Mottó: Németországban Winnetou-könyvek kerültek a süllyesztőbe, Karl May pedig indián hőseivel együtt a tiltólistán találta magát. Hová lett az indiánromantika? Valóban káros lehet Winnetou?


Csengeri Attila bosszúsan forgatta a levelet, amelyet a Nyugdíjfolyósító Igazgatóságtól kapott. A levélben arra kérték, hogy ellenőrizze a fellelt nyilvántartások alapján jóváírt, ledolgozott éveit, és amennyiben azok nem egyeznek igényével, küldjön be hozzájuk újabb igazolásokat.
– Lassan két éve tart már ez az előzetes hercehurca, mit küldjek még be nektek tökorrúak? – harsogta fennhangon, magához beszélve. – Semmihez sem értetek, csak az időhúzáshoz és a szófosáshoz. – Hiába küldtem be már minden igazolást, ugyanannál a cégnél nem találtok meg időszakokat. Úgy tűnik, mintha kétévente kiléptem volna hároméves intervallumokra. – Hiányzik simán kilenc évem.
Rögtön neki is fogott a válaszlevélnek, amiben az indoklást követően – erős felindultságában – bírósági eljárással fenyegette meg a hatósági jogkörrel kibélelt díszes társaságot.
Ahogy a gépeléssel végzett, még egyszer átnyálazta a paksaméta halmazt, és meghökkenve fedezett fel két hónapnyi igazolt foglalkoztatást a Nemzeti Múzeumnál.
– No, ezek aztán már nem is tökorrúak, hanem egyenesen tök hülyék – károgta el magát csúfondáros varjú hangon. – Még hogy egy múzeumban munkálkodtam! – Mért nem egyenesen már minisztériumban? – Hál' istennek én mindig termelő vonalon tevékenykedtem, nem pedig az aktákat tologattam, mint a magatok fajták.

Nemzeti Múzeum… Nemzeti Múzeum... ismételgette félhangosan heherészve, miközben visszagondolt fiatalkorára, amikor először fordult meg a Kálvin téren, és megcsodálta a hatalmas, klasszicista stílusú épületet.
– Hát az sem ma volt már, de akkor is… – Ez a dátum három évvel korábbi, így csupán elsőt végzett középiskolás lehettem akkoriban. – Ugyan mit csináltam volna tizenöt évesen a fővárosi múzeumban, amikor csak érettségi után jártam arrafelé először?

Attila kivett a hűtőből egy literes narancs dzsúzt, és nagyokat kortyolva hátradőlt az íróasztal előtti forgószéken. Nyár eleje volt, még nem jött meg a beharangozott hőség. Oldalra fordulva kitekintett a második emeleti ablakon, és a tiszta időnek hála, szeme álmodozva pihent meg a Cserhát és a Mátra élénkzöld foltokkal tarkított vonulatán.
Meglepően nagyot nyelt a narancsitalból, mivel a szék mechanikája hirtelen megbicsaklott alatta. Ettől rögtön elszállt a jóleső áhítata, és a váratlan döccenés visszataszította a valóságba.
– Nézzük csak, nézzük csak – sustorogta. – Tizenöt évesen mit is csinálhattam én nyáron? – Akkoriban még a Tisza-parti határból mustráltam a távoli kék Mátrát.
Ezzel a gondolattal párhuzamosan, élénken beugrott Attilának valami, de annyira, hogy még a dzsúzos palack is nagyot roppant, olyat szorított rajta. Szerencse, hogy jó huzattal bírt, így alig lötyögött már az alján egy kevéske sárga lé.
– Persze, hogy megvan! – csapott hirtelen a homlokára. – Néztem a Mátrát a morotvaparti homokdombról, ahogy a csontokat csomagoltam futártasakba.
– Basszus – méltatlankodott lassultságán Attila. – Ennyire dinnye lettem? – Hát nem az volt a címkére nyomtatva, hogy Nemzeti Múzeum?
Csengeri lehúzta a maradék italt, és megkönnyebbülten dörzsölgette a tarkóját.
– Nincs mese, végül ezt a csomót is kibogoztam azért. – Nem szökhetnek el az emlékek, mint mosdókagylóból az örvénylő víz.
Az internetes térképen rá is kattintott a morotva környékének utcanézetére, és néhány 360°-os felvételből visszaidézte az ásatás fél évszázados helyszínét, azt a területet, ahol egy régmúlt nyáron két hónapon át dolgozott.

