Azon sejtelmes, izzó mélységekből
kéklenek árva csóvái pillantásodnak, amely
szigorúan, de nem komoran végigmér,
talán decensen megállok benne, nem találtatva könnyűnek.
Csak az az álom hív, hogy Nálad lehessek mindig otthon.
Az ódon éjszaka árnyai közt csillámlik a csillagpor.
Rezge pókhálód fonalaival körbe szőve, sarokba szorítva
engem fogsz be. Messze túl megannyi megvakult várakozáson.
Sárga rózsák e lélekvirágok.
Mind frissen vágott. Nagyanyám ósdi vázájában.
Olyan a te csended, Édes. Szavaid, amelyek csak
hozzám szólnának majd, hiú álom. Lassan felébredek. A porlepte,
kopottas barna karosszékben időzve csak a nikotinos
éberség vár. Női szíved világoló sárga rózsák
bájos mosolyával kint is, meg bent is, ahogy
távoli csillagfényed is pompázik: keresztneved jelentése nagyság.
Időtlen urnákban. Miután elégetted a reményeim.
Kilétem hamvai felett lebegnek félhomályosan,
ki nem mondott vak ígéreteim. Ez a
szerelem is lassan mozgó szürkés füstté válik.
A kései enteriőrben mint Pallas Athéné szikrája,
öngyújtóm lángja villan. Egyik cigarettám után
a másikra testálva a gomolygó vágyat.
Hamuja szétszóratott némaság. Ez éjjeli táj itt
benn. Mekkora fordított arányosság a te
csendeddel. Bábája a kesernyés hiány.
Nem érkezel. Noha talán tájékozódási pont
leszek a kiismerhetetlen belső térképeden.
Nincs, s nem is lesz szükség metafizikus
személyzetre, ha halálra vagyunk
kiképezve. Mégis tekinteted mélykék
csendjében add nekem szótalanul, lassan
átölelve, mint egyetlennek – szórt fényű, talán sosincs
szerelmedet. Még ha írott és íratlan törvény tótágast is áll.
Többet ér minden szócsatánál, a tőlem való zsigeri irtózásnál
megannyi hófehér érintésed: talán lágy öröklétem lenne ez.
Virágzanak a sárga rózsák hangtalan.
Miután mégis és váratlanul megérkezel, Édes:
a sohanapján. Miközben angyalarcod már huszonhárom
novemberében végleg elvesztetted.

Sápadt, hosszan elnyúló fények a komód, s a rekamié közt.
Majdnem lakhatatlan már az a halott virágok illatát idéző
várakozás, hogy jönnél hozzám, de sosem érkezel. Cigarettafüstbe
ment talány holléted. Nem üzensz. Csak a kinti
őszülő nyárfán megzizzenő tarka falevelek, s a kissé megdőlt,
zöldes türelmű tuja szeles álma leng. Ködös udvarában az Újhold ébred.
Talán távoli jelenléted fehér pecsétje. Lebeg az égen. A szobában
haloványan pásztázza fénye, ahogy a lét feledése sejlik fel, ha
sosem érkezel. Csak a növekvő árnyak játéka a megállt falióra mellett.
Éjfél felé, miután az érzések e fakult, tarka kavalkádjában
időzve még virágoznak az utolsó őszi rózsák. Mutatva a pontos időnket.
A kopottas tapétákon moccanatlan, világosbarnán odafirkált
szerelmes üzeneteim vakon lézengenek. A szívből halsz ki lassan. Ostoba
garázsmeneted féknyomos mementója kísért. Kifosztasz szüzen,
nyaktörő kanyarok után távolmaradásoddal. Sosemvolt nászágyunkból
mulasztva: Pártában maradó idődet. Apránként lopva ki okker szemcsék már
az üresen tátongó homokórából. Rég leperegtél. Nyomtalanul. Nincs ott
levetett szoknyád, melltartód, blúzod a megvetemedett szék karfáján.
Képzeletemből is lassan kihaló nemes vágyak sem marasztalnak.
Noha engem lak le hiányod. Sötétedik. Naftalinba téve a zabolátlan hit.
A lámpaoltás után, utolsó cigarettám parazsa még mint zsarátnok ég.
Szememben még látszik, de számban kesernyés íz női talányod.
Úgy halok majd meg, hogy sosem éltem ebben az időtlen várakozásban.
A nikotinos éberség urnájában kimondhatatlan a már feléd sem intézett
leánykérés hamuja: A legénylakásban e se nem élő, se nem holt szavaim.

