SZÉPIRODALOM

Mária azt mondta, még szűz. A háztömbben lakók viszont emlegették, hogy napról napra gömbölyödik a pocakja. Aztán hirtelen lement róla a nagyja. Hiába faggatták, mi történt, a tizenhét éves lány riadva futott el. Feljelenteni nem akarták, mert tudták

Fister Vivien világi budhista.

Bevállalsz velem egy napot újra?

       Om mani padme hum,

        om mani padme hum,

       Nézz rám Avolakitesvara,

       Nézz rám! az áldozatra,

       Ki lelkét áldozza Neked,

       De testét vágy emészti meg.

Elmúlt a nyár,

Rég megértek már

Szeretetre éhes

Dús gyümölcsei.

Mind az enyémek.

Ugye tudod, édes,

Mit kell tennünk

Csak egymás után

Sorba-sorba,

Kell őket

Türelmesen szedegetnünk.

Elválás, kívánás,

Szomorúság, meg bánat,

Vágyódás,

Tudod, Édes!

Sorakoznak csak

Őszi

Tudván: elkerülhetetlen megannyi 
elárvult végvár eleste, immár minden
helytállás eleve megkésett utóvéd-
harc — veszve. Nem hiábavaló mégsem,
nem pusztán harsány, magakellető virtus.
Híján korához illő tartásnak–
tartózkodásnak, őszülő tincsekkel

„Tégy engem békéd eszközévé! Hol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek.
Hol neheztelés, békességet, hol széthúzás, egységedet.” (Assisi Szent Ferenc)

Még nem akartam erről írni. Még növekednie kellene, érni és elkészülni bennem mindannak, amiről – sz

Megyek fel a lifttel, és közben nézegetem a bevásárlószatyor tetejéről sértődötten kikandikáló sárgarépacsonkokat. Nem is tudom, mit csináljak velük. Olav utálja a répafőzeléket, a gyerekek viszont meg nem eszik, ha párolom.

            A lift halkan

Kiveszem egy perce a fülhallgatót,
hagyom hogy belémigya magát
az elavult város zenéje,
ahogy a kereplő teherautók ritmusára
szólózik a nyikorgó villamos,
és vén koldus vokálozik
egy korhadó fapadon.

Elavult város Budapest,
megőrzi a nyomod a lehullott vakol

„Áll a templom, dülledt néma jel,

Harangja nem szól már, nem énekel.

Bezárt az iskola, az óvoda, a bolt,

Itt minden csak volt, egyre volt.

Széthordtak mindent a nagy szelek,

Minek ide még buldózerek?”

… kérdezi vádlón, Magyari Lajos költő.

Ecce Hom

A férfi álmosan betotyog a konyhába, kivesz a szekrényből egy csészét, és teát tölt magának. Zavartan néz körül, majd kiordít a nappaliba.
- Vettél?
- Mit? – kérdez vissza kiabálva a felesége.
- Olyan izét.
- Mizét?
- Ami ebbe kell.
- Mibe?
- Gyere m

 

Ugyanolyan lassan kelt fel a nap, mint minden reggel, de ez mégis más volt, mint a többi. Évi lassan kinyújtóztatta végtagjait, ásított egyet és felült az ágyán. Még mindig hunyorított kicsit, mivel a felkelő nap sugarai bántották a szemét.
- Fent v

Végül aztán kijutok a kaméleon száján.
A gallyakból, lécekből, farönkökből módszeresen és kellően elszánt precizitással megmunkált felépítmény valójában a Mágikus Kert végső kicsúcsosodása, és egyben az egész esemény egyik leglátványosabb pontja.
Má

Nem vagyok rabló,

nem vagyok álnok,

nem vagyok hazug és

nem vagyok átok.

Nem vagyok bolond,

nem vagyok béna,

nem vagyok bérenc

és nem vagyok léha.

Nem vagyok birtok,

nem vagyok áru,

nem vagyok színész és

nem vagyok bábu.

Nem vagyok kedves,

nem vagyok zsarnok,

n

Ismeretlen névtábla jelzi
  a kettes metró bejáratát.
Hiába a nyugat az új irány
  - a fő széljárással szemben -,
  ez a tér nekem Moszkva marad.
Felszállok a szerelvényre,
  sehol egy mosoly vagy könny,
  merev, szürke arcok inganak
  a kocsi monoton ritmus

Elmúlt a vetés, el az aratás,

hangol a zenész, pihen a kaszás.

Várok. Sorsom elrendeltetett,

az út szabad, már elmehetek.

Mi beteljesült, nem az én gondom,

súlyát vállon nem, csak szívemben hordom,

... bízva, lesz még aratás,

idei magból holnapi