Ma éjjel ismét nem aludtam,
beszippantott a net eseményhorizontja.
Erről a sötét mezsgyéről nehéz visszatérni,
a gravitáció itt olyannyira erős, nem enged elszökni.
Ezt a vonzerőt csupán a felkelő nap fénye oldja fel,
vagy amikor felhangzik Földim síri hangja a folyosón:
– Már fél hat van, szépen jöttél megint aludni. –
A spájzban most is égve hagytad a villanyt!
Tényleg, akartam enni egy banánt is –
gondoltam, még visszamegyek,
ám mire leforráztam a teát, elfelejtettem.
A tea persze teljesen kihűlt, arról is megfeledkeztem.
Jó lesz az hidegen, kemény, kattogós keksszel,
az egészet megiszom a kedvenc rókásbögrémből.

Réseken már beszűrődik a fény, ideje felhúzom a redőnyöket,
nehogy megelőzzön a szomszéd, és levonja a konzekvenciát:
megint elpunnyadtak a tohonya, városi nyuggerek!
Az óriás, izzó vasgolyó állapotában leledző nap épphogy
kibukkan a hátsó kert felőli oldalon egy ócska nádtető mögül.
Révülten nyugtázom: még egymilliárd év,
és elpárologtatja légkörünket ez a fenenagy fenevad.
Most viszont igencsak cidrizős hideg van, mínusz 12 fok,
a kopár kertre vastag zúzmaralepel terül.
Elmerengek, mennyi-mennyi álmodó ásnivaló…

Ásítás, tea, ásítás, keksz, ásítás-tea, ásítás-keksz…
Irány a fürdőszoba fogmosás, arcmosás, aztán gyerünk aludni.
Mindjárt március, kezdődik a kertelés – ásás, palántázás, gyomirtás.
Nem lehet mindig a nettel éjszakázni, sem folyton az éjszakával netezni!

Csengery Attila – napi gondjain elmélázva – eladásra váró házuk félé autózott. Vissza kellett kapcsolnia a gázvezeték nyomásszabályzóját, közeledett ugyanis a hideg idő, és legutóbbi látogatásakor nem tudta beindítani a kazánt. Mivel Attila látott már épp eleget karón varjút, nem kapkodta el a dolgot. Úgy határozott, majd odahaza, a nagy monitoron kényelmesen utánanéz a világhálón, hogyan kell újraindítani a nyomásszabályzót, mivel nem szándékozott kárt tenni benne.

Ahogy hazaért, rögvest rákeresett a neten. Egy jogi fórumban azt találta, hogy az egyáltalán nem szégyellős gázszerelők huszonhétezer forintot is elkérnek egy-egy kiszállásért, amikor a tájékozatlan tulajdonos a fűtési idény kezdetén rádöbben: nincsen gáznyomás a házon belül, és hirtelen felindulásból bejelenti a hibát. A hozzászólók persze – cinikus szokás szerint – nem segíteni próbáltak a siránkozóknak, inkább lúzernek titulálták őket, mert szerintük a szerelők jogosan kérnek amennyit akarnak, hiszen a munkadíj és a kiállás szabadáras. „Meg kellett volna kérdezned előre, hogy mennyit taksál a néhány másodperces művelet!” Ilyesmi volt a legkíméletesebb válasz.
Csengery megnézte a poszt dátumát, és igencsak meglepte, hogy az általa jogosnak érzett panaszt még 2019 októberében küldték be. Azóta viszont eltelt öt hosszú, coviddal, háborúval és súlyos inflációval megterhelt év. A sorozatos csapások után jelenleg ugyan mennyiért oldanák meg a gondot a nem remegő kezű szakibácsik? Mindemellett persze érdemes leszögezni azt is, hogy a lassan három éve háborúzó Ukrajnában sem volt akkora pénzromlás, mint idehaza. A féltő gondoskodás ellenére hozzánk valahogy folyton begyűrűzik az összes gazdasági probléma, amit vicces kedvében már Hofi elvtárs is többször felvetett a múlt rendszerben.
Nem igazán bizalomkeltő, hogy amint elköhögi magát az amerikai elnök, a forint árfolyama rögtön esik. Kérdezhetnék persze a kárvallottak: mindezt előre tudva, miért nem váltott nemzetünk okos közgazdászoktól hemzsegő bankja időben euróra? Valószínűleg megvan annak is a nyomós magyarázata. Úgy például a svájci bankokban fialtatott frankmilliárdok árfolyamértéke nem emelkedne látványosan a hazai fizetőeszközhöz képest, és nem érné gigászi sikerélmény bölcsen döntő gazdagjainkat, valamint az alacsonyan tartott munkáskeresetek, és a gyatra nyugdíjak nem vesztenék el hónapok alatt a látszatemelések vásárlóértékét.
A kisjövedelműeknek borzasztó kínos tudomásul venni, hogy a magyar infláció időről-időre meghaladja a környező országokét, mintha mi egy kivételezett, dedikált buborékban élnénk, és miránk keményebben hatnának a hátrányos gazdasági folyamatok. Talán az sem lehetett véletlen, hogy a történelem legnagyobb – világrekord - áremelkedése is nálunk következett be, amikor 1945 nyarán hiperinfláció kezdődött, és több mint egy éven át tarolt a gazdaságban. Ekkor az átlagember mind elvesztette a háborút átvészelt, eldugott pénzét, ami valószínűleg elsődleges célja lehetett a gátlástalan devalválásnak.
– Nos, szerintem abból a furmányos időszakból bőven maradtak még fenn huncut eszközök az átlagnyugdíj harmincszorosát is megkereső nagyjaink kezében – szűrte le a konzekvenciát Attila, és visszaterelte elcsatangolt gondolatait az eredeti témára.

Csengery a gázszolgáltatók weboldalain nem talált semmiféle nyomásszabályzóval kapcsolatos útbaigazítást.
– Miért is adnának tanácsot? – tűnődött, ha súlyos tízezrekért pöccinthetik vissza az eszközt a szerelőik. – Nem rontják ők a saját üzletüket, hiszen valójában nem is érzik magukat szolgáltanónak, az csak amolyan frázis, mint a „Szolgálunk és védünk” felirat a hazai csíkos autókon.
Már majdnem lemondott a releváns találatról, amikor rálelt egy városi portál információjára:
„Az újabb gázvezeték-átvágást követően településünk területén leállt a gázszolgáltatás. Habár a hibát elhárították – újra van gáz –, mégis előfordulhat, hogy az épületekben nincsen. Ha így járt, akkor a gázóra előtti nyomásszabályzó szeleppel kell a szolgáltatást újra visszakapcsolni.
Azokon a nyomásszabályzókon, melyeken fekete gomb van, ott a fekete gombot kell kifelé (lefelé) meghúzni. Azokon a nyomásszabályzókon viszont, melyeken narancssárga vagy piros gomb van, ott a gombokat össze kell pár másodpercre nyomni.”
Attila megörült a segítségnek. Emlékezett rá, hogy neki a fekete gombos kütyü van felszerelve, amire első alkalommal rá is tapintott, de nem merte erősebben meghúzni.

Az interneten fellelt jóindulatú támogatással a tarsolyában valóban gyerekjáték volt a visszakapcsolás. Atti pár másodperc múltán már hallotta a gáz sziszegő-surrogó áramlását a csőrendszerben. A pincében elhelyezett kazán viszont tavasz óta teljesen lelevegősödött, így csak többszöri indítási kísérlet után lobbant fel a láng az égőfejben. Az egykor műszaki feladatokat ellátó nyugdíjas elégedett mosollyal nyugtázta, ahogy érezhetően melegedtek a radiátorok, és simán, hang nélkül dolgozott a központi fűtésrendszer.

Atti felment a régi nappaliba, és felhúzta a redőnyöket az ablakon. Megunhatatlan panorámás kép tárult elébe, úgy érezte magát, mint egy facér várkapitány a toronyban. Közel volt már a karácsony, így felesége az ünnepekre készülve sütött-főzött, és a díszeket készítette elő odahaza. Azért nem jött vele, mint általában. Csengery az évek során megszokta, hogy mindenhová ketten mennek, mindent feladatot közösen végeznek. Tizennégy évig együtt dolgoztak. Már tizenhét éve pedig együtt járnak vásárolni, együtt kertészkednek, és persze együtt utaznak kisebb-nagyobb, sajgó ízületeiket karbantartó fürdőkúrákra, sőt még fodrászhoz is elkíséri az asszonyt. Most, hogy egyedül volt – letelepedett a fekete marhabőrkanapéra, és feltette vastagzoknis lábát a dohányzóasztalra –, azonnal hiányát érezte Cilinek.
– Csak félórát maradok. – Várok, amíg melegszik a valamicskét a ház, megnézem mikor kapcsol ki fagymentesítő funkcióban a termosztát – motyogta erőtlenül, miközben a kábel nélkül maradt tévét úgy mustrálta, mintha lenne benne adás.
Újra Cilire gondolt. Arra, hogy mennyit is ültek itt kézen fogva munka után. Nézték a tévét, olvasgattak, vagy csak beszélgettek, és nyugdíjaskorukat tervezték. Kontrasztként váratlanul bekattant az első felesége, aki mindig igyekezett kihúzni magát a közös elfoglaltságból. Tizennyolc együtt töltött év alatt tulajdonképpen egyszer nyaraltak Balatonaligán, amikor még a lányuk alig múlt négyéves. Exe inkább járta a világot a tanári karral együtt, ő pedig maradt otthon a lányával…
Miközben épp arra emlékezett, miként sütött-főzött akkoriban, és lánya kis barátainak szervezett bulikra milyen szuper fogásokat szervírozott (Cili mellett ilyenre sosem volt szükség), átmenet nélkül elnyomta a buzgóság.

Álmában csinoska, fiatal ápolónők kerültek elő mozgalmas múltjából. Egy időben ugyanis – valami fatális véletlen folytán – szinte futószalagon ismerkedett meg velük. Fess határőrként valószínűleg mágnesként vonzotta az ápolónőket. A két év szolgálat alatt négyen is próbálták megszelídíteni. Az utolsó nővérke hagyta benne a legmélyebb benyomást. A leszerelést követően mégis csupán két hónapig tartott kapcsolata Ilonával. A fehérköpenyes szőke szépségnek pedig a határőrség kantinjában hetente két-három terjedelmes levelet írt, és a délutáni parancskihirdetések során szertartásosan, szinte kitüntetésként vette át a lánytól jövő válaszokat.
Amikor azonban leszerelt, és elkerült a fővárosi állásba, annyira felgyorsultak az események, alig tudta, mi történik. Négy-öt kollégája hatása alá került a társaságban, akik felváltva agitálták. Mindegyikük maga mellé akarta állítani, mindegyikük mondta a saját igazát, és mindegyikük vakuként villogtatta tudását és tapasztalatát. Ilona pedig szinte pislákoló fénnyé vált a távolodó, vidéki múltidő labirintusában. Levelet nem küldtek egymásnak. Ahogy munkába állt, az volt az elképzelésük, hogy hétvégente találkoznak, ami végül sehogy sem jött össze. Túl nagy volt a csábítás a fővárosban, sok volt az érdekes program, gyakori volt a baráti invitálás.
Attila végül elengedte Ilona kezét. Jóval később tudta csak meg egy kórházba került rokonától, hogy a lány szülei már előre megvették nekik a lakást. Úgy vélték, leszerelés után röviddel ők majd összekötöznek.

A fővárosban újra egy ápolónővel ismerkedett meg. Mari barna hajú volt és kerekarcú, szinte ellentéte Ilonának. Atti tulajdonképp valamiféle pótlékként fogadta el. Vele jórészt csupán autóztak, szórakoztak és szeretkeztek. Marival nem lehetett filozofálni vagy a világmindenségről beszélgetni. Kíváncsiságát nagyjából a munkája és az életvitele kötötte le, az azon túli dolgok már egyáltalán nem érdekelték. Együttléteik során valójában az sem derült ki, hogy milyen zenét kedvel. Attila puhatolódzására csupán annyit válaszolt:
– Rakd be nyugodtan azt a kazettát, amit a múltkor!
Atti fél év után felvetette, hogy be kellene fejezni a viszonyukat, mert már nem bírta elviselni a lány közömbösségét. Mari ezt az ötletét is ugyanúgy fogadta, mintha a következő randit beszélték volna meg. Szinte azonos szavakkal válaszolt:
– Rendben van, részemről oké!
Csupán annyit jegyzett meg elfordulva:
– Azt hiszem, én sem szerettelek szívemből, csak már megszoktalak. – Megyek is haza gyorsan, mert van egy nagy halom mosnivalóm.
Ezt követően Attinak még két ápolónővel volt rövidebb-hosszabb kapcsolata, de rájuk álmában is csak villanásnyira emlékezett.

Anikó viszont teljesen más közegből érkezett. Vele nyári szabadsága idején ismerkedett meg egy üdülőhelyen. Régi cimborájával, és két napközben felcsípett lánnyal visszafogottan szórakoztak egy táncos helyen hajnalig. Mivel a fiatal lánykákat elkísérték a szüleik is – mint „megfigyelők”–, a hajnali búcsúzkodás után elváltak útjaik. Ki-ki becsücsült a saját kocsijába, és elindultak a szállásukra. Atti cimborája, a kis Salvatore szokásosan felöntött a garatra, és hiperaktívan tüsténkedni kezdett. Ki akart állni a parkolóból Atti Wartburgjával. Végül azonban annyira jutott, hogy a kormányváltót vandál módon kitépte a gömbcsuklóból, miáltal nem lehetett sebességet kapcsolni. Atti a hajnali félhomályban csak átabotában tudta helyrehozni a hibát. Egyes és hármas gang továbbra sem volt, de anélkül is lehetett a Wartburggal némi rutinnal közlekedni.
Épphogy elindultak, egyszerre két lebarnult kéz integetett feléjük a járdáról. Mindkét finom kacsó egy-egy csinos, húsz év körüli, mosolygós lányban végződött. Természetesen szíves-örömest elvitték őket. Atti ezután emlékezetes három évig járt együtt a remek humorérzékkel és rendkívüli toleranciával megáldott Anikóval. A harmadik év vége felé viszont már Anikónak sem volt őszinte a mosolya, amikor Atti a tisztképzős tanfolyam lányhallgatói közül legalább féltucattal összeszűrte a levet, illetve több kolléganőjével is elvetette a sulykot. A mindennapos bulihangulatban időnként kiesett Attilánál, hogy „Anikó nap” van, és a Nr. 1 barátnő gyanútlanul rányitott, amint éppen a legújabb hódításával romantikázott.
Hirtelen lett vége a románcnak. Anikó úgy tűnt el, mint a tavaszi hó. Attila akkor érzett először ürességet. Huszonöt évesen rádöbbent, hogy elszaladt az idő, és igencsak elszállt vele a ló.

A vidám szőkeség után egy sugárzó, fekete démon következett. Zsuzsa után gyakran megfordultak az utcán. Kihívóan csinos, meglepően kreolbőrű és ébenfekete hajú, huszonegy éves lány volt. Atti barátai szerint Kleopátrára hasonlított. Egy vidéki diszkóban futott össze a lánnyal, aminek rögtön meg is lett a következménye. Zárás után, az utcán kapott az érdekelt, helyi karatemestertől néhány csúnya „moncsicsit”.  Másnap jött rá a strandon – ahol a fekete öves testnevelő nyáron úszómester volt –, hogy már középiskolás korában is látta vele az akkoriban tizenhárom éves Zsuzsát. Annak idején, ha gondolt egyet a keményöklű amorózó, otthagyta életmentő standját, és lazán intett a feltűnő barnasága ellenére folyton napozó gyereklánynak, akivel közösen látogatták meg az öltöző mögött lévő úszómesterkabint. Negyedóra múlva visszasétáltak a helyükre, mintha mi sem történt volna. Az együttlét nagyjából kétórás gyakorisággal ismétlődött. A gondos, helyi testnevelő a nagymamájánál nyaraló Zsuzsikát naponta négy-öt alkalommal kísérte el a kabinba.

Zsuzsával szintén három évig járt, ám ezek az évek jóval hektikusabbra sikeredtek, mint az Anikóval eltöltött hasonló időszak. Megdöbbentő dolgok derültek ki a lányról, aki eredetileg Borsodban lakott a szüleivel. Zsuzsa és az anyja azt követően költöztek az alföldi kisvárosba – ahol gyerekként a nagymamájánál időzött nyaranta – miután meghalt az apja. Borsodból célszerű volt eljönniük, mivel Zsuzsa belezúgott egy „szuper kreatív” focistába, aki naponta kocsival hozta-vitte a közeli faluba, ahol képesítés nélküli tanítónőként dolgozott. Aki csak elindulni és megérkezni látta őket, az a focista gálánsságát a szerelem önzetlen kiteljesedésének vélhette. Nem is sejtette, hogy teljesen másfelé lejt a pálya. Aki viszont autós-motoros lévén maga is járta a hegyi utakat, az gyorsan észrevette, hogy széparcú, csinos Zsuzsikát munka után a focista rendszeresen kiállítja az útszélre az erdei, árnyas aszfaltcsíkon. A focista teljes szervizt biztosított, vitt magával törölközőt, lavórt, szappant és kannában vizet. Lombos ágakból még toalettet is eszkábált. A lány erotikus másodállása este 8-ig tartott, reggel 7-kor pedig indult tanítani.

Csengery apránként kezdte feltérképezni Zsuzsa habitusát. Eleinte még nem értette, hogy mitől néz ki gyakran furán, és mitől lesz időnként zavarodott. Elég sokára jött rá, hogy gyógyszereket szed a piára, és hiába bírta rendkívül jól az italt, gyakran sikerült csúnyán kiütnie magát. Vélhetően akkor szokott rá az olcsó kábítózásra, amikor a gyógyszercsomagolóban dolgozott.
Akkoriban Attinak volt már saját lakása, de eszébe sem jutott megnősülni. Nem is egyezett bele, hogy odaköltözzön hozzá a lány. Zsuzsa bepróbálkozott egy bemondott terhességgel. Attila rábólintott az abortuszra, és vett egy üveg francia konyakot az orvosnak. Este jókedvűen érkezett meg Zsuzsa és kirakta a konyakot az asztalra.
– Mi történt? – kerekedett el Atti szeme.
– Nem volt rá szükség, nem vagyok terhes – mosolyodott el a lány. – Kénytelenek leszünk a saját torkukat megolajozni ezzel a drága itallal.  
Zsuzsa ezután egyik napról a másikra szívódott fel. Köszönés nélkül, váratlanul tűnt el a fővárosból.
Attila felszabadult sóhajjal lépett tovább. Egyéjszakás és rövidtávú kapcsolatokkal foldozta be a magánéletén tátongó lyukat. Huszonnyolc évesen ifjoncnak érezte magát, eszébe sem jutott még megállapodni.

Kéthét múltán munkatársával suhant külső Ferencvárosban, amikor megpillantott az utcán egy macskanadrágos, feltűnő lányt. Atti kérdése jóval megelőzte a Valmar nótájának szövegét:
– Úristen, ki ez a lány?
– Nem ismered? – Ő a Sós Margó. – felelte az anyósülésen széttárt karral csodálkozó Gábor. 
– Tényleg. – Most, hogy mondod, valóban láttam már. – Amíg viszont volt állandó nőm, fel sem tűnt. – De most ez a macskanaci és ez az áttetsző, vékony póló…
– Beszéljek vele, én jól ismerem? – A csajommal ugyanazon az osztályon dolgozik az igazgatóságon. – Gépírónő.
– Megköszönném Gáborom.
Attila már aznap összejött Margóval, és két borzasztó hosszúnak tűnő évig jártak együtt. A lány elvitte a szülőfalujába is a Nyírségbe, és bemutatta a családjának. Úgy gondolta, Atti előbb utóbb beadja a derekát és feleségül veszi. Ő viszont egyre távolabb igyekezett kerülni a lánytól, mivel megbízhatatlannak, könnyelműnek és egyszerűagyú, kacér nőszemélynek tartotta. Margó azonban mint a buldog, nem akarta elengedni a megkaparintott csontot, és árnyékként követte. Valahogy eltörte a lábát,  táppénzes állományba került, és folyton ott lihegett Attila nyakában. Hivalkodó, kihívó szokásait levetve, ártatlan, szenvedő ábrázattal szuggerálta a nagy elhatározásra. Attila beleunt az egyre erősödő nyomásgyakorlásba, és az első adandó alkalommal az ismerősök előtt megszégyenítette a lányt, felemlítve ócska trükkjeit és viselt dolgait. Margó viszont még ekkor sem tágított. Csupán akkor engedett a szorításból, amikor megtudta, hogy Atti megismerkedett későbbi, első feleségével, akiről azt mondták neki: nagyon vigyázz vele, mert angyalföldi, bicskás lány!

Atti összerezzent, mintha a csengő szólalt volna meg az előszobában. Kábán nyitotta ki a szemét, és lemerevedett térdízületét tapogatva feltápászkodott. Nem tévedett, a csengő újra lejátszotta az egyszerű dallamot.
– Megyek már, megyek már! – próbált meg torkát köszörülve hangoskodni.
Ahogy kilépett az oldalbejáraton, csak egy rendőrautót látott a kocsibejárón. A két egyenruhás előrébb várakozott a kiskapu előtt.
– Tiszteletem urak, segíthetek valamiben? – kérdezett rá kíváncsian, amikor a közelükbe ért.
– Csengery Attila?
– Igen, én lennék az.
– Érdeklődünk, hogy rendben van-e minden? – A 112 riasztott bennünket, hogy nem éri el telefonon a felesége, és már három órája haza kellett volna érnie.
– Uhhh, a garázsban hagytam a kocsiban a telefonom, és jól elszaladt az idő. – Azonnal hívom. – Köszönöm szépen a fáradságukat, teljesen egyben vagyok.
– Akkor további szép napot, feltétlen beszéljen a nejével! – köszöntek el a rendőrök.
– Meglesz, már hívom is – intett feléjük Atti.
Először úgy gondolta, hogy mindjárt felelősségre vonja az asszonyt, amiért ráküldte a fakabátokat, de meggondolta magát és csak annyit mondott a telefonban:
– Húsz perc múlva otthon leszek nyuszikám. – A nők, a nők, az istenadta nők…

Január 19-e csendes vasárnap. Medvegúzék ebben az éveben még nem is mentek „fatornyos falujukban” bevásárolni. Az idén csupán akkor vettek néhány fontos élelmiszert, amikor a karácsonykor elmaradt pesti és fehérvári temetői látogatásukat pótolták a hónap elején. Mumóka elképzelése ekkor rendült meg alapjaiban a pestszentlőrinci temető kapujában. Eddig ugyanis úgy vélte, már országosan kezdenek odafigyelni az idősek, a mozgáskorlátozottak problémáira, de rá kellett döbbennie, bármit is megtehetnek a kizárólag anyagilag motivált, érzéketlen hivatalnokok.

Medvegúz az évek óta bejáratott rutin szerint beállt a temető kapujába, és várta, hogy a kaput kinyissa a biztonsági szolgálat embere, akinek ilyenkor megerőltető tevékenysége elismeréseképpen 2 db, kétszázas guriga gördült a markába. Most viszont nem akart beindulni a korábban olajozottan működő aktivitás. Mumókának természetesen eszébe sem jutott gyanakodni, a tőle megszokott lojális türelemmel várta, hogy elő-utóbb kinyíljon a kapu. Medvegúz sokat látott, egykoron taxis szeme azonban már rossz előérzettel szkennelte a bejárat környékét és a biztonságiak fülkéjét. A lépcsősoron megközelíthető, kiemelt épületben ugyan három egyenruhás alak is lebzselt, de tüntetőleg egyikük sem fordított figyelmet a kapuban alapjáraton ketyerésző dízel Opelre. Medvegúz már épp mondani készült egy cifrát, amikor progresszív lencsés szemüvege rázoomolt a kapu bal felső sarkára ragasztott cetlire: „Behajtás csak rokkant igazolvánnyal és egyéb engedéllyel.”
A harsány indulatszóból csupán annyi maradt:
– Az fasza... – Cammoghatunk gyalog a sírig Mumó!
Mumóka még tett egy elkeseredett kísérletet, hogy elkopott forgóját kímélve, esetleg mégis beengedjék őket. A nagy nehezen kikászálódó, és óvatosan lépegető asszonyt a kapusok az irodába irányították, ahol egy fiatal női alkalmazott szinte szemtelenségnek vette kérését, hogy engedjék be őket a kapun, mint eddig. A nő hidegen annyit kérdezett:
– Van mozgássérült igazolványa vagy nincsen?
– Nincsen – válaszolta Mumóka. – Azt csak annak adnak, akinek nincs lába. – Én viszont, ha elvánszorgok a temető végében lévő sírig, akkor egy hétig a főzést sem tudom ellátni.
– Nem tudok elfogadni semmiféle indokot, ha nem tud igazolványt felmutatni – válaszolt unottan a harmincas évei elején járó, erősen sminkelt és durván kitetovált nő.
– És az egyéb engedély micsoda? – kapaszkodott még az ábrándjaiba Mumó.
– Az egyáltalán nem vonatkozik magára! – zárta le a beszélgetést az alkalmazott, és köszönés nélkül átlibbent a szomszéd irodába.

Medvegúz félreállt az autóval. Karonfogva elindultak a nehézkesen csoszogó Mumókával a 17 hektáros temető túlsó végébe. A terület lehangoló látványt nyújtott. Ősz óta az összegyűlt avart sem szállították el. Nem voltak kihelyezett szeméttárolók, így a sírokról lekerülő mécsesek, elszáradt virágok és tönkrement koszorúk a levélkupacok tetején csúfoskodtak. A ravatalozó közvetlen környékén látszott egyedül, hogy történt valami változás: felújították az aszfaltburkolatot.
– Gondolom, ebbe aztán úgy belepistultak, hogy elhatározták: ide be nem jöhet többé autóval ügyfél! – Nehogy már végül a többi utat is fel kelljen újítani! – Lazán kiírták, hogy ezután tilos a behajtás – bosszankodott fennhangon Medvegúz.
– Valahol biztos szóvá lehet tenni ezt a visszásságot – próbálta magában még életben tartani a reményt Mumó.
– Ez nem az egyház által fenntartott, fehérvári tip-top kis evangélikus temető kedves Mumókám! – hívta fel felesége figyelmét Medvegúz. – Itt már kizárólag a gazdaság dominál, nem a hit. – Itt a vállalkozásnak fizetnie kell a sápot, a visszaosztást, a koncessziót. – Így nem marad pénz a valódi működtetésre, ezért pusztul le minden, ezért válik egyre zordabbá a környezet, ezért nincsen elvégezve a munka. – Ez a hely az elfuserált magyar kapitalizmus állatorvosi lova.

A temetőben már a parcellákat megjelölő táblák is hiányoztak több helyen, így gyalogosan rosszabbul tájékozódtak, mint amikor kocsival, a megszokott úton közelítették meg a sírt. Szinte hihetetlen, de eltévedtek. Elmentek a sír mellett, míg egy szomszédos soron nézelődtek. A turpisságra Medvegúz döbbent rá:
– Kivágták a két fenyőt, amit a szemközti sírra ültetett a szegény család, hogy lejáratkor ne tudják újból eladni a sírhelyet.
– Milyen igazad van, teljesen más lett a megvilágítás! – ezért néztük be a szomszéd sorral – bólintott rá savanyú ábrázattal Mumó, miközben égő forgóját masszírozta. – Ez a plusz kör aztán végképp nem hiányzott az ízületeimnek.
– Az persze nekünk nem baj, hogy kivágták a két fenyőt, legalább nem hullik törmelék a sírkőre, és nem festi be barnára a világos, Carrarai márványt, de legalább összetakaríthattak volna maguk után – mutatott a sír környékére Medvegúz.
– Sajnos ennyit biztosítanak a tízszeresére, hússzorosára emelt sírhelyárakért – zsörtölődött Mumóka. – Ennyi pénzért egyesek már nem is tudják megújítani a lejárt sírhelyeket. – Másoknak viszont sokszoros területű, trónszerű, emeletes síremlékeik vannak. – Olyan lett már a temető is, akár az élet: magamutogató, ízléstelen és közhelyes.

Medvegúz és Mumóka eltakarította a favágásból hátrahagyott gallyakat, törmelékeket, a tűlevelek garmadáját, a szétszórt, száraz tobozokat, és a lehetőségekhez képest megpucolták a bebarnult sírkövet. Ezután tudták csak elhelyezni virágaikat és a mécseseket. Készítettek néhány fotót a sírról, és elindultak kifelé a hepehupás, buktatós, felújításra megérett aszfaltúton.
Mumóka végül már alig vánszorgott, úgy kellett a kocsiba betolni. Tulajdonképp erre számítva választották ki anno a Mokkát, mivel az ülése magas, így nem kell benne „leguggolva” helyet foglalni.
– No, majd Fehérvárig valahogy helyre jövök – bazsalygott kényszeredetten Mumó. – Te csak vezess nyugodtan, ne ijedj meg, ha a forgóm gyúrása közben néha feljajdulok!

