Kiemelt (145)
védtelen éji út…
álom-tengeren
hullámhajó zakatol, zötyögök
gyerek-magamra hagyatva
felnőtt-testbe falazva
s mint tengeri beteg, rettegek
az ébredés viharától
az égbekiáltó hullámok zajától
a fekete ég alatt sikoltó sirálytól
a lelkemen át (s)üvölt
Csak kettőt ismerek: kint vagy bent,
tőlem idegen a küszöbön ücsörgés.
Elvesztem az egyirányú utcában,
a földön egy feldobott pénzérme
elkeseredésében az élére állt.
Vágyaknak nyitott ajtón át
szökött ki az otthon-meleg,
hiányoddal becsavarodva érze
- Azt a kurta, kiszabott életbe bele! – zengett végig a lakáson. Gábor félálomban az órára nézett, öt perc múlva kellett volna ébresztenie.
* Gábor felébredt.
* Gábor állapota: Arra ébredtem, hogy valami idióta ordibál…
* Lajos üzenete: Bocs, haver,
(pszichózis)
Még dúl a harc, és vág a vita;
csak tanakodik a taktika.
Sző a csel, bősz kínt fúrva farag
a felgyülemlett ok és harag.
Talmi tettre, megbántó beszéd,
ma köszönés nincs, holnap ebéd.
A vacsora: rég elmúlt divat -
süsd meg magad a hol
Hangosvers formátum: https://soundcloud.com/4-dim/becs-lj-akkor
Bársonyt tapogató szatócs éjjeleken,
amikor a lélek szemtükrödben pihen,
amikor a homály elfújja gyertyáit,
amikor az álom logikája csábít.
Táncolj, csókolj, remegj!
Óvatosan l
Érzések göröngyös szántásán bukdácsol az ember,
tengerek iszapjában keres forrón feltörő forrásokat,
moszatok közt matat – hínárhálót dobva magányára –,
kavicsokat csodál, majd mint tüskés rája, komótosan
homály-kétségek felé lebeg – vita
I.
Riadó!
bomlik az elme!
Őkegyelme megelégelte
a hiábavaló valóságot
egyszerre zeng pokol
és mennyország
Hazugság! - hazudják
már senki sem érti
már senki se méri
nincs ki számon kéri
rajtuk rajtad rajtam
valójában mit akartam
mit akartál mit akartak
mégis itt
Gödröt ásott bennem
a remény, s most félve
merül behunyt
szemem szentélyébe.
Lazul a testből
kikönyöklő fájdalom,
a világ kiürül.
Csövekre kötözött torzó
vagyok, torkomban lakat.
rám zuhan a távolság.
Testem lenyomatát
árnyéknak érzem,
ketrecből szabadult
embe
Csak magammal alkuszom,
ezzel telik éjem, és hajnalom is már,
mikor a szódat soronként számolom.
Elriasztottál, cseppet sem szelíden.
Elriasztottál, húgodat,
s csak nézem a baljós, keserves kéket,
de kívánom leld benne
Gyermekkacagástól
túlterhelt a part,
mindenféle nyelven
visszhangzik:
Mama!
A tenger elvakít,
ám a szó felkavar,
bensőmből felsikolt
ezernyi néma jaj,
s mint felhők árnyéka
a szemközti hegyen,
egyre feketébbre
vált át közérzetem,
s kérdem: ez a jó
Két légy ül a párkányon: hétszélű
szögben köpködnek angyalfröccsben
pácolt szavakat-/pók/fonalakkal láncolt
perceik meg vannak számlálva, s míg eltelik:
felvikszelik az utolsó kenetet, hisz nem viccel itt
a nyolclábú közöny- mehettek, mint országúton
a fe