9

A pillanatnyi kábulat után megpróbált felállni, de bal lába annyira fájt, hogy majdnem elájult. Egyetlen gondolata volt: elmenekülni! Elhagyni a végtelen folyosókat, a bezártság szagában fürdő üzleteket és hazamenni. Judithra gondolt és a fájdalom ellenére csukott szemei mögött szobájuk képét elevenitette fel.

— Miért fekszel és hogyan jöttél ide?

Szemeit kinyitva az ágyon találta magát és Judith az ajtóban állt. A kilincset tartva arcárol meglepetés tükrözödött.

— Fogalmam sincs! Megprobált felállni de fintorogva vissszaesett. Mindég fájt a lába.

Az asszony a megdagadt lábfejet vizsgálta és hideg vízbe mártott törölközőbe kötözte, hogy enyhitse szenvedését. Fájdalom csillapitót sem felejtett majd az ágy szélére ült.

— Mesélj el mindent!

Nem volt mit mesélni. Az elesés, a kábultsàg és a fájdalom. Minden érthetően normális volt. Viszatérte volt a hihetetlen.

— Rád gondoltam, a szobánkra, magyarázta. Szemét lecsukva kereste gondolatait.

„ Igen. Szemem lecsukva a fájdalom elviselhetőbbnek tünt, és...tétovázva kereste az igazságot.

„ Azt hiszem, hogy szobánk képére gondoltam. Itt az ágyon. Érted? Menekülni akartam minden áron, azt hiszem,  hogy pánikoltam. Attól féltem, hogy egyedül maradsz és én is egyedül maradok. Bevallom, azt hittem, hogy soha nem találjuk meg ujra egymást.

— És itt találtad magad! Azonnal! Judith az arcát simogatta tekintetét rászegezve.

„ Elfelejtetted, hogy menés nélkül is közlekedünk?

— Nem gondoltam erre. Ismétlem, hogy pánikoltam. Féltem, és nagyon fájt a lábam. Nem tudom elmagyarázni, hogy mit éreztem.

Elfelejtve fájdalmát felült majd felállt.

— Ne mozogj, parancsolta Judith. Fájdalmad lesz!

— Nincs semmi bajom! Lábra állt mert semmit nem érzett. Levette a vizesruhát, hogy megnézze bokáját. Lelohadt, normális volt, a balesetnek nyoma sem maradt.

„ Ez csodálatos, kiáltott fel Carnavon.

— Ináàbb hihetetlen. Visszatértél anélkül, hogy tudnánk hogyan és miként, nagy távolságból, és alig félórával később nyoma sincs a kalandodnak és a fájdalom is eltünt! Abban biztos vagyok, hogy nem a vizesruha és az aszpirin gyógyitott meg. Elgondolkozva nézte a férfit.

— Arra gondolsz, hogy talán más fizikai képességeink is vannak? A lévitátió, a repülés, most meg az azonnali helyváltozàs, és esetleg a gyógyulás...?

— Meglehet. A lényeg, hogy az okokat nem ismerjük. Még azt sem, hogy miért ezek a szokatlan események és a benüunk történt változások? Judith magához szoritotta a férfi kezét, hogy érezze melegét.

„ A lényeg, hogy élsz és életben vagyunk. Lesznek még változások? Az is elég meglepő, hogy mindent értünk egyszeri olvasás után ! Nőorvos lett belőled hála a öonyveknek és belőlem fizikus! Idönként félek önmagunktól.

— Miért félsz?

— Mert ez szörnyüség!

— Nem értelek! Egymással szemben ültek az ágyon és hozzá hajolt.

— Képességeinkre gondolok. Lévitáció, az ismeretek asszimilációja, most meg helyváltozás...

— Még semmi nem biztos! Közbevágása nem állitotta meg az asszonyt.

— Sikerült egyszer és nem tudjuk hogyan, ez a képtelenség bizonyitéka. Megváltoztunk. Egy érthetetlen és megmagyarázhatatlan változás.

— Mint az emberiség eltünése?

— Pontosan. Mindenki eltünt csak mi nem.

— Ez nem biztos még. Carnavon nem értette kételyeit.

— Ez igaz, nem lehet még tudni, s talán soha nem tudjuk majd. De mi ketten, szörnyek vagyunk képességeink miatt.

— De miért félsz? Az emberekhez képest szörnyek vagyunk talán mert különbözünk tőlük! Ne felejtsd el, a többiek nem léteznek! Nincs öszehasonlitási lehetőség. Mai helyzetünkben képességeink rajtunk segitenek és elképesztő lehetőségek nyilnak meg elöttünk! Képesek vagyunk elsajátitani az emberiség évezredes erőfeszitéseit.

— Az ismereteket?

— Pontosan. Létezésünk ismereteinktől és képességeinktől függ amit szörnyünek nevezel. Semmit nem tudunk változtatni ezen, a lényeg ez. Csak két lehetőségünk van mióta tudjuk, hogy világunk eltünt. Folytatni vagy az öngyilkosság.  Mit akarsz? Vállánál fogva nézte a nőt.

A fiatal asszony lélekzetét visszatartva suttogta: folytatjuk!

10

Kora reggel az eső elállt és nem kopogott tovább a tetőn. A nehéz felhőket a szél tolta maga elött és az átszivárgó sápadt nappali fény egy leirhatatlan káoszt világitott meg. Az iszappal boritott utcára a víz mindenféle szemetet és faágakat hordott össze. Egyes helyeken a víz sodra a gépkocsikat torlaszként összehordta. Közöttük a kocsija is eltünt minden holmijával.

A ház is olyan volt belül mint az utca. A sárral boritott földszint csatatérnek látszott. A víz nyomása felboritotta és àtköltöztette a bútorokat szétszorva a bennük rejtöző holmikat.

— Itt maradj Pepita, parancsolta Shannon és az emeleten hagyta a kutyát. A karfába kapaszkodva óvatosan lement és az utolsó lépcsön megállt. Nem akart a büzlő sárban és tócsákon keresztül a konyhába menni néhány konzerv és ivóvízért.

— Istenem, ha madárként tudnék repülni! Mikor a gondolat átvillant rajta, átrepült a szobán és száraz lábbal a konyha ajtajában állt. Alig volt hihető, hogy hiábavaló kivánsága beteljesedett és repült mint a madarak!

— Istenem, te jó Isten! Shannon hitetlenkedve fennhangon beszélt. Saját hangját hallani olyan volt mintha egy baráttal beszélne.

Az első emeleti szobában reggelizett egy húskonzervet sótlan kétszersültel. Egy falat neki, egy másik a lelkesedő Pepitának. Csillogó, szerelmetes tekintettel nézte körülnyalogatva a leesett morzsákat.

— Minden elveszett! A kocsi és benne minden, de meglátod, majd találunk egy másikat! A magyarázat tetszett láthatóan mert kutyája ütemesen csóválta a farkát.

„ Elég volt? A fiatal nő folytatta monologját mert beszélve, gondolatait tisztábban látta.

„ Indulunk? Gyere! Karját gyujtva akart lehajolni de a kiskutya csodálatosképpen ujra azonnal karjai közt találta magát.

Megdöbbenve, dermedten állt. Pepita nyakát pusziló nyelve téritette magához.

„ Nem szabad megbolondulnom kiskutyám! Mond, hogy nem vagyok bolond, ismételgette az út fölött repülve! A kutyával karjai között csak igen messze az úton, déli irányban talált egy majdnem uj gépkocsit. Annak ellenére, hogy gyorsan és minden fáradtság nélkül utazott, minden áron akart egy kocsit.

„ Itt nálunk vagyunk, magyarázta. Érted? Nézd milyen jó helyed van mellettem és a bőr szaga mennyire kellemes, nem találod?

Déli irányba, London felé utaztak. A vihartól pusztitott vidék messze mögöttük maradt. A falvakban mindég lassitott és dudált abban a titkos reményben, hogy egyszer ujra találkozik valakivel.

A nap második csodája egy futórózsákkal félig takart villa elött várt rá. Egy kilenc, tizéves kislány bukkant fel a kapuban és szaladt feléjük kiáltva és hadonászva mint egy bolond.

— Asszonyom, asszonyom, sirdogált és nyakába csimpaszkodott.

— Nyugi kicsim, nyugi... Shannon még soha életében nem volt ilyen boldog.

11

A futórózsás villa nappalijában ültek egymással szemben és Shannon, Lily kezét  szorongatta. Velük szemben a szőnyegen Pepita figyelte őket mintha értené amit a kislány mesélt.

— Papa reggel az irodába ment szokása szerint és Mam elvitt az iskolába. Délután feladataimon dolgoztam a szobámban miközban Mam a konyhában volt. Ugy öt körül behozta az uzsonnát. Arra emlékszem, hogy uzsonnáztam, de utána elaludtam, gondolom.

— Valóban aludtál, kérdezte Shannon.

— Azt hiszem. Lily tétovázott. Igen biztosan, mert semmi másra nem emlékszem! De az biztos, hogy ötkor uzsonnáztam...

— Nézted az órát?

— Nem, de anyu mindég ötkor hozza. Ez soha nem változik. Hétkor ujra néztem  meglepődve, hogy még nem fejeztem be leckéimet és papa még nem jött haza. Mindenütt kerestem a házban anyut. A tűzhelyen találtam a készülő vacsorát, de minden odaégett és borzalmas szaga volt. Kikapcsoltam a villanyt a lábos alatt, majd felhivtam papát. Senki nem válaszolt a hosszu csengetés ellenére. Majd a téléfon süket lett. Az úton a ház elött nem volt forgalom sem ami szokatlan volt, pedig kimentem nézni, de nem láttam semmit egy összetört kocsin kivül a kanyarban távolabb.

„ Nem értettem semmit és még most sem értem. A rendörséget is hivtam de mindhiába. A téléfon nem müködött. A télévizióban sem volt kép és a rádió is hallgatott. Majd megprobáltam felmelegiteni a déli maradékot, de villany sem volt és a hütőben minden langyosodott. Egy ideig még folyt a viz a csapból, de az is kiszáradt nyolc felé.

„Amig sütött a nap, átmentem a szomszédokhoz segitséget kérni, de az ő házukat is üresen találtam. Az ajtót nyitva, mintha valaki most ment volna ki. Csak most gondoltam arra, hogy valami borzalmas történt. Egyedül voltam.

Lily úgy beszélt mint egy felnőtt. Fizikailag még csak egy kislány volt egy felnőtt tekintetével.

— Nem féltél?

— Kezdetben igen, mikor lement a nap. Bezártam mindent, ajtót és ablakot, és emeleti szobámba zárkozva hallgattam az éj zaját. Két napra volt szükség, hogy megértsem, hogy semmi veszély nincs. Soha, senki nem ment az úton. Soha nem volt ilyen mély a csend. Gondoltam, hogy mindenki eltünt és senkit nem látok majd. Mikor meghallottam a közeledő és még láthatatlan kocsit, imádkoztam, hogy idejöjjön és ne forduljon egy más irányba.

Amig beszélt, Pepita elaludt és Shannon kezei közt szorongatta a kislány kezét.

— Tudom, hogy nagyon nehéz egyedül maradni! De ennek most vége van, Lily. Most hárman vagyunk. Te Lily, én és Pepita. Nevét hallva a kiskutya szemeit kinyitva farkát csóválta és ujra elaludt.

„ Egy közösséget formálunk...Shannon hangja megbicsaklott és képtelen volt folytatni. Aggodalmában sirni akart és együtt sirdogáltak egy kicsit. Shannon az idősebb nyugodt meg elsőnek.

„ Elöbb enni kell, s utána gondolkozunk.

12

Cél nélkül kalandoztak gondolataim. Képzeletben átfutottam hosszu életem néhány állomását megpróbálva a jelennel összekötni őket. Látni a jelenben mi köt össze a jövővel, de az idő rabjaként a jövő kérdőjel marad. Egy zaj, ez Tsip-tsip. Egy kis madár felrázott tünődéseimből.

Mondanom sem kell, egy kis szürke veréb, fején hordja örökös harcai nyomát társaival. A barátom volt. A barátom lett. Furcsa barátság kötött minket össze. Alig néhány hónapja, egy évvel ezelött talán, közeledett hozzám elöször. Mint most, a saját partomon heverve néztem a folyót. Pont elöttem szállt le. Rám nézett, kis szemei kutatták arcomat, majd ugrándozott és mondta: „Tsip-tsip.”

Szellemem nyitva, hallottam gondolatait. Nem olyan felépitésü gondolatok mint nekünk, de elegendő ahoz, hogy értsem meglepődését és félelmét. Eddig soha nem látott embert és számára egy talány voltam. Kezdetben egy régen látott nagy majomra gondolt, de hamar észrevette tévedését mikor hagytam gondolatainkat keveredni.

Megrémült és felkiáltott: „Tsip”! majd elrepült. A következő alkalommal kiváncsisága és néhány társa jelenléte felbátoritották s én csak kellemes és baráti gondolatokat hagytam átszürődni közöttünk.

„ Nem vagyok én egy kismadarakat fogyasztó emberevő óriás „ probáltam magyarázni, mert észrevettem, hogy borzasztó ragadozónak néztek engem.

Az idő múlásával félelme eltünt. Barátom lett. Amig a többiek mindég megtartottak egy bizonyos távolságot köztük és köztem, Tsip-tsip, igy kereszteltem el, bizalommal telt barátom lett. Körülöttem ugrándozott s mikor kezem nyujtottam, egyik ujamra ült és nem forditotta el tekintetét. Tudta, hogy szeretem, és egyszerü gondolatokat váltottunk mint, „nem félek”, vagy „éhség”, vagy „barát”.

Most a vállamon ült. Soha nem jött még ilyen közel. Képzelem, hogy számára a fejem hegy nagyságunak tünt. A fülem mellett kiabált: Tsip-tsip! Parancsoló kiáltás. Mintha álombol kelnék szokatlan, idegesitő kiáltásaitól, egyetlen fáradthatatlan gondolat gépies ismétlése fülemben.

„Menni! Veszély! Menni! Veszély...!”

Hallottam gondolatait. A kismadár, a kis gömbölyü tolcsomó egy hihetlen intellektuális erőfeszitéssel, minden habozás nélkül és természetétől eltéröen egyetlen gondolatra összpontositott. Normálisan egy veréb ugrándozik, megállás nélkül minden irányba fordul, hogy szemet találjon és figyelje környezetét, hogy senki ne lopja el amit talált.

„Menni! Veszély! Menni! Veszély...!” Fejében halálfélelem vibrált és önkénytelenül Lubumbashira gondoltam!

Tsip-tsip és én a régi rézbánya s az óriási salakhegy közelében találtuk magunkat.

13

Shannon, Lily potmamàja lett titokzatosan eltünt anyja helyett. A kislány tétovázás nélkül véglegesen elhagyta szülőházát.

— Nem akarod hogy valamit becsomagoljunk ?

— Nem! Az ellentmondást nem türő válasz meglepte a  kislányt.

— Miért nem?

— Nem kell, hogy emlékeket cipeljünk magunkal. Nézz engem! Nincs semmim, abszolute semmi. Fehérneüut, ruhát mindenütt találunk és konzerveket is. Azt senki nem tiltja, hogy azüuzletekben keresgéljünk Lily. Pénzre sincs szükségünk, semmi nem kell. Mikor nincs több üzemanyag a kocsiban, egy másikat keresünk.

— Nem lenne könnyebb egy benzin kútban tankolni? Lily naiv kérdésétől idegesen elnevette magàt Shannon, majd elkomolyodva magyarázta, hogy villanyáram nélkül a benzinkútak nem müködtek.

— Valóban egyedül vagyunk, Lily! Rajtunk kivül nincs senki más!

— A többi városban sincs?

— Sehol. Majd bizonytalanul hozzátette. Lehet, hogy van valahol valaki, de megtalálni, csak a véletlenre bizhatjuk magunkat. Mint ahogyan mi is egymásra találtunk. Képzeld, ha néhány száz méterrel távolabb vagyok? Te nem látsz engem és én sem látlak!

Néhány konzervel a csomagtartóban elindultak. Lily az első ülésen Shannon mellett és Pepita a fiatal lány ölében. Lassan utaztak az országon keresztül és dudájuk szétszakitotta a falvak, farmok és városok csendjét. Abban reménykedtek, hogy találnak valakit.

Az idősebb lány nem beszélt, nem akarta feltárni kétségeit. Jövőjük aggodalommal töltötte el. A közvetlen, előrelátható jövő. Nem távolabb mint néhány hét. Félt a téltől. Most szeptember elején a vénasszonyok nyara még néhány kellemes napsütéses napot biztositott, de este napnyugta után a levegő lehült.

Shannon egyre gyorsabban vezetett és a falvakban rövidebb pihenőket tartott. Alig várta, hogy Londonba érjenek. Úgy képzelte, hogy egy nagy városban elviselhetőbb lesz a tél.

Az emberiség eltünte egyre több látható kárt okozott a világváros közelében. Az útakat összetört kocsik tették járhatatlanná és a tűzvész mindenütt ott hagyta nyomát. Megdöbbenve láttak felégett negyedeket ellentétben más körzettel ahol minden érintetlen maradt. A St James Park közelében gyalog folytatták útjukat.

— Ismered Londont, kérdezte Lily.

— Egyáltalàn nem, volt a válasz.

— Tehát fogalmad sincs, hová megyünk?

— Nem. Nem tudom. Keresünk egy házat vagy egy lakást éjszakára. A többit majd meglátjuk holnap. Körülnézett. Egyik oldalon a Park rácsai, épületek a másikon. Velük szemben egy utcatàbla: Hors Guards Road. Ujra elindultak céltalanul.

— Szembe velünk Buckingham. Megismerem a könyveimből. Miért nem töltjük ott az éjszakát, kérdezte Lily.

— Holnap megnézzük ha akarod, de ott lakni, erről szó sem lehet. Nagyon nagy! Hogyan akarod füteni? Egy földszintes kis lakásra van szükség.

— Fűtésről beszélsz, a kislány meglepődött.

— Igen kicsim! Vége a nyárnak és közeledik a tél. Ne felejtsük el.

— Fáradt vagyok és nézd Pepitát! A kutya lógó nyelvel ült az örbódé elött.

Shannon kutyáját nézte és a vihar utáni reggelre gondolt. Karját kitárva hivta: gyere! A kiskutya a karjai közt termett.

„ Lassan átmegyek az úton” koncentrálta gondolatait és lassan átrepült az úttest fölött és megállt a másik járdán Pepitával karjaiban. Lily a másik oldalon kimeredt szemekkel nézte kezét a szája elött tartva az elképedéstől.

— Te repülsz !

— Néhány hete már és teljesen elfelejtkeztem róla !

— Hogyan lehetséges? Lily félni kezdett tőle.

— Fogalmam sincs. De gondolom, hogy te is tudsz repülni hozzám hasonlóan.

— Repülni?

— Igen. Erősen gondolni kell rá. Egy célt választani. Például a másik oldalra menni, mint én.

— Valóban gondolod, hitetlenkedett a kislány.

— Igen, biztos vagyok benne.

— Melléd akarok menni, mondta Lily és csodálatosképp lassan átrepült a úton.

„Én is repülök!

— Na látod! Menj vissza most.

Félórán keresztül gyakoroltak, hogy elsajátitsák a repülés minden csinját. Óhajuk szerint képesek voltak gyorsitani a helyváltozást. Fáradtság nélkül repültek az utcák felett s véletlenül egy elegáns kis ház elött találták magukat valahol Chelseaben.

— Hol vagyunk?

— Markham Square, válaszolt Shannon kinyitva a ház kapuját.

14

Judith állapota végefelé járt és az utolsó hetek egyre nehezebbé váltak Carnavonnak. Egy láthatolag jó állapotban lévő klinikába költöztek várni az eseményt. Generátorja biztositotta az élektromos energiát és a fertőtlenitett müszerek vele együtt várták a szülést. Mindent ismert ami a nőgyógyászatot illeti. Semmi gyakorlata nem volt de kevés valódi orvos ismerte annyira a kérdést mint ő.

Egyetlen hátránya a magány volt. Senki segitségére nem számithatott, operáció esetén kézbe adni a műszereket és figyelni az altatást. Egyedül Judith bátoritásai tartották fent önbizalmát és lelki egyensúlyát.

— Ne felejtsd el, hogy már szültem, gyerekem volt és minden simán lezajlott. Az échographián láttad, hogy a bébé jól van. Nyugodj meg, ne idegeskedj, meglátod, hogy jól sikerül majd minden.

Judith bizalma annyira ragályos volt, hogy egy éjjel mikor mélyen aludt és Judith szólitotta, nehezen ébredt fel.

— Elfolyt a víz! Pyjamában egy pillanatig megdöbbenve állt majd összeszedte magát és gyorsan öltözködött.

Szobájukból a szűlésteremig egy hosszú folyoson tolta az ágyat. Judith sokat segitett amig a szülőasztalra feküdt. Miközben stérilbe öltözött és bemosakodott, a szülés megkezdődött. Megvizsgálta asszonyát.

— A méhszáj kinyilt.

Egyre erősödött a fájdalom.

— Lélegezz...nyomjad...lélegezz...! A nő lihegett és Carnavonrol csurgott a víz. A bébé feje megjelent.

— Lélegezz...nyomjad...lélegezz...! Még egy kis erőfeszités! Mikor a fej kijött és a périné berepedt, Judith felsikoltott. Carnavon kezével segitett és az ujszülött lassan kicsúszott. Csak a köldökzsinort kellett elvágni.

Lábánál fogva fejjel lefelé tartotta fiát és gyengéden a fenekére csapott. Az ujszülött nyávogása kellemes zenének tünt miközben orrát tisztitotta majd a mozsdatlan csecsemőt az anyjára fektette. A placentával kellett foglalkozni majd az aszonyt összevarni .

Mintha álomban dolgozott volna. Ismerte a mozdulatokat, soha nem tétovázott. Amit egyetlen egyszer elolvasott örökre a fejében maradt. A gyermek és az asszony mozsdatása utàn mindkettőt egymás mellett helyezte el a szobában.

Az órát nézte. Reggeli négy volt. Alig kétóra alatt minden befejeződött.

A bébé apró gyufaszálra hasonló ujjai a mellen pihentek s időnként öntudatlanul mozogtak, mintha simogatná. Megnyúzott kis macskára hasonlitott sötét pelyhekkel a fején.

— Mi lesz a neve?

— Ma milyen nap van? Hangja gyenge volt.

Az általa készitett naptárt kereste.

— December 29. Észre sem vették, hogy karácsony elmúlt.

— David. David király.

8

Shannon attól félt, hogy megbolondult. A kellemes szieszta után mintha elbűvölték volna, egyedül találta magát. Senki nem volt szülei tanyáján, ahol egy hétig nyaralt. Apja, anyja, a húga, a földeken és a ház körül dolgozó személyzet, mindenki nyomtalanul eltűnt. Senkit nem talált.

Sikertelenül próbálta a rádiót és a televíziót, minden elnémult. Félelmetes csend borította az étert. Késő délután a villany is eltűnt majd a telefon. Minden próbálkozása ellenére a mobil telefonon sem kapott választ pedig John a vőlegénye, biztosan Glasgowban volt.

Másnap korán reggel elindult. Szokás szerint bezárta a házat. Az állatokkal semmit nem tudott csinálni, igy az istállókat nyitva hagyta, hogy kint a természetben legeljenek.

Skócia hegyei közt a falvak épp oly üresek voltak, mint szülei tanyája. Nem talált mást csak csatangoló kutyákat és a bezárt istállókban éhségtől bőgő barmokat.

Tízóra felé Shannon megéhezett. Egy pub elött megállt és üres vagy félüres sörös poharakat és legyeket talált a pulton és az asztalokon. A felmelegedett hűtőben az élelmek megromlottak. Végül is talált egy félszáraz kenyeret, egy megkezdett szalámit és jól érett sajtot a búra alatt.

Bradbury régi novellájára gondolt amikor a telefonkönyvben talált számokat hívta. Eredménytelenül. A valóság túlhaladta a fikciót, mert a vonal nem működött. Mielőtt elment, egy plasztik zacskóban magával vitte a szalámit, sajtot és a pult alatt rejtőző száraz süteményeket, és néhány üveg ásványvizet.

Induláskor hosszan dudált láthatatlan lakosoknak jelezve ottlétét. Minden siker nélkül. Lassan ment a falun keresztül és az elhagyott házakat nézte.

