1. Oly nehéz lett az életem
   belefáradtam a mába.
   Téged kereslek Istenem,
   ne hagyj egyedül, mert fájna.
   
   Ne hagyd szétfolyni életem,
   ahogy víz csepeg, s mint pára.
   Szólíts, mert ha nem, szétesem,
   szívem tisztítsd meg imára.
   
   Maradj itt, fogd a kezemet,
   hogyha elfogyna minden szóm.
   Benned lelek menedéket,
   te vagy Uram, vigasztalóm.
   
   Taníts meg hinni, remélni,
   mikor elfogy minden erőm.
   Kérlek ne hagyj itt kihűlni,
   legyél a napom, s levegőm.
   
   Tudom, hogy végleg elmegyek
   teher lett nyomorúságom.
   Emeld fel Uram lelkemet,
   én hozzád, a mennybe vágyom!

Vagyok a vágy, mely
mindig rád szomjas,
vagyok egy könyv, hogy
mindig engem olvass.

Vagyok a gondolat,
akkord egy gitáron,
álmodó szívemet
boldogan kitárom.

Csillag vagy nekem,
mely éjszaka ragyog,
hajnalpír méhében
szívem érted vacog.

Te vagy a tűz, mely
fényt és meleget ad,
te vagy a szeretet,
mely soha el nem hagy.


https://youtu.be/sQ5DO4hIMkw?is=O0hFnvLTfvHsic0M

Az ágyánál álltam és elengedtem a kezét...
S közben figyeltem halkan búcsúzó, könnyes tekintetét.
Ő soha, soha nem engedte el kezem,
Féltett, óvott mindig türelmesen,
Cserébe ócska hálám simogatta,
Mégis... most mégis utoljára
Kezem szorosan fogta, szorította!
Így maradtunk mára külön s egyedül,
De lelkünk húrján a szeretet hegedült!
S most itt állok sírjánál a csillagok alatt,
Könnyem se hull, szívem kiszáradt patak.
Ó, bárcsak odaadhattam volna életem felét,
De én csak álltam ágyánál,
S elengedtem a kezét...

Lennék vágy, mi benned ringna,
elmerülnék álmaidba,
erdő szélen, lennék patak,
eloltanám a szomjadat.

Lennék hold, az éjszakában,
hűs árnyék, a forró nyárban,
rossz kedvedben, lennék remény,
ha sötétben jársz lennék a fény.

Madár dal, mely hozzád szállna,
fejed alatt, lennék párna,
lennék benned a harangszó,
mely megbékít, ha haragszol.

Lennék csillag, felhő felett,
ketten lennénk szerelmesek,
s lennék vágyad könnyű szárnya,
ha egyszer szívem... - rád találna!

Hatvan év felett is
lehet szép az élet,
őszi virágzásban is
szomjazik a lélek.

Hatvan év felett sem
fakulnak a csodák,
megújuló hitünkből
reményt lel a világ.

Hatvan év felett is
szükség van a bókra,
szerelmes szívből nyíló,
boldogító szóra.

Hatvan év felett is
hidat nyit a lélek,
hogy a szeretet erejével
bárhová elérjek...!

Hiszek a szív erejének,
egy fiú-lány szerelmének.
Hiszek a kimondott szóban,
hiszek az érzéki csókban.

Hiszek a fűnek, s a fának,
és a szebbnél szebb virágnak.
Nem hazudnak, nem beszélnek
nyílnak mint a költemények.

Hiszek a nap erejében,
boldogságban, nevetésben.
Az esőben és a nyárban,
a mosolygós napsugárban.

Hiszek én már minden napnak,
akkor is hogyha becsapnak.
Hitetlenség szívem tépi,
hit nélkül nem tudok élni!

Néha elgondolkodom, mi is vagy nekem?

Azon kívül, hogy egy gyönyörű szerelem.

Te vagy a nyíló virág, s benne az illat,

Egy fennkölt gondolat, mit egy álom ringat.

