját nézte. Néhány percre van szükség gondolta, hogy a képernyőt felállítsák.

− Itt van már! − és Thomas az ég felé mutatott.

Mint egy hatalmas bogár, a zümmögő láthatóvá vált. Az orsó alakú test csillogott a napfényben. Elrepült felettük, hangtalanul eltávolodva.

− Mikor visszajön, megkapjuk a képeket, ugye? − kérdezte Thomas.

− Igen − volt Schuller válasza és szerette volna az orrát megvakarni.

A zümmögő visszajött, de senki nem nézte, mert a képernyőt figyelték. Látták a kanyon sziklafalát és a gondolán mindhármukat, és egy nyílást kissé távolabb.

Már néhány perce eltűnt a gép, de a kép megmaradt. Schuller a hunyorgó számokat nézte a képernyő felső részén.

− Nem sokat tévedtünk, valóban jó munka volt. 14 méterrel lejjebb és 3 méterrel jobbra.

Nem kellett parancsot adnia, mert a fent maradt két másik ember is látta ezeket a számokat, és miközben összegöngyölték a képernyőt, lassan megmozdult a gondola. Helyet változtatott vízszintesen, miközben lassan a mélybe süllyedt.

Martin a kamerák segítségével vezette őket, mert mindent épp úgy látott, mint a többiek felfüggesztve, lent a szakadékban. Egy párkányhoz közeledtek és megálltak egy nyílás előtt.

− Végállomás − motyogta fogai közt, de a többiek hallották.

− Köszönjük, barátom − felismerte Schuller hangját, de nem válaszolt, mert a képernyőn a nyílást nézte.

− Ez a hasadék a sziklában − mondta Thomas.

− Hozzáteheted, hogy nem nagyon széles − morgolódott Vertes, miközben összeszedte holmijait.

− Kuporogva kell bemenni és bevallom, hogy nem szeretem a barlangokat! − Senki nem ismerte Schuller érzelmeit és ez a néhány szó meglepte őket.

Mielőtt a szűk nyílásba bújt, parancsnokuk ösztönösen egy utolsó pillantást vetett a távoli Nap halvány fényében fürdő kanyonra.

                       *              

Az időjárást figyelő kamerák Deimos és Phobos holdakon voltak. Amíg a Phobos nyugaton felkelt, hogy naponta kétszer átrepüljön a Mars egén, a Deimos keleten kelt és 36 órára volt szüksége, hogy a zenitre érjen.

A két hold előnye az volt, hogy a bolygót közelről és távolról minden irányban láthatták. Itt az időjárás nem volt olyan komplikált, mint a Földön.

Reggel majdnem a zeniten volt Deimos, és hatalmas porfelhőket láttak Amazonisból indulni. Száz kilométeres sebességgel fújt a szél, és a felhő Olympus Mons felé közeledett. Popper tudta jól, hogy Schuller is látja ezeket a képeket, így nem szükséges őket értesíteni. Ez volt Young véleménye is.

− Délután északi a szél, este keleti, és éjjel délről. Az a kérdés, hogy változik vagy sem a sebesség a homokot seperve? − Young kollégáját nézte.

− Gondolom, hogy igazad van. Sajnos nem nagyon ismerjük a bolygó időjárását! Miért fúj a szél gyorsabban, és miért csendesedik el? − Popper nem vette le kételkedő tekintetét a fali térképről, ahol állandóan pislogott egy vörös pont.

− Itt vagyunk mi − és ujjával a vörös pontra mutatott a Sinai Planum közepén.

− Igen messze a porfelhő kiindulási pontjától. Nem hiszem, hogy nyugtalankodni kell Schullerék biztonságáért. − A fali térképen egy kis zöld pont jelezte a csapatot Valles Marinerison.

                           *               

Lehajtott fejjel, görnyedve haladtak, de néhány méter után a szűk alagút kiszélesedett. Schuller lámpája egy hosszú és széles folyosót világított meg, ahol egymás mellett ketten is elfértek. Mellette Vertes kesztyűs ujjával a falat érintette.

− Nézd, mintha selymes lenne! − kiáltott fel.

Thomas mögöttük egy pillanatra visszafordult, hogy egy utolsó pillantást vessen a bejáraton beszűrődő nappali fényre.

− Láttál már ilyen selymes falat ?

A kérdés nem lepte meg a parancsnokot, mert ő is éppen ezt a kérdést akarta feltenni.

− Soha! − Nem tudott mit mondani, sem magyarázatot találni. Hangja fojtott volt és örült, hogy senki nem hallhatta szíve dobogását.
S most rajta volt a sor, hogy a falat érintse, mintha simogatná. Közelről vizsgálta és valóban nagyon sima volt, még egy porszemet sem látott rajta.

− Meglepő! − mormolta. – Nem természetes simaság, pedig nem tételezhetjük fel, hogy… − A mondatot nem fejezte be, mert abszurditás volt a gondolat.

Thomas is a falat nézte, majd az egyik zsebben talált szerszámmal próbálta karcolni. Néhány sikertelen kísérlet után végleges véleményt alkotott.

− Igazad van. Ezek nem természetes falak!

Egyikük sem válaszolt és Schuller folytatta az utat.

Már messziről látták a földalatti folyosó végét, de egy oldalfali nyílásban egy másik alagútra találtak.

− Folytatjuk? − kérdezte Vertes a falnak támaszkodva.

− Felfedezni jöttünk − volt a parancsnok válasza.

− Gondolom, hogy Vertes a távolságra gondolt − szólt közbe Thomas. – Martin és Fisher nem tudják, hogy mire leltünk, és néhány perce már, hogy semmi kapcsolatunk a külvilággal!

− Folytatjuk mégis − válaszolt Schuller és a másik folyosóba lépett. Néhány lépés utána a falak megvilágosultak. Az alagút kellemes okker fényben fürdött. A két falon megszámlálhatatlan pasztilla világította útjukat.

Nem volt többé szükség saját vakítóan fehér fényű lámpáikra ebben a naplemente illúzióját keltő világításban.

− Nincs több kétely, ami ezt a folyosót illeti. − Vértes hangja halkan zümmögött a hangszórókban.

Végtelennek tűnt a folyosó.

Schuller benyomása az volt, hogy álmodik, annyira valótlannak tűnt minden. Egyedüllétre vágyott, hogy nyugodtan, minden külső befolyástól mentesen tudjon gondolkozni. Egyidőben a kíváncsiság kényszerének engedelmeskedve folytatta útját, és egy eddig ismeretlen félelem töltötte el. Tudta jól, hogy társai is remegtek. Egy normális ember nem tudott mást érezni, ha a megmagyarázhatatlannal találta magát szemben. Kultúrájuk és múltjuk abban a pillanatban megsemmisült, amikor a Valles Marinerisben talált hasadékot átlépték.

Ez a narancssárga fény a sima falakon kicsinyedve az ismeretlen távolban, nem egy hipotézis volt. Elképzelni egy napfényben fürdő irodában egy mikrobás életet a vörös bolygón, valódi spekuláció volt. Baktériumokat kerestek, primitív életformát, gilisztákat, ehelyett az elképzelhetetlent találták.

Félt. A többiek félelmét is érezte, de nem lehetett megállni. A felfedezés e nívóján képtelenség volt visszafordulni. Mindennek a végére kellett járni.

Lassan haladtak. Nyugtalan tekintetükkel a falakat vizsgálták, és a sima, ismeretlen, rugalmas anyaggal borított földet, ahol lépteik zajtalanok voltak.

Schuller a múlt század archeológusaira gondolt, mikor több ezer éves templomokat és piramisokat fedeztek fel. Egyes sírokat semmibe vezető utak védtek. Másokat istenek átka. Ők is egy sírban jártak? És milyen ismeretlen hatalom védte ezt a helyet? Semmire sem talált választ.

− Fél órája már, hogy egyre mélyebbre, a Mars belsejébe megyünk − jegyezte meg Thomas.

− Honnan látod?

− Nézzetek hátra.

Schuller és Vertes megfordultak.

− Igaza van, valóban lemegyünk  − Schuller látta jól, hogy lejjebb voltak, mint útjuk kezdetén.

− Teljesen lényegtelen, hogy le vagy fel megyünk, ez nem változtat semmit. Folytatni kell az utat − és megindult.

− A folyosó újnak tűnik. Eróziónak sincs semmi nyoma, még por sincs. − Vertesen volt a sor, hogy észrevételeit jelezze.

− Mégis az a benyomásom, hogy az alagút és amit látunk, évezredek óta létezik − fejezte be gondolatait Schuller.

 − Így igaz ... − próbált Vertes közbevágni, de meglepődve elhallgatott. A megszámlálhatatlan világító pasztilla hirtelen hunyorogni kezdett.

Mindenre készen megtorpantak.

− Mi ez?  − Thomas újra visszanézett, de nem látott mást, mint a végtelen folyosót és a megbolondult fényeket.

− Ha tudnám a választ − suttogta Schuller. Egy jel talán?

− Mi célból?

− Hogy megálljunk talán. − Schuller előre lépett, és egy láthatatlan falnak ütközött.

−  Az út végre értünk.

− Hogyan? − Most Vertes próbált egy lépést tenni, sikertelenül. Látták a folyosót a végtelenbe nyúlni, de valami láthatatlan fal volt előttük.

− Erőmező?

− Nem lehet tudni, Thomas − válaszolt a parancsnok. – Feltételezhetünk mindent, de semmit nem tudunk. Olyanok vagyunk, mint a gyerekek.

− Érthetetlen − mormolta Vertes.

- Valóban mozdulatlanságra vagyunk ítélve. A fülhallgatók érces hangja ellenére érezték hangjában az aggodalmat.

− És ha visszamennénk?  − Thomas megpróbált a folyosóra lépni, és most rajta volt a sor, hogy egy láthatatlan falba ütközzön.

− Igazuk van − ismerte be. Egy fal van mögöttünk is.

− Mint előttünk, ugye? − Schullerben egy gondolat született.

A fények nem pislogtak többé a folyosón, csak körülöttük, egy szögletes, zárt helyiségben.

− Azt hiszem, hogy nem tévedek. Megállítottak bennünket, mert egy felvonóban vagyunk. – Schuller az egyik falhoz támaszkodva nézte a fényben úszó folyosót. Minden kellemesnek tűnt, de hirtelen a fények elaludtak. A folyosó sötétbe borult, csak az ő négyszögletük maradt kivilágítva.

− Mi történt? − Thomas és Vertes ösztönösen elhúzódtak a sötétbe nyíló falaktól.

− Gondolom, hogy lemegyünk − magyarázta Schuller.

Semmit nem éreztek. Minden mozdulatlannak tűnt. Még zaj sem volt. Az volt a benyomásuk az indulás pillanatában, hogy semmi sem mozdult.

− Teljesen különböző technikájuk van − gondolkodott fennhangon Sam Schuller. – Hány éves előnyben vannak? Tízezer év, vagy még több?

− Őszintén szólva, három napos hátrányban szeretnék lenni, amikor még nálunk voltunk. − Időnként Vertesnek jó humora volt.

− Igaza van talán. De most az a probléma, hogy nem tudjuk, mozgásban vagyunk vagy sem? Ezért képtelenség a távolságot kiszámítani. Csak az időt ismerjük, de nem a sebességet.

Thomasnak igaza volt. Semmit nem éreztek, és semmi látható ponttal nem rendelkeztek.

− Feltehetjük, hogy lemenetel helyett vízszintesen mozgunk? − Schuller nem gondolt erre a lehetőségre.

− Tíz perce már, hogy megálltunk. Ha feltesszük, hogy a felvonó a szabadesést használja, akkor jó néhány kilométer mélyben  vagyunk − gondolkodott fennhangon Thomas. – Úgy gondolom, hogy vízszintesen megyünk, mert az alagút, vagy folyosó végtelennek tűnik.

− Nem rossz elképzelés. Várni kell. − Schuller hallgatta óráját, ahogy az időt morzsolta és nem lepte meg, csak alig három órája, hogy elhagyták a külvilágot. Gondolatait a fények szakították félbe. Nem pislogtak többé.

− A szünidőnek vége van − mondta egyikük, és egy láthatatlan falon keresztül egy termet láttak.

Schuller kiment az ajtón és a többiek követték. Nagy és üres helyiségben voltak. Furcsa fény-hieroglifák díszítették a falakat, Mars színébe öltöztetve őket. A talajt ugyanaz a rugalmas anyag borította, mint a folyosót. A terem közepén egy bizonyos ritmusban színt váltó szem függött a levegőben.

Tekintetüket nem tudták levenni róla. Schuller nagy erőfeszítéssel elfordult, hogy karján a levegő analizátort nézze.

− Levegő van itt! − kiáltott fel és tétovázás nélkül lecsavarta feje felett az átlátszó gömböt. Szótlanul utánozták társai, és a földi hegyek kissé megritkult levegőjében találták magukat.

Schuller újból a felettük lebegő szemet nézte, és a ritmikus villanásokat. Csodálkozó tekintete előtt egy magas és törékeny árny testesedett meg a csillogó szem alatt. Egy furcsa embert láttak. Mélyen ülő, karikás szemei voltak és világuktól messze, egy mély hangot hallottak:

− Jó napot kívánok otthonukban!

                        *                                                 

Egy hosszú, rémálmokkal teli éj után, Thu−ha rossz hangulatban volt. Álmai mindig Bronsky körül jártak és szégyellte önmagát erotikus színezetük miatt.

Reggel az ebédlőben találta társait és első pillantása Bronsky hatalmas alakjára esett. E látvány idegesítette. Látására annyira felingerült, hogy üdvözlésükre modortalanul senkinek nem válaszolt. Tekintete még sötétebb lett, mikor Popper az időjárásról beszélt.

Az előre látható időjárás Bronsky egyik feladata volt és neki nem volt kedve az irodába hívni. Négy napja volt már, hogy Schuller parancsnok felfedezőútra indult, és semmi hírük nem volt felőle. Még a felszínen maradt Martinnal és Fisherrel sem volt semmi kapcsolata.

Phobosból érkezett képek egy hatalmas porfelhőt mutattak a két féltekén, és a szél közel 200 kilométer sebeséggel fújta ezt a felhőt. Már eltűnt a Mont Elysium és a Syrtis Majorhoz közeledett. Amazóniából is jött egy másik porfelhő, ami teljesen betakarta Olympus Monst és Tharsis vulkán felé haladt.

A majd’ zeniten lévő Deimos képei mutatták, hogy a narancsszínű por mindent elöntött.

− Gondolja, hogy ideérkezik a vihar ? − Popperhez fordult a nő, mintha Bronsky nem létezne.

− Ma éjjel, valószínűleg − volt Popper válasza. – De nem napnyugta előtt ! Nézze Phobos képeit! Cryse Planitián egy másik vihar közeledik a régi Viking leszállóhely felé.

− Semmi rizikónk nincs! − vágott közbe Bronsky.

− Tudom jól, Bronsky úr ! − nézett rá a nő sötét tekintettel. Semmi rizikónk nincs, de két ember van kint a természetben a gépükön ülve, amíg Schuller parancsnok harmadmagával Valles Marineris belsejében!

− A parancsnok egy hétre való tartalékkal rendelkezik − vágott vissza Bronsky. – Hosszabb ideig akartak maradni − gurult méregbe a férfi.

− Gondolom, hogy igaza van Bronskynak − szólt közbe Popper. – Senki nincs veszélyben.

− A felszínen maradtaknak sem?

− Nagyon súlyos a masinájuk. A gép menedékhelyén több napig biztonságban vannak − magyarázta Bronsky.

− És ha egy hétig tart a vihar? − Képtelenek voltak elfelejteni,  hogy időnként több hétig tart a homokvihar.

− Őszintén szólva nem gondolom, hogy ilyen vihar kezdetét látjuk − Popper meggyőződése nyilvánvaló volt.

− Senki nem tud semmit, és gondolni kell erre a lehetőségre is − volt Thu−ha válasza.

− Mit ajánl? − kérdezte Bronsky.

Megharagudott − gondolta Thu−ha elszomorodva.

− Tartalékra van szükségük.

− Igaza van, ezt akartam proponálni én is. Azonnal indulok.

− Maga nem mehet! − és Thu−ha tekintete elárulta érzelmeit.

− Miért? Ha nem tévedek, a parancsnokon kívül én vagyok a legjobb pilóta.

− A helikojával akar elindulni?

 − Igen. Nincs más lehetőség. Nincs annyi időnk, hogy az utat használjuk. Maximum 12 órával rendelkezünk. Ha mindenki dolgozik, egy óra alatt készen vagyunk. Két órás az út körülbelül. Két−három óra, míg mindent helyre teszünk, s ha nem romlik az idő, minden baj nélkül visszajövök.

– Gyere Popper, sietni kell! Ha megengedi! – és Bronsky a dermedt nőhöz fordult.

− Hogyne, induljanak! – volt a majdnem hallhatatlan válasz.

Bronsky elégedett volt, mert látta, hogy Thu−ha nem akarta, hogy elinduljon. Szerette volna karjaiba venni és megmagyarázni, hogy visszajön. Sajnos erre képtelen volt, mert Popper is jelen volt.

Minden a helikopterben volt és gondolkozni sem volt ideje. Érkezéséről értesítették Fishert és Martint, így tudták, hogy mindent hoz, amire szükségük van az életben maradáshoz, ha a vihar hosszú ideig tart. Martin bekapcsolta a lézerjelzést Deimos felé, ahonnan az állomás megállás nélkül továbbította Mars felé, jelezve az utat Bronsky képernyőjén.

Thu−ha a kezét nyújtotta, mielőtt kiment a géphez és nagyon halkan, hogy senki ne hallja, mondta:

– Visszavárom.

                        *           

− Fúj a szél − Mentoruk a szétszakadt felhőre mutatott az okker színű égen.

− Még nem érezni − nézte Vertes vezetőjüket.

− Higgye el, hogy útban van a szél.

Vezetőjük körül félkörben állva csodálták a vidéket. Csak homályos emlékeik voltak a földalatti teremről, ahol a hatalmas szem csillogott és egy ismeretlen köszöntötte őket. Hogyan érkeztek a nyílt levegőre, egy teljesen különböző planétára? Ez egy misztérium volt. Semmire nem emlékeztek.

Egy hatalmas hegyet láttak a távolban. Sokkal magasabb, mint a Fuji, de hozzá hasonlóan hó takarta csúcsát. A hegytől egy tó vagy tenger választotta őket el.

− Egy tó? − kérdezte Schuller, és tekintete találkozott a Marslakó tekintetével.

− Egy óceán. Arrafelé nyúlik − és karjával egy körmozdulatot írt le.

Körülöttük néhány csenevész fa száradt, borhoz hasonlító, sötét színű levelekkel. Kereplő hangot hallattak a gyenge fuvallatban, és lent egy szűk patak sodorta kavargó vizeit az óceán felé.

− Víz, fák, hó és levegő. Hol vagyunk? − Schuller a földre térdelt, hogy felmarkolja a kavicsokkal kevert port.

− Már régóta nem esik. – A Marslakó lehajolt és felvett egy kavicsot, amit messzire, a vízre dobott. A kavics többször ugrált a víz ráncain.

− Olyan ez, mint nálunk. Fiatal koromban én is ugráltattam a kavicsokat a Temzén − jegyezte meg Thomas.

− Igen, ez így van mindenütt – helyeselt a Marslakó. – Ahová megyünk, mindenütt újraépítjük életformánkat. A többiek bennünket majmolnak, miközben mi alkotunk.

A levegő megmozdult hirtelen. Hajukat simogatta kezdetben, majd fütyülni kezdett, és a levelek mérgesen kerepeltek.

− Megérkezett a szél. – Schuller arcán mint ezernyi tűszúrást érezte a porszemeket.

− Nézzék a napot! − Az égi csillagot felhők ölelték körül.

− Esik majd? – kérdezte Thomas.

− Ki tudja? Talán − volt a válasz.

− Itt nincs egy város a közelben?  − Schuller vendéglátójukhoz fordult, hogy arcát jobban lássa a borongó félhomályban, és valóban kicsinek érezte magát az óriás mellett.

− Néhány falu, távolabb, észak felé, a víztől messze. Föld alatt vannak a városok. Jöjjenek, vissza kell mennünk!

− Közeledik a vihar – Vertes néhány villanást látott a távolban.

− Így van – volt a Marslakó válasza. Esni fog talán, vagy csak homok lesz, szokás szerint.

− A homok ellen küzdenek? − Schuller kitartóan szaladva lihegett a Marslakó mellett.

− Évezredek óta. A folyókat és kanálisokat állandóan tisztítani kell. Sajnos az óceánt nem lehet portalanítani.

− Messze vagyunk még? − Egy ösvényen siettek. Az volt a benyomásuk, hogy egy lejtős vidéken vannak.

− Nem, nem nagyon.

− És ha itt várnánk a vihart? − Schuller az remélte, hogy megállnak majd.

− Túl veszélyes. Az itteni viharokat  nem ismerik. − A Marslakó megállt nyugat felé fordulva. − Nem hallják? 

Egy zaj közeledett. Mintha száz vagy ezer vonat gurulna a síneken. Az volt a benyomásuk, hogy a föld remeg lábaik alatt.

− Milyen zaj! − mondta Thomas.

− Az óceán. A hullámok. Ezt nem lehet elképzelni, látni kell − magyarázta vendéglátó gazdájuk, és megindult.

– Ötven méteres hullámok ostromolják a partot! – Hangja egyre erősebb volt, hogy hallják a zajban, és egyes szavát a szél fújta el.

– Évezredek óta gyűlik a homok az óceánban, így nem olyan mély, mint régen. Ma már nincs út a partokon a hullámok miatt.

Hangja nehezen volt hallható, mert egyre több erővel fújt a szél. A vágtató felhők mögé bújó nap azt a benyomást keltette, hogy nem létezik. Eltűnt a hatalmas, hófedte hegy is. Minden láthatatlanná vált az átláthatatlan függöny mögött. Egy vízcsepp ütötte meg Vertes homlokát.

− Megérkeztünk! – Bennszülött vezetőjük szavait nehezen hallották. Egy törtkarú bozót viaszszerű levelei csillogtak. Itt álltak meg.

– Maradjanak mellettem! – kiáltott a Marslakó. A vízcseppek golyóként  ütötték a szomjas földet, lyukat fúrva benne, amit a szél rögtön elsepert.

Újból a teremben találták magukat a csendben, a villogó szem alatt.

                 *

Jan Bronsky mozdulatlan ült, gépe egyedül repült. Mikor a reaktorok vízszintes helyzetbe kerültek, Bronsky bekapcsolta az automatikus pilótát. Martin és Fisher tartózkodási helyét Deimos jelezte egy lézer fénnyel.

A képernyőn látta a messzi homokfelhőt növekedni, de még volt ideje befejezni misszióját. Nagyon magasan repült. A kaotikus felszínt látta, és a távoli hegyek körvonalai lassan kibontakoztak a láthatáron, amíg alatta  szakadékok, dűnék és a végtelenbe vesző mozdulatlan, halott tájak.

− Bronsky! Tíz perc múlva megérkezel. – hallotta Martin hangját.

Északon egy másik porfelhő gomolygott és nyugtalansággal töltötte el, hogy nyugatról is jött egy vihar. Sietni kellett. A leszállás nem okozott problémát, de amikor elhallgattak a reaktorok, percekig várni kellett a felkavart por leülepedését.

− Várj egy kicsit! – hallotta Fishert a fejhallgatóban.

Volt ideje a visszaútra gondolni, hogy mennyi időbe telik majd, minden kockázat nélkül.

Mikor kiszállt a gépből, Fisher és terepjárója már várták.

− Sietni kell, a porfelhő közeledik – magyarázta Fisher, mikor lezárta a héliko kamráját.

− Schullerékról semmi újság?

− Semmi. Egy hélitrixet küldtünk abba a patkánylyukba, de semmit nem talált.

− Bronsky, te itt maradsz! – hallotta Martint a fejhallgatóban.

− Erről szó sem lehet!

− A parancsnok üzeni, hogy a porvihar közeledik a bázishoz. Parancsolja, hogy velünk maradsz.

Bronsky nem örült, de engedelmeskedni kellett. Nem kockáztathatta az életét és a hélikot. Lehorgonyozta a gépet.

Az ideiglenes bázison mindent  helyre tettek és bementek a kis helyiségbe, ami egyben étterem, gyűlésterem és pihenőhely volt. Egyikük kávéval kínálta.

− Köszönöm. Egy jó kávé mindég örömöt okoz – és néhány korty után Fisherhez fordult.

– Egy helitrixről beszéltél, amit Schuller keresésére küldtetek.

− Megpróbáltuk, de nem találtuk őket. Helyettük mást talált a gép − magyarázta Martin. – Fényt.

− Fényt? Ezt  nem értem.

− Nézd a helitrix küldte képeket ! − Martin egy képernyőhöz ment és bekapcsolta.

Kezdetben semmit nem láttak, majd egy kísérteties zöld fényben egy, a végtelenbe vesző folyosó merült fel. Az alagút végén egy falba ütközött a kép, de merőlegesen egy másik, narancsszínű fényben fürdő folyosó nyílt meg előttük.  A pasztillák sima, párhuzamos falakat világítottak meg.

− Hihetetlen! – mondta a meglepett Bronsky.

− Ezt mondtuk mi is. − és Fisher felállt, hogy egy másik csésze kávét keressen.

− Miért nem jeleztétek ezt a felfedezést?

− Nem akartunk mindenkit felizgatni. Ne felejtsd el, az embereknek semmi nyomát nem találtuk!

− Mikor a helitrix Schuller parancsnok nyomán a lyukba repült, kezdetben koromsötétben volt. Több mint hétszáz méter hosszú alagútban – magyarázta Martin. – A folyosó egy könyökben végződött. Ott kezdődött a narancsszínben fürdő folyosó. Itt repült több kilométert, majd egy fallal találta magát szemben.

− És a három embernek semmi nyoma?

− Eltűntek nyomtalanul.

− Így már érthető, hogy miért nem jelezték – és Bronsky hipnotizálva  nézte a kivilágított alagutat.

– Most hárman vagyunk. Másodmagammal követhetnénk Schuller nyomát.

− Sajnos, ezt nem lehet. A vihar miatt a felfüggesztett teraszt felhúztuk. Amíg így fúj a szél, nem lehet lemenni – legyintett Martin lemondóan.

                           *

− Hol vannak a többiek? – Schuller kérdése agresszív volt és meglepte társait.

− Kire gondol? – kérdezte a házigazda.

− A többi marslakóra, – volt a parancsnok válasza.

− Nincs több. Nagyon régen elmentek már.

− Hová? – kérdezte Thomas.

− Visszamentek oda, ahonnan jöttek. A csillagokba.

− És ön? Mit csinál itt egyedül?

− Én vagyok az Őr – volt a nyugodt válasz.

− Milyen régen mentek el? – folytatta a kérdéseket a parancsnok.

− Oh – tétovázott a válasszal házigazdájuk – hárommillió éve, körülbelül.

Elképedtek a választól.

− Ez hihetetlen! – kiáltott fel Schuller.
Néhány percig egyikük sem szólalt meg, annyira meglepő volt a válasz. Mintha álomból ébredne fel, kiáltott fel Vertes.

− De miért van itt, miért van szükség egy őrre ?

− Az installációkat kell őrizni. Sok minden működik még − volt a magyarázat. − Azt akarják tudni, hogy miért maradtam itt? Mert ezt a hihetetlen utat akartam megtenni!

− Az időben utazni? Schuller leült az egyik, rendelkezésükre álló kockára, mint a többiek. Egyedül a házigazda maradt állva.