Glasgowhoz közeledve már messziről látta a fekete füstöt a város felett. Nehezen ment át a külvárosokon az utakat torlaszoló összetört gépkocsik miatt. Shannon, végre vőlegénye lakásában volt. Nem táplált kételyeket, hogy megtalálja, csak azért jött, hogy személyesen meggyőződjön. Útközben volt ideje gondolkozni és arra meggyőződésre jutni, hogy egyedül volt. Hogyan és miként, fogalma sem volt. Nem talált rá választ.

John lakásában néhány percre elbátortalanodott és az öngyilkosság gondolatával játszott. Az útizsák aljára tette John fényképét, néhány konzervet és gyalog elindult. Keresett egy gépkocsit mert az övében nem volt több üzemanyag. Nem kellet sokáig keresni. Mindenütt voltak gépkocsik. Talált egyet benzinnel tele. Habozás nélkül beleült.

Éjszakára mindig megpihent egy faluban és kiválasztott egy kellemesnek tűnő házat. Úgy érezte, mintha látogatókra várnának a házak.

Az éjszakák csendje nyomasztó volt. Hiányzott a távoli vonatok dübörgése, a gépkocsik surrogása, semmi fény nem tette élővé az éjt az érzéketlen csillagokon kívül. Csak a semmivel nem törődő szél sóhajtozott.

Tíz nap alatt északról délre átment Anglián. Mivel képtelen volt tankolni, többször váltott gépkocsit. Élelmet talált az üzletekben, italt a bárokban és mindig kisajátított egy lakást vagy házat. Néhány órára a végleg elhagyott falak közé beköltözött az élet.

Úgy érezte Shannon, hogy a régi lakosok körülötte vannak. Árnyékuk társaságában nézte a családi képeket. Sok kézilámpával utazott, hogy eltüntesse az éjszakát. Kivilágította a szobákat és nem gondolt a jövőre.

Nem félt. Tudta, hogy nincs más élőlény, így a félelemnek sincs értelme. Körülötte csak kóboroló kutyák lézengtek mindenütt. Jöttek feléje mintha mágnes lenne. Sokszor sírdogált mikor farkcsóválva közeledtek és látta tekintetükben a néma kérdést, de képtelen volt válaszolni.

Egy reggel indulás elött egy kis korcs kutya ült az autó elött. Kis kutya néhány barna folttal. Egyik füle véres és láthatóan kimerült volt. Mikor beült a kocsiba, farkát csóválva várta, hogy magához hívja.

— Nem tudlak elvinni, nem tudlak, magyarázta és hangja elbicsaklott mikor bevágta az ajtót és megindult. Egyre gyorsult és ösztönösen a visszapillantó tükörbe nézve látta a kiskutyát lógó nyelvvel szaladni mögötte, mint egy őrült.

Nem tudta folytatni útját, megállt és kinyitotta az első ajtót. A kutya felugrott és Shannon magához ölelte a remegő kis állatot.

— Hogy hívnak, kérdezte? A saját hangját hallani valami csodálatos volt! A kutya farkát csóválva némán nézte és az a benyomása volt, hogy mosolygott.

„Nem tudod, hogy hívnak?  — kérdezte Shannon. Akkor elkeresztellek... Pepitának hívlak! Foltok vannak rajtad, Pepita vagy! Pepita, Pepita, ismételte többször, és a kutya csak nézte, mosolygott és csóválta a farkát.

„Gondolom, hogy éhes vagy Pepita. A kiskutya sovány volt, mint egy gebe. A csomagtartóban talált egy húskonzervet és enni adott kutyájának. Pepita az út közepén evett, ahol nem is olyan régen 24 órán keresztül megszakítás nélkül egymást követte a gépkocsik végtelen áradata. Miközben Pepita evett, Shannon egy fületlen csészét talált egy konyhában és inni adott benne.

Mellette összegömbölyödve elaludt mikor jól lakott.

Keresztül menve a falvakon, megállás nélkül dudált és Pepita mellette dühödten ugatott. Az eb különben nyugodt volt. Érdeklődéssel hallgatta, mikor elmúlt életéről beszélt. Már ismerte a szüleit, Johnt a vőlegényét, és minden tervét.

            — Mit gondolsz Pepita? — kérdezte Shannon. A kutyájához beszélt, és nem várt választ.

„Jó kiskutya vagy és igazad van. Soha nem kell nyílt véleményt mondani. Még ha nem is adsz igazat nekem, te úgy teszel, mert szeretsz. Ugye szeretsz engem?

Pepita mintha értené a kérdést, orrát az arcához dugta és megpuszilta.

„Igen, te szeretsz kiskutyám, szeretsz! Magához ölelte és Pepita hozzásimult mintha értené aggodalmát.

Mióta egyedül volt, csak egyetlen egyszer félt egy faluban, ahol megháltak éjszakára. A nagy ház olyan benyomást keltett mintha a lakók csak egy órára hagyták volna el és mindjárt visszajönnének. A kert végén a gyümölcsfák rég nem ápolt virágágyasokkal osztoztak a helyen, s mögöttük egy félig kiszáradt kis patak nyújtózkodott lustán a kivételesen nagy melegben. Napnyugtakor, Shannon hallotta egy távoli vihar moraját.

Egy üzletben talált hordozható gáztűzhelyen vizet forralt az esti főt tésztához. Egy hete főzött este, mert a konzervekből elege volt.

Váratlan szélroham és a menydörgés ébresztette fel. Egy nyitva felejtett ajtó hirtelen becsapódott és a függönyöket huzat dagasztotta, mintha repülni akarnának. Látta a folyamatos villámlástól kivilágított kertet.

Pepita az ágy alatt nyüszített miközben a vihar tombolt. Szakadt, mintha dézsából öntenék. Félmeztelen szaladt az ablakhoz bezárni, de a szőnyeg már nedves volt. Az utcai ablak elött állt. A villámok fényében látott egy folyót rohanni az út lejtőjén faágakat és más szemetet sodorva. Kocsija ingadozott a ház elött az orkán széllökéseitől.

Zseblámpa fényben a konyhaablakba ment megnézni a kertet. Minden víz alatt állt. Talán az eső, vagy a megduzzadt patak öntötte el a kertet, és a víz lassan beszivárgott a hátsó ajtón. A ház eleje az utcai oldalon magasabban volt, mint hátul a kert felé, de az utcán is szemlátomást emelkedett a víz. A lámpafény nehezen fúrt lyukat az eső hasította éjszakába. Amit látott az viszont elég volt arra, hogy félelemmel töltse el a fiatal nőt.

— Pepita, kiáltott és hívta az ágy alatt lapuló kiskutyát. Ebben a percben értette meg, hogy élete megváltozott. Minden erejével akarta, hogy vele maradjon és hirtelen karjai közé kapja a kutyáját. Nem kellett lehajolnia, hogy az ágy alatt megtalálja, egyszerűen a karjai közé bújt a remegő állat.

Nem volt ideje meglepődni és gondolkozni mert a bejárati ajtó kinyílt a víz és a szél nyomása alatt. A piszkos víz betört a házba. Befolyt a földszinti szobákba, majd lecsorgott a már kerti vízzel elöntött konyhába.

Helyzete tarthatatlan lett. Hóna alatt a kiskutya, nadrágzsebében a tartalék zseblámpa, egy másik pedig a kezében. Ösztönösen az emeletre menekült. Abban reménykedett, hogy a ház nem omlik össze.

1

Tudom jól, a születésnapom ünneplésére készülnek, a 964-re! Annak ellenére, hogy nem szeretem a figyelmet magamra vonni, látom az arcukon, hogy titkolóznak és egy ünnepségre készülnek. Drága Judith és Alma cinkosok. Soha egyetlen alkalmat sem felejtenek el. Nem felejtik a születésnapom.

Judith soha nem változik meg. Olyan, mint századokkal ezelőtt, hihetetlen kalandunk kezdetén. Abban az időben csak 28 éves volt és én 41. Csak tizenhárom év különbség van közöttünk.

Hetek óta tart Judith, Alma és utódaink összeesküvése. Méltóan akarják ünnepelni születésem napját. Állítólag én vagyok a világ legöregebb embere! Abban az időben, amit Nagy Változásnak nevezünk, mindenki fiatalabb volt nálam.

Kora reggel hagytam el házunkat, hogy ne zavarjam őket és egyedül maradjak. Újra megtaláltam szeretett Afrikámat, mint mindig a válságok alkalmával. Az elmúlt századok alatt a földrész megváltozott, úgy mint az egész világ. A megzavart természet megtalálta jogait és újra benépesedett állatokkal.

A szigetemen voltam. Az esős évszak alatt a Lualaba takarta, fákat és zöldellő szigetecskéket sodorva hátán. Amikor az esőtől terhelt nehéz felhők a ragyogó kék égnek átadták helyüket, a víz elpárolgott, lassan lement és elő tűnt egy kis sziget. Néhány nap alatt kiszáradt a föld és hihetetlen gyorsasággal bokrok, fácskák, elefántfű borította s benne madárfészkek és milliárd bogár. Nyüzsgött az élet rajta.

A homokos parton elnyúlva néztem a lusta sárgás vizet. Hallgattam az életet magam körül.

Három idea körül forgott a gondolataim kakofóniája. Éhség, félelem, enni. Néhány erősebb gondolatot sikerült elszigetelnem. Nem voltam veszélyben, senki nem akart megtámadni, de hallottam minden aggodalmukat és törekvésüket egyetlen cél iránt: túlélni.

Nyugalomra volt szükségem, belső hallásom bezártam. Újra a természet látszólagos csendjében voltam. Emlékeim közt keresgéltem, ebben a majd kimeríthetetlen kútban az elveszett első pillanatokat, közös életünk kezdetét.

2

Levitációs képességük megszokottá vált. Alig néhány napra volt szükségük.

— Sok lehetőségünk van Judith. Carnavon eltolta a tányért és egy üveg szódát nyitott.

„Messzire mehetünk gépkocsi nélkül. Súlyokat tudunk szállítani...

— És nem tudjuk, hogyan és miért, fejezte be mondatát a fiatal asszony.

— Igen, ez igaz. Talán soha nem tudjuk majd.

Kapcsolatuk különös volt. Egyedül voltak a világon és hetek óta testvérként éltek. Képességeik újdonsága egy ideig izgalomban tartotta őket, majd, amikor megszokták, újból letargiába süllyedtek.

Judith még mindig eltűnt férjére és gyermekére gondolt, míg Carnavon a jövőjükre. Időnként hosszan keresgélt egy rádión, amit egy üzletben talált. A nő nézte, hogyan csavarja a gombot a hullámhosszokon, majd kiment a kertbe. Nem tudta sokáig elviselni a gép fütyülését.

— Semmi, soha semmi! Nincs adás!

 Ez végleges megállapítás volt. Soha többé nem nyúlt egy rádióhoz. De zenét azt tudtak hallgatni. Az üzletekben rengeteg elemet találtak és sok időt töltöttek kazetta kereséssel, hogy mindent felejtve hallgassák a zenét.

Napnyugta után nehéz volt az élet. Kint valóban éjszaka volt. Nem úgy, mint azelőtt. Semmi fény, az élet semmi zaja csak a szél. A vacilláló gyertyafényt két kellemetlen szagú petróleumlámpa váltotta fel. Amikor Judith képtelen volt tovább elviselni az örökké mozgó árnyakat, Carnavon elindult. Kocsi nélkül.

A levitáció mámoritó volt. Ötven centiméterre a föld fölött, mert nem mert magasabbra menni, gyorsan, egyenletes sebességgel haladt. Órákon keresztül keresett egy villamos társaság raktáraiban mielőtt megtalálta a szükséges generátort egy hatalmas kocsin. A fűtőolaj tartály is telve volt, csak indulni kellett. Az indítás pillanatában támadt az ötlete.

Leszállt és néhány lépéssel eltávolodott az óriási kocsit nézve. Kívánsága szerint a kerekek elhagyták a földet. Igy indultak együtt zajtalan. Ő elöl, a teherautó követte a generátorral és a tartalék olajjal. Lebegve utaztak a mélységes csendben. Csak koncentrálnia kellett és minden magától ment.

Esténként hallották a motor brummogását, de a szobákban fény volt. A villanykörték életre keltek és ő bekapcsolta a televíziót, de csak szürke vonalak vibráltak a képernyőn. Lefekvés elött takarékosságból leállította a motort és ismét csend vette őket körül. Újra hallgatták a tücskök cirpelését.

Mivel egyedül voltak a világon, soha nem zárták kulcsra az ajtót, és nyitott ablakokkal aludtak egy szúnyogháló védelme alatt.

Carnavon az egyik, Judith a másik szobában aludt és a szobák között az ajtót nyitva hagyták. Egy éjjel hirtelen felébredt. Az ébresztő a mennyezetre vetítette az időt. Hajnali kettő volt.

Néhány pillanatig az álom és a valóság határán lebegett mielőtt teljesen öntudatra ébredt. Az éjszakát csend takarta. A tücskök elhallgattak s csak egy távoli moraj gördült időnként. Valahol vihar tombolt. Biztos volt, hogy valami más ébresztette fel, nem ez a moraj. Mozdulatlanul várt.

Most újra hallotta. Egy kapargálás és lihegés az ablak alatt. Mellében szíve erősen dobogva zajtalanul felkelt. Tekintetét az ablakra, a szoba sötétjében világosabb négyszögre szegezte miközben az ébresztő körül tapogatódzott a zseblámpa után. A fehér sugár lyukat fúrt az éjszakába. Az ablakpárkányon a szúnyogháló mögött egy nagy kutya szeme foszforeszkált a fényben. Egy őrült tekintet.

Felkiáltva ugrott az ablak felé. A kutya eltűnt és látta menekülő társait eltűnni az éjszakában.

Judith kiáltására felébredt. A zseblámpa fényében látta átlátszó hálóingét és félelemtől eltorzult arcát. Mikor hozzá szaladt, az éj burkolta be őket.

— Nyugodj meg! Csak éhes kutyák voltak...! Érezte hozzá tapadó remegő testét.

Ezen az éjszakán szerették egymást.     

3

Ettől kezdve együtt aludtak és kulcsra zárták a házat. Éjszakára egy deszkát szögelt a szúnyogháló aljára megakadályozva, hogy egy kutya szétszakítsa és beugorjon.

A gazdátlan és megvadult kutyák veszélyesek voltak. Másnap egy fegyverkereskedésben több fegyvert, puskát és revolvert kerestek hozzávaló töltényekkel. Igy felszerelve biztonságban érezték magukat.

Carnavon szerelmes lett, soha nem érzet érzés egy nővel szemben. De felszínesen eltemetett aggodalmai felélénkültek, mikor kapcsolatuk esetleges következményére gondolt. Végül is feltette a kérdést.

— Mi lesz ha teherbe esel?

— Lesz egy gyerekünk. Úgy tűnt fel, hogy a nő nem értette a kérdés jelentőségét.

— Azt tudom. És a szülés? A korházakban nincsenek orvosok. Én nem vagyok orvos, semmit nem ismerek! Haifa néptelen tengerpartján sétáltak. A földközi tenger langyos hullámai a lábuk elött múltak el.

„Attól félek, hogy megbolondulok, Judith! Képzeld el, hogy mi vár ránk, a betegségeket! Egy fogfájás. Hogyan kezeljük a fogainkat? És a szülés? És ha valami komplikáció történik? Vérátömlesztés, vagy a gyerek nem egészséges? Úgy érzem, hogy nem akarod megérteni, hogy nem élhetünk éveken keresztül konzerveken sem. Arról nem beszélve, hogy néhány év múlva veszélyes lesz és lisztet sem találunk többé! Szükségünk lesz egy zöldségeskertre, olyan munkákra, amit nem ismerek, és mindez miért? A legkisebb baleset végzetessé válhat! Miért kell nekünk gyerek? Képtelen vagyok elképzelni, hogy igy élhetünk 30-40 éven keresztül, mint most! Negyven év múlva tehetetlen öregek leszünk.

Nyugtalansága érezhető volt. Judith is félt a jövőtől, de nem mutatta kételyeit. Ellensúlyozni kellett a férfi reménytelenségét, ha élni akart. Látta, hogy lelkileg kimerült. Az asszony elnyomta saját aggodalmait a valóban képtelen ideához kapaszkodva, hogy egy szép napon helyzetük megváltozik.

— Gyere úszni és eltűnnek gondjaid! A vízbe szaladt és úszott a nyílt tenger felé. Carnavon próbálta követni. De nem volt gyakorlata és valójában nem úszott jól. Mikor a fiatalasszony lassított, hogy nézze hol van, majdnem mellette állt a vízen.

— Csaló, és felnevetett. A vízen jársz, mint Krisztus?

— Csak fölötte lebegek. Kérlek, hogy ne beszélj vallásról.

— Te...?

— Nem, nem akarok többé istenekről, prófétákról hallani és más, az embereket megkülönböztető dolgokról. Mi csak ketten vagyunk és képesek lennénk egymást ölni nem létező istenek nevében.

Hosszú időn keresztül vallásról nem is beszéltek.

4

Szokásukká vált a naptáron az idő múlását nézni. Hétfő, majd kedd... A hetek gyorsan hónapokká váltak.

— Jövőre nem lesz naptár, jegyezte meg Judith.

— Igy van. Carnavon beismerte, hogy nem volt nyomdász és nyomda sincs a naptár gyártásához.

— Gondolom, hogy mégis van egy lehetőség, és ásóját a földre tette.

„Várj egy kicsit, mindjárt jövök.

Együtt dolgoztak a vadkutyáktól féltükben körülkerített kis zöldségeskertben. Csak két órával később, napnyugta elött jött vissza hóna alatt egy notepaddal.

„Villanyunkat használva könnyű lesz egy jövő évi naptárt nyomtatni, magyarázta Carnavon.

Minden este kétórán keresztül működött a hangzatosan villanyközpontnak keresztelt generátor.

— Jó gondolat, gratulálok! A teraszon ülve nézték a lenyugvó nap utolsó visszfényét a felhőtlen égen. A generátor hallgatott, csend volt. Judith ezt az alkalmat választotta, hogy bevallja, gyereket vár.

A férfi nem mozdult és semmit nem szólt. Judith már azt hitte, hogy nem értette meg.

— Boldog vagyok és félek, válaszolt végre.

— Ne félj, minden rendben lesz, próbálta a nő eloszlatni saját kételyeit is.

— Jól át kell nézni a kérdést. Könyveket keresni, hogy megismerjem a szülés folyamatát. A lényeg, hogy többet nem dolgozhatsz a kertben. Az erőfeszítés...

— Ne mondj butaságokat! A sötétben a férfi nem látta mosolyát. Csak két hét késésem van!

Több napig kereste az egyetemi könyvtárban a hasznos orvosi könyveket. Minden reggel tiszta fejjel két órát olvasott egy bútorüzletben talált kerti székben. Ez alkalommal, két órával később vett észre egy újabb változást. Amit olvasott, az orvosi szakkifejezések, a magyarázatok, mindenre emlékezett! Nem egy gépies regisztráció, hanem megértés. Mindent értett!

Csak egy hét múlva próbálta magyarázni Judithnak a megmagyarázhatatlant.

— Értesz engem? Mindenre emlékezem és mindent értek.

— Soha nem voltak orvosi tanulmányaid?

— Soha. Pilóta vagyok, jól tudod!

— Akkor nincs más magyarázat, csak... Elgondolkozva szakította félbe a mondatot.

— Csak?

—Megváltoztunk. Emlékezz vissza, amikor az első alkalommal lebegtél a fizikai törvényekkel ellentétben!

— A levitációra gondolsz?

— Igen. Ma már annyira megszoktuk, hogy természetesnek tűnik, pedig ez sem normális. És ha képesek vagyunk a levitációra, repülni a levegőben mechanikus segítség nélkül az valami mély, lényeges változást jelent bennünk.

— Az agyunkra gondolsz?

— Pontosan. Igy nem meglepő, hogy minden erőfeszítés nélkül mindent értesz.

Egész éjjel beszélgettek az ágyban. A nyitott ablakon keresztül látták a hold halvány fényét és körülötte a némán remegő csillagokat.

— Gondolod, hogy a gyerek örökli majd képességeinket, kérdezte Carnavon.

— Meglehet. Egy pillanatig elhallgatott. Feltéve, hogy én is olyan könnyen tanulok mint te! Ha ez csak egy rád vonatkozó véletlen, nem hiszem, hogy örökli. Holnap meglátjuk majd...

— Mondjuk úgy, hogy ma. Későre jár.

— Igen. Ma meglátjuk, hogy milyen könnyen tanulok.

— Mit választasz?

— Valamit, amit nem ismerek, mint például a fizika. Semmi matematikai, fizikai vagy kémiai képességem nincs. Soha semmit nem értettem ezekből a tárgyakból. És ha most megy majd, ez lesz a bizonyitéka a változásnak és én leszek orvosi ismereteid kiegészítője.

—Valóban meg akarod tanulni?

— Igen! Judith izgatott volt. Rengeteg időnk van ugye? Semmi más munkánk nincs csak egy kis kertészkedés és az idő reménytelenül, haszontalanul múlik.

— Haszontalanság.

— Talán igazad van, válaszolt ingerülten az asszony és felugrva az ágyból egy bútorba ütközött.

— Úgy újabb fekete folt, bosszankodott és tovább tapogatódzott a sötétben a konyha felé. Egy üveg vizet keresett.

„Lehet, hogy neked van igazad. Visszajött és az ágy szélére ült. Végül is semmi nem jó semmire. Ha semmit nem csinálunk az sem jó semmire. Igy nem marad hátra más csak az öngyilkosság, nem gondolod? Ez logikus, ugye? Keresd a revolvert és ölj meg, és a gyermekünk, s utána rajtad a sor! És a három utolsó ember eltűnt! Feltéve...nem folytatta tovább, bénultan mozdulatlan maradt.

— Feltéve, kérdezte Carnavon.

— ...Hogy valóban mi vagyunk az utolsó emberek, fejezte be mondatát Judith.

— Arra gondolsz, hogy...?

— Nem tudom. Semmit nem tudunk.

5

Neki is épp olyan meglepő képességei voltak. Néhány hét alatt egyetemi színvonalú matematikai és fizikai ismeretekre tett szert. Órákat töltöttek az egyetemi könyvtárban. Mindig együtt voltak s mikor elfáradtak Tel-Aviv halott városában rótták az utcákat.

Régóta megszokták lépteik visszhangját a járdán a gépkocsik csontvázai között. Néhány negyed leégett, míg más városrész csodálatosan sértetlen maradt. Még az elvadult kutyák is elhagyták a várost. Csak néhány napozó macskát láttak.

Az Ibn Gevirol vásárközpontban keresték a szükséges élelmet. Elképesztő volt sétálni az üzletekben. A finom porral lepett árukhoz nyúlni, válogatni, egy rossz álom benyomását keltette. Látni az elhagyott irodákban a vak képernyőket. Carnavon nézte a papírokat, és nem létező problémákról írt néhány levelet olvasott. Útrakész zárt borítékokat talált mit soha senki nem olvas el.

Egyszer megnézte a repülőjét.

— Nem tudok felszállni vele. A csalódás látható volt az arcán és Judith nem válaszolt.

„Nem lehet megbízni a motorokban ennyi idő után.

— Nem akarod, hogy kocsival keressünk egy másik menekültet? Benzint mindenütt találni.

Két héten keresztül hiába keresgéltek. Az éjszakát ismeretlen lakásokban vagy üres házakban töltötték. A bezárt szekrényekben mindenütt találtak szépen vasalt, összehajtott ágyneműt. Végül is haza mentek, ahol kis kertjük csodálatosképp még zöld volt és tele gazzal.

— Vége a turizmusnak, mondta egy reggel asszonya gömbölyödő hasát simogatva.

Ettől a naptól kezdve néhány órára egyedül ment a városba. A tengerparton sétált az elvadult Charles Glove parkban. A tenger olyan volt, mint mindig, végtelen. A hullámok jöttek a láthatatlanból és megtörve haltak el a homokon. Olyan volt, mint tíz vagy százezer évvel ezelőtt: üres. Nem látott vitorlát, füstöt a látóhatáron. A Föld újra elvadult, szinte történelem előtti állapotba került.

