Bernáth Aurél képe alá

részvétlenség s részvét holt arcai szűnnek
ellopott szemfedők már-nem-rejtette
elillant Janus-i sugarakkal egyazon érme
két oldalán lassulón lopakodó rozsda
komor hűvös ünnepe eldobott homlokok
maszatolódott kevély szívek még a Styxen
innen nem gyújtom meg már a körte-lámpát
az asztalon az akváriumban aranyhalak
kergetőznek s vonulásával kéklő felhőknek
nyitok ablakot szelíd s konok remetelak
ígérte hűs szellőkkel simított dombhátak
lejtenek feloldódón zöldes s lélekben üde táj
ébred a selymes horizontról lelép világolva
ami ártatlan s derűs sodrásával a folyónak
egy testetlen-vöröslő szirmaival időtlen
újra s újra felköszöntő csend virágai
tündökölnek a lélek gyöngyvirágillatú
enteriőrjében talál így rám részvétlen s részvéttel
túl homlokokon s Janus-i elillant sugarakon
mosolygó felejtéseken átkelve lesz
égszínkék remény ez a reggel

Bortnyik Sándor képe alá

ahol egy kicsit egykor volt macskaköves út lejt
bólints szürkéskék emlékeimre mit az Idő fölszed
s fekete kandeláberek szökő félhomálya övez
idegen gázláng szikáran idegen de szívnek ismerős
álma még nem világol csak a robosztus mozdulataim
s acélos hűség tart lépcsőzetesen apró fény-lendületet
otthonok mosolyognak süketen és sötéten egy lobbanás
legyél megannyi ablakból integető pillanatnyi mindenségben
ahogy érkezésed szelídíti a darabos várakozást hozzád
lejtenek vigyázva már tündöklő kandelábereim árnyaimat
vesd mögém tüzeddel s utad macskaköveit add nyomomban
emelkedő ódon de lágyan hívogató csend a szívből visszafelé

Nemes Lampérth József képe alá

mert beleáll konokul a szívben vöröslőn forgó ittlét
a zöldekbe zordul őrzik ráomlanának felavatott egek
kékjei hűsen de szelíden alatta lombtalan fák mutatva
az izzó erők belső koronáit ahogy világol az árva jelenlét
ékköveinek narancsszín árnyalatait a hűség tűzfalai
fogják fel az ittlét lejt igen némán de majdhogynem
robbanva a néptelen út földszagú középarányosában
ahol szent a csend ódon kanyarogva ki a mából a lélekben
időzik s ugyanúgy időtlen territórium a Gellérthegy délcegen

Csontváry Kosztka Tivadar képe alá

a roppant türelem lassuló csendben
nyújtózó élő hagyatéka titáni fények
s árnyékai megkövült arca a konok
emlékezésnek vág kopár itt hagyott
kegyelmet zordon tűnődő felhők
takarásában álmom mi égszínkéken
avatja fel és nagyobb mint Rafael
e pogány hegygerinceket keretezi
be hol még vízfolyások is kincsek
mert Héraklész bátorsága kell
hogy bemérjem szürkék kékek
zöldek mit rejtenek ódon kastély
bújik meg késő holocén formák
a lélekben ahová talán keskeny
ösvényed vezet ha látna egyáltalán
odatévedő ritka nimfát ki belakná
a Tátrát az apró virágzás árva útja mentén
zöldellő pajkosságod puritánul is buja
remény szaladása sötétlő fáknak időtlen
félistenek vigasza nekem csak feltételes
mód mert e roppant hasadék várakozása
szikár hűségem mielőtt érkeznél hiányod híre
az felhők takarta és fel nem kelt Holdfény
mi nagyobb a Napútnál Csontvárynál Rafaelnél