− Igen, lehet az időben utazni. A haladás ellenkező irányába. A múltba. A jövőbe nem lehet, az képtelenség. Nem lehet a változások sebességét túlszárnyalni, a múlt és a jövő kapcsolódásának pillanatát, amit jelennek neveznek. A tér és a pillanat szorosan összefüggnek. Az idő nem létezik a tér nélkül, de a tér létezett a pillanat előtt. A valóságban az idő nem más, mint a mozgás, a világegyetem megtestesülése. A kozmosz születése volt a változások születése, az anyagé, amit látunk és az űrt vájó láthatatlan erők. Az idő megpróbálja az űrt meghódítani.

Csak a múltba tudunk utazni. Azt látni, ami megelőzte ezt a pillanatot, amit mi jelennek nevezünk. De képtelenség a nemlétezőbe menni, ami az idő nyila előtt van. Nem lehet vizsgálni, ami még nem született meg. Értik ezt? Ami létezik, vagy létezett, vizsgálható. Ez az idő második paradoxonja.

− Ha képesek a múltba menni, akkor a jövő, a történelem változtatható. Vagyis befolyásolni lehet a lényeges eseményeket – volt a parancsnok logikus következtetése.

− Téved! Azt hittük kezdetben, ha megváltoztatunk valamit, állatot, embert, vírust vagy virágot, akkor megváltozik a jövő. Tévedés volt. Semmi magyarázatot nem találtunk arra, hogy lényegében semmi nem változott. Egy diktátort tüntettünk el és egy másik foglalta el helyét kis idő múltán. Többször megpróbáltuk, sikertelenül. Borzalmas betegségeket tüntettünk el, és talán még borzalmasabbak foglalták el helyüket. Minden helyzetben az élet megjelenik változó, különböző formában. Úgy néz ki, hogy a történelem egy logikus utat követ egy kaotikus helyzetben. Úgy látjuk, hogy az egyensúly mindíg helyreáll. Ezért nem tudtunk soha megvalósítani bizonyos előnyösnek tűnő változásokat a különböző planéták múltjában. Elterjedünk ezeken a fiatal földeken, tudva jól, hogy csíránk nem befolyásolja jövőjüket. Ha csíránk életben marad, és más csírákkal keveredik, ez azt jelenti, hogy jelenlétünk hasznos és törvényszerű. Ha próbálkozásunk nem sikerül, az azt jelenti, hogy semmi helyünk a planéta jövőjében.

− Tehát, amikor úgy fogadott bennünket, hogy: "Isten hozta önöket!", ez azt jelentette, hogy innen származunk? – Schuller hangjában érezhető volt a hitetlenség.

− Igen – volt a válasz. – Utódainkat láttam visszajönni a kiindulási pontra. Erre vártam annyi hosszú év után…

− Mennyi ideig? − vágott közbe Thomas.

− Mondtam már. Körülbelül hárommilliárd évig. Persze elhagytuk ezt a földet, amikor képtelenség volt folytatni az életet. Magunk mögött hagytunk ilyen ellenőrző állomásokat, hogy figyeljük leszármazottaink fejlődését. A kék planétát, ahonnan jönnek. Mielőtt elmentünk, a Földet megtermékenyítettük.

A narancsszínű fény lassan elaludt és a termet az űr sötétje borította, mert egyidőben az óriási szem sem villogott. Elképedt tekintetük előtt egy kis kék folt vált láthatóvá a sötét égen a számtalan hunyorgó csillag között. A kék folt nagyobbodott, és körvonalaiban felismerték a Földet. Felhő borította, és e takaró fölött egy hatalmas űrhajó lebegett.

− A Föld, hárommilliárd évvel ezelőtt… – Schuller hangját hallották a sötétben, majd vendéglátójukat.

− Így van. A föld és egyik űrhajónk. Mikor végleg elmentünk, utolsó missziónk a Föld megtermékenyítése volt. Nézzék!

Aranyszínű porfelhőt hintett az űrhajó. E felhő lassan elvegyült a villámoktól hasított felhőkkel és eltűnt.

− Mi ez? – kérdezte Vertes.

− Mikrokapszulák, magukban hordva génjeinket. Mindent megtettünk, amit tenni kellett, a többi a véletlentől függött. Soha nem lehet előre tudni, hogy milyen földre hullt a mag.

                            *

Öt napja már, hogy porfüggöny takarta a planétát. A marsi holdak Földre küldött képein mindent takaró, átláthatatlan porfelhő volt látható. A miszió vezetői nem tudták aggodalmukat rejteni az újságírók előtt.

A világ minden televíziója régi marsi képeket mutatott. A hírmagyarázó szakemberek életveszélyről beszéltek, ha a porfelhő nem szűnik meg.

A hatodik napon váratlanul megpihent a szél és a nyugalom visszatért.

Young és Popper kimentek felmérni a károkat, miközben Thu-ha Martinnal vette fel a kapcsolatot.

Bázisuk körül egy homokdombot fújt a szél. Távolabb egy újabb homokhegy támaszkodott bázisukra. Súlya veszélyes volt. A kevésbé fontos installációk ellenálltak a viharnak attól eltekintve, hogy néhány kapcsolatot a homok beborított.

Bronsky és Fisher mindent ellenőriztek.  A lerögzített helikopter alumínium takarója ellenállt, de a hatalmas guruló daruról a festék eltűnt. Lemosta a homok.

– Minden rendben? – kérdezte a parancsnok Martin arcát fürkészve a képernyőn. Csalódott volt, mert nem látta Bronskyt.

Martin megnyugtató választ adott, s amikor Thu-ha Bronsky visszaútjáról kérdezősködött, részletesen megmagyarázta a helyzetet.

Mozdulatlanságra ítélve a vihartól, volt idejük analizálni a helyzetet. Egy másik Helixet akartak elküldeni újabb felfedezőútra. Ez alkalommal néhány úgynevezett mikro-bolhát akartak küldeni vele, hogy felfedezzenek minden hasadékot. Majd Bronsky és Fisher akartak a folyosóra menni, s hogy a kapcsolat a külvilággal fennmaradjon, a rádión kívül egy hajszálvékony, elszakíthatatlan fonalat akartak göngyölíteni maguk mögött.

Thu-ha örömtelenül hallgatta Martin magyarázatát. Bronsky azonnali visszatértét kívánta, de nem merte a parancsot kiadni, mert a missziójuk sikerét nem lehetett kockáztatni. Személyes kívánsága és érzelmei másodrangú szerepet játszottak.

A Hélix küldte képek semmi változást nem mutattak a folyosón. Az alagútban még por sem volt. A mikro-bolhák sem találtak nyílást a narancs színű pasztillák világította alagút végén.

– Nincs itt ajtó – jegyezte meg Fisher.                          

– Így van ez, de akkor hol vannak a többiek? Láthatóan nincs más kijárat. Három ember nem tűnhet el nyomtalanul! Ez mindnyájuk véleménye? – kérdezte Bronsky, társait nézve.

– Lemegyünk mégis? – kérdezte Fisher, ismerve a választ.

– Természetesen! – volt Bronsky válasza és Martin parancsot adott a gépeknek, hogy visszatérjenek.

                      *

Kint voltak újból. A vihar után a levegő langyosodott, még szellő sem fújt. A vastag, sötét leveleken még vízcseppek csillogtak. Libasorban követték vezetőjüket.

Senki nem beszélt. Gondolataikba mélyedve mentek, és nem vették észre a tócsákat a kiszáradt földön.

– Semmit nem értek! – Schuller a fejét rázta. Senkihez nem beszélt, de a marslakó hallotta szavait és útját folytatva válaszolt:

– Tudom, hogy ezt nehéz megérteni – magyarázta  enigmatikusan. Mikor meglátják majd az óceánt, újra beszélgetünk.  Mindjárt ott vagyunk, nem hallják még?

Egy ideje egy távoli zajt hallottak. Kezdetben egy mormogásnak tűnt, mint mikor egy szobába zárt emberek beszélnek. Közeledve a mormogás morajjá erősödött.

– Ez a tenger? – Vértes sietve megelőzte társait és vezetőjük mellé ért.

– Igen! Meglátják majd hullámait. Mikor a szél megmozdítja a víztömeget, csak lassan nyugszik meg. Még néhány perc és ott vagyunk, ne türelmetlenkedjenek!       

Nem volt előttük korlát. Egy szakadék szélén torpantak meg, és a zaj megváltozott. Mintha ezernyi vonat robogna egymást követve síneken. De vonat helyett hullámok voltak. Egymást követték és törtek meg kristályként lábaik alatt a sziklákon.

Előttük volt az Óceán. A part elhajlott észak felé. A távolban fátyolba burkolva egy hatalmas hegy őszülő csúcsa, hóval borítva. Kelet felé a víz a végtelenbe tűnt. Ebből a végtelenségből jöttek a hullámok. Egymás után.

– Látványos? – Vendéglátójuk furcsa mosollyal ajkain nézte őket.

– Hal is van a tengerben? – kérdezte a parancsnok.

– Persze. Egymást ölő szörnyek.

– Tehát nem lehet fürödni, amikor nyugodt a víz?

– Nem. Nem tanácsolom.

– Pedig azt mondta, hogy nem nagyon mély a homok miatt – erősködött Thomas.

– Így van. Azért mégis néhány száz méter. Van elég hely ezeknek a halaknak és sokszor a partokhoz közel kalandoznak.

– És mindez, amit most látunk, nincs többé? Eltűnt?

Vezetőjük Schuller arcát fürkészte.

– Ez valahogy így van. Gyerünk, menjünk vissza oda, ahol  nyugalom van. Ott mindent megmagyarázok majd – és hirtelen sarkon fordult.

Egy utolsó pillantással búcsúztak a hatalmas óceántól. Távolodva a hullámok zaja ismét mormogássá vált. Vezetőjük egy bokor mellett megállt és a bőrszerű leveleket símogatta.

– Ugye, minden érthetetlen? – Tekintetét Schullerre szegezve mosolygott.

– Így van – volt a parancsnok válasza. – Hogyan ismeri a nyelvünket, hogyan lélegzünk itt, ahol nincs levegő, és hogyan sétálhatunk egy több milliárd éve kihalt planétán?

– Igaza van! – volt a válasz. Természetesen semmi nem létezik.

                         *

Fisher és Bronsky indulásra készen álltak. Willy Fishert izgatta az idea, hogy a planéta szívébe mennek, és már a sajkában ült Bronskyra várva. Társát egy váratlan videokonferencia tartotta fel a bázis parancsnokával. Thu-ha hívta az indulás pillanatában.

– Jan! – Életében először szólította keresztnevén és Bronsky akaratlanul elpirult.

– Parancsnok!

– Vigyázzon magára! – volt a fiatal nő válasza, és hirtelen megszakította a kapcsolatot.

E néhány szótól Bronsky szíve repdesett és úgy érezte, hogy az egész világot képes felemelni. A peronon állva adta meg a jelet az indulásra. Lassan tűntek el a Valles Marineris mélyében.

                   *                

– Nézzék, amit szemnek neveznek! Ez Ő!

A kacsingató szem alatt állva házigazdájuk figyelmesen nézte a szemet.

– Mi ez? – kérdezte Schuller.

– Mindenért ő felelős. Ő adja nekünk egy eltűnt valóság képeit. Kérdezték, hogy milyen csodának köszönhető, hogy beszélem nyelvüket? Nem, én nem beszélek. Azt képzelik, hogy hangom hallják, a valóságban csak gondolok, és maguk is gondolnak, és mi megértjük egymást, mintha valóban beszélnénk. Kérdezték, hogy milyen varázslatnak köszönhető, hogy egy örökkévalóság óta halott planétán járunk és levegőt szívunk, és egy óceánt látunk és menekülni kell egy vihar elől. Azt képzelték, hogy sétálnak. A valóságban soha nem hagytuk el ezt a helyiséget. Akarják tudni, hogyan éltem túl több milliárd éven keresztül, érkezésüket várva? Könnyű a válasz. Nem létezek! Nem vagyok olyan valóság, mint Önök. Én csak egy kollektív emlék képe vagyok. Az igaz, hogy én választottam  ezt az emancipációt, mert valóban ismerni akartam leszármazottainkat a Földön. De nem létezek, mint ahogy semmi nem létezik maguk körül a folyosókon és e szobán kívül. Amit szemnek neveznek, dirigál mindent. Ellenőrzi a folyosókat, önökre várva.

– De…  – Schuller mondani akart valamit.

– Nincs több időnk – szakította félbe a marslakó. – Társaik nyugtalanok és magukat keresik. Elérkezett az indulás ideje. Vegyék fel a légzőkészüléket, mielőtt eltűnik a levegő.

Szótlanul engedelmeskedtek, miközben gondolataik egymást kergették.

– Ne féljenek. Semmit nem felejtenek el. Lesz idejük mindent elmondani. Az élményeket, amit láttak és hallottak. De tudniuk kell, hogy ide soha többé nem jöhet vissza senki. A folyosók hosszú ideig zárva lesznek. Kinyitjuk őket újra, mikor valóban képesek lesznek követni bennünket a csillagokhoz vezető úton. Itt az idő, induljanak! Menjenek haza!

A szem alatt állt egyik karját felemelve, utolsó üdvözletként. A szem villogott, csillogott, pokoli ritmusban változtatva színeit, mikor átlépték újból a nyitott ajtó küszöbét.

                      *     

A mikrobolhákat követte a Helix a hosszú folyosón. Ahol az alagút hirtelen véget ért, merőlegesen egy újabb folyosóra bukkant. A végtelenbe tűntek el a narancs színű világító pasztillák. A sima falak, a csendet megtörő motorok duruzsolása idegesítette a két férfit.

A bolhák megelőzve a Helixet, küldték egy változatlanul üres folyosó képét.

– Nézd! – Fisher hosszan nézte a képernyőt. Tisztán látta a fal mellet ülő három alakot.

– Ott vannak, messze a folyosó másik végén!

Azonnal jelezték a bázisnak és az újságot Deimos és Phobos adói elküldték a Föld felé.

                    *

Egy robot orvos ellenőrizte az ájulásba merült Schuller parancsnokot és embereit, ágyaikban várva az indulást vissza a Földre.

A gép analizálta őket, de csak a fejükben talált egy pontot, mintha megszakítás nélkül álmodnának.

– Erre nincs semmi magyarázat, ugye ? – Thu-ha nézte a képeket. Orvosi ismereteik az elsősegély színvonalán voltak.

– Minden érthetetlen. – Bronsky sem talált választ. Nyugtalan türelmetlenséggel várták az ingajárat érkezését a specialistákkal.

– Itt lesznek néhány óra múlva. – Bólintva a fiatal nőt nézte. – Ismétlem, hogy ebben az állapotban találtuk őket a folyosón.

– Tudom. Mi is láttuk a képernyőn volt a válasz. – Miért ismétli ezt?

– Mert valamit nem ismer, ami nem látható a televízión – volt a válasz.

– Mit akar mondani?

– A parancsnok mondott valamit.

– És csak most mondja ezt? – ugrott fel, székét felborítva.

– Nyugodjon meg! Önkívületi állapotban beszélt. Többször ismételt néhány szót, amit nem értettem tisztán a fejhallgatóban.

– Mit mondott?

– Néhány semmitmondó szót. Azt, hogy « mi a marslakók »

– Azt mondta, hogy «mi, a marslakók» – ismételte a nő elgondolkozva.

– Igen. A specialisták a Földön biztosan találnak rá magyarázatot.

– Majd elkíséri őket, és visszajön az új személyzettel. – Thu-ha Bronskyt nézte, és tekintetük   néhány pillanatig összeforrt.

– Értettem! – Bronsky is felállt indulásra készen, és az ajtóban megállt.

– Ha megengedi parancsnok – és hangja remegett egy kicsit, és torkát köszörülte. – Távollétem alatt sokat gondoltam Önre. Visszatértem után megkérdem majd, hogy akar-e a feleségem lenni?

Hirtelen kilépett az ajtón, ami csendesen bezárult mögötte.

                                                           ***

Mire gondoltam az utolsó percben vagy pillanatban? Fogalmam sincs, nem emlékszem rá. Egyedül ültem a kétszemélyes kis asztal mellett a kávéház zsúfolt teraszán. Körülöttem nők és férfiak, különböző korú emberek, és néhány fiatal gyerek. Kávét ittam, a többiek sört vagy valami szódát. A pincér fagylaltot hozott, művészi színes alkotást. Szép, fiatal nőt szolgált ki, tekintetünk már keresztezte egymást.
A férfi a járdán állt. Szokatlan megjelenése miatt figyeltem rá. Dús, fekete szakáll mögé rejtette arcát, és a harminc fokos kánikula ellenére nyakig gombolt esőkabátot hordott. Mi, többiek, ingujjban izzadtunk.
Szúrós, fekete tekintetét rám szegezte, és tátott szája sötét mélyén hangtalan üvöltést véltem hallani mintha mondani akarna valamit, és vakító villámot láttam…
Semmi. Teljes kikapcsolás. Rövidzárlat. Sötétség. Nem volt fehér alagút, amit időnként a haldoklók látnak. Halott voltam. Ott álltam a többiek között valahol, valami ismeretlenben, ami nem hasonlított arra, ahol egy pillanattal előbb voltam, de tudtam, hogy nem létezek, meghaltam és valahol egy másik dimenzióban vagyok.
Mindenki meghalt. A párizsi kávéház terasza eltűnt. A szép, fiatal nő is a fagyival. A gyerekek, a fiatalok, az idősek, férfiak és nők, a pincér és a szakállas, a jól begombolt esőkabátjával. Mert újra előttem volt nyitott szájjal, némán üvöltve. Engem nézett, majd a többieket, az idegen, ismeretlen környezetet, ahol a szürkeség keveredett a színekkel. Másvilágon voltunk.
Egy pillanatra lehunyta szemét és becsukta száját mielőtt kérdezett.
— Hol vannak a szüzek?
— Nincs itt szűz! Nem hiszem, hogy van közöttünk egy érintetlen nő. Miért?
— Azt ígérték, hogy 77 szűz vár rám az égben!
— Szegény bolond, elhitted ezt? Hozzá léptem, kigomboltam esőkabátját, és láttam a dinamit övet.
»S mert mártír akartál lenni és a Paradicsomban élni a szüzekkel, felrobbantottál minket?«
— Ezt ígérték! Ez van az írásban, Isten szavai!
Érthetetlen szavakat mormolt.
— És te elhitted e szörnyűségeket, s most itt vagyunk. Látod, nős voltam és kisfiam volt.
— De hol vagyunk?
— Fogalmam sincs. Valahol. Egy helyen, amit senki nem ismer és nem képzelt el. Egy névtelen hely. Nem a Paradicsom. Mindnyájan itt vagyunk. Együtt. Nézd ezeket az embereket. Férfiak és nők, fiatalok, idősek és gyermekek. Egészséges és beteg. De mindenki élt. Terveik, vágyaik, álmaik voltak. Ott, az öregúr talán az unokáira vagy egy új szerelemre gondolt. Ki tudja? Mindenkinek voltak tervei és reményei. Egy találkozás az új munkahelyen, egy férfival vagy növel. Utazni akartak, nyaralni, ismeretlen városokat látni, és te megsemmisítetted őket egy vérszomjas Moloch nevében, semmiért! És te, neked nem voltak más álmaid és vágyad, mint megdögleni a Paradicsom szüzeiért?
— Egy lány — volt az elhaló hangú válasz. — Szerettük egymást, de az Isten szolgái megmagyarázták, hogy az élet célja az isteni hatalmat szolgálni, és mellette lenni a túlvilágon.
— És a valóságban mellettünk, közöttünk vagy, azok között, akik veled mentek egy más világba.
— De hol? Hol vagyunk?
Körülnézett. Áldozatai arcát látta egy napvégi szürkeségben, amit szivárvány színesített egy rövid, tavaszi eső után. Minket nézett és látott, számára váratlan látvány voltunk.
Ha lehetne, agyonütném, itt, mindenki szeme láttára, minden tétovázás nélkül. Elmúlt életemre gondoltam, arra amit csináltam, és amit megvalósítani akartam az eljövendő húsz, harminc vagy negyven évben. És körülöttünk a többiek, az ö vágyaik és terveik is megszűntek egy gondolat, egy lélegzetvétel közepén.
— Miért? kiáltottam. Nem ismerlek, senki nem ismer. Nem vétkeztünk ellened vagy a családod ellen. Akkor miért?
— Mert hitetlenek vagytok — köpdöste a szavakat. — Nem imádjátok az igazi Istent!
— Te és a többiek valóban hiszitek, hogy szükségét érzi az Isten, hogy a hozzád vagy hozzánk hasonló pincebogarak imádják? Nem érzed és érted, hogy istenetek az emberek beteg agyában születtek, akik a fizikai és metafizikai hatalmat akarták megtartani a hozzád hasonló szegény elmebetegek fölött?
Magamon kívül voltam, tudva jól, hogy késő van már, életem eltűnt átlépve a Rubicont, a másik oldalon vagyok, amit az élők nem ismernek és teljesen felesleges idegeskedni.
Nem tudtam hol vagyunk, azt sem, hogy létezik-e még jövő? Csak őt láttam, a kétségbeesett reménytelenséget arcán és azt, hogy teste lassan átlátszóvá válik. Körülöttem a többiek is halványodva áttetszővé váltak, és láttam, hogy kezem és testem elveszíti a konzisztenciát. Az eltűnés útján voltunk. Hogy mivé változunk át? Nem tudom, fogalmam sincs… gondolataim is tétováznak, áttetszővé válnak, mint a testem…feloldódunk.

xxx

Mióta visszajött a repülőtérről egy leendő kliensre várt, és úgy találta, hogy nem egy karácsonyhoz méltó az üzlet. A járda szélén várakoztak a taxik, és az ötödik helyen sokáig várhatott. Ha csak egy csoda...
Idén a karácsony kivételesen enyhe volt. Egy hete, hogy a hőmérő nem szállt tizenkét fok alá. Talán ez a magyarázata, hogy miért nem volt utas, pedig egy kellemetlen, szitáló köd takarta be a szélvédőt.
Kiskutyája, Saxo, mellette az ülésen összegömbölyödve alszik és álmodik. Mancsai mozognak és félénken ugat. Majd megnyugszik, és nagy szusszanással mély álomba merül.
Szokásuk ellenére a sofőrök a kocsiban maradnak – biztosan a szitáló köd miatt, – és olvasnak vagy hallgatják a rádiót.
Válása óta nincs kedve hazamenni este. A karácsony egyedül elveszti varázsát. Inkább a hűséges Saxoval marad a kocsiban.
Saxo morgása visszatéríti a valóságba. A kutya az ülésen áll, és hátán a szőr az égnek mered.
– Mi van, dörmög a kutyát nézve. A jobb hátsó ajtó nyílik, és meglepődve nézi az ülésre huppanó, kettégörnyedt férfit.
Egy elképesztően vékony alakot lát a félhomályban, valószínűleg magasabb nála. Tojás formájú fejét előrehajtva, guvadt szemekkel nézi a kiskutyát. És mindezt betetőzve csak egy nadrágot visel, és egy kigombolt, esőtől nedves inget.
– Saxo nyugi! – parancsol, és a kiskutya engedelmesen leül, tekintetét a betolakodóra szegezve.
– Sajnálom uram, de kocsit kell váltania. Csak ötödik helyen vagyok.
A férfi sipogva lélegzik, kapkodja a levegőt, mintha asztmás lenne. Válasza nehezen érthető rossz kiejtése és kifulladt lihegése miatt.
– Nem tesz semmit... Maradok... Olyan meleg van maguknál – panaszkodik, és ingujjával letöröli az arcát.
– Meleg van, itt? – a sofőr szemeit meresztve nézi a kutyáját, mintha az mindent értene.
– A neve… Mi a neve? – kérdezi a hang a fulladás határán.
– A nevem? – ismételi elképedve.
– Igen.
– Robert. És a magáé?
Egy érthetetlen zagyvalék a válasz. Valami olyasmit ért, mint Xlns.
– Rendben van Robert. Az utas tovább bámulja a kutyát, miközben lázasan keresgél nadrágja zsebében.
– Hova megyünk? – kérdezi a taxis, hidegvérét visszanyerve. Megszokta már a hóbortos klienseket, az erőszakos és piszkosok kivételével.
– Azonnal... meglátja.
A hullaszerű alak egy kis dobozkát nyújt, amit Robert ösztönösen átvesz. Egy cigarettás doboznál nem nagyobb. A felkattintott lámpa fényében kíváncsian vizsgálgatja.
Egy gyerekkori játékra emlékezteti, egy türelemjátékra. Három kis mélyedést lát, egyet jobbra, egyet balra, és a harmadik a középen. Három pirinyó acélgolyó gurul a dobozban. A mélyedések fölött valami olvashatatlan felírás látható.
– Indulni kell Uram, és a taxiórát bekapcsolva vár.
– Rendben, menjünk, válaszol az utas elhaló hangja. Robert attól fél, hogy szívszélhűdés tanúja lesz.
– Kérem szépen... Tegye a golyókat egyenként a rekeszekbe...
– A lyukakba – ismételi Robert ostobán.
– Igen, egy golyót minden rekeszbe.
– És azután indulunk végre?
– Oh, igen. Indulunk!
Robertnek fogalma sincs miért ideges és remegnek ujjai, miközben a lyukakba irányítja a golyókat. Saxo hipnotizálva nézi az ájulás szélén álló embert, aki rászegezi guvadt szemeit.
Több hiábavaló próbálkozás után Robert sikeresen helyre tesz két golyócskát. Majd végtelen türelemmel, lélegzetét visszatartva a harmadik acélgolyó is a helyére gurul.
Valami meghatározhatatlan érzése van, és olyan zajt hall, mintha nyitnának egy zárt.
A kocsi, Robert, Saxo a kiskutya és az utas, mind a négyen egy erősen kivilágított teraszon találják magukat. Körülöttük zúzmara borította falak csillognak és a kocsi ablakán is jég virágzik.
– Köszönöm Robert, megérkeztünk.
Az utas nem izzad többé, és nem fulladozik mikor nyitja az ajtót és kiszáll, hagyva a hideg levegőt a kocsiba hatolni.
– Itt megfagyunk – Robert is kiszáll, Saxot a karjai közt tartva.
Az utas valóban magas. Jó fejjel nagyobb nála, sovány, mint egy csontváz, de láthatóan jól érzi magát a ropogó hidegben.
– Hol vagyunk?
– Bocsásson meg Robert. Megérkeztünk hozzám. Isten hozta. Normálisan beszélt, nem, mint egy asztmás beteg.
– Önnél?
– Igen. Egy kutatóhajón vagyunk. A Földet ellenőrizzük...
Olyan hideg van, hogy Robert ajkai elkékülnek és fogai vacognak. Érzi, hogy Saxo is remeg.
– De maguk fáznak! Elfelejtettem! Kövessenek! Az utas az egyik fal felé siet. Robert mögötte vánszorog, lábai és kezei érzéketlenek a hidegtől.
A teraszhoz hasonlóan fagyos helységben találják magukat. Egy kézmozdulat és a levegő felmelegszik. Néhány perc múlva földi hőmérsékletben vannak.
Miközben Robert és Saxo felmelegednek, az utas verejtékezni kezd.
– Számunkra ez a hőmérséklet épp olyan elviselhetetlen, mint maguknak a miénk – magyarázza házigazdájuk.
– Miért tolakodik be az életünkbe? Miért jöttünk magával? Robert megtalálja a bátrabb hangját, mert már nem fázik.
– Megmagyarázom – s miközben beszél, hozzá hasonló magas férfiak, furcsa formájú bútorokat hoznak be.
– A végemre jártam. De foglaljanak helyet, kérem.
Robert egy kockához megy, és meglepődik mikor a súlya alatt a kocka lassan süppedő és testét átfogó, melegítő fotellé válik.
– Túlhaladtam a megengedett időt. Számunkra nem jó az éghajlatuk. Ezt már megértette, gondolom.
– És egyedül nem tudott visszajönni?
– Nem. A metabolizmusom annyira elromlott, hogy így képtelen vagyok az átjárót kinyitni.
– A játék...
– Igen. A doboz a golyókkal.
– A Földtől messze vagyunk? – Robert hangja alig észrevehetően megremeg.
– Nagyon messze, válaszol az idegen. A holdtól messze keringünk. Kénytelenek vagyunk, ha nem akarjuk, hogy az űrfigyelő szolgálatuk észrevegyen minket. Gondolom, megért engem.
– Nálunk ma karácsony van... – Robert elfelejti, hogy otthon senki nem várja, meggondolás nélkül beszél, az idegen létezése megzavarja.
– Tudom, ismerem szokásaikat. Gondoltam... Ha kárpótlásként elfogadna egy ajándékot...
– Kárpótlás? – Robert nem érti, meglepődik és zavarba jön. A lábfején ülő kutyát nézi.
– Gondolom, hogy a kutyája éltes, nem?
– Tíz éves már.
– Észrevettem, mikor beszélgettünk a kocsiban.
– Beszélgettek? – Robert meglepődik, és láthatóan semmit nem ért.
– Természetesen. Most, ha megengedi! – Egy mozdulatára a tető kinyílik, és leszáll egy kupolaszerűség. A belsejében kék fényt lát Robert. Külsőleg csillogó acél. Fel akar állni, de vendéglátójuk egy mozdulata megállítja.
– Ne mozduljon! – bár, már mindketten mozdulatlanok. – Néhány perc türelmet kérek – az idegen figyelmesen nézi a kabalisztikus jeleket a kupola csillogó felszínén.
– Minden rendben már.
A süveg lassan felemelkedik és Robert változatlanul semmit sem ért.
– Kiskutyája beteg volt, nagyon beteg – magyaráz a vendéglátó.
– Saxo?
– Igen. Még nem szenvedett, s most már végleg elmúlt a veszély. Meggyógyult és megfiatalodott. Genetikusan megjavítottuk, az ADN sort kicseréltük, és ha semmi baleset nem éri, legalább tíz éve van még. Ez magára is vonatkozik. A különböző szervek jó állapotban vannak. Nem gondolom, hogy megbetegszik a következő harminc évben, és megtartja mai külsejét. Nem öregszik majd a haláláig. Ez a mi karácsonyi ajándékunk.
– Ajándék?
– Igen. Mi ismerjük a szokásaikat – magyaráz, guvadt szemei figyelmesen nézik az embert és kiskutyáját.
– Karácsonyi ajándék mindkettőnknek – ismételi Robert hitetlenül. – Olyan régóta nem kaptam karácsonyi ajándékot.
– Ez a mi ajándékunk, amit senki nem lophat el, és a halálsápadt ember lehajol, gyengéden simogatja a mozdulatlan kiskutya fejét, aki nem morog többé. Robert látja kis farka mozgásából, hogy elégedett.
– Elmehetünk?
– Természetesen. Itt az ideje, hogy visszatérjen a kocsijába.
A félig nyitott ablakokon beárad a hideg levegő, és az üveget zúzmara borítja. Vendéglátójuk egy másik kis türelemjátékot nyújt.
– A módszert már ismeri. Maga nagyon ügyes a játékhoz. Néhány perc múlva a kiindulási ponthoz érkezik.
– Újból tudom majd használni? – kérdezi erőlködve, hogy ne vacogjanak a fogai.
– Nem. Érkezése után működés képtelen lesz. De megtarthatja találkozásunk látható emlékeként. Kellemes karácsonyt.
Az ablakok bezárva, perceken keresztül zsibbadt ujjakkal próbálja a helyükre tenni a kis golyókat. Hallja a becsukódó ajtó csattanását és a taxiállomás első helyén találja magát. Nem csak ő, a többi taxi is talált utast.
A fűtés teljes gőzzel működik, miközben jár a motor.
Nyílik a hátsó ajtó és egy nevető fiatal pár ül be. Csókolóznak.
– Zúzmara van az ablakokon, pedig nagyon meleg van a kocsiban – jegyzi meg a fiatal nő.
Robert nem válaszol.
– Nézd, kedves, a kiskutya milyen édes! Ugye fiatal még?
– Igen, ez a kiskutyám Asszonyom – válaszol. – Nem régen született. Hová megyünk, Uram?
– A mennyországba barátom! – válaszol a férfi. – Hozzám, a mennyországba – és megadja címét.