Sokat gondolkozott egyedül. Látta a város lassú de kérlelhetetlen változását. Halott városból történelmi leletté vált, mint Cartago vagy Machu Pichu romjai. A véletlen vezette Tel-Avivba. Ketten együtt meglátogatták a kihalt Jeruzsálemet, az elhagyott táborokat. Mindenütt házak, élettelen városok, lövések nyoma a falakon, évtizedes céltalan harc megdermedt képe.

Az utcákat járva elképzelte a világ városait. Halott városok, mint Párizs, New York, Róma vagy Budapest. A változás elött átrepülte, meglátogatta őket. A falvakra gondolt, a tanyákra, az állatokra, a mesterséges határok közé szorított és egyszerre eltűnt országokra, egy hihetetlen katasztrófa eredményére.

Egy mozi elött egy régi nagy siker elsárgult képeit nézte. A színészek végleg eltűntek, de arcuk még látható volt. Csak elfakult képek, amit senki nem nézett. Simogatta a könyveket egy könyvkereskedésben, senki nem olvasta őket. Megdermedt szavak és gondolatok várták szétmorzsolódásukat. Az egyéni problémák, milliárd ember problémái eltűntek a semmiben abban a pillanatban mikor megszűntek létezni.

A könyvekben lapozgatva tudományos, a valóság jellegébe öltözött teóriákat olvasott. Most, hogy egy megmagyarázhatatlan csodának hála mindent megértett, egy ismeretlen valóságra talált! A valóság az abszolút érthetetlenség volt az emberek és környezetük között. Egy elit tudományos eredményeit mindenki használta anélkül, hogy értenék. Természetes volt a lakásban a villanyt felgyújtani. Természetes volt egy dobozba beszélni és a választ a világ másik végéről hallani. Senki nem értette pontosan, hogy mi történt valójában. Csodák mellett mentek el életük minden pillanatában anélkül, hogy észrevennék! Áthatolhatatlan szakadék volt civilizációs nívójuk, a kultúra és megértésük között. A föld lakosai primitívek maradtak, alig hagyták el a kőkorszakot. A civilizáció máza eltűnt amint az ösztönök átlépték a magán és közélet bizonytalan határát, mi jó a többinek és mi jó nekem!

Gondolataiba mélyedve nem vette észre, hogy a Centre commerciál lépcsőházában van. Megbotlott. Bal bokája megbicsaklott és fejjel előre a lépcsőkre bukott. Balkézzel próbálta enyhíteni az esést, de a csillagokat látott miközben elájult.

6

Századokkal később Carnavon megértette, hogy ez volt életük legnehezebb időszaka. Elmúlt életük emlékei túl frissek voltak, hogy elfogadják uj életmódjukat. Néhány óra alatt századokkal estek vissza! A könnyű közlekedés ellenére, anélkül, hogy ismernék miértjét, a közlekedési eszközök hiányát, mint gépkocsi, villamos vagy vonat, nehezen tudták elfogadni. Ha a tiszta égre nézett, nem látta többé a csalóka, Nazca térképpé alakuló, repülők húzta kondenzációt.

Megváltoztak a szokások. Minden, ami azelőtt megszokott volt, végleg eltűnt. Nem voltak többé hírek, események. Sem rádió, sem televíziós adás. Nem volt sporttalálkozó, hírek és folytatásos darabok, semmi. Sem újság, sem hirdetés, sem csábitó reklámok, kapcsolat, telefon, internet.

Még a régi filmeket sem nézték. Mikor volt áramuk, bekapcsolta a televíziót egy régi film kazettával. Judith azonnal megállította. Az eltűnt emberek látványa, az élet a halott városokban, számára elviselhetetlen volt.

A gáztartállyal működő konyha a civilizáció benyomását keltette, de egyikük sem merte feltenni a kérdést, mi lesz egy-két évvel később, mikor nem találnak több gáztartályt?

És az élelmezés? Teorikusan kimeríthetetlen konzerv tartalékuk volt, de néhány év alatt minden hasznavehetetlenné válik. A húsról és a tejről nem beszélve. Nem volt több friss hús! A Nagy Változás után a világ húskészlete megromlott mert nem volt villany. Sajt sem volt, csak hosszúlejáratú tej.

Jövőjük aggodalommal töltötte el és éjszakánként sokszor gondolt rá, nyitott szemét az ablak világosabb négyszögére szegezve. Időnként csendben felkelt és mezítláb az ablak elé állt a csodálatos felhőtlen eget, a megszámlálhatatlan fénylő csillagot nézve.

Senki nem élt rajtuk kívül! Csak ők léteztek! A magány gondolata, hogy ők voltak az egész emberiség, elviselhetetlenné vált. Hiába kínozta szellemét, minden irányba forgatva a kérdést, hogy magyarázatot találjon a történtekre. Csak egy konkrétum volt, hogy mindenki eltűnt rajta és Judithon kívül. Miért? Hogyan? Egyiküknek sem volt válasza erre a kérdésre. Még feltevés sem! Minden hihetetlen volt és váratlanul jött. Pillanatnyilag csak egy céljuk volt: fennmaradni.

7

A víz. Legnagyobb problémájuk a víz volt. Annak ellenére, hogy a világ minden vizét egy bolha ugrásra találták a lábuk elött, nem ihattak tengervizet és még mosakodni sem volt jó. A bőrükre rakódott a só. Mivel nem volt villany, a víz sem folyt a csapokból.

Ivóvíznek pillanatnyilag az üzletekben talált ásványvizet használták. De mosakodni legalább 50 palack kellett és a felét felmelegíteni. Nem bíztak a Naked Yarkon kis folyó vizében. Évekre volt szükség, hogy megtisztuljon.

Heteken keresztül kerestek egy kézi pumpával működő artézi kutat. Végül találtak nem messze, egy kibuc-ház udvarán.

— Nagyon nehéz, talán képtelenség is a szükséges vizet szállítani, volt Carnavon meggyőződése. Nem találtak más megoldást, költözködni kellett. Könyveiket összeszedve elindultak egy másik házba árammal hajtott kocsijukkal.

Carnavon nem értette miért volt kihalt a város. Két óra tűnt el az életéből. Pontosabban, nem tudta mi történt ez idő alatt.

Óráján megnyomta a gombot és egy kellemes érzéki női hang suttogta: 18 óra 44 perc és 10 másodperc.

Korábban, 16 óra negyvenkor a moziban volt. Egy félig üres terem. Ebben biztos volt. A vetítés sápadt fényében az arcokat, a mozdulatlan fejeket látta maga körül.

Majd történt valami. Egyedül találta magát. Fényben úszott a vászon képek nélkül, hatalmas fehér és hangtalan folt a teljesen üres filmszínházban.

Arra emlékezett, hogy volt egy pillanat valami megmagyarázhatatlan bizonytalan érzettel a nézőkkel telitett és a teljesen néptelen terem között. Egy meghatározhatatlan bizonytalanság. A lényeg, hogy valójában két óra különbség volt a kettő között. Hogy mi történt ez idő alatt? Erről semmit nem tudott.

Elképedve nézte a napsütésben fürdő néptelen sugárutat. Az úttesten és a járdákon vezető nélküli összetört gépkocsik. Távolabb kocsi lángolt, de semmi nem mozdult, még a meleg levegő sem.

Es a csend. Csak most, néhány perc után vette észre az elviselhetetlen nyugalmat. Ez a csend még szokatlanabb és meglepőbb volt, mint a nagyvárosi nyüzsgés hiánya.

„Hihetetlen”, motyogta Carnavon és tétován elindult.

A nyitott üzletek üresek voltak, se vevők, sem eladok. Egy pillanatra megtorpant egy kávéház terasza előtt. Az elhagyott asztalokon poharak, üres vagy félig telt csészék.  Elképesztő látvány.

Egy székre vetett skót kabát, egy másikon elhagyott női táska és egy újság. Az esti kiadás első oldalán óriási betűk közölték, hogy több „repülő csészealjat” láttak a város fölött.

Az újságot eldobta és folytatta útját. Hirtelen megállt, mert lépéseket hallott. Majd rájött, hogy életében először saját lépteit hallja kopogni a járdán a valótlannak tűnő halálos csendben, a júliusi napsütésben.

Az igazat mondva nem érezte a magányt. A lombok között rejtőző madarak csipogtak. Tekintete kereste, de nem találta őket és folytatta útját.

A mozgólépcső önműködően megindult. Levitte az elhagyott metróba. Carnavon felismerte a földalatti állomás sajátos szagát, s az élénken kivilágított folyosók a végtelenségbe nyíltak és lépései zaja félelemmel töltötte el.

Semmi nem volt a feketén ásító alagútban: semmi nem mozdult és a csend. Csak a levegő mozgott, láthatatlan gépek kavarták és tartották életben. Az utcák látványa, az elhagyatott, élettelen állomás, megrémítették. Soha nem látott ilyet és félni kezdett. Egyedül volt.

„19 óra 1 perc és 15 másodperc.” A karóra kellemes hangja fékezte a kezdődő pánikot.

„Biztosan megérkezik a segítség”, Carnavont nem lepte meg saját hangját hallani.

A fogalmat, hogy ő volt az egyedüli élőlény a hatalmas városban, lázas tevékenység váltotta fel. Gépe este kilenckor indult, nem késhetett tovább. Szaladt a folyosókon az elhasznált jegyek szőnyegén, megindítva a mozgó járdákat és lépcsőket a napsütötte felszín felé.

Mielőtt kiért, megtorpant egy fali telefonfülke előtt, hogy felhívja a repteret. Egy pillanatig tétovázott, attól félt, hogy a készülék nem működik.

Boldogan hallotta a tonalitást. Végre egy remény, hogy sikerül kapcsolatba lépni az élők világával! Lelki szemeivel látta főnöke irodáját, amíg hallgatta a csengetést és kereste gondolatai között a legfontosabb kérdéseket.

Megállás nélkül csengetett, de a vonal másik végén senki nem válaszolt. Újra a félelem szorongatta. Ott is biztosan lecsapott a rejtélyes betegség.

Carnavon félt, egyre jobban félt a hiábavaló hívást félbeszakítva.

Újra a sugárúton, némi tétovázás után bement egy rádió szaküzletbe. A küszöböt átlépve meglepődött, mert a halotti csendet lágy zene váltotta fel. A televíziós képernyők egymás után feléledtek, de semmi képet nem látott.

„ Ez képtelenség” suttogta, „valóban képtelenség”, folytatta a keresést egy rádión a hangot a maximumra erősítve. Fütyülés és recsegés, a csillagok zenéje sértette fülét. Lázasan keresgélt a különböző hullámhosszokon, de London és Moszkva és a megszámlálhatatlan többi adó néma maradt. Egyetlen értelmes emberi szó vagy zene. Semmi más csak a világűr üvöltése és a magány.

Carnavon úgy sírt, mint egy eltévedt gyermek. Reménytelenül keresgélt a rádión tudva jól, hogy semmi más nem volt az éterben csak a csillagok érthetetlen zenéje.

Lassan eltűnt a nap a tetők mögött és Carnavon eltévedt. Mióta kijött a moziból az utcákon szaladgált és semmire nem figyelt, mert nem volt mire figyelni.

A város halott volt. Semmi nem mozdult. Senki a járdákon, semmi az úttesten az összetört vagy parkoló gépkocsikon kívül, nem volt egyetlen lény, egy ruhafoszlány jelezve az eltűnt emberek létezését. Nem vette észre a mögötte abban a reményben loholó néhány kutyát sem, hogy talán örökbe fogadja őket.

Nem voltak rendezett gondolatai. Kétségbeesetten keresett egy választ, de hamar rájött, hogy nincs. Valószínűleg soha nem lesz, és az emberiség eltűnése egy meleg júliusi délutánon örök titok marad. Mint ahogy Carnavon és kortársai valójában semmit nem tudtak a dinoszauruszok hirtelen eltűnéséről, az emberiség megsemmisülését egy titokzatos jövő fátyla burkolta be.

Mindent abbahagyott és nem kérdezte többé, hogy miért és hogyan a hihetetlen változás. Már azt sem kérdezte, hogy miért ő maradt életben? Időnként szerette volna ismerni a történtek okozóját pedig világos volt, hogy kérdéseire soha nem talál választ.

Carnavon nézte anélkül, hogy látná a jelzőlámpákat a néptelen útkereszteződéseknél. A mozdulatlanságra ítélt gépkocsik mintha egy elvarázsolt hercegre várnának, hogy életre keljenek. Minden örökké mozdulatlan volt csak a jelzőlámpák folytatták még színes táncukat a mély csendben.

Öntudatlan léptei utcája közelébe vezették.

Felocsúdva újra nézte a mozdulatlan világot maga körül. Lassan eltűnt a meglepetés okozta letargia.

A sugárút másik oldalán egy épületből fekete füst gomolygott. Valahol a ház mélyében lappangott a tűz és hirtelen rájött, hogy a világnak vége volt. Fékezhetetlen tüzek pusztítják a városokat és a megmaradt romokat a századok emésztik majd fel, az eső, a napsütés, a szél, az idő, a föld könyörtelen ellenségei.

Nem volt mit tenni. Soha nem hallja többé a tűzoltók szirénáját, csak nézte a növekvő tűzvészt a lenyugvó nap vöröslő fényében.

Első magányos estélyén nem akart kint maradni, így sietett haza mielőtt az éj végleg elnyelte az utcákat.

Otthona erkélyén eszébe villant, hogy az utolsó háború vége óta soha nem látta a várost így sötétbe borulva. Senki nem kapcsolta be az utcavilágítást, és az ablakok vakok maradtak. A világváros különböző pontjain felgyúlt tűz volt az egyetlen vöröses fény. Halotta a közeli tüzek ropogását.

A mindenség érzéketlenül nézte a civilizáció haláltusáját. Carnavon a csillagokat nézte. Csodálta őket, mint elődjei. Az volt a megérzése, hogy a szerencsétlenség a csillagokból jött. Hogy miért, erre nem talált magyarázatott.

„Mit érdekel mindez”, motyogta és visszament a fényesen kivilágított szobába. Nála és a negyedben volt még villany, nem tudni, hogy mennyi ideig. Nem vesztegette az időt, terveket szőve vacsorát készített.

Nem volt választás. Az elítélt városból menekülni kellett. Az égvilágon semmi nem kötötte — az emlékein kivül. Az életben maradáshoz más embereket találni indulásra kényszerítette.

Carnavon egy kis táskába gyömöszölt néhány nélkülözhetetlen holmit. Minden pénzét az asztalon hagyta, nem volt rá szüksége. A készülődést épp befejezte mikor a lámpa elaludt. A villany eltűnése, ami az élet forrása volt jelezte a civilizáció elkerülhetetlen végét.

„Mintha Isten hagyna el bennünket”, suttogta magának Carnavon. Újra fennhangon beszélt. Annyira nyomasztó volt a csend, hogy hangja magányát enyhítette.

Szokása szerint bezárta az ajtót, majd rájött, hogy mennyire felesleges és újra kinyitotta. Senki nem volt megtámadni vagy lopni. Egyedül volt, reménytelenül egyedül.

Nyitott szemmel feküdt az ágyon. Néhány pillanatig nem értette miért nem hallani a megszokott zajokat, a város megállás nélküli forrongását. De a valóság tudata hamar visszajött és fájó szívvel felkelt. Tudta jól, hogy utolsó óráit éli itt. Nem alszik többé a szobájában.

Az elhagyott gyárakból indult tüzek éjszaka elhatalmasodtak és egész városnegyedek égtek.

Nehéz, sötét füstfelhő takarta a napot és a tűz ropogása tisztán hallható volt a halálos csendben.

Nem veszíthetett több időt. Azonnal indulni kellett. Kocsit választott a garázsban s mivel kulcsa nem volt az indításhoz a drótokon babrált.

Összetört autók tömítették a reptér felé vezető utat s egy végtelen akadályverseny volt a néhány kilométer.

Néhány óra alatt megszokta a néptelen utcák, az üres házak, a mozdulatlanság látványát. Talált egy véletlenül szabadon maradt útszakaszt és jól haladt mikor majd felszaladt a járdára egy árnyékot látva maga fölött.

Szíve rémülten vert a mellkasában meglátva az újságokban annyiszor leirt hatalmas gépet. Egy repülő csészealj! Óriási mozdulatlan árnyék a házak felett, s olyan fenyegetőnek tűnt. Mintha egy átlátszó fényes remegő köd takarná, nézte Carnavon az ablakon keresztül a csillogó fekete gépet.

Félt. Fogalma sem volt miért maradt felette mozdulatlan, és az érzése az volt, hogy a gép utasai tüntették el az emberiséget.

Miközben nézte, a csészealj színe megváltozott. Az alsó rész vörös lett mintha láthatatlan tüzek melegítenék. Tudta, jól, hogy észrevették és félt megindulni. De még jobban félt egyedül, védtelenül az ismeretlennel szemben. Leírhatatlan pániktól hajtva gondolkodás nélkül kiugrott a kocsiból és rohant a legközelebbi ház felé. A kapu alatt biztonságban érezte magát.

Néhány percig remegve várakozott a lépcsőházban majd az első emeletre ment. Hiába próbálta az ajtókat kinyitni. Csak az egyik felsőbb emeleten talált egy nyitott lakást.

Egyenesen az utcára néző ablakhoz ment nem törődve a berendezéssel és a függöny mögé rejtőzve kutatta az eget. Ott volt kihívóan, mozdulatlan az űrhajó, de színe megváltozott. Újra fekete, átlátszó ködbe burkolódzott.

Egy váratlan tik-tak terelte el figyelmét a csendben. Tekintete egy Big-Ben utánzatos inga-órára esett, az élet zaja, egy az értelmét elveszített lakásban.

Az inga mozgása elbűvölte Carnavont. Mióta egyedül volt, most érezte életében először az idő múlását. Miközben a civilizáció körülötte összeomlott, az idő elveszítette a valóság értelmét. Időnként csak azért hallgatta óráját, hogy emberi hangot halljon és enyhítse egyre súlyosabb magányát.

Képtelen volt figyelmét elfordítani az inga egyhangú hintájától. Úgy tűnt mintha kikapcsolódott volna a valóságból s mikor újra az ablakhoz fordult, az űrhajó, a csészealj eltűnt.

Ideges volt. Menni akart, véglegesen elhagyni ezeket a halott köveket. Folytatta útját a reptér felé ahol az emberek hiánya még feltűnőbb volt, mint a városban.

A hatalmas üres termek, a mozdulatlan mozgó járdák és lépcsők, az újságok a bódéban, ahol senki nem vásárolt többé semmit, az utas felvevő pultok körül az elhagyott csomagok tömege a mérlegen, az eltűnt világ emlékei életében először jelezték az értékek hiábavalóságát.

Minden mozdulatlanságba dermedt, mert nem volt villany. Felment a főnök irodájába. Asztalán megtalálta repülőútja tervét egy nyitott cigarettás doboz mellett. Minden megdermedt az események pillanatában. Az volt a különös érzése, hogy egyik pillanatról a másikra valaki belép és cigarettára gyújt, hogy a telefon csengeni kezd és a fax kattogva kihány egy csomó papírt.

Semmi nem mozdult.

Carnavon gépkocsin vizsgálta a kifutópályákat. Kettő hasznavehetetlen volt lezuhant és eléget gépek csontvázaival zsúfolva. A katasztrófa pillanatában le vagy felszállni készültek. A beszállóhelyeken több gép várta az engedélyt az induláshoz.

Egymás után alaposan ellenőrizte őket. Azon kívül, hogy senki nem volt a gépekben, minden szabályosnak tűnt. Akármelyik tengerentúli járat jó volt, de Carnapon dolgát nem siette el. A hangárokban és raktárokban hosszan keresett sikertelenül egy a hadseregben használt eszközt, egy bioszignált. Végül is rájött, hogy a város északi részén, a katonai bázison ezt könnyebben megtalálja.

Egy pillanatig sem gondolt arra, hogy gépkocsin menjen a városon keresztül, mert szembe találta magát a rendőrség helikopterével.

Feje felett a rotor zaja fülének kellemes volt. Carnavon nézte az alatta elterülő várost. Északon a sok üzem fölött fekete füst gomolygott. Több helyen előnyomult a tűz s csak romok és házak csontváza maradt mögötte. Szerencsére megkímélte a hivatalos épületek nagy részét. De sehol semmi életjelt nem talált!

A folyón a céltalanul sodródó hajók a rakpartba vagy a hídpillérekbe ütközve dermedtek meg. Az autópályán nem volt más csak összetört gépkocsi. A közlekedés megállíthatatlan folyama végleg kiszáradt.

A katonai reptéren hasonló pusztulás képe várta. A pályákon összetört gépek, elhagyott gépkocsik, de semmi nem lepte meg. Az újdonság megszokottá vált.

Amikor végre megtalálta a szükséges műszert, a nap már eltűnt az antennákkal tűzdelt épületek mögött.

Visszafelé menet, a kékes-szürke ködbe és füstbe borult város még titokzatosabbnak tűnt.

Késő volt már mikor leszállt reflektora fényburájában. Soha senkinek nem volt alkalma a repülőteret ilyen félhomályban látni. Zseblámpa fénye vezette a szállodához, hogy egy valódi ágyban töltse az éjszakát.

Az egymás után nyitott ajtók mögött mindig megtalálta az utolsó vendég nyomát. Egy üres szobát keresett.

A lemenő hold és a csillagok fénye félhomályba burkolták a szobát. Pihenés közben gondolatai csapongtak. Az éj neszei megnyugtatták. A bútorok suttogása, az épület recsegése, egy vándorló buborék a csövekben, a falak éjjeli lehűlése, annyi minden, ami normális körülmények között lényegtelen volt, most az élet szükséges megnyilvánulásának tűnt.

Soha egyetlen ember nem élt át hasonló kalandot. Néhány barlangkutató megpróbált néhány hetet a mélyben tölteni egyedül, de az más volt. Elviselték az egyedüllétet, mert tudatuk volt a külvilágról. Telefonáltak, hallgatták a rádiót, előny, amit Carnavon végleg elveszített.

Úgy aludt el, hogy nem vette észre a színes fényeket kószálni a reptér felett.

Könnyű volt a bioszignál felszerelése az indulásra várakozó hatalmas gépre. A második pilóta helyét használta fel. Majd konzerveket és italokat tárolt. Könyveket is keresett, mert az újságok és képeslapok muzeális darabbá váltak. Néhány fegyvert is összeszedett a vám és a rendőrség irodáiban. Végül nem maradt más, mint lecsatolni az alagutat, amit az utasok használtak a beszállásra. Majd egy kézi lépcsővel sokáig kínlódva felmenni a gépre.

Nem volt könnyű elindulni egyedül, időjárásjelzés, másodpilóta és a szokásos technikai segítség hiányában, de nem volt más választás. Elhagyta az országot, a várost a visszatérés reménye nélkül.

Könnyen felszállt, a kifutópálya, az épületek eltűntek mögötte. Egy búcsúkör után még egyszer elrepült a néptelen hatalmas város fölött. Úgy nézte, hogy csökkentek a tüzek és a benyomása az volt, hogy nem semmisül meg teljesen.

Az óceánnak hátat fordítva kelet felé repült. Egyre magasabbra ment s az utazási sebességet elérve bekapcsolta az robotpilótát, így időnként volt ideje a felhőket és az elhagyott földet nézni.

A bioszignál néma maradt. Nem lepte meg annak ellenére, hogy élt benne a remény, hogy nem ő volt az egyedüli élőlény. Európa sűrűn lakott részeit repülte át.

Nem volt könnyű a tájékozódás. Sok időt és több száz kilométert veszített, amíg sikerült megtalálni, hol van? Kiválasztotta az utat, helyesbítette az irányt és várta, hogy életjelt talál.

Olaszország is lassan eltűnt mögötte a lenyugvó napfényben fürdő földközi tenger hullámaiban. Mielőtt elhagyta Európát, sikerült Athénban leszállnia.

Az éjjeli pihenés után a délelőtt nehéz volt feltölteni a tartályokat Athénben, majd kikerült egy vihart kis-Ázsia felett. A felhők betakarták Anatóliát. Kénytelen volt délnyugatra fordulni.

Negyedórával később újra a földközi tenger fölött repült déli irányba.  Elhagyta Libanont és Izrael légiterébe lépett. Mikor a bioszignál ciripelni kezdett, Carnavon nem hitt a fülének. Meglepetésében alig értette, hogy a jel erősödik. A hangja attól függött, hogy közeledett vagy eltávolodott a céltól.  Izgalmában kénytelen volt felvenni az oxigén álarcot, mert félt, hogy elájul. Már eltávolodott.

