Olvasnivaló (1493)
Sorrend
Pattan már a gesztenye burka,
tüskés kérgét szél viszi-hordja,
színes lesz a fák üde lombja,
délre húz a fecske, a gólya.
Tőkén érik bornak a szőlő,
dérrel hinti éjjeli szellő,
ágon bókol szép piros alma,
hullik, bújik tarka avarba.
Nyúlik már a
Még tűz a Nap, és varr a fű,
foltot ölt a sok szorgos tű.
Tarka tájban a természet
bohóc képe - kész festészet.
Tanyát vert a vén vándor-ősz,
a hajlott hátú levélcsősz.
Kunyhó körül csendet seper,
nyár álmokat hálni terel.
Ezüst haja légben lebe
tudod, azok a legszebb kincsek,
azok az apró, egyszerű álmok -
mint folyó görgette, gömbölyű kavicsok,
eltéve régi cipősdobozba, fiók mélyire,
ők őrzik a folyó minden álmát,
tűnt idők sodrását,
többet érnek, mint hiú
Pihen a boldogság,
svájci bankban tesped.
Ráncaimra csókot
már csak tengertől kapok.
Apad az óceán,
vadidegen szennyet
hagynak parton kódolt,
holdkóros habok.
Ráncnyakláncom gyöngyét
víz lábamhoz mossa,
vergődnek harcvesztes,
fuldokló szemek.
Ne
Mintha a múltat gyakrabban látnám már időnként, mint ahogy elképzelem a jövőt. Olykor egész órákat tudok ülni a kádban. Észre sem veszem, ahogy rám hűl a meleg víz, és elillan az idő. Csak dörzsölöm a bőröm, hajladozok le-fel, forgatom a fejem, rop
Ha nem bírod a középszer falmelléki árnyékát,
felfúj s feszít a tudás, mit unalmadban habzsoltál,
ha már kiült vad szemedbe a jóllakott rettenet,
akkor kerülj messze, sóvárgón ne szólíts engemet!
Nem fáj, ha nem magad adod az idő hányadához,
létünk a véggel összeér
vásznunkra égnek a jelek
jelenlétünk a múltba tér
testünkre feszül a keret
a festék ránca megreped
alighogy megszárad a kép
tompán koppan a borzecset
örökre elernyed a kéz
homályba hajló mákonyat
alkonyba kanyargó
alkonyba kanyargó
Égig nyúló fenyőfák között
az óceán égbe költözött,
lusta felhők füstje imbolyog,
részeg lépcsők
szédülnek a csúcson,
arcot rajzol
a bazalt, barlanglakás
ajtajába kövült az őslakó,
kaktusz szőre tenyerembe vérzik,
szélhez szokott pálmák
lába tűztől k
Úgy vélem, már mindent elértem.
Nincs bennem űr, ami fájna.
Sem tomboló jó kedv a halálra
ami megtorpanna, ha látna.
Van házam, vagy saját börtönöm
melynek rabja, s őrzője is vagyok.
S ott mormogó ajakkal hagyjatok,
ha a süketség bennem gag
Felkapja szoknyáját a szél,
bolondul szalad, csak szalad,
rendetlen asszonyként seper
bokor alá száraz avart.
Felhő-spongyával eget mos,
vizét nyakunkba csavarja,
bágyadtan mosolygó napját,
hol be-, hol kitakargatja.
Loboncát kacagva rázza,
ez
Kiseperte holdudvarát,
benne táncolt egész este –
dalol az éj, bontja haját,
barnán fénylik pucér teste.
Lator szellő súg fülébe -
simogató hangja botor,
csiklandóan nyúl ölébe,
nevetésük hullámfodor.
Ropog az ágy, deszkája ég,
elparáz
Régóta várta, s eljött az alkalom:
jussát kéri, ami jár.
Szűk az ősi föld,
holdnyi pusztaság kér vizet,
az ekevas kemény rögbe váj, s
küzdeni kell minden magért,
mit érlel aszott kalász.
Akárhol-távol biztos van egy sziget,
ahol könnyebb
Gyerekkorom távol-sziget –
emléke még sűrűn kísért,
mocsár mélyéről méreget,
mint nyugtalan, bolygó lidérc.
Néha bizony alkalmasint
összevetek múlttal jelent,
s pici gyerek ábrándjaim
latolgatja deres fejem.
Pusztaság vár, vonz az Alföld,
fekszünk egymás mellett
kéz a kézben - felettünk
a csavaros fűz levelére
szikrákat fröcsköl a nap,
a magasban alig mozdul a felhő,
lent enyhe szellő ringatja az ágakat,
felhevült testünkre rajzolva
absztrakt árnyakat...
a strand zaja itt már
csak
keljfeljancsi
könnyed-én
festett vigyorral
borul - feláll
macska-talpra
van-e élet kilenc után
borul - feláll
koppan falakon
véres-makacsul
borul - feláll
könny-be-ragad
le-tagad csak a por
borul - feláll
nem kérdi senki
akarsz-e kelni
fel-lök
bo