                                                                  X X X

Egy őszi este kezdődött minden, a Hendaye-i állomás előtt. Spanyolba a vonat csak éjfél felé indult. Sok ideje volt.
Nehéz felhők jöttek át a Pireneusokon a tengerpartot ostromolva. Már kora délután elsötétült az ég, és a szitáló esőtől minden barátságtalanná vált.
Nem tudott a nedves padra leülni. Az egyik kijáratban állt zsebredugott kezekkel, böröndjével lábai közt, nézve az időnként elhaladó gépkocsikat.
A szitáló köd vízcseppjei homályosították szemüvegét, de szerencsére enyhe volt az idő. Kellemes volt az ősz, és a langyos levegő a felhőkkel vonult észak felé.
A trópusok… A trópusi meleg. Erről álmodott. A boldog időszak emlékei, mikor az Egyenlítő közelében élt.
Fenomenális volt felidéző képessége. Mint gyermek, órákon keresztül ismeretlen tájakról ábrándozott. Csak szemeit kellett lehunynia, hogy azonnal egy elképzelt világban találja magát. Sokszor korholták szülei, mikor ülve találták egy nyitott füzet előtt, semmibe vesző tekintettel. Valahol másutt volt. A nyaralás játékaira gondolt barátaival, és az volt a benyomása, hogy újból a nagyszülőknél van és a kertben játszanak. Szobája, az asztal a füzetekkel, minden eltűnt, helyet adva a képzeletbeli világnak.
Növekedve kevesebb idő maradt az ábrándozásra. Kénytelen volt ezeket a mágikus pillanatokat az éji magányára tartogatni, mikor egyedül maradt. Elalvás előtt gondolatban ismeretlen tájakat fedezett fel. S mikor elnyomta az álom, a napi valóság és az éj varázslata sokszor összekeveredett.
Az állomás előtt a Tanganyika-tó partján lévő régi háza hatalmas kertjére gondolt. Este, mikor a fák alatt ült, a hatalmas mangófák levelei a holdat eltakarták. Szemeit becsukva idézte fel emlékeit.
Mikor szemei újra kinyíltak, ott volt. A mangófák alatt. Kissé távolabb sövény határolta a kertet egy régen meggyilkolt herceg emlékére állított emlékmű felé vezető úttól. Távol, nyugat felé, ahol a hegy helyet adott a síkságnak, a telihold hideg fényében csillogott a tó vize.
Mint mindig, langyos volt a levegő. Egy kutya ugatott a kertben. Hallotta a lánc csörgését, amit a felizgatott kutya húzott a két fa között kifeszített dróton.
Nem mozdult. Hallgatta saját szívét dobogni. Igaz volt minden. Nem álom, hanem valóság.
Az állomás, Hendaye, a szitáló köd, minden eltűnt. A szemüveg még homályos volt a ködtől, az utolsó vízcseppek még nem száradtak fel.
Álmodom – gondolta –, de nem álmodott. A kert, régi kertje valóság volt, mint a kiszűrődő lámpafények a ház rácsos ablakai mögül, és a láthatatlan látogatóra ugató kutya.
A kutyaugatás miatt megpróbált zajtalanul elhúzódni a fák alatt a kert másik része felé, ahol emlékei szerint nem volt kerítés. A holdfény ellenére olyan sötét volt körülötte, mint egy kemencében. Végre az út. Jobbra a kollégium, ő balra fordult, és lement a város felé.

Cipője alatt kavicsok csikorogtak, és óvatosan lépegetett, attól félve, hogy lába megbicsaklik egy láthatatlan kőben vagy lyukban. Egy kert bejárat előtt ment, ahol egy barátja élt régen. Most nem szivárgott ki fény a fák lombjai között. Hosszú évekkel ezelőtt elköltözött családjával.
A távolból egy motor közeledett. Egy afrikai roncsgépkocsi. Reflektorainak fénye a fák koronáján táncolt, majd közeledve az utat világította. Ösztönösen az út szélére húzódott és cipői a poros fűbe süppedtek. Az autó, csörömpölő szörnyként tűnt el, amíg ő mozdulatlan várta, hogy újra csend takarja az éjt, amikor vörös lámpái eltűnnek egy útkanyarban.
A városba vezető hosszú, lejtős úton senkivel nem találkozott. Volt ideje gondolkozni.
– Hogy kerültem ide? – Alig félórája a Hendaye-i állomás előtt várakozott a kellemetlen, szitáló esőben. Még láthatta szemüvegén a vízcseppek nyomait. Majd eszébe jutott, hogy bőröndje ott maradt az egyik bejárat előtt!
Afrikára gondolt, régi kertjére, a langyos levegőre. Becsukott szemekkel próbálta felidézni a kertet, és mikor szemeit kinyitotta, ott volt! Valóban. Nem volt rá magyarázat.
A kivilágított Fina benzinkútnál senki nem várakozott. Sem ember, sem gépkocsi. Óráját nézte. Kilenc múlt néhány perccel. Messze volt a vonatindulás, de Hendaye is. Öt vagy hatezer kilométer.
Valahol a városban egy kocsi dudált, és egy még nyitott bárban a késői óra ellenére a hangszórók bömböltek. Minden valódi volt. Egy házfalhoz támaszkodott, hogy meggyőzze önmagát. Valódi volt minden, nem álmodott.
Talált egy, az események ellenére csodaképp épen maradt padot a Hotel de Bruxelles előtt. A hotel bárját spórolásból néhány gyenge lámpa világította be, és a bárpult mögött a bartender unatkozott két sört ivó feketével szemben. Az öreg Reinhardtz már nem volt a pult mögött, biztosan régen meghalt.
Mindent megvilágított a hold. A pálmákat és a házakat. Hideg fénye takarta a poros leveleket és a roskadozó házakat.
– Hogyan megyek vissza? – Nem volt útlevele és Spanyolországba akart menni. – Mint ahogy jöttem – gondolta. Egy normális gondolat, de még nem tudta, hogyan jött.
– Behunyt szemmel koncentrálok majd, mint gyerekkoromban, amikor olvasás közben álmodoztam. Tudom, fantasztikus, de nincs más magyarázat! El kell fogadnom a hihetetlent! Erősen gondolni az állomásra.
Nem kellett becsukni szemeit. Hosszú gyakorlata volt, hogy nyitott szemekkel álmodozzon. Kollégái, vagy a barátok sokszor látták mozdulatlan, merev tekintetét. Ha hozzászóltak, egy meglepett mozdulat és tekintetébe az élet visszatért.
– Ne haragudj, nem figyeltem rád. – És megismételték a nem hallott kérdést, amikor egy másik világban volt.
Újból az állomás előtt.
Bőröndje csodaképp nem tűnt el távolléte alatt. Az eső sűrűbben szitált, mint néhány órája, és a különbség nagy volt Bujumbura langyos éje, és a nedves, hűvös Hendaye között. Akarata ellenére megborzongott.
A vonat várakozott. Egy üres kocsiban az ablak mellé ült, és a nedves peronon visszatükröző lámpák fényét nézte.
Gondolataiba merült. A minden következmény nélküli álmodozás és a valóság között nagy volt a különbség. Most nem gondolatban volt valahol látogatóban, hanem a valóságban. Nem volt erre magyarázat. És új, ismeretlen képessége félelemmel töltötte el.
Egy fiatal pár szállt fel a kocsiba. A nő vele szemben választott ülőhelyet. A férfi fáradtan mellérogyott.
Éjfélkor a vonat elindult. Egyre gyorsabban haladtak, és a kerék kattogásának monoton zaja és a zöttyenések, a késői éjről nem beszélve, álomba ringatta a férfit. Feje nyitott szájjal a támlán ingadozott. A nő is elálmosodott.  Csak ő maradt ébren.
Gondolatai a helyváltozása körül kalandoztak. Az Afrikában töltött órákra gondolt, a visszatérésre, és az esetleges következményekre. Gondolatait, mint a fiatal pár szunyókálását, a spanyol kalauz szakította félbe.
Miután elment, a férfi újból elszunnyadt. A gyenge fényben úgy érezte, hogy a nő nézi. Ez kellemetlen volt, és tekintetét az ablak felé fordítva kutatta a kinti éj sötétjét.
Végül a nő is elaludt, arcát kabátjába temetve.
Első útját akarata ellenére tette meg. Nem tudta még, hogy mi történik, ha Bujumbura melegére gondol, ami annyira különbözött Hendaye hűvös időjárásától. Bizonyosságra volt szüksége.
A mélyen alvó párt nézte. Meg kellett próbálni. A lakására gondolt, elképzelve az utcai lámpák halvány fényét a szalon csendjében.
És valóban ott volt! Hallotta az élettelen lakásban a falióra tikk−takkját.
A hűtőben egy jeges kólát talált, majd a postát kereste, amit már nem volt ideje induláskor átnézni.
Az ágy látványa kísértő volt. Kellemesebb lenne, mint az éjjeli vonat. Tétovázott egy pillanatig, majd a vagon közepén találta magát. Az éjjeli világításban látta az alvó párt. Nem akarta felzavarni őket. Óvatosan a helyére ült. A nőre nézett. Szemei nyitva voltak.

*

Miután rövid spanyol útjáról visszatért) hét végén a helyváltozást gyakorolta. Egyre könnyebben utazott egyik helyről a másikra. Rég elhunyt nagyszülei kertjébe ment, majd többször a már megismert afrikai országokba, de mindig este, vagy éjjel. Attól félt, hogy nappal észreveszik.
Úgy érezte, hogy még nem ismeri minden képességét. Próbálkozott. Így vette észre, hogy képtelen ismeretlen helyekre menni. Egyszer Kínába akart látogatni, de ez nem sikerült.
Sokáig csodálta a Tienanmen teret, majd megpróbálta gondolatban felidézni a képét, de így sem ment. Több kudarc után megértette, hogy valóban ismernie kellett a célhelyet. A fénykép a valóság mása volt, de nem jelentett semmit, nem hagyott semmi nyomot szellemében és képzeletében.
Ez a két hétvégi nap elegendő volt, hogy megismerje képességeit. Ez volt az első lépés. Tudni karta azt is, hogy miért és hogyan változtat helyet, amire minden más ember képtelen.
Az orvosával akart beszélni és tanácsot kérni. Nem látott más megoldást.
– Ez egy abrakadabra történet! Nem vagyok pszichoterapeuta, hogy hallucinációkat gyógyítsak. Képtelen vagyok segíteni – mondta az orvos, miután mindent elmesélt.
– Látom, hogy nem ért meg, doktor úr! Nincsenek hallucinációim! Valóban helyet változtatok!
– Ez nem létezik, Meunier úr. – volt Moscovici doktor nyugodt válasza. – Éppen azért, mert ez képtelenség, gondolom, hogy hallucináció az, amiről beszámolt.
– Hisz a saját szemeinek?
– Természetesen – mosolygott az orvos.
– Nézze az óráját. Vagy két percig leszek távol!
Meunier maga elé képzelte a folyosót, és a bezárt ajtó előtt találta magát, melyen egy réztáblán, az orvos neve volt olvasható. Két perccel később újból az orvos papírokkal teli íróasztala előtt állt.
Beszélni az orvossal egy tévedés volt. Ezt abban a pillanatban megértette mikor a doktor megrökönyödött arcát látta, de már semmin nem tudott változtatni.
Az orvos nem mozdult, mintha transzban lenne.
– Látta? Most már hisz nekem?
– Ez érthetetlen. Az orvos kételkedett saját felfogásában.
– Mit ajánl, doktor úr?
– Az agyáról egy MRI felvételt kell készíteni. Fel kell hívnom egy orvos barátomat – válaszolt, és felvette a kagylót.
Stephan Meunier egy gépezet áldozata lett. Másnap egy nagy párizsi kórházban MRI vizsgálaton esett át, miután a doktor meggyőzte a főorvost az eset sürgősségéről. Majd egy PET CT és egy csomó analízis következett.
Dr. Moscovici nem vette észre, hogy a Meunier esettel nem ő, hanem egy világhírű professzor foglalkozott már.
– Megpróbálom érthetően megmagyarázni Monsieur Meunier. – A professzor alacsony és teljesen kopasz ember, aranykeretű szemüveget hordott, elgondolkozva simogatta fejét. – Több, szokatlan jelenséget találtunk a fejében. Pontosabban, az agyában. Primo: nincs semmi kapcsolat a két agyfélteke között! Ez persze egy tudományos képtelenség. Mert hiányzik több millió idegszál, ami normális körülmények között összeköti a bal féltekét a jobbal. A jobb agyfélteke kellős közepén galambtojás nagyságú daganatot találtunk. Az agy elektromos aktivitása különbözik a normálistól. A normális, nyugodt állapot alfa hullámai nagyon gyengék, amíg a béta és théta meglepően erősek. Erre az állapotra semmi magyarázat nincs, kedves uram – vonta le a konklúziót a professzor.
Meunier semmit nem értett azon kívül, hogy különbözött a normális emberektől és agydaganata volt.
– Szeretném, ha bemutatná képességeit – jelezte befejezésül a professzor, válaszára várva.
– Természetesen – motyogta.
A folyosóra gondolt, és abban a pillanatban egy fél tucat várakozó ember között volt. Jó ideje, hogy nem félt attól, hogy egy olyan helyen találta magát, ahol emberek voltak. Erre sem volt semmi magyarázat. Mindig csodálkozott, hogy senki sem lepődött meg, amikor váratlanul megjelent. Időnként, ha valakihez nagyon közel, vagy éppen szembe találta magát, a másik nem reagált. Egy megmagyarázhatatlan jelenség képtelensége annyira erős volt az emberekben, hogy nem hittek a valóságban, abban, amit láttak.
Néhány pillanattal később visszatért a kiindulási helyére, a professzor íróasztala elé.
– Valóban meglepő. Messzire ment? – kérdezte az orvos.
– Nem. A folyosón voltam.
– Értem. Nem nagy távolság. Messzebbre is tud menni? Mondjuk száz kilométer?
– Semmi különbség nincs, professzor úr. Száz, ezer vagy tízezer kilométer, az idő és távolság nem játszik szerepet. Egy pillanat az egész.
– És oda megy, ahová akar?
– Igen, feltéve, ha ismerem a helyet.
Másnap a professzor rendelőjébe lépve, egy ismeretlen férfi állt az ablak előtt. Egy civil, aki a fűtött irodában is kabátban volt. A professzor a torkát köszörülve fordult hozzá.
– Meunier úr, több specialistával vitattuk meg esetét, és arra a megállapításra jutottunk, hogy azonnal operálni kell!
– Operálni? Én nem vagyok beteg – és Meunier elképedve nézte az orvost.
– Sajnálom, hogy ellent kell mondanom, de maga valóban súlyos beteg! Látta a daganat képét a fejében? Létezése megerősíti a diagnózist.
– Meglehet, de semmit nem érzek!
− Megértem, hogy ez meglepő, de a fájdalom jelentkezik majd, ebben biztos vagyok. A szimptómákról nem beszélve. A helyváltozási képességére gondolok.
– Valóban kapcsolat van a kettő között?
– Ebben biztos vagyok! Semmi más magyarázat nincs. – A professzor nyugodt, barátságos hangjával próbálta meggyőzni.
− Sajnálom, de nem akarom, hogy a fejemben turkáljanak! Meunier válasza minden kétséget kizárva negatív volt.
„Agyam közepén van a daganat. Ha operálnak, a daganatot megsemmisítve az egész agyat tönkreteszik. Erről pedig szó sem lehet!”
− Nyugodjon meg, Meunier! – Az ablak előtt álló ismeretlen vette át a szót. – Az operáció előtt, mielőtt a fejéhez nyúlnak, egy csomó vizsgálaton esik majd át, hogy minden képességét megismerjük. Szavamat adom, ha az operáció valóban az életveszély rizikójával jár, véglegesen elvetjük annak gondolatát.
− Kicsoda maga? – kérdezte Meunier.
− Egy állami szerv képviselője, a barátom – válaszolt a professzor.
− Ne nyugtalankodjon, Meunier – folytatta az orvos barátja. – Gondolom, megérti, hogy a hatóságokat érdeklik fantasztikus képességei. Magyarázatokat kell találnunk. Hová fejlődhet ez a képesség? Esetleg vannak még más lehetőségei is, amit még maga sem ismer. Mi mindent megteszünk majd, hogy ne szenvedjen, fizikailag és pszichikailag jó állapotban maradjon. De mindenekelőtt a beleegyezésére van szükségünk.
– Erről szó sem lehet – válaszolt Meunier és felállt. – Képzeljék el uraim, hogy nem ismernek és nem jöttem ide…
– Egy pillanat! – Az ablak előtt álló férfi az íróasztalt megkerülve Meunier előtt megállt.
– Letartóztatom! – kiáltotta. Egy pillanatig látta a meglepetést Meunier arcán, mielőtt eltűnt.
– Hol van? – Az ajtót kinyitva a folyosóra rohant, Meuniert keresve a várakozók között.
– Ezt jól elszúrta – nevette el magát a professzor. – Elfelejtette eltűnési képességét, hogy nem egy közönséges emberrel áll szemben. Hogy ne tűnjön el, altatni kellene, kikapcsolni az agyát, ha nem tévedek. Valójában semmit nem tudunk!
A titkosrendőrség embere bűntudatot érzett, miközben telefonját kereste a zsebében.
– Az egész országban keresni fogjuk!
– Keressék az egész világon! Sok szerencsét kívánok! – bólogatott a professzor.

*

Nem volt ideje terveket szőni. Hátizsákba gyömöszölt néhány fehérneműt és a személyi papírjait, nem felejtve el havi bankszámláját sem. Egy pillantással búcsúzott szobájától, ahol annyi kellemes órát töltött, mielőtt… Az idő sürgette. Valaki hosszan nyomta a csengő gombját. Már ott voltak. A következő pillanatban vidéki házában találta magát.
Egész évben zárva volt a nyári évszak kivételével, mikor néhány napot ott töltött, hogy rendbe hozza a kertet. A lenyugvó nap fénye árasztotta el a konyhát a rácsos ablakokon keresztül még egy percig. Zsákja a széken, tekintete körbejárt a lassan alkonyi homályba boruló szalon bútorain. Óvatosan mozgott a szobában.
Kint lépések csikorogtak a kavicson. Ketten voltak, és tisztán hallotta beszédüket.
− Zárva van a ház. A kocsiban kell várni!
A lépések távolodtak a garázsba vezető úton, és az autó ajtói becsapódtak.

*

Elnyúlva az ágyán, sötét szobája csendjében próbálta rendezni gondolatait. Az úton, a kert előtt, nagy volt a forgalom. A rendőrautó rádiója recsegett.
Ez volt az egyetlen hely, ahol rejtőzhetett, de még mennyi ideig? Kis idő múlva a hatóságok rájönnek majd, hogy nincs ajtóra szüksége, hogy a házba jöjjön. Abban a pillanatban újra menni kell, de hová? Persze voltak barátai, de ők nem ismerték „betegségét”. Mehetne hozzájuk? De mit tudna csinálni?
Nehéz kérdés volt. Semmi választ nem talált a kérdésre: hogyan tovább? Sehol nem dolgozhatott, és nem volt annyi pénze sem, hogy éveken keresztül munka nélkül éljen. A nyomtalanul eltűnt emberekre gondolt, akik évek múltán megjelentek. Hogyan csinálták? Egyetlen lehetősége maradt, Afrika. Visszatérni. Annyi helyet ismert, ahol nyugodtan élhetett, amíg valami megoldást talál jövőjét illetően.
Elszunnyadt. Tíz perc vagy fél óra, nem lehet tudni. Az úton nagy volt a forgalom és a rendőrök a kocsijukban vártak. Felébredt.
Éhes volt. A villany- és vízóra már el volt zárva. Konyha ablaka alatt volt a gázóra, a ház másik oldalán, amit a rendőrök nem láttak.
Egy pillanatnyi helyváltozás kinyitni a gázt. Egy másik, a kert végén egy bokor mögött a vízórához. Minden olyan könnyű volt. Néhány konzerv volt tartalékban, és ha szüksége lesz valamire, nem volt messze a szupermarket.
Egy napot és egy éjt maradt a házban.
Kávét főzött, mikor a gépkocsik a kertbe jöttek. A becsapódó ajtók riasztották fel. Léptek közeledtek. Többen beszéltek a bezárt konyhaajtó előtt.
Hátizsákja indulásra készen a szobában várta.
– Nyissa ki, de ne törje össze az ajtót – mondta egy férfihang. Valaki a zárban kotorászott.
Utolsó, sajnálkozó pillantást vetett a kávéfőzőre, ahonnan hörögve, lassan csöpögött a fekete lé, és az ajtónyitás pillanatában a Hendayi állomás előtt találta magát.
– Elég sok ideig tartott megérteni, hogy nincs szüksége ajtóra – gondolta, aprópénzt keresgélve.
Régi fényképe lepte meg egy napilap első oldalán. Egy amatőr kép. Az újságíró röviden magyarázta, hogy a rendőrség körözi, mert súlyos beteg, aki mindenkit megfertőzhet.
Meglepő volt önmagát látni az újság első oldalán. Csak most jött rá valóban, hogy milyen fordulatot vett az élete, mikor meggondolatlanul orvosával beszélt.
Törvényesen nem tudta az országot elhagyni. Külsőjét megváltoztatni: szakállt és hajat növesztve, képtelen volt új személyi papírokat csináltatni. Afrikán kívül nem maradt más. Nem a tóparti város, amit annyira kedvelt. Metaxashoz megy, kereskedő barátjához Malemba Nkuluba, a Lualaba partján. A civilizációtól messze.