Majd alacsonyan többször átrepült a vidék fölött, hogy könnyebben meghatározza, ahol az élőlények voltak. Haifa közelében volt.

Gépét bezárta a reptéren és egy hangár előtt talált kis teherkocsin szállította holmijait és a fegyvert.

Nagyon halk volt a bioszignál. Az irány ismeretében, Carnavon tétovázás nélkül elindult az úton célja felé. Fogalma sem volt hány embert talál majd a faluban, a bioszignál nem tett különbséget egy vagy több élőlény között. Semmire nem gondolt, semmit nem képzelt, érkezése óta képtelen volt gondolkozni. Csak embereket akart találni, megszabadulni a magánytól és félt a jövőtől. A kocsi elhagyta az aszfaltot és földes útra tért. A jel egyre erősebbé vált. Néhány percre megállt.

Nem hallotta a madarakat. Bogárzümmögésen kívül semmi. A benyomás még tragikusabb volt, mint a városban. Azelőtt az eltűnt madarak adtak életet a vidéknek.

Valójában a környék nem volt olyan kihalt, mint elképzelte. Háziállatok, tyúkok és kacsák élelmet keresgéltek. A kutyák bizalmatlankodva nézték a zörgő teherautót.

Időnként megtorpant, hogy a bioszignált ellenőrizze, mert többször eltévedt. Végül is elérte célját.

Hunyorgott az erős napfényben. Tétova léptekkel, üres kézzel közeledett a ház bejáratában félig eltakart mozdulatlan alak felé.

Bizonytalanul megállt. E pillanatban az árnyék életre kelt és kiáltva szaladt feléje.

A nő magához ölelte. Ismeretlen nyelven gyorsan beszélt, de ez nem zavarta Carnavont. Minden idegszálával hallgatta egy emberi hang színeit.

— Boldog vagyok, hogy hallhatom.

Rajta volt a sor beszélni és kellemesen meglepődött mikor az asszony, ha nehézkesen is, a szavakat keresgélve angolul válaszolt.

• Mondja, kérem, mi történt, honnan jön és kicsoda?

— A nevem Carnavon és pilóta vagyok. Egész Európát átrepültem, embereket kerestem. Hogy hívják, mi a neve?

Judit gömbölyű arcát rövidre vágott fekete haj keretezte, kicsit telt teste és napsütötte bőre volt.

• Majd megbolondultam mikor észrevettem, hogy mindenki eltűnt. A férjem...
• Férjnél volt?

— Igen, volt egy fiam is. Egy kisgyerek. Judit a karjába kapaszkodott és együtt mentek a házba.

„Együtt élt a család, s most nincs senki! Magyarázza meg, könyörgöm!

Egymással szemben ültek a félhomályban és néhány napja ez volt az első alkalom, hogy Carnavon jól érezte magát. Evett és jóllakott.

— Nem tudom. Képtelen vagyok megmagyarázni. Már elmeséltem, hogy mi történt a filmszínházban. Ezzel meg kell elégednie Judit, pontosan annyit tud, mint én.

— Soha nem ismerjük meg az igazságot?

— Attól félek, hogy soha. Rövid tétovázás után kérdezte.

— Izraelita?

— Igen. Maga antiszemita?

Carnavon majdnem elnevette magát.

— Semmi jelentősége nincs már ezeknek a dolgoknak, Judit. A szavak elveszítették értéküket és jelentőségüket. Érti ezt?  A politikai eszméknek, rendszereknek, a tegnap még olyan fontos eseményeknek — s egy kis asztalkán felhalmozott újságokra mutatott, — semmi értelmük nincs ma már.

— Azt hiszem, hogy igaza van. Es most? Mi lesz belőlünk? A nő kutatva, lesütött szemű arcába nézett.

— Fogalmam sincs.

Hosszú csend ült közéjük. De az volt az igazság, hogy Carnavon nem tudott semmit csak azt, hogy fáradhatatlanul repülni akart, hogy megtalálja a véletlenül életben maradottakat.

— Gondolom, hogy elindulunk egy szép napon. Megtalálni az élőket. Ez az egyetlen lehetőségünk.

— És mi ketten?

— Mit, mi ketten?

— Maga és én. Úgy néz ki egyelőre, hogy mi vagyunk az utolsó emberi lények.

— Ez igaz. Carnavon hosszan nézte az asszonyt és tekintetét zavartan elfordította.

— Egy kellemetlen vallomást kell tennem Judit.

— Mondja csak. A nagy fekete szemek némán és mozdulatlanul nézték.

Nehezen formálta a szavakat. Carnavon erőszakot véve magán, átlépte az igazság küszöbét.

— Különleges erkölcsöm van Judit! Sok türelemre van szükség ahhoz, hogy... Értse meg, nem szeretem a nőket.

                                                           *

Egy jeeppel váltotta fel a kis teherautót és így néztek körül a környéken. Egyszer elmentek a reptérig is, hogy megmutassa a gépét. Carnavon megismerkedett a néptelen országgal hallgatva Judit magyarázatait. Egy szép napon mikor nézte a hegyek fölött manőverező repülő csészealjat, ezt a titokzatos gépet, amitől nem félt már, egyszerre mindent megértett.

— Judit, érti azt, hogy a civilizációnknak vége van? Hogy lassan visszaesünk a régi barbarizmusba? És ha lesznek gyerekeink, amiben reménykedem, úgy, mint a többi életben maradtnak, amit feltételezek, nem ismerik majd a kultúránkat!

„Egész életem során találok majd gépeket, de egy szép napon nem lesz több, mert képtelen vagyok egy motort megjavítani. Nem létező csodálatos találmányok vannak körülöttünk, mint a rádió, TV, a telefon és annyi minden más. Egy napon egy fogat kell majd húzni fogász nélkül! És a szülés? Egy ma már haszontalan technika kísértete között — mert a kórházak léteznek még, — kénytelen leszek magát segíteni, mert nincs több orvos.

„Lesz még konzerv éveken keresztül, de később, majd nem lesz mit enni. A földet kell, műveljük, mint őseink. Végeredményben semmit nem ismerünk és elveszettek vagyunk a kollektivitás nélkül.

„Mit tud csinálni?  Óvodát vezetni? De nincs több kisgyerek és semmire nem jók ismeretei. Mit tudok én? Pilóta vagyok. Haszontalan ismeret. Érti ezt Judit? A világ minden tudománya, a könyvtárak, laboratóriumok, üzemek a mi és utódaink rendelkezésére állnak, és képtelenek lesznek olvasni, mert arra a színvonalra estek vissza, ahol mi voltunk századokkal ezelőtt. Új írást kell találni, új kultúrát, új civilizációt. Újra hódítani a földet, mert elfelejtettük, hogy gömbölyű. Különben is mindent elfelejtünk majd, s csak legendák maradnak.

Egyre gyorsabban és hangosabban beszélt növekvő idegesség áldozataként. Nem vette észre, hogy Judit rémült szemekkel öklét szájára szorítva nézi.

— Ne haragudjon Carnavon. Ne féljen, és ne mozduljon, kérem... Maga lebeg!

Nem értette, hogy mit akart mondani, mert másutt voltak gondolatai, de önkénytelenül is ránézett, meglepve felkiáltott és a földre esett vagy ötven centi magasságból. Egy pillanatig bizonytalanul ingadozott, majd szóhoz jutott a meglepetés után.

— Lebegő állapotban voltam, kiáltott fel. Felfüggesztve a levegőben!

— Tudom, mert láttam, válaszolt a nő.

— Nem értem, semmit nem értek!

— Én sem értem Carnavon, nyugodjon meg! Mire gondolt?

— Hogy mire? Valóban jópofa. Arra, amiről beszéltem. Semmi másra. Talán...

Körülnézett és keresgélt maga körül.

— Talán, ismételte az asszony.

— Azt hiszem, hogy beszéd közben nagy erőfeszítésben voltam, hogy átlássam az egész kérdést. Fizikai és pszichikai erőfeszítés, de nem gondoltam erre...

Gondolatai gyorsabban vágtattak, mint a szavak.

„Meg kell próbálni Judit. De nem akarok újra lebegni, attól félek, hogy leesek. Könnyen baleset történhet. Nézzük csak, egy pillanatig tétovázott.

„Nézze azt a kerek követ a bokor mellett, s egy fejnagyságú kőre mutatott.

„Azt akarom, hogy elhagyja a helyét!

És a kő felemelkedett óhajának engedelmeskedve.

Képes volt mozgatni a tárgyakat! Judit előtt órákon keresztül játszott fadarabokat vagy köveket emelve. A tárgyak lassan vagy gyorsan mozogtak kívánságának megfelelően. Majd saját magán kísérletezett. Felemelkedett néhány centimétert, majd leszállt a földre. Bátorságot kapva egyre feljebb emelkedett. Kiáltott örömében és csak akkor hagyta abba a gyakorlatot, amikor berekedt.

— Magán van a sor Judit.

— Rajtam? Én nem tudok...

— De igen, maga is tud ugyanúgy, mint én!

Igaza volt. Az asszony is képes volt lebegni és mozogni a levegőben kívánsága szerint.

                                                            *

— Mit gondol?

Egymást nézve a késő esti órák árnyékában ültek a kertben.

— Semmit. Valószínűleg soha nem tudjuk majd, hogy mi történt és miért. Gondolom, hogy az események alkalmával valami a fejünkben megváltozott.

Carnavon a fák fölött felgyulladó csillagokat nézte. Nem értette, ami velük történt, és a jövőt sem ismerte. Pillanatnyilag mindketten fáradtak voltak. Lázas gondolataik eltévedtek a válasz nélküli kérdések között. Észre sem vették a csillogó korongot az égen, egy villám és eltűnt az éjben.

— Szomjas vagyok, mondta a férfi.

                                                             *

A gépparancsnok elküldte üzenetét.

„Kozmikus ügyelet a Galaxis vezérkarának. Az Örökkévalóság operáció első napja megkezdődött. A megmaradt lények megalapították az asztromentális civilizációt. Ajánlom az ellenőrzés folyatását a galaktikus ciklus végéig.”

Az üzenet, a gondolat felgyorsítva ment, majd elindult egy távoli galaxisba, ahol más feladatok várták.

.

                                                             *

Ki vagyok én?

Honnan jövök?

Semmit nem tudok.

Nem tudom honnan és mióta…mióta? Egy örökkévalóság. Nem volt semmi csak én.  A mindenség. Egyedül. Minden üres. Mozdulatlan. Az örökkévalóság. Csak a gondolat. Mindenre gondolni a magányban. Mindenre, ami lehet, végtelen lehetőségek. Mert időm volt. Időm van. A végtelen mögöttem és a végtelen előttem. A mozdulatlan semmi. Az abszolút mozdulatlanság. Én saját magammal és semmi emlékem nincs. Az álom…

Hirtelen elegem volt.

Emlékezem rá mintha tegnap történt volna. Gondolataim folyamán és milliárd évek kavargásában volt egy villám. Egy idea. Valósitani valamit!

Képes vagyok rá?

Megvalósítani valamit a semmiből?

Önmagam?

Én vagyok Minden, a Mindenség. Én vagyok az álom, de a mozdulatlan semmiben a gondolataim folyama végtelen mozdulatlanság volt. Egy örökös jeges hullám.

Ez volt a magány.

Csinálnom kellett valamit, alkotni valamit, hogy megtudjam, ki vagyok én? Honnan jövök? Hová megyek? Ez az, hová megyek? Hogyan lehet ezt csinálni? Alkotni hogyan? Semmi nincs, senki nem tudja megmagyarázni nekem, hogyan lehet alkotni?

Egyedül vagyok a gondolataimmal.

Gondolkoztam és váratlanul éreztem magamban egy kis meleget. Egy tűz volt, elképzelhetetlen tűz és tudtam, megértettem hirtelen, hogy szültem. Megszültem a Mindenséget. A valóságot.

Ez volt a tér-idő.

Ebben a pokolban találtam az újat, a létezés vibrációját, az életet.

Hallgattam és kerestem magamban és találtam végre egy pontot, majd egy másikat, majd néhány pillanatig számtalan mozdulatlan pontot. Hirtelen növekedni kezdtek, egyre gyorsabban, és én boldog voltam! Ez volt örökkévalóságom első alkalma érezni a boldogságot.

Én alkottam mindent és bennem léteztek akaratomtól függetlenül.

Nem dermedtem többé örökös mozdulatlanságban. Éreztem az idő múlását. Belső csendem átváltozott és gyerekes csevegést hallottam.

A galaxisoknak mély hangja volt. Az öregedő csillagok motyogtak, amíg a fiatalok a létezés kezdetén gyerek hangon csevegtek.

Értettem őket! Bennem voltak és én bennük voltam. Éreztem örökkévalóságom bennük, mikor még fiatalok voltak.

Bolond… bolond vagyok…

                                                  xxx

.

Shannen két hónappal karácsony előtt kezdte levelét írni a Télapónak. És az ünnepek előtt naponta érkeztek a leveles ládába színes katalógusok a játékvilág csodáit ajánlva.
A választás nehéz volt. Ezek az élethű babák! Minden alkalomra voltak ruháik, a pólyákról és háztartási készletekről nem is beszélve! És az elektronikus játékok! Végül, tíz nappal karácsony előtt levele elkészült végleges formájában. Persze, voltak benne hibák, áthúzás és javítás, ami nem volt meglepő egy hétéves kislánytól, de azért rendesen lemásolta a kiválasztott játékok nevét. A levelet szépen összehajtva borítékba tette és nagy betűkkel ráírta a címet: TÉLAPÓ AZ ÉGBEN.
– Anyu – hívta Shannen anyukáját. – Itt a Télapónak írt levelem. Ugye feladod a postán, Anyu?
– Persze kis angyalom – válaszolt anyja, egy szép szőke asszony. – Ígérem, hogy ma délután elküldöm.
Másnap délután Shannen sírva jött haza az iskolából.
– Mi történt kicsim – kérdezte anyja riadtan, és a kislány sírdogálva magyarázta.
– Robert! Hazudik Robert, hazudik! Elmondtam, hogy levelet írtam a Télapónak és Robert kinevetett, azt mondta, hogy buta vagyok. Képzeld, Anya! Szerinte nincs Télapó, nem létezik. És amikor magyaráztam, hogy a múlt évben láttam amikor hozzánk érkezett, azt mondta, hogy Apuka volt a Télapó, hogy az apukák öltöznek Télapónak.
– Nyugodj meg kicsim, nyugodj meg – próbálta vigasztalni az anyja. – Ez nem igaz, persze.
És este, amikor a szülők egyedül voltak, sokáig beszélgettek. A férje megígérte, hogy beszél majd a kislánnyal, és elmeséli neki a Télapó legendáját.

                                                                      *

– Láttad?
– Mit?
A Felmérő és elválaszthatatlan társa az Álmodó, több milliárd éve utaztak a mindenségben a galaxisokon keresztül, a csillagok között keresgélve. Nem messze a Földtől, a Szaturnusz szomszédságában voltak. A naprendszer Felmérő széttárt lábai között volt, és előrehajolva egy pontra mutatott.
Álmodó egy halkan síró kislányt látott az ágyában, és felébredt kíváncsisággal, tétovázás nélkül osont a fejébe.
– Miért sír? – kérdezte Felmérő.
– A nem létező Télapót várja – ráncolta homlokát Álmodó.
– Biztos vagy benne? – mosolygott társa.
– Igen. – Álmodó lassan elhagyja a gyermek szellemét és újra elfoglalja helyét útitársa mellett.
„Álmokra és csodákra van szükségük.”
– Akkor holnap este…
– Inkább éjjel.
– Jó, akkor éjjel – és hosszan nézik a kislányt.

                                                                      *

Az apának nem volt bátorsága felfedni Télapó titkát.
– Jövőre, amikor idősebb lesz. Várjunk még egy kicsit, maradjon ártatlan, ha lehet, magyarázta a feleségének.
– Igazad van talán – volt az asszony válasza. – De most a bátyád lesz a Télapó. Ha nem vagy jelen az ajándék kiosztásakor, azt hiszi, hogy becsaptuk.

                                                                      *

Karácsonyi éj.
Shannen ágyában magához öleli bizalmas barátját, az elnyűtt kis pelusnyuszit.
A fenyőerdőben rejtőzködő, csendbe burkolózó kis faluban csak néhány ablakból szűrődött ki lámpafény, miközben az égen szikráztak a csillagok. S amikor a templom harangja a hívőket hívta az éjféli misére és mindenki elindult, különös tünemény játszódott az égen.
A Pic du Midi és a Meudoni csillagvizsgálók ebben az évszakban szokatlan csillaghullást regisztráltak.
– Nézzétek, ez varázslatos! – kiáltott valaki az égre nézve.
Miriád szentjánosbogárként hulló csillagot láttak az égen, minden irányból jöttek, hogy eltűnjenek valahol távol a fák fölött. És hirtelen egy fényszarvasok húzta szánkó siklott az égen.
Hangtalan közeledett a házak fölé, és mindenki látta a gyeplőt tartó nagy sziluettet.
Shannon szobájában fénybe burkolt, pirosba öltözött lény jelent meg. Nagy hasa volt, és fehér szakálla ellenére is, Shannon látta mosolyát.
Valóban nem hasonlított a papájára. Sokkal nagyobb volt és végtelen energia áradt belőle.
Ismeretlen földekről, távoli galaxisokból származó játékokat tett a fa alá, majd az ágyhoz lépet és kezét a fejére tette. Megmagyarázhatatlan érzés töltette el a kislányt. A szobát Télapó világította meg, és kint a falu arany fényben fürdött, amíg a szánkó és a szarvasok várták visszatértét.
Úgy ment el mint ahogyan jött. Miriád csillogó csillag sziporkázott nyomában mielőtt eltűnt az ég mozdulatlan csillagai között.
– Anyu, láttam a Télapót! – és Shannen megdöbbent anyjához simult.
„Valóban létezik! Robert tévedett…!
Ezen emlékezetes éjfél óta soha senki nem kételkedett többé Télapó létezésében.

                                                                 *  *  *

A szombámban az ablak elött állok és az eget nézem. Egy fehér vonalat húzó picike repülőgépet látok a végtelenségben. Vagy száz utas ül ott fent a gépben és én itt vagyok egyedül. A távolság. Ha ott lehetnék én is. Egy pillanat alatt. Egy álom. Egyszer talán. Egy szép napon talán képesek leszünk rá. Elképzelem, hogy évezredekkel korábban Athénban vagy Memphisben élve nézem az eget és látom a repülő madarakat, és én arról álmodom, hogy repülök, mint a madarak. Ez lehetetlen. És ma egyik országból a másikba repülünk és arról álmodunk, hogy a csillagokba megyünk. Egy szép napon talán. Száz vagy ezer év múlva képesek leszünk egy pillanat alatt a gépen ülni, ha erre vágyom a szobám ablakában nézve az eget, ahol egy repülőgép húz egy fehér csíkot.

 Elmenetele óta semmi nem változott a szobában.

Úgy mondta mindig, hogy elment, fenntartva azt a lehetőséget, hogy még visszajön. Senki nem mert ellentmondani, csak lopva figyelték.

Élete folytatódott, mintha mi sem történt volna. Reggelenként érzéketlen arccal nézte postáját, mintha egy nyaralásból küldött képeslapot várna. A szobáját elkerülte, de ha mégis elment az ajtó előtt egy pillanatra megtorpant, a kilincset nézte, majd folytatta útját.

Egy vasárnap délután mintha mágnes húzná, átlépte a szoba küszöbét és megcsapta asszonya parfümjének illata. Lecsukta szemét. Az alig érezhető illaton keresztül, érezte jelenlétét. Körülötte volt.

A félig leengedett redőnyön keresztül beszivárgott a napfény szeletekre vágva a homályt és látta a léptei nyomán felkavart porszemcséket gomolyogni a fénysávokban.

Körülnézett s mintha észlelné utolsó mozdulatait. A vetetlen ágyban a lepedők megőrizték teste formáját. Szokása szerint asszonya kitakaródzott s a paplan a szőnyegre csúszott. A párnán látható volt a feje nyoma és ott hevert a csomóba gyúrt, átlátszó hálóing. Az éjjeli szekrényen a ketyegő ébresztő ette az időt, mintha semmi nem történt volna. A papír zsebkendőn rúzs pirosa.

A kis íróasztalon néhány futtában odavetett szó egy tömbről szakított papíron.

A számítógép képernyője élettelen, vak szemével nézte a napfény szeleteket a félhomályban.

Reggeli köntösét hanyagul egy szék támlájára dobta, amíg egy papucs az ágy előtti szőnyegen, a másik távolabb, a nyitott szekrény előtt azt a benyomást keltették, hogy még jelen van. Lelki szemeivel látta amint idegesen ledobja papucsát mielőtt a szekrényhez libben lábujjhegyen, mint egy balerina.

Ruháiból testének csodálatos illata áradt a nyitott szekrényajtón keresztül. Érezte nőiességét, ahogy tétovázó ujjai cirógatták a könnyű női holmikat.

Megérezte jelenlétét.  A hónapok óta bezárt szoba levegője friss volt, feromonja, és egy megmagyarázhatatlan légkor életet adott a bútoroknak, mindennek.

Szívdobogása volt.

— Hol vagy?

Önmagának mormolt és az volt a benyomása, hogy asszonya kedves hangját hallja.

A szétdúlt ágyhoz lépett. Úgy érezte, hogy a részegítő illat erősebb lett, mint amikor testéhez ért és simogatta. Térdre esett a hideg ágy előtt és arcát a hajszálvékony ingbe temette.

Ebben a pillanatban a szíve megszűnt dobogni.

Másnap reggel a takarítónő így találta, s a nyomozók a nyitott ajtó ellenére is, érezték még a parfüm illatát.