A fehérvári, evangélikus sírkert patikának tűnt a pestszentlőrinci hatalmas, gondozatlan és elkeserítő hangulatú temetőhöz képest. Mérete által itt csupán tíz métereket kellett ballagniuk a sírokhoz. A sírkert minden zugából sugárzott a rend, a sírok közötti hézagokat és az utakat fehér zúzottkővel rendszeresen felszórta a gondnok. A hulladéklerakóban is poroszos rend uralkodott, a precíz szelektív gyűjtéshez minden ki volt írva, amit az idejárók szemmel láthatólag be is tartottak.

Mivel ebben a temetőben gyorsan végeztek, elhatározták, hogy először az új évben bemennek néhány üzletbe vásárolni. Szerettek Fehérváron betérni a kedvenc üzleteikbe, mivel itt nem volt állandó tömegnyomor, mint a „fatornyos falujukban”. Jóval nagyobbak voltak fehérvári Aldi és Lidl áruházak, sőt itt az egykor hatalmas Tesco – félig kiszervezve is – még mindig Góliátnak tűnt. Náluk viszont a megszűnt kis Tesco épületébe beszorított Aldi igencsak töpszli lett. A termékek egy része ezáltal náluk nem is kapható. A polcok között azonban van elég hely a közlekedési utaknak, nem következik be sorozatos karambol a nagy vásárlókocsikkal. A helyi Lidl-ről viszont ez egyáltalán nem mondható el. A kisváros piaccal szemben lévő, nyomasztó forgalmú áruházát ugyanis besuszterolták egy olyan szűk területre, ahol sem elég parkolóhely, sem raktári tárolóhely nem áll rendelkezésre, így a dolgozók a vásárlótérbe tolják a beérkező konténereket és teli raklapokat, amelyek aztán napokig, hetekig képeznek akadályt.
A helyiek és a környékről bejárók mégis ezt az üzletet tartják a legek csúcsának, így a betévedőnek olyan érzése támadhat, mintha egy török bazárba csöppent volna. A higiénia és a rend, azonban meg sem közelíti azt, sőt néha a káoszt már át sem lehet látni. Minden összekeverve mindennel, a gyümölcs-zöldség polcoktól széttaposott folyások indulnak, minden oszlik, tapad, ragad. A mélyhűtők feltúrva, az árak jórészt imitt-amott kiírva. Ami akciós, az már reggel elfogy. A tülekedő vásárlók ütköznek, nyomorognak, nem tudnak kulturáltan vásárolni a kinn felejtett göngyölegektől beszűkült térben. Szóval az egész valami tragédia. Ezt látná a német anyacég…?! Ezt látná a NÉBIH...?! El tudsz képzelni egy olyan forgalmú üzletet, ahol reklama esetén már nem is tökölődnek a papírozással? Egyszerűen zsebből kiperkálják a különbözetet, mondván hadd haladjunk!

Medvegúzéknak mindezért előnyösebb a fehérvári vásárlás, amit ittjártukkor általában ki is használnak. Most viszont hiába voltak a százezres megyeszékhelyen gyéren az üzletekben, a túra után néhány nappal Medvegúz kezdte rosszul érezni magát. Kellemetlenül fájt a gyomra, és alighogy evett, azonnal diszkomfort érzése támadt. Mumóka is hőemelkedésre gyanakodott, de a digitális hőmérő elemcseréjét követően mindkettőjüknél stabilan 37.3 °C lett az eredmény. Medvegúz azért óvatosságból elvégzett magán egy Covid tesztet, ami szerencsére negatív lett. Ezután úgy döntött, szimpla hasfájással nem állít be az orvoshoz, hiszen már tizenhárom éve nem kereste fel háziorvosát semmiféle panasszal. Nekifogott inkább a gyógyfüves, gyógyvizes kezeléseknek, illetve megpróbálta egyébként harapós étvágyát visszafogni.

Korán sem voltak ideálisak a körülmények január 19-én, Medvegúz mégis rábólintott Mumóka ötletére, hogy már ideje lenne shoppingolni egy kört. Lidl, Penny és Aldi, ez volt a menetrend. Az első két helyen szokásos látvány fogadta őket: a Lidl-ben kosz, mocsok, káosz, a Pennyben pedig labirintus és hosszú sor az egyetlen nyitvatartó kasszánál. Az Aldiban viszont 399 Ft-os áron, kiemelten akciós volt a banán! A város széli, egy éve üzemelő áruházban a környékbeli tanyákról sokan megfordultak, amit a parkolóban várakozó, tetejéig sáros, leharcolt autók, valamint a csizmatalp méretű, elhagyott sárkupacok jól illusztráltak. Most azonban a még maródi Medvegúznak nem az előtérben szétszórt agyagcsomókon akadt meg a szeme, hanem a folyosón lévő palackvisszaváltó előtt felgyűlt soron bukott ki. Hosszas tervezés után ugyanis direkt azért indultak útnak vasárnap 11 órakor, hogy akkor talán nem lesz zsúfolt egyik bolt sem. Kiderült, ez az elképzelésük abszolút melléfogás volt, mivel az Aldinál, ahol a palackjaikat szokták visszaváltani, eddig még sosem látott sor várakozott. Az egyik automata üzemelt, a másik viszont folyamatosan segítségért "kiáltozott". A sorban állók ráadásul nem holmi hétköznapi kispályások voltak, hanem nagykereskedelmi mennyiségben, hatalmas zsákokban, ezerszámra hoztak visszaváltandót. Az automaták persze nem is bírták a rohamot, felváltva akadtak ki. Medvegúzék nem álltak be a sorba, hanem inkább vásárlásba kezdtek. Azaz kezdtek volna. A banános ládákat ugyanis – szinte testével fedezve –, két gumicsizmás nő örömmámorban repkedte körbe. Medvegúz jó ideje nem mert inni almalevet, sőt már a citrusfélékből csavart savas leveket sem kívánta, ezért gondolt arra, hogy a semleges banán talán kedvére lehet a szervezetének, vesz belőle egy nagyobb fürtöt.
Nem értette viszont, hogy a két nő miért röpködi a ládákat körbe-körbe, és miért nem tudják befejezni a vásárlást. Megállt tisztes távolságban – három lépésre tőlük – és várt, hogy végre abbamaradjon a rajzás. Balra sandított, és a ládák oldalán megpillantotta a varázsjelet, ami megrészegítette a két sártaposós „fürkészdarazsat”. AKCIÓ! 399 Ft. volt a táblára írva. A folyamatos áremelkedéshez idomult, enyhén szocializált hölgyek erre a békebeli árra annyira rápörögtek, hogy nem tudták eldönteni, mennyit vegyenek, milyet vegyenek. Kisebb fürtöket, nagyobb fürtöket, kisebb és nagyobb fürtöket vegyesen, sárga fürtöket, zöld fürtöket, vagy ezeket vegyesen, két tucat fürtöt, négy tucat fürtöt, vagy ezeket is vegyesen. A véget nem érő rajzásuk-lebegésük a ládák körül perceken belül már annyira kiszélesedett, hogy az alacsonyabb nő a tőle három lépésre álló Medvegúzt egyszerűen levegőnek nézve, keresztül akart rajta repülni. Amikor viszont Medvegúz nem vált köddé, hanem továbbra is mozdulatlanul ott maradt, váratlan testcsellel át próbált préselődni közte és a ládák között. A még mindig maródi Medvegúz reményvesztetten nézett le, és csak annyit szólt:
– Itt nem fog elférni hölgyem! – Ha viszont belefejel a fájós hasamba, roppant dühös leszek. A mélynövésű, szálkás nő úgy nézett a 100 kilós emberre, mintha szellemet látna, mivel számára abban a pillanatban csakis a 399 forintos banán valósága létezett. Ekkor viszont, a másik nő tétova szavai megtörték a varázst. Hangja, mintha egy ismeretlen dimenzióból csapott volna át, ahogy összefüggéstelenül felbugyogott:
– Igen, igen, hallom, itt vagyok!
Medvegúz nem válaszolt, csupán nézte a nőt. Érezte a szeméből sugárzó mohóságot, az ereiben tomboló vásárlási ösztön lüktetését. Végül mindössze lemondóan megcsóválta a fejét.
A két nő szinte varázsütésre azonmód elillant. Nagy hirtelen egy sorral arrébb kerültek. Medvegúz mielőtt a banánokhoz nyúlt volna – biztos, ami biztos alapon – még utánuk fordult. Látta, amint zavarodottan tapogatják a kosarukba pakolt banános zacskókat, és izgatottan sorolják egymásnak:
– Ezt Gyuszinak, ezt Jancsinak, ezt Fannikának, ezt Robikának, ezt a kis Rozinak, ezt Lali babának, ezt a nővéreméknek, ezt öcsinek. Ezt meg Teréz néninek, ezt meg maminak és nagypapának, ezt meg Ödön bácsinak, ezt meg Remenyik bácsinak, ezt meg Venyige sógornak, ezt meg Mezősiéknek, ezt meg az állatorvosnak, ezt meg a fejőlánynak, ezt meg az új traktorosnak…
– Tudod mit aranyom? – csillant fel a beszédesebb nő szeme. – Ahogy elmegy a ládáktól az a güzü paraszt, majd még visszamegyünk!

        

Halálunk oka a növekvő entrópia.
Spontán folyamatok nyeldesik el
a kezdeti, erőteljes kontrasztokat.
Évről évre homogénebbé válunk,
feloldódnak bennünk az emlékek.
Halmazunkban végül már nem lesz
szeretet, harag, sóvárgás és hála,
észrevétlenül kerül egyensúlyba
a mindent átható rendezetlenség.
Rendszerünk struktúrája zömében
egyszerűsödik, fokozatosan elveszti
eredeti, kivételes érdekességét.
Így viszont nem látják az értelmét,
és életszimulációnkat megszüntetik
az önmaguk fékezésére képtelen,
élőlényszerű információcsomagok.

              Nem aluszom, egyre forgok,
              bánt az idő, ver az óra.
              Hány pislogó életlángot
              fúj el a szél virradóra?

     

 

Belló és Cilike sokadjára ülte végig minden érdem nélkül a Pitvar irodalmi kör késő estébe nyúló felolvasódélutánját. Most is ugyanúgy jártak, mint már többször, az ő műveik előadására nem maradt idő, mivel lehúzta a rolót a vendéglátóipari egység, amiről a nevét kapta a népes társaság. Mivel a csoportnak volt irodalomtudományból doktorált tagja is, az ő véleményét főleg Cilike mindenképp szerette volna hallani néhány verséről, így engedelmesen mentek velük tovább egy Üllői úti, késő éjjelig nyitva tartó sörözőbe.

A söröző egyik hosszú asztalánál bőven akadt hely a megfogyatkozott irodalmárcsapat számára. Mivel az utcai bejárat mellett telepedtek le, a nyárestén még erős járműforgalom zaját túl kellett harsogniuk. Így viszont annyira erős lármát csaptak, amivel az utcán járók figyelmét is felhívták magukra. Mindenki beszélt mindenkihez, miközben néhányan elővették papírjaikat, és fennhangon olvastak fel alkotásaikból. Közben a pincér is szorgoskodott, és egyre másra tette le eléjük a rendelt italokat. Néhány percen belül kávéházi kavalkád kerekedett, és a füstöt is sarlóval lehetett vágni.
Belló akkoriban már absztinens korszakát élte, így egyedül ő fogyasztott jégkockákkal bőven felütött narancslevet, a többiek mindenféle alkoholos itallal enyhítették kíméletlen szomjukat. Az ivás, a dohányzás és a hangoskodás mellett a csapat nem sok gondot fordított a széktámlákra aggatott dzsekik, zakók, válltáskák és szatyrok felügyeletére. Mindenki úgy volt vele, hogy biztosan figyel rá a másik. Miközben az éppen felolvasó társuk közelébe tömörültek, a bejárat felőli harmadban – jól látható értékeikkel – szabad prédává váltak a fogassá avanzsált székek.

Belló leszegett fejjel ült az asztal túlsó szélén az ajtóval szemben. Hosszasan elgondolkodott a kocsmai hangulat irodalmi értékeket formáló jelentőségén, és a szeszgőzös vélemények értékállóságán. Arra kapta fel a fejét, hogy egy rosszarcú, gyanús fickó bőrdzsekit tart a széktámla fölé, mintha épp magára akarná venni, közben viszont óvatosan araszol a széksor mögött. Belló azonnal felugrott ültéből és észrevette, hogy a dzseki takarásában egy másik nyóckeres bennszülött kinézetű fazon sorra akasztgatja le a táskákat a széktámlákról. Váratlan döbbenetében vakmerően elindult feléjük és inkább éjszakai taxisra, mint irodalmárra hajazva fenyegetően azt rikkantotta:
– Mi a jó anyátokat kúpászkodtok más holmijában sunyi geccók?
A két fazon egymásba botolva iramodott ki a kocsmából, miközben a táskaszíjakba gabalyodott kezeiket igyekeztek szabaddá tenni. Belló kiáltására a többiek is feleszméltek, és kisiettek a söröző elé, hogy lássák, mi a stájsz. Két táskát a járdán elhagytak a lopósok, így az átszellemült irodalmárok gyorsan felismerték az eset jellegét. Az egyik költőnő nem találta a táskáját, ezért megbízva a társaság nőtagjaiban – hogy ezután mindenre négy szemük lesz –, a férficsapat a két tolvaj után eredt. Három húgyos kapualjjal odébb eldobva találták meg a kézitáskát. Az igazolványok szerencsére megmaradtak, csak a pénz tűnt el belőle.
Belló jól ismerte a pórul járt Árminát, a középkorú költőnőt, aki akkoriban a Hajóhinta irodalmi portál egyik szerkesztője volt. Az is előfordult, hogy pesti látogatásuk alkalmával barátjával náluk aludtak. Most is azonnal felajánlotta segítségként, hogy dobjanak össze Árminának némi pénzt a másnapi vonatjegyre, amit a Hajóhinta portál becsípett főszerkesztője, Maki is feltűnő igyekezettel támogatott.
A tolvajtámadás sikeres elhárítása után – ugyan némi veszteséggel –, de egymásba vetett hitükben jócskán megerősödve mindannyian összepacsiztak, és kora hajnalig – az ivás mellett kitartóan – esélyt adtak az irodalomnak.

Belló néhány nap múltán meghívta a Hajóhinta portál szerkesztőit Makit és Árminát, hogy tiszteljék meg frissen gründolt irodalmi felületét, a Libelló portált néhány írásukkal. Mindketten – rengeteg elfoglaltságukra hivatkozva – kevéske türelmet kértek, de megígérték, hogy nemsokára jelentkeznek. Belló kétszer emlékeztette őket, ám a magukat rangos szerzőnek tartó ismerősök végül már hűvösen zárkóztak el a baráti invitálástól.
– No, szép dolog, ennyit ér a pátoszos pacsi és a régi ismeretség. – Ha színt kell vallani, akkor egyből felvetődik a megosztó hovatartozás, és a kivagyi mértékszemlélet – gondolta végig Belló.
Másnap megkérte Árminát, ha már ők Makival nem tudják tartani a szavukat, akkor törölje az összes írását a Hajóhinta portálról. Ezután indult el a hosszantartó nyögdécselés, hogy azokat így meg úgy, ezért, meg azért nem lehet törölni. Érdekes módon azonban, amint Belló szóbahozta a szerzői jogokat, és a velük kapcsolatos visszaélés büntetőjogi megítélését, mégiscsak sikerült a rém egyszerű törlési művelet.
Ezután viszont a két „jóbarát” annyi tagot beszélt rá, hogy hagyják ott a Libellót, amennyit csak sikerült elérniük. Idővel mégis fordult egyet a világ, és lecserélték őket, akár a használt ágyneműt. Változtak a Hajóhinta tulajdonosai is, de a ragályos fontoskodás és a gőg valahogy mégis megmaradt.
Belló ráírt az egyik új tulajdonosra, aki korábban számos művét beküldte a Libelló portálra, hogy szívesen látnák újra. Erre (nem fogod elhinni) hatalmas egóval a következőt válaszolta:
– Köszönöm az invitálást, majd meglátom, mit tudok tenni.
Mit tud tenni…!? Mintha a körülményes kőművest kérnék meg, hogy javítsa ki a botló lépcsőfokot. Végül beletörött a bicskája a nagy erőlködésbe. Elzárkózott, mint az a több tucat naiv ember, akiket jól beültettek a Hajóhintába, és elhitették velük, hogy náluk bizony kolbászból van a hintakötél, emellett a tehetség, a múzsa és a siker is egyenesen az égből potyog.

Csengeri Attila első osztályos gépész tanulóként még nem volt tisztában a belsőégésű motor működésével. Nagyjából annyi sejtése volt róla, mint huszonhárom évvel később a feleségének, aki akkutöltés után váltig dicsérgette aprócska, benzines autóját:
– Mindjárt erősebben húz a motor, szinte ugrik a kocsi, ha teli van az akkumulátor – jelentette ki.

Attila a menzáról jövet érdeklődve nézegetett egy élénk színekkel kifestett motormetszetet az aula vitrinében, ám semmivel sem lett okosabb. Nem jutott el hozzá a működés alapelve, valahogy úgy, mintha egy fekete lyukból akart volna világosságra szert tenni. Elgondolkodva bandukolt az iskola még szokatlan, rideg és hosszú folyosóján az osztályterem felé, amikor az udvar felőli ajtón – zajos motorhangot kiadva – beviharzott egy öt év körüli fiúcska, maga után húzva egy pléh Warszawát. Attila ahogy ránézett a gyerekre, egyből meglátta hasonlóságot a villamosságtant tanító mérnök-tanárral, aki egyben műhelyfőnök is volt.
– Hogy hívnak kis Tintás? – kérdezett rá meglepetésében.
– Úgy ahogy mondod: kistintás – felelte a gyerek egy pillanatra abbahagyva a motorbúgást, és fürgén elinalt a tanári szoba felé.
Attila, ahogy szemével követte a talpraesett gyereket, felmerült benne a gondolat: talán már ez a fiúcska is többet tud az autókról, mint ő, aki eredetileg erdésznek készült, ám az egri iskolában kollégiumi létszámhiányra hivatkozva eltanácsolták. Ebbe a gépész suliba úgy esett be, hogy nem is nevezte meg a jelentkezési lapon. Ismerősei ajánlották, mivel új iskola lévén, itt nem volt felvételi. Igaz, kollégiumi hely itt sem akadt, de harmadmagával elfogadható áron sikerült kivenniük egy albérleti szobát az iskola közelében. Szerencséjére viszont egy hét után az osztályfőnöke megsúgta, hogy tudnak még két szabad helyet csinálni a kollégiumban, amennyiben segít a tanműhelyben kallódó ágyakat megreparálni. Atti örömmel fogadta az információt, és alig két óra múltán már egy C osztályos nebulóval együtt az aszfaltúton, puszta kézben cipelték az emeletes vaságyat az új szállásuk felé.
A kollégium nagyjából hatszáz méterre volt az iskolától. Mire odaértek a komoly teherrel, majd kiköpték a tüdejüket, ráadásul a tenyerükön is keletkezett jónéhány égető seb.  

Attilának rendkívül gyorsan hasznára vált a kollégiumi elhelyezés, bekerült a tudáselsajátítás fősodrába. Társaival vetélkedve, mágnesként vonzotta magához az ismereteket. Egy év múltán esténként már ő segített a tanulószobai foglalkozásról megérkező, az egész délutánt feleslegesen elherdáló osztálytársainak a másnapi felkészülésben. A társak komiszabb fele már másodikos korában rákapott az ivásra és azzal együtt az erős dohányzásra. Ők úgy ítélték meg, az alvégi olcsó kocsmákban kevés eséllyel lehet tanárral összefutni, ezért esténként egyre gyakrabban látogatták ezeket a becsületsüllyesztőket. Egyik alkalommal féltucatnyian mégis belebotlottak Tintás tanár úrba, aki szintén nem vetette meg az alkoholt. Mivel a megdőlt társaság hangulata már elérte a gátlástalanság szintjét, kértek Tintás tanár únak is egy újabb italt. Tintás Tamás azonban aznap még csak alapjáraton iszogatott, így visszautasította a kisüsti pálinkát, és magában morogva otthagyta a díszes társaságot.
A tanár másnap, az óráján felállította a hat jómadarat, és nyílt célzással a kocsmai buktára, egymás után feleltette őket villamosságtanból. Az osztály jókat derült a rajtakapott gézengúzok makogásán. Mivel a kérdések jó része szinte megválaszolhatatlanul lett feltéve, mindegyiküknél „leülhetsz egyes” lett az eredmény. Az ártatlan többiek persze biztosra vehették, hogy ők már nem felelnek, így kárörvendő elégedettséggel dőltek hátra, és kuncogtak a padsorokban.
Tintás tanár úrral ezután egyre többször találkoztak a megrögzött piások. A kocsmai jelenlétére utaló kérdéseket azzal magyarázta, hogy rendszeres ellenőrzéseket tart, ez neki feladata. A retorziós feleltetések viszont fokozatosan elmaradtak, és néhány keményebben alkoholizáló harmadikossal és végzőssel Tintás Tamás már gyakran együtt ivott.
Egyik alkalommal, mivel a tanárnak többször is lebiccent a feje, készségesen hazakísérték a diákok. A korhely társaság útközben sündisznót fogott, és addig karolták, ölelgették Tintást, amíg pimasz módon a kabátzsebébe nem sikerült dugni a szuszogó, tüskés állatot. Röhögésüket alig tudták visszatartani, amíg kinyitották a szolgálati lakást, és betuszkolták a tanárt az ajtón. Másnap a „kistintás” kibeszélte az iskolában, hogy az apja fáradtan ért haza, és elaludt az előszobában. Mire az annyával kimentek, félredőlve hortyogott a lócán, egy sün pedig nyalta a padlón, ami kibuggyant a szájából.

Csengeri egyre többször tapasztalta az órákon, hogy Tintás tanár úr magyarázatai igencsak akadoznak, néha úgy belebonyolódik a tananyagba, hogy csak mereven néz és bólogat. Gyakran mentette meg az óravégi csengő a kiütéstől, akár egy gyenge képességű bokszolót a gong. Csengeri néha már szeretett volna segíteni neki. Rendszerint tudta, hogy mit akar mondani a tanár, ami sehogy sem jött ki belőle. Attila ennek ellenére kifogástalanul értette a villamosságtant, túl nagy szüksége nem is volt már Tintás tanár úr egyre gyatrább előadásaira.

Attila a műhelygyakorlat érettségin az első évfolyam legjobbjának tartott sztár-tanuló öccsét kapta segítségül. Az öcsike azonban közel sem járt tudásban a bátyjához. Leküldte az alsóévest az aknába, hogy engedje le a Zsiguliból a motorolajat. Megkérte, hogy szóljon, ha kicsöpögött az olaj, és visszatekerte a leeresztőcsavart. A kis amatőr rövidesen fel is kiabált, hogy mehet a friss olaj, mire Csengeri pontosan beöntötte a szükséges, 3.75 litert. Megtörölte a nívópálcát, ellenőrizte a szintet, és nem akart hinni a szemének: a nívópálca a maximum felett négy centivel olajos volt. A kis hebrencs a váltóból engedte le az olajat, nem pedig a motorból. Nagy nehezen szereztek váltóolajat, de mivel nem volt feltöltő szivattyú az iskolában, nem tudták bepumpálni, így nagyon gyorsan egy speciális „kanyartölcsért” kellett hegeszteni a karosszériaműhelyben, hogy beönthessék.
Röviddel a kapkodó idegmunkát követően, enyhén billegve megérkezett Tintás tanár úr, mint az érettségi vizsgabizottság elnöke, és keresztkérdéseket tett fel: meghúzta-e a vezérműláncot, mennyire állította a szelephézagot, illetve a kipufogószelepnél miért állította nagyobbra a hézagot?
Attila elmondta a láthatóan becsípett Tintásnak, hogy azért nagyobb a kipufogószelep hézaga, mert az jobban melegszik a kiáramló forró gázoktól, mint a szívószelep. Tintás erre vigyorogva bámult rá, és mereven bólogatva azt bírta válaszolni:
– Sajnos ezzel most jól elvágtad magad, oda lett a jeles érettségid. – A Zsiguli szelepének és a vezérlésnek ugyanis negatív hőtényezős anyaga van, ezért hő hatására csökken az anyag térfogata.
– Az a részeg agyad térfogata csökken! – motyogta magában Attila, de hangosan nem mondott semmit, csupán elfordult, nehogy kedve támadjon arcon köpni a tanárt.

Csengeri még reménykedett, hogy idővel a tudatmódosult ökörségét felülbírálja Tintás, amikor az érettségi jegyeket bevési a bizonyítványába, de ő nem emlékezett egyáltalán semmire, csak mechanikusan rögzítette a „Furkó” becenevű oktató (a táskahordozója) által diktált jegyeket. Attilának – szégyenszemre – egyedül szakmai gyakorlatból lett négyese az érettségin. Az vigasztalta, hogy így is osztályfőnöki dicséret kapott. Tintás megdöbbentő, delíriumos téveszméje ellenére az évfolyam legjobbjaként végzett.

Attila már rég elfelejtette Tintás tanár úr inkorrekt viselkedését, eszébe sem jutott az érettségin történt megalázó betartás. Szokásos munkáját végezte a forgalmas, budapesti teherpályaudvaron. A napfény a vágányok felől érkezett, így az első pillanatban káprázatnak tűnt, amit látott: mintha Tintás tanár úr álldogált volna a vágánybenéző épület mellett. Arrébb ment, egy oszlop árnyékába, hogy a meglepő felfedezéséről bizonyságot szerezzen.
– Nem hiszem el – csapott a homlokára Attila –, ez a munkásruhába öltözött alak Tintás Tamás mérnök-tanár, aki hat éve még az érettségin, matt részegen egzecíroztatott.
Elindult a koszos bódé felé, ahonnan már az egykori tanára is mereven figyelte őt.
– Tiszteletem szakibá’! – köszönt rá Attila. – Mi ismerjük egymást ugye?
– Szervusz Csengeri – régen láttalak, vigyorodott el Tintás.
– Mi járatban nálunk tanár úr? – talán továbbképzés?
– Inkább átképzésnek mondanám Attila. – Szólíthatsz Tamásnak, most már kollegák vagyunk!
– Nem mondod Tamás, valami baj történt veled?
– Sajnos a cefrével nem tudtam leállni. – Tettem már egy próbát a BKV-nál is, de a múlt hónapban elfogyott a türelmük. – Remélem, itt tovább maradok.
Csörgött a telefon a bódéban, a vágánybenézőnek dolga akadt. Attila kezet nyújtott, és egy „Majd legközelebb többet beszélgetünk” mondattal gyorsan elbúcsúzott.
Atti néhány alkalommal látta még Tamást a vágányok közt szédelegni, de akkor meg neki volt halaszthatatlan munkája, így a beígért beszélgetés egyre csak húzódott. Később viszont már hiába kereste, nem lelte sehol egykori tanárát. Fel is merült benne a kérdés:
– Nem tán kirúgták innen is a szerencsétlent? – meg fogom kérdezni az állomásirányítót, hátha képben van Tamással kapcsolatban.
Másnap bement a forgalmi épületbe, és üdvözölte régi iskolatársát, aki elvégezte a MÁV tisztképzőt, és profi vasutassá avanzsált:
– Hali, jó öreg Laja cimborám, tudsz valamit egykori tanárunkról, Tintás Tamásról?
– Tudok Mágus barátom, sajnos tudok. – Meghalt szegény már két hónapja, 39 évesen elvitte a pia.

A harmadikos középiskolás Csengeri Attila a szüleinél töltött téli szünetben felkereste gyerekkori cimboráját. Bocskor Pistáék nádfedeles vityillójához hosszú szőlőskerten keresztül, nagyjából ötperces gyalogút vezetett. Karácsonykor nagy hó esett, így vigyázva lépdelt az ösvényen, csúszós talpú félcsizmájában, nehogy a száron keresztül becsusszanjon a hó.