*
Dél van. Nagy volt a meleg a száraz évszak végén, a nagy esők előtt.
Egy hosszú épület, Metaxas lakása és üzlete előtt találta magát.
Senki nem volt az úton egy sovány kutyán kívül. A bolt előtt egy porlepte Jakaranda terített el egy kis árnyékot. Alig egy perce állt az ajtó előtt s máris csöpögött róla a víz. Csak az üzlet sötétjében talált némi enyhülést.
− Hahó! Senki nincs itt?
A kinti fény után szemei nehezen szokták meg a homályt.
− Igen, Bwana. Jambo Bwana!
Megismerte a régi házi boy, Omali hangját, mielőtt észrevette a félhomályban a pult előtt, a nyitott zsákok között.
− Bwana Meunier! Omali felismerte annyi év távolából is, és fogait mutatva vigyorgott. Mikor kezet fogtak, kezét szívéhez emelve meghajolt, jó katangai szokás szerint.
– Bwana Métax! Bwana Métax! – kiáltott a főnökét riasztva. A függönyt helyettesítő ajtót takaró lepedő mögül egy félmeztelen, girhes emberke, Észak−Katanga legnagyobb kereskedője, Metaxas megjelent.
– Mit akarsz? Nem tudod, hogy ebédelek? – dörmögte, mielőtt meglátta Meuniert.
– Te? Hogyan jöttél? Nem hallottam a teherautót – meresztette tekintetét a látogatóra.
− Letettek kissé messzebb.
− Meunier, vén csavargó! Nagy örömöt okoztál, hogy újra látlak annyi év után! – lelkesedett a görög.
A nappaliban ültek egy nagy tál csirke-rizs-pálmista előtt, sok pili-pili és manióka levéllel. Egy félmeztelen, fiatal fekete nő tette az asztalra a jeges Simba sört, amit a petróleummal működő, hűtőből vett elő.
− Velem él. Ő főz és minden egyéb − mutatta be a görög. − Szép, ugye? A nővére is ilyen szép, csak kicsit nagy nekem. Ha akarod, veled marad majd éjszakára. Mert ugye itt maradsz?
Meunier megmagyarázta, hogy jó ideig marad, mert különböző problémái voltak otthon.
Metaxas semmit nem kérdezett. Üzletember volt, és örült, hogy egy régi baráttal találkozhat, mert ő volt az egyedüli fehér a vadonban, ötszáz kilométeres körzetben.
Meuniernek egy szobája és szúnyoghálóval takart ágya volt, amit megosztott Martheval aki az első este már ott volt, Metaxas ígérete szerint.  Omali újra boyként állt szolgálatába, de nagyon kevés dolga volt. Megvetette az ágyat, lezárta a szúnyoghálót és felseperte a padlót. A maradék időben az üzletben ténfergett, mint azelőtt.
Jól érezte magát Meunier, és mondhatni, hogy boldog volt. A múltra nem gondolt, elfelejtette. De éjszaka időnként óvatosan felkelt, nem zavarva Marthe álmát. A lány érthetetlen szavakat mormolt, majd újból mély álomba merült, miközben ő a sötétben öltözött. Csak egy short és egy ing, és indult Bujumburába. Hosszan barangolt a gyéren kivilágított és misztikumba burkolódzó városban. Időnként visszament a sietve elhagyott vidéki házába is, és az elhanyagolt kertben sétált, ahonnan már rég eltűntek a rendőrök. A megjavított zár, és a rendőrségi pecsét az ajtón, hivatalosan törvényen kívüli polgárrá változtatták.
Egyre ritkábban utazott éjjel. Egyszer meglepődve vette észre, hogy teljesen ismeretlen helyekre is tudott már menni. Elég volt egy képet néznie, így néhány hétig azzal szórakozott, hogy ismeretlen városokban járt, mint Sydney, Bombay, Chicago vagy Vancouver. Egyre több helyre látogatott, majd ez a játék sem izgatta többé.
Spórolt pénzét Metaxasnak adta, aki nem akarta elfogadni. Végül is meggyőzte, és kis tőkéjével betársult az üzletbe.
Testileg és lelkileg belenyugodott a ténybe, hogy Malemba Nkuluban élje le további életét. Hogy halásszon a Lualaba folyón hosszú, fullasztó, meleg délutánokon, vagy vadásszon Metax jeepjével, Omali által feltárt ismeretlen helyeken.
Az esős évszak beköszönte után, mikor az utak sártengerré váltak, egy éjjel megváltozott életútja. Marthe, aki oly mélyen aludt, mint egy mormota, felébredt, mert Meunier reszketett, fogai vacogtak.
Gyufát keresgélt egy kis asztalkán, hogy meggyújtsa a gyertyát, mert Malemba Nkuluban nem volt villany.
Az imbolygó, sárga fényben látta a magzat pozícióban reszkető férfit, aki magára húzta lepedőjét.
Marthe egy pagneba burkolva, mezítláb, kezével takarva a gyertya törékeny lángját ment, hogy felébressze Metaxast.
− Mit akarsz – riadt fel a görög, mikor a lány a szobába lépett.
A gyertyafény mozgó arabeszkeket rajzolt a falra.
− Beteg a muzungu!
− Meunier?
− Igen, Bwana.
− Rögtön megyek! – és Metaxas óvatosan kimászott a szúnyogháló alól.
Petróleumlámpát gyújtott, és vele mindenki felkelt a házban. Omali az alkalmazottak szállásából jött a többi szolgával. Az ablak és ajtó előtt gyűltek össze, és néztek a félhomályba burkolt szobába. A görög, a konkubin és Marthe álltak Meunier ágya körül.
− Malária – mondta Metax. − Most képtelen bevenni a Nivaquint.
Meunier magzat pozícióban remegett és fogai vacogtak.
− Hozz takarókat az üzletből, Omali! – parancsolta Metax. Mindnyájan tudták, hogy a takarók nem akadályozzák meg a remegést és a fázást sem szünteti meg amíg a láz nem csökken és stabilizálódik 40 fok körül.
− Meglátjuk majd holnap, hogy mit tehetünk, ismerte be tehetetlenségét a görög.
– Te vele maradsz! – mondta, és a fiatal nő egy gyékényszőnyegre feküdt az ágy mellett. Egyedül maradtak, Marthe és a beteg a gyertya táncoló lángjának fényében. Egy távoli vihar mennydörgése közeledett, és fél órával később az égi vízcsap megnyílt. Egy zuhatag dörömbölt egy órán keresztül a háztetőn. A zaj annyira erős volt, hogy Metaxas képtelen volt elaludni.
Mikor reggel hatkor felkelt a nap, az éjjeli viharnak nyoma sem maradt. Marthe az ágy mellett ülve nézte Meuniert.
A férfi már nem reszketett. Takarói a földön, meztelenül zihálva lélegzett. A lány tüzelő homlokára tette kezét.
− Vizet – suttogta Meunier. – Vizet…
A lány a hűtőből hozott egy üveg vizet, de nem tudta megitatni a fekvő, önkívületi állapotban lévő férfit.
Metaxas szerint Nivaquine injekcióra volt szükség, de orvos csak a kaminai kórházban volt, több mint háromszáz kilométerre. Közel egynapos út az esős évszakban.
Délelőtt Meunier izzadt, ágya verejtékben úszott. Lement a láza,  majd egy-két órával később újra visszatért. Marthe épp inni adott, mikor Metaxas a szobába lépett.
− Ha akarod, Kaminába indulunk! Nehéz, fárasztó lesz az út… – kezdte magyarázni a helyzetet.
− Nem, nem utazunk – motyogta Meunier. – Van egy másik lehetőség. Inni akarok – fordította fejét az ágy mellett álló fiatal nő felé.
− Bevetted a Nivaquint? – kérdezte Metaxas.
− Igen. Egyszerre hármat! Cseng a fülem tőle – válaszolt, majd hosszan ivott, miközben a víz a nyakába csurgott.
− Mit akarsz csinálni? – kérdezte Metax.
− Menni akarok.
− Hogyan? Te félrebeszélsz!
Meunier megborzongott.
− Elhiheted, hogy el tudok menni. Nem ismered, fogalmad sincs, hogy milyen képességem van. Majd meglátod, Metax!
Megpróbált erőt venni és felkelni.
− Újra kezdődik… sietni kell – mormolta, magára húzva a nedves lepedőt. Néhány percig minden kontrollt elveszítve borzongott. A feje fájt a sok orvosságtól. Végül is sikerült gondolatait összpontosítani. Egyre tisztábban látta a képet.
Marthe felkiáltott, mert eltűnt.

*

Mikor egy meztelen, remegő ember a neurológiai osztályt vezető professzor irodája előtt váratlanul, a földön fekve megjelent, zűrzavar támadt a kórházban.
A professzor felismerte Meuniert, és miután elhelyezték egy kórteremben, ágya körül a rendőrség két különböző, egymással konkurens szervezetének vezetője várta véleményét.
− Amint láthatják, lázas – magyarázta a professzor. – Nem lehet kihallgatni.
− Mi a baja? – kérdezte az egyik.
− Fogalmunk sincs! Még nem kaptuk meg a vérvizsgálat eredményét.
− Normális ez a remegés?
− A hőmérséklete emelkedik – válaszolta az orvos.
Meunier fogai vacogtak és fejére húzta a takarót. Képtelen volt erőt venni magán. Káosz volt a fejében. Tudta, hogy nagyon remeg, mert fázik, és megpróbálta fogait összeszorítani. Hiábavaló erőfeszítés volt. Hallotta maga körül a hangokat, de semmit nem értett.
Később melege volt, mintha egy kazánban lenne. A teste égett. Fejében emlékei össze-vissza kavarogtak. Metaxas arcát Marthe képe váltotta fel és Omali harsogó nevetését hallotta. Otthon a házában a kávé csöpögött egy csészébe, és a kávéfőzőből egy megvadult motor dübörgése zubogott. És a motor melegedett. Egyre erősebben fűtött.
A fejében borzalmas volt a zaj. Hallotta a szívdobogását és minden szívverés egy bumm volt a fejében. Bumm… bumm… és az izzó meleg. Égett a tűzben… egy kis hűvösség, friss levegő… hűvös hó.
A hóra gondolt. Hogy milyen jó is a hideg! Ha lehetne…
Körülötte a három férfi látta, hogy nyelvével kiszáradt ajkait próbálja megnyalni.
− A láza magas − magyarázta a professzor, és levette a homlokára ragasztott  hőmérőlapot.
– 41 fok! 
− Adtak már neki orvosságot?
− Csak antibiotikumot. Nem tudjuk honnan jött és mit szedett össze.
− A hideg − gondolta. − Menj, menj! − üvöltötte egy ismeretlen hang, miközben a kohóban égett.
Csukott szemei előtt egy szivárvány színei kavarogtak. Piros, rengeteg piros, egy gyerekkori emlék merült fel. Egy majdnem elfelejtett emlék.
Egy téli üdülés. Egyetlen téli üdülése, mert a havat nem szerette. Az Alpokban voltak, és apja egy, a völgy felé ellenállhatatlan lassúsággal sikló jégfolyóra mutatott.
…a jég… a hideg…

− Eltűnt! − Kiáltott fel az egyik férfi.
Üres volt az ágy. A lepedőn egy test nyoma, de a melegén kívül semmi más.

*

Huszonöt évvel később, nyári kirándulók megtalálták a gleccseren egy hóbucka alatt. Meztelen volt, szemei csukva, és dermedt ajkaira a boldogság mosolya fagyott.

***

– Érzed a hervadt virágok illatát a sírokon? – kérdezte a férfi az ajtóban állva, és társnője karjához ért.
– Ostobaság Rhett. Régóta elzárt papírok parfümjét érzed – válaszolt a nő. – Nem temetőben vagyunk – és tekintete a falak menti könyvekkel telt polcokon siklott át.
– Ez az, könyvek. De ha sírok előtt jársz és a neveket nézed, életeket, történeteket látsz, valóban. Szerelmet, gyűlöletet, örömöket és szenvedést, terveket és vágyakat.
– Csak neveket látsz! De ha úgy akarod, létezés van a nevek mögött, közeli vagy távoli múlt, amiről senki nem beszél. Elfelejtve. Senki nem gondol rájuk többé, vagy csak ritkán, különleges alkalommal, mikor szükségét érezzük, hogy ne csak magunkra gondoljunk.
– Látod a könyveket? Az állványokhoz lépve ujjai a kötetek poros hátát simogatta.
– Olyanok ezek, mint a sírboltokon elmosódott nevek! A címek mögött egy elfelejtett halott élet hamvaiból főnixként támad fel abban a pillanatban, amikor a szöveget olvassuk. Eltűnt szeretteinkhez hasonlóan, mikor róluk beszélünk. Szülőkről, gyermekekről, házastársról vagy barátokról.
Az ablak alatti asztalon könyvek vártak rendezésre. Nézte őket majd a véletlenre bízva nyitott ki egyet és fennhangon olvasott.
„A kútkávára hajolva nézünk a kútba: a feneketlen mély hűsből hat arc nézett vissza ránk. Egymás után előre hajlunk egyensúlyunk elveszítve. Egymás után hintázunk a tátongó száj fölött és süppedünk a hűvös homályon keresztül a jeges víz felé.”[1] – Látod, néhány pillanatig velünk éltek az arcok, mert olvasva életre keltek! És egy másik könyv után nyúlt.
„Tomas a rádiót kikapcsolta és azt mondja: »A világ minden országában van titkos rendőrség. De csak nálunk közvetítik a hivatalos vallomásokat! Hallatlan!« [2] – Tomas feltámadt hamvaiból, életre keltettük. A könyvet kinyitva és e sorokat olvasva visszaadjuk az életet, amit apjuk, a szerző adott nekik.
Az asztalt elhagyva a teli polcok előtt járkált, és itt-ott egy kötetet kihúzva beleolvasott.
„Jeanne a meleg kőre tette kezét.
Értéktelen vagyok Ravic. Nem akarok egy történelmi korban élni. Egyszerűen boldog akarok lenni és szeretném, ha nem lenne minden annyira nehéz és terhes.”[3] – Életre keltjük az eltűnt személyeket és az ajtóban álló mozdulatlan társnőjéhez fordult egy másik várakozó könyvet szabadítva ki a sorból.
„Julian…
Hangja leheletként vonszolódott, de mosolya elárulta.
– Emlékszik Julian Caraxra, Jacinta?”[4] – Valaki jön, egy könyvet választ és a nyomtatott szavak életre kelnek, megtalálják létüket. Eddig nem létező mozdulatlan személyek újra élnek, éreznek, beszélnek, mozognak az életükben vagyunk. Velük élünk, életüket éljük s becsukva a könyvet eltűnik minden, megmerevedik, mint a sírboltok elkapart emlékei.
– Gondolod, hogy a könyvtár egy sírbolt, kérdezte a nő hozzáközeledve.
– A szerzők álmai temetője, és alkotásaiké. Bezárva, mozdulatlan élnek a feltámadást várva, mint a temetők lakosai. Mint most én, valaki kinyit egy könyvet, lapozgatott a papír zizzenését hallgatva.
Kint egy árnyék surrant el az ablak előtt.
– Jön valaki! Gyere Scarlett, és asszonya karját fogva tűnnek el az „Elfújta a szél”[5] nyitott kötetében, mikor az ajtó kinyílt.

Hertzsprung 63 professzor meglepte Möbiust. Annak ellenére, hogy már régen megszokta a több milliárd fényévnyi területen szétszóródott emberiség legtöbbször lényegtelen és ritkán lényeges kérdéseit, néhány nano-pillanatig attól félt, hogy neuronjai rövidzárlat áldozatai lesznek.
– Ismételje professzor úr!
Hertzsprung 63 nem szokta meg, hogy ismételje parancsait. A világegyetem kutatóintézet, amit tíz éve vezetett, a mindenségben szétszórt Möbius alegységeit használta számításaihoz. A központi számítógép másodszor kapta meg a parancsot. »Számítsa ki a világegyetem formáját«.
Emberemlékezet óta a tudományos világ megegyezett abban, hogy a világmindenség egy állandóan fejlődő, táguló buborék. Egyes tudósok már ki is számították, hogy néhány milliárd év múlva a látható Univerzum teljesen üres és sötét lesz, mert nem lesznek csillagok. Mert a csillagok elmennek, eltűnnek, elmenekülnek egymástól eltávolodva.
Hertzsprung professzor, egy asztrofizikus család 63. leszármazottjának kételyei voltak. Anélkül, hogy valami elfogadható, tudományos magyarázatot találna, szent meggyőződése volt, hogy amit látunk, az nem más, mint az eltorzított valóság. A világűr hajlata keltette az eltávolodás benyomását. A valóságban, a mindenség egy közös pont felé ment. A teória bebizonyítására adta ki Möbiusnak a hihetetlen parancsot.
Möbiusnak óriási munkája volt. Alegységei a nagyszámú csillagrendszerben kutatták a mindenséget, s így találtak újabb milliárd teljesen ismeretlen galaxist. Gyűjtötte az adatokat. A legtávolibb régiókba elküldött hatalmas távcsövek, ahol a csillagrendszerek láthatólag eltűntek, egy szürkeség képét közvetítették. Egy megmagyarázhatatlan szürkeséget.

*

A professzor a teremben várakozott. Möbius jelezte, a fejébe ültetett kommunikációs kapcsolaton keresztül, hogy kutatásai sikerrel jártak.
– Van válasz a kérdésemre?
– Csak részleges válasz professzor.
A részleges szó meglepő volt, mert Möbius soha nem használta. Mindenre volt válasza.
– Ezt találtuk!
Möbius hangja a fejében visszhangzott miközben nézte az életre kelt falképernyőt az elsötétedő teremben.
– Egy ismeretlen csillogó szürke anyag formálja a mindenség határát 20 milliárd fényév távolságban. Áthatolhatatlannak tűnik, mintha egy energiamező lenne. Végtelen nagyítással, megmagyarázhatatlan vonalakat és formákat lehet kivenni.
A professzor nézte ezeket az absztrakciós vonalakat.
– Tudjuk jól, folytatta Möbius, hogy a galaxisok sebessége eltávolodásukkal növekszik. De ellentétben azzal, amit eddig hittünk, nem növekszik egyenletesen minden irányban. Valóban hajlott, és a csillag szigetek összejönnek egy tölcsérben, ahol a sebességük és tömegük olyan sűrűvé válik, hogy a fény képtelen elszabadulni.
– Mint a fekete lyukak – gondolta a professzor.
– Igen, de ez nem egy fekete lyuk, uram!
– Akkor micsoda?
– Fogalmam sincs! – válaszolta Möbius.
Ez a szó ismeretlen volt Möbius szótárában, s így Hertzsprung 63 professzor nem akart hinni a fülének.
– Számításaim szerint, ilyen a világegyetem formája.
Egy hatalmas tölcsérben fejeződő palack formája jelent meg a falon.
– Egy kiürülő palack? Gondolatai kifejezték a rémületet, amit érzett.
– Nem hiszem, hogy kiürül, uram. Azt mondanám inkább, hogy áttöltődik.
– Van rá bizonyíték?
– Nincs semmi bizonyíték. Ez csak egy feltételezés. A palacknyak a nagy vonzerő, aminek létezését már évezredek óta feltételeztük. Ezer fényév átmérője, amiben a galaxisok sűrűsége majdnem végtelen, és majdnem fénysebességet érnek el, azt a feltételezést hagyja, hogy a mi világegyetemünk átömlik egy másik téridőbe, ahol majd lelassul és megtalálja a kezdeti mozdulatlanságot.
– A „Big Bang” előtti állapot?
– Így is lehet mondani.
– Ismeri ennek a feltételezett világegyetemnek a formáját?
– Igen uram.
– Mutassa meg! – parancsolta végtelenül izgatottan.
– Valami mást kell mutatnom előbb, uram.
– Mutassa!
Kezdetben semmit nem tudott megkülönböztetni. A csillogásban csak egy homályos árnyékot látott.
– Látja uram?
– Semmit sem – válaszolta ingerülten.
– Bocsásson meg. Semmit nem láthat természetesen. Kicsinyíteni kell a képet.
Egy hatalmas szemgolyót látott. A fekete szivárványhártyát széles kékség ölelte körül.
– Egy szemet mutat nekem?
– Igen uram, ez egy szem.
– Kint van, a mindenségen kívül?
– Igen uram, kint.
– Valaki néz bennünket?
– Igen.
– Te jó ég, Isten néz bennünket!
– Nem tudom uram. Isten vagy valami más. Egy világegyetemet betöltő szem néz bennünket. Ezt a szemet és a palack formáját felhasználva, ami egy tölcsérben végződik, s amin keresztül a világegyetem kiömlik, sikerült megformálnom a hozzánk csatolt másik világegyetem formáját.
A falon egy jól ismert készüléket látott.
– Ez egy…– tétovázva kereste a szót.
– Nem téved uram. Egy homokórában vagyunk és néznek bennünket.

Harminckét éven keresztül – mint mondani szokás – normális ember volt. Egy fiatalember probléma nélküli életét élte. Néhány tiszavirág-életű szerelem, a szeszes italt nem szerette és kábítószerrel sem próbálkozott soha, s még a szülei sem váltak el! Szeretett egyke volt, nyáron anyai nagyszülőknél nyaralt, és az érettségi után postai tisztviselő lett.
Szülei példáját követte. Édesanyja könyvelést tanított egy kereskedelmi iskolában, amíg apja egy állami, egészségügyi biztosító intézet vezetője volt a fővárosban. Az állami adminisztráció – nagy A-val –, biztosította számukra a biztos munkát és a nyugdíjat.
Egy normális ember. 25 éves fejjel, a júliusi nemzeti ünnepen, a tűzoltók bálján ismerkedett meg Laurence-szel. Két évvel fiatalabb kis barna nő, a Saint Antoine kórház egyik ápolónője. Kölcsönös szimpátiájuk volt románcuk kezdete.
Laurence valóban meglepődött, mert Michel egész este nem nyúlt hozzá, s mikor éjfélkor hazakísérte, nem csókolta meg.
Félénk talán – gondolta –, de komolynak látszik. Mert valóban jó társalgó volt. Mindenről tudott beszélni. Filmekről, könyvekről, de egy szó sem a politikáról. Valójában szűz fiatalember volt, ami manapság ritkaság! Tudta jól, mert a barátok és kollégák mindég büszkén mesélték kalandjaikat. Néhány nős ismerősnek még szeretője is volt. Fiatal nők és férjes asszonyok.
Forró szerelmekre vágyott ő is. Erről ábrándozott, de félt a betegségektől. Egy ártatlan fiatal lányról álmodozott, ami valóban képtelenség volt! Véletlenül Laurence-re talált. A lány mindent tudott, látott és ismert, nem csak azért, mert mint ápolónő egész nap meztelen beteg férfiakkal foglalkozott, de 16. éve óta szeretkezett, és a kórházban több orvosnak és ápolónak nyújtott rendszeresen örömet.
Kalandjairól soha nem beszélt, és Michelnek fogalma sem volt szexuális ismereteiről. Július 14-én éjfélkor nem hívta a lakásába, és a nyakába sem csimpaszkodott szép vörös ajkait kínálva. Olyan tartózkodó magatartása volt, mint amiről Michel álmodott.
Másnap, a hosszú nyári este lett a cinkosuk. Kéz a kézben sétáltak a Bois de Vincennes bágyadt falevelei alatt. A tó partján összeszedve bátorságát megcsókolta a lányt. Laurence csak erre várt.
Michelnek egy gyönyörűség volt. Egy új világ, határtalan világ nyílt előtte meg. Laurence csókjaitól az volt a benyomása, hogy meghódította, s amikor este tizenegy óra óra felé megálltak a csukott kapu előtt, a fülébe suttogta, miközben haja parfümjét magába szívta: felmehetek?
Ez éjjel valóban férfi lett.
Életében az Én-ből Mi lett. A lány hozzá költözött, és az volt a meggyőződése, hogy kapcsolatuk örökkévaló.
Két évvel később barátságosan „elváltak”. Valójában ez nem egy igazi válás volt, mivel soha nem házasodtak össze, csak együtt éltek, egy lakásban. Két évig illúzióban éltek. A fiú naivul hitte, hogy valódi, nagy szerelmet él, amíg a leány azt gondolta, hogy a végtelenségig lehet megcsalni egy férfit, mivel semmi nyom nem marad a többi után. Ebben persze igaza volt. Michel nem tudta, hogy rendszeresen felszarvazták a munkaidő órái alatt. Laurence számára a kísértés nagy volt, pedig semmi szüksége nem volt ezekre a párján kívüli kapcsolatokra, mert Michelben fiatal és erőteljes férfit talált. Egyszerűen képtelen volt nemet mondani, ha valaki megkívánta. Egy szép napon egy fiatal orvos hívta meg és a kaland komollyá változott. Az orvos beleszeretett, a változat kedvéért a lány is szerette. Az orvos családra vágyott, Laurence két bőröndjével hozzáköltözött.
Mikor elhagyta Michelt, a lány nagy jelenettől félt, de minden csendben folyt le. A férfi szótlanul, tátott szájjal hallgatta magyarázkodását, és csak indulása pillanatában rezzent fel bénultságából.
‒ Megengeded, hogy utoljára megcsókoljalak?
Megengedte.
Szenvedélyes csók volt. Ajka az ajkán, nyelve lázasan kereste nyelvét, de csak fogait találta. A lány eltűnt az életéből.
Élete ismét megváltozott. A Mi-ből újra Én lett, de most már magányát tiszavirág életű kalandok tették kellemessé. Semmi szentimentális érzelme nem volt ezekkel a nőkkel.

 Szeptemberben, egy szombat délután valami változás történt. Unatkozott, nem tudott mit csinálni önmagával, mikor a párizsi járdát még őszi napsütés melegítette, és a nők arcbőrükön hordták a nyaralás színes emlékeit. A Boulevard Beaumarchais tömegében sétált, halálra unva magát. Szokása ellenére megállt a kirakatok előtt, azt a látszatott keltve, hogy érdekli a látvány. Az egyik boltban hangszerek voltak: gitár, hegedű, klarinét és más, számára ismeretlen nevű elektronikus hangszerek. Zenei téren teljesen analfabéta volt. Nem volt füle és hamisan énekelt.
Nem tudni, miért lépett be az üvegajtón. Bent még több hegedű, dobok, gitárok, trombiták, metronóm, egy harmónium és két fekete, nyitott zongora, mintha rá várna. Miközben tétovázva közeledett az egyik zongora felé, tekintete átsiklott a hangszereken. A fekete-fehér billentyűk mágnesként vonzották. Életében soha nem volt alkalma egy zongorához nyúlni. Mutatóujjával egy billentyűt érintett. „Pam-pam.” Mély hangot hallott. Valahonnan az üzlet mélyéből egy kiszolgáló, arcára fagyott mosollyal tette fel az örökös kérdést: „Érdekli, uram? Előnyös hitelfeltételeink vannak.”
Semmit nem hallott. Valami furcsa felfordulás volt a fejében. Egy ellenállhatatlan kényszer hatása alatt ujjai a billentyűkhöz értek és Liszt „Szerelmi álma” árasztotta el az üzletet. Ujjai pillangóként szökdécseltek a zongorán. Csukott szemmel játszott. Teste a ritmust követve hajladozott előre-hátra. A darab végére érve nem vette észre a megdöbbent arcokat, hanem mint egy megszállott, folytatta Chopin „Fantasie Impromptujával”. Varázslatos hangokban fürdött közönsége, a néhány vevő és az eladó. Felejthetetlen pillanatot éltek át, egy zseniális kompozitőr és előadóművész találkozását.
Szemei lelkes arcokra nyíltak mikor leütötte az utolsó hangot. Nem értette, hogy miért tapsolnak. Az elnémult zongorát nézte, majd a vevőket, és nem tudta, hogy miért volt az üzletben. Sietve, szinte elmenekült.
‒ Uram, uram!
Az eladó utánaszaladt, de ő tétovázás nélkül kilépett az üvegajtón, hogy a platánok árnyékában eltünjön.
A Bastille felé ment és leroskadt egy szabad asztal melletti székre, az egyik térre néző kávéház teraszán. Jól tudta, hogy számára teljesen ismeretlen klasszikus zenedarabot játszott. Ő zongorázott, ebben biztos volt. És valószínűleg jól játszott, ha hinni lehetett a hallgatók tapsának.
Fejében minden összekavarodott. A második kávé után egy whiskyt rendelt, de gondolatai mégsem rendeződtek. Nem talált választ a kérdésre: hogyan játszott a zongorán?
Fizetés után alvajáróként ment át a téren a gépkocsik között, és megállt az Arzenál kikötő előtt. A daru egy kis sétahajót emelt ki, de a hajó helyén szeme a zongora fekete-fehér billentyűit látta.