üstökösszerű édeni villanás
odabújós szikrázó ékesszólás
égboltomon mit sem változat
az Alsó-Lővérek felől
csillagtalan az alkony
elszaladt s kihúnyt
káprázat angyalarcod

mintha a kezed érintését
éreztem volna kezemen
a nyitott ablakból távoli
avarégetések fanyar illata
áldatlan vak kegyelem
kora estét mutat az ingaóra
tegezett álmok s tegnapi hitek
horizontján a Napkorong
búcsúzva bevilágol
még egyszer szétnézek
elárvult holnapokba
az ingaóra árnya
papíroson nyugszik
leradírozott halott üzenetek
s neved melyet nem is ismerhetek
mintha kezed érintését éreztem volna
s kócos árvalányhaj-álmot
a szív-szemhatáron innen és túl
leégett szűz gyertyaszálak
csönd és hamu a mi szentségi magányunk

az ismert nyílegyenes síneken hoz
a szürkülő idő kéretlen ékszerdobozába
alabástrom-szilárd mozduló emlékezettel
délelőttök borongva elmosodódott
bárányfelhői kísérnek a városba
mezei virágok illatozása a lélekben
mikor felköszönt az állomáson
váratlan várt hiányod tétován hűlő
holt jelenlét s ördögszántást húznak
a csönd évei szikár boronái simítják
egyenesre múló hitek tenyérvonalait
fiatal s bolondos tékozlásait mikor
még kéz a kézben jártunkban vigyázta
édes-angyali lépteink a még avar nem
lepte legtágabb kegyelemre szótalan
mosolygó tavaszi délutánok ölén
silbakol ott most is a református templom
s a Deák tér a Napkorong áldása
ott állván sóhajtva rám esik rakoncátlan
sejtekbe ivódva elmúlt szavaid mintha
vigyáznának időtlen a szívben fellobbanó
hajszálvékony újtestamentumi fények
ami volt átkozottul konok magány
után s magány előtt fakult s törött
ékszerdoboz már a szívben ott van igen
ott van az is a síneken messzehordó
ravatalozó ez a potya nap tizennyolcban
s holtak csókjaid tovatűnt dal már
mindenütt fehérlő találkozás
mindenütt fehérlő elválás
már csak nikotinos íz a számban
a ragyogás után e vágáns látogatás
vonatfütty jelez véget ért
s élőn de mégis holtan
felszálló fehér füstként
a madárlátta remény
a nyílegyenes síneken zakatolok
s a sejteimbe ivódva a kóbor hit is
visszafelé a pillanatokban csörgedezve
csendes-égszínkéken látatlan vadvizes
új jövendőre ismét megelevenít

mert nincs már csatlakozás
csak a naftalinba tett megszentelt
vágyak felszakadozott szövetei
az álmok boltíves félhomályában
a málnaszínű apró szemafor húny ki
mikor tizennégy kora nyarán
az utolsó elment zöld-sárga vonat
után a hármas kötés szétperzselődött
hamvai üzenik: a garzonban én lakozom
homlokomon szétkenődött neved koromsötét
s elpárolgott ráncaimból az izzadtság
de cigarettám parazsának őrtüzét is
beszippantja elrabolt emlékek
kiátkozott katlanjaiban a körmozgásos
fogcsikorgatást és sírást
találó külső sötétség
de a garzon is csak vonakodó füstös ól
s a szolgálaton kívüli apostol
Damaszkuszból lélekben visszafelé
láncdohányos éberséggel a régmúlt
síneken túl megtalálja tán Uram
a Várkerületet még s a görbe utcát
noha messzire szakadt piros
kabátos szolgálóleányod kreol
barna csókja immár nem vár
Tűztorony-vigyázta holt jelenlét
összetört alabástrom a füstös időben
jobblétre szenderültek az Igék