Bocskor Pista építőipari szakközépben tanult a közeli nagyvárosban. A korhely, szakmai környezetben korán rákapott az ivásra. Mivel az apja bortermelő ember volt, otthon is akadt állandóan innivaló. Amikor Attila megérkezett, Bocskor éppen a pincéből hozott fel egy demizson Delaware rozét. Leültek a ház konyhájában, és Bocsi (így becézték Bocskort) azonnal kitöltött cimborája számára is a zamatos, édeskés italból. Attila nem igazán kedvelte a szeszes italokat, ezért tenyerével lefedte a poharát, amikor nagyivó cimborája kényszeres igyekezettel folyton után akarta tölteni. Atti az ivás helyett, nosztalgiázva, inkább a régi csibészségeiket kezdte el sorolni. Felidézve emlékeit, amikor még a padláson, a nád között dugdosott fegyverekkel játszadoztak, vagy a Tisza-parton megmaradt, II. világháborús géppuskafészkekben talált lőszereket szedték szét, és a puskaporral kísérleteztek.
Gyakori stiklijük volt, hogy a ház előtt vezető, csendes utcában pénztárcát helyeztek el a kitaposott gyalogúton, és beásták a földbe a madzagot, amivel a tárcát kipányvázták. Az arra járó kapzsi embereket rendszeresen rászedték és megszégyenítették, amikor azok pénzéhesen lepattantak biciklijükről, és fel akarták marni a bugyellárist. Ahogy lehajolt a delikvens, a kerítés mögötti bokorban hasaló Bocskor megrántotta a zsinórt, így magát már a siker kapujában érző alak rendszerint jól pofára esett. Meglepetése azonban még véget sem érhetett, mivel a bokorban hasalóktól kapott néhány emlékeztető durrantást is, ahogy a pisztolyokba töltött, hatástalanított lőszer csappantyúját elsütötték. A rászedett – biciklijét felkapva – fejvesztve szelelt el a helyszínről. Csengeri pedig kárörvendően rikácsolt utána:
– Várunk máskor is, haver! – Van itt pénz bőven, csak meg kell érte küzdeni!
Bocsi csak legyintett, és a korán felvett alkoholista szokásához méltó módon azt felelte:
– Ki nem szarja le, lószart sem érdekel. – Olyan rég volt, hogy talán nem is igaz.
– Neked minden rég volt Bocsi? – Hogy lehetsz ennyire kiégett? – Mindössze hét évvel ezelőtt történt. – Amikor a Tisza-parton először kutattunk, akkor még a II. világháború is csupán 18 éve fejeződött be, annyi ideje, ahány éves vagy most.
– Leszarom azt is, hány éves vagyok, csak a cefre és a bagó kitartson. – Amit beszívok, azt már nem veheti el tőlem senki. – Úgy mondják, az vagy, amit magadba tömsz. – Rajtam viszont átszalad a bor, a füst, csak a vegyszerek maradnak meg, ezért harmadrész kemény kékkő, harmadrész DDT, Holló 10, ólom-arzenát vagyok, a többi kiterjedésemben pedig a klórozott szénhidrogének kötődtek meg, és elnyelődtek a zsíromban meg a herémben. – Te viszont ne félj semmit: "Az első kupa bor az egészségé, a második a vidámságé, a harmadik a keserűségé, a negyedik a mértéktelenségé."
– Ez komoly monológ volt Bocsi, te ilyeneket tanulsz a suliban?
– Azt is leszarom, talán ott is hagyom az egészet. Útépítő leszek, az aszfaltbedolgozó finischerre nem kell érettségi, elég 5 óra gyakorlati képzés és gépkezelői vizsga.

Atti magába roskadtan csoszogott hazafelé, eltűnődött régi cimborája érezhető leépülésén.
– Nos, ennyit a piáról, a bagóról és a tanulmányok fontosságáról – morfondírozott magában.
Bocsi búcsúzóul felajánlotta Attilának, hogy a Nemzetiben szilveszterezzenek együtt. Attila gyorsan bele is egyezett, gondolta, hátha cimborája módosult tudata addigra helyreáll, és hajnalig ki tudják vesézni a gyerekkori sztorikat.

Szilveszterre megenyhült az idő, és olvadozott a félméteres hó. Az utcák képe rendeződött, a járdákról és az úttestről letakarították a havat. Bocsi öt órakor zörgetett be Csengeriékhez. Atti már majdnem kész volt, a fürdőben épp fogat mosott. Bocsi ezalatt szót váltott a Csengeri szülőkkel, amiből annyi szűrődött be hozzá:
– Leszarom, mi lesz az öregekkel, ha rájuk dől a viskó. Majdcsak bekerülnek a szeretetotthonba, oszt annyi, meg egy bambi.
Útközben Atti gyanakodva méregette cimboráját, azt próbálta felmérni, hogy Pityu aznap betankolt-e már? Nem vett azonban észre semmi gyanúsat. Bocskor ugyanolyan egykedvűen válaszolgatott, és nem látszott rajta az alkohol hatása. Lehelete a láncban szívott „tüdőtágító” Symphoniától olyan áthatóan kátrány szagú volt, hogy a cefre kipárolgása csupán jótékony, hegyi levegőnek érződött.

Az étteremben még alig volt vendég, így hosszasan válogathattak az asztalok között. Végül a zenekartól távolabb, a nagy cserépkályha közelében foglaltak helyet egy négyszemélyes asztalnál. Pista azonnal magához ragadta a kezdeményezést, röptében elcsípte az egyik pincért, rendelt egy-egy deci Hubertust, és hozzá kísérőnek egy-egy Márka szőlőt is. Atti még a kezét melegítette a cserépkályha oldalán, amikor Bocsi már erőteljesen gesztikulálva jelezte, hogy sürgős teendője van: muszáj innia. Asztaltársa a pincért gyorsan instruálta még négyszer. Csengeri alig itta ki az első poharát, már sorakozott előtte újabb háromszor egy deci.
– Te meg vagy húzatva gyökérvári? – nézett meglepetten cimborájára Atti. – Valahogy vissza kellene venned a tempóból. – Nem lemészárolni akarom magam, hanem valamelyest szórakozni az év utolsó napján és újévkor. – Nézegethetnénk esetleg a csajokat, mivel elkezdtek beszállingózni, amióta a zenekar rázendített.
– A csajokra még bőven ráérünk, ha megszívtuk magunkat – húzta el a száját Bocskor. – Most azzal törődj, ami előtted van, nagyon le vagy maradva!

Csengeri belekóstolt a második pohár italba, ám rátört az émelygés. A Hubertus rossz emlékeket idézett fel benne. Talán 12 éves lehetett, amikor az apjával közös névnapjukon véletlenül beleivott egy kis pohárka vadászitalba. Elsőre különösnek találta, és kerülve-fordulva újra belenyalt az édes kutyulmányba. Végül kiürült a pohár, és azt vette észre, hogy hirtelen álmos lett. A megtermett, hatodikos gyereknek, akár egy óvodásnak, délután le kellett csicsikálnia. Szülei néztek is nagyot, amikor észrevették, hogy a kislegény betakarózva horpaszt a szobájában.
Most inkább letette a poharat, és a szőlőitalt kortyolgatva élvezte a zenét. A zenészek a Deep Purple együttes Gyermek az időben c. számát játszották. A beviharzott leányzók csalódottan állapították meg, hogy ez nem kifejezetten táncos szám, így aztán letelepedtek az asztalokhoz és a pincérekkel elegyedtek diskurzusba.

Attila az iskolában töltött első szakmai gyakorlatának nyarára gondolt vissza, amikor először hallotta ezt a bő lére eresztett, Deep Purple számot. Az egy emlékezetes nyár volt állapította meg. Délutánonként a Tiszában fürödtek, vagy a parton sárgolyó-háborúkat rendeztek egymást dobálva. A gimis csajoknak tetszelegve, ökörködve versengtek egymással. Mélázásából csak azután riadt fel, amint egy finom női kéz benyúlt az asztal közepéig, és elpakolta a haverja előtt felgyülemlett féltucatnyi üres poharat. A kéz épp megfogta az ő egyetlen üres poharát, amikor felpillantott, és találkozott a tekintetük.   
Sötétbarna, őzike szemű, mély érzésű, hasonló korú, szomorkás lány nézett vissza rá.
– Milyen lehet ilyenkor pincérnőként dolgozni – futott át Attilán a lehangoló gondolat, nem is sejtve, hogy évek múlva maga is munkával tölti a legtöbb ünnepet.
– Elvihetem, ugye? – kérdezte meg kedves, tiszta hangon a lány.
– Persze, persze, köszönöm – válaszolta meglepetten, torkát köszörülve Atti, mint aki gyorsan ébredt fel álmából.

Ahogy a lány eltávolodott az asztaltól, Atti megpaskolta legújabb pohara fenekére néző cimborája vállát.
– Ki volt ez a leányzó? – Sosem láttam még itt. – Valami kisegítő lehet?  
– Szerintem gimis csaj, a múzeum környékén lakik, egy évvel öregebb nálunk, legalábbis úgy gondolom – vakarta meg a fejét Pista.
– Na, ez legalább egy jó nő a mai felhozatalhoz képest, ahogy itt körbenézek – emelte fel a hüvelykujját Csengeri.
– Jó nő… jó nő… nem mindegy? – Az is ugyanolyan büdöset szarik, mint a másik – fejtette ki véleményét lebiggyesztett szájjal Bocsi –, azzal nagyot kortyolt decis poharából.

– Sok volt ez a három szőlőlé, kimegyek pislantok egyet. – Te meg ne igyál már olyan elvetemülten, mert nem tudlak hazavinni, ha totálkáros leszel.
– Ne félts engem! – Hubertusból egy literre vagyok kalibrálva, ez pedig csupán az ötödik deci.

Csengeri kiment a fűtetlen előtérbe, és megrázta a borzongás. Benn a cserépkályha közelében átjárta a kellemes meleg, nem érezte a kabát szükségét. Utólag viszont már bánta, hogy nem kapta fel a dzsekijét. A WC még egy ajtóval kintebb következett. Elképzelte, hogy ott milyen hideg lehet. Már majdnem visszafordult a sapka-sál-kabát kombóért, amikor kinyílt egy ajtó az előtér oldalában, és két hatalmas zsákkal kihátrált rajta a finom kezű pincérlány.
Attila hirtelen elhatározással kikapta a kezéből a zsákokat és megkérdezte:
– Hová lesz a fuvar kisasszony?
– Az udvaron van a konténer, abba dobd be, ha jól meggondoltad, mert baromi nehéz, bennük van a mai összes konyhai hulladék. – Köszönöm természetesen a segítséged!
Attila jó erőben volt, de végül mégsem bírta emelni a terhet, hanem a havon húzva jutott el a szeméttárolóig. Beemelte a zsákokat, és sietve tartott az épület hátsó traktusában lévő WC felé. Még idejében érkezett, a szőlőlé nem hagyott foltot az alsóneműjén.
Visszafelé menet rázta a kezét, hogy eltűnjenek a vízcseppek. Kellemes meglepetésként érte, amint észrevette az előtérben papírtörlővel várakozó helyes pincérlányt.
– Szörnyű itt a mosdó, se fűtés, se kéztörlő, se WC-papír, kész szégyen – alkotott lesújtó véleményt a lány.
– Láttam már jobbat néhány helyen – mosolyodott el a Atti. Például Szegeden az Égő Aranyban.
– Huh, már maga a név is sokatmondó, nem olyan, mint a miénk: Nemzeti. – Te egyébként szegedi vagy? – Nem találkoztam veled korábban.
– Dehogyis, itt nőttem fel, ennek ellenére elkerülhettük egymást. – Általánosba a katolikus iskolába jártam, harmadik éve tanulok Szegeden. – Te pedig úgy hallom, maradtál helyben, és utolsó éves vagy a gimiben.
– Kiválóak az információd és igen gyorsak, hol tettél szert rá ennyi idő alatt?
– Asztaltársam, a gyerekkori cimborám anyja az orvosi rendelőben dolgozik, Pityu régebben sokszor bejárt hozzá, ezért tudhat rólad néhány apróságot.
– Az meglehet, gyerekként elég gyakran megfordultam ott. – Van egy kis öröklött ideggyengeségem. 
– Most, hogy már ennyi mindent tudunk egymásról, bemutatkozom: Csengeri Attila vagyok.
– Én pedig Vasi Mária, de a jófejek Vasmarcsinak hívnak.
– Oké Vasmarcsi, nem akarlak feltartani, csináld a dolgod, én pedig megyek vissza a kályhához, mert belém fagy a lélek.

Bocsi már a hatodik pohár Hubertust szivolázta, viszont meg sem látszott rajta. Behorpadt arccal nagyokat slukkolt a cigarettából, miközben szemrehányóan vonta kérdőre Csengerit, hogy mit csinált ennyi ideig.
– Gyenge vagy, mint egy harmatos lepkefing, egy beöntés után félóra szünetet tartasz.
Attila épp válaszolni akart, de egy üveg muskotályos pezsgő landolt az orra előtt az asztalon.
– Ezt ajánlom, ne fogyaszd azt a ragadós löttyöt, amit a haverod diktál beléd! – Majd erre kerülök én is időnként, ezért hoztam két pezsgőspoharat – kacsintott Marcsi a fiúra, és kedvesen megborzolta a haját.
– Hoppá, van kisfiam – vicsorította ki a nikotintól sárga fogait Bocsi – már értem, mi tartott félóráig odakinn. – Máris összeszűrted a levet a helyes kis pincérlánnyal?
– Ugyan már Pityu, épphogy csak bemutatkoztam.

Marcsi kétszer-háromszor leült az asztalukhoz, és ilyenkor hozott bőven muníciót Bocsi számára is. Éjfél előtt pár perccel azonban átöltözött, és végleg ottmaradt.
– Éjfélig voltam beosztva, ezután már bírják a munkát a többiek – mosolygott a lány Attira, és öntött mindkettőjüknek a muskotályos pezsgőből.
Éjfélkor lekapcsolták a villanyokat, csak az asztaloknál égett néhány gyertya. Az étterem túlsó végéből egy kazettás magnóból szólt a himnusz. Amikor az is elcsendesedett, egy éles női hang palóc tájszólással beharangozta: szabad a csók! Atti elnevette magát, és Marcsi felé fordult. A lány koccintásra emelte a poharát, mindketten ittak egy kortyot, de aztán hirtelen elkapta őket is a „palócmágnes”, és egymás derekát karolva, hosszú csók kíséretében simultak egymáshoz.
Hajnalig pezsgőztek, táncoltak, és amikor kimelegedtek, az udvari eresz alatt Guinness rekordra törve csókolóztak hosszasan, remegve tapadva össze. Az ereszből csurgott a hólé, tehát fagypont fölött volt a hőmérséklet, így attól nem kellett tartaniuk, hogy rájuk fagy a ruha.

Január másodikán kezdődött a tanítás, ezért Attilának délután már vissza kellett utaznia a kollégiumba. Az úton gondolta végig részletesen a történteket. Ez a lány alig akart elengedni, annyira boldog volt. Szerelmes lett belém, mint egy ágyú. Persze én is jól éreztem magam vele, de nem feledhetem, hogy nekem itt van, akivel az Égő Aranyba szoktunk járni: a tündéri Anna. Attila már tizennyolc hónapja járt Annával, és valamiféle mágikus kötelék tartotta össze őket.
– Ez az affér talán csak egy ellenszegülési kísérlet volt, vagy valóban kell nekem ez a lány? – tette fel a kérdést magának.
Rövid töprengés után azonban érezte, hogy butaságot csinált. Fontos volt neki Anna és a megszokott, közös társaság. Már meg is bánta a dolgot, de visszaszívni nem tudta a történteket. Ráadásul megadta a kolesz címét is Marcsinak, így elő-utóbb jönni fognak a követelődző szerelmeslevelek.
Ahogy gondolta, úgy is lett. Az új év negyedik napján már ott virított a küldemények között az első levél Marcsitól. Gyorsan eltüntette, ahogy észrevette, de már a minden lében kanál, kidumálós ficsúrok is felfedezték. Be is szóltak Csengerinek:
– Mit fog szólni ehhez a komisz becsajozásodhoz a kedves Annácska?
Attila nagyokat hallgatott, nem állt le magyarázkodni, mert azzal csak olajat öntött volna a tűzre. Sejtette viszont, hogy valaki úgyis bemártja, mivel jópáran fenték a fogukat a csábos mosolyú Annára.
A harmadik, megválaszolatlan levél után nem jött több üzenet Marcsitól. Jött viszont a Csengeri szülőktől, akik arról értesítették, hogy a lány kikelt magából, és naponta molesztálja munkája végzése közben az apját, vegye rá Attit a kapcsolat folytatására.
Csengeri megmakacsolta magát, nem volt hajlandó beszélni a lánnyal. Úgy vélte néhány hét után úgyis porrá válik az egyéjszakás liezon emléke. Amikor hazament látogatóba, ki sem mozdult. A régi haverokat is csak odahaza fogadta. Második hazautazásakor a lány mégis kiszimatolta az érkezését, és utcafrontos házuk hátsó falára írta csirkevérrel: MEGÖLÖM MAGAM!  Vasárnap délután viszafelé, Attinak az állomáson is bujkálnia kellett, mert lesett rá Marcsi. A vágánybenéző fülkéje mögött álldogált a vonat érkezéséig, és a túlsó oldalon szállt fel. Csütörtökön kapta meg az anyja rövid levelét, amiben annyit közölt: Idegösszeroppanással kezelik Marcsit. Bevett egy csomó gyógyszert, de kimosták a gyomrát a kórházban.

Csengeri ezután évekig nem ment fel szórakozni a városba, ahogy pedig leszerelt a katonaságtól, végleg el is költözött. Soha többé nem találkozott Vasmarcsival.

A csábos mosolyú Anna három év után hagyta el. Valószínűleg a Vasmarcsi liezon környékén volt viszonyuk csúcspontja, azután már a leszálló ág következett. Erről azonban Atti nem akart tudomást venni, fiatalként csak lebegett az időben. Azt, hogy elválnak útjaik, konkrétan persze semmi sem jelezte előre. Az érettségi után két hónappal egy panaszos hang, egy aprócska magyarázat nélkül omlott össze az idill. Sokáig érezte magát pokolban, évek alatt sikerült feldolgoznia a szakítást. Szerencsére neki nem volt örökletes ideggyengesége.

Mottó: Németországban Winnetou-könyvek kerültek a süllyesztőbe, Karl May pedig indián hőseivel együtt a tiltólistán találta magát. Hová lett az indiánromantika? Valóban káros lehet Winnetou?

* Idézet Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg c. művéből.

Az esőre hajló, hideg tavaszi időben még elég gyenge volt a fakultatív droszt forgalma a Március 15. téren. Négy taxi állt a Mátyás Pince bejáratánál, közülük bordó Mercedesével Hortobágyi Béla volt a treffes. Ő vezette be, hogy az első kocsiban csak a sofőr tartózkodhat. A többiek mindig valamelyik hátsó autóban ültek össze trécselni, hogy az utasokat ne riasszák el. A taxis rossz előérzettel azon morfondírozott, mikor jelentse be a többieknek, hogy miután lefoglalózták a pestlőrinci családi házat, elkezdi a festést-mázolást és kisebb-nagyobb felújítási munkálatokat, hogy május elsején megtörténhessen a költözés.

Régóta vártak feleségével erre a szerencsés lehetőségre, egyszer ugyanis már fél év hosszabbítást kaptak az adóhatóságtól, hogy sikerüljön a taxis előző lakásának eladása utáni adóbeszámítás. Előző évben gyerekük született, ezáltal jóval nehezebben ment a házkeresgélés, és a megtekintések időbeli összehangolása sem volt egyszerű. Az asszony panellakására már novemberben találtak vevőt, így a két lakás árát, illetve teljes megtakarításukat felhasználva végre létrejöhetett a megálmodott adásvétel.
Angyalföldön ez persze szóba sem jöhetett volna, sőt még a XVIII. kerületben is teljesen kiköltekezve tudták csak nyélbe ütni a szerződést. Bellónak így kézenfekvő volt felvállalni, hogy a festést, mázolást, a konyha átalakítását, valamint a két hálószoba szőnyegpadlózását maga végzi el. A szorító anyagi lehetőségek mellett természetesen szerette volna egyben azt is bebizonyítani, nem csak talpraesetten találta meg az elképzelésükhöz illő házat, és ügyesen alkudott, hanem a felújítási munkákat is szívén viseli, és kis családja érdekében az építőipari leckék sem fognak ki rajta.
Nyugtalanságának viszont megvolt a kellő oka, mivel tartott tőle, hogy a drosztra betársult gyerekkori cimborája, és az utána kalézoló két másik taxis nem fogja fenntartani a helyét szabadsága alatt. Ekkor pedig még nem is képzelte, meddig el fog húzódni a házi feladat.

Béla egy idős, amerikai házaspárral csinált egy rövidke liftet fel a várba, és azonnal fordult is vissza a Mátyás pinyóhoz. Az utána következő, Batyu becenevű fiatal taxis azóta is úgy feszített a sor elején, mintha karót nyelt volna. Ő került közéjük legkésőbb, és még sugárzott belőle a zöldfülű modor.
Belló letette a vasat a sor végére, és behuppant gyerekkori cimborájához az anyós ülésre. Hátul félig eldűlve a Putyi nevű, lófogú kolléga röhögött a saját viccén. Belló már csak a sutka végét hallotta, így valójában azon akadt ki, amit cimborája, a Kisbakter mondott:
– Tudod azért szeretem legjobban, ha itt röhög a Putyi nálam, mert kiharapja a sarkokból a pókokat.
Még mielőtt egy újabb poén előkerült volna, Belló bejelentette a nagy hírt.
– Most már biztos, sikerül megvennünk a pestlőrinci házat, de mire a költözést is kiperkálom, nagyjából annyi zsozsónk marad, amennyi jelenleg a brifkómban van.
– Hát amilyen gyorsan visszapörögtél, szerintem van egy rugód, meg a szokásos napi váltó, összesen úgy tizenegy Bartók Béla – váltott komolyra Putyi.
– Minek is kellene neked több, hiszen a nejed kapja a jó kis GYES-t, amiből úriasan megélhettek – élcelődött a Kisbakter, akinek a felesége tényleg többet keresett, mint ő maga a taxiban.
– Abból megélünk, még ha én nem is dolgozom, úgy értetted? – nekem ugyanis lesz most egy hosszabb szabadságom, amíg rendbe teszem a kecót. – Vigyázzatok a drosztra, ha pedig nem bírjátok a munkát, hívjatok!

Belló másnap már el is kezdte a hatvanas években épült ház renoválását, hogy mire költözésre kerül a sor, legalább a gyerekszoba pöpec legyen. Úgy döntött, a többi helyiséggel ráér foglalkozni majd a költözés után.
Minden flottul ment, az adásvételi procedúra és a költözés is jól sikerült. Május elsején, ahogy tervezték, már az utolsó cserepes virág is a ház előtti járdán sorakozott. Béla beindult, mint egy tank, bontotta a falat, kaparta a régi festéket, szedte fel a padlószőnyeget.
A konyha bővítése okozta a legnagyobb problémát, mivel a falak, az ajtók és a villanyvezetékek kibontása és áthelyezése nem volt egyszerű dolog, ezt nem csinálta eddig minden nap. Határozottan emlékezett viszont arra az esetre, amikor tizenöt éves korában nekiállt a szobájában lévő ablakot kicserélni, mert túl kicsinek vélte az eredetit. Ahogy kifűrészelte és kiütötte az ablakot, megsüllyedt egy jó darabon a mennyezet, mivel csupán az ablakkeret tartotta a fölötte lévő vályogsort, nem volt betéve szemöldökfa. No, de ezt ő nem sejthette, hiszen nem látott át a vakoláson. Harminchét évesen viszont korához illően, és az azóta tapasztaltaknak megfelelő óvatossággal kezdett a falbontásba a konyha és a második előszoba között. Volt ugyanis egy felesleges helyiség, amit a hajdani idős családtagnak, a külön bejárat biztosítása céljából hoztak létre. Szerencsére rendben ment ez is, mintha nem is taxisként, hanem kőművesként kereste volna a kenyerét. Délre felesége már meg is csodálhatta az ebédlő-konyha bővítés térbeli eredményét.
Sajnos egy előre nem látott dolog azért mégis borsot tört az orra alá. A két helyiségben nem egyezett a padlószint. Az egykori előszoba padlóburkolata viszont erős misungba rakott – akkoriban szokásos – színes metlaki diribdarabokból kirakott mozaik volt, amit nem lehetett vésni és kalapálni, mivel alatta boltívesre épített, téglafödémű pince húzódott. Belló ezért kénytelen volt aljzatkiegyenlítővel összehozni a szinteket és linóleummal leburkolni a padlót.
Időben megjött a konyhabútor, amit már könnyedén, határozott gyakorlattal épített be. Az új ebédlő-konyhát másfél éves kislánya vette át tőle, hatalmas örömboldogsággal bukfencezve az aránylag puha vinyl padlón. A néhai, cipőtároló szekrénnyé átvariált külön bejárat kapott egy műanyag teraszajtót, a külső síkra pedig egy zsalus, fa nyílászáró került.
Ezután a güris, monoton munkák következtek. Az ablakokról a több rétegnyi festék leégetése, a véget nem érő kaparás, a gittelés, a csiszolás, és a figyelmes mázolás. Miközben pedig száradtak, kötöttek a kemikáliák, változatos, pasztellszínekre kikevert diszperzites festékekkel újultak meg a szobabelsők. Időközben Béla készített az ebédlő és a spájz alatti pincébe egy új lépcsőlejárót, valamint lebetonozta az addig földes helyiséget. Az épületen kívül áthelyezte a csatornakifolyót, mivel a garázs előtti tetőről leömlő csapadékvíz a téglaalapon keresztül utat talált magának a pincébe, és attól korhadt el a régi lejáró faszerkezete.
Végül a szőnyegpadlók is a helyükre kerültek, és Belló hanyatt fekve, a padlóról körbetekintve, boldogan szemlélte lenyűgöző eredményt.

Béla és felesége, ahogy elkészültek a munkálatok, „most már lehet álmélkodni” jelszóval meghívták házavatóra a rokonságot. A vendégek között volt két nagyobbacska leányzó is. A szokatlan hangzavar mellett az ő inspirációjuk is közrejátszott, hogy az akkorra már húsz hónapos lányuk meglepően vágyjon a szereplésre, és mindenképp megpróbáljon szót kapni. Ez az ötlete csupán annyiban volt bizarr, hogy alapjában még nem tudott beszélni. Akárhányszor felhívta magára a figyelmet, és szemlátomást rákészült mondandójára, végül csak érthetetlen halandzsa jött ki belőle.
Egyszer aztán határozottan felpattant a sámlira – mutatva, hogy szót kér –, kezében egy pezsgős dugóval, váratlanul kristálytisztán kijelentette:
– Hohohohó! – Igyunk a sikerre!
A vendégek és a háziak azonban nem sokáig ájuldozhattak a cukiságán, és csapkodhatták térdüket a nevetéstől, mert a kislány újra szólásra emelkedett. Felállt ugyanúgy a sámlira és bájosan azt mondta:
– Hohohohó! – Privatizáció! – amit akkoriban legtöbbször hallott a tv-ben.

Béla másnap glancba vágta az autóját, elment a fodrászhoz hajvágásra, és három hónapos kihagyás után, szinte lámpalázasan elindult a „munkahelyére”, a Mátyás pinyó drosztra.
Az állomáson három, a hajóállomásról már régről ismert ellenlábas taxis ácsorgott, amikor leparkolt a sor végére. Béla odaballagott hozzájuk és rákérdezett:
– Mik a hírek a hajóállomáson uraim? – Eddig úgy hallottam, az a hely nagyon pörög.
– Ma a Kisbakterék vannak ott – felelte a Prekop nevű, maffiózó kinézetű fazon. – Te viszont nem jó helyen állsz, mivel csak mi állhatunk meg a Mátyás pinyó előtt! – fűzte hozzá ellentmondást nem tűrő hangon.
– Viccelsz velem Prekop? – Ez a hely az én innovációm, én járattam be, én és a 658-as Pisti őrizgettük másfél évig, míg ide nem pofátlankodtak a Kisbakterék – csattant fel Belló.
– Most viszont már nem a tiéd – vágott közbe röhögve a Bélát addig csak sunyin méregető Román.
– Igazán jó fejek vagytok, de ezt a szívatást be kéne fejezni. – Valóban, kicsit hosszabbra sikerült a szabadságom, de nehogy már megpróbáljatok kitúrni a saját helyemről. Én sem mentem a ti placcotokra éheskedni, amikor itt gyengébben ment a bolt.
– Nem mi túrtunk ki téged Belló, a kedves cimborád kötött velünk üzletet. – Azt mondta, te már abbahagytad a taxit, nem jössz vissza – demonstrálta a mutatóujját jobbra-balra mozgatva Prekop. –Talán hallottad már: az üzlet az üzlet.
– Az fasza – nyögte ki Béla. – És most szerintetek mi lesz?
– Keress magadnak új helyet, mert innen el kell húznod! – közölte emelt hangon Román.
– És mi lesz, ha nem megyek el? – dobta fel a labdát Belló.
– Majd meglátod, de semmi jóra ne számíts! – felelte szinte egyszerre a két rivális.

Béla megmakacsolva magát visszaült az autójába és bekapcsolta a taxirádiót.
– Veszek fel valami címet – gondolta. – Elmegyek rádiós fuvarba, aztán visszajövök, majd csak megszokják, hogy újra innen dolgozom, minden csoda három napig tart.
Mire azonban belehallgatott a rádióba, már nemcsak előtte, hanem mögötte és mellette is állt egy-egy hajóállomási majom.
– Mi a szart szórakoztok? – kiáltott ki a lehúzott ablakon. – Rádióról fogok dolgozni, ne álljatok rám!
– Innen aztán nem fogsz! – rikácsolták a hajóállomási hiénák. – Nem engedjük.

Egy óra hosszat tartották karanténban Bellót, mígnem egy jóllakott csoport ki nem esett a Mátyás pinyóból, és el nem vittek négy taxit. Ahogy Béla elől eltűnt Román a taxijával, ő is azonnal elstartolt. Gondolta tesz egy kört, levezeti idegességét, azzal felkanyarodott az Erzsébet hídra. Ahogy suhant át Budára a hídon, a beáramló friss levegőtől felfrissült a gondolkodása, és rádöbbent, mit kell tennie.
– Nem megyek fel előre a Mátyás pinyóhoz, hanem megállok közvetlenül a Váci utca torkolata után, onnan jobb a rádióadás, és aki arról jön, az beülhet hozzám – gondolta át a stratégiát.

