az ősz tenyerén
ring a tó
halkan moccan a hegy
egy csepp öt csepp
az eső megered
egy csepp öt csepp
az eső megered
az ősz tenyerén
ring a tó
halkan moccan a hegy
egy csepp öt csepp
meg tíz
te vagy az égbolt
én meg a víz
te vagy az égbolt
én meg a víz
ví
(Széll Zsófia verseire)
A sápadt tapétán
egy téglalapnyi élénk folt,
egy képnek a lábnyoma,
amit magaddal vittél.
A hiány kontúrokban
fejezi ki magát:
Ez nem üresség, szólít meg,
ez a kép helye.
Elnevezhetem, eltakarhatom,
a hiány rejtve i
Apuval hangosat játszottunk.
Ő volt a zaj, én a suttogás.
Ő volt az erős, én a fontos.
Szeretek a fontos lenni.
Anyu nem értette, mit játszunk.
Csak szólt, hogy kész az ebéd.
Család: háborgó lelkek fogsága.
Fogadkozások, fogantatások,
testvéri szer
Fej: Gombold helyére
azt a mellényt, ha tényleg közös! Kezdetnek
az is megteszi, hogy empátia helyett
nem értetlenkedsz szánt szándékkal. Nyomd
már le a kilincset, másként nem kerülhetsz beljebb.
Kívülről beszólni soha nem szül jó vért.
Színt vall
elfelejtett
illatok öleléséből
előtört
az emlékezet
az elmén túli igazságok
da Vinci-kódba
tömörültek
megfeneklett
csendlátomásokba
görbült a tér
sztrájkba lép
a szél
folyékony üzenetek
palackjában apró buborékok
viháncolnak
ébren marad a nap
Nem tudom, a fák
álmodnak-e leveleket,
vagy a levelek keresnek
maguknak ágat?
Nem tudom, miért vonz
a semmi, s miért akarok
a semmiből nyerni
bizonyságot.
Halandónak tudom
magam, mégis a lélek
lángjába nézek;
Isten jeleiből öröklétbe
formázom
Felmászik a vasúti töltésre, és a vágányon megindul előre. Görbült távírópóznák alagutat képeznek előtte. Szíve zakatolására, az agyban sűrűsödő impulzusok hálót vetnek a tájra, foglyul ejtett vándormadarak ezrei viaskodnak a szabadulásért, de mindh
A nagyterem sarkában még lökték a golyót, de a tíz önkéntes már hordta be a székeket. Öten a nagy jövőjű Mutyulina párt aktivistái voltak, a másik öt pedig a Vadászok Hajtók és Kerítők club önkéntesei.
– Uraim, ugye jó helyen járok? – szólította meg
Hiába ömlik rám szófüzér,
tetőmön koppannak szavak,
mint nyári viharban a jég –
verdesi fejem az öntudat.
Sérül a testem – már zúg, zörög,
szépségem kopik, az idő harap,
eremben talmi gőg sündörög –
vonyít bennem egy rút alak.
Amint a
Július eleje volt, Palkó az utolsó vizsgájára készült. Addig mindegyik sikerült, és nem is gyenge jegyekkel, egészen jól teljesített, de ettől a vizsgától rettenetesen félt.
Úgy egyeztünk, hogy nála alszom, nehogy elaludjon és elkésse, mert reggel ny
Dürer monológja társaiért
Uram, te hanyag eleganciával nézed,
mint adsz alkalmat anyag és kéz
találkozásának odalent.
A feneketlen sötétben fejedre
húzod a párnát, s nem látod,
hogy az arcokon csak a
bányászlámpa fény-csápja
Itt éltél hát, ember, költő, szerelmes ifjú,
mint sovány sorsjegy egy nagy kalapban,
korona neked nem készült soha, csak hiány-jel
jutott homlokodra.
Te, a szappanfőző fia a gőztől illatos, gerinced
egyenes ostor, apád görnyedt életén cipelt
anyátlan
(Szilágyi Domokossal)
Meddig kell várnom még itt ébren?
Mappákba gyűjtve minden vétkem,
szavak zuhognak, hiszen bőven
termett belőlük téridőmben,
s azon is elgondolkozom,
hogy van vagy nincs a Higgs-bozon,
melyből az Isten lényegére
következtetni tudna vég
Szántó Teri vagyok. Dani, Te emlékszel? Csak úgy kapásból? De örülök! Ez több, mint gyönyörű! És, még én féltem, hogy zavarok. Hogy én milyen boldog vagyok Tőled, annak, hogy hogy rád találtam! Évtizedek óta kereslek, mindenkit kérdeztem, aki akkorib
„hogy rá ne szedjen minket a Sátán.” (2Korinthus 2:10)
Hajnalban keltem, sorra vettem,
kinek mit kell ma megbocsátanom,
s ahogy rajzolta árnyékát a rom,
ég volt alattam, föld felettem.
Fiam, nálad lesz jobb kezekben:
e fölfordult világot átadom,
kereszt
"Így éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan."
( József Attila: Íme, hát megleltem hazámat)
Még nézheted a végtelennek látszó
haboktól fehér vén Dunát,
mintha tied lenne a kavicsot
Áramszámlánk megnőtt. Ennek egyszerű oka van, mégpedig a naponta összegyűlt szennyesünk látványa, ami magasra tornyosul a fürdőszobában. Nehéz mosás következik, hosszú programmal.
Miközben a sajátommal bíbelődöm, eltöprengek.
Hány párna iszik verej
Tűnődés. Történt velem valami! Különleges, újszerű, minden eddigitől eltérő, minden eddigi észlelésemtől különböző édes finomság. Nem mintha a korábbiakban bármiféle panaszom lehetett volna, de a mai élményem egyenesen felemelő. Mostanáig csak le
Leibniz nyomán
Valamit látok a semmin
innen,valami elindul
a felszín peremére lépve.
Valami felnyitja szemem,
s formát önt a létezők összessége.
Ragaszkodom a tévedéshez,
ujjaim közül kicsúszik a
harmónia. Gyilkol a képzelet.
Lopott almába törik fogam,
értelme
Grafika: Gabler Csaba
Te is tudod, én is.
Olyan természetes, oly magától értetődő, hogy soha senki egyetlen pillanatig sem kérdőjelezi meg a tényt, hogy rajta múlik az élet. Mindenki tisztában van vele egészen apró korától, hogy testünk motorja