kerekké simult kavicsok
tükröződnek a múlhatatlan
tavaszi esők örömkönnyei
hullása megannyi csöppjének
végtelenjében megannyi
evangéliumi ékes rom
mosolygó tekinteted
itthagyott szemfedője
rejti mikor egy földönfutó
sors építőköveit mégis
oly tünékeny-foltosan
is viselve mennyei
türkizkék a lelked
ahogy a levél kóbor üzenet
elválik a fától úgy lett vége
mi volt ritka vendégség
ékes romokban eljövendő
alabástrom a remény
illanó kortalan
szívekben bukkanó
selymes májusi délutánok
ölelő áldása csigalépcsős
utakon felfelé a minket rejtő
pillanat-rezdülés az az
otthon nem arany nem
jáspis szív-nemesen ódon
az üzenet megporosodott levél
lélek-mélyen messze lent
munkálkodó tetten ért
magán-apokrif íródeákja
a lélek elsüllyedt Atlantiszunk
kéretlen krónikása
tengermélyre került
jegyesi terméskő-morzsalékok
múló s jövendő tekintetekben
patyolattisztán fehérlő
nem-Bábel hanem csak a szelíden
időző Tűztorony várakozása
s a vezérlő fejedelem útján
már szublimálódva elsodort
halk jelenlétek álmát őrzi
hűségesen a város örökkön-örökké
tegnapok szürkéllő felhőin

a járdák galambjárta öreg pora
szegett szárnyú elsuhant
évekre lett írva elmosódott neved
béke ahogy a feneketlen kút mélyére
nézel ki tudja mennyi áldott s
édes hajnalodó pillanat esővize
veszett ott el s bedobott égi
kacatok esési pályája dereng
s tarka szívek gyűrűznek
félhományos eseményhorizontján
az Újhold vigyázta eliramlott
párosan-fehérlő jelenlétnek
s középarányosban áll a foghíjas
felejtés s holmi naftalinba tett
a lélekből előkerült holocén lelet
közt a Várkerület sóhajtó hűsége
s halott virágok álmán egy régvolt
ránk mosolygó délután az
Erzsébet-liget igen az illatozó
hang amely hozzám szólt
egyszerű ártatlan tarka varázslat
mely lágy tavaszi esőket szakasztott
s emlékét rejti a feneketlen kút
a botanikus kert ősfái tudják csak
ahogy kéz a kézben szaladtak
immár tovatűnt angyali körmozgás
időző felhők Sopron fölött
talán még várhatok halkan kéklő
otthont ahogy utoljára szól
hiányodból is elmúló hangod
mintha még mindig várnál
váratlan egy kóbor alkonyt
szelíden ölelve bár kútmély
már e tegnap s a lélekre
surrogón leszáll majd
szürkén távolodva búg
a galambalakú remény
kortalan villanás korosodó este
az utolsó zöld-sárga vonat
rég elment de a lélek őrzi
annyiszor utánaszaladó
piros kabátos szenvedélyed

halódó gyöngyvirágok igéző illata
még szív-tengerszint fölött tétován mosolyog
egy feledésbe merülő érzés törött kupola
ahogy már a Styx lidércfényes vizeivel telt
találkozások és elválások rozsdás pinceajtóin át
a lelkek alagsora félhományában mindörökre
kettétörött lassan süllyedő kőtáblái
elvarázstalanodott parancsolatoknak
de a csókjaid napfényes-délutános natúr íze
konokul-eleven a génjeimbe írva
moccanatlan őre a Várkerület s a belvárosi
girbe-gurba utca ódon polgári rejtjelei rémlenek
már régmúlt otthonunknak egy
cikázó pillanatban lepkehálóval
befogva az aphroditéi édes málnaízű szeszély
derűsen bukkanó kristálytiszta téridő-görbületét
pedig már neved sincs kiírva a kaputelefonon
de halványodó emléked mint csöndbe hullt alabástrom
dereng a kapualjban ott van a város tovatűnt közös
lépteink felavatta utcákon tereken visszafelé
s mindenütt a lélekben szétkoptak s porosan
holtak a veretes évezredes Igék mint kettétört
kenyér jobbik fele áldott utakon szótlan
lépve le hósipkás hegyek lánya lettél
s jelenlétem maradéka már rég
törlési listádon is túl a szívben
a lombhullató időtlen titok
kopár ágain elárvultan dobban
későre jár talán az Alsó-Lővérek felől
a törvény bennem múlik el pontosan