A csónak, mit hullámzó tenger vesz körül,

Te vagy az öröm, mitől a szív felderül.

Mákszem, mitől ásít a gondolat,

Szél, amely elfújja a gondokat.

S vihar vagy néha, hátborzongató,

De ha fázom, te vagy a takaró.

Vagy az elixír, néha meg méreg,

S hogy kortyollak, tőled leszek részeg.

Néha olyan vagy, mint a levegő,

Birka vagyok, te meg a legelő.

Napfény vagy, mi melegíti szívem,

Minden versben te ott vagy a rímben.

Nélküled élni én már nem tudok,

S míg élek, szerelmedért koldulok.

Furcsa álmom volt az éjjel,
nem fizetett senki vérrel,
eltűnt a földről a gyűlölet,
és kivirágzott a szeretet.

Utcán kristályfény pompázott,
sok torok békét kiáltott,
mindenkinek szívében öröm
és nem kapart tíz ujjal köröm.

Az ember nem lett farkassá,
nem vált senki sem aljassá,
mosolyok nem apadtak könnyé,
nem loptak, nem hazudtak többé.

Csend lett ott, hol harcok szóltak,
szívek új reményt daloltak,
kéz a kézben járt az ember,
soha többé nem szólt fegyver,

Napfény ült a fák hegyére,
mosoly szállt a föld szívére,
s míg az álmom bennem égett,
hittem: soha nem ér véget!

Mondd, látod-e, testvér, hogy morog
és csetlik-botlik ez a világ,
látod, hogy velünk együtt forog,
hogy megrág, kiköp, s szalad tovább?

Hogy a múlás gondolatától
születő napok megremegnek,
és mondd, tudod-e, hogy reménye
sem lehet az itt elveszettnek?

Látod-e az örök körforgást,
ahogy benne rendez az Isten?
Láthatsz születést és halált is,
és hogy egyszer elmúlik minden.

Látod, hogy világok keringnek,
századok, évezredek múlnak,
visszhangja szól múltnak, jelennek,
hogy itt mindenek porba hullnak?

Emlékeim, mint két tükör

egymással szemben a falon,

sok végtelen szobát látok,

s benne végtelen a plafon.

Beljebb jutva minden kisebb,

oly sokszor láthatom magam,

s az utolsóban eltűnök,

mint ifjúságom és nyaram.

Minden egyre kisebb benne,

beljebb érve a láb a kéz,

és a legutolsóban, már

nincs senki, ki utánam néz.

1. Falu Tamás evokáció (Átírt változat)
   
   
   
   

Mondjátok meg nekem, mi lesz akkor,

ha elnyel mindenkit ez a vak kor,

ha gépek mutatnak utat,

s az elme vakon kutat, -

mi lesz akkor,

ha ember álmokat nem lát, nem sző,

hová tűnik el az ígért szebb jövő?

Mondjátok meg nekem,

lesz, hogy senkinek nem kell szerelem?

Mi haszna, ha elmerül bennünk a látszat,

s áldozatai leszünk öncsalásnak,

ha szárnyunkat levágják,

s a rendszer megdől, -

"mi lesz akkor a szerelemből?"

Baranyi Ferenc evokáció.

Egy vonaton ülve hallgatom, 

hogy ritmusra kattog a kerék,

tűnődve nézem önfeledten,

ahogy szalad felém a vidék.

Mint boldogan hintázó gyermek,

szállok a gyorsuló táj felett,

és tovatűnnek egyre messzebb

száguldó házak, fák, ligetek.

Talán így ér egymáshoz minden,

s kört forog itt múlt, jelen, jövő

lelkem így emészti elmúlás,

s gyorsuló láthatatlan idő 

Talán így volt, s lesz mindörökké

egyszer fönt és aztán meg alá,

mert így fogja egymás kezét is

ölelkezve születés, halál?

Kérdésemre már nem jön válasz,

csak tompán aeolhang csendül,

mintha a tenger súgva búgna

félve, halkan, érthetetlenül...