*

Nagyon rossz volt az éjszakája, mert semmi magyarázatot nem talált. Érthetetlen volt minden. Irreális és nyugtalanító. Néhány napra volt szüksége elfelejteni és eltemetni az emlékek lomtárában, és újra hétköznapi életet élni. Két hét múlva álmodni kezdet.
Hangversenyt adott. Frakkban ült a nyitott zongora előtt. Mikor a koncert véget ért, a sötétbe burkolt teremből tapsvihar áradt felé. Lámpák és fényszórók sugara forralta a levegőt, és érezte hátára tapadni a verejtéktől nedves ingét. A zongora felé fordult és kezeit nézte. A hosszú és vékony ujjak nem hasonlítottak nagy körmű, rövid és vastag ujjaira. Ez nem az ő keze volt!
Az első akkordra ébredt fel hirtelen, és valóban melege volt. Az utolsó hangfoszlány még füleiben csengett, és nyitott szemmel szobája sötétjébe meredve hallgatta az időt őrlő ébresztő óra tik-takját.
Az éjjeli kislámpa fényénél nézte az órát. Háromnegyed négy. Felkelt felfrissíteni arcát, majd egy pohár vizet ivott és visszafeküdve hosszú ideig várta a nyugtalan álmok önkívületét.

*

Két nappal később ismét hangversenyről álmodott. Ugyanaz a terem vagy egy másik, erről fogalma sem volt. Az egyetlen különbség, hogy a zongora előtt egy öregúr nagy gesztusokkal hadonászott, miközben zongorája a zenekarral küzdött, és ujjai a billentyűk fölött repdestek. Egy óceán elvadult hullámaiként árasztották el a hangok. Újra nagyon meleg volt, és csukott szemekkel érezte a lámpák hőjét arcán.
A terem, a zenekar, a zongora eltűntek, mintegy varázsütésre, és egy asztal előtt, széken ült. Az asztalon, arcához közel két lámpa fénye és hősugara árasztotta el. Egy férfihang ismételte, mint egy hibás hanglemez: Bevallod?
Bevallani? Mit? Csuklóit bilincsek szorították karkötőként, már ujjait sem érezte.
‒ A kezem, dadogta – és felébredt hirtelen.
E reggel óta csuklói fájtak, de a bilincseknek nyoma nem volt. Az erősödő fájdalom ellenére rendesen dolgozott az irodában.
Hogy álmait elfelejtse és megnyugvást találjon, meghívta pillanatnyi barátnőjét, hogy együtt töltsék az estét és az éjszakát. Kezdetben minden jól ment. Egy kellemes este és éjfél felé fáradtan, egymás karjában aludtak el.
‒ Michel, Michel, ébredj már fel! – kiáltott a lány a vállát rázogatva.
Az éjjeliszekrény lámpája fényében a fölé hajló lány haja csiklandozta orrát.
‒ Mi van? – motyogta.
‒ Érthetetlen szavakat kiabálsz!
Újra verejtékben fürdött. Eltűnt a rémálom nyomtalanul, semmire sem emlékezett, mégis biztos volt abban, hogy ismét az ismeretlen zongoristáról álmodott. Mivel senkinek nem magyarázhatta ismétlődő álmait, megértette, hogy a jövőben egyedül kell tölteni éjszakáit.

*

Vallását szülei választották, de régóta semmiben sem hitt. Nem tudott hinni az évezredekkel azelőtt élő primitív emberek naiv ígéreteiben és büntetéseiben. Számára minden vallás kivétel nélkül az ősi idők politikai mozgalma volt, és a hitek vezetői a földi hatalomra törekedtek.
A tudományok és a tudósok csodálata ellenére hallani sem akart a filozófusokról, de nem tagadta ismeretlen és pillanatnyilag megmagyarázhatatlan misztériumok létezését. A spiritizmus nem érdekelte és irtózott a jövőt magyarázni próbáló jósoktól. De biztos volt abban, hogy álmainak valami jelentése volt. Valami láthatatlan kapcsolata volt egy ismeretlennel. Egy zongoristával.
Néhány hét múlva, mikor az ősz lehelete kezdte borítani a fákat és a sárgult levelek halott szitakötőként hulltak a járdára, ismét a zenebolt előtt állt. Nézte a neon lámpák fényében fürdő hangszereket és a nyitva várakozó zongorákat. Tétovázva belépett.
Az eladó nem ismerte fel. Elment előtte, mintha láthatatlan lenne.
A billentyűk vonzották és megállt a zongora előtt. Félelem töltötte el. Mi lesz, ha a csoda nem ismétlődik meg?
„Képtelenség!” A gondolat, a szó visszhangzott benne, és tudatos ellenállása ellenére ujjai a billentyűkhöz értek.
Ott volt a szék is, leült és játszott. Fogalma sem volt, mit. Egy szomorú melódia volt. Csukott szemmel, ujjai nem keresték a billentyűket, tétovázás nélkül játszott. A vevők és a személyzet köréje gyűlt és áhítattal hallgatták.
Éppen úgy, mint az első alkalommal, szó nélkül elmenekült, kikerült mindenkit. Beszédre képtelen volt, mert nem ő volt aki zongorázott.
Néhány nappal később zongoraórákra iratkozott fel egy zeneiskolában. A tanár szolfézsról beszélt, majd ujjgyakorlatokra került sor, és vastag, ügyetlen ujjai csak ütötték a zongorát. Az alapvető könnyedség hiányzott a kezeiből. Őszinte és becsületes volt a tanár.
„Idős a zenéhez, uram, későn kezdett hozzá. Hiányzik kezeiből a rugalmasság. Fiatalon kell kezdeni egy hangszeren játszani. Próbálja talán a gitárt. Ez a divat, és sokkal olcsóbb zeneszerszám."
A zenetanár ítélete meggyőzte, hogy nem ő játszott valójában. De ha nem ő, akkor ki? Álmain kívül nem volt más kiinduló pont. Valahol külföldön, a rendőrség letartóztatott egy zongoraművészt. Nem volt más bázis, csak arra elég, hogy ne itt és más nyugati országban keresse a választ.
Távol-Kelet sem volt érdekes, mert nem érezte, hogy ázsiai volt a zongorista.
Az oroszoknál és Kelet-Európában folytatta kutatásait. Néhány nyugodt vagy álmatlan éjszaka semmi emléket nem ébresztett fel, és annak ellenére, hogy ismét nyugodtan aludt, elégedetlen volt, mert nem ismerte meg jobban az ismeretlen művészt.
Csak három nyugodt éje volt. A negyediken újra álmodott. Egy munkatáborban volt és súlyos köveket cipelt. Majd minden éjjel, egyik helyről a másikra cipelte a köveket céltalanul. Kezei megdagadtak és sebesek voltak.

*

Elviselhetetlen helyzetben volt. Reggel kimerülten, holtfáradtan ébredt. Ujjai és karjai fájtak. Röntgen leleteivel ment háziorvosához, de remegő kezei kitűnő állapotban voltak az állandó fájdalom ellenére.
‒ Rosszul alszom, doktor úr! Állandóan rosszat álmodom, és fizikailag kimerült vagyok.
Altatót írt fel orvosa, hogy nyugodtan aludjon. Kis ideig sikerrel is járt a kezelés, de egy szép napon az álmok újra megtalálták az orvosság ellenére.
Folytatni kellett kutatásait. Az interneten talált egy kommunista országban született, és régen meghalt zongoraművészt. Annak idején kényszermunkára ítélték egy nem létező bűnért, de az 56-os forradalom alatt sikerült elhagynia az országot és Franciaországban letelepedni, ahol hosszú kórházi ápolás után felépült, és elismerték, mint világhírű virtuózt.
Michel órákon keresztül izgatottan hallgatta játszani, időnként ujjait nézte, és nehezen hitte el, hogy ő is úgy zongorázott, mint ez a rég elhunyt ember.
Látni akarta a kompaktlemezeken felvett filmeket. Egyáltalán nem hasonlított a zongoristára. Ő volt a reinkarnációja? Ha nem, akkor miért álmodott az életéről? Miért zongorázott csodálatosan minden zenei ismeret nélkül?
Mióta megtalálta a művészt, újra nyugodtan, altató nélkül aludta át éjszakáit és a fájdalom is nyomtalanul eltűnt. Valamit átélt, amit soha senki más, és a fantasztikus magyarázat egy megmagyarázhatatlan valóságot takart.

*

Már nem álmodott többé és egyre erősebben vágyott zongorázni. Irodazárás után sokszor megállt a bolt előtt, ahol kétszer játszott már. Az üzlet nyitva volt, de Michel tétovázott a kivilágított kirakat előtt. A hangszereket nézte és a vágy ellen küzdött, hogy a zongora elé üljön, mert félt. Félt a magyarázkodástól, az elkerülhetetlen kérdésektől. Ellenállt, folytatva céltalan sétáját.
Séta közben ismeretlen helyekre, városokra emlékezett. Villanások. Arcokat látott a múltból, ami nem az ő múltja volt. Sétálva nem nézte a járdát a sárgult faleveleket taposva, egy másik élet emlékeire emlékezve.
Mint vízbefulladó ember, szakította ki magát az emlékek áradásából, megtalálva önmagát, a kontrolt teste fölött.
Miért emlékezett egy elmúlt életre? És miért Ő? Kettős életet élt. A sajátját, a normális életet és egy másik emberét, ami hirtelen az övé lett. Nehezen tudta elviselni ezt a kettősséget. Erről senkinek nem beszélhetett, ez volt a borzalmas, hiszen bolondnak tűnt volna.
Egyheti szabadságot kért, és egy könyvtárban kereste a magyarázatot a reinkarnációról, a paranormális eseményekről, de nem talált kielégítő választ. Egy másik életben kereste saját nyomait. Ellenállás nélkül hagyta, hogy az emlékek elárasszák. Látta a koncerttermet, ahol többször fellépett egy szimfonikus zenekarral. Hangok vibráltak a fejében, és egy pillanatra lecsukott szemei mögött látta a zongorát és a karmestert. Félelmetes volt.
Léptei egy vasútállomásra vezették. Vonatra ült, egy város és egy ház felé ment, ahol régen élt. Tudta jól, hogy senki nem élt most ebben a házban. Özvegye is régen a másvilágba költözött, gyermekei más földrészekre. A házból múzeum lett.
Belépődíjat fizetett és otthon volt. Megismerte a szobákat, miközben más emlékek buggyantak fel a múltból. Egyedüli látogató volt, így sokáig nézelődhetett, mégsem maradt egyedül soha. Az őr kísérte, mint az árnyék. A zongora. Zongorája látványára a kísértés mindennél erősebb volt. A néma billentyűkhöz akart érni, őket simogatni.
‒ Hozzányúlni tilos, uram!
Hallotta az őr rideg hangját, de képtelen volt ellenállni a vágynak és szerelmesen simogató ujjaival a billentyűkhöz ért, és a mágikus hangok ismét háza falai közt lebegtek.

*

‒ A kómából mikor ébredt fel?
A képernyőről az ápolónőre nézett az orvos, majd az ágyon fekvő mozdulatlan férfira. Nyitott szemei mozogtak, megpróbálva az egész szobát látni. Torkában a csővel nem tudott beszélni, és erőfeszítése patetikus volt. Az orvos az ápolónővel néhány csövet lekapcsolt, amivel életben tartották ájulása alatt.
‒ Nyugodjon meg, kérem. A nehezén már túlesett, hajolt föléje az ápolónő az altatóinjekcióval.

*

‒ Megmondaná, hogy miért vagyok itt, doktor úr, és mi történt velem?
‒ Semmire nem emlékszik? – kérdezte az orvos.
‒ Semmire – válaszolt, majd hozzátette – valójában sok mindenre, de nem tudom, miért vagyok kórházban? Miért voltam kómában?
‒ Majdnem egy hónapja már – volt az orvos válasza. – Egy szombat délután átment a Boulevard Beaumarchén és elütötte egy gépkocsi. A mentők hozták ide.
‒ Boulevard Beaumarché, szombaton?
‒ Igen, szombat délután.
‒ Sok mindenre emlékezem, aminek semmi köze nincs a balesethez.
‒ Éppen azt szeretném kérdezni, hogy milyen emlékei vannak az önkívületi állapotról? Megfigyeléseink szerint az agya úgy dolgozott, mint aki álmodik. Teljesen különböző volt az átlagos önkívületi állapottól.
‒ Én voltam, és egy időben valaki más. – Lassan, tétován válaszolt.
– Egy előző élet. Nem tudom másként magyarázni, amit átéltem. Semmiben nem hiszek, különösen nem egy másvilágban, ég vagy pokol és más szóbeszéd. Az újjászületésben sem, annak ellenére, hogy más voltam, megtartva önmagamat. Képes voltam valamire, ami számomra képtelenség, zongorázni! Világhírű koncertista voltam. – Elhallgatott egy pillanatra, majd megmondta nevét.
‒ Régen meghalt már. – Miközben beszélt, az orvos bekapcsolta a magnetofont.
‒ Jól tudom. Mégis én voltam ő. Felébredés előtt nála voltam, házában, amiből múzeum lett, s én a zongorához nyúltam. Azt hiszem, hogy az őr közbelépett, vagy akart talán, nem tudom. Ébredésem az álmot félbeszakította. Biztosan nem hiszi el doktor úr, de ez az igazság. A valóság, amit éltem. Nincs bennem semmi bizonytalanság. Mindenre úgy emlékszem, mint életem minden más eseményére, mint az első munka vagy a válás. Nem, mint egy álomra.
Kínos csend férkőzött közéjük, amit a beteg tört meg újra.
‒ Ne higgye kérem, hogy bolond vagyok!
‒ Nem, nem hiszem – az orvos elgondolkozva válaszolt. – És álmában zongorázott?
‒ Igen. Csodálatos volt, fantasztikus, mágikus...
‒ Mert a valóságban nem játszik?
‒ Így van. Zenei téren teljesen nulla vagyok. Nincs hallásom...
‒ Szeretné még egyszer megpróbálni?
‒ Nem. Tudom jól, hogy képtelen vagyok rá.
‒ Pedig érdekes lenne, hátha maradt valami a valóság és az álom között – magyarázta az orvos.
‒ Látom, hogy nem érti doktor úr – és hangja remegett a türelmetlenségtől. – Az álmok csak képzeleti események ismeretlenekkel vagy ismerősökkel. Az álmokban nincs logika! Én valóban egy híres és eltűnt személy bőrében voltam. Ha kívánja, leírom az általa ismert helyeket, ahol soha nem jártam. Ez nem egy délibáb volt. Amíg önkívületben voltam, kettős életem volt. Az övé és az enyém. Mikor Ő voltam, zongoráztam, mint egy virtuóz, pedig a valóságban képtelen vagyok rá.

*

Lassan lábadozva elhagyta a kórházat. Titkát az orvosi titoktartás őrizte. Néhány napig még betegszabadságon volt, hogy hozzászokjon a rohanó élethez. A boulevardon sétált szokása szerint, és a zeneboltnál megállt.
A baleset előtt nézte a hangszereket? Valóban itt volt? Erről a délutánról semmi emléke nem maradt. Mit csinált, hová ment, semmi. Csak az üzletben találhatott rá választ. Látta a különböző hangszereket, a két zongorát és az unatkozó eladót. Torkát köszörülve megállt az egyik zongora előtt.
‒ Mivel szolgálhatok?
‒ Szeretném megkérdezni – kereste zavartan a szavakat. – Valaki játszott a közelmúltban az egyik zongorán?
‒ Senki nem játszott uram – volt az eladó válasza. – Senkit nem érdekel manapság a zongora. Nemrégen egy kitűnő gitáros játszott egy számot, de soha senki nem nyúlt a zongorához.
Elgondolkozva folytatta sétáját, majd hazament, és hosszan nézte arcát a fürdőszoba tükrében. Kereste, látni akarta, ami az arca mögött volt. Nem volt egy másik ember, egy arc a múltból, másik életből? És a következő személy, aki utána jön? Hogyan? Hol? Vagy a jövő homályában van még a meg nem született jövőben? Sajnálta, hogy a másik eltűnt. Újra élni kívánta a múltat, ezeket a csodálatos perceket a zongorával. Zavaros tekintete előtt homályba vesző arcok körvonala tükröződött vissza. Elvesztek a végtelenbe, letakarva arcát.

***

Az álmom volt. Egy gyermek álma. Mikor a nagyszülőknél nyaraltam a nyári szünidőben, esténként, napnyugta után kereste tekintetem a picike vörös foltot az égen. Az álmomat.
Később könyveket olvastam. Utazás a Holdba, és az Élet a Marson. A Földünktől annyira különböző bolygó megigézett. Már fiatalon vágytam látni és megismerni a könyvekben leírt világot.
Növekedve, az újságokban olvastam tervekről csillagom meghódítására, és tanulmányaim végeztével jelentkeztem, hogy az első úttörők között legyek. Ne beszéljünk az évekig tartó kiképzésről a hosszú útra az ismeretlenbe, sem lelkesedésemről és boldogságomról, hogy álmaim teljesülnek.
A Marson voltunk. Harminc ember, tizenöt nő és tizenöt férfi, hogy párt alakíthassunk. Hosszú ideig tartott a berendezkedés, a nehézségek leküzdése. Nehéz munkák, kis balesetek, betegségek. Itt éltem vágyaim földjén szülőföldemtől távol, ábrándjaim nyomát követve.
Nem találtam ünneplőbe öltözött falvak emlékét, mint Tomàs, sem az aranyszemű lányokat.[1]
Nincs más, csak okkerszínű föld és kavicsok. Hegyek, völgyek és por, az élet egyetlen nyoma nélkül. Semmi. A szertelen szél nem hordja szárnyán az eltűnt lakosok szavait. Én meg itt vagyok egyedül annyi hosszú év után, miközben egymás után eltemettem nem csak társaimat, hanem illúziómat is.
Barátaim, a férfiak és nők eltűntek az unalom, és egy ismeretlen betegség áldozataként. Nem, ne gondolják, hogy egy kútba estem, ahol egy marslakó lelke él!
Most mégis folytatom kutatásaimat. Utazok, vándorlok, keresem mindég az írókkal közös ábrándok nyomát.
Egyedül vagyok halott álmaimmal, és este, amikor a felhőtlen égen felragyognak a csillagok, nézem a kékesen csillogó bolygót, a Földet. Ahova soha többet nem megyek. Egy délibábért hagytam el, egy hihetetlen kalandért, hogy felfedezzem az elképzelhetetlent, a marslakókat.
A keresést folytatom. Rejtőzködnek talán? Nagy a csillag. Annyi ismeretlen hely van. Völgyek, kráterek, amelyek rejthetik elfelejtett nyomaikat.
Nem álmodozom többé. Fiatal éveimre gondolok, naivitásomra, lelkesedésemre, feltétel nélküli érzelmeimre az ismeretlen égitestért, a vörös csillagért.
Várakozom. Várakozom, de nem egy kútban, hanem kockaházamban az okker homokon. És ha eltűnt társaim valóban megtalálták Mars elfelejtett és eltűnt lakóit? Akkor várok én is. Várom az indulást.
„Nem mozdulok. Nem csinálok semmit, csak várok. Fejem fölött észreveszem az éj hideg csillagjait és a hajnal csillagjait – a napot látom.”[2]

*

Jegyzet:
[1] Ray Bradbury: Marsbéli krónikák; 2002. augusztus. Éjszakai találkozás

[2] Ray Bradbury: Marsbéli krónikák; A várakozó

A nyugdíjasok kedvelt találkahelye volt a hall. Minden reggel pontosan tízkor ott várták Rossi urat a házfelügyelőt, kiosztani a postát.
Bouber, Cazenave, Noradin és Marceau majdnem egy időben érkeztek mindíg. Beaulieu asszonyság utolsó volt, jó öt perces késéssel. Mikor kilépett a felvonóból, már elmesélték egészségi problémáikat, mint az álmatlanság, a hólyag és légcsőhurut, a reumatikus fájdalmak, a gyógyszerek, s más öreg barátok ajánlatait.
Mindíg Beaulieu asszony után – egy szőkére festett elegáns hölgy, akit hátulról könnyen bakfisnak néztek a férfiak –, érkezett a házmester, tolva egy kétkosaras kézikocsit. Az egyikben a levelek, a másikban a folyóiratok voltak.
Érkezésekor síri csend lett a hallban. Meredten nézték gyors mozdulatait, amint szétosztotta a borítékokat. Rossi úrnak olyan gyakorlata volt már, hogy kívülről ismerte mindenki postaládáját.

Bouber, Cazenave, Noradin, Marceau és Beaulieu asszony ritkán kapott levelet. Majd mindig csak reklámokat: aranyozott karkötőkről, vagy időnként egy CD-t, hogyan kell öntözni a virágokat, vagy egy majdnem ingyen utazás a Marquise szigetekre. Az igazi posta nem volt más, mint a havi lakbér-, villany- vagy telefonszámla.
Senki nem írt az öregeknek. Családjuk már rég elfelejtette őket, s csak a temetést várták, hogy örököljék megtakarított kis pénzüket.
Ma reggel Boubernek szerencséje volt. Rossi úr egy hetilapot, s egy másik fehér borítékot csúsztatott a levelesládába. A borítékon nem volt feladó vagy más ismertető jel, csak a neve és a címe szépen kinyomtatva.
Hosszan forgatta a levelét. A pecsét szerint tegnap dobták be a Gare St Lázárénál.
Annak ellenére, hogy épp ma reggel megfogadta, hogy csak otthon nyitja ki leveleit, nem tudott ellenállni és tovább várni. Kéjes örömmel tépte fel a borítékot. A többiek irigykedve úgy tettek mintha nem látnák. Lopva, izgatottan nézték.
„Kedves barátom –, olvasta Bouber. – Ne gondoljon öngyilkosságra! Fáradt élni, mert unatkozik, de ne veszítse el a reményt! Ha életén változtatni akar, akkor holnap éjfélkor várom az Étoile-on az Ismeretlen katona sírja előtt. Barátja.” Az aláírás olvashatatlan volt.
Különböző érzelmek vonultak át arcán, s Beaulieu asszony képtelen volt megállni, és megkérdezte.
– Rossz híreket kapott?
Látható volt, hogy majd meghalt a kíváncsiságtól.
– Nem, dehogy, semmi baj – és zavartan összehajtja a levelet, és köszönés nélkül siet a felvonó felé.

Legalább húsz éve nem ment az utcára éjszaka, s még ennél is régebben éjfélkor. A mai este kivétel volt.
Hála a későig közlekedő földalattinak, éjfél előtt öt perccel a Diadalívnél állt, az Ismeretlen katona lábánál.
A késői óra ellenére, a téren nagy volt a forgalom. Aggodalommal kutatta az árnyékokat a Diadalív alatt, de senkit nem látott. Egyedül volt, és órája pont éjfélt mutatott.
– Jóstét! – Ijedten rezzent fel a hangra, s úgy fordult meg, mintha kígyó csípte volna.
– Nagyon megijesztett – motyogta, és levegőt keresve mellét masszírozta a szíve körül.
– Nyugodjon meg – mondta a férfi. Nagynak tűnt a félhomályban hosszú, sötét kabátjában, és széles karimájú kalapja arcát elrejtette, de hangja kellemes és fiatalos volt.
– Hogyan jött ide? – kérdezte Bouber. – Mindenütt kerestem, de…
– Teljesen lényegtelen – válaszolt a férfi. – A fontos, hogy te eljöttél, mert az ajánlatom érdekel!
– Kihez van szerencsém? – Bouber megpróbálta kivenni arcvonásait annak ellenére, hogy hiúságból nem hordta szemüvegét.
– A személyem érdektelen. Vagy inkább egy nővel beszélgetnél szívesebben?
Mielőtt szavait megértené, egy kellemes női hang szólítja háta mögött.
– Így jobban tetszem?
Megfordult, és egy szenzációs nővel találta magát szemben. Sima és rövid fekete haja egy varázslatos szépségű arcot keretezett és a piros, ultrarövid ruha kiemelte formái tökéletességét.
– Ez hogyan lehetséges? – Bouber meglepett szemei hiába keresték a férfi sziluettjét. Valóban egyedül volt a nővel a Diadalív alatt.
– Ez semmi, csak egy régi trükk!
– Hol van a férfi?
– Én ő vagyok és ő én! – Kacaja kristályos vízesésként zengett a fülében.
– Ez nem lehet igaz!
– Minden lehetséges, barátom. – Karonfogva, mint egy szerelmes pár, lassan elindultak. Sietés nélkül, nyugodtan mentek át a téren a rengeteg gépkocsi között, és Boubernek csodának tűnt, hogy senki nem gázolta őket el és senki nem dudált türelmetlenül. Átmentek, mint láthatatlan és sérthetetlen lények.
– Azt ajánlottam, hogy megváltozik az életed, és te jöttél. Tehát bízol bennem, köszönöm.
Avenue Marceau visszhangzott lépteik ritmusától. A késő éji órákban az utca néptelen volt.
– Gondolj, amire akarsz! Amit kívánsz! Velem biztonságban vagy Bouber. Ne félj, akármi történik – figyelmeztette és szerelmesen hozzásimult, hogy önbizalmát visszaadva felbátorítsa. Cipőinek magas sarka géppisztoly lövésként visszhangzott a járdán.
– Nem félek, válaszolta Bouber. Mitől féljek és miért…?
– Tőlük! – Vékony ujja közeledő árnyakra mutatott.