Úgy is lett. A hajóállomási majmok a tér felső csücskében nem tudták körbefogni. Néhányszor ugyan megpróbálták bezárni, de nem sikerült sosem. Hátratolatott a Váci utca felé, és hosszú orrot mutatva lekerülte őket.

Egykori cimborája, a Kisbakter sehogy sem akart előkerülni, folyton a hajóállomáson kúpászkodott. A többiek, Putyi és a kezdő taxis másnapra visszakeveredtek, de úgy viselkedtek, mintha korábban nem is ők sunnyogtak volna a bejáratott drosztra. Kétértelmű, burkolt dumával még fenyegetődztek is, hogy majd elintézi az ügyet a két motorosrendőr, akikkel Béla távolléte alatt összehaverkodtak.
– Szóval volt itt nálunk egy komoly rendszerváltás azóta, hogy utoljára errefelé puposkodtál – jelentette ki Putyi. – Jobban jársz, ha elpályázol, mert a motorosok úgy megvágnak, mint paraszt a répát!

Béla nem foglalkozott a két sutyival, sőt a megérkező Kisbaktert sem üdvözölte, úgy dolgozott, ahogy néhány napja kitalálta. A pinyónál feszítő „rendszerváltókat” pedig ette a méreg, amikor a felső csücsökben beültek hozzá, vagy felcsípett egy jó kis rádiós címet. Rá is fért a bevétel, hiszen a három hónapos szünetben már-már a saját zsírját égette.

Szeptember eleje volt, a forróság az utolsókat rúgta. Feltámadt az északi szél, ám a hőmérséklet az utcai kijelzőn még mindig 34 fokot mutatott. Belló gondolatai a családján jártak. Elrévedő tekintete, mint egy albumot, a három hónapnyi csodálatos együttlét emlékképeit lapozgatta. Csak lassan jött rá, hogy a nagy feketeség, ami a figyelmét megzavarta, nem a képzeletbeli fotók hibája, hanem a híd fölött feltűnt hatalmas zivatarfelhő. Alighogy felhúzta az ablakokat, dördült néhány óriásit, hallotta a villámok süvöltő szelét. Egy alig néhány centiméter vastagságú, százmillió kilométeres sebességgel lesújtó fényszalag eltalálta a Mátyás pinyó épületének tetején díszelgő Zepter reklámtáblát. Az elképesztő energia az autó nagyságú táblát olyan könnyűszerrel taszította le a mélybe, akár egy dominót.

Az öt „rendszerváltó” már elfelejtette, amire Belló okította őket. Mindannyian bagózva, és okosságaikkal egymást űberolva az első kocsiban punnyadtak. A lezuhanó súlyos fémszerkezet telibe vágta az első taxit. Pillanatokon belül megérkezett a kihívott mentő, egy órán belül a roncsokat is összeszedték, és elszállították a négy üres taxit. A kukások dicséretre méltóan feltakarították a természeti csapás nyomait.
A vihar amilyen gyorsan jött, olyan sebesen vonult el. A felszáradó úttest repedéseiből párolgó, langymeleggel kevert fullasztó csatornaszag megcsapta Hortobágyit. A taxis – félig kábán – beindította Mercedesét, megszokásból átállt az étterem bejárata elé, az erős vízsugárral felmosott, kiüresedett drosztra. Még alig volt magánál, szédült, zúgott a feje. A visszapillantóból rátekintő idegen pofának, kiosztott két csípős sallert, és meggyőződés nélkül mantrázta:
– Nem szabad beszarni, az üzlet az üzlet! – Nem szabad beszarni, az üzlet az üzlet!

Matyi platinaszőke, betekert fürtjeivel, önbarnító krémmel kezelt bőrével és nyugati import, hippi öltözetével úgy nézett ki a középiskolai, második osztályos évnyitón, mint egy nemet váltott szerecsen Barbie. Akkoriban pedig még hallani sem lehetett az iskolai LMBTQ propagandáról. Matyika viszont a nyári szünetben, kiugróan extrém beállítottságú nagynénje segítségével jószerint átműttette magát. Így lett három hónap alatt kifejezett transzformer. Elmondása alapján a nagynénjével való kapcsolata is igazán érdekesnek tűnt, hiszen csupán másfél év korkülönbség volt köztük. A fővárosban azon a nyáron ápolónőként végzett lány, még munkába állása előtt, utoljára igencsak kiélhette magát, és megalkotta a szédítően újhullámos Matyi-Barbie kreációját. A nagynénikében egy korai dizájner, és Pride kreátor sikeres egyvelege veszett el.
Matyika külsejének kellett legalább három hónap, mire nem lépte túl a vidéki kollégium fiúközösségének nem különösen magas ingerküszöbét. Addig azonban sűrűn lecsekkolta gyanús kinézetét, és igencsak legyezte magát a többség.
– Fúúú… basszus ez a kölyök egy meleg buzgómócsing – volt a legszimplább vélemény.
Néhány ingadozó harangvirág azonban igazi influenszernek (ahogy manapság nevezik) tekintette Matyikát, az ezerszín hullámos papagájt. Rövidesen alakult is körülötte egy kitartó holdudvar. Azok, akik délutánonként kimaszkírozva összejöttek Matyi pokrócokkal lefüggönyözött alsó ágyának sejtelmes félhomályában – a szeparéban –, élethűen majmolták véleményvezérüket, és hangot is adtak a koleszos romantikának. A szobában lakó kívülállók csak azt hallották, hogy nagyban megy a buli a pokrócok takarásában. Szokásossá vált többek közt a kikötözés, amikor is a rosszfiúnak ítélt beavatottat, az emeletes vaságy négy tartójához kipányvázták, bukósisakot húztak a fejére, és úgy püfölték görcsre kötött vizes törölközővel az ágyékát. Ez volt a „lágyítás”, ami a jobb alakíthatóságot biztosította. Ezután következett a „normalizáló hőkezelés”, ami elképzelésük szerint javította az edzhetőséget, finomította az egyenlőtlen szemcseszerkezetet. Végül az olajkályha felett történő patentírozással – hőntartással – „nemesítették” a feszültségeket mutató szövetszerkezetet. Szóval a szeparésok a gyakorlatban is rendszeresen felhasználták az Anyag és gyártásismeret tantárgy elvont leírásait.

A szeparés kisebbség ártatlan játékai úgy tűnt, nem sok vizet zavarnak, ezért már-már szemet hunyt felette a többség. Megalakulásuk után röviddel viszont kezdtek a hűtőkből eltünedezni az otthonról érkezett finomságok, a gyümölcsök, a sütemények, a rántott húsok és a bőröndökben, a szekrények tetején rejtegetett füstölt kolbászok. A szeparé tagjai felvettek egy gúnyolódó, részükről humorosnak ítélt, valójában viszont arcátlan, alakoskodó stílust. A kárvallott többség jól tudta, hogy a szeparésok a megrögzött gyűjtögetők, ők állnak az egyre terjedő, és egyre szélesebb spektrumú lopások mögött, de nem tudtak ellenük tenni semmit.
Mindez végül már odáig fajult, hogy amikor valaki kivette a biztonsági záras íróasztalából a befizetéseire elegendő pénzét, még alig tette le a pultra, hogy visszacsukja a fiókját, már szinte a kezéből kilopták a lesben álló, folyton mohón figyelő, és egymást fedező szeparésok. Az akciók után persze egymás után szállingóztak el a kocsmába, ahol elitták a gátlástalanul szerzett bevételt. Kapatosan visszatérve pedig még jobban esett nekik a randalírozás a szeparéban és már azon kívül is. Lassan a szeparésok napi szinten abuzálták a többséget. Már a WC-t sem lehetett nyugodtan használni, mert ott is – cigarettázást színlelve – a nagy bojler mögötti ablakban állandóan motoszkáltak. Amikor aztán nem hasonszőrű érkezett, és leült a dolgát végezni, a fülkék faszerkezetén pókként átmászva, a szeparésok rendesen meglepték. Vagy leöntötték egy műanyagkancsó hidegvízzel, vagy aláengedték a teljes tartály vizét olyan erővel, hogy még a letolt nadrágjába is fröccsent a fajansz csészéből.
A szeparésokat egy idő után már nem lehetett megállítani. Teli voltak ötletekkel, és mindent elkövettek, hogy degenerált szexuális vágyaikat minél szélesebb körben kielégítsék. Szinte nem lehetett úgy elmenni zuhanyozni, hogy valamelyik szeparést már időtlen ideje ne egye ott a fene. Mindent elkövetett, hogy magára vonja a tisztálkodni érkezők figyelmét: helikopterezett, varjúsat játszott (mutatta, hogy ha két kézzel megragadja, még egy varjú úgy is le tud szállni a végére), vagy csak simán a körmével, érzékeny helyen bökdöste hajmosás közben a nem közéjük tartozókat.

Aztán eljött az a nap is, amikor a szeparésok szintet léptek. Ellopokodták a fotószakkörösöktől a saját pénzükön előállított papírképeket (a szakkörben ugyanis a vegyszereket, a filmet és a fotópapírt a tagoknak kellett megvenniük), és saját munkájukként árulták, dupla áron. Annyira szemtelenek lettek, hogy a be nem falt, lopott élelmiszerek maradékát még a tulajdonosának is felajánlották megvételre. Ha jött valakinek otthonról kajás csomagja, és betette a nagy hűtőbe, a szeparésok rendszerint betolták a legjavát, a maradékot pedig felajánlották egy-egy doboz cigarettáért cserébe.
A fotószakkörös Attila is járt úgy, hogy megvételre kínáltak neki olyan képeket, amiket ő készített. Azonnal ellenőrizte az íróasztalát, amiből persze hiányzott a teljes csomag, aznap délután elkészített papírkép. Matyika, a dörzsölt szeparégóré ugyanis addig-addig finomította csuklómozdulatait, hogy azt is kitanulta, miként lehet hasonló kulccsal kinyitni az Elzett zárakat.
Ezután már nem volt pardon, mindent vittek. A felgyülemlett készlet áttekinthetetlen zűrzavarában a szeparésok már olyan árut is próbáltak rásózni egyesekre, amibe bele volt írva a saját neve. Ilyenkor sem éreztek azonban semmiféle szégyent, a felmerülő kérdéseket gyorsan lezárták egy obszcén beszólással.
Attila, mivel szabad szilenciumos volt, egyik délután bevásárolt magának a városban, és nem ment vissza kajálni a menzára. Ahogy a csapnivaló vacsorát követően megérkeztek a többiek, a Homok Haroldnak hívott szeparésnak földbe gyökerezett a lába, nem tudta levenni szemét a szobatársa  lakmározásáról. Attila libazsíros, ropogós zsömlét evett szárazkolbásszal, disznósajttal és savanyított cseresznyepaprikával. Haroldnak szinte folyt a nyála, ahogy szemközt, az íróasztalához leülve figyelte az elképesztő tivornyát. Hamarosan rá is kérdezett:
– Manócska (így becézte Attilát), adnál nekem egy katonát?
Attila nem szerette a tarhálást, de egy műanyag tálkában mégis a szeparés elé rakott egy kis adagot mindenből. Haroldnak könnybe lábadt a szeme, ahogy mohón majszolta a kaját, és nagy élvezettel csócsálta az erőspaprikát.
– Adjál még, adjál még egyet! – sürgette telhetetlenül.
– Vehetsz te is magadnak, lehet kapni a mozi melletti üzletben – javasolta rosszalló arckifejezéssel Atti.
– De én nem vagyok szabad szilenciumos, mint te, nem tudok kimenni délután. Vacsora után viszont már rég bezár a bazár. – Kössünk üzletet, választhatsz, akármit a fiókomból cserébe.
Harold kulcscsomót kapott elő, elfordította a zárat, és ütközésig kihúzta a felső fiókot, hogy jól látszódjon a tartalma. Attila már előre elutasította a barterügyletet, de azért csak odapillantott. A fiók dugig volt szerszámokkal – villás- és csillagkulcsokkal, fúrókkal, fűrészlapokkal, reszelőkkel, félkész munkadarabokkal, esztergakésekkel, egyszóval, amit Harold a tanműhelyből a gatyaszárban el tudott csórni.
– Told csak vissza, nekem ne kínálgasd a szajrét! – Mi nem ugyanabba a klubba tartozunk.

Attilának a tarháláson és a lopásokon kívül, másban is meggyűlt a baja Harolddal. A koleszos szobatárs szinte kísértette, zaklatóan mászkált utána, szólongatta, becézgette, és nem hagyta nyugton még a WC-n sem. Egy idő után az agresszív próbálkozások annyira felidegelték, hogy nekiment a nála egy fejjel magasabb szeparésnak, és addig csépelte, amíg volt a karjában erő. Érdekes módon a szeparés nem ütött vissza, csak tűrte, hogy Attila kitombolja magát. Ezután viszont nyugta lett tőle, végre leszállt róla a kretén.

Egyik péntek délután a szeparésok elkapták Attila barátját Egont, és kikötözték kezét-lábát az ágyvasakhoz. A fejére bukósisakot húztak, és vizes törölközővel elkezdték a lágyítását. Attila már épp közbe akart lépni, amikor valaki határozottan kopogott az ajtón. Ő nyitotta ki, mivel az összes szeparés el volt foglalva Egon macerálásával. Egy magas, jólöltözött, szőke hölgy lépett be, és tiszteletet parancsoló, alt hangon búgta:
– Kása Egonhoz jöttem látogatóba – azt mondta a gondnoknő, hogy ebben a szobában találom.
– Igen, itt van Egon, csak most éppen nem ér rá – szaladt ki Attila száján a frázis.
– Nem látom, hol van az én nagyfiam… – méregette a lefagyott, görcsre kötött törölközős gépsort Kása anyuka, miközben közelebb lépegetett a szoba közepén lévő emeletes, dupla vaságyhoz.
– Egon van rögzítve bukósisakban és motoros szemüvegben – gájdolta a finom hölgyet Attila.
– Ez igazán borzasztó, miért vandálkodnak így az én nagyfiammal?
– Nem vandálkodunk Kása anyuka, csupán megtanítjuk Bikucit, akarom mondani Egont motorozni. – A törölközőkkel generáljuk a megfelelő szélerőt, a fürdőköntös övekkel pedig a stabilitást biztosítjuk – szólt közbe sztoikus nyugalommal Homok Harold.
– Oh, már értem – nyugodott meg valamelyest Kásáné. Azt is megmondanák nekem, hogy az alsónadrágja miért van lehúzva?
– Éppen pelenkát cserélünk, mert csutka gázon időnként becsurgat szegény – fintorodott el Harold.
  
Attila volt az első, aki elkezdte a szervezkedést a szeparésok ellen. A kialakult helyzetről beszélt az egyik nevelőtanárral és a tornatanárral is, akik a hallottakon igencsak fel voltak háborodva, és segítségükről biztosították tanítványukat. Az iskolában gyorsan híre ment a szeparésok gátlástalan tetteinek, és elindult az izoláció. Az egészségesek fokozatosan elváltak a fertőzöttektől. A megfertőzött szeparésok viszont elővették szokásos, sunyi eszközeiket, és megpróbáltak etnikai, látens és polgári alapon támogatókat gyűjteni. Akiben szemernyi lehetőséget (gyengeséget) láttak, azt meggyőzték, hogy támogassa szexuális szabadságukat, kisebbségi harcukat a kibírhatatlan, „paraszt" heterókkal szemben.
Olyan sikeres meggyőzést folytattak, hogy az iskola tanulóinak jelentős része melléjük állt. Főleg a nyugatimádók és a belvárosiak voltak azok, akik tucatszámra felvállalták a tolvajlásaikról és a zaklatásaikról sunyin hallgató szeparésokat.

A testnevelő tanár javaslatára a két táborra szakadt iskolaközösség erőpróbáját a következő szombaton, 14 órakor a futballpályára tűzték ki. A szeparésok még az utolsó napokban is igyekeztek – főleg jó kondícióban lévő sportolókat – beszervezni. Mondván, hogy legyen a kezükben „atom” is, ne csak parittya. Hamarosan megkörnyékezték Attila osztályába járó Krausz Tomi súlylökőt és Deutsch Elemér bokszolót is. Attila rákérdezett a két cimborájára, miképp döntöttek, ki mellé állnak, de ők nem nyilatkoztak, csak leszegett fejjel, idegesen mászkáltak a tornaterem folyosóján.

Elérkezett a nagy nap, az összecsapás, az igazságtétel napja. Az volt a tanári elgondolás, hogy amelyik csapat kiszorítja ellenfelét a pályáról, az nyeri meg a csatát. A vesztesnek pedig teljesítenie kell a győztes követeléseit, valahogy úgy, mint egy háborút lezáró békeszerződés feltételeit szokás.
Attila csapatának tagjai felsorakoztak egymástól nagyjából két méterre, öt vonalban. Ők, a „paraszt heterók” száznyolcvanan voltak. A polgári-szeparésok ezzel szemben százkilencvenen. Mindkét alakulat az első vonalba állította a legerősebb harcosait. Attila gárdája váratlanul egy viharkabátos, 195 cm magas, előző évben végzett, kosaras irányítóval lett felturbózva. A nagyfiú úgy pörgette a viharkabát nehéz csatban végződő övét, mintha tényleg sűrítené a levegőt. Beállt az első vonal közepére és röviden, logikusan instruált. A szeparésoknál a nagydarab, de inkább hájas, mint izmos Coca volt a vezér, aki vehemensen ordítozva és gesztikulálva dirigálta a csapatát.
Attila a harmadik vonalba került, így az azonnali, frontális összecsapástól nem kellett tartania, ám még így is hevesen vert a szíve izgalmában, ahogy végignézett a hangosan szájkaratézó polgári-szeparésokon. Hatalmas volt a hangzavar, náluk is zúgtak a csatakiáltások. Pontosan 14 órakor a tornatanár megfújta a sípját, és a gladiátorok nekirohantak egymásnak. Attila ekkor vette észre, hogy az első vonalban ott van velük Krausz és Deutsch is. Ez valamelyest megnyugtatta, mert nem igazán szeretett volna szemből találkozni velük.

A „paraszt heterók” arcvonala villámgyorsan nekifeszült a szeparésok élbolyának. A viharkabátos nagyfiú egy jól irányzott csatütéssel földre is küldte Cocát. Csupán pillanatokra torpant meg a lendület, amíg folyt az élmezőny heves torzsalkodása. A földről feltápászkodó Cocát térddel is megkínálta a kosaras fiú, mire a hájas vezér színpadiasan, élesen felvisított. Attilát kisgyerekkorára emlékeztette ez a hang, amikor téli hajnalokon arra ébredt, hogy ölik az udvaron a malacot. Most is olyan érzése támadt, hogy itt bizony vér fog folyni. Hátulról fel is hangzott a kiabálás:
– Vágd le a disznót! – Vágd le a fülét, perzseld meg!
Az irányító adott még Cocának egy kemény feltartó rúgást a hasába, amitől a nagydarab fiú újra elesett. A szeparésok első vonala kezdett hátrálni. Hatalmas ütéseket, rúgásokat kaptak, ráadásul már a „hetero parasztok” második vonala is rajtuk volt. Folyamatosan erősödött a nyomás. Mire Attila vonala is megérkezett az ütközőzónába, a szeparésok háta közepe látszott. Lélekszakadva futottak az utca felé, vagy megpróbáltak átmászni a kerítésen a szomszédos kertekbe. Coca, a vezérük pedig feltartott kézzel, hason feküdt a pálya harmadánál, fejét a pálya gyepébe fúrva.
Attilának végül senkit sem kellett megütnie, de azért persze teli tüdőből ordított, és rohant a menekülők után, akiket nagyrészt elfogtak, és a futballkapu előtti területen leültettek. Egyedül Cocának kellett továbbra is feje felett kinyújtott kézzel feküdnie. Nyilvánvalóvá téve, hogy a csapata megadta magát. Matyika is szerzett néhány horzsolást, de nem volt veszélyes egyik sem. Hullámos, szőke fürtjeit igazgatva morcosabb képet vágott, mint maga Coca, akinek vérzett az orra, és volt egy csúnya monoklija is. 

A viharkabátos nagyfiú még néhány napig bejárt az iskolába, és ha egyik-másik szeparés elfeledkezett magáról, elég volt csak inteni neki, és már indult is a hajhullató, „tíz koki” nevelőprogram.
A kollégiumban is rendeződtek a dolgok, az echte szeparésok visszavettek az előtolásból, a fanok pedig érezve, hogy ez a busz elment, úgy szívódtak fel, mintha sosem múlatták volna az idejüket a pokrócok fedésében.

Utóirat:

Attila már második éve dolgozott egy fővárosi vállalatnál, amikor egykori iskolatársa bevonult sorkatonának, ezzel felszabadult az állása. Hogy kitől hallott erről Matyika, az soha nem derült ki. Az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy miután felvették a céghez, folytatta ugyanazt, amit annak idején a kollégiumban: térített, befolyásolt, nyalta a főnökök talpát, aki nem értett egyet vele, azt áztatta, és felnőttként sem hanyagolta a szeparés szokásokat.
Két hónap múlva az egyik labilis alkalmazottat rá is vette, hogy egy műanyagvödörrel a fején, tök meztelenül kiálljon az első emeleti zuhanyzó ablakába, és ököllel püfölje a vödröt, amikor megállt a Kelenföld felé tartó személyvonat.
Amikor pedig Attila eladta munkatársának, az akkor még nagy értéknek számító színestévéjét, Matyika kikövetelte, hogy igyanak meg az üzletre egy kávét hármasban, az ebédlő büféjében. Béla sosem szerette a kávét, de csak belement, nehogy azt terjessze róla a kis szeparés, meg sem hívta őket egy beöntésre. A kávézás befejeztével Attila visszavitte a csészéket a pulthoz, és váltott néhány szót a büfésnővel. Mire visszaballagott az asztalhoz, szőrén-szálán eltűnt a brifkója. A két kolléga széttárta a karját, és azt állították, hogy ők ugyan nem látták, biztos a farzsebébe tette. Attila valóban oda akarta tenni, de Matyika lebeszélte:
– Lerántja a gatyát rólad az a vaskos brifkó, minek tennéd zsebre, nem bízol meg bennünk?
Attilának le kellett nyelnie a békát, nem tudott mit tenni. Minden igazolványa benne volt a tárcában, és nagyjából annyi pénz, ami manapság háromhavi átlagkeresetnek felel meg.
Alighogy kiheverte a csapást, egyik műszakja végén nekikezdett az autója mosásának. Amint bemártotta a samponos vödörbe a mosószivacsot, valami gyanús lett neki. Valahogy más volt a szivacs fogása. Kinyomta a vizet a szivacsból, és már érezte is: meg volt preparálva. Az esztergályosműhelyből szerzett fémforgácsok fondorlatosan bele voltak sodorva a szivacstestbe. A borotvaéles forgácsok egy kapkodó mosásnál az egész autót csúnyán összekaristolták volna. Egy nagy autó teljes fényezése pedig már akkoriban sem volt olcsó, konkrétan négy havi munkabér szenvedte volna kárát.

Attilánál végül az tette be a kaput, amikor egyik napról a másikra, váratlanul pánikrohamai lettek. Ahogy otthon kipihente magát, csökkentek a panaszai, de amint bement dolgozni, az intenzív rohamok újra kezdődtek. Egy hét után már halálfélelme volt, vezetni sem tudott, így a barátnője vitte be a cég kórházába. Az orvos kikérdezte, mit eszik, és mit iszik szolgálatban, valamint, hogy ki fér hozzá ezekhez. Béla a munkahelyén lévő aprócska hűtőben tartott egy kétliteres üdítőt, és amikor elfogyott, ugyanolyanra cserélte. Matyika jól tudta, hogy Atti nem zárja el, és nem viszi haza a maradékot.
Attila az orvossal folytatott konzultációt követően többé nem ivott az üdítős palackból, hanem csak kiöntött belőle időnként a kézmosóba. Két nap múltán már nem tértek vissza a súlyos pánikrohamok. Attila ebből arra a következtetett, hogy a PET palackban lehet valami, ami kiváltja a hatást, így az éjszakai műszak után be is vitte a kórházba a kétliteres üdítőt. Körülírta a belgyógyásznak a feltételezését, és megvárta a palack tartalmának elemzését. A laborosok azt állapították meg, hogy az üdítőital szokásos összetevőin túl, egy úgynevezett johimbin, az afrikai johimbe fa fő alkaloidja került a palackba. Ez a szer okozhatta a hallucinációkat, a szorongást és pánikrohamokat. Ezt az anyagot egyébként vágyfokozó afrodiziákumként szedték egyesek a 2000-es évek elejéig, amíg be nem tiltották.
Matyika szeretett világot látni, két éven keresztül hajón is dolgozott. Mielőtt a céghez került volna, nemrég szerelt le a tengerhajózástól. Utolsó útjáról, Egyiptomból hazatérve, nagy tételben hozott be johimbint…

Mindezt azonban igencsak komplikált lett volna bizonyítani, ezért a rövid időn belül, kiválóan helyezkedő (még önkéntes rendőrnek is beálló) Matyika felelősségre vonása nem sok reménnyel kecsegtetett. Attilának két lehetősége maradt: vagy helyre teszi maga a furmányos szeparést, vagy okos enged alapon új munkahely után néz. Az utóbbit választotta, így lett a ’80-as évek elején önálló kisiparos, egy olyan területen, ahová a kismocsok keze nem ért el.

Béla elgondolkodva serénykedett az 1800-as évek végén épült, korabeli historizáló jegyeket hordozó stílusú, zuglói ház földszinti lakásában. Gondolomformán elégelte meg, amikor a keverőtárcsás mosógépe már eleget hangoskodott. Kiszedte a ruhákat, és átpakolta a centrifugába. Következő fázisban a kiöblített és kicentrifugázott ingeket a fürdőszobai fregolira terítette. Vigyázott, hogy egyik vizes darab se maradjon gyűrött, ennek érdekekében erős mozdulatokkal huzigálta simára főleg a pamutvásznakat. Ezzel tulajdonképpen megspórolta a vasalást. Mindezt persze nem lustaságból tette, hanem úgy képzelte, a vasalás egyféle különleges képességet igényel.

Béla korán elköltözött a szüleitől, és egyedül élte hosszúra nyúlt legénykorát. Időnként persze megjelent nála egyik-másik, aktuális barátnője, de már az akkori lányok sem azért jártak a fiúkhoz, hogy segítsenek a házimunkában, hanem inkább azért, hogy kibeszélhessék magukat, iszogassanak, majd közösen elmenjenek a közeli éttermek egyikébe vacsorázni. A kiadós vacsora után pedig egy dobhártyaszaggató éjszakai kiruccanásra valamelyik felkapott diszkóba.
A tucatnyi lánytól, aki az évek során megfordult nála, így aztán egyetlen kulináris, vagy házvezetési praktikát sem sikerült ellesnie. Béla ennélfogva a háztartás csínját-bínját autodidaktaként tanulta meg, és tapasztalatból racionalizálta a feladatokat. Nem volt időzített felfordulás, ún. nagytakarítás, mint ahogy az a nagyüzemi házvezetést folytató háziasszonyoknál szokás, hanem amint felfedezett valami szembeötlő teendőt, azonnal megcsinálta. Így legfeljebb napi egy órát vettek el életéből az efféle feladatok.

Béla imádott olvasni, ezáltal akkor sem unatkozott, amikor már jó ideje fogyni kezdtek körülötte a turbékoló leányhangok. Galériázott, hálószoba-nappali kombójában az alsó részt szinte könyvtárrá változtatta. Leginkább a galéria alatti sarokban lévő, rackaszőrrel borított hatalmas fotelban szerette falni a könyveket. Télen a samott kerámia konvektorhoz dőlve feledkezett bele a mindennapok egyhangúságát kompenzáló regényekbe. Amint végzett feladataival, csak olvasott, olvasott, míg el nem nyomta az álom.