Keresd a jót, ember és szeress,

légy kedves, vidám, és élj bátran,

Isten boldog az öröklétben,

hát te se szenvedj a halálban.

Mindig légy becsületes, mondogatta apám,

hogy jó szívvel feküdj le, ő ezt hagyta reám.

Nevetni, ó, nevetni hogy tudott az anyám,

a jókedvet és a mosolyt ő hagyta reám.

Apám tanítása a mindennapi kenyér,

s anyám mosolya ez a könnyű kis költemény.

Falu Tamás evokáció 

Anyám, míg élt, sírt, nevetett,

apám, míg élt, tette dolgát,

és milyen szegény az élet,

ez is szolgált, az is szolgált.

Nekik is köszönöm: Élek,

és hogy vagyok, aki vagyok,

s hogy végleg elszenderülnek,

fáj, hogy egyedül maradok.

Beállok én is a sorba,

szolgálok, nevetek, sírok,

s hogy rajtam se essen csorba,

selejtes verset is írok.

Mindenkit nevel az élet,

jó és rossz közé szorulunk,

tanítanak szorgos évek,

jóból, rosszból is okulunk.

Költőnek lenni egyszerű dolog,

Le kell írni, ami él és mozog,

Rímre és ritmusra faragni kell,

S mint fa, végül a vers is kizöldell.

A költészet legyen egy égi jel,

Mely a szerelemmel is egybekel,

S ki belül gyűjti a gazdagságot,

Szívvel álmodik egy szebb világot.

A költő látja, mit más nem vesz észre,

szívében ott van a lényeg egésze,

mint eső után, a föld is kizöldül,

örömtől, bánattól verssé szelídül.

Míg virrasztok gyertya mellett,
A hit áttör minden falat,
Ha szívem Istenért reszket,
Nem lankadhat az akarat.

Szerelmem már régen alszik,
Álmát nem éri baljós árny,
Törődés szívből patakzik,
Aludj gyönyörű királylány.

A holnap még előre fut,
Asztalon kenyér minden nap,
De te, szerelmem, ó, ne tudd
Nehéz hadakozásomat.

Pihenj, még álmodj szépeket,
Ne lásd, hogy az élet hazug.
Nagy ára van a kenyérnek,
De te csak álmodj, még aludj!

(Peterdi Andor emlékvers)

Te mindig szerettél reflektorfényben állni,

Én leghátul szerényen a homályban várni,

Te a zajos nyüzsgő városban voltál boldog,

Én a kertekben, ahol szúrnak rózsabokrok,

A te szemedben a világ szépsége csillog,

Az én szívemben évezredes, láthatatlan titkok.

Rólad beszél, ami szép, ami ragyog, ami illem,

Én mindent odaadnék, csak hogy láthassam az Istent!

Kapaszkodnál az időbe,

De minden csak rágja tested,

Mint rossz kerítés, kidőlve

Te is csak utad kerested.

S ahogy az eső földet ér,

A mi utunk is csak ennyi?

Rövíd az élet, s köt a vér,

Boldog aki tud szeretni!

Ki melletted áll, fogd kezét,

Innen nem viszünk el semmit,

Sok a göröngy, de te ne félj

Az úton hitünk növekszik.

S mint gabonaszáron a mag,

Az élet érik szívünkben,

Már az idő is csak kacag,

Ahogy múlik önfeledten.

Hiszem, eljön értünk az Úr,

Beteljesíti igéit,

S ha majd trombita hangja zúg,

Elragadja az övéit.

Ma elcsodálkoztam, ahogy felnéztem az égre én,

milliárd csillag egy pici szempárba hogy belefér,

és mégis a messzeség, a távol oly határtalan,

a föld, mint porszem a végtelenben milyen súlytalan.

Elcsodálkoztam, ahogy szerelemmel néztelek én,

egy égi álom fénylő tündérszárnyon repült felém,

leírni nem lehet, hogy milyen nagy kincs a szerelem,

pici szívbe belefér az egész világegyetem.