                                                               *

Húszéves korában úgy siklott a hullámokon, mint egy balett-táncos. Valódi nevét senki nem ismerte, de az újságírók Surfing Jacknak keresztelték.
Mikor a tél nyárrá változott, megjelent a tengerparton. Seignosse, Hossegor, Labenne vagy Ondres tengerpartját Biscarostól Biarritzig a széltől és az óceán hullámtöréseitől függően látogatta.
A nyaralók felismerték a szörfölők között – nem a víztől és naptól szőkére fakult hosszú haja, vagy barna bőre és izmai miatt, hiszen százával láttak lebarnult fiatalokat –, hanem mert összeforrt a deszkájával. Széttárt karjaival, könnyedén előrehajoló, egyensúlyát kereső törzse félig guggoló helyzetben lovagolta a hullámzó óceánt, s csak akkor merült el mikor a habok elhaltak a homokon.
Csak a tengerről álmodott Surfing Jack. A versenyek hidegen hagyták. Nem akart érmeket és címeket, sem dicsőséget és világhírt. Nem volt ideje a csodálóihoz, s nem vágyott másra, mint a hullámokra. Táncolni rajtuk.
Átsiklott Santa Monica egymást követő végtelen hullámtörésein, vagy a félelmetes Hawaii vizeken. Akkor volt végtelenül boldog, amikor hadnagyságú alagútban siklott, amivel csak a legnagyobbak merészeltek szembenézni. Egy hullám, amit „Jawnak” hívtak. Kevés alkalma volt ilyen találkozásra.
– Képzeljetek egy 15 méter magas hullámtörést – magyarázta lelkesen barátainak egy asztal körül, és itta gyümölcslevét.
– Ez egy szamárság Jack! – Egyik szörfös barátja úgy találta, hogy túlzott. – Senki nem látott még húsz méteres hullámokat a part közelében! Arról nem beszélve, hogy képtelenség kijönni ebből a tajtékzó vízből, mert az összeomlás pillanatában a víz súlya halálos!
Pedig erről álmodott. Szilárd meggyőződése volt, hogy képes legyőzni minden nehézséget. Este, szemeit lecsukva, csodálatos hullámokat látott, a leírhatatlan zaj magába ölelte és érezte a sós cseppeket ajkain. Amíg egy szép napon…
Szerda volt. Labenne strandján az ég kivételesen tiszta volt. Körülötte a napfény, sirályok kiáltozása és a tenger morajlása.
Kora reggel kevesen voltak. Nyaralók még nem feküdtek a homokon, az üres parton csak néhány halászt és szörföst látott.
A szélcsend majdnem teljes, csak kicsi habfodrok voltak. Csalódott volt, csak dacból, és lelkiismerete megnyugtatására szaladt a vízbe. A deszkán fekve vadul evezett. Egyszer visszanézett, és a távolság meglepte. A part már vékony vonallá keskenyedett. A megfordulás pillanatában vette észre a hullámot.
A távolban mintha egy fal emelkedett volna fel. Megborzongott, mert a vízfal megállíthatatlanul közeledett és hegyé változott! Nem tíz vagy húsz méter magas, úgy tűnt, mint egy százméteres fal! Soha nem látott ilyet! Mint egy cunami a Csendes-óceánban. Ez nem volt igaz, nem hihetett egy ilyen jelenségben a francia tengerparton.
Izmai adrenalintól feszülve várták a végzetes találkozást. Közeledett a pillanat, amikor a hullám gyökere a deszka alá siklik, hogy széttárt karokkal felálljon, mintha a vízfalhoz akarna támaszkodni, s félig guggoló helyzetében egy félelmetes átmérőjű vízalagútban találja magát.
Siklott benne? Repült? Képtelen volt megítélni a sebességet. Ott siklott egy távoli fény felé, bezárva a vízcsőbe. Körülötte a sima, zöldes fényben úszó vízfal azt a látszatot keltette, hogy egy katedrálüvegben áll mozdulatlanul, vagy mintha egy hatalmas üres üvegbe zárták volna be.
Körülötte borzalmas volt a zaj! Mély és végtelen moraj, mintha száz lökhajtásos gép akarná dobhártyáját szétszakítani.
Mennyi ideig siklott? Hosszú percekig, biztosan. Nem érezte az idő múlását, és képtelen volt gondolkozni. Minden erejére és tudására szüksége volt, hogy suhanjon, megtartsa egyensúlyát anélkül, hogy a csillogó falra ragadjon, mint egy légy.
Az alagút összeszűkült, s a vízfal elvékonyodva elveszítette zöld üvegszínét. A folyékony katedrálisboltozat eltűnt fölüle, átadva helyét a felhőtlen kék égnek. Újra minden normális lett. A turbinák üvöltése a szél dalává változott, és ismét látta a partot. Közel volt. Lassan siklott, ingadozva a csendesülő hullámokon, és állva maradt a néhány centiméteres vízben a homokpartnál.
A parton volt, de nem a Landesi tengerparton. Surfing Jack remegve lekapcsolta bokájáról a deszkához fűző kötelet, és a száraz homokra lépett. Olyan hosszú egyenes parton volt, mint ahonnan elindult, de homokdombok, nyaralók, halászok és szörfösök nélkül. Nem ismerte meg Labent.
A finom homok lassan hagyta el a tengert, hogy vad mezővé változzon. A távolban néhány fa, s fölötte átlátszó kék ég. A nap magasan volt a kora reggeli órához képest. Távolabb egy házat látott, s a nyitott ajtóban egy félmeztelen, magas férfi állt. Kezét ernyőként a szeme fölé emelte a vakító napsütésben.
– Jó volt Jack? – kérdezte, amikor a közelébe ért.
– Nagyszerű! Igazán egyedülálló élmény volt – lelkesedett a fiatalember, és az ismeretlent mustrálta. – Igen, valóban nagyszerű – ismételte. Majd meglepve kérdezte.– Honnan ismeri a nevem?
– Ismerlek, mert bátor vagy!
A valóságban a ház egy kunyhó volt, csak arra jó, hogy a deszkákat tartsák benne.
– Hol vagyunk? – kérdezte. – Nem ismerem ezt a partot, hiányoznak a dűnék is… És a többiek? Hol vannak a többiek? Eltűntek a halászok is! És ezek a hullámok? Nem ismerek ilyen méretű hullámokat.
– Nem álmodtál hatalmas hullámtörésről?
– Persze, de hol vagyunk?
– Másutt – válaszolt az ismeretlen. – Félsz?
– Félni? – A kérdés meglepte, és a hihetetlen alagút, és a megváltozott tengerpart ellenére sem félt. A szelíden mosolygó magas férfi látása megnyugtatta, nem tudni miért. Egy pillanatig sem képzelte, hogy valami veszély fenyegeti.
– Akarsz még siklani? Nézd ezeket a hullámokat! – Az ismeretlen az óceánt nézte. Jack visszafordult és nézte őket közeledni a távolból.
– Lehet?
– Mehetsz, menj! – bátorította az ismeretlen.
Órákon keresztül szörfözött. A hullámok percnyi pontosan érkeztek, s ő meglovagolta őket. Később az ismeretlen mellette siklott a vízen a deszkáján hajolva. Búcsút intett, de ő nem tudott válaszolni, mert egy újabb, a mélyből jövő hatalmas hullám emelte deszkáját. Mint reggel, ismét a félelmetes állkapocsban találta magát, a kőkemény, zöld fényben csillogó alagútban, a láthatatlan repülőgépek fülsüketítő zajában.
Siklott, bizonytalan egyensúlyát tartva, széttárt karokkal, félguggoló állásban, a deszka az alagút vége felé suhant. Feje felett a hullám vékonyodó taraján átderengett a napfény. A láthatár megnyílt előtte, és észrevette a landesi tengerpartot. Messze volt az őrzött parttól, ahol a turisták napoztak még a késő délutáni órákban is.
A fodrozó hullám elhalt alatta. A homokon ülve nézte a lenyugvó, vörös napkorongot. Nem értette, mi történt. Az a kellemetlen érzése volt, hogy valami megmagyarázhatatlan dolog történt vele. Nem felejtette el, hogy reggel két halászt látott a parton. Majd egy soha nem látott hullám jött felé, és senki más nem volt csak ő, a többiek eltűntek. Majd találkozott az ismeretlen férfival, aki azt válaszolta, hogy: „Másutt” vannak, és gondolatban újra átélte lovaglását a szelídíthetetlen habokon.
„Hihetetlen, hogy az egész nap elmúlt” – gondolta. „Csak néhány óra.”
A deszkával a hóna alatt, gondolataiba merülve kereste elhagyott holmijait. Mindenki elment már. Az óceán csillogó sima tóvá változott.
Később gyerekes büszkeséggel mesélte barátainak találkáját élete legnagyobb hullámával. Szerencsére elhallgatta az ismeretlen tengerpartot, és nem beszélt ott élő új barátjáról sem, mert senki nem hitte történetét. Még a barátnője sem.
– Ne mondj butaságokat, kérlek! Ma reggel semmilyen hullám nem volt! – Egyik társa sem hitte egyetlen szavát sem.
– Jobb lesz, ha beismered, hogy egy nővel voltál!
Azután csak egyedül ment a partra. Utazott változatlanul, különböző versenyeket nyert Durbanban, Santa Monicában vagy a Hawaii szigeteken, de senki nem hallgatta történetét egy katedrális nagyságú hullámról.
Mindig ott volt a bárokban, ahol a többi szörfös összejött, de akik ismerték, elfordultak tőle, és nem maradt más hallgatóság, csak az ittas törzsvendégek.
Egy évvel később újra a Labeni tengerparton volt. Egy év utáni ár-apály és viharok után nem volt semmi lényeges változás. A régi betonerődítményeket talán jobban befedte a homok, a homokdombok alját a víz talán jobban kimosta, és a polgármesteri hivatal újabb falépcsőt csináltatott, megkönnyítve a turisták életét.
Egy reggel Surfing Jack a parton ült deszkája mellett. A többiek még nem érkeztek meg. Háta mögött a nap lassan dugta ki fejét a fenyők mögül…
Egy évvel később, története még neki is valószerűtlen volt. Álmodta talán? Vagy a képzelete játszott vele? Fogalma sem volt. Érteni akarta az érthetetlent, meggyőzni önmagát, hogy nem álmodott.
Mikor a nap a vállát kezdte égetni, deszkáját a bokájához kötötte és ráhasalva vadul evezett. Végzetét, a hullámot kereste…

***

Sally

Sally szépségével csak butasága volt egyenlő. Csodálatos fekte bundája úgy csillogott, mint tekintete, amikor úrnőjére nézett.  Annyi minden volt ebben a tekintetben. Végtelen  szeretet, vak bizalom és valami megmagyarázhatatlan érzelem, mint a megértés.

Nem tudom, hogy valóban buta volt-e? Ritkán láttam, néhány alkalommal és csak rövid ideig. Amikor először mentem Almához, ő mondta, hogy:

„Sally buta, ne zavartassa magát!”

Én csak azt vettem észre, abban különbözött az általam ismert többi kutyától, hogy Sally fütyült rám. Nem üdvözölt farkcsóválva, nem szagolgatott. Ott maradt a szalonban velünk. Tekintete úgy siklott át rajtam, mint a többi bútoron, majd egyenesen úrnője felé ment. Vagy talán istennője felé? Tekintetében láttam a szerelmet. Az volt a benyomásom, hogy egy simogatást kérve mosolygott.

– Jól van, hagyj minket békén, Sally! De Sally nem mozdult, tekintetét Almára szegezve, farkát csóválva mosolygott.

– Látja ugye? Mondtam már, hogy a világ legbutább kutyája. Semmit nem ért. Sem leülni, sem lefeküdni, panaszkodott Alma, amikor felállt, és nyakörvénél fogva az ajtó felé húzta.

Nem volt szófogadó, ez igaz. Élete úrnője körül forgott. Egyetemista fiát is úgy kezelte, mint egy közönséges látogatót.

Reggel hétkor Sally és Alma lementek egy félórás reggeli sétára, majd nyolc után, úrnője dolgozni ment. Induláskor Sallynak joga volt egy fejsimogatásra és néhány gyengéd szóra. Mikor bezárult az ajtó, a kiskutya a dívány elé feküdt, ahol esténként Alma olvasott. Helyét csak akkor hagyta el, amikor megszomjazott, vagy ropogtatni akarta a kroketteket.

Mikor öt óra felé a fia megérkezett, nem üdvözölte, csak szemeit nyitotta ki. Azt hiszem, hogy bárki, még egy idegen is bejöhetett a lakásba, Sally nem törődött semmivel, nem őrizte a lakást. De délután hatkor Sally, aki nem tudott írni, olvasni és mégkevésbé számolni, az ajtó elé feküdt. Orra két első lábán pihent és szemeit lehunyva, fülei az égfelé meredve, várt.

Hétkor, mikor a kulcs nyitotta a zárat, Sally állva várt, mosolygott, szemei csillogtak, és farkát csóválta. Boldogságtól sirt istennőjét látva. Elfojtott ugatással és nyüszítéssel szemeit lehunyta, mikor az imádott kéz szemei közt simogatta fejét.

Mikor esténként Alma elment, Sally az ajtó elött nyugtalankodott és nem aludt el. Mikor a felvonó megállt az emeleten, vagy elment valaki az ajtó elött, Sally állva várt. A feje, a fülei, egy vàrakozo kérdőjel voltak és tekintete mozdulatlan, szinte hipnotizálni akarta az ajtót. És mindig levert volt, mert senki nem jött.

Minden éjjel az ágy elött aludt, mint egy szőnyeg. Soha nem akarta elhagyni a nőt, aki örökbefogadta, mint újjászületett kiskutya. Együtt éltek szimbiózisban éveken keresztül, amig egy szép napon…

Alma hosszan beszélt a fiával, hangja ideges volt és Sally érezte, hogy úrnője félt. Egy kis bőröndöt preparált. Sally árnyékként követte a lakásban és semmit nem értett.

Reggel szokás szerint lementek egy hosszú sétára a szomszédos kis parkban a templom körül. Szép idő volt, kellemes nap.

Mielőtt elindult kis bőröndjével, letérdelt Sally elött, ami szokatlan volt, fejét a fejéhez szorította selymes orrát simogatva, érthetetlen szavakat mormolva. Sally nem értette, amit mondott, de érezte érzelmeit, a szeretetet. Egy utolsó simogatás, egy szokatlan kis puszi a homlokán és Alma elment a bőröndjével.

Indulása után Sally nyugtalankodott és nem találta helyét. Kezdetben idegesen sétált a lakásban, majd újra elfoglalta helyét a dívány elött.

Hat órakor szokás szerint a bejárati ajtó elött hűségesen várt. A lift ajtó többször megnyilt, és emberek jártak a folyosón, de senki nem állt meg ajtójuk elött, és a kulcs nem fordult meg a zárban.

Hét óra után Alma még mindig nem érkezett meg. Nyolckor, egyre nyugtalanabb volt. Felkelt, orrát az ajtóhoz ragasztva, majd a szobába szaladt az ágyat nézni, majd leült a dívány elött.

Sally többször bement a szobába a fiúhoz, ahová Alma soha nem ment. A fiatalember szomorúan nézte a kiskutyát, és néhány érthetetlen szót mondott. Végül is lefeküdt a bejárat elött. Másnap, úgy reggel hét felé, az ajtó elől indult sétálni a fiatalemberrel. Más utcákon, ismeretlen helyeken.

Az istennő nem jött vissza. Szobja üres maradt, mint Sally élete. Egy szép napon feketébe öltözött ismeretlenek jöttek a fiúval, becsomagolni holmijait. Sokat beszéltek, és Sally csak nézte őket jönni-menni a csomagokkal, kiüríteni a szekrényeket. Senki sem foglalkozott vele.

Egy férfi kiment, és az ajtó véletlenül nyitva maradt.

Sally egy pillanatig tétovázott. A férfi hordta bőröndből Alma jól ismert illatát érezte. A választás könnyű volt. Orrával az ég felé Sally elhagyta a lakást, szaladva az utcán, eltűnt istennőjét keresve.

                                                xx

Az ablak alatt sétált. Majd minden nap ugyanabban az órában, lehajtott fejjel egy idős szolgáló kíséretében, mintha a járdán siklana. Vele és lángoló tekintetével sem törődött.Talán észre sem vette, hogy valaki csodálja.

Kicsi, vékony alakját nagy fekete kabát takarta. Csak a feje maradt látható. Ovális arcát sima, vállára omló sötét haj keretezte.

Már eltávolodott, amikor először megpillantotta haját és lebegő járását.

Másnap korán az ablak előtt ült és várt. Arcát akarta látni.

Szép, magas és sima homloka volt. Kissé hosszú orra mintha elnyomná vékony és érzéki ajkait a kicsi áll fölött. Az ajka szögletében öntudatlan csodálatos mosoly rejtőzött.

Álmait kísértette arca.

Minden reggel az ablak előtt várta a titokzatos mosolyú hölgyet. Vasárnap nem jött. Számára ez egy elveszett nap volt. Éjjel és nappal arcával élt.

Egy vasárnap reggel felvázolta az álomarcot és mosolyát. Hét közben emlékezetébe véste, amit látott és eltűnése után festeni kezdett.

Csak néhány napra volt szüksége, hogy a csodálatos arckép napvilágot lásson és életre keljen. Egyedül a mosoly hiányzott még.

Soha nem festett mosolygó arcokat. A hatalmasok, az Isten szolgáiról nem beszélve, soha nem mosolyogtak. Zordonságuk megtiltotta a derűt.

A nőket nem szerette, de ez a nő és mosolya számára újdonság volt. Úgy villant át az életén, mint egy időtlen mosolyú fantom.

Festményét nézte. Egy ecsetvonás az egyik ujjon, majd eltávolodott és hunyorogva nézte a majd nem létező mosolyt.

Életében először ő is mosolygott.

A mester szerelmes volt Mona Lisába.

                                                              *

Kifulladva elhúzódott Aotól.

Letérdelt és néhány percig nézte a mozgó árnyakban tehetetlen, széttárt combú kedvesét.

Távolabb, a barlang sötét mélyében hallotta a többiek nyögését.

Lassan fölállt, hogy megnézze a kinti sötétséget.

Tűzlángocskák futkostak a félig elhamvasztott fahasábokon, és a lángok óriási árnyékát

táncoltatta barlangjuk bejáratánál.

Mialatt ő az éjszakát bámulta, Ao az oldalára fordult és összezárta combjait.

Ő volt az egyetlen, aki nem félt a sötétben lapuló ismeretlen erőktől. De nem tudta, hogy

miért.

Egy nagy bogarat látott közeledni ostobán a tűzhelyhez, majd egy pillanat alatt megsülni.

Sarkára ült, előrehajolt, megragadta a bogarat és a szájába tette.

Az eget ragyogó foltok tarkították, mint valami világító bogarak, fényük vibrált és nem tudta minek vélje ezt.

A fák tetején az ősök hatalmas, sápadt arca egyre magasabbra emelkedett, hogy felügyelje az erdőt.

Képes volt nem venni tudomást a barlangjuk megszokott zajairól; amikor a hímek

megtámadták a nőstényeket – úgy, mint ő Aot –, a mormogásokról, a korgásokról és egyéb

zajokról, hogy teljes egészében az erdőre összpontosíthasson.

Egy ragadozó vadállat fújása – lehet, hogy egy hosszú agyaré –, egy négykezű vonítása, akit

valószínűleg egy kígyó támadott meg az egyik fán, a kisállatok nesze, amikor az avar alatt

vadásznak.

Amint beljebb tolta a fát a tűzbe, szikrafelhő szállt fel a levegőbe, akárcsak az ősök képe

körüli fények az égen.

A gondolat nem hagyta nyugodni.

E miatt a gondolat miatt hagyta ott Aot, pedig érezte, hogy még akarta őt.

Mindig a hosszú agyarú tigrissel folytatott harcukra gondolt.

Mind ott voltak, annyian, mint kezén az ujjak, kova-késeikkel és faágaikkal.

Az kellett, hogy Gra közeledjen és elfogadja a párharcot az állattal, hogy használhassa a

kését.

Használta, és elveszítette a karját.

Hosszú agyar meghalt, és Gra is vele.

Ettől a pillanattól kezdve egy gondolat motoszkált fejében, de nem tudta pontosan

meghatározni, hogy mi.

Arrébb talált egy hosszú, sem túl vastag, sem túl vékony faágat.

Betolta a tűzbe és nézte a füstöt gomolyogni a levegőben.

Ekkor rájött, hogy mit keres.

Kihúzta a fát a tűzből és kova-kését az elszenesedett végéhez fogta.

A faág olyan hosszú volt, mint ő, olyan vastag, mint a karja, és a végén a kése…

A végén a kés – ismételte.

De hogyan rögzítse oda?

A liánokkal.

A hosszú kés liánnal, hogy ne kerülhessenek az állatok testközelbe.

Távolról ölhetnék meg őket.

Még nézte az éjszakát.

Minden nyugodt volt. A fehér arc is fenn az égbolton. Érezte, hogy a vágy egyre jobban

elragadja.

Amikor visszatért Ao mellé, vadul magához ölelte, mire az meglepetésében felsikoltott.

*

 
‒ Kinyitotta a szemét!

Hallotta a női hangot, és egy nagy kékséget látott. Nem tudta, hogy mit, és nem értette, hogy miért mondta a nő, hogy a szemei nyitva vannak. Azelőtt csukva voltak? Hol volt most és miért?

Rengeteg kérdést akart feltenni, de erre képtelen volt. Orrában csövek, és valami kemény dolog a szájában fájdalmat okozott. Beszélni nem tudott és artikulált szavak helyett gyenge nyöszörgést hallott a fejében.

Majd rájött, hogy egész teste fájt. Nem elviselhetetlen csak kellemetlen, és amikor mozogni akart, nem tudott.

Miért?

Kétségbeesetten keresgélt emlékei között, mindhiába. Semmi választ nem talált. Olyan vastag köd borította gondolatait, mint ősszel a vidéki utakat.

Egy megfoghatatlan múlt kaotikus képei, arcok, és ismeretlen nevű ismert városok emlékei fárasztották. A feje fájt, és szemeit lehunyva álomtalan álomba merült

‒ Kapcsolja ki a mesterséges légzést!

Néhány nappal később szemei ismét kinyíltak. Orrából és szájából eltűntek a csövek, de változatlanul mozdulatlan volt. A fájdalom is enyhült. A plafon, vagy a mindig kék ég fölötte volt felhők nélkül. Egy nő énekelt halkan egy kellemes dallamot. A zene betakarta és meglepte, hogy értette a szavakat: „Perhaps, Perhaps…”

Emlékei közt azonnal megtalálta az énekesnő nevét: Doris Day.

Az arcra nem emlékezett még lehunyt szemmel sem, csak a névre. És a zene elárasztotta, magához ölelte, mint egy uszodamedence vize. Majd felismerte Dean Martin hangját és a jól ismert sanzont: „When you’re smiling…”

Minden figyelmét a dallamra összpontosította és nem figyelt az orvosokra.

‒ Kevésbé zavarosak a gondolatai, gondolom, hogy jól érzi magát.

‒ A kultúr-múzeum kollekciója valóban hasznos.

‒ Gondolja, hogy a korabeli zene segítségével megtalálja az emlékeit?

‒ Ebben reménykedem – volt az idősebb válasza.

‒ Láthatóan boldog – jegyezte meg az ápolónő, és az orvosok meglepődve nézték.

‒ Akkor szabadítsa ki a fejét, hogy ne csak a mennyezetet nézze.

Az álom ismét elnyomta és néhány órával később újra felébredt, ezeket a régi számokat hallva. Tekintetét változatlanul a mennyezeti látóhatárra szegezte. Fejét el akarta fordítani és most sikerült! Az első mozdulat. Teste többi része változatlanul nem válaszolt akaratának.

Egy ablak nélküli szoba. Lámpát nem látott. A falak és a plafon sugározták a kellemes nappali fényt. Fekvő helyzete nem engedte meg, hogy részletesen megvizsgálja környezetét, de egy óriásinak tűnő személy látványa megnyugtatta. Világos kezes-lábasban, arcát egy maszk takarta, még a szemeit is. Olyan volt, mint egy fantom vagy egy túlvilági lény.

Valamikor nagyon régen egy fényképes újságcikket olvasott földöntúli lényekről. Valószínűleg egy trükkös kép. Most egy valóság volt, amit a múltjában megtalált. Emlékei kifürkészhetetlen mélyéből kihalászott valami kézzelfoghatót, ami fonálként a múltjához vezette.

Lassan közeledett a fantom és föléje hajolt. Az üveg mögött egy nő sötét szemeit és hosszú szempilláit látta. Nem kisértet volt, sem túlvilági lény. Egy nő. Valami láthatatlan kapcsolóhoz nyúlt, és a feje lassan felemelkedett és a világ megnyílt tekintete elött. Nem tudta, hogy légpárnás ágyát szabályozta.

Semmi hatalma nem volt az időn. Nem tudta, hogy szellemének hosszú hetekre volt szüksége, hogy összeszedje gondolatait és emlékeit. Közben fizikailag egyre jobb állapotba került és egyre kevesebb cső kötötte testét.

Majd megtalálta nevét. Wolf Doyle. E perctől kezdve élete színes képei életre keltek. Leperegtek a múlt lényeges eseményei, csak az utolsó hónapok maradtak homályban. Tudta már, hogy súlyos beteg volt, a rák utolsó ciklusában, és az orvosok az ő óhaja szerint mesterséges kómába tették, hogy megszabaduljon az embertelen fájdalomtól.

Felesége mellette volt, homlokát simogatta mielőtt öntudatlanságba merült. Felnőtt gyermekei nem voltak jelen mert nem akarta, hogy ebben az állapotban lássák. Csak az asszony, mert a szerelmébe kapaszkodott.

‒ Hol vagyok?

Ijesztő hangja volt. Mély, morajszerű síri hangot hallott, oly kevéssé harmonikus, mint egy varjú károgása.

‒ Beszél!

A nő hajolt föléje. Már nem rejtette maszk, igy látta arcát és szemeit.

‒ Életre kelt a Los Angelesi Jan Fleming kórházban!

Szemeit lehunyva próbálta megemészteni a választ. Az életre keltés szót értette, de nem volt Jan Fleming kórház Los Angelesben. A várost jól ismerte, mert ott született.

Fejét elfordította, mert lépteket hallott, és két férfit látott.

‒ Az orvosai – magyarázta az ápolónő, és Doyle mosolyát nézte.

‒ Miért életre keltés? – Igen sok kérdésre várt választ.

‒ Mert gyakorlatilag halott volt – válaszolt a fiatalabb orvos. – Pontosabban, megfagyasztva.

‒ Fagyasztás? – Tekintetét érthetetlen félelem homályosította.

‒ Igen, ez egy új technika – magyarázta az idősebb orvos.

