Csontarcú billentyűk
vártak egy dé-re még,
de késett,
a metronóm
kattogta pontos,
monoton ütemét,
mikor felérzett,
s megállt,
– Nincs tovább! –
szólt rá egy árnyék,
s a koncerthallból
kivitték a kihűlt zongorát.
Kiemelt (165)
Sorrend
Vonatom ablakán
napcsápok villódznak,
gigantikus tűként
szurkálják szemem,
kinn szénszínű varjak
szárny-árnyéka lebben
rejtelmesen,
előttem fut a múlt;
egy lejárt koncert-reklám,
- már jövő évit hirdet
egy óriásplakát -
enyém most
Vége már a szenvedélyes
lázas ívű szócsatáknak,
melyben magunkat hittük
az igazság bajnokának.
Hitem is megkopott,
el is hagyott talán,
mint fejemet a hajdan
göndör hajkoronám.
Véleményem, mi van,
nyugodtan mondhatom,
ki rám figyelne, most már,
nincs az a hatal
Tétován botorkálsz a sívó homokban;
kedélyed aligha lehetne szárazabb.
Búvópatakjaid is rég elapadtak,
amikor rácsodálkozol: megeredtél.
Előbb csak szemerkélsz, szitálsz, majd bőséges
zápor cseppjeivé duzzadsz. Meglepődni
sincs idő aszályod gyors mú
Munch: Madonna
Hosszú út vezetett eddig,
megváltozott az ember szíve és álma,
helyükre kerültek a dolgok: a fényképek,
a leporolt könyvek és a boros poharak,
a vég nélküli beszélgetések,
a torkunkra forrott szavak,
az ujjak, lábak és karok,
minden,
1.
Az óceánon nem juthattam át.
Kezdetben minden mozdulattól féltem:
indítanám, de az lesz majd a vétkem,
s a szégyen súgja, válasszak halált.
A balta kinn, a fáskamrában állt
a gyújtósvágó tönk mellett. S ha éppen
balról esett a fény, csillanta szépen,
ho
Ősszel az esték hosszúra nőnek,
komor csend folyik az égről,
nékem a szín most idegen,
régen álmodtam világoskékről.
Sorba rendezem halott vágyaim,
már idegenek az apró álmok,
haszontalanul vártak a polcon,
sorjában néhányat kidobálok.
Most
Kopott fény csorog a fákon,
a reggel poharamba kóstol,
s az üresség ízén fanyalogva
arcomba néz a tükör.
Szótlan madár vagyok
feldúlt ágyam völgyébe zárva,
s az álomból kihantolt félelem
megbabonázva kerget megint.
A veszteség térképén ismét
én
ad notam Latinovits Zoltán: Ködszurkáló
Miféle chirurgus buzgalom
terjed itt közöttünk,
hogy már valahány oldalon
seregnyi felcser kész összevarrni
– ne leskelődne rajtuk illetéktele
Leszoktam a piáról,
leszoktam a bagóról.
Olvastam a szex is gáz –
abbahagytam az olvasást.
Néha tematikusan elgondolkodom:
mégis, hová folyik el a jövedelmem?
A lemondásnak, a visszafogásnak
valahol meg kellene mutatkozni…
Talán, ha le lehe
Kiseperte holdudvarát,
benne táncolt egész este –
dalol az éj, bontja haját,
barnán fénylik pucér teste.
Lator szellő súg fülébe -
simogató hangja botor,
csiklandóan nyúl ölébe,
nevetésük hullámfodor.
Ropog az ágy, deszkája ég,
elparáz
Tudod, amikor azt mondtad, ki tudja hányadszor, hogy megmondod az igazat, én már nem tudtam hinni neked. Annyiszor megjártam már az iszonyat, fájdalom, és a magány mérhetetlen mély bugyrait, hogy hitegető szavaidra érzéketlenné váltam. Nem láttam a s
A szabadság elázott kürtőkalapján át süllyed az ország,
tovább vonulnak lám győztesen kastélyuk felé a farkascsordák:
felkoncolt birkák cefréznek be, s várják a szép tavaszt.
A város főterén övön aluli szökőkút áll, mint bálvány,
az aranyjárdán kartács
Mint mikor kar bújik
rég hordott kabátba,
s a kéz nem találja
még a zsebeket,
vagy idegen lakásban
riaszt fel az éjjel,
s villanykapcsolóért
matat tenyered,
úgy kutatod múltad,
súlyos útitáskád,
– egy poggyásznak
többen
...tudod, a Youtube-on még mindig Tom Waits-t
hallgatom...
a véremből sír fel az éj,
és lázas lesz köröttem minden apró-szellem,
amíg rekedt hangon énekel
a hitehagyott angyalok kara -
belül a bizsergés,
kívül a sötétség csendje -
égő tűszú
Verébhad ujjong a kopaszodó fákon: - Elrepült sok éhes száj!
Örömük határtalan, csak én nézem fájón, hogy kiürültek a fészkek.
A póznák drótján sem tanácskoznak már a fecskemamák arról, hogy fiókáikat mivel is etessék…
Hiányzik ficsergő tornaórájuk,
Jeleket róni szűz papírra,
vászonra álmodni színeket,
rideg kőbe lelket lehelni,
holt fából bontani életet.
Szeretni vésővel, ecsettel,
kínnal szülni meg gyermeket,
rábízni édes mostohára -
az alkotó csak ennyit tehet.
2009. 09. 15.
Egy gettóban talált gyermekvers 1941-ből
"Holnaptól leszek szomorú, holnaptól!
De ma örülni fogok!
Mire jó szomorúnak lenni, mire jó?
Miért fúj a gonosz szél?
Miért kell keseregnem ma a holnap miatt?
Talán a holnap világos, a holnap jó, talán holna
Istenem, furcsán csendesebb vagyok
és osonva járok, mint a hajnal,
füvedre lépve cipőt sem húzok,
mégis ütköznöm kell a bajjal.
Mert rám talál, és szemembe bámul,
sötét, goromba nézéssel,
a csontom is mind belefájdul,
mert lukat vág
és osonva járok, mint a hajnal,
füvedre lépve cipőt sem húzok,
mégis ütköznöm kell a bajjal.
Mert rám talál, és szemembe bámul,
sötét, goromba nézéssel,
a csontom is mind belefájdul,
mert lukat vág
(Zorkóczy Gyula: Várakozás)
Látni zöldbe keverve
a dühödt feketét,
ahogy alkonyba vetkezik
az eleven idő arca.
Látni táltos szelet
kopasz dombok vállán,
s ifjúságom nyakán
hurkot vet a korasötét.
Nem jön akit látok
álmom égi udvarán,
csak a hűvö