Boubernek arra sem volt ideje, hogy megértse a helyzetet, mert a négy vagány már körülfogta őket.
– Szia papa! – röhögött a főkolompos. Közöttük ő volt a legnagyobb, a legerősebb és a legpiszkosabb.
– Szép kis kurvád van! Mennyit fizetsz, hogy veled legyen?
Bouber elé állt, mint egy hústorony, hogy karjával vállára támaszkodjon. A szerencsétlen remegett a félelemtől, és a reménytelenség erejével szorította a fiatal nő karját.
– Hagyd békén, te barom! – Minden vidámság eltűnt a nőből és jégcsappá változott.
– Hé, te kurva! – Kezét ütésre emelte s ami ezután történt, sem Bouber, sem a vagányok nem értették.
A nő nem mozdult, de a hústorony egyszerre felrobbant. Mintha egy acél ököl ütötte volna meg, mellkasa szétrobbant s az egész ember néhány méterrel távolabb, egy fa tövénél kötött ki. Fél teste cafatokká vált, Bouber és a másik három vagány üvöltött a rémülettől.
A fiatal nő nem törődött velük. Az első pillanat rémülete után a stricik ordítva elszaladtak. Új ismerőse gyengéden simogatta Bouber könnyben fürdő arcát.
– Ez semmi, nyugi. – Úgy beszélt hozzá, mint egy gyermekhez.
– Megölte! Maga megölte – dadogott az idős férfi. Torka összeszorult az élménytől és a félelemtől.
– Természetesen – válaszolt a nő. – Ha ez az állat nem döglik meg, engem halálra erőszakolnak, mielőtt elvágják a nyakam, téged pedig megkínoznak a bankkártyád számáért. Ezt akarnád?
– De meghalt! – Bouber hangja remegett, s a könnyek végig folytak az arcán.
– Ez az élet folyamata, barátom! Minden pillanatban meghal valaki. Nem gondolod, hogy jobb, ha a strici hal meg helyetted? Biztos vagyok benne, hogy a végén te is ezt gondolod majd, nem?
Lassan sétáltak tovább a szétrobbant hullát maguk mögött hagyva.
– Hidd el nekem, hogy végtelenül sajnálom a történteket. Azért hagytam életben a többit, mert tudom, hogy olyan érzékeny vagy.
– Képes lett volna megölni őket is?
– Természetesen! Nem érnek semmit, nem gondolod?
– Kicsoda maga? – Bouber megállt karját kiszabadítva és a nőre nézett.
– Nem lényegtelen? Én vagyok ő és ő én. Azért vagyok itt, hogy megváltozzon az életed.
– Maga a Sátán!
– És ha én lennék Isten? Miért ne? – kérdezte, és tekintetében nevetés csillogott.
– Ez káromlás…!
– Megmondanád miért? Néz rám! – Egy lámpa alatt hirtelen piruettezett, és fellebbent szoknyája alól kivillantak gyönyörű combjai.
– Lólábaimat látod? – Gúnyosan nézte Boubert.
– Ellenkezőleg – dadogta a férfi.
– Hosszú, kampós farkam van talán? Kis szarvakat látsz homlokomon – folytatta felhevülve –, és kecskeszakállat az államon? Érzed a kén szagát?
– Nem, nem!
– Természetesen. Ti emberek nem ismertek sem istent sem ördögöt, de fohászkodtok az egyikhez és minden bűnötök a másik nyakára sózzátok! Az ördög, ti vagytok!
A szép fiatal nő eltűnt Bouber szemei elől s háta mögül sztentori férfihang kiáltott újra.
– Az ördög, ti vagytok!
Bouber visszafordult, és szembe találta magát a fiatal férfivel. Kalap nélkül látta fejét, egy embertelenül szép fiatal arcot.
– Maga?
– Igen, én vagyok. A kicsi szépség egy tévedés volt. Ha megtartom ezt a formát, a vagányok nem mernek hozzánk közeledni.
Az öregember vállát átölelve folytatták lassú sétájuk az Alma tér felé.
– Mindig a sátánról beszéltek, hogy megbocsájtsák bűneitek. Ti vagytok az ördögök, Bouber!
– Én?
– Dehogy is! Ne légy ilyen buta! Ki beszél rólad! Te nem vagy más, mint egy kedves, naiv ember. Az emberekre gondolok. Érted? Akik megtámadtak bennünket, ők voltak az ördög!
– De nem kellett volna megölni!
– Szavamra mondom, hogy buta vagy! A halál szükséges az élethez, nem tudod? Az élet és a halál egymáshoz vannak kötve elszakíthatatlanul. Valóban természetellenesek vagytok! Rettegtek a haláltól, miközben az Isten mindentudásáról fecsegtek. Egy álomszerű édent képzeltek el, egy jobb világot, amit fenntart számotokra az elmúlás után, és mégis, minden áron élni akartok!
A járda szélén álltak az Alma téren.
– Dehát nem azért vagyok itt, hogy veled a szegény ördögről beszéljek. És nem tudunk egész éjjel sétálni sem, mert ezt nem bírnád ki. – Egy sötétbe borult kávéházra nézett. 
–Ilyenkor minden zárva van.
– Késő van már – bólintott Bouber, és érezte a fáradtságot.
– OK. Ki kell nyitni egy kávéházat. – Az üvegajtó előtt guggolva szöszmötölt a sötétben, majd felállt.
–Gyere, itt nyugodtan leszünk.
A fények kigyúltak a teremben, mint egy varázsütésre. Bouber hunyorogva nézett körül. Még mindíg félt.
– A kivilágítás… ha meglátják…
– Ne félj! Senki nem fog bennünket zavarni. Nyugodtan leülhetsz.
A fedett teraszon választott helyet, mert a nyitott ajtón friss levegő áramlott be.
– Mit óhajt, Uram? – A feketébe öltözött férfi, karján egy fehér szalvétával hajlongott előtte, utánozva a pincéreket, és mosolygott reklámba illő fogsorát mutatva.
– Heu – tétovázott Bouber. – Egy erős kávét kérnék.
Lassan semmi nem lepte meg. Az órák óta kihűlt kávéfőző hörögve gőzölgött, majd az ismeretlen, csészéjét a kis kerek asztalra szolgálta fel.
– Nem iszik semmit? – kérdezte Bouber kávéját kavargatva.
– Soha nem vagyok szomjas! Arról nem beszélve, hogy élelmeitek számomra nem nagyon jók – mosolygott, és nézte a kávéját kortyolgató öregurat.
–Inkább beszéljünk rólad. Miért vagy életunt?
– Komplikált kérdés. Öreg vagyok, elhasznált. – Hosszan gondolkodott. – A magány… ezt nem ismerheti… Az életnek semmi célja. – Az üres csészealját nézte, mintha ott találna választ. Szeméből végtelen szomorúság tükröződött.
– Mit akarsz? Mit kívánsz?
– Kívánni? Mint a mesékben – motyogta némi tétovázás után.
– Tévedsz! – vágott közbe a másik. – Válaszolj!
– A feleségem. Szeretném újra látni a feleségem!
– Szeretted?

– Igen, suttogta. – Olyan régen meghalt már – válaszolt az öregember lehajtott fejjel.
A beálló csendet egy elhaladó gépkocsi zavarta meg.
– Sajnálom, de ez képtelenség – válaszolt a feketébe öltözött férfi. – Senki nem tudja feltámasztani a halottakat. Érted? Különben minden más lehetséges. Akarsz nyerni a lottón egy szép fiatal nőt? Csak negyvenötezerbe kerül, és a tiéd!
– Egy kurva?
– Dehogyis – válaszolt az ismeretlen. – Nem jobban, mint a többi. A nőtestvérek.
– Nem, nem, ezt nem! – Az összeroskadt Bouber kiegyenesedett, hátát a széktámlához támasztva.
–Nem, nem – ismételte, mintegy félálomban. – De megfiatalodni, Uram! Hogy is mondjam…Újra 30 vagy 40 éves lenni és fiatal nőket ismerni, tele lenni vágyakkal, tervekkel, jövővel! Ez az…
– Semmi probléma – vágott szavába az ismeretlen, és az asztalkára hajolva tekintetével beburkolta.
– Újra fiatal leszel, telve életerővel és másutt élsz majd!
– S ezért a csodáért egy szerződést kell aláírni?
– Megbolondultál? – kiáltott a férfi. – Mire gondolsz?
– Szövetség az ördöggel, – dadogta Bouber.
A másikból kitört a nevetés.
– Szerződés az ördöggel! Szegény barátom! Ti elképzelitek, hogy az ördögnek szükséges a papír alján egy aláírás vér vagy sperma cseppel, vagy más a testetekből származó váladékkal! Csináltok egy istent, aki Ábrahám hitét azzal próbálja ki, hogy fia életét követeli! Szüzek melléből frissen kiszakított szívvel tápláljatok isteneiteket, s gyermek, tyúk vagy tehén, esetleg virág áldozattal próbáljátok lekenyerezni őket! Valóban primitívek vagytok Bouber. Teljesen hülye isteneket csináltok a saját képmásotokra. Elképzelitek, hogy isten és az ördög mindenre képes, ott vannak mindenütt, mindent tudnak, de emberi tulajdonságaik vannak, és szükségük van egy aláírásra vagy más ajándékra! Hirtelen felállt és szemei szikráztak.
– Nem érdemes ilyen nyomorultakkal foglalkozni! – és eltávozott.
Az előbbi fiatal nő lágy, érzéki hangjára megfordult Bouber.
– Újra?
– Megdühödtem, mert annyi butaságot mondtál! Végleg menni akartam, de egy szép, fiatal nővel talán értelmesebb leszel?
– Oh, igen! Igen – ismételte Bouber, és szemeit nem tudta levenni meztelen combjairól amikor leült.
– Semmit nem kell aláírni?
– Nem barátom, semmit. Akarod? – kérdezte, és mosolyogva előrehajlott.
– Igen, akarom!
– Jól van. Már is fiatal vagy… Feje egyre jobban közeledett és tekintetük egybeolvadt.

Ixelles, rue du Printemps. Vörös téglás egyemeletes ház. Itt lakott Bouber. A földszinten Madame Ceulemens, a tulajdonos használta a szomszédos házakkal kerített kis kertet, de neki egy balkonja volt. Soha életében nem élt Bruxellesben, és mégis mindenkit ismert a negyedben. Erre semmi magyarázatot nem talált. Ismerte a péket, a hentest és üzletüket, a Delhaize le Lion üzletét, vagy a Chaussée d’Ixelles elején a Pribàt. Annál könnyebben tudta elfogadni új életét, hogy a teste megfiatalodott. A papírjai szerint alig negyven éves volt.
Könnyen megszokta a különbséget régi életétől, mint például a helyi kiejtést. Másként mondták: hetven, vagy kilencven, időnként néhány pillanatra volt szükség, hogy megértse a szavak jelentését.
Minden szombat reggel Madame Ceulemens, mint a többi háztulajdonos, szappanos vízzel és kemény seprűvel mosta fel a járdát. Ő is, mint a szomszédok, vasárnaponként lemosta nagy, amerikai kocsiját. Itt ez volt a szokás.
Egy tekintélyes import-export céget vezetett az elegáns Avenue Louisen. Nagyon szép, fekete hajú titkárnője – ősei spanyolok voltak –, a szeretője lett két hét múlva, érkezése után. Azután a főkönyvelő, egy szép szőke, flamand leány Mechelenből lett áldozata a francia varázsnak. Telt teste és tejszínű bőre a flamand festők képeire emlékeztették.
Nappal dolgozott, és esténként órákat töltött a Grand Siècle night clubban szép fiatal nőket keresve. Ott ismerte és hódította meg Joséphinet, egy spanyol szépséget a követségről. Hódított, de nem volt szerelmes. Egyetlen szeretőjével sem maradt sokáig. Oly gyorsan felejtette el egy éjszaka hódítását, mint a nyitott ablakon elszálló parfüm illatot.
Sem a múltra, sem a jövőre nem gondolt. Élt. Valami csodálatos volt, hogy minden képességgel rendelkezett. Semmi egészségi problémája, tehát nem ismerte az orvosságokat sem. Régi, nyugdíjas, öregember élete lassan elhomályosodott a múltban, de mégsem tűnt el véglegesen a felejtésben.
Egy szombat este éjfél után, egy ismeretlen nővel itta whiskyjét. Miközben a zenekar halkan játszott, szórakozottan simogatta csupasz combjait. Ebben az unalmas pillanatban látta meg.
– Ne haragudj, de megláttam egy ismerőst – és választ sem várva felugrott, és utat tört á táncolók között.
– Jó estét. Táncol? – Választ sem várva karonfogva a nőt, és az összesimult táncoló párok közé vezette.
Hozzásimult a nő miközben a fülébe suttogott.
– Úgy érzem, hogy régóta ismerem. – Valóban furcsa érzése volt.
– Hízelegsz – válaszolt a nő. – Nem régóta, de egy bizonyos idő óta, nem gondolod?
Nem volt érdekes, amit mondott. A lényeg az volt, hogy egyből tegezte. Elégedett volt önmagával.
– Boldog vagy? – kérdezte, és fürtjei orrát csiklandozták.
– Oh, igen! – És még jobban magához szorította.
– Nem arról beszélek, hogy izgatott vagy! Az életedről. Boldog vagy?
Szorítása meglazult, és arcára nézett. A gyenge világításban az ajakrúzs és ruhája színe különös árnyalatban fürdött, még szebbnek, még titokzatosabbnak tűnt.
– Miről beszélsz? – Kételytől és bizonytalanságtól remegett a hangja.
– Megfiatalodtál…
– Maga? – Hirtelen úgy érezte, hogy egy szakadék szélén áll. Nem táncoltak többé a parkett közepén.
– Igen, én vagyok. – És ujjai hegyével anyáskodva megsimogatta arcát.
– Nem vártál rám, ugye?
A bruxellesi éjszakában voltak, közel a Gare du Nord-hoz, a város másik oldalán. Velük szemben, mint egy kivilágított szakadék a házak között, a rue Neuve.
– Miért jött?
– Látni akartalak.
– Miért?
– Tudni akarom, hogy valóban boldog vagy-e?
Egyedül voltak a kihalt utcán, és csak lépteik visszhangoztak a járdán. Hosszú férfi lépések és a magas sarkú cipő kopogása.
– Tudom, hogy első találkozásunkra gondolsz. Ne félj, kérlek. Semmi veszély nem fenyeget. Most gondoskodtam a biztonságunkról – de nem magyarázta meg, hogyan.
– Boldog vagyok – válaszolta rövid gondolkodás után.
– És a múlt?
– Ritkán gondolok rá.
Egy sötét kirakat üvegén, mozgó árnyaikat látta.
– A múlt… Párizsban vagyok eltemetve?
– Miért akarod, hogy eltemessenek? Élő vagy! A halottak nem sétálnak egy gyönyörű nővel a Rue Neuve-on!
– És a lakásom, a holmijaim?
– Mindened megvan. Holmijaid öregednek, és lakásod várja az öreg Bouber visszatértét.

– És a lakbér?
– Ne nyugtalankodj! A gondnokot nem érdekli, hogy hol van Bouber. Minden elsején a lakbér megérkezik.
– És a többiek?
– Az öregekre gondolsz? Számukra Bouber egy hosszú útra ment, és észrevétlenül öregszenek.
– Őszintén szólva, nem értem mi történt. Hogyan érkeztem ide? Azelőtt soha nem voltam itt és mégis mindenki ismer! Én vagyok, és mintha mégsem én lennék. Fiatal vagyok telve energiával és sikerrel, s mégis öregnek ismerem magam. Bevallom, semmit nem értek. Mintha elvarázsolt volna.
– Nincs mit érteni. Kihasználtál egy váratlan alkalmat, és ez jó neked!
A fiatal nő mosolygó arcát nézte.
– Miért mosolyog mindig? – Mosolyát a szemére hányta.
– Jobb szeretnéd, ha sírnék?
– Állandóan a közelben vagyok és vigyázok rád – magyarázta. – Elképzelheted, hogy éjjel-nappal tudom mit csinálsz, és nincs szükségem feltenni kérdéseket. Azért ne képzeld, hogy láthatatlanul szüntelen melletted vagyok. Távollétem alatt valami marad belőlem a közeledben.
– Állandóan ellenőriz?
– Igen, vigyázok rád és segítek, ha kell. Nem akarom, hogy valami történjen veled.
– Miért? – kérdezte Bouber. Folytatták útjukat. Messziről nézve egy fiatal nő sétált egy férfival komoly beszélgetésbe merülve.
– Választ akarsz? Mert kíváncsi vagyok! Véletlenül választottalak. Hihetsz nekem! Ismerni akartalak.
Hajnali kettőkor a Maneken Pis előtt álltak meg. Bouber nézte a kisfiú szobrát, mesélve történetét. Mikor visszafordult, hogy a nő arcát nézze, senkit nem talált. Eltűnt, elpárolgott csendben, nyomtalanul. Mint érkezése, távozása is váratlan volt.
Megállított egy utasra vadászó taxit és hazament. Az álom órákig elkerülte.

Hat hónapig folytatta zűrzavaros életét, két végén égetve a gyertyát. Evett, ivott és szeretkezett megállás nélkül, és egy szép napon szívszélhűdést kapott.
Egy kórházi ágyon tért magához és látása furcsán zavaros volt. Lassan ismerte fel a nagy fekete alakot az ágy lábánál.
– Kicsoda maga? – motyogta.
– Nem ismersz meg?
– A halál?
– Mindíg hülye maradsz – volt a válasz. – Gondoltam, hogy egy feketébe öltözött férfi sokkal komolyabb kórházi látvány, mint egy kifestett pin-up és rövid szoknyája.
– Beteg vagyok.
– Ezért jöttem.
– Nem akarok beteg lenni és újra élni egy beteg ember sorsát, és szenvedni életem végéig. – Kezdetben suttogó, remegő hangja magabiztossá vált.
– Mit akarsz?
– Segítséget.
– Tudom, persze. Segítséget akarsz, de mit?
Bouber úgy nézte, hogy a férfi arca hozzá közeledik, és ez lehetetlen volt, mert képtelenség az ágy fölé repülni.
– Visszatérni hozzám. Segítsen, kérem!
– Ismét öreg akarsz lenni?
– Igen. Emlékeim öregségemről soha nem hagytak el. Új emlékeim vannak fiatalságomról – motyogta, mert érezte az elgyengülést. Még volt annyi ereje, hogy hozzá tegye:
– Kérem szépen!

A nyugdíjasok kedvelt találkahelye volt a hall. Minden reggel pontosan tízkor ott várták Rossi urat a házfelügyelőt, aki kiosztja a postát.
Bouber, Cazenave, Noradin és Marceau ott voltak már: Beaulieu asszonyság öt perces késéssel érkezett, szokása szerint.
Semmi nem változott. Betegségeikről beszéltek és az orvosságokról. Leplezetlen kíváncsisággal mustrálták Boubert, de nem merték kikérdezni hosszú útjáról. Postáját lesték, hátha látnak egy külföldi bélyeget egy borítékon?
Hipnotizálva nézték Rossi úr kezét. Kívülről ismerte mindenki postaládáját.
Ritkán kaptak levelet. Inkább csak reklámokat és néhány számlát. Elfelejtették őket.
Bouber semmit nem kapott, de nem is várt. Az indulás pillanatában vette észre, hogy Cazenave egy borítékot forgat nyomtatott címmel. Elfáradt szíve gyorsabban dobogott. A boríték és a címzés ismerős volt, de hallgatott. Reklámjait szorongatva lassan elindult a felvonó felé.

*

– Elfáradtam, Mémé!
Kiss a fűre tett hintaszéken hintázott. Szemben, a fákkal elhatárolt kis kertben, egy faszéken ülő idős hölgy egy csodálatos tortát készített. Aprónak tűnő hatalmas gépek művelték a távolban a földet. Zajuk összeolvadt a bogarak és méhek döngicsélésével.
– Fiatal vagy még! – Fakanállal kavarta a krémet, és fejét egy pillanatig felemelve nézte a hintázó férfit.
– Valóban ezt hiszed? – Nem mozdult többé, és Mémé, mozdulatlan arcát nézve, a mélyen ülő szemekben mintha mosolyt látna.
– Hány éves vagy? – kérdezte figyelmét munkájára összpontosítva.
– Nem fogod elhinni– válaszolta Kiss. – Kétszer olyan idős, mint te!
– Elfelejted a koromat? Már nyolcvan éves vagyok!
– Jól tudom, de én majdnem kétszer vagyok idősebb, mint te, mert két hét múlva ünnepelem 156. születésnapomat.
Nem volt rokona Mémé. Vagy tíz éve ismerkedtek meg közös barátoknál, amikor nyaralt, és olyan kedvesnek találta, hogy rendszeresen meglátogatta két utazás között, s olyankor nála töltött pár napot.
Megszerette. Olyan volt számára, mint egy igazi nagyi. Valódi nagyanyját már régen elveszítette, mikor még kisfiú volt, és csak hófehér hajára emlékezett, és Mémé fejét is befedte már a dér. Régóta eltűnt nagyijára emlékeztette, és tisztelettel, szeretettel Mémének hívta.
– Butaságot mondasz! Nem vagy még 50 éves sem – mondta a krémet kavarva.
– Igazad van egy bizonyos fokig– válaszolt és újra hintázott a méltóságteljesen elvonuló felhőket nézve.
– Hogy pontos legyek, öregedésem processzusa megszűnt 54. születésnapomon. Több mint száz éve ennek!
Mémé fakanalát letéve Kiss felé fordult.
– Igaz amit mondasz?
– Így igaz. 156 éve élek. Dédapád lehetnék!
– És ez hogyan lehetséges?
– Alfa vagyok. Nálunk, ahonnan jövök, képesek vagyunk megállítani az öregedést. Természetesen a hanyatlás folyamata folytatódik, de nagyon lassan, majdnem láthatatlanul. A betegségek genetikusan megszűnnek és orvosaink képesek testrészeinket kijavítani, ha baleset áldozatai leszünk. Már több minden megváltozott bennem, nem vagyok már száz százalékig az eredeti Kiss.
– És hány évig élsz majd?
– Sok-sok év van még előttem. Végső elmenetelem alkalmával egy másik Kiss, pontosan olyan, mint én vagyok, kezdi majd életét. Klóné az öregedés lassítási pillanatában. Emlékeimet és ismereteimet átteszik majd mikor időm elérkezik, de ez még messze van.
– Hallottam már, vagy olvastam, nem tudom biztosan, hogy tőlünk különböző emberek léteznek valahol – mondta Mémé, folytatva a krém kavarását. – Alig néhány fehér hajszált látok fekete hajadban. Valóban nehezen hihető, hogy idősebb vagy nálam. És Mémének mersz hívni! – Mosolya cáfolta szavai komolyságát.
– Így van, merem – mosolyodott el Kiss. – Számomra mindig Mémé maradsz.
– És valóban olyan fáradt vagy, mint mondod?
– Igen.
– Várj egy kicsit – és nehézkesen felállt. – Be kell fejeznem a tortát. Mindjárt visszajövök.
Egyedül a kertben, újra a vándorló felhőket nézte, hagyva gondolatait vándorolni. Boldog volt a hintaszékben a természet ölén, hallgatva a bogarak döngicsélését és a távoli gépek zaját. Ez a bolygó kellemes volt. Szülőföldjére emlékeztette, arról nem beszélve, hogy valóban szerette az idős hölgyet. Távoli, majd elfelejtett emlékek merültek fel megállíthatatlanul. Fiatalkori emlékek nyomai. A fáradtságra is gondolt.
–Tudod, ez nem csak fizikai fáradtság! – Szemeit lehunyva beszélt, arcát a nap felé fordítva, miután Mémé visszatért. – Mondhatnám, hogy a lélek fáradtsága. Elegem van az utazásból. Az utak, az állandó helyváltozás. Heteken keresztül bezárva egy szardíniás dobozban. Nézni a szürkeséget mikor a féregjáratban vagyok, ami a galaktika végtelen távolságait köti össze.
– Miért utazol? – volt a kérdés.
– Újabb planétákat találni. Rengeteg van. Képtelenség mindet megismerni, és van szép, és borzalmas is.
Miközben Kiss beszélt, Mémé egy kis terítőt horgolt gyors és precíz mozdulatokkal. Időnként ránézett kérdezve valamit, miközben munkáját folytatva.
– Mikor intelligenciával találkozunk, szinte mindig ellenségek! Érkezésem ellentétben van hiteikkel. Ha nagyon primitívek még, égből leszálló istennek képzelnek. Ha bizonyos mértékű ismereteik vannak, akkor nem isten, hanem ellenség vagyok, és megpróbálnak megsemmisíteni. A legrosszabb planétákon humanoidok élnek, másutt csak állatok vannak. Elképzelhetetlen változatosság. Egyesek vérengző vadságát elképzelhetetlen formák rejtik. Nem tudod elképzelni, milyen élőlényeket találok és ismerek. Azelőtt azt képzeltük, hogy az élet csak bizonyos földi körülmények és feltételek között valósulhat meg. Most meg mindenütt találunk életet. Levegő nélkül, halálos gázokban, végtelen hidegben vagy pokoli melegben, mindenütt van élet! Életkereső vagyok. A már ismert planétákon, vagy amit felfedezek, egy erőmező véd minden támadás ellen.
Mémé munkáját folytatva csak időnként nézett fel, majd hirtelen ölébe tette horgolását.
– Az Alfák örökké élnek?
Kiss meglepődve elnevette magát.
– Nem. Látom, hogy nem érted, Mémé! Nincs örök életünk. Semmi nem örök. Ha akarod, összenyomjuk az időt, de nem állítjuk meg. Öregszem persze, de lassan. Mondhatom, hogy minden betegség eltűnt, és a genetikus hibákat, mint a baleseteket kijavítjuk, ahogy már mondtam.
– És amikor valóban megöregedsz?
– Soha nem változom meg. Az Alfák láthatóan nem öregszenek meg.
– Azt mondtad…
– Várj, megmagyarázom. Csak egyetlen gyógyíthatatlan részünk, betegségünk van, a lélek, az energia fáradtsága. Egyszer a kutatóvágy, a kíváncsiság eltűnik. Mindnyájan biztosak vagyunk abban, hogy egy szép napon találok valamit, egy valóban újat. Valami, amit nem tudunk elképzelni! Ez az újdonságra várás volt nem régen a motor, a kalandvágy. Utaztam annak ellenére, hogy attól féltem, hogy valami, vagy valaki áldozata leszek az erőmező ellenére. Mindennél erősebb volt a kíváncsiság. Egyre messzebb mentem. A galaktika határáig. Képzeld el, százezer fényév! Elképzelhetetlen távolságok az ismeretlen féregjáratban. Időnként más utazók útját követtem, de sokszor én kutattam fel ismeretlen járatokat. Hogy mondjam? Hosszúnak tűnik az idő. Az út. Napok és hetek. Oda-vissza több hónap, és visszatérted után azt veszed észre, hogy távolléted csak néhány percig tartott. Ez az idő paradoxonja. Ezek a féregjáratok láthatóan semlegesítik az időt. Igen, kíváncsi voltam, de most egyre kevésbé. Megfertőzött a lelkek betegsége.
Mémé, a lehunyt szemű nap felé fordított fejét nézte. Furcsa mosolyt látott arcán.
– A betegség végén meghaltok, ugye?
– Természetesen. – Tekintetét az öregasszonyra szegezte. – Nem kell félni. Nem most, nem mindjárt. Csak a betegség kezdetén vagyok. Előbb még egy hosszú felfedezőútra megyek egy másik galaxis felé. Androméda. Felizgat a gondolat. Még egy nagy adag kíváncsiság van bennem, de tudom jól, hogy utána…
– Megmondanád, hogyan végződik az élet, ha ez nem titok? – kérdezte Mémé, letéve a horgolást. Kiss szavai lebilincselték.
– Mindent jól megszerveztünk. Én választom a pillanatot. Egy teremben fekve láthatatlan kapcsolat fűz egy másik teremben fekvő klónomhoz, hogy megkapja emlékeimet és ismereteim lényegét, miközben én nézem múltam képeit. Esetleg rég elfejtett örömök és emlékek jönnek elő agyamból, miközben hallgatom a zenét, amit szeretek.
Néhány pillanatnyi csend után folytatta. – Nem sokáig tart. Egy negyedóra talán. Elalszom észrevétlenül, látva a távoli Napokat eltűnni egy ismeretlen óceán hullámaiban. Mikor álmom átváltozik valamivé, amit nemlétezésnek hívunk, Kiss, a másik én felkel folytatni életem.