Minden fantasztikus volt. Életre keltés, fagyasztás, egy nem létező kórház, semmit nem jelentő szavak. Érezte, hogy megszabadult a láthatatlan béklyóktól és mozogni tudott, igy megkérdezte, hogy felülhet-e?

‒ Természetesen – válaszolt az ápolónő, és a légpárnát szabályozta.

Ülve látta a szobát. A falak, mint a plafon, égkék színű volt, mint az ápolónő és az orvosok öltözete.

Meztelen, sovány karjait és hófehér kezeit nézte. Beteges szín. Az ágyhoz és matrachoz akart nyúlni, de semmit nem talált. Nem kórházi ágyon feküdt, hanem a levegőben, alig egy méterre a világoskék parkett fölött.

‒ Vigyázat, idegsokk! – A fiatal orvos valamit megérintett a falon, és Wolf Doyle látott egy, a parketten, vagy fölötte sikló nagy kockát hangtalanul bejönni. Mozdulni akart, de karjai nem engedelmeskedtek. Egy tűszúrást érzett és eszméletét elveszítette.

Az idősebb orvos és a nővér voltak jelen ébredésekor. Doyle nem nézett maga alá, ahol nem volt ágy, és enni kért, mert éhes volt. Ez volt az első valódi étkezése, fáradtsága és álmossága ellenére feleségét akarta látni.

Orvosa és az ápolónő egymásra néztek.

‒ Gondoltuk, hogy tisztában van azzal, hogy hosszú ideig volt halott. Nagyon hosszú ideig – ismételte az orvos.

Doyle mozdulatlanul hallgatott, mintha visszatartaná lélegzetét, majd hirtelen kérdezte: – Miért?

‒ Mert nagyon beteg volt. Gondolom, hogy ezt nem felejtette el?

‒ Nem. Néhány hét vagy nap maradt számomra.

‒ Így van. A saját kérésére, mivel nem akart szenvedni, orvosai mély kómába süllyesztették.

‒ Erre is emlékezem. – Doyle hangja tisztábban csengett.

‒ Ebben a periódusban fizetett a felesége egy fagyasztásra specializált céget.

‒ Ezt nem értem, miért?

‒ Hogy kivárja azt a pillanatot, amikor az orvostudomány gyógyítani tudja a rákbetegséget.

‒ És ez a nap most elérkezett? – kiáltott fel Doyle izgatottan.

‒ Igen – válaszolta az orvos. – Ma már egészséges.

Egy pillanatnyi tétovázás után Cordas doktor föléje hajolt, hogy sovány keze vékony ujjait szorongatva átadja nyugalmát, mielőtt részletes magyarázatba fogott.

‒ Kedves Doyle barátom – kezdte Cordas, és tekintetével biztatta a lábadozó másik kezét simogató ápolónőt. – Meg kell magyaráznom a helyzetet, de arra kérem, hogy ne szakítson félbe. Rákban haldoklott és önkívülete alatt a felesége félmillió dolláros szerződést kötött száz évig tartó fagyasztásért. Abban az időben logikusan azt képzelték, hogy néhány évtized elegendő lesz megtalálni egyes gyógyíthatatlan betegségek kezelését. Úgy gondolták, hogy felolvasztás után a beteg visszatér az élők közé. Ez volt a maga helyzete. Sajnos, az orvostudomány semmit nem talált, és 98 évre volt szükség, hogy betegségét gyógyítani tudjuk. Most 2104-ben vagyunk. Megérti amit mondok, Doyle? Majd száz év telt el megfagyasztása óta. A felmelegítés részleteiről nem beszélünk. Elég annyit tudni, hogy minden biológiai és technikai ismeretünkre szükség volt, hogy életre keljen, miután kivettük a nitrogénfürdőből. Időközben sajnos a felesége valóban meghalt, a gyerekeik is, de egy idős unokája még életben van.

Hallgatása volt a válasz. Tétova tekintettel nézte őket, mintha nem látna semmit, majd lecsukta szemeit.

‒ Kérem szépen, hagyjanak békén.

Hangja fakó volt és teste dermedt, mozdulatlan, mintha béna lenne. Ezer gondolat cikázott agyában. Ébredés után kétségbeesetten kutatott emlékei között, hogy megtalálja a valóságot: a múltját. Most jobb lenne mindent elfelejteni, megszabadulni a végzetes valóságtól és visszasüllyedni a boldogitó semmibe. Mióta ismerte múltját és a jelent, tudta, hogy nincs jövője.

Valódi élete végtelenül messze volt, több fényév távolságban. Megfoghatatlan. Még egy kutyája sem volt. Blaky, a mérges kis patkányfogó, Bobby, a kis keverék kutyus a fehér állkendőjével és zoknijaival, vagy Bandita a farkaskutya. Sem a felesége, sem a gyerekek, sem barátok, munka vagy tervek. Semmi. Senki nem várta, senki nem ismerte létezését. Semmi nem volt csak a távolság miatt történelemmé változott emlékei.

Minden eltűnt. Nem csak az emberek, de a környezet is. Nem kérdezte, hogy mi történt ez idő alatt, mert tudta jól, hogy az ország, a város, ahol született és élte életét, minden megváltozott. Nem volt szükséges elképzelni ezt a folyamatot. Ez látható volt körülötte, mint a csodás légpárnás ágy és az orvosi eszközök.

Az emlékek. Csak az volt, csak az maradt, csak, ami elmúlt, és ez borzalmas volt! Ez egy valami, ami bennünk marad, de már nem létezik! Megtalálhatatlan! Ébredése óta kereste múltját, most meg szabadulni akart tőle és visszatérni a semmibe.

‒ Mit tettek velem? Mit tett a feleségem?

Utolsó szavait és csukott szemeit regisztrálták, mint minden percet, amit egyedül töltött. Nem tudta, hogy semmi intimitása nem volt, hogy láthatatlan készülékek ellenőrizték agyműködését, és egy szomszéd szobában a fali képernyőn vörös pontok jelezték gondolatai útjait óriásira nagyított agyában.

‒ Ájulás kerülgeti Doylet! Közbe kell lépni!

Cordas doktor egy másik orvossal és az ápolónővel lépett a szobába.

Doyle nem hallotta a kocka hangtalan közeledését, sem az emberek lépteit, de érezte jelenlétüket.

‒ Hagyjon kérem, menni szeretnék.

Nehezen lélegzett és hangja gyenge, de Cordas doktorra szegezett tekintetében energiaerő volt.

‒ Sajnálom Wolf, de ezt nem tehetem.

Orvosi etikáról beszélt, hogy miért akarta minden áron életben tartani, de Doyle közbevágott.
‒ Ne beszéljen morálról nekem! Megfagyasztani egy gyógyíthatatlan beteget egy évszázadon keresztül, nyugton hagyja lelkiismeretét?
‒ A felesége akarta…
 Gondolom, hogy gyorsabb felépülésre gondolt. Miért nem érti meg, hogy most nem vagyok itthon és teljesen idegen vagyok? Semmi kapcsolatom magukkal, az én időmben a Jan Fleming kórház gondolata sem létezett! Hagyjon menni doktor úr! Mennem kell!
Az utolsó szavakat minden erejét összpontosítva kiáltotta, és egy pillanatra felült, majd élettelen ruhadarabként visszaeset párnáira.
Az ápoló kocka nem mozdult, mert szíve nem dobogott. Csak az élőket ápolta.
‒ Valóban elment – suttogta Cordas doktor lezárva Wolf könyörgő szemeit.

                                                                                * * *

                                           1

Én bosszantalak, te bosszantasz… hogy honnan nézzük a kérdést ez a lényeg. Az állami hatóság vagy a szegény polgár szemszögéből.

A hatóság, – egy rongyos ingbe burkolt rendőr, fején egy kékre festett, amerikai adományból származó acél sisak nagy fehér PS monogrammal, mint post scriptum, foltozott civil nadrágban s egy piszkos zoknival fekete, magas sarkú spanyol torreádor cipőben. Íme a bosszantó.

És a szegény colon vadonatúj Fordjában gurul negyvennel óránként – az esős évszakban pataknak és a szárazban egy kiszáradt folyó elhanyagolt fenekének tűnő iszonyatos úton, – szigorúan betartva a motor bejáratási szabályait. Íme a bosszantott:

A rendőr fütyül. Mert van egy fütyülője is, egy pár acél bilincs és egy spárgával összekötött fabot.

A szegény gyarmatos megáll.

– Mi van főnök ? kérdezi kedvesen és megpróbál barnulni, hogy elfelejtsék, hogy fehérnek született.

– He, volt a PS intelligens válasza.

– Aha, nem ért franciául, állapítja meg a kliens és arca egyre barnul.

« Nini chef ?» kérdezi a helyi szvahili nyelven és rögtön kap választ.

– Füstöl !

– Mi ? Kiált fel és meglepetten néz körül, de nem lát semmi mást mint az omladozó benszülött kunyhókból kinővő elefánt füvet.

– Motocari, válaszol a PS ami azt jelenti: a gépkocsi.

– Az autó ? Hól ? Mi ? És a kocsiból kiugorva elvörösödik minden erőfeszítés nélkül. Persze semmit sem lát, a kocsi nem ég.

« Teljesen zavart a pasas, dörmögi, de szelíden kérdezi: mi füstöl ?

– Ott, és a PS kampós ujjait a kipufogóra szegezi, ahonnan – az igazat megvallva – egy átlátszó, éterikus füst száll ki a motor lassú ritmusára.

– Semmi baj öregem, vigyorog a fehér. Ez normális!

– Füstöl, állapítja meg újra a rendek őre és egyik zsebéből egy noteszt vesz elő és egy bic-et kér és várakozik. A fehér nem érti, hogy mire várnak és csökönyösen ismétli: Ez jó, füstölnie kell!

– Büdös, mondja a PS. Közben mellettük csörömpölve ballag egy teherautó spárgával felkötött fél sárhányóval; lámpáját valahol Paris és a Marne között veszítette el az első világháborúban. A motorház nyitva és az egyetlen éppen maradt sárhányón ülve egy jóember önti tölcséren keresztül egy demizsonból a hűtővizet. És ez a teherautó csörömpöl, füstöl és valóban büdös.

A PS nem hal és nem lát és nem érez semmit. Teljesen idióta és a noteszt nyújtja, amit a fehér ösztönösen elvesz átnyújtva személyi igazolványát.

A PS átveszi az igazolványt és fordítva olvassa teljesen üres és vérbebordult tekintettel.

– Jó, és visszaveszi a noteszt visszaadva az igazolványt. Ötezer frankra ítéllek.

– Te nem ítélhetsz el engem.

– Igen, köszönöm. Én ítélhetek.

– Merci, – és a fehér megértette, hogy épp olyan idióta lett, mint a többiek az örökös köszönöm és jóestékkel és a többi négerséggel.

« Neked nincs jogod ! »

– Fizetsz ?

– Nem fizetek. Ok ?

– Merci. Akkor adj négyezret !

– Arról szó sem lehet. Ötven frank !

– Jó, száz. Téged elitéltek. Gépkocsi füstöl !

– Nem, itt van ötven, és nyújt egy összegyűrt ötvenest mert végre megértette a dolgokat.

– Merci Papa, – modja a PS.

– Merci et bonsoir.

A fehér elindul a füstölő autóval megszabadulva aprópénzétől és a PS boldogan folytatja ellenőrző útját mert sikerült felbosszantani egy muzungut (fehéret) reggel nyolckor. És ez igy folytatódik. Én bosszantalak, te bosszantasz…és mindenki elégedett.

                                               * * *   

Anya kórházban van. Hanyatt fekszik mozdulatlanul, nyitott szemekkel. Nem
jön a szobába napfény a félig leeresztett redőny mögül. A falra akasztott tévé képernyőjén árnyékok surrannak. Szobatársa egy folytatásos darabot néz.
– Anya, jól vagy?
Az éltes asszony lánya az anyja fölé hajol.
– Itt vagyok, hallasz Mama? – Próbálkozik, és mély ráncokkal barázdált homlokát simogatja.
– Igen – válaszol, amely inkább egy sóhaj.
Lánya nem tud mit mondani. Tudja jól, hogy anyja nem súlyos beteg azon kívül, hogy benne jár a korban. Combcsontja tört el, a műtét jól sikerült. Gyógyulófélben van.
A csend öleli őket. Ő, aki annyira örült, hogy láthatja anyját, s aki szeretetlenséggel vádolta testvéreit, mert nem jöttek, szótlan marad.
Ezzel a mozdulatlansággal, a fáradt és közömbös arccal szemben tehetetlen zavarban van.
Mire gondol? Mi van a mozdulatlanság, a mély ráncok, a homlok mögött? Milyen rég eltemetett emlékeket talál? Mit szemlél fáradt szemeivel?
Érzi távollétét, és ez őrjítő az asszonynak. Sajnálja már, hogy jött, tudja, zavarja anyját, jelenléte nemkívánatos a szobában, egy a folytatásba merült ágyszomszéd, és egy emlékeibe merült öregasszony között.
– Holnap, Anya. Holnap visszajövök, suttog, és választ nem várva elhagyja anyját.

A Tshatsiról elnevezett katonai tábor közepén volt a börtönünk. Hosszú, földszintes épület néhány irodával és a mi fogdánk. Elég nagy egy nappali szobának, de kicsi huszonhat ember számára. Csak két nyílása volt: egy vasajtó, s a rácsos, üveg nélküli ablak. Az épület bádogteteje a forró napsütésben a helyiséget gőzfürdővé változtatta, ahol huszonhat ember, huszonnégy fekete és két fehér izzadságában fürdött.

A másik fehér egy légitársaságnál dolgozott, és egy repülőjegyhez fűződő szélhámosság áldozata volt, amit a központi kormány nem akart kifizetni.

Ami engem illet, én 96 láda pezsgő árát kértem a provinciális kormányzótól, aki csökönyösen ajándéknak tekintette.
Közöttünk volt egy betiltott politikai párt vezetője és aktív képviselő a letartóztatás pillanatában. Húsz évvel később az ország elnöke lett, de abban az időben jövendő rangja még az idő titka volt.

A többiek csak névtelen tyúktolvajok vagy kocsmai verekedések résztvevői voltak. Kivéve egy idős embert közöttünk. Sovány, mint egy csontváz, fogatlan arcát ezer ránc szántotta, de élénk és szúrós tekintete volt. Ritkán beszélt, hosszú hallgatásokba burkolódzott.

Az ajtó mellett a wc-nek nevezett vödör. A fal mellett egy dobogószerű fa emelvény. Ez volt az ágyunk. Egymás mellett feküdtünk, mint egy szardíniás dobozban.
Félmeztelen lustálkodtunk egész nap. Egyesek az ágyon ültek, vagy feküdtek, mások az ablakrácshoz szorították orrukat, friss levegőt keresve.
Az ablak alatt egy nagy kondér langyos ivóvíz, ütött-kopott fémbögrével. Reggelenként két önkéntes, mondhatni boldogan, ment a vízért és cipelte a teli vödröt.
Naponta egyszer, úgy tíz óra körül, őreink egy félórára kiengedtek bennünket. Ennyi időnk maradt mosakodni a hosszú, beton medencére hajolva. Egy csomó vízcsapból csurgott a langyos víz, de jól esett tiszta levegőt szívni a leírhatatlan bűz után.

Napközben mindenről beszélgettünk. Politikáról, üzletről és különböző eseményekről. Déltájban az asszonyok hozták az ebédet. Ki egy fazék bungát, ki egy nyitott szardíniás dobozt pili-pili szósszal. Majdnem láthatatlan őreink kinyitották az ajtót. Mindenki evett.

Fehér társamnak egy étteremből hozták az ebédet, amit megosztott velem. Itt mindnyájan valóban testvérekké váltunk.

Napnyugta után minden megváltozott, és szenvedésünk más formát öltött. A kibírhatatlan hőséget minden átmenet nélkül az éjszaka hidege váltotta fel. Szerencsére nem voltunk az Egyenlítőn, különben megfulladunk a borzalmas hőségtől. Itt, ahol mi tartózkodtunk, a hőmérő könnyen húsz fokot is eset, újabb 12 óra szenvedést biztosítva a jeges helyiségben. Felvettük ingeinket, és megosztottunk néhány használt takarót. Szerencsére magammal hoztam egy rövid ujjú pulcsit, így elkezdhettük az afrikai falvak virrasztását, füstölgő tűz és csillagfény nélkül a mély sötét éjszakában, amit nem világított meg az ablakból szűrődő halvány derengés.

Kezdetben mindenki beszélt, majd lassan, egymás után ránk szállt az álom csendje.
Egy délután észrevettem, hogy ex-képviselőnk néhány szót vált a csontvázszerű vénemberrel majd feláll, és az ablakhoz megy. Amíg félhangon beszéltek, a többiek elhúzódtak, majd mindketten újra elfoglalták helyüket közöttünk. A véletlen úgy hozta, hogy az ex-képviselő és jövendő államelnök baloldali szomszédom volt, míg fehér társam a másik oldalon feküdt.
Hallgatott a képviselő, pedig éreztem, hogy beszélni akar velem. Szótlanul vártam, türelmesen.
— Nem tudja, hogy mikor engedik ki? – Halkan beszélt, kértem, hogy ismételje.
— Fogalmam sincs, válaszoltam. Tudom, hogy barátaim már közbenjártak illetékes helyen, de ismeri a helyzetet. Tudja jól, hogy nálunk minden lassú. Hosszú időbe telhet, amíg a papírok ide érnek.
— Látom, hogy reálisan látja a dolgokat. Szeretném megkérdezni: akar velem jönni?
— Magával?
— Nem, nem ezt akartam mondani. Velünk együtt, mindnyájunkkal!
— Ha jól értettem, elmennek?
— Igen. Éreztem a félhomályban rám szegezett tekintetét, és tudtam, hogy igazat mond.
Gondolkodás nélkül beleegyeztem.
„De fogalmam sincs, hogy mit kell tenni?”
— Ne kérdezzen semmit, pillanatnyilag semmit nem tudok mondani. Csak kövessen bennünket. Ne tegyen semmit, utánozzon minket, és hallgassa Dikukut.
— Dikuku? Ki az?
— A vén varázsló.
Nem válaszoltam, mert meggyőződésem szerint a világ összes varázslója képtelen kinyitni a vasajtót anélkül, hogy ne zavarja fel az egész katonai tábort, mint egy darázsfészket.
— Rendben! Csak jelezze az indulást.
Gondolom, hogy megértette, hogy nem hittem neki, mert megfogta a karom. Soha nem engedett meg senkivel ilyen közvetlenséget.
— Nem kívánom, hogy higgyen nekem. Csak annyit kérek, hogy utánozzon bennünket, és tegye azt, amit mi teszünk. Megbízom magában.

Nagyon lassan telt az este. Fogalmam sem volt az idő múlásáról, mert letartóztatásom pillanatában egy katona elvette a karórámat.
Az éj valóban nagyon sötét volt. Nehéz felhők kergették egymást az égen, és vihar előtti csend feküdte meg a tábort.

Ebben a furcsa légkörben szólalt meg Dikuku.
Lassan egy szót mondott: Simba*! Mindenki elhallgatott, és furcsa feszültséget éreztem a levegőben.
„ Simba szép, erős, fiatal és magányos volt. Megéhezett és vadászni ment. „
A pillanatnyi csendet a körülöttünk ülő emberek halk torokhangú mormolása törte meg. Ritmikusan ismételték: Sim-ba, Sim-ba…
Nem tudom milyen kényszer hatása alatt ismételtem én is kórusban a többiekkel.
„Simba a napégette szavanna levegőjébe szimatolt, s érezte egy áldozat szagát.”
Miközben Dikuku mesélt, mi megállás nélkül ismételtük: Sim-ba, Sim-ba, őrizve a ritmust, de a moraj egyre erősebb lett.
Képtelenség elmondani, mit éreztem. Mintha egy varázslat ragadna el, hipnotizálva ismételtem: Sim-ba. A kórus moraja elnyomta Dikuku hangját, és beszéde érthetetlenné vált.
…Sim-ba…Sim-ba…
Egy ismeretlen erő kényszeritett, hogy az éjszakában láthatatlan emberekkel egy ritmusban mozogjon törzsem előre-hátra.
A hangok hihetetlen erővel ellenállhatatlan hullámként zengtek, és mintha láthatatlan erők vibrálnának körülöttem. A levegő újra felmelegedett. Nem éreztem, hogy hideg van. Senki nem fázott. Izzadságban fürödtem, és a verejték csorgott a homlokomon, miközben üvöltöttem: Sim-ba…Sim-ba…

Hirtelen csend lett. Úgy emlékszem, hogy Simba megölte áldozatát, és tekintetem a csillagos égre emeltem!
Kint voltunk!
Másutt voltunk!
Huszonhat férfi állt a szavannában. Néhány csenevész fa árnyékát láttam a csillagfényben, hallottam az afrikai éj csendjében a tücskök és más bogarak zenéjét és egy rettegő majom kiáltását. Az éj ezernyi zaját. És hallottam egy szúnyog énekét is.
— Szabadok vagyunk! – Hangom remegett, és a képviselő ujjai karomat szorították.
— Nem hitt nekem!
— De hogyan?
— Ne kérdezze, fogalmam sincs. Ez Dikuku titka.
— És most mi lesz?
— A falujába megyünk, mert nincs nagyon messze. Nem érzi a tűz szagát?
— És azután?
— Azután majd mindenki hazamegy. Maguknak találunk egy kocsit, nyugodjon meg.
— És a katonák?
— Ne törődjön velük. A katonák már mindent elfelejtettek. Senki nem emlékszik ránk.
— Azért, mert Dikuku?
— Dikuku haza akart menni. Nem mondtam már, hogy egy nagy varázsló?

Több mint három hete nem esett az eső. A teherautók mély keréknyomokat hagytak a víztől elpuhult, most meg betonkeményre száradt vörös földben. A kocsi ittas emberként dülöngélt, és a kabinban a nyitott ablakok ellenére folyt a víz a két férfiről. Fullasztó volt a hőség.

A keskeny út két oldala bozótos volt. A vézna cserjék, a girbegurba, poros lombú, széttárt karú fák és az elefántfű falként szorították a bömbölő GMC-t. Időnként megszakadt a fal, hogy helyet adjon egy bennszülött falu kunyhóinak. A sofőr a volánba kapaszkodva vezette a teherautót, kerülgetve a mély barázdákat.

– Nem itt, mindentől messze kellene bármit is eltörni, kiáltotta társa az ajtóba kapaszkodva. miközben géppisztolyát a térdei között szorította.

Csak részben pacifikált vidéken jártak. Az útmentén több száz kilométerre csak felégett falvak voltak, és lakosaik a bozótban rejtőzködtek. Már több mint kétszáz kilométerre hagyták maguk mögött a bázist, és céljuk Kabalo, a távoli Lualaba partján várta őket.

– Nem kell félni – morogta Rochefort, a sofőr. Civilben brüsszeli taxisofőr volt, aki most az úttalan utakon leopárd egyenruhában a katangai csendőrség teherautóját vezette, ami a négyszáz liter benzintől eltekintve üres volt. Napfelkeltével, reggel hatkor, minden kíséret nélkül egyedül indultak útnak annak ellenére, hogy ezt mindenki ellenezte. De egy alkalomtól eltekintve senkivel sem találkoztak. Már messziről látták az út mentén sorban álló rongyokba burkolt feketéket. Nyíl, lándzsa és pupu volt a fegyverük. A pupu egy helyi készítésű, puskát utánzó fegyver: egy fába barkácsolt ólomcső. Igen veszélyes eszköz annak, aki használta, mert a legtöbb esetben a lövés pillanatában a cső az arcába robbant.

A lázadók már messziről hallották a motor zaját és mozdulatlanul vártak az útszélen, megigézve nézve a részeg hajóként dülöngélő teherautót.

Rochefort és társa Vermeulen, fegyvereik csövét mutatva mentek el mellettük. Senkit sem láttak azóta. Még egy madarat sem. Körös-körül mintha az egész világ halott lenne. Mikor leállítva a motor néhány percre elhallgatott, hogy egy kis meleg vizet igyanak és zsibbadt lábaik életre keljenek, elképesztően mély csend takarta be őket. Majd meghallották a nagyon halk tücsökciripelést. Ez volt az afrikai csend.

– Ha miden jól megy, délután öt-hat között otthon vagyunk.

Rochefort elégedett volt. Tizenkét óra alatt megtenni egy teherautóval négyszáz kilométert, nem rossz teljesítmény.