Még mindig emlékszik a napra, ami megszokott, bekuckózott állapotából felrázta. 1989, január 28., szombat volt, amikor szinte arcul ütötte egy váratlan hír: Pozsgay Imre, akkori államminiszter, az 1956-os eseményeket népfelkelésnek nevezte.
– Talán változik végre valami ebben az országban, netán kezd olvadni a jég? – tette fel a kérdést izgatottan Béla, miután végzett munkájával, és kedvenc foteljában hátradőlve felbontott egy hideg sört.
Morfondírozása lezárásakor természetesen a saját helyzetét is részletesen kielemezte. Igen régen kerített már ilyenre sort, így bőven volt mivel érvelni és ellenérvelni. Arra jutott, hogy szép, szép az agglegényélet, kényelmesen eléldegél egyedül a főváros közepén, de nincsen semmi célja. Régi barátaival egyre ritkábban találkozik, szüleit havonta egyszer látja, egyetlen lánytestvére pedig még gyerekkorában meghalt.
– Kellene egy szolid, rendes feleség! – gondolt rá Béla életében először, harmincöt évesen. Mindennek eljön egyszer az ideje – szűrte le a tanulságot a meghökkentő politikai fordulat kapcsán. – Változnom kell nekem is, mert begubóztam, reménytelen esetté váltam, agglegényszokásokat vettem fel. Valószínűleg ezért is kerülnek újabban a csajok. No, és ami a kort illeti, már magában az is lehet elgondolkodtató. Akit nem tudtak ugyanis harmincöt éves korára a szekérbe fogni, az aligha lehet egyszerű eset. És a lányok… a földön járó, céltudatos lányok, nem szeretnek felesleges köröket futni egy megrögzött, kitanult „vén róka” kedvéért. Ráadásul az utolsó tartós kapcsolatomat Margóval, ami azt illeti, elég csúnyán zártam le. Mindenki előtt megszégyenítettem a folyton utánam koslató, nem kifejezetten pallérozott lányt. És az ilyen nyers viselkedésnek persze gyorsan elmegy a híre az ismeretségi körben.
– Jelenleg viszont, ahogy mondani szokás: így jártam. Már jó fél éve nő be sem tette a lábát hozzám, ugyanis az egykor minden hétvégés, begőzölt, éjszakai nőcsábászattól is elment a kedvem. Talán megöregedtem vagy mi van?

Béla egy darabig magában tűnődött, majd hirtelen felugrott a fotelből, és átment az előszobába. Cipőt húzott, és kiugrott a sarokra, az újságoshoz. Megmagyarázhatatlan késztetést érezve vett egy hirdetési újságot. Akkoriban ugyanis még nem lehetett csak úgy fotelből beregelni egy társkereső felületre, mint manapság. Visszatérve a nappaliban széthajtotta a sátorlapnyi papíranyagot, és keresni kezdte a társkereső hirdetéseket. Amikor végre talált egy szimpatikus hirdetőt, rádöbbent, hogy ez egy hosszadalmas procedúra. Levélben kell feladni nekik a jelentkezést, amire ők majd postán visszajuttatnak kitöltésre egy adatlapot, amit vissza kell küldeni a címükre. Ezután kerül be portfóliója az adattárba, és az iroda személyzete fogja összepárosítani az általuk jónak talált hölgy anyagával, amiről mindketten kapnak értesítést. Amennyiben mindkét félnek tetszik a kommendálás, akkor viszont már önállóan, telefonon is egyeztethetnek randevút. 

– Hmm… elég bonyek ez így – fancsalodott el Béla képe. Nem a szokásos csajozós duma, és néhány pohár alkoholos ital utáni „taxiba vágjuk magunkat” régi átlagséma. No, de hát változik a világ, változnak a szokások, és nekem is ideje megváltoznom – csavarta le ellenszenvét a friss aspiráns.

Postafordultával – ahogy akkoriban mondták – meg is jött a kitölteni való paksaméta, amit Béla még aznap feladott postára. Meglepetésére néhány napon belül már érkeztek is ajánlatok. Volt olyan portfólió, amiből gyerekkori osztálytársának húgára ismert, akit azonban iskolásként sem igazán jól viselt. Mindenesetre nem akarta megbántani a hölggyé érett, egykori lepcses lánykát, így majd három órán át kellett hallgatnia ébren tartó, drámai szoprán hangját. A kedves Piroska már legalább negyedszer hívta, amikor végre megígérte neki, hogy találkozhatnak. A talira viszont elvitte török barátját is, akinek gyorsan a gondjaira bízta a hölgyet. Fellélegzett, amikor Piroska végre nyugton hagyta.
Egy hónapokkal későbbi, emlékezetes ajánlat mögött érdekes, határozott és vállalkozó szellemű hölgyet érzett. Megbeszélték, hogy szombat kora délután találkoznak a Feneketlen-tónál, az étterem előtt. Az élet azonban máshogy ütemezett. Béla pénteken dupla erőbedobással dolgozott, hogy szombatra szabadnapot vehessen ki, így fordulhatott elő, hogy a munka hevében egy óbudai galéria kirakata előtt szóváltásba keveredett a sittes kinézetű kukással, aki már a bővített mondata közepén keményen szájon vágta. Szerencséjére nem törte be a húsz négyzetméteres ószlagot, csupán letört a porcelán koronája. Másnap meg is jelent Béla sztorija a Mai Nap c. napilapban, ahol savanyú ábrázatú, foghiányos képe egy oldalra került a Budapestre látogató Ronald Reagan amerikai elnökével. Bélát persze ez a megjelenés nem hozta annyira lázba, hogy félbetört foggal elmenjen a randevúra. A fogára nagyon kényes fiatalembert ugyanis hihetetlen módon frusztrálta a kétéves eset, amikor régi cimborája egy olajemelővel a kezében a ház ajtajában eltalálta. Béla ment ki az utcára, az olajemelős, Dácia fékcsikorgást naponta elhárító „szakember” pedig ment be, és ahogy összefutottak, a jóbarát nemhogy lehúzta volna a vállmagasságban tartott, olajemelőjét, hanem még fentebb tolta, bele a nála jóval magasabb Béla szájába.
Így aztán még beszélni sem volt kedve, amikor felhívta a hölgy egy utcai fülkéből a Feneketlen-tó környékéről. Ahogyan pedig rákérdezett a mulasztására, Béla úgy vélte, legjobb, ha csendben marad. Miután a hölgy indulatosan noszogatni kezdte halk beszéde miatt, csak annyit tudott kinyögni:
– Problémám van, de nem szeretnék róla beszélni. – ezzel bontotta is a vonalat, és hátradőlt kedvenc foteljában.
Lehet, a sors akarta, hogy így legyen. Emellett azért Béla is meg volt győződve, hogy ez a domina nem hozzá való nőszemély. Béla ugyanis tisztelettudó, udvarias, előzékeny ember, fát lehet vágni a hátán, amíg ki nem hozzák a sodrából. De ha valaki erőszakkal akarja uralni, annak meg vannak számlálva a napjai.

Ősz közeledtével jött egy újabb, érdemleges ajánlat. Bélának ekkor már visszakerült a tündöklő korona a félfogára. Visszatért az önbizalma is, úgyhogy még aznap megbeszélték Annával a szombat délutáni találkozót a November 7. téri taximegállóban. Anna tanítónő volt és a fotója alapján igen szolid, decens képet mutatott. Béla is nyugalmat sugárzó, jól szituált hölgynek találta, így kíváncsian várta a randit.

Béla tizenöt perce járkált a taxidroszt hosszában a járdán, és szokatlanul gyakran nézte az óráját.
– Már elmúlt a megbeszélt idő – morgolódott csendesen. Ez a hölgy sem tartja a szavát, ahogy én a Feneketlen-tónál?
Ám alighogy végigfutott rajta a lehangoló emlék, egy konvencionálisan öltözött, világosbarna hajú, középtermetű nő megszólította:
– És a piros rózsa?
– Hoppá, hoppá – rezzent meg Béla, és gyorsan a zakója zsebébe nyúlt. Itt van, itt van, nem felejtettem el!
– Szia, én vagyok Anna, és nekem a kezemben van a rózsa. A másik oldalról figyeltem a taxiállomást, nehogy valami aberráltba fussak bele.
– Szia, Hortobágyi Béla. Gondolom úgy láttad, hogy megbízható alak vagyok, ha idejöttél.
– Igen, úgy tűnt, hogy mindenben valósat közöltél a telefonban magadról, csak a rózsát nem láttam sehol.
– Nem szoktam meg, hogy a Népköztársaság útján rózsával a kezemben sétálok – mosolyodott el Béla, és karját nyújtva vezetni kezdte a nőt.
– Hová megyünk? – kérdezte Anna.
– Gondoltam, beülünk a Lila Akácba és megvacsorázunk – felelte meggyőzően a férfi.
– Az kiváló ötlet, mert ma még alig ettem, annyi dolgom volt – válaszolta Anna.

A vendéglőben szerencsére bőven volt hely, és gyorsan el is készült az ételrendelésük. Annyira azonban nem kapkodott a séf, hogy ne lett volna idejük tisztázni a telefonos társalgásuk után még fennmaradt homályos részleteket. Így derült ki, hogy Anna már nem dolgozik tanítóként, hanem az apjával közösen pulóvereket kötnek. Nála vannak a varrógépek, ő varrja össze a megkötött anyagokat öltözetté.
Béla valamelyest csalódott, mert ő nem a képzettségét jelölte meg munkájaként, hanem amivel a kenyerét kereste, hiába volt az jóval leértékeltebb. Pillanatokon belül azonban eltűnt a rosszallása, mivel beszélgetésük a zenére terelődött. Kiderült, Anna is szereti az elektronikus zenét, és ő is ugyanaznap volt a Kraftwerk koncertjén a Kisstadionban. A kitűnő vacsora után megittak néhány italt, aztán taxiba ültek és elindultak Bélához. A férfi méltán gondolhatta, nem tett rossz benyomást Annára, mivel a lány már a taxiban bújt hozzá, mint a kiscica, cirógatta a kezét, és a pattogós makadámúton, a kiült Lada hátsóülésbe süppedve néhány puha, szájra puszit is kapott.

Béla az előszobában rögtön átöltözött, közben a hifibe berakta a legújabb ELO kazettát. Felnyitott egy hideg sört, Annának pedig konyakot öntött néhány jéggel egy öblös kristálypohárba. Ezután szokásához híven a kényelmes, sarki fotelbe helyezkedett. Egy darabig csendben hallgatták a klasszikus elektronikus zenét, csak néhány refrénnél énekeltek rá félhangosan a profikra. Egyszerre azonban Béla azt vette észre, hogy a hangulatvilágítás félhomályában Anna szinte észrevétlenül az ölébe settenkedett. No, innentől már szóba sem került a puhány szájra puszi, egyből szintet lépett a vadulás, repkedtek szerteszét a ruhadarabok.

Pár perc múlva a férfi felkapta Annát, és mint egy kismacskát átvitte a kanapéra. Ott ébredtek fel hajnalban összefonódva, csak akkor mentek föl a galérián lévő franciaágyba.

Béla néhány napon belül meglátogatta Annát a lakásán. A lány szívélyesen fogadta, úgy tűnt, örömmel veszi az újabb találkozást, hiszen ez azt jelentette, hogy a férfi komolyan gondolja a kapcsolatot, és nem táncol vissza inkorrekt módon.
Amíg fiatal volt az ismeretségük, általában a férfinál találkoztak. Ilyenkor elég volt egy telefon Annának, aki a kispolszkival fél órán belül megérkezett. A közösen töltött éjszakák után reggel együtt készültek munkába, akár a házasok. Néhány hónapig így ment, de aztán rájöttek, ez egyikőjüknek sem kedvez. Ha már úgyis együtt vannak éjszakánként, akkor a nappalokat is jobban össze kellene hangolniuk. Mivel Anna nem tudta Agyalföldön ott hagyni a munkáját, evidensnek tűnt, hogy Béla költözzön át hozzá. A férfinak csupán a ruháira és könyveire volt szüksége, úgyhogy egy fuvarral át is vitt mindent a nagy Mercedesével.

Béla egész más környezetbe csöppent. Szokatlan volt a hatalmas panelház, a lift csattogása, a szemétledobó dübörgése, a mindenfelől terjengő ételszagok, az áthallatszó veszekedés és kutyaugatás, valamint a hajógyári surmók sunyi szokásai, akik a Mercedesét rendszeresen összedobálták zsíros-tejfeles-majonézes-tojásos ételmaradékkal, csak azért, mert túl fényes volt és túl tiszta.
Anna már az elején megmondta, hogy ne lepődjön meg Béla, ha véletlenül olyat hall, hogy ő egy kib… nagy kurva, mert a házban mindenki irigy rá, mivel egyedülállóként a legnagyobb méretű lakásba költözött. Béla ezen a kijelentésen nem gondolkodott el mélyebben, mivel ismerte az egyszerű prolik mentalitását. Tudta, hogy ők mindig maguk között keresik az ellenséget, a bűnbakot, a kigúnyolandót, a vezetőknek pedig nyalják a hátsóját ezerrel. Halott is erre egy finn mondást: „Bolond ember az, aki ellenségét a közelben, barátját viszont a távolban keresi.”

Béla talán eleinte nem figyelt eléggé, de féléves ismeretségük után egyre gyakrabban vette észre, hogy Anna idegenekkel pusmog a telefonban. Amikor rákérdezett, a lány azt válaszolta, hogy rendszeresen megkeresik a közvélemény kutatók, és az ő kérdéseikre válaszol.
– Érdekes, engem még sohasem kerestek meg ilyen fazonok, időnként csupán zakkant nők ziháltak, nyögtek és sóhajtoztak éjszaka közepén a telefonkagylóba – jegyezte meg Béla.
– Nem is tudom… Lehet, hogy én tanítónő vagyok, azért találnak meg – válaszolta vontatottan Anna.
A következő napon Bélának ki lett adva a feladat, szerezzen tíz méter telefonzsinórt, hogy Anna az ő zavarása nélkül (micsoda taktika) el tudjon vonulni a hálószoba legtávolabbi sarkába, és magára tudja csukni az ajtót, ha hívják a közvélemény-kutatók. Béla másnapra meghozta a kábelt. Szereltek rá csatlakozókat is a haverok a munkahelyén.

Béla először akkor fogott gyanút, de gyorsan elhessegette, amikor már férjként takarította a kispolszkit, és egy címet keresve belenézett felesége Budapest atlaszába, ami az autó kalaptartóján kapott helyet.
Meglepődött, mert főleg Újpalotán, Régipalotán és Szentmihályon számos utca ceruzával alá volt húzva és bekarikázva a házszám. Úgy tűnt, mintha egy taxisé lenne a térkép, és bejelölte volna benne az állandó kuncsaftokat.
Ezt az esetet viszont már akkor elfelejtette, amikor eladták a kispolákot, és vett az asszonynak helyette egy nem nagy, de jóval kényelmesebb Daewoo-t. Ahogy elkelt a kispolszki, mintha felgyorsultak volna az események, szinte leszállt a családról az átok. Anna visszatért tanítani, elkészült a családi házuk, és szépen felcseperedett a lányuk. 

Aztán minden egy csapásra összeomlott.
Béla egy eladó, soroksári horgászkuckót nézegetett a neten, és amikor a Google utcaképet megnyitotta, Anna kék kispolszkiját vélte felfedezni – fűvel és bozóttal körbenőve – a szomszédos telek előtt. Ismerős volt azonnal a régi autó, mert a motorháztetőn rajta volt a kifakult, CASCO-ból kivágott CSAO felirat. A kis horgászház is érdekelte, de az autó lenyomozása pár napon belül szinte mániájává vált. Vasárnap reggel, mintha horgászni menne, el is indult a tóhoz. Ahogy megérkezett, félreállította kocsiját a parkolóban, és gyalog folytatta a nézelődést. Alig vetett pillantást a házikóra, ment is tovább a kispolszkihoz. Jól gondolta, Anna egykori autóját találta meg. A kalaptartón még mindig ott porosodott a fekete fedeles, Budapest atlasz.
Az UV sugárzás megtette a hatását, az öreg autó pillangóablakát elég volt hüvelykujjal megnyomnia, és lepattant a nyitható elefántfület rögzítő, ráfordítós kallantyú. Béla az ablakon benyúlva kinyitotta a kiskocsi ajtaját. Megcsapta az állott levegő fojtó szaga. Megmagyarázhatatlan izgalommal kapott a térképért, és forgatta a hőségtől megfakult lapokat. Megtalálta, amit keresett, az aláhúzgált utcaneveket, és a több tucatnyi megjelölt házszámot. Ahogy visszadobta a kalaptartóra a térképet, a felpúposodott kárpit alatt egy kékfedeles füzetet vett észre. Kihúzta az iskolás módra bekötött, vignettával ellátott irkát. Azt várta, hogy egy ismeretlen nebuló neve lesz a címkén, de meglepetésére az állt rajta: BEVÉTELEK.
Béla fejét már sütötte a reggeli nap, ezért árnyékot keresett a közeli fák alatt. Jól tette, mert a napon talán gutaütést is kapott volna, amikor a füzetet lapozni kezdte. Nevek, dátumok, telefonszámok, összegek és mellettük megjegyzések szerepeltek benne, úgymint: sima, orál, anál, S&M, dildo, gangbang, domina, szerepjáték. Mindez a felesége cukorfalat, iskolás gyöngybetűivel.

Béla magához vette a térképet és a füzetet. Leszegett fejjel, úgy ment el a horgászlak előtt, hogy rá sem nézett. Csak azon járt az esze, mikor mutassa meg a „tanító néninek” a füzetet, mert nem akarta, hogy a botrányról a lányuk is tudomást szerezzen. Végül készített minden oldalról egy-egy felvételt, és elküldte e-mailben Annának.
Mire hazaért, üresen találta a házat. Anna délután annyit válaszolt az e-mailre, hogy elmentek a gyerekkel a nővéréhez, Cilikéhez, és az ügyvédje majd intézi a továbbiakat.
Bélából kiszakadt az ordítás a házimozizásra használt emeleti nappaliban. A vészjóslóan visszhangzó tetőtérből a macska lélekszakadva rohant le a földszintre, ahol ijedtében nekiugrott a talpig üveg teraszajtónak. Béla utánament és megsimogatta a rémült cirmost.
– Nyugi, nyugi, nincs semmi baj kis haver, neked továbbra is jó sorod lesz. Nekem viszont épp most szakadt szét darabokra az életem a tizenhét éve tartó, képmutató hazudozás miatt.

Mottó: "Az írók mindenre emlékeznek. Különösen a fájdalomra. Vetkőztess egy írót pucérra, mutass rá a forradásokra, és ő még a legkisebbnek is elmondja a történetét. A nagy sebekből pedig nem amnézia lesz, hanem regény. Némi tehetség nem árt persze, ha az ember író akar lenni, de az egyetlen igazi feltétel az, hogy minden egyes forradás történetére emlékezz. A művészet lényege a szívós emlékezet."

Stephen King


Csengeri Attila az U alakú, kárpitozott ülő-fekvő garnitúrán megigazította a védőhuzatot. Már két órája fészkelődött rajta a TV előtt, és a melegben megizzadva összegyűrte az anyagot. Pedáns ember lévén sosem állt fel úgy, hogy rumlit hagyott volna maga után.
Az előszobán keresztül átment a spájzba, és a nagy, rozsdamentes acél hűtőszekrényből kivett egy Coors hideg, alkoholmentes, citromos Gössert. Miközben feszegette a hűtő ajtaját, elképzelte, hogy az erős mágnes egyszer majd biztos le fogja győzni. Előbb-utóbb eljön az az idő, amikor a kamrában a lekvár veszi le a nagypapát.
Gondolataiba merülve átballagott a nappaliba és visszaült a TV elé. Most az U alak közepére telepedett, és a felpattintott sört a vasagle kerekasztalra helyezte. A futballszakértők még az előző meccs miértjeit feszegették a műsorvezetővel, olyan óriási hozzáértést felmutatva, hogy Attila keményen közbeszólt:
– Ha ennyi tudálékos szakember van idehaza, akkor ugyan miért kell hatalmas pénzekért külföldi mágusokat importálnunk, akikkel a szocialista időkben elért eredményeket sem tudja a Magyar Nemzeti 11 megugrani? Nem is beszélve a hajdani Aranycsapat sikerszériájáról. Most is csak az utolsó másodpercekben találtak egy szerencsególt a mieink, és ezzel az egy győzelemmel sztárolják az olasz kapitányt, és a továbbjutásról matekoznak. Lassan persze már a nemzeti csapatok is teli lesznek a nyelvet sem beszélő, fondorlatosan honosított külföldiekkel. A nyugatiak pedig genetikai doppinggal teszik utolérhetetlenné a versenyfutást. Nézzük csak meg pl. a gall kakasos franciákat: náluk már elvétve látni európai jellegű játékost. Elég furcsa úgy nézni egy Eb-t, hogy időnként nyugodtan vélhetnénk akár Afrika Kupának is. Ilyenkor nem vetődik fel a "roppant toleráns" nyugatiakban a fehér bőrű játékosok kiszorításának jogsérelme? Vagy a fociban minden mindegy, csak a FIFA ranglista és a bezsebelt pénz számít?

Attila belekortyolt a sörébe, és sokadjára állapította meg, hogy ennél jobb ital nincsen a világon.
– Talán ebben a melegben még kaja sem szükséges, ha van elég söricilin – ötlött az eszébe. Természetesen az alumíniumszennyezés miatt nem lehet túlzásba vinni a dobozos söröket, az ásványvizet viszont a mikroműanyag-szemcsék teszik pusztítóvá. Ezek után viszont hogyan vigyem be a korosodó szervezet számára „átmosatásként” szükséges két liter körüli folyadékmennyiséget? Talán igyak klóros és vasas csapvizet, ami az isten tudja mióta nem tisztított, ócska csőrendszerből folyik?
Persze (ha az előbbiek nem volnának elég ijesztőek) mindig publikálnak a ráérős angol kutatók olyan meghökkentő eredményeket, mint amit nemrég olvastam: a multivitamint szedők rövidebb ideig élnek. Ettől tényleg berosáltam, hiszen nemrég még istenítették a vitamin és nyomelem utánpótlást táplálékkiegészítők formájában, most meg már káros… Aztán a cikk egy pontján a szuperokosok bevallják a lényeget: az viszont a kimutatás hátulütője lehet, hogy akik általában elkezdik szedni a multivitaminokat, azoknak már eleve van valamiféle egészségügyi problémájuk. Így aztán nem véletlen, hogy előbb-utóbb elpatkolnak. Egyértelmű, hogy a 10 éves korosztály magától nem szokik rá a táplálékkiegészítőkre, sokkal inkább gépként nyomják magukba az aszpartámot, ciklamátot, szacharint, illetve a színezékeket, az ízfokozókat, az adalékanyagokat, a nitriteket és nitrátokat, a kén-dioxidot, a szulfitokat, a nátrium-glutamátot, a koffeint és a taurint. Később pedig ezekre „gyorsítóként” még jöhetnek az idegmérgek: az alkohol, a nikotin és a cigaretta égése során keletkező karcinogén származékok. Habnak pedig az élet (egyesek szerint) keserű tortájára felkerülnek a méregdrága, ám sokak által áhított, öngyilkos kábítószerek. Amikor aztán az egykoron öntörvényű fiatalok rádöbbennek (ha rádöbbennek), hogy már nincs sok hátra, vadul rárepülnek a mindent is ígérő táplálékkiegészítő arzenálra.

Attila kikapcsolta a TV-t, és legurította a sör maradványát. Ahogy összeroppantotta a sörös dobozt, tekintete ráfókuszált a bal hüvelykujja tövén lévő forradásra. Emlékei azonnal visszaröpítették az 1960-as évek végére.
Egy fáklyás felvonuláson épp az igazságos békéért meneteltek, amikor a kezében lévő, botra szögelt konzerves dobozból kicsurgott a lángoló szurkos massza. Ordított fájdalmában, és alig tudta lesöpörni a ragadós, forró anyagot. Másnap a tornabemutatón a megégett felületen nőtt hatalmas vízhólyaggal nem is mentek úgy a gyakorlatok, ahogy a főpróbán sikerült.

Csengeri a kézfeje és a mutatóujja találkozásában, az ízületen, egy másfél centis vágásnyomot simított végig.
– Ez milyen érzékeny még mindig, pedig egy negyvenöt éves sérülés maradványa. Jól emlékszem, a Zsiguli trapézgömbfejét szereltem kalapáccsal (a samuval jól meg kellett kínálni ahhoz, hogy a kúpból kicsússzon a gömbfej szára), amikor a kalapács széle srapnelként lepattant, és belefúródott az ízületbe. A baleseti sebészeten a doki fél óráig keresgélte, miközben sorra szúrta belém a Lidokaint. Végül meglátta egy nővér, hogy mit barmol össze, és ráförmedt:
– Tudom, hogy le van minden fertőtlenítve, de talán mégis be kellene indítani a képernyős röntgent doki! Ne itt a hokedlin dikicselje a sérültet, mert már csodálom, hogy milyen türelemmel viseli szegény.
Az akkori monitoros röntgenen is tényleg jól látszott, hogy mit fog meg csipeszével a doki (nem huzigálta tovább az inakat és idegeket), így gyorsan meglett a spén. Mindehhez persze be kellett öltözni ólom védőcuccba, amit nagyon meg akart spórolni az ügyeletes gyógyító.

Attila megfordította a kézfejét és a tenyere felől kezdte szemlélni régi sebhelyeit. A hüvelyujja belső felén – szinte a külső égésnyom folytatásában – egy kétcentis félkör alakú heg díszelgett.
– Ezt a kedvenc kerékpáromtól kaptam – mosolyodott el, és már látta is az ötvenöt évvel korábbi szitut.
A járdán tekert ezerrel, amikor a dinamó valahogy befordult a küllők közé. Valószínűleg az egymást követő dilatációs hézagok okozta rázkódás következtében fellazult a rögzítése. A hirtelen beavatkozás satufékként fogta meg a bringa elejét. Olyan lassulás lépett fel, hogy szaltóval átfordult a kormányon, és a bicikli előtt talpra esett. Még mielőtt azonban a saját bringája elgázolta volna, kinyújtotta a kezét: „Állj meg, áll meg kis paripám!”. No, ekkor rajzolta bele kezébe a félkörívet szeretett bicaja első sárhányója.

A következő heget Attila úgy vizsgálta, mintha most látná először. A kerékpár okozta sérülésére merőlegesen, a tenyere közepe felé, átlósan indul az ötcentis csík.
– Ezt egy játékpuska irányzéka hasította – szisszent fel hangosan. Ez irdatlanul fájt.
A lécpuska csövébe egy szöget vert irányzékként, és hogy teljesen profin menjen vele a célzás, a szög fejét harapófogóval lecsípte. Ezután valóban remekül lehetett vele célozni, de amikor a másik gyerek a „közelharcban” kitépte a veszélyes gépfegyvert a kezéből, a szög éles vége félcenti mélyen végigszántotta a tenyerét. Ettől aztán igazi harctérré változott a grund, hiszen bőven folyt a vér.

Csengeri a jobb kezére tekintett és elborzadt a tenyérizom bal felén, illetve a csuklóján, horgony alakban éktelenkedő forradásoktól.
– Megvannak ezek is. Akkor keletkeztek, amikor huszonévesen – friss kisiparosként – balesetet szenvedtem. Egy ablakot vittem, és roppant nem örültem, mint üveges tót a hanyatt esésnek. Persze én akkor nem is hanyatt estem, hanem orra, és csúnyán beletenyereltem a dupla üvegbe.

Tovább forgatta a kezét, és közelről megszemlélte a középső ujján lévő heget.
– Úhh… ez is kemény dolog volt anno, sokáig sajgott – idézte vissza az eseményt. Az első házamnál kéményt bontottam a padláson egy tízkilós kalapáccsal, és amikor a tégla úgymond visszarúgott, a kalapács kegyetlenül megsuhintotta az ujjam.

Nem kellett sokat keresgélnie, hiszen a szomszédos gyűrűsujján egyből rálelt a következő, feledhetetlen sérülésére.
– Minden hegem közül ez a legdurvább – állapította meg már nem először Attila.
Akkoriban lövészetre járt és néhány kispuskalőszer időnként a zsebében maradt. A nyolcadikos, kíváncsi fiú egy alkalommal odahaza megpróbálta a lőszert úgy elsütni, hogy kombifogóval megszorította, a csappantyút pedig gyújtóval melegítette. Az ólom szerencsére benne maradt a hüvelyben, nem lőtte ki a töltet. A rézhüvely viszont szétrobbant a felszabaduló gázok erejétől. A hüvelyből leszakadt jókora rézdarab áll bele a kombinált fogót tartó keze gyűrűsujjába. Attila semmit sem érzett, nem volt fájdalma. Nagymamája ment ki hozzá a kamrába, ahol kísérletezett és megkérdezte: mi volt az a nagy robaj? Csengeri azt felelte, nejlonzacskót durrantott a lábával. Nyolcvannégy éves nagymamája csak ingatta a fejét, úgy válaszolta:
– Biztos, vagy te ebben kisfiam? És mi ez a sok vér itt a kövön?
Attila akkor vette észre, hogy amerre megy, sűrűn követik a vércseppek. Végül bevallotta tettét. Nagymamája jó nagy kötést tett az ujjára és feltakarították az árulkodó nyomokat, mielőtt a szülők hazajöttek volna a munkából.

Attila ahogy végzett a kezével, a lábát vette szemügyre. Rövid szabadidőnadrágja szárát fentebb húzva fürkészni kezdte a bal combján lévő három, ötforintos nagyságú, világos foltot.
– Ezek is az ötletes múltam bizonyítékai – húzta el a száját bazsalyogva.
Hetedikes korában úgy gondolta, hogy a lyukas labdáját felpumpálja, és a lyukat beönti gyorsan szurokkal. Ehhez persze fel kellett forrósítani a szurkot. Ment is minden simán addig, amíg a bitumenes lemez el nem kezdett nagy lánggal égni és a cseppek nem kezdtek gyorsan csurogni. Ekkor teljesen összezavarodtak a dolgok és a labda mellé csöpögött a szurok. Labda mellett pedig – ülő helyzetében – a lába volt. A vékony, jórészt műszálas mackónadrágon úgy égtek át a lángoló szurokcseppek, mint valamiféle mini lávafolyam. Ezek a sebek is nehezen gyógyultak, csúnyák voltak sokáig, de ebből is tanult Csengeri.