*

Vacsora közben elmesélte néhány kalandját. Mémé figyelmesen hallgatta, és időnként jó kérdéseket tett fel.
Kiss megmagyarázta, hogy űrhajójával abszolút szimbiózisban van. Neuronjai az űrhajó neuronjaival vegyülnek abban a pillanatban mikor a gubó lassan magába zárja az indulás előtt. A féregjáratban fizikai fájdalmat érez. Borzalmas feszültséget, amit az anyag érez, mikor kapcsolatba lép az anyagtalannal.
– A féregjárat, az micsoda? – kérdezte az asszony.
– Nem tudom – válaszolta. – Nem tudjuk pontosan és valószínűleg soha nem találunk választ erre a kérdésre. Véletlenül jöttünk rá, hála egy régi kvantumelméletnek. Századok óta ismerjük. Mióta elkészült az első asztromentális űrhajó. A hajtóerő, az asztromentális helyváltozás nem más, mint az emberi szellem és az anyag egyesülése. A gubóban anyaggá változom, tiszta energia, élem és érzem nukleáris kapcsolatunkat, a különböző erőket, és használom, vezetem őket. Az első utazási kísérletek alkalmával találtuk a féregjáratokat. Kezdetben azt hittük, hogy mesterséges alagutakban vagyunk, amiket nagyon régen, ismeretlen, felsőbbrendű intelligenciák alkottak időtlen utazásokra. Mert ezekben az alagutakban az idő nem létezik, vagy annyira lelassul, hogy az évezredek néhány másodpercnek tűnnek számunkra.
Segítette leszedni az asztalt mielőtt újból kimentek a langyos éjbe. A galaxis Nyilas karjában az Ultima rendszer, ahol voltak, valóban a galaxis utolsó pontja volt. Fejük felett a Tejút kísértetiesen sápadt fénye ellentétben volt az ég másik, koromsötét felével.
Ultima holdjai még nem keltek fel nyugaton, ahol az éjszakában láthatatlan hegyek határolták a síkot. A keleti láthatáron, ahol az ég mélysötét volt, Kiss felfedezett egy gyenge fényt.
– Oh, nézd Mémé! Androméda! – és a tejszínű foltra mutatott. – Vedd fel a szemüveged. Ez az. Most látod? Ott, ahol minden sötét és nincs semmi más.
– Te oda akarsz menni?
– Remélem. Soha, semmi nem biztos. Mikor kutatóútra megyünk, annyi útelágazás van, és nem segítenek útjelző táblák. Soha nem tudni hová érünk. Egyszer, egy energiazuhatagba értem, egy olvasztókemencébe, egy szupernóva robbanásába. Üvöltöttem a fájdalomtól, mert energiám mintha a bőröm lenne, cafatokban szakadt rólam, és csak annyi erőm maradt, hogy visszaforduljak lépteim nyomán. Borzalmas volt. Ha tudnád, hogy mennyi utazó tűnik el nyomtalanul a robbanó nóvák energiájában, vagy egy mindent magába szívó fekete lyukban!
– Nem tudjátok elkerülni ezeket a baleseteket? – Mémé hangja gyenge volt és remegett.
Körülöttük láthatatlan bogarak énekeltek kellemessé téve a kora estét. A nyugati hegyek fölött felkelt a legkisebb, sápadt fényű hold. Miközben a kicsi vágtatott az égen, megjelent a nagy, hogy méltóságteljesen és lassan menjen át fölöttük.
– Nem nagyon – válaszolt Kiss. – Mikor elhagyjuk az alagutat, materializálódunk egy bizonyos távolságban a célunktól. Néhány óra fénytávolságban. Így csodálhatjuk célunkat az űrben. Ez a biztonságos átváltozás. Semmi probléma. Mikor az ismeretlenbe megyünk új utakon, egy fekete lyukra vagy robbanó nóvára bukkanva, a néhány órás fénytávolság nem elég. Egy fazékban találja magát az utazó, melyben minden forr, bugyog, amit még az ördög is elkerülne.
Feje a hintaszék támláján pihent és a csend elbódította mindkettőjüket, miközben átélte távoli emlékeit. Érzékeny hallása felfogta egy éjjeli madár cikázó repülését. Vadászik, gondolta.
– Mindig arról álmodtam, hogy mindenütt vagyok. Egyidőben. Most itt vagyok. Ebben a pillanatban Ultima másik felén egy vonat indul. Capella háromon, egy űrhajó. Valahol másutt egy hajó az óceánon. Ugyanabban a pillanatban ezer és milliárd mozdulat és esemény. Mindez egyidőben. Mindig arra vágytam, hogy éljem ezt a párhuzamosságot. Látni és élni egyszerre minden eseményt. És ez képtelenség.
– Miért nem maradsz itt? – kérdezte Mémé. – Ha fáradt vagy, itt az ideje megpihenni. Itt az Ultimán nem rossz az élet.
– Sajnos, ez képtelenség!
Mémé nem válaszolt, megpróbálva megérteni, miközben Kiss élvezte a csendet és a pislogó csillagokat nézte. A második hold, a nagy nővér már a zeniten volt, miközben a kicsi a keleti látóhatár felé vágtatott.
–Tudnod kell, még ha valóban idősebb is vagy nálam, mint mondod, mégis unokámnak tekintelek. Így van ez, mit csináljak? Itt maradhatnál és őrizhetnéd a házat elmenetelem után. Nem változtam meg genetikusan, mint te. És nem vagyok jó egészségben…
Ismét hallotta a hintaszék nyikorgását. A holdak miatt sok volt a fény. Androméda, a kicsi tejfehér folt, amit tekintetével keresett, láthatatlan volt.
– Értesz engem? – kezdte újra. – Pihenj, ha fáradt vagy. Ha holnap, vagy azután útnak indulsz, nem látlak többé. Ez biztos.
Kiss hallgatta az éj zajait, nézte a holdakat és útjaira gondolt. Minden olyan távolinak és valótlannak tűnt! Az eltöltött napok Ultimán, Mémé nyugtató jelenléte, mindez valóság volt. Androméda? Valójában már nem kívánt odamenni. Végeredményben, mindig majdnem minden ugyanaz, hasonló. Minden ismétlődött. Ezért volt levert.
Ultima jelentette az újdonságot. A kis ház, a természet, Mémé remegő hangja és ételei, ez volt a különbség. És az ő fáradtsága. Nem akart megmozdulni. Várni akart. Szemlélni és várni.
Úgy érezte, hogy Mémé megértette, hogy sehová nem akart menni. Misztikumát és varázsát elveszítette az ismeretlen.
– Ma egy tortát készítettél. Szeretném, hogy újból csinálj majd a jövő héten és még később talán. Gondolod, hogy ez lehetséges? – kérdezte.
Mémé lélegzetét visszatartotta egy pillanatig és a hintaszéket hallgatta. Mintha Kiss nem akarná többé abbahagyni.

***

Hartmann utált az emberek magánéletében turkálni. Imádta nyomozói munkáját, keresni a bűnözőket, de nem szeretett senki személyes holmija között turkálni és intimitásukat megerőszakolni.
Rendben tartott lakásban voltak. Napfény és melege áradt be a hatalmas, csukott erkélyablakon, bezárva a dohos szobaszagot. Könyvek katonás sorban a könyvállványon és össze-vissza egy kis asztalkára dobva. Hartmann a címüket nézte. Shakespeare szonettjei mellett filléres, állomási ponyvaregények és Platon Lakomája. Sehol semmi fénykép. A falakon három impresszionista mester kópiája.
Furcsa ember – motyogta, amikor detektív társa, Alma átment a szobán a fürdőszobába.
Néhány zakó a szekrényben különböző színű nadrágokkal, vasalt ingek felakasztva, és szépen összehajtott fehérnemű. A komódon egy háromlábú, kicsi faállványon kínai porcelántányér, mellette egy egyiptomi bronzmacska.
A komód egyik fiókjában összekevert papírok. Tisztító, lakbér és villanyszámlák, bankpapírok és néhány képeslap. E csomó kacat alatt találta a halomra rakott iskolás füzeteket. Hartmann kinyit egyet. Az első oldalon kabbalisztikus firkálás alatt egy dátum, és apró betűkkel olvasható szöveg.
– Mindent el kell olvasni, Alma! – Kollégája, testes, negyven körüli nő, a fürdőszobából a konyhába ment a szobán keresztül.
Hartmann a komódra tette a füzeteket.
– Egy kartondobozra van szükségünk.
– Biztos találok majd a konyhában – válaszolt kollégája.
A férfi folytatta a házkutatást. A kanapé az erkélyablaknak fordított hátat, és láthatóan az eltűnt férfi ágya volt. Az egyetlen hely, ahol nem volt rend. Összegyűrt lepedő, a párna egy fej nyomával és a félig földre csúszott takaró. Szemben a dívánnyal a lapos TV képernyő egy bútoron, és mellette a számítógép.
Tekintete egy pillanatra megpihent a gépen, majd leült a billentyűk elé és bekapcsolta. Első látásra semmi érdekeset nem talált, de tudta jól, hogy hosszú idő kell a szakértőknek átnézni tökéletesen. Nagy sóhajjal kikapcsolta.
Itt voltak, mert Wagner alkalmazója telefonált, mivel egy hete nem látták a könyvelői irodában, ahol dolgozott.
– A telefon. Nem látom a telefont. – Alma a konyhából visszajött egy ismert mosópor üres kartonjával.
– Igazad van. – Hartmann tekintete végigsiklott a bútorokon, tudva jól, hogy sehol nem volt telefon. A díványról félig lecsúszott takaró alatt találta meg.
Nem volt üzenet.
A papírokat és füzeteket a kartondobozba gyömöszölték, az ajtót a házmester kulcsával zárták be, majd lepecsételték.

*

Sok munkája ellenére kíváncsisága győzött. Íróasztala előtt ülve Hartmann mély sóhajjal nyitotta ki a legrégibb, öt éve írt füzetet.

*

„Első éjszakám. A motelszoba valóban szokatlan. Látásból ismertem a bútorokat, formájukat, mégis minden szokatlan. Gyerekként ugráltam a matracon, ez igazán vicces volt, meglepő. Valóban egy másik világ.
Hosszan vizsgáltam a távvezérlőt, mielőtt bekapcsoltam a televíziót. Keresgéltem. Különböző állomások adásai, filmek, játékok követték egymást a képernyőn. Technikailag jó volt, de hamar meguntam, mert fáradt voltam. Fárasztó napom volt. Az áttelepítés, az érkezés, a hirtelen változás, az újdonság. Ruhástól nyúltam el az ágyon, a lámpát lekapcsoltam az éjjeliszekrényen.
Az ablak előtt a függöny tompította az utcai lámpák élénk fényét a parkolón. Időnként egy érkező vagy induló gépkocsi fényszórója kúszott a falon a plafonra, majd váratlanul eltűnt.
Éreztem, hogy a magány és az ellenséges környezet magába zárt. Minden nyelvismeretem ellenére nagy erőfeszítésre lesz szükség megérteni és válaszolni az emberek kérdéseire. Előző életemnek semmi kapcsolata nincs ezzel az életformával, és időnként bánom, hogy jöttem, hogy szabadon választottam ezt a világot az emberek között. Különbözünk tőlük. Különösen a gondolkodásmód. De hosszú ideig itt maradok, meg kell szoknom.
Hasra fordulva, arcom a puha párnába fúrva hallottam egy zajt. Szokatlan zajt. Teljesen ismeretlen. Lassú lüktetés, állandó ritmus, mintha hangfenék lennék.
Kis időre volt szükség megérteni, hogy szívdobogásomat hallom! Bennem egy gép dolgozott megállás nélkül, örökmozgóként őrizve ritmusát. Nem tudom, semmit nem ismerek, ami testemet illeti. A szívről, a belső mozgásokról, a fizikai és kémiai változásokról. Rengeteg mindent kell megtanulnom! Tudatosan elhanyagoltuk az emberi test működésének ismeretét. Test, ami ezentúl az enyém.
Szívverésem ritmusától szinte hipnotikus álomba merültem.”

*

– Olvastam a napló elejét – mutatta Hartmann a füzetet Almának.
– Érdekes?
– Nem tudom. Úgy nézem, hogy egy furcsa ember – válaszolt elgondolkozva. – És te találtál valamit a papírjai között?
– Semmit. Kollégái szerint nem volt barátkozó, és ha voltak barátai, senki nem ismerte őket.
– Barátnő sem? – ráncolta homlokát.
– Úgy néz ki, hogy nem. De néhány hónappal ezelőtt rendszeresen felhívott egy nőt. Ha akarod, megnézem, hogy miről volt szó – javasolta Alma.
– Légy szíves – volt Hartmann válasza. – Én meg közben folytatom a keresgélést a füzetekben.

*

Hogy időt nyerjen, és általános képet kapjon az eltűnt emberről, dátumokon és oldalakon futott át.
„Irodai munkát találni sokkal nehezebb, mint elképzeltük. Így különösebb ismereteket nem kívánó munkát kerestem. Néhány hétig egy siralmas étteremben tányért mosogattam, majd egy benzinkútnál töltöttem az üzemanyagot kocsikba, később meg egy építkezésen dolgoztam segédmunkásként.
Diplomára volt szükség, igazolni tanulmányaimat. Valóban nevetséges helyzet. Tudományos ismereteim túlszárnyalták a tudósok és professzorok képességeit. Sajnos nem ismerem az itteni tantételeket és az itt használt matematikai törvényeket, sem a tudósok és kutatók nevét.
Néhány hétig könyvtárszú lettem. Könyveket kölcsönöztem és éjszakánként lapozgattam, emlékezetembe véstem őket. Ebben az időben vettem észre egy előre nem látott változást. Megkívántam a nőket.
Tekintetem ösztönösen követte könnyen öltözött alakjukat. Nyár volt. A hosszú nadrág és a rövid, kurta szoknya kiemelte formájukat, s én semmit nem ismertem, amit a ruha letakarva sokszor feltárt.
A könyvtárban majd minden nap láttam egy fiatal, barna nőt, egy szépséget. Velem szemben ült.
Szépség? Gondolom. Talán. Nem tudom. Nem ismerem mi a szépség, de én szépnek találtam. Nagyon szép. Időnként hosszú haja szabadon omlott vállaira, máskor meg szalag fonta kontyba.
A blúz dekoltázsa feltárta szabadon mozgó melleit, és az átlátszó anyag érzékeltetett egy sejtelmes, sötét foltot.
Éreztem a vágy ébredését, egy ismeretlen és megmagyarázhatatlan érzés. Időnként, könyvei fölött egy szempillantást vetett felém, és egy szép napon rám mosolygott. Azt hiszem, ebben a pillanatban szerettem belé. Minden olyan új volt számomra. Nem ismerem fizikailag a férfi és nő kapcsolatát, amit vágynak és szerelemnek neveznek. Félelmetes változások történtek bennem.
Kapcsolataink valóban különböznek. Nálunk a társválasztás végleges. Társulás nemileg különböző, de fizikailag és intellektuálisan egyenlő lények között. A szexualitás nem a gyönyör kizárólagos forrása, hanem a szaporodásé. Szeretkezünk, mert utódot akarunk, hogy folytatódjon életünk egy távoli jövőben. Ritka alkalom a fizikai egyesülésre. A földi világban a nő a férfi szexuális szolgálatában áll. Nálunk az örömlány fogalma nem létezik, senki nem használja a nemiséget meggazdagodásra a női test árusításával. Elképzelhetetlen fogalom. Egy férfi és nő összetársul, és egész életükben együtt maradnak.
Szellemünk órákon és napokon keresztül összeforr, semmi szükségünk fizikai egyesülésre az életközösséghez.
Most értem, hogy az emberek számára az ilyen életforma elképzelhetetlen. Csak fizikailag képesek egyesülni. A pillanat röpke örömét ismerik, ezért a gyakori partnerváltozás.
Az emberekhez hasonlóan, fiziológiai törvényeiknek engedve, ilyen feltételes kapcsolatra van szükségem, mert szerelmes vagyok.
A fogai, a mosolya… A mosoly az első pillanatban visszataszító volt, mert a földi szokásokat még nem szoktam meg teljesen. Mi soha nem mutatjuk fogainkat, csak ha ellenséges érzelmeinket akarjuk mutatni. Itt pontosan az ellenkezője. Úgy hiszem, hogy hosszú időre lesz szükség felvenni az új szokásokat. A test, a kinézet megváltozott. Átváltoztam földire, de énem, ismereteim és emlékeim megmaradtak. Ma már tudom, hogy a mosoly egy normális reakció, a baráti érzelmek megnyilvánulása. Így megpróbálok én is mosolyogni, és így válaszolok neki, fogaimat mutatva.
Vörös és húsos ajkai mögött kicsi, fehér fogak rejtőztek. Keze egy ceruzával játszadozott s én csodáltam hosszú, vékony ujjait, ajkához hasonló vörös körmeit, és arra vágytam, hogy érintsem és csókoljam őket.
Egy lehetetlen helyzet. Nem tudtam, mit kell csinálni. A szokásokat, a férfi reakciót, hogyan közelítsek meg egy asszonyt! Semmi gyakorlatom nem volt. Az indulás előtt látott filmekből leszűrtem néhány tanulságot, de a valóság túlszárnyalta a fikciót, így tapasztalat hiányában haboztam, de szerencsére ő tette meg az első lépést. Mosolyogva kérdezte.
– Sokat dolgozik. Vizsgákra készül?
– Igen, vizsgákra – válaszoltam.
Megrepedt közöttünk a jég. Magyaráztam, hogy azelőtt nem volt lehetőségem tanulmányaimat folytatni, ezért akartam megszerezni a szükséges diplomákat.
E perctől kezdve életem előreláthatatlanul bonyolulttá vált. Teljesen ismeretlen érzelmekkel küszködöm. Megoldást kell találnom egy előre nem tervezett kapcsolatra egy nővel, és diplomát szerezni gyerekes tudományokból egy barátságtalan környezetben. Mert itt minden ellenséges. Nem különösen ellenem, mert emberi eredetem senkinek nem kételyes. Nem azért vannak ellenem, mert máshonnan jövök. Ellenségeim, mert mindenkit annak tekintenek. Az egész világ vetélkedik, minden egyén a másik egyén ellensége! Képességeimnek hála, én érzem a gyűlöletet. A féltékenységet, az irigységet, a naphosszat szajkózott mosolygó hazugságokat. Időnként a gyűlölet kitör belőlük, és ez a küzdelem közöttük. A primitív emberek fizikailag, amíg a többiek csak szavakkal küzdenek.
Közöttük és közöttünk nagy a különbség. Képmutatóak. Mindig barátságosnak tüntetik fel magukat és felebarátról beszélnek, igazságról, egyenlőségről, megértésről, humanizmusról, segítségről és összetartásról. Szavakban erőszakellenesek. Hazug szavak.
Mi különbözünk, individualisták vagyunk. Nem erőszakosak, és soha nem állítjuk, hogy megmagyarázhatatlan erő kényszerít bennünket ártatlanok lemészárlására. Kizárólag önvédelemből ölünk, és őszintén beismerjük, hogy nem szeretjük az egész világot minden válogatás és érdek nélkül.
Itt az élet valóban nehéz. Hogy megkapjam a speciális engedélyt az egyetem rektorától, kénytelen voltam gondolatait befolyásolni, hogy szükségesnek találjon meggyőzni néhány professzort. A vizsga gyerekjátéknak tűnt. Képességeim meghaladták ismereteiket. Számukra teljesen ismeretlen matematikai és fizikai tételeket ismertem, mint az átvitel többdimenziós térben. A professzorok meggyőződése volt, hogy különleges képességeim vannak, egy lángész vagyok, így megszereztem a szükséges diplomákat az intellektuális munkákhoz.
Ezzel egy időben megoldást kellett találnom a szentimentális kapcsolat terén.”

*

– Megtaláltad az ismeretlen telefonálót? – Hartmann becsukta a füzetet és nyújtózkodva Almához fordult.
– Elfáradtál?
– Inkább kimerültem. Órákon keresztül olvasni épp olyan fárasztó, mint a séta. Arról nem beszélve, hogy ez nem nyomtatott szöveg. Időnként olvashatatlan az írás – sóhajtott a férfi.
– Hogy valami örömöd is legyen; az ismeretlen telefonáló neve Annette Strohmann. De már nem sokáig. Néhány hét múlva férjhez megy Rob Sinclairhoz, egy nála sokkal idősebb férfihez. Olvasd a részletes beszámolómat. A lényeg az, hogy nem akart Wagnerről beszélni. Végül is beismerte, hogy kapcsolatuk több mint egy évig tartott, és azért szakított, mert Wagner nem akarta elvenni és családot alapítani.
– Gyereket akart?
– Igen. Ez azt bizonyítja, hogy a lány valóban szerelmes volt.
– Feltéve, hogy ez a szakítás igazi oka. De miért megy ilyen gyorsan férjhez?
– Fogalmam sincs, de azt hiszem, hogy felejteni akar. Eltemetni a múltat.

*

„Szex és szerelem. Őszintén szólva, számomra teljesen ismeretlen fogalmak. Mindennek ellenére ellenállhatatlanul vonzódtam Annette-hez, és hogy ne találjon teljesen tudatlannak, egyetemi tanulmányaimmal párhuzamosan tanulmányoztam a férfi és női kapcsolatokat. Megismerkedtem a rejtett női anatómiával, és hogy hogyan kell szeretkezni. Hogyan változott az állatvilág természetes szaporodási aktusa az emberi gyönyör szolgálatában. Órákon keresztül néztem pornográf filmeket, hogy megértsem az aktust, hogy ne tűnjek annak, ami valóban vagyok; tudatlan idegen.
Szerelmesen, türelmetlenül vártam a késő délutáni órákat, amikor szabadok voltunk. Ezeken az órákon elfelejtettem a napi gondokat és csak arra vágytam, hogy karjaimba vegyem és csókoljam, ami kritériumaink szerint anti higiénikus.
Az első szeretkezés valóságos felfedezés volt. Az irodalom és filmek nagyon messze voltak a valóságtól. Szerelmünk elmélyült és második énemmé vált. Ő is szerelmes volt, élete nagy szerelme lettem. Sajnos, érzelmei mélysége volt szakításunk oka.”

*

Munka után sokszor mentek Paulhoz. „A kávé királya.” Egy bár az utcasarkon. Négy kis asztalka a járdán, szorosan egymás mellett. Úgy fogta körül az asztalokat az emberek áradata, mint az óceán hullámai a part menti sziklákat. Alma és Hartmann bent maradtak a viszonylagos nyugalomban. Halk zene, nem hard rock vagy üvöltöző rapper, sem nyávogó citera, csak rég eltűnt énekesek lassú ritmusú tangóit hallották.
– Találtál a füzetekben választ kérdéseidre?
Alma szerint kollégája mostanában minden idejét Wagner füzeteivel töltötte.
– Igen is, nem is – volt Hartmann válasza, miközben kávéját kavargatta.
– Igen, mert van egy válasza, és nem, mert nem tudom elfogadni ezt a választ. Ha feltételezem normális ember-létemet, akkor nem hiszem el. És ha senki nem fogadhatja el, ebben az esetben nincs válasz és nem is lesz soha!
– Magyarázd meg kérlek.
– Nem, majd ha befejeztem.
– A nyomozást abbahagytuk.
– Igen. Sem kórházban sem a folyóban nem találtuk – válaszolt Hartmann. – Semmi komoly kapcsolata nem volt a Strohmann leányon kívül, és minden betetőzéseként, az Anyakönyvi Hivatal szerint Walter Joe Wagner ötéves korában meghalt és eltemették Elisabethville-ben, North Caroline. Eltűnte előtt harmincöt évvel eltemették!
– Vagyis Walter Joe Wagner nem létezik?
– Pontosan. Nem létezik, vagy még pontosabban, nincs többé!

*

„Egy világszerte ismert kutatóintézet, a MIT kapui nyíltak meg előttem. Ez volt vizsgáim eredménye. Itt hihetetlennek tűnő és fantasztikus ideákon dolgozhattam a legjobb kutatók között. Időnként új kritériumokat javasoltam, nagyon vigyázva arra, hogy a dicsőséget kollégáim arassák le. Így nyertem meg a munkatársak rokonszenvét.
Egy délután, lent az eszpresszóban kerestünk kikapcsolódást, s én kíváncsian feltettem a kérdést, hogy vasárnapoként mit csinálnak?
– És te? – Jött vissza a kérdés, mint egy bumeráng.
Vasárnap reggel templomba mentek a családdal, vagy egyedül a nőtlenek. Különböző egyházakról beszéltek. Katolikus, protestáns, baptista, adventista és sok más, még hallomásból sem ismert vallásról. Kérdésem egy sajnálatos tévedés volt. Egyszer igen felületesen merültem a Tóra tanulmányozásába, mert szerintem ez volt minden egy istenhívő vallás alapja.
– Zsidó vagyok – válaszoltam abban a reményben, hogy nincs közöttünk hittestvér, mert ezt a vallást sem ismertem a gyakorlatban.
Talán szemérmességből, de senki semmit nem kérdezett, s így megmaradtak a jó kapcsolatok. De később két személy tartózkodó magatartásából megértettem, hogy nem mindenki szereti a zsidókat. Kis idő múltán megtudtam, hogy egyikük muzulmán, a másik meg ateista volt.
Azt is észrevettem, hogy a napi huszonnégy óra nem elég hosszú mindenre. Napközben dolgozni kell és az estét Annette-tel tölteni. Mikor éjszakára velem maradt, karjaimban aludt és nem volt időm semmi másra. Szerencsére csak a hét végét töltötte velem, hét közben éjfél felé hazakísértem, s így szabad voltam reggelig, mivel nincs szükségem éjszakánként órákon keresztül pihenni, mint érkezésemkor, amikor az átszállítás és a beilleszkedés kimerített. Mi nem szeretjük a megtört vonalakat. Állva alszunk, ha alvásnak nevezhetjük agyunk kikapcsolódási periódusát, miközben testünk megmerevedik.
Az itt töltött évek legjobb gyakorlatának tudományos munkásságom és szerelmi kapcsolatomat tartom. Szakításunk volt a jel, hogy más elfoglaltságot kell keresni. Valójában mindig szerelmes voltam. Érzelmeim nem változtak, és örökké emlékezni fogok rá a végtelen távolság ellenére is.
Ő szakított. Velem akarta leélni életét, mint feleség vagy szerető, ezt nem tudom! De gyereket is akart. Gyereket, tőlem!
Hogyan ismerjem be a valóságot? Kettőnk DNS-e nem keveredhet össze. Ha egy laboratórium analizálná a folyadékot az ereimben, amit vérnek neveznek, az eredmény forradalmasítaná ismereteiket, minden teóriát az emberiség elképzeléseiről.
Nem tudtam megmagyarázni. És nem élhettem, mint férj-feleség vagy szerető minden magyarázat nélkül, hogy ki vagyok én, és hogy a közeljövőben véglegesen el kell hagynom.
Beismerem, nem ilyen formában képzeltük el a szerelmet és a nemek közötti kapcsolatot. Itt a szerelem erőszakos. Maga az aktus – a nőt valóban megerőszakolják – szerencsére igen rövid ideig tart. Alkalmazkodnom kellett. Annette számára olyan voltam, mint minden férfi, és az aktust, amit szerelemnek neveznek elfogadta, mert számára ez volt normális. Egyszer megpróbáltam ügyetlenül a mi aktusunkat, sikertelenül. Mai fizikumom erre alkalmatlan és Annette furcsának találta magatartásomat. Az volt az érzése, hogy már nem szeretem és nem kívánom.
– Már nem szeretsz – hebegte, és arra kényszerültem, hogy folytassam a szokásos erőszakos, hódító, saját gyönyörömre összpontosított férfi-nő kapcsolatot.”

*

– Nem lehet eredetét megtalálni.
Hartmann vállai mögül Alma egy pillantást vetett a beszámolóra.
– Sehol semmi nyoma. Soha nem volt beteg a Betegségbiztosító szerint.
– Jól tudom. – A papírokat Hartmann összeszedte, arra várva, hogy Alma újra leüljön a székre, amit az előállított bűnözők vagy a károsult panaszosok használtak asztala előtt.
– Azt mondtad már, hogy számodra az ügy befejeződött, vagyis tudod, hogy mi történt vele. Megmagyaráznád? – A nő tekintete az íróasztalon szétterített füzetekről kollégája arcára siklott. – A válasz e füzetekben van?
– Igen. Egyetlenegy van még hátra, amit olvasnom kell, hogy száz százalékig biztos legyek.
A kapitányság zaja, a mászkáló és egy időben beszélő emberek, a telefonok csengése, körülöttük minden eltűnt. Egy pillanatra csak ők ketten maradtak: egy színtelen, fáradt, elhízásra hajlamos asszony és egy borostás, pocakos férfi, agyonmosott farmernadrágjából kicsúszó, kétes fehérségű ingével.
– Miben reménykedsz? – kérdezte Alma.
– Számomra semmiben. De mindenki számára... majd meglátod. Az ördög tudja – tétovázott Hartmann. – Az is meglehet, hogy egyszerűen lezárjuk az ügyet. Csak mi ketten, te és én ismerjük majd.
– Jól van. Nem akarod, hogy belenézzek? – és a füzet felé nyúlt.
– Ne nyúlj hozzá! Később talán, majd ha befejeztem!