 – Hát ez nem egy autópálya, válaszolta Vermeulen testgyakorlás közben. – Majd szétszakad a hátam – és kézbe vette a langyos vízzel telt palackot.

– Van elég víz? – kérdezte Rochefort a nyitott motorház előtt.

– Kétszer húsz liter. Miért? A motorba kell?

– Nem, dehogy. Inni.

– Nem eszel valamit? Tudod jól, hogy van.

– Majd később, délután – válaszolt, miközben a fák között rejtőző napot nézte, majd elgondolkozva becsukta a motorházat.

– Mi van? –  fürkészte barátja arcát Vermeulen és géppisztolya szíját áttette másik vállára.

– A híd. A Lualaba hídja. Át kell menni rajta.

– Ha Kabaloba akarunk menni, igen.

– Kaminában azt mondták, hogy jó állapotban van. Nem robbantották fel a lázadók.

– Tudom. Nincs más probléma azonkívül, hogy ez nem egy közönséges híd.

– Vasúti híd – volt Rochefort válasza. – A teherkocsival nehéz lesz átmenni rajta. Nem ismerem, sosem láttam. Azt mondják, hogy hosszú híd. Az út keresztezi a síneket, majd a töltésen folytatódik.

– Miért nem mondtad indulás előtt? – Vermeulen belerúgott az egyik hátsó kerékbe.

– Nem akartalak idegesíteni. Nem volt más lehetőség, mint visszamenni a teherautóval. Persze, mehetnénk repülővel is, de szükség van teherautóra Kabaloban. Akarod, hogy visszaforduljunk?

– Ha gondolod, hogy a hídon át tudunk menni? Nem.

– Gondolom. Nem könnyű, de lehetséges – volt Rochefort válasza és az óráját nézte. – Indulni kell, tíz óra múlt!

*

A zötyögés ellenére, vagy a fokozódó hőségtől és a monoton motor zajtól Vermeulen elbágyadt. A feleségéről álmodott, de félálomban ösztönösen fegyvere után nyúlt, mikor térdéről csúszni kezdett. Hónapok óta volt távol. Az asszony Európában maradt, amíg ő Afrikában menetelt az utakon és verejtékébe vörösokker-por ragadt. A hosszú hónapok feszültsége felgyülemlett benne. A feleségére vágyott és érezni, amint a fürdőkád forró vizében pórusai kitisztulnak. A szavakat nem találva oly sok mindenre vágyott. Egyszerűen képtelen volt gondolatait és kívánságait kifejezni. Haza akart menni, megtalálni a lakást, az asszony intim közelségét és a nyugalmat.

Hirtelen belévillant, hogy mit csinál majd az első adandó alkalommal. Szemeit kinyitva kiabált, hogy szavait ne nyomja el a fülsiketítő motorzaj.

– Hazamegyek a következő repülővel!

Vermeulen hangjára tért vissza a jelenbe Rochefort. Vezetés közben reflexei automatikusan rögzítették a környezetet. Az üzemanyagszintet, a hűtővíz hőmérsékletét, az út állapotát, a gödröket, keréknyomokat és a hőséget. Messze előttük egy nőstény leopárd a kicsinyéivel ment át az úton. Jelezni akarta barátjának, de azonnal látta, hogy mélyen alszik, mert feje a zökkenések ütemére himbálózott. Gondolatai elkalandoztak. A taxijában ült, Avenue Louise. Mint most, két héttel karácsony előtt, a várost szürke nedvesség borította. A Porte de Namur és a Chaussée d’Ixelles színes lámpa füzérei sem tudták felvidítani a várost, de a taxiban kellemes volt. Várta az ügyfelet, és az autórádió halk zenéjét csak a hirdetések szakították meg néhány pillanatra.

Vermeulen kiáltására Rochefort álmai szappanbuborékként pukkantak szét, átadva helyüket a valóságnak.

– Menni akarsz? – Rochefort a zajt túlkiabálva válaszolt: – Igazad van, én is! De előbb Kabalo, és az útra mutatott.

„Jövő héten repülővel indulunk!”

*

Délután kettőkor elértek egy félig lerombolt és elhagyott faluba, Lukulába. Innen a folyó és a híd már nem volt messze. Ebéd közben a fáradság helyét az izgalom foglalta el, mert közeledtek Kabalo-hoz. Egy kis állomáshely Afrika végtelenében, két görög kereskedővel és egy francia állomásfőnökkel.

Útjuk időnként járhatóbbá vált, megengedve, hogy néhány percig ötvennel száguldjanak. Majd hirtelen a sínekhez értek. Egy használhatatlan vasútvonal, a rozsdás sínek között elefántfű. A motort leállítva Rochefort kiszállt és barátja követte.

– A sínek még rosszabb állapotban vannak, mint az út – jegyezte meg Vermeulen.

– Igen, ez nem meglepő. De nézd, az út párhuzamos a vasúttal, ami azt jelenti, hogy dupla széles a híd! Így talán nem kell a síneken menni!

Rochefort reménykedése láthatóan átragadt Vermeulenre, mert sóhajtva válaszolt: – Reménykedjünk, hogy tévedtek Kaminában.

– Akkor indulás. A térkép szerint már nincs messze a híd – és Rochefort a térképet gondosan összehajtva visszaült a kabinba és beindította a motort.

Igaza volt, egész közel jártak már. Kinyílt előttük a világ, és meglátták a folyót és a hidat. Onnan úgy tűnt, hogy a sárga víz álmosan csordogál, pedig sebesen sodorta észak felé a partról letépett zöld növényzetet.

– Ez az, az útnak vége van – morgolódott Rochefort. – De nem lehet tudni, hogy ki, a lázadók vagy a hadsereg, titokzatos okból felrobbantotta a híd útszegélyét. A vasúti síneken kell tovább menni!

Széles volt a folyó. Gyalog indultak ellenőrizni a híd állapotát.

– Az alapépítmény talán meggyengült a robbanástól – jegyezte meg Rochefort. A keresztfák között látták a folyót. 

– Félelmetes – motyogta Vermeulen a mélybe tekintve.

A sín két oldalán a keskeny gyalogjárdákat rozsdás karfák határolták.

– Gyalog is átmehetünk – javasolta Vermeulen, de nem nézett barátjára.

– És a teherautó? Tudod jól, hogy szükségünk van a kocsira, hogy elszállítsuk, amit a repülők hoznak – volt Rochefort válasza.

– Persze, hogy tudom, induljunk – és Vermeulen megfordult.

Lépésben haladtak a kerekek a sínpár két oldalán. Nagyon lassan pattogva a keresztfákon. Rochefort a fogát csikorgatva szorította a volánt, és nem tudta volna megmondani, hogy a hőségtől vagy a feszültségtől izzad miközben a kormány rángatott az ugrások ritmusára, és ő erőlködve tartotta a helyes irányt.

– A kerekek között tartani a síneket – ismételte fáradhatatlanul, mintha elfelejthetné. Csakis a motorháztető elé nézett. A folyót nem látta alattuk, sem a mesze előttük az érzéketlenül mozdulatlan pálmákat. Egybeforrt a teherautóval. Ő volt a motor, a kerekek. Érezte a szuvas fát az abroncsokban, hallotta nyikorgásukat a gép súlya alatt. Vermeulen, fegyverét térdei közé szorítva, ugrásra készen kapaszkodott az ajtóba, ha véletlenül mégis a feneketlen mélységbe csúsznának. Őrült gondolatok csapongtak fejében: „Ki tudnék úszni egy ilyen ugrás után?” Tekintete a víz és a még távoli part között tétovázott. A pálmák. Alig egy pillanattal korábban még tisztán látta őket, ahogy a napfényben fürödtek. Most meg kísértetszerűen burkolta őket egy könnyű ködfátyol. Képtelen volt elfordítani tekintetét. A tejszínű köd szürkén takarta el a partot.

– Nézd! – kiáltotta. – Nézd a ködöt!

Rochefort levette lábát a gázról, és a teherautó egy zökkenés után megállt.

– Mi van?

– Itt soha nincs köd – volt Vermeulen remegő válasza.

– Betakarja a hidat.

– Vissza kell fordulni!

– Képtelenség!

A köd megállíthatatlanul nyelte el a hidat és a folyót.

– Folytassuk gyalog, mondta Vermeulen.

– Nem hagyhatunk itt mindent. Majd csak felszáll!

A füstként gomolygó köd betakarta a motorházat, majd behömpölygött a nyitott ablakokon és mindent elárasztott. Már nem látták a motorházat. Körülöttük csend volt, akár a vatta vagy a hó alatt.

– Hány óra van?

Vermeulen nem látta tisztán órája számlapját.

Rochefort felkapcsolta a kabinlámpát, de fénye csak egy bizonytalan sárgás folt volt. Vermeulen óráját a szeméhez emelve próbálta leolvasni.

– Három óra harmincöt. Várni kell, hogy felszálljon a köd.

– Várjunk – volt a fojtott hangú válasz.

– A lámpát kikapcsolom, spórolni kell az energiával.

Még egymást sem látták tisztán. Türelmetlen fantomokká váltak.

– Hány óra van – kérdezte Rochefort.

– Egy pillanat – Vermeulen a szeméhez emelte az órát. – Három óra harmincöt.

– Az nem lehet, válaszolta Rochefort. Ezt mondtad korábban is. Megállt az órád?

– Jól jár. A másodpercmutató folyamatosan halad annak ellenére, hogy az idő megállt három óra harmincötkor, Te érted ezt?

*

Néhány évvel később mikor a hídépítők megérkeztek, az üres híd közepén óriási lyuk volt, mintha késsel vágták volna ketté. A teherautónak nyoma sem volt.

*

Rochefort és Vermeulen még mindig vártak. Nem mozdultak és körülöttük minden mozdulatlan volt.  Időnként egyikük megkérdezte, hogy hány óra van. És a válasz mindig: három óra harmincöt és spórolásból sosem kapcsolták fel a lámpát.

                                                                               x  x  x

– Nem, ne ítéljük el a házasságon kívüli kapcsolatokat. Nem tudjuk, hogy miért. Faber hosszasan nézte teacsészéjét. A forró víz gőzölgött és a teazacskóból színes felhők gomolyogtak.

Rodriguez zavarban volt. Maga sem értette, hogy miért siránkozott Faber vállán családi problémáiról. Alig néhány hónapja a felesége jelezte, hogy megismerkedett egy férfival és a szeretője lett.

– Ez sokkal nehezebb egy nő számára. A nő odaadja magát, a férfi megkapja. Ugye érti? Sokszor fel sem fogja az ember, hogy miért esik rá a szerelem olyan hirtelen, mint derült égből a villámcsapás.

– Saját gyakorlatáról beszél?

Faber nem válaszolt mindjárt. Élvezte teáját, miközben tekintete a sétálókra siklott anélkül, hogy látná őket. Ebben az órában az utca zsúfolt volt. Az autók lépésben haladtak, és a kávéház teraszán minden asztal foglalt volt.

– Igen, válaszolta. Bizarr tapasztalat, teljesen ismeretlen.

– Megcsalta a feleségét?

– Megcsaltam? Nehéz a válasz. Igen is, nem is. Őszintén szólva, nem tudom. Egy asszony biztos mondaná, hogy megcsaltam, pedig semmi nem történt. Ért engem, Rodriguez? Semmi! Akartam ez biztos, de semmi más. Egy virtuális történetben semmi nem valóságos, és semmi nem abszolút elképzelt.

– Virtuális? Barátja meglepődött, s mikor egy pincér elment mellettük egy mozdulattal egy másik sört rendelt.

– Megismerkedtem egy nővel a weben. Kíváncsiságból nézegettem távoli országokban élő asszonyok hirdetéseit. Több ezer kilométer távolságban. Pontosan kétezer. Így könnyen megérti, hogy semmi érdekem nem volt. És hirtelen megláttam egy fényképet. Egy rossz képet. Fekete napszemüveget hordott, s ebből a képből olyan szomorúság áramlott, szomorúság, amit képtelenség megmagyarázni. Ez a megmagyarázhatatlan szomorúság húzott magához. Egy levelet küldtem neki.

„Néhány napig semmi válasz nem volt s már majdnem elfelejtettem, mikor egy reggel néhány sort kaptam tőle. Bocsánatom kérte, mert sok a munkája és nagyon fáradt volt. Végső fokon nem tudom miért válaszoltam. Banális dolgokat írtam, hagyva a lehetőséget, hogy megszakítsa kezdődő kapcsolatunkat.

„Van egy kis időm ma este,” írta két nappal később. Kérdéseket tett fel, hogy a zenét szeretem-e, mert imádta, mert gyerek korában arról álmodott, hogy zongorista lesz, mert abszolút hallása volt.

— “Igen, szeretem a zenét,” válaszoltam. Minden zenét, modernt és klasszikust. Ismeretlenül is úgy vonzott, mint egy mágnes.

– Minden reggel egy üzenet, egyre hosszabb üzenet várt rám. Az életéről beszélt. A gyerekeiről. Mert két gyereke volt. Tönkrement házasságáról és a kínos válásról. Mindenről beszélt és kapcsolatunk egyre bizalmasabbá vált.

– Késő este, mikor hazaért megtalálta válaszomat. A kezdeti általánosságok később egyre személyesebb hangúvá váltak. Megismerkedtem a szeretőivel. Olyan szabadon beszélt róluk, mint ahogy maga egy pohár sört rendel.

– Sok szeretője volt? – szakította félbe Rodriguez.

– Gondolom, hogy igen, válaszolta Faber. Soha nem kérdeztem. Végeredményben soha semmit nem kérdeztem. A maradék tea kihűlt és nem nyúlt a csészéhez.

Majd én meséltem az életemről. Utazásaimról, szerelmeimről. Titkos gondolataimról beszéltem, dolgokról, miket soha senki nem ismert. Egy sztriptíz volt, a lelkek sztriptíze, mert nem ismertük egymást valójában. Fényképeket küldött. Olyan fiatal volt, sokkal fiatalabb, mint én! Több mint egy nemzedék volt köztünk.

– Maga nem küldött képeket?

– Hogyne, természetesen. Megírtam az életkorom és jeleztem, hogy nincs jó fényképarcom.

– Szép volt?

– Még az sem. Mindenütt látunk magunk körül egy csomó szép fiatal nőt, akit észre kell venni. Nem ilyen volt szép formái ellenére. De volt valami benne, amit nem tudok megmagyarázni! Egy érzékiség burkolta. Mondtam már hogy magához húzott, és valószínűleg így volt a többi férfival is.

„Hosszú napok és heteken keresztül megismertük egymást. Reggelenként vártam üzenetét és este valószínűleg ő is várta az enyémet. Majd egy reggel olvastam a szerelmi vallomását. Képtelen vagyok érzékeltetni líraiságát, érzelmeit. Soha nem olvastam és még kevésbé hallottam hasonlót. Beszélt az álmairól, egy élet velem külföldön, ahol fiatalon éltem! És Rodriguez, én tudtam, hogy mindez lehetetlen! Mi képtelenek vagyunk, nem tudunk visszamenni a múltba, képtelenek lettünk visszanyerni az éveket, és újra kezdeni életünk más színvonalon.

– És maga szerette őt? Bevallotta érzelmeit? Rodriguez kutató tekintete nem tudta elrejteni hitetlenségét. Nem értette, hogyan szerethet egy fiatal nő egy ilyen idős férfit?            
– Ez nem olyan egyszerű, sokkal bonyolultabb, mint gondolja, volt Faber válasza. A szerelemhez sokkal több minden kell, mint néhány fénykép és szavak. A szerelem az öt érzék összeadódása. A látás, a hallás, a szaglás, az érintés és az ízlelés. Csak egysíkú képeim voltak. Kétszer vagy háromszor hallottam a hangját telefonon keresztül és hideg, kemény hangja volt, nem olyan, amire vártam. Ennyi az egész! Semmi több!

„Hogyan magyarázzam? Gondolom, hogy életében egyszer mindenkivel előfordul, hogy szeretné megváltoztatni életét. Új életet élni! Mindenki tudja, hogy ezt nem lehet, mégis mindenki erről álmodik. Az emberek álmodnak erről. Sokszor még maguknak sem merik bevallani titkolt vágyukat. Én, én álmodtam egy másik életről. Ismétlem, ezt nem lehet, de a vágy bennem volt eltemetve, rejtve titkos gondolataim között. Egy megvalósíthatatlan vágy.

„Érzelmeim voltak ez biztos. De nem szerelem. Nem voltam szerelmes, mint amikor minden nap látunk egy nőt. Vágytam utána, szeretni akartam, hogy megtaláljam a köteléket, ami összefűzhet bennünket. Nem voltam szerelmes, mert annyi összeegyeztethetetlenség volt közöttünk. Itt volt a távolság, családi helyzetem és az életkorom. Mondhatja persze, hogy a távolság könnyen leküzdhető egy repülőjeggyel és a válás azért van, hogy megváltozzon a családi helyzet. Ebben igaza van. De nincs mechanikus vagy jogi megoldás az életkorra!

– Egy pillanat Faber, szakította félbe barátja, miközben elhúzta székét, hogy egy éltes hölgynek helyet adjon. Mindnyájan ismerünk maga korabeli elvált férfiakat, akik náluknál 30 évvel vagy még fiatalabb nőket vettek el.

– Persze, tudom én is. Még csináltak is …. vagy egy jóakaratú szomszéd, egy babyt! De én nem élek a színész világban, milliomos sem vagyok és mindentől függetlenül, nem akarok nevetséges lenni! Tudom, hogy a nevetséges ma már nem halálos, de elvenni vagy együtt élni egy fiatal nővel, aki a lánya vagy épp az unokája lehetne, nem találom egészségesnek. Nem így gondolja? Arról nem beszélve, hogy nem akartam vele élni. Nem kívántam újra nősülni, hogy egy normális életet éljünk, mint egy újra komponált család. Ne felejtse el, hogy kettő, de még tőle függő majdnem felnőtt gyermeke volt.

„Ismertem a valóságot és kívántam, mert minden normális férfi kíván egy fiatal nőt, aki felajánlja magát és mondja, hogy szeretlek. Persze, én is mondtam, hogy szeretem. Neveletlen lennék, ha nem mondanám, ha nem válaszolnék tűzzel a tűzre. Olyan jó tudni, hogy újra szeret életének egy olyan pillanatában, amikor nem szeret többé szerelemmel. Úgy éreztem, hogy ég, hogy elég egy valóság nélküli szerelemben.

Faber belső csendjébe burkolózva elhallgatott miközben tekintete a körülöttük hömpölygő tömeget követte. Mikor látta egy pincér sürgető tekintetét visszatért a jelenbe. Egy mozdulattal hívta a pincért.

– Egy másik teát kérek!

– Cyber szerelme befejeződött, vagy… kérdezte Rodriguez a pincér távozása után.

– Befejeződött.

– Hogyan?

– Nehezen lehet elképzelni. Minden megfoghatatlan, virtuális volt ugye? Megvalósulás kellett. Valóban találkozni és szeretni, ha szerelem volt. Igazat ad nekem, ugye? Hangjában nehezen visszafojtott agresszivitás remegett.

– Teljesen igaza van, volt a válasz.

– Egy szép napon azt javasoltam, hogy meglátogatom. Arra a kérdésre, hogy szeretne-e néhány napot velem tölteni, igennel válaszolt. Erről álmodott. Többször beszélt arról, hogy velem él, így négy vagy öt nap alatt akartam egy egész életet adni. Csak mi ketten. Hogy lássuk.

– Látni mit? – kérdezte halkan Rodríguez székén hátra dőlve, míg a pincér a teát töltötte.

– Látni, hogy valóban elveszítettünk egy életet a természet tévedése miatt? Tudni akartam. Majd elrepültem. Egy bolha ugrás Európa másik részébe. Úgy emlékszem vissza mintha tegnap történt volna. Pedig…

Faber egy kis tejet öntött és nézte keveredni a színeket, mintha egy kávé zaccában nézné a jövőt.

– Tél volt. A legzordonabb tél, amire emlékezni tudok. A hó, a hideg köd egy ismeretlen nagyvárosban.

– Egy pillanat, emelte fel ujját Rodriguez. A nő kereste a repülőtéren?

– Nem. Akarta, de én nem kívántam túlterhelni és valóban megismerni a tömegben. Nem. Egy lakás melegében akartam első találkozásunk. Érkezésem után rögtön hívtam. Nagy meglepetés várt. Az automata központ három nyelven jelezte, hogy a hívott szám nem létezik.

„Képzelheti meglepetésem. Ez nem meglepetés volt, egy teljes zűrzavar! Betéve ismertem a számát, mert többször hívtam azelőtt. Papírjaim között keresgéltem, hátha az emlékezetem játszott velem. Nem, nem tévedtem. Az övé volt a hívott szám. Szerencsére, ismertem a lakcímét. Hozzá akartam menni annak ellenére, hogy gyerekei voltak.

„Egy többemeletes épület előtt szálltam ki a taxiból. A kapu zárva volt biztonsági okokból, mint minden kapu a világ minden városában. Csengőgomb a lakók neve mellett. Nem találtam meg! Figyelmesen kerestem, kapkodás nélkül. Nem tévedtem, nem lakott itt!

„Hosszú és nehéz magyarázkodások után, mivel nyelvtudásunk hiányos volt, a házmester megmagyarázta, hogy nem lakott itt. Úgy álltam ott, mint szamár a hegyen. Képzelje el, egy ismeretlen városban, ahol senkit nem ismertem, nem találom a szerelmes asszonyt, aki arra vár, hogy egy életet éljünk néhány nap alatt!

„Lelkiismeretem megnyugtatására végigjártam és néztem minden kaput és a névtáblákat, de csak az időm vesztegettem. Felhívtam a tudakozót. Nem volt szám a nevén. Igaz, hogy a titkos számokat sehol nem adják meg. Semmi lehetőségem nem volt arra, hogy megtaláljam. Nálunk természetesen, rendőri kapcsolataimmal könnyen megtaláltam volna, de nem egy idegen országban. Nem maradt más lehetőség, mint elküldeni egy üzenetet egy cyber kávéházból. Egyetlen elégtételem az volt bevallom, hogy az e-mail címe valódi volt. Üzenetem nem jött vissza, de választ sem kaptam. Egy szót sem. Semmit.

– Ennyi az egész?

– Ennyi. És visszajöttem.

– Soha semmit nem mondott, semmit nem írt?

– Soha semmit. Hallgatott.

– És maga?

– Persze írtam. Magyaráztam csalódásomat, de semmit nem válaszolt. Semmit magyarázat. Igaz, hogy képtelenség megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Kettőnk kapcsolata, ha használhatom ezt a szót, ennyiben maradt. Elégett a szerelemben. A telefonszám, a lakáscím, erre sincs magyarázat, de nem is keresem. Könnyen változtatható egy név a csengő gombon és a házmesternek csak adni kell valamit, köztudomású. Ennek semmi értelme nincs. A tények önmagukért beszélnek, minden más csak halandzsa.

– Kiábrándult.

– Oh hogyne! Elégedetlen. Egy asszony azt mondaná, hogy szerelmi bánatom van, de ez nem igaz! Elégedetlen vagyok, mert nem ismerem a szerelmet egy ismeretlennel, aki a szenvedély mélységeit ígérte. A szerelmet akartam még egyszer, de a nem elegáns elrejtőzése megfosztott az egyedülálló kísérlettől.

– Nem akarja viszontlátni?

– Nem, ennek vége. Faber kiürítette a csészét.

„Nem ítélem el, elhiheti! Nem ismerjük mások igazságát. Pénzt tett az asztalra és felállt.

– Jön? Magán a sor, elmesélni problémáit a feleségével.