Attila mostanság már nem forraszt labdát szurokkal. A focit még a tévében is ritkán nézi. Fiatalon egyszer ment el meccsre (pár száz méterre volt lakásától a stadion), de megfogadta, soha többé nem teszi. Teleköpködték a haját, a nyakát, a hátát szotyi és tökmaghéjjal. Semmi lényegeset nem látott, mivel ahogy esemény történt, a törzsszurkolók rögtön felugráltak. Egy hétre rá pedig, amikor autóval hazafelé tartott, és Kispest felől balra bekanyarodott a Fradi pálya elé, hatalmas csetepatéba keveredett. Épp vége volt a Fradi-Dózsa meccsnek. A távozó szurkolók beszólhattak a felsorakozott rendőröknek, azok pedig – mint a felspanolt retardáltak – nekiestek a tömegnek. Gumibottal ütötték, verték, lóhátról kardlapozták a fradistákat. A szurkolók lélekszakadva menekültek a Gyáli út felé, a fakabátok pedig az úttesten ész nélkül rohantak utánuk. Kisvártatva az üldöző, tányérsapkás században beütött a krach: a jagellók egyre másra hagyták el a vörös csillagos fejfedőjüket. Egy akkori jagelló pedig nem tehette meg, hogy hiányos öltözékben intézkedik, illetve igencsak megsuhintották volna, ha sapka nélkül jelentkezik a készenléti laktanyában. A sapkakeresésnek köszönhetően a menekülők előnyt szereztek, és szétszóródtak a Ferencvárosi Pályaudvar tehervagonokkal zsúfolt, átláthatatlan dzsumbujában.

És... és mivel Csengeri nem olyan, mint az aranyhal, ezekre a pillanatokra is ugyanolyan jól emlékszik, mint a sebesüléseire...

Akkoriban 1967-es évet írtunk. Tombolt a kőkemény szocializmus. Még jó néhány hónapnak el kellett telnie ahhoz, hogy bevezessék az új gazdasági mechanizmust, Magyarország gazdaságirányításának és tervezésének átfogó reformját, amelyre csak 1968. január 1-jén került sor.

Visóczky Vilmos május végén felkereste Budapesten a bátyját, akivel ötletszerűen kilátogattak a városligeti BNV-re (anno még ott rendezték meg a ma már Exponak nevezett nemzetközi vásárt). A negyvenes éveik elején járó, ám még mindig rakoncátlan testvérek egymást überelve próbáltak ki minden gépet, berendezést, amihez csak hozzáfértek a tömegben. Amikor megérkeztek a Merkur standjára (a beérkezett gépkocsik átvételét, tárolását, elosztását és átadását a Merkur végezte), a jó kereskedői képességekkel megáldott alkalmazott szívélyesen beültette őket egy kiállított, 601-es Trabantba. A két nagydarab, volt sportolót nem kellett biztatni, vigyorogva préselték be magukat a szappantartónak vagy papírjaguárnak csúfolt, kétajtós kiskocsiba.
– Levegőt biztos fogunk kapni, mivel le vannak tekerve az ablakok – állapította meg Vili, miközben körbenézett az autóban.
A bátyja – Kornél – egyből bedobott egy friss sutkát:
– Tudod miért gyűlölik a politikusok a Trabantot?
– Szabad a gazda – tárta szét a karját Vili.
– Mert kormányváltós – kocogtatta meg körmével Kornél a műanyaggal bevont alumíniumkart.
– Mindenesetre a család szépen elférne benne, még ha teljesen hátra is tolom az ülést – vizsgálódott váratlan érdeklődéssel Vili. Az asszonynak bőven lenne helye elől, hiszen ő vasággyal együtt ötven kiló. A két gyerek pedig akár aludhatna is a hátsó padon.
Kikászálódtak az autóból, és már készültek továbbsodródni az emberáradattal, amikor az alkalmazott megpaskolta Vili vállát.
– Látom, tetszik a típus. – Dióhéjban azért elmondom: legmodernebb erőátvitel, keresztmotor, első meghajtás, nem korrodál a kaszni, 26 lóerős, fürge, strapabíró és kis fogyasztású erőforrás. A tankba 24 liter üzemanyag fér, amivel át lehet autózni akár az egész országot.
– Igazán meg vagyok elégedve. Szép a fényezése és új a szaga. – nyögte ki Vili.
– Akkor kérem jöhet egy ajánlat? – A vásár ideje alatt előjegyzett autók többféle előnyben részesülnek, egyrészt előlegmentesek, másrészt akár több évvel korábban is le tudjuk őket szállítani.
Vili bizonytalanul sandított Kornélra, aki kezével O betűt formálva mutatta, hogy nagyon rendben van a dolog.
– Az autó értékes vagyontárgy öcsi, egyesek hat-nyolc évet is várnak rá. Legfeljebb nem veszed át, ha nem lesz annyi zsozsód – dörzsölte össze a mutató és hüvelykujját a nagy testvér.
Vili nem sokat teketóriázott, aláírta a papírokat, és kezet fogott a Merkuros üzletkötővel. Egy zsíros ujjnyomot eltüntetve zsebkendőjével, megtörölgette a „Pastellblau” fényezésű autó csomagtérfedelét mielőtt felvillanyozva elvegyült a tömegben.

– Mit fog szólni az asszony, ha megtudja, hogy előjegyeztettem egy autót? Az éves fizetésem 14600 Ft, ha három évig az egészet félreteszem, akkor sem gyűlik össze a Trabant ára, ami 44000 Ft-ot tesz ki – fordult kisvártatva a bátyjához, miközben még büszkén dagasztotta a mellét a különös, soha nem tapasztalt érzés.
– Mire megjön a Trabi, majdcsak történik valami csoda – ne aggódj Vili! Úgy még nem volt, hogy sehogy sem lett volna – maszatolta a felelősséget Kornél.
– Igazad van bátyám, csak a csoda segíthet minket egy új kocsihoz – szontyolodott el Vili. Meséltem már neked, hogy még az évi egy balatoni nyaralásra is minden évben kölcsönt veszünk fel a banktól. Még most is törlesztjük a tavalyi 4000 Ft-os tőkét és kamatait, pedig már nyakunkon az újabb nyaralás.

Kornéléknál megebédeltek, azután lenyomtak néhány kártyapartit, miközben családi dolgokról beszélgettek. Vili délután 4-kor szállt vonatra és kora este már meg is érkezett a dunántúli megyeszékhelyre. Gyalog is hamar hazaért, hiszen egy belváros közeli társbérletben laktak kis családjával. Vili évekkel azelőtt gyakornokként, Pestről került le a dunántúli nagyvárosba, és a bankfiókban ismerte meg későbbi feleségét, Borbálát. A lány a nevelőszüleinél lakott, mivel a háború alatt saját házukat több, súlyos találat érte. Ekkor kapott az édesapja is végzetes sebet a vastag falak ellenére. Az anyja pedig két hónappal korábban, az utcán lett rosszul és holtan hozták haza. Legalábbis neki ennyit mondtak el a szörnyű esetről.
Borbála a bankban rögtön felfigyelt a frissen munkába állt sportos alkatú, jóképű fiatalemberre. A szülei elvesztése és a pocsék, háborús idők után nagyon vágyott már egy fess férfi társaságára és a boldogságra. 1952-ben, szerény körülmények közt házasodtak össze, azután költöztek a tanácsi társbérletbe, ahol szerencsésen megfogant egy lány- és egy fiúgyermekük.

Az elhanyagolt, régi ház egy fakereskedés telkén épült, és akár a Pál utcai fiúk c. regényben, hatalmas farakások voltak az udvarán. A gyerekeknek ez a környezet mesés grundot, szinte száz holdas pagonyt jelentett, ahol gondtalanul teltek-múltak az évek. Egyedül az ’56-os év viselte meg a családot, amikor a Vilit és Borcsát elbocsátották a bankból, a vállalati munkástanácsban való részvételük miatt. Meglepő módon Vilin a társbérlet másik lakója segített, aki a helyi vendéglátóipari cég vezetője volt, és – nem mellékesen – befolyásos pártmunkás. Ő úgy vélekedett: „Engem nem érdekel, hogy a bankban mi történt, ismerem Vilmost, ő egy remek ember, és stabil munkaerő”. Így lett belőle vendéglátós, botcsinálta üzletvezető helyettes. Borcsa pedig a helyi színházban kapott új állást, mint számviteli alkalmazott.


Vilmos, ahogy betoppant, elmesélte feleségének a budapesti látogatás élményeit. Természetesen megemlítette a BNV-s Trabant históriát is, de csupán úgy, mint egy alkalmi csínytevést.
– Hisz úgysem lehet abból semmi, mivel nem tudunk mi autóra pénzt félretenni – vélekedett lehangoltan a férfi.
Vili és családja élték tovább a szokásos, kispolgári életüket a társbérlet felső szintjén. Munkába, vásárolni és iskolába mindig gyalog jártak, így néhány hét után már egyiküknek sem volt eszében, hogy a családfő ötletszerűen előjegyeztetett egy Trabant gépkocsit.

A pesti kiruccanás évfordulója környékén történt, hogy ajánlott levél érkezett Vilmos nevére. Mivel a szülők még dolgoztak, a gyerekek pedig a farakások között kalandoztak, a bejárónő vette át a levelet. A postás érezhetően bosszús volt, mivel tudta, hogy a levélben autókiutalás van, és ilyenkor mindig busás borravalót szokott kapni. No, most viszont a takarítónőtől nem kapott semmit, mivel a középkorú nőszemélynek halvány segédfogalma sem volt arról, hogy mi lehet a levélben. Annyit fedezett fel, hogy valami „Merk úr” küldte. Ezzel viszont nem lett okosabb, így le is tette a küldeményt az előszobában, a tükör előtti asztalkára.

A házigazda jött haza előbb, és azonnal felfedezte a bontatlan levelet. Kíváncsian vágta fel a borítékot az apja első világháborús srapnelből köszörült levélnyitó késével. Mivel a feladót nem is betűzgette, majdnem hanyatt esett a meglepetéstől, amikor végigolvasta az értesítést. „Az előjegyzett Trabant 601-es autója megérkezett. Június 6-án veheti át a Merkur telepen”.

Akkorát sóhajtott, hogy a bejárónő átjött a nappaliból és megkérdezte:

– Mi a baj Vilikém? Rossz hírt kaptál?
– Rossznak nem mondanám, csak erre nem számítottam – nevette el magát Vili. Képzeld, tavaly a BNV-n a bratyóval becsücsültünk egy Trabantba és az üzletkötő rábeszélt, hogy jegyeztessem elő. Ennek még alig egy éve, más viszont várhat a kocsira hatszor-nyolcszor ennyi időt.
– Ez nagyon jó hír Vilikém, gratulálok!
– Köszönöm Juliska, köszönöm… csak egy a bökkenő, én már meg is feledkeztem erről. Egy fillérünk sincs autóra félretéve. Nem tudnál valakit, aki adna kölcsön negyvennégyezer forintot? – puhatolódzott Vili kínosan kacarászva.
– Hogyne tudnék aranyom, hogyne tudnék – válaszolta kapásból a bejárónő. Fél órán belül végzek, átmegyünk hozzánk és kirázom neked a dunyhacihából!
Vili gyanakodva nézte az asszony arcát, ám azon nem tükröződött semmiféle csúfolódás, sőt továbbra is csak önzetlen lelkesedést látott.
– És mennyi… mennyi lenne a kamat? – próbálgatta kitapogatni a hihetetlen lehetőséget Vili.
– Tőletek drága aranyom dehogy kérnék én kamatot. Majd visszaadjátok, ahogy lehet.

Vili elkísérte a takarítónőt a két tömbnyire lévő házhoz. Juliska mindenféle írás nélkül a kezébe számolta a negyvennégyezer forintot, ami akkoriban háromévnyi átlagkeresetnek felelt meg


Mire a munkából hazatérő Borbála és a fülön csípett gyerekek felértek a lakásba, Vili már a nappali közepén feszített a széken, és egy lábossal hadonászva imitálta a bonyolult kormánymozdulatokat. A hóna alá szorított fazékban a kölcsönkapott pénz púposodott, a fején pedig egy hatalmas világoskék, papírjaguár feliratú koronát viselt. 
Az asszony elképedve visszafogta a gyerekeket, de gyorsan kapcsolt:

– Jól gondolom, idejekorán megjött a Trabant kiutalás? – No, és kit tettél el ennyi pénzért láb alól?

észrevehető ha ködösít valaki

kibújik a szög és kibukik a baki

hamis mondatokkal színezi a száját

folyton fifikásan keveri a kártyát

csalafinta trükköt szajkóz neked

padlózni akar mert nem kedveled

fősodorból merít már a marka

júdáspénzért puncsol lelke rajta

elfeledi régen mennyi szerény

dolgot tettél érte lett is remény

felturbózott sorsra nem volt rizsa

mégis lefordult a zsémbes nyanya

ne filózzál róla inkább feledd

ő sem tépelődik mi van veled

biztos helyre kerül ami kuka

égesd el emlékét itt a gyufa

Kellner Alfréd a hatvanas évek derekán egy patinás borozót vezetett a belváros egyik eldugott mellékutcájában. Nem volt nagy forgalma, így igazán ráérősen teltek napjai. Egyébként sem volt komoly igénye a fokozott sürgés-forgásra, mivel a fizetése így is, úgy is a kor elvárásaihoz igazodva már több éve 1970 Ft-on állandósult, ezenkívül idejekorán elkopott ízületei sem bírták volna a megfeszített iramot.

Történt, hogy egy kora nyári délelőtt a pultban tárolt fehérborkészlet elérte a kritikus szintet, ami már nehezítette a jellegzetes hangon csilingelő eszköz bormerítő képességét a tégelyben. Tutyi – ahogy Alfrédot becézték ­– összekapta magát, és egy húsz literes demizsonnal lesántikált a pincében tartott hordókból utánpótlást vételezni. Amint leért, meglepetten konstatálta, hogy már csupán a legnagyobb hordóban van a becses nedűből, úgyhogy mindenképp meg kell bontania a 200 literes, számára legértékesebbnek tartott Móri Ezerjó készletet.
Egy rozsdás kalapáccsal meglazította a masszív fadugót, majd az ócska kovácsfogó néhány csavarásával szabaddá tette a nyílást. Kendőjével megtörölte a lócán tárolt gumislagot, és behelyezte a hordó nyílásába. A demizsont közelebb húzta, és erőteljesen megszívta a slag végét. A pinceablakon beszűrődő fénysugarak tükröződve törtek meg az üvegedénybe csorgó aranysárga borpatakon. Már-már megkívánta a csillámló itókát, amikor a pultosnő drámai szoprán hangját meghallotta a pincelejáróban:
– Gyere fel Tutyi bá’, telefonod van a Velencéből!
– Megyek, ahogy tudok – felelte Frédi. – Még ilyenkor is abajgatja az embert a főnökség – zúgolódott magában morózusan.
Ahogy felért, leült a pult mellett, a telefon közelébe, és komótosan rágyújtott. Szokása volt, hogy a telefonálás – mint kiemelten fontos tevékenység – közben, szájába dugjon egy-egy blázt, ami leginkább arra volt jó, hogy a szemébe csavarodó csípős füsttől indokolatlanul is folyjon a könnye. Most azonban akár örömében is elcsurranhattak azok a rakoncátlan könnycseppek, mivel a szálloda igazgatója felettébb nyájasan azt közölte vele, hogy este át fog küldeni egy nyugatnémet csoportot, akik a környékbeli borokat szeretnék megkóstolni.
Tutyi már előre osztott-szorzott magában, és megelégedetten dőlt hátra.
– Na, akkor ebben a hónapban is meglesz a zsebpénz. – Remek kis jattos esti műszak várható.
Közölte a pultosnővel, hogy valószínűleg később fognak végezni, de megéri, mert zsíros német csoport érkezik, akik tudvalevőleg nem szoktak garasoskodni. A pultos fiatalasszony azonnal rábólintott a túlórára és vég nélküli monológba kezdett, hogy mire is tudja fordítani a kiérdemelt apanázst.
Frédi megértette kolléganőjét, akinek három apróságot kellett eltartania egyedül. A hallottakon elmélkedve saját gyerekeire gondolt, akik már felnőttek, családot alapítottak és a maguk életét élték. Megborzongott, jóleső érzés töltötte el.
– Én, már megtettem a magamét, felneveltem két szép csemetét, jó keresetet biztosító végzettséget nyújtó iskolákba járattam őket. – A többi pedig már kizárólag rajtuk múlik.
Önérzetes gondolatsorán annyira meghatódott, hogy cigaretta nélkül is kicsordultak a könnyei. Megszokásból nyúlt a köpenye felső zsebébe és újabb cigarettát tolt a szájába.

Amire a pultosnő éppen lecsendesült, betért egy régen látott vendég a borozóba, aki annak idején Tutyival együtt kosarazott az MTK-ban. A két veterán elérzékenyülve meglapolgatta egymás hátát, és a kikért házmesterfröccs mellett az egykori cimbora ecsetelni kezdte sorsának viharos fordulatait. Frédi feszülten hallgatva a történteket, és már épp a köpenye felső zsebében turkált, amikor belenyilallt egy áramütésszerű érzés. Kis ideig nem értette a hirtelen jött szorongás okát, de aztán szinte rázuhant a felismerés:
– Folyik a bor! – Folyik a bor! – kiáltott fel hevesen.
– Fröccsöt iszom, nem tiszta bort… – nézett rá furcsán a régi spori.
Tutyi azonban ekkor már úgy rohant le a pincébe, mintha minden gömbcsuklóját fém-polimer implantátumra cserélték volna.
A pincében siralmas látvány fogadta. A slagon már alig szivárgott a bor, ám a helyiség bokáig megtelt a finom illatú ezerjóval. Néhány helyen kis buborékok törtek fel, ahol a bor éppen kiszorította a padló durva kövei alól a levegőt. Tutyi éles hangon szűkölte:
– Engem azon nyomban kirúgnak innen.

Ahogy a vérnyomása és gondolkodása stabilizálódott – keresve a menthetőt –, körbenézett. A lóca alatt felfedezett egy kupac zsákvásznat, ami még abból az időkből maradhatott ott, amikor nem ő vitte az egységet. Gondolt egy nagyot: a zsákvászon darabokkal mártogatni kezdte a bort, és az így összegyűjtött lét belecsavarta egy lefejtő dézsába. Hosszú és nehéz művelet volt, mire az elfolyt 180 liter körüli mennyiséget mind felmártogatta. A koszos, földes, borszerű löttyöt még többrétegű gézen is átszűrte, úgy töltötte vissza az üres hordókba. A géz (a koszon kívül) nagy mennyiségű fűrészport fogott fel, ami azt valószínűsítette, hogy a zsákvásznakban valamikor fűrészporba csomagolt facsemeték lehettek.

Eljött az este. Frédi megmosakodott, átöltözött, dús haját megigazította, megpróbálta ábrázatát is rendbe hozni, de így is igencsak gyászos képpel és gondterhelten várta a német csoportot.
A turisták meg is jöttek időben, egy Tutyi számára régóta ismert idegenvezető volt velük.
– Szervusz Frédi – köszöntötte a vele egykorú férfi. – Hozzatok ki a borhoz való harapnivalót, sajtokat, pogácsát, meg mindent, ami van! – Belefér a cechbe, a pénz őnáluk nem számít – mutatott körbe a társaságon.

Frédi és a pultosnő kihordták a kért rágcsákat, majd elkezdték a kancsókba porciózott bort is kivinni az asztalokhoz. Először a demizsonban és a hordó alján maradt, tiszta ezerjóval indítottak. Ez viszont, ahogy számítottak is rá, nem tartott sokáig, az ötven fős társaság fél órán belül elfogyasztotta.
– Nun, jetzt springt der Affe ins Wasser! (Na, majd most ugrik a majom a vízbe!) – motyogta Alfréd, aki maga is német származású volt.
Odafordult az idegenvezetőhöz, és megkérte, hogy mondja azt a csoportnak: A következő borféleség a Móri-borvidék ökológiai adottságai, a meszes, néhol löszös talaj miatt karakteresebb, magasabb savtartalommal rendelkezik, ugyanakkor sűrű, testes ital. Különlegesen érződik rajta a földalatti érlelés zamata, és a Vértes hegyvidék fenyőinek jellegzetes illata.
Az idegenvezető kacsintott egyet Frédire, és szó szerint elmondta a kért ajánlást. A német csoport pedig jóízűen szürcsölgette, poharában lögybölte a különleges színű bort. Két óra múltán már odavágtak rendesen a valamelyest leülepedett italnak. A hangulat ennek megfelelően emelkedetté vált, tombolt a szokásos, fergeteges sramli parti. A szeszfokából alig veszített gondűző és a Tutyi által felfogadott három zenész tartósan biztosította a kifogástalan kedélyállapotot.
Tutyi azért időnként odament az asztalokhoz és megkérdezte:
– Schmeckt der Wein? (Ízlik a bor?)
– Besonders köstlicher Wein. (Különösen finom bor.) – volt rá a válasz.

A borkóstoló kimagasló sikeréről értesülve berendelte Tutyit az igazgató.
– Frédi, adok neked egy új munkát Sáripusztán. – Te fogod ezután szórakoztatni a ménest látogató német csoportokat.
Tutyi elfogadta a munkát, udvariasan meghajolt, lekezelt a főnökkel és távozott. Az udvar egyenetlen kövein bicegve jutott az eszébe:
– Annyit tudok a lovakról, hogy hátul két lábuk van, azokkal futnak, elöl szintén kettő, azokkal fékeznek, és mind a négy lábuk patában végződik. Így lehet megkülönböztetni őket az asztaltól.

Csak soha ne öregedne meg az ember!

Medvegúz és Mumóka már harmadik napja keresték a krova hajtószárát. A műszakilag kevésbé orientáltak kedvéért: egy fémdobozban lévő szerszámkészlet racsnis tekerőjét, amivel a csavarokra illesztett dugókulcsokat lehet elforgatni.
Medvegúz tizennyolc éves korában – amikor első autóját megvette – szüleivel közösen végigjárták az akkori Csehszlovákia felvidéki területeit. Mivel annak idején autószerelőként dolgozott, ezen az úton egy profi krova készletet vásárolt, aminek tizenkét szögű fejei (a kor színvonalát megelőzve) igazán minőséginek számítottak. A tizenkét szögű fejszerkezet azért fontos egy szakembernek, mivel a hatlapfejű anyákon, csavarokon ez a kivitelmódozat apróbb igazításokat, mozdításokat is lehetővé tesz szűk, alig hozzáférhető helyeken. Ezenkívül az ilyen fejek nem sarkalják le egykönnyen a berohadt csavarfejeket, mint a hatszög kivitelű átlagdugók.
Az 1975 óta eltelt, majd fél évszázad alatt Medvegúz hiánytalanul megőrizte az egykori csehszlovák csúcstechnikát képviselő készletet, amit az utóbbi években igaz, már csak hobbi szinten használt. A garnitúra doboza még mindig az originál állapotot tükrözte, minden korróziós nyom, vagy sérülés nélkül, selymesen fénylett rajta a zöldesszürke kalapácslakk. Most viszont elrévedve, szomorúan kellett konstatálnia, hogy megtört a szentség; tucatnyi költözést és ezernyi munkát átvészelve, élete legtisztább és legrendezettebb garázsában egyszerűen eltűnt a krova harminc centi hosszú, fél kilós hajtószára.

A bonyodalom azzal kezdődött, hogy Mumóka kiadta az ukázt: menni kell a kirakott kukát rendezni a régi telephelyükön, és utána pedig bevásárolni a Tescoba. Medvegúz komótosan átöltözött, és elgondolkodva beült a szinte alig használt (konkrétan huszonhétezer kilométert futott) autójukba. Szokás szerint kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, megigazította az autó színéhez illő metálszürke ülésvédőt, és bekattintotta a biztonsági övet. Hátrahúzta a befordított tükrök elektromos kapcsolóját. A pohártartóban lévő távirányító gombját megnyomva elindította a garázsredőnyt, és automatikus mozdulattal elfordítva a slusszkulcsot, ráindított. A felemelkedő garázsajtó zavaró zajától nem igazán értette, hogy a kulcs elfordítását követően miért nem hangzik fel a megszokott, ketyegő dízelhang. Meglepetésében újra ráindított, de mint megelőzően, most sem történt semmi. Ránézett a műszerfalra, és akkor tudatosult benne, hogy egyetlen ledes fény sem világít. Oldalra pillantva rádöbbent, a tükrök is behajtott állapotban maradtak, tehát már biztos, hogy híján van az áram. Felnyitotta a motorháztetőt és rácsodálkozott a motorházra, amiben a mindennapos patikatisztaság próbálta fölülírni a gyári állapotot. Az AGM* akkumulátor olyannak tűnt, mintha épp most tették volna be a gyártósoron. Az is látszott, hogy a pólusok nemrég lettek kezelve WD-40 kontakt tisztítóval.
A váratlan eseménytől indiszponált Medvegúz átballagott a műhelyébe és a fiókos szekrény felső tárolójából elővett egy kis digitális multimétert. Levette a pozitív akkusaru műanyag burkolatát, és rámért a feszültségre. Meglepetten nyugtázta, hogy a műszer 4,7 voltot mutat. Visszament a műhelybe, és a kétajtós szekrény jobb feléből előhúzta a nagy teljesítményű, német akkutöltőt. Amint rápattintotta a krokodilcsipeszeket az akkumulátor kivezetéseire, a töltésmérő 10 amperen is túl kiakadt. Az erős szikrázásból is nyilvánvaló volt a rendkívül magas áramfelvétel.
– Ez az akkumulátor ki van, mint a liba – futott át a kézenfekvő gondolat Medvegúzon. – De mitől is? Garázsban állt az autó mindig, se extrém hideg, se extrém meleg nem érte tartósan. Talán valami zárlat keletkezett? Vettem persze az utóbbi időben Temus kütyüket – kamerát, led fényszóróizzókat –, talán azok szívják le az áramot?

Már előre gondolva a legrosszabbra, az akkucserére, letörten átszédelgett a kazánházon keresztül a műhelybe és a kétajtós szekrény bal feléből kiemelte a megkímélt csehszlovák krova készletet, és kirakta a satupadra. Kiválasztotta a racsnis hajtószárat, egy 13-as fejet és egy hosszabbítószárat. Visszakóválygott a garázsba és leszerelte az akkumulátort rögzítő kengyelt, hogyha netán cserére lesz szükség, ne sokat kelljen szombat délelőtt majd ezzel tökölődnie.
Medvegúz hozott írószerszámot és papírlapot a műhelyből, amire feljegyezte az akkumulátor méreteit. Gondosan kezet mosott a háztartási helyiségben, mielőtt a dolgozószobában leült a laptop elé. A méret és teljesítmény adatok alapján rákeresett a megfelelő akkumulátorra. Meglepődött, amikor a böngésző éppen az otthonuktól alig 400 méterre lévő, eddig fel sem fedezett üzletet hozta ki vezető találati pozícióban. 
– Az jó, hogy közel van a bolt, esetleg még gyalog is elmehetek holnap – morfondírozott Medvegúz. – Csupán az nem tetszik, hogy majd százezer forint a gyárilag előírt aksi. Mindez azért, mert start-stop rendszer van az autóban, amit minden induláskor azonnal ki is kapcsolok, mivel csak nyűgöm van vele. Mennyi is volt egy akkumulátor még, amikor utoljára az Astrába kellett vennem? Úgy emlékszem, 22 ezer forintért vásároltam a 74 amperórás Bosch-t a Metro-ban. Persze azóta már az is 50 ezer körül van, ami elég kifejezően tükrözi a forint értékállóságát.
Medvegúz egy-két dolgot megnézett még a neten, és igencsak meghökkent, amikor elhatározta, hogy kikapcsolja a gépet: a tálcán a kijelző hajnali 3:20-at mutatott.
– Mindjárt virrad  – jegyezte meg, és a monitor fényétől vaksin kibotorkált a garázsba.
Megmérte az aksi feszültségét, ami már elérte a 12 voltot. Ez jóleső bizakodással töltötte el. 
– Na, megy ez, mint Buza Kata a mindszenti úton. – enyhült fel valamicskét feszült hangulatából Medvegúz.
Be is ült az autóba és kíváncsian ráindított. Az Opel motor szokásos határozottságával, minden erőlködés nélkül bepöccent. Néhány másodpercig járatta finoman, csupán egyszer emelte meg a fordulatot 1200-ra.
Amikor beült az autóba, nem volt bedugva a motorháztetőre felakasztott stekklámpa, a plafonon lévő neon pedig nem világította meg a motorteret. A félhomályban nem volt sok értelme nézelődnie, így nem is emlékezett rá, hogy látta volna a motort borító műanyag trepnin a krova hajtószárat. A szár keresése is csak arról jutott eszébe, hogy amikor még egy utolsót rá akart mérni az akkufeszültségre, a trepnin (ami akár egy asztalka, úgy kínálja a helyet a szerszámoknak) 4-5 centire lecsúszva ott pihent az egyenes toldat a 13-as krova fejjel. Medvegúz bedugta a stekklámpát és benézve a motortér minden zugába, keresni kezdte a fél évszázada kitűnő állapotban megőrzött racsnis hajtókart.
Közben pedig már meg is virradt, csiviteltek a madarak, civakodtak a macskák, és az utcán hangosan dübörögtek az autók.
– Ezt most különösen megszívtam – érzett rá Medvegúz. – Nem szabad lett volna az „asztalkára” pakolnom a szerszámokat. Most aztán kereshetem a szívósra edzett, félkilós vasdarabot. Ráadásul nem is az a legnagyobb gond, hogy eltűnt, hanem inkább az, hogyha netán egyszer megérkezik a ventilátorba, esetleg beakad a kormány irányítókar vagy a féltengely és a futómű közé, rettenetes zűrt tud csinálni. Most ugyan nem látom sehol ebben a zsúfoltságban, hiába bújtam, alá a kocsinak és hiába piszkáltam meg még az alsó burkolatat is fémpálcával, egyszerűen eltűnt – híre, hamva sincs.