Bernáth Aurél képe alá

részvétlenség s részvét holt arcai szűnnek
ellopott szemfedők már-nem-rejtette
elillant Janus-i sugarakkal egyazon érme
két oldalán lassulón lopakodó rozsda
komor hűvös ünnepe eldobott homlokok
maszatolódott kevély szívek még a Styxen
innen nem gyújtom meg már a körte-lámpát
az asztalon az akváriumban aranyhalak
kergetőznek s vonulásával kéklő felhőknek
nyitok ablakot szelíd s konok remetelak
ígérte hűs szellőkkel simított dombhátak
lejtenek feloldódón zöldes s lélekben üde táj
ébred a selymes horizontról lelép világolva
ami ártatlan s derűs sodrásával a folyónak
egy testetlen-vöröslő szirmaival időtlen
újra s újra felköszöntő csend virágai
tündökölnek a lélek gyöngyvirágillatú
enteriőrjében talál így rám részvétlen s részvéttel
túl homlokokon s Janus-i elillant sugarakon
mosolygó felejtéseken átkelve lesz
égszínkék remény ez a reggel

Bortnyik Sándor képe alá

ahol egy kicsit egykor volt macskaköves út lejt
bólints szürkéskék emlékeimre mit az Idő fölszed
s fekete kandeláberek szökő félhomálya övez
idegen gázláng szikáran idegen de szívnek ismerős
álma még nem világol csak a robosztus mozdulataim
s acélos hűség tart lépcsőzetesen apró fény-lendületet
otthonok mosolyognak süketen és sötéten egy lobbanás
legyél megannyi ablakból integető pillanatnyi mindenségben
ahogy érkezésed szelídíti a darabos várakozást hozzád
lejtenek vigyázva már tündöklő kandelábereim árnyaimat
vesd mögém tüzeddel s utad macskaköveit add nyomomban
emelkedő ódon de lágyan hívogató csend a szívből visszafelé

Nemes Lampérth József képe alá

mert beleáll konokul a szívben vöröslőn forgó ittlét
a zöldekbe zordul őrzik ráomlanának felavatott egek
kékjei hűsen de szelíden alatta lombtalan fák mutatva
az izzó erők belső koronáit ahogy világol az árva jelenlét
ékköveinek narancsszín árnyalatait a hűség tűzfalai
fogják fel az ittlét lejt igen némán de majdhogynem
robbanva a néptelen út földszagú középarányosában
ahol szent a csend ódon kanyarogva ki a mából a lélekben
időzik s ugyanúgy időtlen territórium a Gellérthegy délcegen

Csontváry Kosztka Tivadar képe alá

a roppant türelem lassuló csendben
nyújtózó élő hagyatéka titáni fények
s árnyékai megkövült arca a konok
emlékezésnek vág kopár itt hagyott
kegyelmet zordon tűnődő felhők
takarásában álmom mi égszínkéken
avatja fel és nagyobb mint Rafael
e pogány hegygerinceket keretezi
be hol még vízfolyások is kincsek
mert Héraklész bátorsága kell
hogy bemérjem szürkék kékek
zöldek mit rejtenek ódon kastély
bújik meg késő holocén formák
a lélekben ahová talán keskeny
ösvényed vezet ha látna egyáltalán
odatévedő ritka nimfát ki belakná
a Tátrát az apró virágzás árva útja mentén
zöldellő pajkosságod puritánul is buja
remény szaladása sötétlő fáknak időtlen
félistenek vigasza nekem csak feltételes
mód mert e roppant hasadék várakozása
szikár hűségem mielőtt érkeznél hiányod híre
az felhők takarta és fel nem kelt Holdfény
mi nagyobb a Napútnál Csontvárynál Rafaelnél