*

„Sok idő telt el szakításunk óta és munkaköröm is megváltozott. Elhagytam a tudományos kutatást és könyvelő lettem egy cégnél. Lelkiismeretesen másoltam a számokat, miközben kollégáimat figyeltem, hogy megismerjem problémáikat és vágyaikat.
Mindenki a sikerről álmodott. A férfiak gyönyörű nők után sóhajtoztak, és a valóságban megelégedtek egy fizikailag hétköznapival. A fiatal nők gyengéd és gazdag férfiakról ábrándoztak, és csak rövid kalandokat találtak jövőtlen férfiakkal. A kissé idősebb asszonyok sikeres családi életre vágytak egy jó apával és szerető férjjel, és legtöbbször válással végződött az illúzió egyedül, egy vagy két gyerekkel.
Csak utópiák voltak körülöttem! Egyesek a bárokban részegedtek le a szerencsét keresve, a férfiak sportról beszéltek mérkőzéseket nézve, ahol más férfiak szaladtak egy labda után, vagy politikáról és politikusokról. Gyűlölték a gazdagokat a gazdagságra vágyva. Utálták, akik más istent imádtak vagy más jelöltre szavaztak. Egy reménytelenül szürke és ostoba élet.
Minden régi kapcsolatommal szakítottam és a város egy másik távoli negyedébe költöztem. Egy szegényebb negyedbe. Távolba vesző tekintettel unatkozó fiatalok támaszkodtak a gépkocsikra és a házfalakhoz, mintha összeomlástól akarnák óvni. Ordítva beszélgettek és cigarettáztak, és a füst illata émelyítő volt, vagy futballoztak üres sörös dobozokkal, hallgatva egy fáradt elemű tranzisztor rekedt hangját.
Egy este két csavargó megtámadott. Soha senkitől nem féltem, nem azért mert bátor vagyok, de ismertem sérthetetlenségem. Láthatatlan erőmező takart. Egy lassú, normális érintéssel, mint a simogatás, mindenki hozzám érhetett. De ha ütni akart, az erőmező megállította az öklöt testemtől néhány milliméterre, mert az ütés sűrűsíti az energiamezőt.
Hirtelen állon vágott az egyik alak és én semmit nem éreztem. Olyan váratlan volt a támadás, hogy képtelen voltam úgy tenni, mintha leütött volna. Meglepetten állva maradtam. Támadóm még kétszer hasba és arcon vágott.
– Ne erőlködj, hagyjál békén!
Kimeredt, elképedt tekintettel nézett rám, és egy revolvert szorongató remegő cinkosára ordított.
– Öld meg! Öld meg!
Többször rám lőtt, én meg sértetlenül állva maradtam. Attól féltem, hogy üvöltésük és a lövések felriasztják az egész kerületet. Menekültek és én is szaladtam, mert nem akartam senkinek semmi magyarázatot adni, különösen a rendőröknek nem.
Valóban csak otthon ijedtem meg. Attól féltem, hogy támadóim majd elmesélik más csavargóknak, hogy valaki nem érzi az ütéseket és egy fél tucat revolvergolyót. Olyan, mint Superman!
Mondhatom, hogy szerencsém volt, mert ilyen támadás nem történt, amikor még Annette-tel voltam. Még gondolni sem mertem az előre nem látható következményekre. Most igazán megijedtem. Egy véletlen baleset feltárhatja eredetemet. Éveken keresztül sikeresen titkoltam valódi lényem, különböző társadalmi rétegben mindenféle fizikai vagy magas szellemi munkát végezve.
Hazavágytam. Visszatérni és befejezni ezt a mesterséges életet. Gondolom, hogy sikeres volt a misszióm. Belülről ismertem az emberek életét. Közöttük éltem. Persze, van még sok ismeretlen kérdés. A földi életnek megszámlálhatatlan oldala van. A jövő küldöttjei más országot, más embereket, gondolatvilágot tárnak fel majd, érzelmeket és vágyakat.
Olyan ez a bolygó, mint egy mozaik. Rengeteg a különbség. Sokkal több, mint másutt, a többi bolygón. Különböző hiedelmek, archaikus meggyőződések. Itt az emberek képtelenek elfogadni a valóságot, minden energiájuk szétszóródik és más valóságok gyűlöletére fecsérlik.
Valóban komplikáltak és primitívek. Majd mindenki különböző istenekben hisz, abszurd isteni törvényekben, és egymást ölik e hitek nevében egy csodálatos túlvilági életet képzelve haláluk után.  A valóság ismerete és a tudomány felszínes, még a tudósok körében is. Ismerem őket, beszéltem velük. Fürkésztem gondolataikat, és néhány szeleburdi, éretlennek tartott tudós kivételével képtelenek elfogadni más lények létezését a földön kívül. Ez egy elfogadhatatlan gondolat, mert a vallások, a hitek végét jelenti, amit az égen és a földön találva próbálnak megmagyarázni.
Folytatjuk majd a földlakók tanulmányozását, és biztos vagyok, hogy nem fedjük fel létezésünket. Fejlődniük kell, nyomunkra lelni és bolygónkat megtalálni. Meg kell érteniük, hogy nem egy nem létező teremtés koronái, és el kell fogadniuk a gondolatot, hogy a mindenség sokkal nagyobb és komplikáltabb, mint az évezredekkel előbbi naiv elképzelések.
Ideje elmenni. Megtalálni társam, akit másként szeretek, mint itt a földön szeretnek. Újra világom egyensúlyában élni, hogy analizáljam múltam, az emberek közt töltött évek eredményét.
Elment az üzenet. Gondolataim elképzelhetetlen távolságot hidalnak át és most várni kell érkezésüket, amikor a fényoszlop majd rám száll.
A randevút kitűzték. Június 7-én éjjel várom őket, távol innen, egy erdő szélén...”

*

Ez utolsó szavak után Hartmann a füzetet becsukta. Beszélni kellett Almával, megmagyarázni a megmagyarázhatatlant és együtt választani, ami a jövőt illeti. Jelentést írni a felsőbb szerveknek és felfedni a füzetek tartalmát, vagy hallgatni és lezárni az ügyet, elfogadható anyagi bizonyíték hiányában. De mindenekelőtt egy bizonyosságra volt szüksége. Egy esti újság szerkesztősége levéltárában megtalálta a keresett választ a június 8-i számban.
„A Garfield járás több lakosa éjfél és egy óra között felhívta a sheriff irodáját kószáló fénypontokat jelezve a városon kívül, mások meg fényoszlopokat láttak a környéki erdő fölött. A hivatalos szervek szerint semmi szokatlan nem volt, mert a különböző színes fények meteorológiai léggömbök voltak.”

*  *  *

A „Mapendano” club minden szombaton zsúfolt volt a bennszülöttek szerint szép Kinshasa városában, de hétközben szomorúan üres. Cobrin a bárpult előtti egyik magas bárszéken üldögélt, mint a három másik fehér, és whisky-kólával telt pohara fenekét nézte. Italát mazútnak hívták, mint a dízelmotorokban használt üzemanyagot. Az afrikai bártender unottan úgy tett mintha mosott poharakat törölgetne, és a tompított fényben az édeskés zene ritmusára, a hullámzó testű lányok szépnek tűntek. Fiatal volt mind a hat, pirinyó szoknyájuk megmutatta combjaikat, és a könnyű blúz alatt szabadon és ritmikusan rezdültek még kemény melleik.
A léghűtés ellenére az olcsó parfüm, az áporodott cigarettafüst, a sör és más italok savanyodott szaga terhelte az atmoszférát.
– Turista? – kérdezte Cobrint a mellette ülő férfi, aki előtt a még érintetlen poharában pezsgett az átlátszó szénsavas ital.
– Nem. – Cobrin tekintete az italról a férfira siklott. Meghatározhatatlan életkor, feje Dario Morenora emlékeztette. Egy fekete, lenyalt hajú tojásfej, kis bajusz és szénfekete szemöldök élénkítették a játékbabaarcot. Nyakkendő nélküli inget, és könnyű, a hónalj alatt az izzadságtól foltos zakót hordott. – Újságíró vagyok. És Ön?
– Tonar. Professzor Tonar. Etnológus – mutatkozott be a férfi, kezét nyújtva.
– Cobrin – válaszolt a kezét érintve. – Mit keres itt egy etnológus? – kérdezte őszintén meglepődve. – Több mint száz éve, hogy minden törzset ismernek ebben az országban. Vagy a lányokat akarja kikérdezni? – és mosolyogva mutatott az éjjeli pillangókra.
– Téved. Különböző eredetüktől függetlenül, az emberek általános magatartása érdekel. A lényeg, hogyan értékelik a valóságot – magyarázta a professzor.
Cobrin, poharát letéve, felébredt kíváncsisággal kérdezte:
– Melyik egyetem kíváncsi a valóság értékelésére?
– Biztosan nem ismeri. Egy nagyon távoli intézmény, válaszolta Tonar, elkerülve, hogy a részletekbe kelljen merülnie.
A lányok a két másik vendég körül kacarásztak, és az énekes mézes-mázas hangja felerősödött, a bárfiúnak hála, aki a zenével is foglalkozott. Így az alig elkezdett beszélgetés megszakadt.
– A saját hangom sem hallom – kiabált Cobrin, majd az üres pohara alá dugott egy százast és kifelé indult.
Tonar érintetlenül hagyta poharát, ő is fizetett, majd elindult a nyomába.
Kint a nedves hőség lepte meg őket.
– A Memlingben lakik?
– A Palaceban – volt Cobrin válasza.
Átmentek a széles Június 30. körúton a folyó felé tartva.
– Kár, hogy nem láthatjuk a csillagokat – mondta a professzor.
– Miért? Ebben az évszakban ritkán látható a nap és a csillagok.
– Mert a csillagok az élő példái, hogyan értékelik önök a valóságot. Jelzem, hogy nem önre, hanem általában az emberiségre gondolok minden faji megkülönböztetés nélkül. A mi etnológusaink önöknél szerteágazóbb gyűjtőmunkát végeznek.   
– Mit akar mondani? Úgy tesz mintha nem tartozna az emberiséghez!
Cobrin egy pillanatra megtorpant az utca sarkán, hogy a sétát folytató alacsony professzort nézze.
– Barátom, a kinézetem teljesen lényegtelen. Mi az önök magatartását tanulmányozzuk. Azt kérdezi, hogy miért beszélek a csillagokról? Mert több szàzada tudják, hogy valójában minden csillag olyan, mint az égen világító nap. Számtalan csillag sokkal nagyobb, mint a Nap, amit kellemesebb éghajlat alatt élveznek és csodálhatnak. Azt is tudják már, hogy a Nap nem más, mint egy termonukleáris üzem, ahol a hidrogén héliummá változik. Azt is tudják, hogy valójában a Napnak köszönhető az élet minden formája itt és a többi planétán. Ez is egy elfogadott valóság, ha nem tévedek. Mindenek ellenére a mai napig több milliárd ember abban a hiszemben él, hogy a Nap és a planéták: a Hold, Jupiter, Mars és a többiek befolyásolják életüket. Percepciójukat a hiedelmek változtatják meg. A valóság mindig az irrealitásba billen, hogy a valóság álarcát vegye fel. Semmit nem tudnak, de mindenben hisznek! A tudást, az ismereteket kételyek borítják. Ha valaki felépít egy teóriát és újabb ismeretekkel gazdagítja a világot, mindig szivárogni hagyja a kételyt, hogy tévedett talán. A konkrétumot, a biztosat bizonytalanná teszik. De mindazt, aminek semmi alapja nincs, ami primitív, mondhatnám tudatlan ősemberek gondolatvilágának teremtménye, válóságként tisztelik, és napjainkig üldözik, kivégzik és kínozzák azokat, akik nem hisznek ezekben az ősi hitekben.
– A vallásokra gondol?
– Mindenre. A vallásokra és a többi politikai teóriára, az ideológiákra. Maguk minden eszmében hisznek!
Egy pillanatig megtorpant a Palace hotel bejárata elött, majd balra fordult, megkerülni a hatalmas épületet. Egy kis térre értek, ahol néhány ottfelejtett, rozsdásodó vasasztal és szék várta őket. A professzor magához húzott egy széket és leült.
– A misszionáriusok aranyat kereső kalandorokkal indultak világgá, hogy ismeretlen földeket és népeket fedezzenek fel. Magukkal vitték istenük megnyilatkozásait és erőszakkal „megtérítették” az állítólag hitetlen népeket. Személyesen láttam, hogy kardhegyen ültették a hitet!
– Évszázadokkal ezelőtt személyesen élte át?
Cobrin székén előrehajlott, hogy jobban lássa Tonar vonásait a távoli, gyenge lámpafényben.
– Persze, hogy láttam, különben nem mondanám! Egyistenhívőnek tartják magukat, de Szentháromsággá alakították át képmutatóan, bűvészkedve három az egyben. A lényeg az, hogy több mint egy milliárd lény hisz egy mindentudó, mindenható teremtőben. De ennek az Istennek van egy izraelita és muzulmán variációja is. Csak hitek és zavaros magyarázatok. Az egyiknek szüksége volt egy fiúra, hogy megmentse az emberiséget, de gyermekét a kereszténységnek egy Istent adó zsidók ítélték halálra!
– Álljunk meg egy pillanatra! Azt meri mondani, hogy a hódítókat követő misszionáriusokat látta Afrikában és Amerikában? Századokkal ezelőtt? Ne nézzen hülyének kérem! – Cobrin erős hangja felrezzentette az elszunnyadó éjt.
– Maga nem hülye barátom – válaszolt Tonar. – Valóban láttam ezeket a hittérítőket, mint ahogy láttam, amikor elitélték a szegény embert, aki Isten fiának hitte magát. Persze, hihetetlennek tűnik ez, és azt hiszi, hogy én sem vagyok más, mint egy széltoló próféta, aki csodákat ígér, hogy pénzt vágjon zsebre.
„Nézze és érezze és ne féljen!
Tonar jobb karja előrelendült, ujjai Cobrin melléhez értek, eltűntek a bőr és a csontok alatt, és Cobrin néhány pillanatig érezte, hogy a szívéhez ért.
– Ne féljen, nincs veszélyben – hallotta Cobrin. – Szívét a kezemben tartom. Most hisz nekem?
– Igen – válaszolta suttogva.
Látta, hogy ujjai semmi nyomot nem hagytak, még vér sem volt a kezén.
– Hogyan lehetséges? Kicsoda ön? – dadogta.
– Képesek vagyunk úgy rendezni atomjainkat, vagy ha úgy tetszik a molekuláinkat, hogy minden anyagon áthatoljon.
– Tehát nem ember!
– Kritériumaik szerint, nem. Nem vagyunk az önök szintjén, ha igy jobban érthető. Más az eredetünk. Nem követtük a maguk fejlődési fokozatait, és kulturális, földrajzi múltunk is különböző. Azért mégis embernek tarthat, és hallgasson meg.
– Tehát valahol máshol valóban professzor...
– Ha azt akarja, az vagyok. Ez megkönnyíti közöttünk a kapcsolatot.
– És valóban etnológus?
– Ha ez tetszik? Valóban kutató vagyok, de sokkal szélesebb és részletesebb a munkaköröm, mint a földi etnológusoké.
– De miért és hogyan esett rám a választás? Véletlenül? – Cobrin visszanyerte egyensúlyát, és ijedelme kíváncsisággá változott. Kritikus tekintettel nézte a professzort a sápadt, gyenge fényben, mint egy unikumot. Nem tudta miért, de már nem félt. Ez a lény az ujjaival megérintette a szívét és mégis élt. Nem ölte meg. Hirtelen tudatára ébredt, hogy nem akarta bántani és megbízhatott benne.
– Mert nem olyan buta, mint a többiek – volt a lény válasza, akit Tonarnak hívtak.
– Hülyének tartanak bennünket?
– Nem én használtam ezt a szót – és futó mosoly cikkázott át az arcán. – De ha így gondolja? Nem akarom megsérteni azt mondva, hogy kevésbé buta. Egyszerűen úgy érzem, hogy megérti, amit mondok.
– Persze, értem, amit eddig mondott, és gondolom, hogy igaza van. De maga, ön valóban egy földöntúli lény?
– Igen.
– És itt van közöttünk bennünket figyelni és ellenőrizni?
– Tanulmányozni. Ez a helyes szó. Nem ellenőrzés. Végtelen idők óta, nagyon régóta figyeljük magukat. Elkezdtük, amikor még a fákon voltak.
– Miért választott és beszél velem?
– Meg kell értsék a helyzetüket, és ön értelmesebb, mint a többiek.
– Én?
– Ne lepődjön meg. Maga!
– De én senki, semmi nem vagyok.
– Ez elegendő. Nem lehet, nem tudok és nem is akarok egy politikussal tárgyalni. A pozíciójától függően nem ért semmit, szükségszerűen elzárkózik az értetlenségbe, és akaratom ellenére sajnálatos cselekedetekre kényszerítene. Ezzel szemben a maga helyzete teljesen más. Maga a szenvedő alany. Érzi a különbséget? Talán sikerül elindítani a lassú átváltozást, ami életbevágóan szükséges, hogy ne legyenek elszigetelve a világmindenségben.
– Mit tehetek én? – kérdezte Cobrin meglepődve.
– Beszélhet. Cikkeket írhat kettőnk beszélgetéséről. Az embereknél az emóció uralja az intelligenciát, de minden egyéni különbség ellenére van egy közös pont: a boldogság keresése. Ettől függetlenül barátságosan gyűlölik egymást: mert maga barna, vörös, fehér vagy fekete. Mert hisz valamiben, és istenét Krisztusnak, Allahnak, Jehovának vagy Buddhának hívják, és a jelkép, ami összefogja a többivel, az a felkelő hold, a kereszt, vagy Dávid csillaga.  Gyűlölik egymást, mert az egyik gazdag, kapitalista vagy fasiszta. Vagy marxista, anélkül, hogy ismerné és tudná miről is van szó, baloldali, haladó forradalmár. Elfelejtik, hogy minden esetben szükségszerűen van egy uralkodó osztály. Azelőtt az arisztokraták örökölték a címet, majd egy új uralkodó osztály, a polgárság, ritkán éhenkórász, de mindig, minden osztály meggazdagodik a hatalommal a kezében. Vagyis mindenki gyűlöl mindig valakit. Az egyetlen közös vonása az összekeveredett emberiségnek: a boldogság reménytelen keresése. Mi a boldogság a maguk szemében? Több fokozata van:
* Aki a hidak alatt vagy a parkokban alszik amikor hideg van, és ebédjét a szemétládában keresi, számára a boldogság egy nyugodt sarok egy tető alatt, és naponta egyszer teletömni a hasát.
*Akinek lakása van, rosszul fizetett munkája és a létbizonytalansága, számára a boldogság a jobb kereset, a hitelre vásárolt gépkocsi, az új televízió vagy Samsung telefonján barátainak és ismerőseinek küldött megszámlálhatatlan üzenet.
Később a boldogság:
* Egy lakás vagy házvétel, külföldi nyaralás és elegáns éttermek.

* Sokkal később és sokkal ritkábban:
* A saját repülő vagy jacht és élni Krőzus életét, de minden esetben a szex. Nem szabad elfelejteni. Egy vagy száz nő, férfi vagy gyermek, minden az egyén szexuális orientációjától függ. Ezek az emberiség közös vonásai minden faji megkülönböztetés nélkül. Hozzá kell tennem, hogy a saját nemzeti közösségben élők is képesek egymást gyilkolni kicsinyes különbségekért. Olyan ébenfekete, mint a szomszéd, épp olyan tudatlan és szegény, s mégis halálra verik egymást mert ellenfele, egy másik törzsben született!
– A valóságot írta le!
– Tudom. Ha valaki a boldogságot ígéri, vakon követik. A király, a császár, Caesar híve, kommunista, szocialista, náci, egy emberként lelkesen követik a szép szavú sarlatánt, mert a boldogságot ígéri gyermekeiknek vagy unokáiknak. Ez az egyetlen különbség az ideológiákkal, vallásokkal. A proféták a túlvilágon ígérik a boldog üdvösséget, a diktátorok a jövő nemzedéknek.
– És maga szerint nem ez a valóság?
– Nem, de valósággá válik mert illúziók után szaladnak – volt Tonar válasza. – Legyenek boldogok és öljük meg a hitetleneket! És felrobbantja magát és megöl számtalan „hitetlent”, mert a paradicsomban hetven szűz várja. „Legyünk boldogok”, és öli a zsidókat, harcolva az egész világ ellen, s amikor a fél világot lerombolta. a nyomorban ébred fel a romok között a reménytelen titáni küzdelem után, az Istenek alkonya wagneri akkordjaival.
„Legyünk boldogok”, és lefejezi az arisztokratákat, a gazdagokat és a szegényt, a tanult embereket és forradalmi elvtársait, mert a proletár forradalom árulói lettek. Nemzedékeken keresztül öl, lelkileg és fizikailag szenved mielőtt rájön 80 év után, hogy a szocializmus és az új ember nem létezik. Hogy talán tudatosan félrevezették és hazudtak, mert talán nem volt más megoldás, mint a hazugság egy ember megalomániája szolgálatában, akit évtizedeken keresztül istenként tiszteltek.
– Nem értem – vágott közbe Cobrin. – Kétségtelen, valóságról beszél. Az igaz valóságról. Ebben az esetben jó a percepciónk, ismerjük a valóságot!
– Csak, amit elképzelnek, az válik valósággá. Hőseik gyilkos és pribék fajta, mint a Che, Hitler, Mao vagy Sztálin, és annyi más diktátor. A valóság, amit takarnak, ami mögöttük van, ezt nem ismerik. Az ideát, álmokat, az egyéni hitet, a hatalmi vágyat, hogy a világ ügyeit intézze. Ha nem létezne az egyének hatalmi vágya, másként alakul a világtörténelem.
Elhallgatott, mert kinyílt a hotel hátsó kiskapuja egy szemetesládát cipelő boy elött. A járda szélén hagyta, majd rágyújtott, és rájuk sem nézve eltűnt az épületben, bezárva a vasajtót.
– Végeredményben azt hiszem, hogy igaza van – és Cobrin felállt. – Azért be kell ismerni, hogy egyes forradalmaknak és háborúknak értelme volt. Ez olyan, mint a vihar és a villám, ami az erdő öreg vagy életképtelen fáit megsemmisíti és egyidőben elhordja a magokat.
– Megértem – bólintott Tonar. Ami a forradalmakat illeti, soha semmi nem változott az uralkodó osztályon kívül. De nyomot hagytak a történelemben, és a valóban intelligens emberek nem felejtik el, hogy elvetélt kísérletek voltak csupán. Igaza van, a háborúknak is volt hasznuk. A hatalomra kerültek változatlanul ma is az eljövendő boldogsággal és gyűlölettel hitegetik a befolyásolható tömeget. Nem veszik észre az egyre nagyobb színvonalkülönbséget a tömeg, és ebbe a kategóriába sorolhatóak a politikai vezetők, a filozófusok és általában az úgynevezett intelligencia, s azok között, akik valóban forradalmasították és forradalmasítják technikailag és tudományosan a világot. Képtelenek megérteni, hogy nem a filozófusok, teológusok, királyok, elnökök és más üzletemberek változtatták meg a létformájukat, hanem az orvosok, matematikusok, fizikusok, a kémikusok és más kutatók. Egyszóval, az alkotó technikusok. A század egyetlen politikusa, filozófusa vagy üzletembere sem érti a technikát, amit állandóan használ a mindennapi életben. Használják mert szükségük van rá a napi rutinjukban és a hatalom fenntartásához. A tömegek, és az úgynevezett elit ismereti színvonala egyaránt alacsony. S amíg ez a nívó nem változik meg, soha semmi kapcsolatuk nem lesz a világmindenség többi lakóival.
– A földöntúlikra gondol?
– Igen.
– Miért?
– Ismétlem, mert képtelenek elviselni a valóságot! Mert tagadják azt, és kétely nélkül elfogadják az irrealitást. A Szentháromság gondolatát, azt, hogy Isten megsemmisíti a hitetleneket, hogy a nőket fátyolozni kell, hogy az emberek egyenlők, testvérek, hogy meghallgatja ellentmondó kérelmeiket, és szüksége van pénzügyi hozzájáruláshoz, hogy eltartsák az általa választott papokat. Mert maguknál minden vallást az emberek alkották az emberek számára! Még mindig primitívek!

– Nem tudnának segíteni?
Kérdése meglepte Tonart.
– Valóban patetikus! A földöntúliak nem angyalok, barátom. Csak hasonló civilizációk között lehet kapcsolat. Ott, ahol egyensúly van. Maguk egy átváltozási periódusban vannak. Fogalmuk sincs arról, hogy mennyire fejletlenek. Maguk éltes és fiatal szuper héroszokról fantáziálnak, boszorkányságról álmodoznak, hisznek, és elképzelik a pokolt. Néhány ezer év alatt a mitológia átváltozott. Achilles, Hektór, az Olimposz istenei helyét Surfer Argent, Superman, Batman és sokan mások foglalták el. Nagyon fiatalok még, ezt nem szabad elfelejteni. A mindenség óráján csak néhány perces múltjuk van. Semmi közös vonás nincs közöttünk. Csak néhány ember sejt valami kapcsolatot az emberi és a mi ismereteink között. A többiek, a mai emberiség számára mi csak szörnynek vagy Istennek tűnhetünk fel. Amikor a szívéhez értem, a félelme és meglepetése csökkent, mert érezte a baráti hullámokat, mert maga újságíró, és kivételesen intelligensebb, mint a népesség többsége, s mert magához hasonlóan öltözőm és emberi formában lát. Higgyen nekem, hogy katasztrofális lenne egy nyílt kapcsolat a két világ között. Rosszabb, mint a spanyol hódítók és az amerikai bennszülöttek között. Előbb változniuk kell. Szembenézni a valósággal és elfogadni álmodozás helyett.
Tonar, kezét felemelve, ujjai a homlokcsonton keresztül a fejébe hatoltak. Borzalmas fájdalmat érzett…

Lehunyt szemmel érezte a fejfájást és hangokat hallott.
– Felébredt – mondta a női hang.
Mindene fájt, nemcsak a feje. Valami volt az orrában és nehezen lélegzett. Ágyban feküdt, mozgásra képtelenül.
Szemei kinyíltak, de újra becsukta őket. Vakította a félig leeresztett redőnyön átszivárgó napfény. Mikor később újra kinyitotta, egy fehérbe öltözött nő hajolt fölé. A fejében csak fájdalom volt, és az emlékek a felejtés polcain rejtőztek.
– Hol vagyok? – akarta kérdezni, és hangja úgy visszhangzott fejében, mint egy holló károgása.
– Kórházban van – válaszolt gyengéden az ápolónő. – Átment a Június 30. körúton, és egy gyorsan haladó gépkocsi…
Hirtelen emlékei egy részét megtalálta. Az utolsó pillanatban vette észre a gépkocsit, a vakító reflektorokat, egy sokk, és utána semmi más.
– Öt napig kómában volt. A legsúlyosabb az agyrázkódás.
Eltűnt az ápolónő arca, egy fehérbe öltözött orvosnak adva át helyét. Tojás formájú fej, fekete, lenyalt hajjal, kis bajusz és szénfekete szemöldök élénkítettek egy játék babaarcot.
– Ki ez? – motyogta, emlékei közt keresgélve.
– Az agysebész. Professzor Tonar – válaszolt az ápolónő.

***