Medvegúz öt óra tájt tért nyugovóra. Nehezen aludt el, még félálmában is a lepkeként repkedő racsnis szárakat vadászta a százszorszépekkel teli májusi réten.

Ahogy felébredt, alig várta, hogy elmesélhesse Mumókának a történteket.
– Van egy jó és egy rossz hírem – kezdte mondókáját sutkára hajazó stílusban, hogy indiszponáltságát leplezze.
– Kezdd a jóval! – kérte Mumó.
– Úgy tűnik tartja a töltést az aksi, beindítottam az autót.
– No, és akkor mi a probléma? – talán tönkrement a kamera?
– Nem vettem észre, hogy azzal baj lenne. – A rossz hír az, hogy eltűnt a szerszám, amivel dolgoztam és lehet, hogy beesett a motortérbe, de a dzsumbujban nem látom sehol.
– Biztos, hogy elővetted azt a szerszámot, nem csak gondolod? – Ha ott volt veled, hová tetted?
– Basszus Mumó, olyan vagy, mint a Bödőcs* faterja: "Hová tetted? Hát hol volt? Nincs ott? Hát hol van?"
– Nem vitted el valahová és letetted? – Hiába nézem én is lámpával, itt sehol nincsen. ­– Még egyszer megmutatnád, mekkora volt?
– Harminc-harmincöt centi hosszú és nem kör alakú, hanem lapos szárú. – A nyele pedig ellipszis formájú, tehát nem gurul el annyira könnyedén, mint az egyetlen vonalban felfekvő körszelvényű hosszabbító és dugó. Tehát ennek bőven a trepnin kellene maradnia, ha a hosszabító nem esett le.
– Akkor? – váltott kételkedő kifejezésre Mumóka.
– Akkor talán valahol letettem menet közben, ahogy csalinkáztam a műhelybe a kazánházon át.
– Nézzünk meg minden helyet, ahol letehetted! – adta ki a rendelkezést Mumóka. – Meg kell találnunk, hiszen itt rajtunk kívül nem járt senki.
Késő délutánig együtt keresték az elkallódott vasdarabot, mindent kipakoltak, visszaraktak és újra kipakoltak, újra visszaraktak. Medvegúz ismét befeküdt az autó alá, zörgette a sárvédő dobozokat, piszkálta a borításokat, három különböző lámpával kutatta a motorteret. Semmi sikerrel nem járt azonban.
Végül nagy ötlete támadt: kihajtott az utcára az autóval, ahol előre- és hátramenetben erőteljesen fékezgetett, majd a kormányt rángatva billegtette az autót. Mindhiába, a racsnis szár eltűnt, elveszett, megette azt is a ruhat. (Akár az embert, mivel köztudott: a ruhat eszi az embert.)

Vasárnap újrakezdték a kutatást, új technikával, új nyomozási módszerekkel. Mumóka leültette a besózott Medvegúzt, akinek töviről hegyire el kellett mesélnie, hogy mi történt. Minden lépésére vissza kellett emlékeznie. A vége persze így is az lett:
– Mumó, én akkor is úgy emlékszem, leraktam egymás mellé mindkét vasat a „kis asztalra” a motortérben.
Mivel három óra múltán sem jutottak semmire, mint a tajcsizók csak gyakorlatoztak, és járkáltak egyik helyiségből a másikba, majd hajlongtak az autó felett és az autó alatt, úgy döntöttek, elmennek végre a kukát elrendezni és vásárolni. A vasat viszont arra kérték, maradjon ott, ahol van és ne mozogjon. Útközben azért mégis gyakran nézték a tükröt, amikor egy rázósabb szakaszon haladtak. Elképzelték, ahogy egy enyhe kanyarban kopogva és pattogva kiesik a bujdokló, fránya vasdarab.

A kukát gyorsan elintézték. Bepakolták a krokodilemelőt és a vasbakokat a csomagtartóba. Az utóbbiak a kocsi alatt fetrengés közben jutottak Medvegúz eszébe, mert hát ha megemeli az autót és alábakolja… Szóval még nem mondott le végleg a motortér további böngészéséről.
A Tescoban eltöltöttek egy órát is talán. Amikor beültek a kocsiba, Mumóka megjegyezte:
– Igyekeznünk kell az Aldiba, mert az nyolckor zár, és ott is kell tizenöt perc a vásárlásra.
19:26-kor álltak meg az Aldi parkolóban. Gyorsan kezdtek neki a vásárlásnak. Medvegúz csupán az 50 darabos saját márkás alkáli elemet akarta megvenni, de azért még nagyjából átnézte a legújabb nonfood felhozatalt is. Épp a pénztár melletti alsó polc ártáblája felé hajlongott, hogy tájékozódjon, mennyi az egy termékre jutó különbség a legkisebb pakk elem és az ötvenes kiszerelés közt, amikor az egyik alkalmazott majdnem felborította, olyan lendülettel súrolta a pénztár előtti rakodószalagot. Ezt ráadásul még egyszer – visszafelé is – megismételte, amitől már Medvegúz mosolya nem volt teljesen őszinte. El is kezdte Mumót keresgélni a sorok között. Mumóka viszont alaposan el tud tűnni még egy csökkentett méretű Aldiban is. Most is ez történt. A férfi nyakát nyújtogatva pásztázta a sorokat, akár egy szurikáta, amikor veszélyt érez. A felborítós alkalmazott viszont Medvegúzt követte, és amikor az épp felé fordult, ráripakodott:
– El kellene hagynia az üzletet, már későre jár!
– Szóval útban vagyok hölgyem? – Éreztem már az előbb is, amikor kétszer megtaszított, és majdhogynem orra estem az elemeknél… Én is kereskedő voltam máskülönben, de nem ennyire agresszív! – Egyébként pedig mennék már kifelé szívesen, de hiába nézelődök, nem látom a nejem (azért leselkedem a sorok közt, nem azért, hogy magát idegeljem).
Az alkalmazott visszavonult, és folytatta a takarítást. Ekkor szinte a semmiből előbukkant Mumóka.
– Gyere már a pénztárhoz Mumó! – engem már majdnem kipateroltak. – Ahogy el tudsz tűnni, téged át kellene nevezni Pumuklinak*. 
A pénztárhoz csábították a bőszen takarító alkalmazottat és fizettek. Pakolás közben Medvegúz ránézett a pénztárgép monitorjára, és megrökönyödve fedezte fel, hogy 20:15 a pontos idő. Rögtön elnézést is kért, mert érezte, itt valami nagy baki történt. Ők ugyanis nem voltak benn az üzletben háromnegyed óráig, annyira nem mehetett el egyszerre az időérzékük. Ahogy becuccoltak a kocsiba és elindultak, Medvegúznál azonnal kitisztult a kép:
– Tudod, hogy volt ez az „időörvény” Mumó?
– Nem én. – Nem tudom, hogy lehetett, mivel biztos nem voltunk benn többet, mint 20 perc.
– No, ez úgy történt, hogy valójában zárás előtt egy-két perccel estünk be. – Azért hittük, hogy 19:26 van, mert az akkumulátortöltés után saccra állítottam be az autó óráját, és elfelejtettem később pontosítani. – Szóval totál megzavar már minden váratlan esemény. – Csak soha ne öregedne meg az ember!

Utóirat:
Egy hét múltán csodába illő módon Medvegúz megtalálta a krova hajtószárat. Éppen a generátort akarta ellenőrizni, ezért leszerelte a légbeömlő idomot és a turbócsövet. A légbeömlő idomot rárakta a motor borítására, amíg megvizsgálta az ékszíj feszességét, valamint a generátor csatlakozó elektromos vezetékeit. Ekkor hallott egy puha kis koppanást, aminek nem tanúsított jelentőséget. Ha már leszerelte a csöveket, egy erős lámpával kutatni kezdte újra a hajtószárat. A baloldalon, a generátor alatt nem látott semmit, de már szinte kényszeresen átvilágított a jobb kézre eső területekre is, a hűtőventilátor irányába. Ekkor majdnem padlót fogott a megrökönyödéstől. A krova hajtószára a kiegyenlítőtartály alatt szinte függőlegesen támaszkodott a ventilátorburkolatra. Medvegúz izgatottan sietett be a lakásba, és azon nyomban elmesélte Mumókának a történteket. Felesége nem akart hinni a fülének. Felkászálódott a TV elől, látni akarta, hogy hol találta meg a félkilós vasat, mivel maga is több órán keresztül kereste. Amikor Medvegúz pontosan visszahelyezte a hajtószárat oda, ahol meglelte, Mumó rögtön rájött a turpisságra: A hajtószár benne lehetett a légbeömlő idomban, és miután férje elhelyezte az alkatrészt a motortakaró "asztalkán", egyszerre csak újra önálló életre kelt, és random elven most jobbra araszolva, meg sem állt a ventilátorig.
Medvegúz a gyakorlatban ellenőrizte Mumó teóriáját. Már-már elvetette azt, mivel be sem tudta dugni az idom nyílásán a krovát. Addig próbálkozott azonban, míg egy ponton a hajtószár meglepően okosan becsúszott, majd elfordulva a csőben úgy helyezkedett el, hogy semmi sem látszott ki belőle. Tehát Mumóka következtetése helyes volt. A vasdarab a szívóidomban bújt meg stabilan, ezért nem reagált a fékezésekre, rázkódásra és az autó hintáztatására.
Nos, ez az eset is bizonyítja, hogy előfordulhatnak elképesztő véletlenek. Bezzeg, ha modelleznénk a szituációt, és készakarva próbálnánk létrehozni a kikövetkeztetett mozgássort, ezerből egy esélyünk sem lenne.

Szómagyarázat:

*Bödőcs: Bödőcs Tibor humorista, író – Slusszkulcs meg a másnap c. műsorában elhangzó kérdések.
*AGM akkumulátor: Az Absorbed Glass Mat akkutípus egy felitatott üvegszálas konstrukcióra utal, amelynél az akkulemezek között egy bór-szilikát párna helyezkedik el. Ez a párna megakadályozza a lemezek közötti vagy alatti cellazárlatot. A technológia egyik fő előnye, hogy az akkumulátorból akkor sem szivárog folyadék, ha annak háza megsérül. A gázrekombinációs képességük miatt a töltési-merítési ciklusok közötti folyadékveszteség minimalizálható, megakadályozva az akku kiszáradását. AGM akkumulátorok jóval drágábbak a savas akkuknál, azonban ahová ilyen akkumulátor ajánlott, oda célszerű ilyet tenni, mert hosszú távon megéri. Ezek az akkuk kevésbé szulfátosodnak és jobb a tárolóképességük.
*Pumukli: Pumukli kalandjai 1982-től 1989-ig vetített NSZK–osztrák–magyar televíziós filmsorozat. A történet Pumukliról, egy folyton eltűnő, virgonc és kíváncsi koboldról szól, aki egy kissé mogorva, de jólelkű idős asztalosmester szolgálatába szegődik. A csintalan házi kobold, egyszer hozzáragadt a műhelyben egy enyves dobozhoz, így lett Éder mester számára látható.

Karácsony előtti napokban kiürült a kórház, minden beteget hazaküldtek. Az ápoló és szakszemélyzet begyűjtötte az ajándékokat, a borítékokat és a rengeteg csöpögős hálálkodást. Ebéd után aztán a kezeltek tempósan szétszéledek. Némelyek csapatokba verődve autóztak haza a Jászságba (a beutaltak zöme ugyanis onnan érkezett, mivel a főorvosnő évfolyamtársa reumatológusként ott tevékenykedett, így megbízható és gyümölcsöző kapcsolatot alakítottak ki), a fővárosiak pedig felültek a közeli megállóban a Combinóra, hogy a nagy üvegek mögött – a város hidegen gomolygó mérges gőzeitől védetten – mélán merengjenek.

A villamosozás nálam ritkaságszámba megy. A nagykörúti egyterűn még sosem utaztam, hiába tűnt már teljesen megszokottnak kívülről. Óvatosan ültem fel pakkommal a kerék feletti, szabaddá vált kakasülőre. 
– Mit mondhatnék róla? – Nem egy nagy truváj. Alig fér el az ember lába a szemközt feszengőétől. A csomagoknak sincs helye, csak a kirakatban, a hatalmas ablak előtt. Régen, emlékszem, az ülés alá lehetett a táskákat pakolni, most meg le van burkolva minden, és alig lehet elférni az üléssorok között. Mintha kevés is lenne az ülőhely…

Ahogy ezeken pörög az agyam és közben visszagondolok fiatalkoromra, amikor rendszeresen jártam a szigetre a négyes hatossal, már a Király utcához is érünk. Egy fiatal suhanc szalad megkésve a megállóban álló tujához*, és akkurátusan nyomkodja az ajtónyitó gombot. Az ajtó viszont már nem nyílik – gondolom a vezető szenzorai jelezték, hogy rögvest vált a lámpa és suhanhatunk tovább.
Jah, minő suhanás… Igencsak várakozáson felüli a csapágyhangja ennek a nagydarab Siemensnek. Meglepi az embert, már ha van persze némi műszaki érzéke. De nem rombolom tovább az illúziót, szóval csak surrogunk szépen… A HVCS* pedig talán azóta is bosszúsan toppantgat a megállóban, és aprócska öklét is fenyegetően rázza, úgy a szívére vette a szándékos kirekesztést. Mosolyogtam is magamban egészen a Blaháig. Annyira eredeti volt a felháborodása, hogy akármelyik színházban elővezethetné esténként – lenne rá igény. Ő lehetne az ország legfelindultabb méregzsák toppantója.

A Határ útról telefonáltam Földimnek, hogy jöhet értem. Ő persze nem lelkesedett túlzottan, mert teli volt munkával. Azt felelte: minimum húsz perc. Tulajdonképpen addig gyalog is hazaérnék, ha kellemesebb lenne az idő. Súlyos csomagjaimmal viszont jobbnak véltem behúzódni az üzletközpont lépcső alatti biztonságos zugába, és onnan figyelni a felajzott vásárlóhordák ádáz hullámokban hömpölygő áradatát.
Nem hiszem, hogy visszahozható már az egykori, nyugodt, karácsony előtti hangulat. Leginkább azt láttam a legtöbb, kapkodva sürgölődő ember arcán, hogy fogcsikorgatva próbál jutányosnak vélt áron megkaparintani még több haszontalanságot, hogy aztán odaszúrhasson szeretteinek: lejártam a lábam miattatok, de meg is van minden csilivili.

A két ünnep közti pakolászás közben benyeltem valami bacilust. Beszívtam talán a felvert port a régi anyagokról. Rögvest éreztem is, hogy masszív légúti fertőzést kaptam, mivel azonnal erősen kapart a torkom. Így aztán emberemlékezet óta az első szabad szilveszteremet, amikor végre nem szolgáltattam taximmal az éjszakában, magas lázzal köszöntöttem.
Egész nap nem ettem, egyre csak takarítottam (közben folyt rólam a víz), míg Földim a konyhában sürgölődött. Amire aztán megjöttek a vendégek, és a vacsoraasztalhoz ültünk, annyira éhes voltam, hogy két böhöm nagy tányér kocsonyát toltam le láztól csillogó szemekkel.
Az étvágyam változatlan maradt – hál istennek –, csak a közérzetem romlott le, és bizonytalanná váltak az eszközök a kezemben. Ahogy a szépen megdermedt, aranysárga levet pakoltam a számba, gyakran el-elvesztettem az ütemérzékem, és összevissza potyogtak a remegő aszpikdarabok.
Ekkor már éreztem, hogy a két nap múlva esedékes kórházi visszatérésem aligha fog valóra válni.
 
Óhh, ez a szeszmentes pezsgő, lényegében annyira töményen szénsavas, hogy egyáltalán nem érzem az ízét. Csak a nyelvem tekeredik a torkom irányába a heves ingertől. Valami olyan érzésem támad az egész éves szénsavmentes életmódom következtében, mint amikor egy absztinens* 50%-os pálinkába kortyint. Hihetetlenül arcul ütő.
– Tényleg mióta is? – Hát igen, már hat év nyolc hónapja nem cefrézgetek. – Huh, ez aztán a komoly teljesítmény. – Ezért már járhatna valamiféle plecsni. Mondjuk egy vörhenyes* ádámcsutka rend.
– Persze már, hogyisne! – mondhatják odafenn a magas stelázsi polcon. – Mi lesz az államkasszával, ha senki sem iszik, meg nem is bagózik, sőt leteszi az autóját, és csak a puccos Combinóval furikázik.
Bizony-bizony, be kell látnunk, az igazi húzóágazatok a jövedéki adóval (micsoda név) megpatkolt sikervállalkozások. Nyilvánvalóan jobb, ha a szegény embert a szenvedélye is duplán húzza: éljen bután, haljon korán, a nyugdíjjáradéka pedig rekedjen benn a feneketlen, állami bugyrokban.
Mennyit is dobtak ki táppénzre nekem legutóbb? Huszonnégy ezret (aktuális árfolyamon: 80 €), mert nem volt teljes a hónap, az előző kifizetés belenyúlt néhány nappal. No, pont ennyit kellene havonta juttatni az együttérző, üvegzsebű politikusainknak is. Biztosan elállna néhány évtizedre a vizeletük.

Másodikán kijött hozzám az orvos. Elhitte a telefonban, hogy lázas beteg vagyok (az orvosok manapság igencsak kételkedő természetűek), és felírt néhány csodakemikáliát*.
– Ismered ugye a levédett, mellékhatásdömping pirula árakat? – A generikus, hasonló mellékhatásvonzatú gyógyszereknél legalább hatszor drágábbak, ám lényegében ugyanolyan gyatrák. – No, de hát van beleszólásunk? – Dehogy van. – Ez nem autójavítás, ahol megvitatható a májsztróval a „gépékocsi” generálozása.

A háziorvosom nagyon a szívére vette, hogy az általa menedzselt gyógyító kúra nem tudott egészében kiteljesedni, így azt gyúrta-gyömöszölte belém, mihelyt jobban leszek, hívjam a főorvosnőt a reumán, és kérjek új bevonulási időpontot. Megfogadtam, bár semmi kedvem nem volt már visszamenni. Úgy éreztem, újabb hosszú áristom vár rám két szelet kenyér, néhány minivaj, csipetnyi méz és késhegynyi lekvár társaságában.

Kedden, ebéd után a fiatal, osztályos orvos vette fel telefont, aki csípősen meg is jegyezte:
– Szóval beteg lett…
Ezután viszont közölte: a betegbeosztást szigorúan markában tartó főorvosnő házon kívül van, próbáljam hívni másnap fél tízkor.
– Fura ez a hangsúly – futott át rajtam a gondolat. – Úgy beszél velem, mint egy visszaeső bűnözővel. – Talán úgy véli, nagyon durva lehetett az újévi hangulat és csak most kezdek észhez térni. – Persze nem ismer, nem tudhatja, hogy én már hat év nyolc hónapja a szagát sem bírom a tudatmódosító löttyöknek. – Azt hiszem, feleslegesen mondogatja az ember, hogy mennyire peches: tulajdonképp azóta beteg, amióta egészségesen él – nem dohányzik, nem iszik alkoholt, és nem eszik ultrafeldolgozott élelmiszereket. Senki sem veszi komolyan.

Szerdán délelőtt tényleg simán elértem a főorvos asszonyt, de ugyanolyan gyorsan rövidre is zárta a diskurzust:
– Nincsen hely, tele vagyunk, magának egyébként sem használt a kezelés. – Viszonthallásra!
Még mondani szerettem volna, ezt-azt: pl. honnan veszi, hogy nem használt a kúra? Az utolsó héten épp azt meséltem minden gyógytornásznak, hogy hirtelen változás állt be, jobban mozog a karom, a vállam, és szinte érzem, ahogyan zubog a vér a bal felemben. Vagy talán az ajándék volt kevés neki, azért gondolja, hogy nem felelt meg a kezelés? De már nem válaszolt senki. Meglepett motyogásomra csak visszhangzó balansz volt a telefon vonalzúgása.

Teljes felsülésemet közöltem háziorvosommal, aki viszont nem engedte el egykönnyen a gyeplőt. Addig rángatta a zablát, amíg a főorvosnő be nem adta a derekát, és vissza nem vett újra – egy tétlen hónap után – a patinás gyógyító intézménybe. Magamban azonban igen rosszat sejtettem:
– Meglesz ennek a böjtje kispofa, majd lealáznak rendesen odabenn, mintha mindenről te tehetnél. – Erőszakos, tolakodó vagy, lesz is kemény retorzió!

Újra elkezdődött a havazás, amikor a nyálkás, csúszós februári pirkadatkor beértünk a kórházba. Párom igyekezett haza, hogy a reggeli csúcsot valamiképp még elkerülje. A már jól ismert nővérek adtak egy kulcsot, közölték a szobaszámot, illetve azt is, újra kell csináltatnom az EKG-t, mintha sosem találkoztunk volna. Decemberben voltam pedig egy alaposabb szívvizsgálaton is, amikor a gyógytornász megijedt, hogy erősen kapkodom a levegőt, és nem tudom fenntartani a karom. Hát igaz, ami igaz, torna közben gyorsabban elfáradtam, mint a hetvenöt éves nyanyák, és úgy fújtattam, akár egy kikopott IFA kompresszor.
Mindenesetre a kardiológus semmi kórosat nem fedezett fel. Már-már kezdtem büszkélkedni a diagnózisára, amikor szobatársam hümmögve annyit kérdezett:
– Terheléses volt?
–  Micsoda? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
– Hát az EKG*…
– Nem, dehogy, csak úgy lazán, alapjáraton.
– Azt cseszheted, hogy ne mondjak rondábbat – felelte a kamionos. – Neked mondjam? A gánya autó is elpötyög kis fordulaton, de amikor keményen odalépsz neki, mindjárt megtorpan. Kedves barátom, alapjáraton nálad sem látszik, mennyire hordod fel az olajat.

A régi kórteremtől balra három szobával kaptam elhelyezést. Itt hárman szorongtunk uszkve tíz négyzetméteren. Nagy nehezen arrébb toltam az egyik ágyat és bepakoltam a cuccaim a hombárszerű beépített szekrénybe, ami inkább valami ócska irattárolónak tűnt. Később derült ki, hogy eltaláltam, mivel itt bizony egykor adminisztrációs helyiség volt.
Meglepetésként fedeztem fel, hogy működik a hűtő. Nem láttam viszont ülőgarnitúra szettet. Máris nosztalgiával gondoltam az előző kórterem korhadt lábú dohányzóasztalkájára és klubfoteljére, amiben az élet nagy dolgairól hosszan el lehetett merengeni a kétperces vacsorák után.
A hűtő elég magasnak tűnt, ahogy méregettem, ennek ellenére úgy sejtettem, állva ezen is tudok majd enni. Annyiba is hagytam a nézelődést, hanyatt dőltem az ágyamon és lehunytam a szemem.

Kicsit elszunyókálhattam, mert egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy a köpcös szomszédomat két ápoló fekteti fel az ágyára. Tolókocsin hozták vissza a kezelésről. A vaskos végtagú, durva, elnagyolt vonású, Shrek* kinézetű ember ájultnak tűnt. Megkértek, hogy figyeljek rá, és ha rendelleneset észlelek, szóljak le a nővéreknek. Nekem viszont az volt a megérzésem, semmi baja ennek a keménykötésű fickónak, csupán nincsen ínyére a kezelés. Nem akar ő itt bohóckodni. Kizárólag azért jött, hogy cseréljék ki a térdében a gömbcsuklót. Ezt pedig hajlandó anyagilag is megtámogatni, csak már haladjon a dolog, ne tökölődjenek vele sokat.
Mit ad isten, richtig úgy is lett. A mini Shrek, ahogy becsukódott az ajtó felült, és kihalászott az ágya alatti táskából egy dobozos sört. Rutinosan felpattintotta és egy szuszra lehúzta. Böfögött egy embereset, aztán már durmolt is. Azt sem mondta: jóccakát.

Úgy döntöttem, megpróbálok kezelőkartont szerezni a nővérektől, és felvetetem a gyógykezeléseimet. Az első emeleten viszont nem volt teljesen őszinte a mosolya a főnővérnek, amikor előadtam az elképzelésem.
– Tudja kedves úgy, mint december elején, amikor először bevonultam…
Adott végül egy kartont, de nem jegyzett fel benne semmilyen kezelést, csupán annyival biztatott:
– Üljön oda, ahová szeretne bejutni, és ha lesz egy lyuk, akkor majd behívják. – Miután sikerrel járt, kérjen újabb és újabb időpontokat!
Szóval amolyan fakultatív rendszerűvé vált a programom. Oda jelentkeztem, ahol jobban megfelelt a hangnem. A csoportos gimnasztika és a masszírozás volt tulajdonképpen, ami leginkább használt. A víz alatti torna is segített valamelyest annak ellenére, hogy a gyakorlatok nem az áhított Lukács fürdőben folytak, hanem klóros, langyos csapvizes medencében, az új épületben. Rövidesen rájöttem azonban, hogy az osztályunkon lévő zuhanyokból a szomszédos Lukács fürdő gyógyvize folyik, így amikor csak lehetett, fájós ízületeim és befagyott vállam hosszasan paskoltattam a jótékony, gőzölgő vízsugárral.

Tíz órakor volt villanyoltás, de a törpe Shrek már délután négykor aludt, így nem volt meglepő, hogy éjfélkor erővel beszélgetést kezdeményezett a harmadik beteggel, aki ötvennyolc éves korára Domi bácsinak neveztette magát. Tulajdonképp, alighogy elaludtam, a Shrek már hangosan próbálkozott, hogy Domit beszélgetésre bírja. Finoman rászóltam, sőt idéztem neki a házirendből, de a bumfordi* kőműves nagy ívben lesajnálta az írásos okosságokat. Így reagált:
 – Azt a zagyvaságot asszonyoknak meg tápos, pesti taxisoknak találták ki ecsém.  
Nem igazán tetszett a hangnem és az sem, ahogy leecsémezett az 54 éves, nálam valamivel fiatalabb, modortalan törpeogre*.
Nem akartam túlságosan felhúzni magam, így inkább én mentem ki a folyosóra. Gondoltam legalább nyugodtan leülök a WC-re, nem rángatja senki a drótot, amivel be kellett az ajtókat kötözni. De épp, hogy elindult a fantáziám egy szerencsésebb dimenzióba és az elvetemedett, sehol sem záródó, dupla WC ajtóról megfeledkeztem, máris rángatta valaki a szigetelt rézkábelt.
Mondanom sem kell, hogy a magából kikelt Shrek szentségelt az ajtó előtt.
 – Mi a lófax van már, éjfélkor is foglalt a retyó? – Kapkodd magad, mert rögvest az ajtó elé potyogtatok!
Dolgom végezetlenül kászálódtam ki a mellékhelyiségből, ami nem ment egykönnyen, mert a törpeogre a szűk előtérben annyira ráállt az ajtóra, hogy a dupla tölgyfa nyílászárót nem lehetett tőle normálisan kinyitni. A nyakas kőműves sértődötten morgolódott, mert két arasznyit tolatnia kellett.
Kihoztam a szobából a törölközőmet, a köntösöm és bevonultam a fürdőbe. Úgy gondoltam, zuhanyzom egy jót a kellemes gyógyvízben, annak ellenére, hogy a fürdő állapota a legócskább munkásszállói vagy öltözői szintet is alulmúlta. A csapokat csak nagy figyelemmel lehetett olyan keresztmetszetre állítani, hogy tűrhető legyen a hőfok. Volt már persze gyakorlatom, így hamarosan ellazulva élvezhettem a Lukács fürdő pompás gyógyvizét. A téli hidegben a fürdőhelyiség egy pillanat alatt megtelt gőzzel, szinte alig lehetett látni. Így aztán inkább csak hallottam, amikor benyitott valaki.
Nem volt kétségem felőle, hogy a jövevény a mucsai* kőműves lehet. Hangosan szitkozódva vonult be a szomszéd kabinba, és mérgesen mondta a magáét, amiért nem talált odaát WC papírt. Igencsak csúnyán összekenhette magát, ha képes volt átjönni lecsutakolni a hátsóját, mert hát ismerve a hazai higiéniás szokásokat, nagydolog után nálunk az esetek 95%-ban bizony elmarad a popómosás. Sokan vélik úgy, a betyárkörte* kifejezetten jól áll nekik. A bidét pedig néha tehetős helyeken is letakarják valami jópofa horgolt terítővel.
 – Mert hát flancból megvan a fajansz, de nem pocsékoljuk abba a meleg vizet. – ahogy megjegyezte a szomszéd kórteremből átjáró kőgazdag, tüzépes Józsi.
Ő egy hibátlan fillérb@szó*, aki a takarékos kondenzációs gázkazánját sem használja, inkább fával tüzel, mert ahhoz áfa nélkül, nagyker áron jut hozzá.