– Az álom. Az álomról beszél nekem?
Holczer poharát letette, de tekintetét nem vette le róla. Barátja is sört ivott, de nem a buborékokat, hanem a szemben ülő arckifejezését kutatta.
– Egy rögeszmévé vált, – folytatta Holczer. – Be kell vallanom, hogy egy rögeszme. Tudnia kell, hogy éjjelenként legalább kétszer visszatér az álom!
« Persze, nem vagyok pszichológus és a fiatal koromban olvasott könyvek csak szexualitásról, nemekről, rögzítésről, vagy Oidipusz komplexusról: az apa gyűlöletről, vagy anya iránt érzett szerelemről beszéltek. Ma meg kíváncsian szeretném ismerni, hogy mit jelent az álmom?
Körülöttük a kávéház szokásosan nyüzsögött délután ötkor az irodák zárása után. A bárpult előtt férfiak könyököltek egymás mellet boldogan megszabadulva minden kötelezettségtől, sört ittak vagy más, különböző színű italt. Egyidőben beszéltek, miközben a pult mögött a pincér érzéketlen arccal törölgette a mosógépből kivett gőzölgő poharakat.
Foglaltak voltak az asztalok is. Barátok, kollégák üldögéltek és beszélgettek, a kevésbé világos sarkokban pedig néhány fiatal pár és diákok egy-egy pohár Coca mellett. Fejük összebújt, hogy jobban hallassák elsuttogott titkaik.
– Nem tudom, hol van, a helyet nem ismerem. – Holczer tekintete az öt pohár ellenére – a poharak az asztalon sorakoztak – élénk és tiszta volt.
« Hallott már arról, hogy álmodni lehet a szagokról? Én, én álmodom. Érzem a hús és a vér szagát. Mint mondtam már, ez a kezdete. Érzem az undorító szagot és hirtelen egy húspreparáló munkalánc előtt találom magam. Húsüzem? Konzervgyár? Fogalmam sincs. Soha életemben nem tettem be a lábam egy vágóhídra vagy konzervgyárba. »
« Pedig egy láncon voltam. Végtelenbe nyúló sin, sem eleje, sem vége. Ember magasságban felakasztott borjúfejek. Két kampó között fél méteres távolság. És képzelje, egy helyett, kettévágott borjúfej érkezik! Valójában két fél fej jön elém. És ha látná a két fél fej tekintetét! Mindkettő szemrehányó tekintettel néz rám! »
« Öltözetem fehér, mint a henteseknek vagy orvosoknak, vérfoltokkal mindenütt, és kesztyűs kezemben egy kanálszerűség, ami segít kivenni az agyat. »
– Mit? – Barátja undorral hirtelen letette poharát.
– Jól hallotta! Az agyat! 45 másodpercem volt a két fél fejre, kivenni a két fél agyat és egy időközben egy második láncon elém érkező kis műanyag dobozba tenni.
– Undorító! – A barát fintorogva ürítette ki poharát.
– Nekem mondja? – Holczer beszéd közben a lassan eltűnő habot nézte.
« Álmomban a legrémesebb, hogy képtelen vagyok kiüríteni a két fél fejet. Minden logika ellenére – itt látható az álmok valótlansága – a lánc nem áll meg. A fejek megállás nélkül érkeznek. Egy második fej összeütközik az elsővel, majd egy harmadik, és így a végtelenségig. Végül is leesnek a láncról. Megpróbálok a kanállal kivenni egy agyat miközben egy másik a lábamra esik vagy a kis műanyag dobozra. Néhány perc és mindenütt borjúfej. Körülöttem nincs más, csak fél borjúfej. Eltemetnek és érzem a vér szagát, a nyers hús szagát. És abban a pillanatban, amikor a hideg hús majd eltemet teljesen, ordítva felébredek.
– Persze a felesége is felébred!
– Igen, – válaszolt Holczer. – Ismeri jól álmom, és azt gondolja, hogy bolond vagyok.
Poharát kiitta és int a szomszéd asztalt kiszolgáló pincérnek. Újabb kört rendel kettőjüknek.
– Látja jól, nem kell nekem álomról beszélni. De ha tudhatnám, hogy mit jelent? Mit akar mondani? Biztosan egy tudatalatti jelzés. Az a baj, hogy nem értem… semmit nem értek…

George-nak néhány napja látomásai voltak. Persze nem hallott hangokat, mint Bernadette Soubirou, de látott. Lehet, hogy elképzelte, hogy látott valamit. Egy elsurranó árnyékot a szeme sarkából, de fejét elfordítva, semmi nem talált.

Meggyőződése volt, hogy hallucináció áldozata. Halálosan biztos volt ebben, amíg egy újságcikkre nem bukkant, ahol szimptómái pontos leírását találta, amit idegbetegségnek, valószínűleg pszichológiai betegségnek tartottak. Soha senkinek nem beszélt vélt látomásairól és nem mert orvoshoz menni sem.

Valójában félt, aggodalom töltötte el, mert egyre sűrűbben látott átsuhanó árnyékot a szemszögében. Számára ez a betegség súlyosbodását jelentette. Csak arra nem talált választ, hogy miért nem volt soha hallucinációja, amikor nem volt egyedül? Csak az erkélyt nézve voltak elvillanó látomásai, és amikor egyedül volt.

Szombat délutáni magányát a televízióval osztotta meg. Felesége az édesanyjával ment vásárolni, George-ot egyedül hagyták, hogy a házat őrizze. Ez volt a sóvárgott ritka pillanat, amikor nyugodtan nézhette a labdarúgó bajnokság egyik mérkőzését. A felesége jelenlétében nem tehette, mert az asszony nem bírta és nem szerette a focit.

– Idióták szaladgálnak egy labda után, amíg több tízezren ordibálnak, mint a vademberek – mondta az asszony. Igy a házi béke érdekében soha nem nézte kedvenc sportját.

Az indián nyár kellős közepén voltak és szomjas volt. A mérkőzés kezdete előtt jó hideg pohár sört bekészítve átment a szalon nyitott ablaka előtt. Szeme sarkából sejtett egy mozdulatot az erkélyen. Feje automatikusan arra fordult, és most valóban látott. Egy kis valami egyensúlyozott bizonytalanul a mellvéden. A henger formájú testen egy tökéletesen gömböjű fej és pici kis karok himbálóztak össze-vissza, az egyensúlyt keresve. Reménytelen erőfeszítés után egyensúlyát veszítve úgy gondolta, hogy a tíz emelet mélyében tűnik el. Hirtelen ébredt a tudatára, hogy nem eshet le, mert vézna lábai nem álltak a karfán! A levegőben lebegtek jó tíz centiméterrel a mellvéd fölött! Nagy, nyitott szája azt a benyomást keltette, hogy mosolyog. Egymástól szokatlanul távoli szemei megerősítették ezt a benyomást, de hiányzott az orr és volt haj a fején.

A meglepetéstől George dermedten, mozdulatlanul állt.

Változatlanul gesztikulált a jelenés, miközben tagolt bothoz hasonló lábai a levegőben bicikliztek, hogy feléje közeledjen.

– Szervusz – hallott egy kereplő hangot. - Végre látsz és látlak én is! Valóban nehéz volt szinkronizálni időnket. Hallod, amit mondok?

– Hallom persze – volt George remegő hangú válasza.

– Félsz?

– Félek.

– Nem érdemes. Tudod, nincs sok időm magyarázgatni, és van egy jobb megoldás. Vigyázz, kapd el! – Egy villámgyors mozdulattal leszakította fejét és labdaként hozzá dobta.

Ijedt kiáltással George ösztönösen elkapta. Súlyos volt nagyon és kellemes langy sugárzott belőle.

– Szorítsd a homlokodhoz! – A kapcsolat a fejformájú acélgömbbel elegendő volt arra, hogy mindent megismerjen. Ha nem is mindent, de ami lényeges volt.

– Szeretném, ha visszadobnád! – George engedelmesen visszadobta és a gömb helyét megtalálta a hengeren.

Most már ismerte GO történetének egy részét. Messziről jött, egy elérhetetlen távolságból. Nem élőlény volt, nem ember, egy robot. Képességei minden emberi ismeretet felülmúltak.

GO a levegőben lebegve eltávolodott, ugrándozott és állandóan mosolyogva hívta.

– Gyere ide! – George – mintha hipnotizálva lenne – közeledett az erkélyen és szerencsére a korlát megállította, mielőtt a mélybe zuhant.

– Lépj át ezen a micsodán és gyere ide! – parancsolta GO tőle néhány méterre a levegőben függve, mintha nem lenne földi vonzási erő.

– A halálom akarod – volt George válasza és nem ismerte meg saját remegő hangját.

– Dehogyis, szamár vagy! Nem akarok én neked bajt okozni! Gyere! Minden baj nélkül jöhetsz. Már képes vagy rá, mert minden szükséges kapcsolatot megteremtettem. Emlékszel, amikor homlokom a homlokodhoz szorítottad?

– Emlékszem hát!

– Akkor nem csak elmagyaráztam, hogy honnan jövök, de egyidőben összekapcsoltam az agyad két féltekéjét is. Egy távoli jövőben mindenképp ez történik majd a hozzád hasonló lényekkel. Hiszel nekem?

George valóban nem tudta, hogy hol van, mit csinál, hogy mit gondoljon és higgyen? Ez a hihetetlen jelenség az elképzelhetetlenbe röpítette és felzavarta nyugodt, eseménytelen és normális kis életét. Egy apró kis robot táncolt előtte a levegőben azt parancsolva, hogy menjen hozzá, élete kockáztatásával a semmibe lépve.

– Látni fognak a szomszédok! Téged is látnak, és felhívják majd a rendőrséget!

– Nyugi, semmi probléma. Senki nem lát semmit – legyintett GO. – Csak te látsz engem, senki más és remélem, hogy örülsz ennek – mosolygott. – És téged sem lát senki, mert közöttük és közöttünk eltoltam az időt. Csak egy elsuhanó árnyékot látnak, éppen úgy, mint te napokon keresztül. Ma már uralom az idő kérdését. Ti sokkal gyorsabban éltek, mint mi. Érted? Az én idő dimenziómban úgy látunk titeket, mint egy villámcsapást. Egy villanás. Gyorsan folyik a ti időtök. Számodra én századokig mozdulatlannak tűnök, mint egy acéldarab. Tévedtem kezdetben. Saját időmet megfordítva állandó gyorsulásban voltam, így te csak elsuhanó árnyékot láthattál. Mint egy teniszlabda két játékos között. Az indulás és érkezés között. Remélem értesz? Egyszóval a lényeg az, hogy senki nem lát minket, repülhetünk, nincs semmi rizikó.

– Miért akarod, hogy lebegjek?

– Hogy bízzál bennem. Hogy a bizalom legyen kapcsolatunk bázisa. Hogy tudjad, nem csaplak be. Szükségem van rád, kettőnk együttműködésére. Veled akarok dolgozni. Egyedül, nélküled minden különleges képességem ellenére képtelen vagyok teljesíteni missziómat.

– És mi a te missziód?

– Majd elmondom később. Most ide, hozzám kell jönnöd. Nézd, már repülsz!

George megdöbbenve vette észre, hogy lábai elhagyták az erkély betonját és jó tíz centiméterrel lebegett fölötte.

– Gondolni kell rá! Koncentrálni! Lebegni! Repülni akarsz!

Váratlanul repülni akart. És repült. Ott volt GO előtt. Alig néhány centiméterre. A levegőben. Negyven méterrel a föld színe fölött. Arcán érezte a gyenge fuvallatot a toronyházak között, és életében először látta a lakást a terasszal egy színvonalban és nem lent az utcán, fejét és tekintetét felemelve. Csodálatos volt a világ. Minden más volt. Úgy látta a dolgokat, mint a madarak. Félelmét már elfelejtette és csodálatosképp nem szédült, mikor az utcát nézte lent. A sétáló embereket látta. Bogárnak tűntek, és a gépkocsik gyerekjátéknak. Tekintete a szomszéd lakás ablakára siklott át és nézte a szomszédokat élni a nyitott ajtó-ablakok mögött. Egy ismeretlen szédület fogta el, elképzelhetetlen érzés.

Repült! Lebegett! Minden erőfeszítés nélkül le és fel. Nem volt szárnyakra szüksége, mint a madaraknak. Még karjait sem kellett mozgatni. Elég volt a gondolat. Összpontosítani. Akarni. Forgott, mint egy búgócsiga. Arcát, haját, testét simogatta a szél. Teljesen ismeretlen világot látott, nem elképzelt, hihetetlen, ezt még soha, senki nem élte át. Izgatottan lihegett és szégyellte magát GO örökös mosolyát látva.

– Elég volt! Menj vissza! – parancsolta.

Engedelmesen visszament a teraszra, és a világ megtalálta megszokott képét.

– Nyelvünket hogyan ismered? – kérdezte, hogy mondjon valamit.
A rengeteg lehetetlenségben hirtelen rájött, hogy GO folyékonyan beszélt. És GO megmagyarázta, hogy csak saját anyanyelvét ismeri, és valójában nem beszél, hanem gondol.

– A gondolat, George! A gondolatátvitel! Hidd el, hogy egyszerű. Minden nyelven ugyanaz a gondolat. Egy gondolat érkezik hozzád, egy idea és ha válaszolsz, nincs szükséged gondolataid hangokra változtatni! Mióta megteremtettem agyad két féltekéje között a kapcsolatot, adás-vételre vagy képes, mint egy rádió adó-vevő készülék.

– Tehát ismered titkos, intim gondolataimat? – George olyan kétségbeesett arcot vágott, hogy GO szája, majd egész feje körül mosolygott.

– Igy van, de ez nem az én hibám! Neked kell ellenőrizni gondolataid. Tudnod kell, hogy lezárhatod őket minden külső behatástól. Gyakorlat kérdése. Meglátod majd, hogy könnyű a mi világunkban a kapcsolatfenntartás. De ne vicceljünk, mert a feleséged mindjárt hazajön. Mennem kell.

– Visszajössz még?

– Persze hogy jövök! Missziómat még nem fejeztem be.

GO eltűnt és George egyedül maradt. Egy másik üveg sört keresett a hűtőben, majd leült a TV elé, hogy a mérkőzés utolsó perceit nézze. Szemei követték a játékot, de gondolatai másutt csapongtak. Ismét repült és a futballisták helyett egy végtelen magasból csodálta a világot.
Egy pillanatra arra gondolt, hogy repül! És teste engedelmeskedett, megmozdult, elhagyta a fotel kényelmes párnáit és mozdulatlanul, ülő helyzetben maradt a levegőben.

Lassan leszállok… lassan. Összpontosított és háta a fotel támlájához simult.

Az asszony visszatérte után élete úgy folyt, mint azelőtt. Az egyetlen különbség a múlt és a jelen között a mások számára láthatatlan magatartása volt. Felesége gondolatait próbálta ellesni. Sikertelen volt a próbálkozás. Kíváncsian várta GO magyarázatát.

GO séta közben az utcán lepte meg. Hirtelen mellette volt és senki nem látott semmit. A furcsa testalkatú kis robot pillangóként a feje mellett lebegett, miközben elkezdték hangtalan beszélgetésüket.

– Beszélni akarok veled, mert most van időd és egyedül vagyunk. Menjünk kedvenc parkodba, mert most egy ideig nyugodtak lehetünk.

George egy platán árnyékában ült, szemeit lehunyva. Mintha szundikálna. A valóságban beszélgettek.

– Egy fiatal párt keresek, velük kell találkoznom. Ginger Rogers és Fred Astaire. Ismered őket?

George annyira meglepődött, hogy szemei önkénytelenül kinyíltak. Megrökönyödve nézte a járókelőket.

– Már régen meghaltak!

– Halottak?

– Igen.

– Ebben az esetben a tudósok eltévesztették a dátumot.

– Így van, alig néhány évvel. De bevallom, hogy semmit nem értek. Te több ezer fényév távolságból jöttél, hogy találkozz egy már évekkel ezelőtt eltűnt táncospárral. Ez nem normális!

– Nem mondom, hogy normális, de a Galaxis Ura azért küldött ide, hogy megtaláljam őket.

– Miért?

– Mert tudósaink sikeresen fogtak egy televíziós adást, és az Uralkodó titkára kedveskedni akart, mutatva ezt a TV műsort. E perctől kezdve Urunk elbűvölve nézte a szépséges táncosokat.

– Ez igaz, valóban szépek voltak.

– Szépek a ti ízlésetek szerint. A probléma az, hogy valójában nem vagytok szépek, csak az Úr képzeletében! Belétek gabalyodott, mert nagy a különbség közöttünk, és a ti hihetetlen törékenységetek között.

– Ti nem olyanok vagytok, mint mi?

– Biztosíthatlak, hogy nem. Valóban különbözünk. Mi egy óriási, két nap körül keringő bolygón élünk. A távolság ellenére a fény és a sugárzás annyira erős, a bolygó vonzóerejéről nem beszélve, hogy egyetlen hozzátok hasonló cérnavékonyságú lény sem tudna élni.

– Akkor ti nagyok vagytok?

– Óriások! Képzeld…nem, ezt nem tudod elképzelni. Nézd a tróntermet, ahol a Galaxis Ura hallgatja a zenétek és gyönyörködik Ginger Rogers és Fred Astaire táncában.

George úgy érezte, hogy feneketlen űrbe zuhan, majd váratlanul egy hatalmas teremben találta magát. Egy kékes színű, majd’ háromméteres óriás állt fehér tógában a terem közepén, mögötte egy sárgába burkolt másik óriással.  Fejük sima kidudorodás volt egy henger formájú testen és mint GO, négy szemük volt. Száj nem, csak egy vékony vágás a kidudorodáson. A két óriás figyelmesen nézett egy fénytornyot a terem közepén. A híres táncospár ebben a fényfürdőben táncolt.

– A mi Urunk a fehérben van - hallotta GO hangját a fejében.

– Egy valódi uralkodó?

– Igen. A fél Galaxison uralkodik.

A kép eltűnt és George ismét megtalálta a kellemes őszi napsütést.

– Mint mondtam, meghaltak már. Nem tudod őket átvinni hozzád. De ha akarod, a filmmúzeumban találhatunk régi filmeket. Nem beszélve, hogy sok más táncospár és zenés vígjáték van. Például, Gene Kelly a « Singing in de rain »című filmben. Nagyszerű, elhiheted! Biztosan tetszene Uradnak « New-York, New-York » Liza Minellivel. Vagy a « Ziegfield folies ». Más táncosnők, mint Cid Charisse vagy Eleanor Powell. Igaz, hogy már mindnyájan elhagyták szomorú földünket.

– Látom, hogy nem érted, mit mondok - toporzékolt GO a pad fölött. Egy fiatal pár ezt a pillanatot választotta, hogy melléjük üljön. George tudta jól, hogy semmit nem hallanak és látnak, mégis zavarta jelenlétük.

– A Galaxis ura csak ezt a kettőt akarja!

– Valóban én sem értelek. Borzalmas kozmikus sugárzásokról beszélsz és minden földi képzeletet felülmúló vonzási nehézségről. Fizikailag a ti bolygótokhoz alkalmazkodva olyanok vagytok, mint nálunk egy tank. Feltéve, hogy e táncospár még életben van, hogyan képzeltétek életben maradásukat nálatok?

– A válasz igen egyszerű. Már minden készen várja érkezésük. Nem szabad elfelejteni, hogy mi nem a bolygónk felszínén élünk, hanem a föld alatt. Különben mi sem maradnánk életben. Ami pedig a súlyt, a vonzóerőt illeti, már készen várja őket egy speciális lakónegyed, ahol földi feltételek szerint élhetnek. A levegő, a vonzóerő, minden földi. Nekik csak táncolni és énekelni kell az Úr örömére.

– Mint a trubadúrok? A ti Fenségetek megbolondult – volt George ingerült válasza. – Azt képzelitek, hogy egész életükben énekelnek és táncolnak? Nagy tévedésben vagytok, GO. Meg kell érteni, hogy egy filmet néztek és nem a valódi életet!

– Ti olyanok vagytok, mint ők!

– Így van, pontosan olyanok, ezt jól látjátok. Van a földön nagy és kicsi, vékony és kövér, szép és csúnya. Minden. Tudósaitok véletlenül egy olyan filmre találtak, ahol egy szép pár táncol. Valójában ketté kell vágni az almát, mert csak a fele volt szép. Fred Astaire csúnya volt. Vézna, de istenien táncolt. A lényeg az, hogy még ha életben lennének, akkor sem táncolnák, amit most láttok. Filmszínészek voltak, ez a valóság!

Mellettük a szerelmesek zavartalanul csókolództak.

– Látod ezt a fiatal párt?

– Látom.

– És te azt képzeled, hogy egész életükben így csókolódznak? Nem! Tíz percig nyalakodnak, majd vásárolni mennek egy áruházba, és később a televízió híreit nézik majd. Éjjel szeretkeznek talán, de holnap reggel különböző munkahelyre mennek. Ez az élet. A mi életünk. Urad képekbe szeretett. Egy romantizmusra talált, amit mi is kétségbeesetten keresünk. Szerencsére nem egy háborús vagy bűnügyi filmet találtatok. Képzeld, ha hullahegyeket láttok és mindentől elszabadult, egymást kaszaboló vadállat embereket! Valójában ez a mi életünk. Egy fény és árnyék keveréke. Te szeretnél megtalálni egy képzeletbeli mágikus párt. Sajnos már nincsenek itt. Ha nem hiszed, menj vissza, hogy tudósaitok harminc évvel korábbra küldjenek vissza. Menj!

– Nem lehet - válaszolta GO.

– Nem tudsz visszamenni?

– Csak egyetlen oda-vissza útról van szó, mert rengeteg energiára van szükség, hogy visszamenjünk az időben! Szerencsénkre az egymást felfaló két napunk végtelen energiát biztosít, de mégsem valósítható meg újra, mert túl sokba kerül.

Mellettük a fiatalok, miután elhasználták szentimentális fölöslegük, elmentek anélkül, hogy csukott szemű szomszédjukat észrevennék.

– Talán azt hiszik, hogy prűd vagyok – mosolygott George önmagában de GO hallotta gondolatait, mert elfelejtette bezárni szellemét.

– Mit jelent, prűd?

– Kicsit olyan, mint a Galaxis ura. Szemérmes, ártatlan, talán naiv – volt George válasza.

– Gondolom, hogy missziómat befejeztem – és ez volt az első alkalom, hogy örökös mosolya nem torzította GO fejét.

– Visszamész?

– Igen.

– És az én képességeim? A repülés? A gondolatátvitel?

– Mindent elveszítesz. Tudod jól, hogy nem veheted hasznát. Gondolatait senki nem hallja. És a repülés. Képzeld el a botrányt, ha kimész az ablakon meglátogatni a barátod. Vagy most elrepülsz mindenki láttára!

– Értem. – Olyan szomorúak voltak George gondolatai, hogy GO érezte reménytelenségét.

– Ha akarod, együtt repülhetünk. Most. Itt.

– És senki nem látja majd?

– Senki.

George válasza az volt, hogy repülni akar. Teste lassan hagyta el a fapadot, centiméterenként. Nem sietett. Egy hihetetlen érzés minden pillanatát akarta kihasználni. Csodálatos látványt nyitott meg elötte a súlytalanság. GO árnyékként követte, láthatatlanná téve valami ismeretlen boszorkánysággal.

Ott voltak fent! Az égen. A végtelenbe szétáradó város a lábaik alatt terült el. Észrevette a távolban a házat, ahol élt és látta a nyitott erkélyajtót. Átlátszó felhőként takarta a várost a kipufogógázok köde, miközben egyre magasabbra emelkedtek. Minden kicsinek tűnt, aprónak. Gombostű fejek szaladgáltak a házak ölelte szakadékokban. A gépkocsik játékká váltak és a folyó ezüst kígyóként merült a még zöldülő vidék ködébe. Feje a felhőkben volt. Repülők mentek körülötte és ő egyedül volt a látogatóval. Egyedül volt a világon. Most átélte a tengeri mélységek részegségét, mert érezte a magány mámorát.

Szökdécselt, forgott, kihasználva a szabadság felejthetetlen perceit. Az éj árnyéka lassan elnyúlt a vidék fölött, hűségesen követve a lenyugvó napot.

– Mennem kell, gyere!

Hallotta GO gondolatát. Hosszú, lassú leszállás után padjukat megtalálták. Élvezte ezeket a csodálatos perceket és látogatója felé fordult, hogy megköszönje. De senki nem volt mellette. Eltűnt.

–  GO, itt vagy?

Minden erejével gondolt, összepontosított, de nem kapott választ. A semmibe gondolt. Repülök! Mozdulatlan maradt. Minden súlyával a padon ült.

Lakása, felesége, élete, mindent megtalált. Válaszolt a sokszor teljesen érdektelen kérdésekre, de tapasztalatait senkinek nem mondhatta el. Az átélt csodát.

Miközben felesége az éjszakára készült, ő a teraszra ment az eget kutatva. Hunyorogtak a csillagok. Millió csillag. Az egyiken egy nagy Úr nézte a táncoló képeket.

Hívta az asszony. Egy utolsó pillantás, és aludni ment.

                                  ***