A néhány másodperces gondolat-mellékutcából hevesen égető érzés térített vissza. A mucsai ogre izomból elkezdte tekergetni a csapokat, aminek hatására hirtelen 60°C-os forró víz zuhogott a hátamra.
– Ez már nemcsak bosszantó, hanem fáj is – sziszegtem, miközben a sarokban lévő hideg vizes szelepet egy taposással elfordítottam. – Na, akkor majd ezt fogd ki törpeogre!
A nyakas kőműves megkapta a tömény gyógyvizet, ami 80°C os hőmérsékleten keringett, akár a fűtésrendszerben. Decemberben, az első kórteremben jó néhányszor érezhettem a hatását, hiszen az ágy vonalában vezetett cső durván égetett pizsamán keresztül is.
Az ogre megveszekedett ordítása már a szárító helyiségben ért utol, mivel a csap elfordítását követően dinamikusan távoztam a fürdőből.

Reggel a mucsai nem tudott felkelni, a nagyvizit is az ágyban érte. Szerencsétlennek a feje búbja is felhólyagzott.  
A főorvosnő és a főnővér szinte körülzsongták, mindenféle kencékkel kényeztették és kimondták a varázsszót: ki lesz cserélve a gömbcsukló a térdében, legyen csak nyugodt. Na, ettől az ogre úgy felélénkült, hogy majdnem kiugrott a kipirosodott bőréből.
Engem viszont szigorú megrovásban részesítettek, mert rá mertem szólni a kőművesre, hogy éjjel aludni kell, nem pedig trécselést provokálni.
– Ön nem tehet ilyet! – ezt ismételgette felváltva a két főinspektor. – Magának el kell tűrni a betegünk viselkedésformáját!
– Értem… főleg a formáját. – Mindezt persze azért, mert a kőműves úr jól fizető, hálás beteg, tőlem viszont csupán egy-egy antológiát kaptak ajándékba? – Végeredményben én már nem is számítok betegnek, csak egy degenerált púp vagyok a hátukon, akit sosem akarnak viszontlátni?

A mucsai ogrét másnap mentővel vitték haza, így a helyzet normalizálódott. Domi „bácsi” viszont annyira berezelt a pénzes ogre komoly befolyásától, hogy még két hét múlva sem merte kijelenteni: neki sem tetszettek a kőműves éjszakai stand-upjai. Attól kezdve viszont minden éjjel jóízűen húzta lóbőrt. Eszébe sem jutott éjfél után tapló vicceken bazsalyogni.

Hazatérésemet követően néhány hónapig még álmodtam a lepukkant kórházépületről. A jellegzetes, múlt századi retró hangulat jó ideig még kísértett. Éjjel a foltozott linóleumos folyosón lépdelve hallottam, ahogy közelemben a falakról finom pelyhekben hullik a vakolat és a mész. Néha még a nevetségesen kiejtett alapszavak is a fülembe csengettek, ahogy oktatták a külföldi diákokat az angolul alig karattyoló ápolók. És persze a főorvosnő cinikus, harsány hangja is sokáig visszhangzott az emlékezetemben: „Magának nem használ a terápia, többé nem fogadjuk a gyógyintézetünkben. További kezelése semmiképp sem szükséges.”


2013-03-02


Epilógus:
Azokat a „kezelteket” viszont, akik a pesti éjszakába jártak mulatozni a kórházból, ugyanúgy tárt karokkal várta tucatnyi éven át a pénzéhes szakszemélyzet. Mára persze a korosodó főkolomposok felhagytak szégyenletes bűneikkel, elégedetten hátradőltek. Nincs szükségük már a veszélyessé vált kenőpénz vadászatára. Magas nyugdíjjal és makulátlan renoméval kitüntetve élvezik köztehermentesen összehappolt, tekintélyes vagyonukat.

(A képillusztráció a Copilot AI közreműködésével készült. )

Szómagyarázat:

Tujához*: → Tuja. A hátulja szóból képződött főnév. Jellemzően a múlt század derekáig kapaszkodtak a bliccelők a villamos hátulján. A következőképpen alakult ki: hátul → hátulja → hátuljázik → tujázik → tuja. 
HVCS*: Betűszó, jelentése → helyi vagány csávó.
Absztinens*: Önmegtartóztató, káros élvezeteket kerülő.
Vörhenyes*: Pirosas, vöröses árnyalatú, de nem teljesen vörös vagy élénkpiros. A vörheny fertőzés tüneteit mutató, vörös foltos.
Csodakemikáliát*: → Kemikália. Vegyipari (gyógyszeripari) úton előállított termék, készítmény. Kémiai anyag.
EKG*: Betűszó, jelentése → elektrokardiográfia, ami egy diagnosztikai eljárás és a szív működéséről ad hasznos információt.
Shrek*: 2001-ben bemutatott amerikai számítógépes animációs film főhőse, egy mogorva ogre, aki egymagában él a mocsarában.
Ogre*: Emberevő félóriást jelent az észak-európai mitológiában. A szó francia eredetű, feltehetően Orcusnak, az alvilág római istenének nevéből származik. Egy másik magyarázat szerint a Hongrois szóból ered. Körülbelül a magyar népmesék óriásának felel meg, csak butább és csúfabb.
Bumfordi*: Sokat hibázó személy, aki általában esetlen mozgású és ügyetlen.
Mucsai*: Faragatlan, parlagi, elmaradott, kisszerű, provinciális. A „Borsszem Jankó” című élclap Mucsa c. rovatából terjedt el. A helynévként szereplő Mucsa mint község nem létezik, a nevet valószínűleg Mocsa és Mucsi községek nevéből keverte ki a szerző.
Betyárkörte*: a fenékszőrön megtapadó székletcsimbók.
Fillérb@szó*: Túlzottan anyagias ember.

Mindennek van konkrét kezdete és vége, ahogy azt mi – átlagemberek – a mindennapjainkban megszoktuk. Az idő pontos mérését egzaktnak tartjuk, ugyanis nagyon jól megtanultuk, mi történik akkor, ha késünk az iskolából, egy találkáról vagy neadjisten a munkából. Nem puffogtathatunk hasonló frázisokat, mint Hawking: „Az ősrobbanás bekövetkezése előtt meggörbült az idő, és minél inkább visszafelé megyünk, az idő annál közelebb kerül a semmihez, ámde mégsem válik soha semmivé” Mondhatta volna persze egyszerűbben is: a nagy bumm előtt tanulta az ősrobbanást az a végtelen sűrűségű, vacak kis pont.

Már gyerekkorában megérzi a konkrétumok szükségességét az emberfia, de néha mégis keveri a valóságot a képzelettel. „Már majdnem tudok úszni” jelenti ki, pedig csak a víz alatt evickél a melegvizes medence fenekén, akár egy kapálódzó csibor. A koszmós gyógyvízben folytatott búvárkodása alatt elért másfél perces levegővisszatartásból pedig már-már arra következtet, hogy rendkívüli tehetséggel van megáldva a vízalatti életmódhoz.

Sokadik termálmedencés gyakorlatunk után egy forró júliusi délután negyedmagammal mustráltam a betonlapokkal kirakott széles öntözőcsatorna sebesen áramló vizét az örvényi határban. Gondolatban elhamarkodottnak és veszélyesnek véltem a felnőttek távollétében végzendő bátorságpróbát, de ezt nyilvánosan nem fejthettem ki, mert még kis pisisnek tarthattak volna a többiek. Így aztán a hőség és a barátok unszolása végül csak belevitt a felelőtlen bajkeresésbe.
Vízbelógó lábakkal a meredek töltésen futó kanális szélén ültünk sorban, mint négy kis fecske és próbálgattuk az erős sodrást. Ágdarabokat dobáltunk a hűsítő tiszta vízbe és tekintetünkkel követtük sebes távolodásukat. Mondhatom, ez a modlázás egyáltalán nem nyugtatott meg, sőt egyre hevesebben vert a szívem, mivel a szivattyútelephez közeli, nagy lejtésű kanálisban a faágak nyílvesszőként tűntek tova.
A legbátrabb barátom kezdte az átúszást. Erősen elrugaszkodott, így az áramlás csak néhány méterrel vitte arrébb. Betont érve azonnal átfordult, és béka módra rúgott egy nagyot a csatornafalba. Néhány méterrel lejjebb sikeresen visszatért, alig kellett néhányat csapnia a karjával.  Mi, az izguló partifecskék pedig szorgosan elkaptuk a kezét és kirángattuk a szárazra. Megvolt a követendő minta, így jócskán megnyugodva én is sikeresen teljesítettem a bátorságpróbát. Az utolsó induló a kis Imike volt, aki nem rugaszkodott el kellőképp és középen messzire elvitte a sodrás. Kiabáltunk neki:
– Gyere vissza, ússz a part felé! Megyünk és segítünk!
Imikét viszont csak vitte a víz, sehogy sem tudott a főáramból kikerülni. Ekkor én futás közben, lendületből leszakítottam egy száraz ágat egy közeli nyírfáról. Betoltam a vízbe és a sikeresen belecsimpaszkodó kis barátomat kihúztam vele a partra. Imike elkapott egy partoldalról belógó hosszú fűcsomót, és mire a többiek odaértek, már csak ki kellett rántanunk az agyagos betonfalra tapadt, remegő társunkat.
Tíz éves voltam ekkor, ez volt az első életmentésem.

Nagyjából ugyanennyi év után ismét elérkezett az életmentés ideje. Egy istállómelletti irodában nyálaztam a nyilvántartást, amikor rádöbbentem, hogy az egyik gépkocsinak másnap szemlére kellene menni. Felhívtam a műhelyt és megbeszélten Király szakival, hogy fogadják reggel a kisteherautót, mivel délután szükség van rá.
– Rendben, minden OK – bólintott rá a műhelyfők. Üdvözlöm az autószerelők legnagyobbikát!
Ezt rám értette, mivel nála dolgoztam néhány hónapot, mielőtt előnyösebbnek nem éreztem átnyergelni szakközépiskolai végzettségemnek jobban megfelelő irodai munkára. Az átnyergelést akár szó szerint is lehetett volna venni, mivel az istállótól néhány centi választott el (lényegében az irodát a régi istállóból falazták le). Így aztán a főnökömmel együtt gyakran pattantunk lóra, vagy lövöldöztünk célba légpuskával az istállóban, amikor a lovakat kivitték rönkfa vonszolásra.
No, de haladjunk csak szépen sorjában…
Alighogy Király szaki letette a telefont, elgondolkoztam: hol lehet a két dörzsölt csibész sofőr, akik a kisteher UAZ gépkocsikat hajtják. Mintha egy fél órája mindkettőt láttam volna befordulni a kapun és beállni a telephelyre. 
– Megnézem a mosón őket. – határoztam el azonnal.
A mosónál két U-650-es traktoron kívül más nem tartózkodott. A teherkocsik szokásos parkolóhelye viszont üres volt.
– Hol lehet ez a két jómadár? – morfondíroztam magamban. Talán Jenő bácsi garázsába álltak be?
Az öreg Jenő a cég parádéskocsisa volt akkoriban. A ponyvás UAZ 468-B személygépkocsi tapasztalt, nyugodt sofőrje viszont a cégvezetővel épp Szolnokon járt a központban.
A garázs az irodától nem volt messze, a nagy raktárépületben kapott helyet. Amikor benyitottam a vasajtón, mintha ködbe süppedtem volna, szinte semmit sem tudtam kontrasztosan kivenni. Kellett néhány másodperc, mire kirajzolódtak a garázs túlsó végében járó motorú, UAZ 452 kisteherautó körvonalai. Befogott orral odasiettem a pöfögő kocsihoz (amit az oroszok kedvesen „cipónak” neveztek el), és az ablakon benyúlva leállítottam a motort. Visszarohantam a bejárathoz és sarkig kitártam a kétszárnyú vasajtót. A felgyülemlett füst úgy tódult ki a szabadba, mint egy gyárkéményen.
Kinyitottam a „cipó” ajtajait. A vezetőülésen és az első utasülésen a motorháztető felett összeborulva feküdt a két ájult sofőr. Még volt pulzusuk, és a betóduló friss levegő hatására kezdett élénkülni a lélegzésük üteme. Elkezdtem pofozni az idősebb Imrét, aki néhány pillanaton belül magához is tért. Kisegítettem a kocsiból és leültettem a fal tövében a bejáraton kívül. A fiatalabb pilóta nehezen tért magához, pedig paskolgattam rendesen minden tagját. Már épp el akartam indulni segítségért, amikor nagyot krákogva felnyitotta a szemét. Olyan tekintete volt, mint aki lidércet lát. Ő ijedt meg tőlem. Vállamra tettem a kezét, hogy kapaszkodjon, én pedig a derekát átfogva húztam-vontam kifelé. Mint egy sós zsákot, összerogyva engedtem le a cimborája mellé a raktárfal tövébe.  
Hangoskodásomra kinézett az egyik raktáros, aki értesítette a mentőket. A mentősök kiérkezéséig vigyáztam a két pórul járt sofőrre és próbáltam őket mély lélegzésre ösztönözni.

Szerencsére mindketten felgyógyultak. Néhány hónap múlva el is felejtették a majdhogynem tragédiával végződő sorscsapást. Nekem azonban sosem mondtak köszönetet. Persze én sem említettem meg nekik, hogy messzire eldobtam a kis villanymotort, amivel az UAZ kilométeróráját tekertették.   

Eltelt jónéhány év szerencsésen, életmentés vonatkozásban teljesen eseménytelenül.
Egy hajnalban viszont a szokásosnál később tértem haza a munkából (akkoriban éjszaka taxiztam), és a csodálatos napsütéstől elvarázsolva elhatároztam, hogy nem fekszem le aludni, hanem kihasználom az alkalmat és elindulok horgászni. Gondoltam: aludni tudok majd eleget, ha nyugdíjas leszek.
Felkeltettem idős apámat – aki nagyon szeretett utasként autózni – és elindultunk egy 50 km-re lévő horgásztóra.
Az út elején semmi sem utalt arra, hogy álmos lennék. Taxis módra, simán és rutinosan vezettem. Aztán az 51-es út első sivár és egyenes szakaszán minden előjel nélkül elaludtam a volánnál.  Nem tudom, hány másodpercig tarthatott a vakon vezetés, de egy idő után szép lassan kezdett a taxim balra letérni az útról. Ezt csak abból a helyzetből gondolom, hogy amikor a hangos kamionlégkürtre felriadtam, szép egyenletesen sodródtunk balra már az úttest szemközti sávjában. A kamionos mögöttünk jött és hatalmas hajókürtjével megelőzte útelhagyásos balesetünket, és talán az életünket is megmentette. Tiszteletteljes köszönet a soha nem látott, lelkiismeretes kamionsofőr kollégának utólag is!
Újjászületésünk után a következő lehetőségnél félreálltam egy horgászbolt parkolójába és aludtam egyet. Apám nem szólt semmit, csak bólogatott minden szavamra, mint később Bonnie kutyám tette. Az öreg persze akkor sem hangoskodott, amikor már majdnem lehajtottunk az útról. Neki mindegy volt, csak guruljon alatta az az autó. Halálát követően nem véletlen éreztem úgy, mintha Bonnie-ba költözött volna szellemének egy jelentős darabja.

2012. táján rádöbbentem: gyáván megfutamodtak fiatal éveim. Úgy véltem, ezután már a nyugodt, eseménymentes időszak következik. De egyáltalán nem így történt…
A 100-as úton haladtunk kedves Földimmel Bicske magasságában – irányban a Vértes hegység déli végében lévő Csókakő felé –, amikor a szembejövő forgalom monoton sűrűjéből kivágódott egy sötétkék gépkocsi, ami néhány pillanaton belül ismét visszaszédült, és majdnem felöklelte az előtte haladót. Mindezt persze 150 méterről látni nem olyan egyszerű, mint ahogyan leírom. Ezt az egész, hihetetlen szlalomozást Földim észre sem vette, csak az én sokat látott ex taxis figyelmem memorizálta.
Tizedmásodpercek alatt automata üzemre kapcsolt az agyam, és beszkennelte a kár- és életmentő megoldásokat. Azonnal felfedeztem, hogy a főút mellett húzódik egy szervizútszerű párhuzamos úttest, amit csupán egy lankás árok választ el a főúttól. A haladási sebességet erőteljesen csökkentve tisztán látszott, hogy az úttesteket elválasztó szelíd árok 80 méteren belül facsoporttal lesz benőve, tehát a frontális ütközés elhárítására nagyjából még 60-70 méteres „szabaduló” sáv állt rendelkezésünkre.
Az újabb vizuális mozaikdózis azt erősítette meg, hogy a sötétkék személygépkocsi ismét kitört, és a mi sávunkban közeledik érzékelhetően nagy tempóban. Ekkor döntött a harminc év taxis háttértárral támogatott személyi számítógép úgy, hogy ugratni kell az Opel Astra kombit.
Ahogy ugrottunk egyet (az időben is), pár másodpercig csak ültünk az autóban a szomszédos útfelületen és néztük egymást. Földim megkérdezte:
– Ez mi volt?
– Szembe jött velünk egy autó nem láttad? – kérdeztem vissza.
– Nézzük meg, mennyivel úsztuk meg! – válaszolta Földim, és még mindig hitetlenkedő arccal kezdett kikászálódni az autóból.
– Az első lökhárítót felütötte az árokpart és a kipufogó pótborítása vált le. – közöltem körbejárva az Astrát.
– Egy másik összetört kocsi meg ott van szemben a parkoló felőli árokban. – mutatott az út túlsó felére Földim.
– Az jött velünk szemben. – ismertem fel a sötétkék Fordot.
A parkoló ekkor már teli volt a félreállt autókkal, és jónéhányan hevesen „okították” a három fiatal, fekete férfit, akik éppen kibújtak az oldalra dűlt Fordból.
Átballagtunk az úton, vigyázva, nehogy újabb balesetet szenvedjünk. A láthatóan zavart, droggyanús sofőr nem kért tőlünk elnézést, csupán azt halandzsálta tört magyarsággal, hogy elvesztette az uralmát az autó felett és össze-vissza csapódott, mígnem besodródott az útszéli parkolóba és beleborult az árokba.
Kijött a bicskei rendőr, felvett minden adatot és tanúvallomást. Alkoholszondát fújatott, a drogteszt viszont elmaradt. A biztosító a rendőri intézkedés és a számos szemtanú nyilatkozata ellenére (szokás szerint) igyekezett kibújni a szerződésben vállalt felelőségbiztosítási kötelezettsége alól. Közel fél évig tartott a hercehurca, mire kifizették az Astra javíttatását.
A történetnek viszont nem is ez a legszomorúbb eleme, hanem az, amikor elmeséltem a lányomnak az esetet, benne egyedül az ragadt meg, hogy a baleset okozóit – még mindig felfokozott idegállapotomban – drogos négereknek neveztem. Olyat meg sem említett az akkoriban színésznek készülő, toleráns nagylányom:
– Ó milyen jó apa, hogy életben maradtatok! Nagy szerencse, hogy volt taxisként rengeteg tapasztalatod van, és nem haltatok meg frontális ütközésben butára tört autóban.
Csakis annyit szűrt le az egészből, amennyit a píszí érzékenyítés diktált. A többi részlet nem igazán érdekelte, mehetett mind a levesbe.
A balesetet követően Földim elnevezte a masszív Opel Astrát „bokorugrónak” és időnként elrévedve gondolt vissza határozott, tűpontos akciómra, amelynek akár a felelőtlen fiatalok is az életüket köszönhetik. Talán ekkor tudatosult benne, hogy nem adom egykönnyen a bőrömet, és őrá is felettébb vigyázok.

2023-ban sikerült visszavonulnunk (Földim már 6. éve nyugdíjas volt), megszabadultunk a cégműködés mindennapi terhétől és áldásától. Azt reméltük, hogy ezután kis kockázatot vállalva, szép lassan, nyugodtam, csak időnként közlekedünk. Városba való költözésünk alatt viszont még gyakran kellett ingáznunk a régi és új lakóhelyünk között. Egyik ilyen alkalommal egy fehér autó váratlanul kezdett átsodródni a szembejövő sávba az országúton. Mintha valamit keresett volna a kesztyűtartóban, vagy a kormány alatt. Megfelelően lehúzódtam, ahogy csak lehetett, de a fickó az utolsó pillanatban, mielőtt elhaladt volna mellettünk, valószínűleg feleszmélt, mire ijedtében felénk rántotta a kormányt. Néhány tized másodpercem volt a reagálásra. Legalább akkorát fordítottam az autó kormányán, mint ahogy azt veszélyezetben megengedhettem volna korábbi, alacsony súlypontú autóimnál. Az Opel Mokka X városi terepjáró viszont egész másként viselkedik 90-es tempóval egy ilyen manővernél. Tulajdonképp nem is a „terepjárósága” miatt cseréltük le a régi Astrát, hanem ahogy Földim öccse is ráérzett:
– Nektek már egy kis crossover lenne jó, abba legalább kényelmesen be tudtok szállni.
Úgy is lett. Beszámították a bennünket jól kiszolgált öreg Astrát, és megvettük a Mókit, ahogy azonnal elneveztük.
Céges tevékenységünk idején viszont nem igen használtuk a Mókit, mivel a kisteherautóval elintéztük még a vásárlást is. Így aztán nem volt kellő tapasztalatom a magas fekvésű modell jávorszarvas tesztjét* illetően.
*Azt utánozza le a teszt, hogy az országúti sebességgel haladó autó elé kilép egy jávorszarvas, amire a vezető először fékez, majd az összes pedált elengedi, és csak a kormány forgatásával kikerüli a jávorszarvast, majd az esetleg szembejövő autó elől kitérve visszatér a saját sávjába. Az egész manőverre összesen ötven méteres úthosszt határoztak meg, ami lehet, hogy elsőre soknak tűnik, de országúti tempónál nagyon nem az.

Tulajdonképpen érdemes lenne minden sofőrnek kipróbálnia, de ennek híján csak képzeljük el: a kormány hirtelen jobbra rántásától először balra lendül az autó tömege, majd egy hirtelen balra rántás következik, jobbra átcsapó tömeggel, majd kisvártatva ismét jobbra rántás balra lendülés, és utána még egyszer az ellenkező irányba. Igazából az eddigi, közel öt évtizedes tesztelés alatt egyetlen autó volt, amelyik mindezt 85 km/órával képes volt bójadöntés nélkül végrehajtani. Valójában már az is jónak számít, ha valaki 70 km/órával hibamentesen végig flikk-flakkozik a bójafolyosón - rájuk mondják, hogy teljesítették a próbát.

Gyakorlati szakoktatóként mit is mondjak? Nos, már az első vonaglás is határozottan meglepett (kis híján berezeltem). Aki emlékszik még a Wartburg limuzin stabilitására, annak nem kell bemutatnom a „hajóhinta” érzést. A balra csapódásnál viszont már úgy véltem, hogy teljesen körbe csavarodunk, vagy keresztben átcsúszunk a bal oldalra, esetleg még fel is dőlhetünk. Úgy járt a kezem (szerencsére reggel bekentem a nyakam, vállam és a karom a kedvenc Luna gélemmel), mint egy cséphadaró. A legnagyobb veszély mégis az volt, hogy sebesen érkezett szemből egy személyautó, és pilanatokig úgy tűnt, épp elé fogunk pördülni. Egyszerre aztán, mintha valami csodatündér ránk irányította volna a varázspálcáját, működésbe lépett az ESP, vagy beavatkozott a sors, de a lényeg az, hogy mielőtt odaérkezett volna a szembejövő, mi már újra a saját sávunkban haladtunk, és még néhány apróbb imbolygást leszámítva meglepetésszerűen stabilizálódtunk.
Szóba sem jöhetett, hogy nyugodt voltam. Ez a komplikált flikk-flakk veszélyesebb volt, mint a 100-as úton történt eset, pedig itt senki sem törte össze magát. De… de olyan vörös lett a fejem, hogy már az maga is megért volna egy jogosítvány bevonást közúti veszélyeztetésért. A tornamutatványról, a kiszolgáltatottság érzésről és a halálfélelemről nem is beszélve.

Földim nem emlékszik szinte semmire, nem látta a ránk húzó autós ábrázatát (én természetesen egész mással voltam elfoglalva), és máig azt állítja, hogy nem is igen félt.
– Gondoltam, hogy megoldod a helyzetet.
– Mert…?
– Mert máskor is hibátlanul megoldottad.

Hát igen, de milyen áron? Legalább két hónapig zabos voltam, ha eszembe jutott a legutóbbi, mondhatni cserbenhagyásos dolog. Úgy tartottam kordában magam, hogy azt ismételgettem: „Az élet attól szép, hogy bármi megtörténhet. És attól csúf, hogy meg is történik.”
Nem sokat használ tudom, de minden eshetőségre felkészülve beszereltem a Mókiba egy menetkamerát, legalább tudjam bizonyítani, hogy nem vagyok sügér, és amit átélek, az valóban meg is történik, nem pedig „meggörbült az idő, és minél inkább visszafelé megyünk, az idő annál közelebb kerül a semmihez”.

volt egy lányom Katalin
most viszont már nem is int
nem is beszél énvelem
nem érdekli életem

kértem dolgozzon nekem
ne legyen reménytelen
végső rostán kibukó
csepűrágást tanuló

sajnos megvezetett lett
folyton ellenemre tett
anyja álmát élte csak
bigott céllal nap mint nap

volt egy lányom Katalin
most viszont már nem is int
nem is beszél énvelem
nem érdekli életem

átvéve a csúf szokást
egyre-másra kunyerált
patronálást követelt
csak a pénzről csivitelt

végül ő sértődött meg
segítséget sose tett
vádlón bírálta apját
lesajnálva munkáját

volt egy lányom Katalin
most viszont már nem is int
nem is beszél énvelem
nem érdekli életem

dolgoztam míg utazott
tengerparton mulatott
bejárta Európát
elégetett pár millát

megértem a nyugger kort
ennyi jót dobott a sors
nincs már nékem gyermekem
nem vág léket lelkemen

volt egy lányom Katalin
most viszont már nem is int
nem is beszél énvelem
nem érdekli életem

Pitymallik immáron, fel-felvonyít egy kutya,
megkontrázza rögvest pár kakastorkú duda.
Másnapos a futár, a lyukon azért kilát,
meg sem áll kocsija, már nyomkodja a dudát.

Kertbenéző Kámea tekintete laza,
ahányszor felnit padkáz, felvisít a duda.
Suzukis Szilvió az ételhordó király,
pöpec a verdája, a dallamkürtje sirály.

Zetoros Zílió ma korán rakna trágyát,
négy strófában cifrázza a dudatirádát.
Nyílik a kertkapu, kereket old egy disznó,
az utcai elfogás látványos fiaskó.

A postás kétszer dudál, hiába van csengő,
néhol persze nincs rá két-háromezer pengő.
A színesfém átvevő hangszórója régi,
beszéde nyekereg, a duda viszont spéci.

E percben csavart haza Mahorka Márió,
a szülői ház előtt harsan a dudaszó.
Matat a dzsipjében, agyáig ér az ujja,
a rendszáma kongói, adózása nulla.

Dudál egy motoros: szia uram, a pizza!
Mi biztos nem rendeltünk, milyen címre hozta?
Egyezik a házszám... az utca szintén Hátsó,
csak épp nem ez a falu, hanem Rácszentlászló.

Asszonyokra utazik Tollas Ticiána,
a dudája búgó és teli a bukszája.
Átvesz hagyatékot, kacsatollat és libát -
intéssel jelezhetsz, vagy lóbáljad a cihát!

Váltogatják egymást a mérőleolvasók,
nyers dudaszót követve kattintgatnak fotót.
Szinte céltalan kolbászol Family Frost Frodó,
ám dudája dallama dobhártyákat szabó.

Satut nyom egy mazsola, dudál mint a kretén,
a Takarító Tirát keresgéli szegény.
Nem tudom, hol lakik, én jött-ment migráns vagyok,
szálljon ki, ha kérdez és nyögjön egy jó napot!

Dudál a rendőr is, ha véletlenül látni,
sokat portyázik máshol, jól fizet a hákni.
Gondoljunk csak bele, hogy milyen lenne Buda,
ha folyton-folyvást szólna egész nap a duda?

Nálunk viszont tutkeráj, nincsen dudatabu,
így dudaszóra mulat egész nap a falu.