Akkoriban a Nemzeti Múzeum régészei avarkori településeket tártak fel a Tisza-parton. Igaz nem volt ez egy új dolog, mivel évente, kétévente vissza-visszatértek, hiszen szép számmal gyűltek a leletek. Csengeri talán tíz éves lehetett, amikor barátaival először rábukkantak a számukra mindennél érdekesebb ásatásra. János, a vezető régész szívesen látta őket. Szinte előadás jelleggel prezentálta nap mint nap kis vendégeinek az eredményeket, és szemléletesen vázolta a folyamatos változást. Attiláéknak megrögzött szokásukká vált, hogy hetente többször is kilátogassanak a három kilométerre lévő ásatásra, és megcsodálják a precízen feltárt, földbe süllyesztett,1200 éves házakat, a spaklival és ecsettel letisztított használati tárgyakat, és a sírgödrökben fellelt, nagyjából ugyanennyi idős, emberi és állati maradványokat.
Gyerekfejjel mindannyian elragadónak találták a régészek vízparton kialakított szállását is, amely egy igazi, expedíciós kalandtáborra hasonlított. A szabadban főzés, a halászat, a morotvaparton épített hosszú cölöpstég igazán megfogta őket. Csupa olyan dolgot láttak, amiről előtte csak olvastak és megálmodtak, mint afféle Robinson Crusoe birtokot.
János elővette a szigonypuskáját, könnyűbúvár felszerelését, és a stég végéről talpast ugrott a holtág alig két méter mély vizébe. A víz átlátszó volt, így a morotva fenekére is elegendő fényt jutott a szigonyos halászathoz. Ahogy elültek az ugrást követő hullámok, még kétszer látták levegőért felbukkanni a légzőcsövet. Legközelebb azonban János már a fejét is kidugta a vízből, és tempósan úszott a stég felé. Ahogy felkapaszkodott, kötélen húzta maga után a szigonyvesszőt, amin egy még élő, méretes hal ficánkolt. A régész odanyújtotta a felszerelést Attilának, hogy próbálja ki a szigonyos halászatot, ám ő megköszönve a lehetőséget, nem élt vele. Nagy tiszteletlenségnek vélte volna ugyanis a vendégeskedést maximális szinten kihasználni.

Attila felgyorsult agyi meghajtója a korai emlékek után simán betöltötte a középiskolai első osztályt követő nyár memóriájában rögzített fájljait is. Látta magát, ahogyan kismotorjával a helyszínre érkezve - töpörödött önbizalommal – vízhordónak jelentkezik a vezető régésznél, akiben kisvártatva a gyerekkorában megkedvelt Jánosra ismert. A férfi is nézegette, méregette őt, neki is rémlett valami az öt évvel korábbi epizódból. Egy nagy kamaszra viszont már korántsem lehet úgy ráismerni, mint egy alig változó, jó harmincas férfiemberre.
János mindenesetre rábólintott az aspirációra, felvette Attilát hétforintos órabérért. Akkoriban az még komoly pénz volt, hiszen éppen annyi volt egy doboz szénfüstszűrős cigaretta ára. Csengeri persze nemigen dohányzott, de a feleslegesnek tartott információkból is jól kikövetkeztette a pénz értékét. Komár típusú mopedje ugyanakkor már 4600 Ft-ba került, ami három havi átlagbérnek felet meg. A bevállalt kéthónapos nyári munkájához még egyharmadrészt hozzá kellett volna tennie, hogy visszafizesse apjának a tavasszal kapott moped árát, amit persze az idősebb Csengeri egyáltalán nem kívánt. Neki ugyanis – mint kézbesítőnek – két-három nyugdíjfizetés alkalmával ennyi pénze jattból is bőven összejött. Kifejezetten örült, hogy megvehette Attinak a kismotort, mivel neki is fájt rá a foga, de levizsgázni viszont – mondjuk úgy – sosem volt kedve.

Attila ütemesen szállította a vizet, és kínálta a forróságban izzadó, ásóval és lapáttal szorgosan munkálkodó embereknek. Motorjával gyorsan megfordult a tsz központ és a morotva part között, így volt ideje trécselni is a régészekkel, míg a két kanna víz elfogyott. Talán négyszer is fordult, amikor János megkérdezte tőle:
– Nem akarnád kipróbálni a régészkedést? – Mehetnél a gödörbe Lozen mellé, mivel neki nincsen párja. – Majd keresek egy kevésbé tanulékony munkaerőt vízhordásra. – Rájöttem ugyanis, hogy te már évekkel ezelőtt átestél nálunk az alapképzésen.
Attila lenézett a mélyedés alján ügyködő, sarkán ülő lányra – akin csak bikinifelső és aprócska sort volt –, és azonnal igent mondott.
– Tegeződünk természetesen kolléga úr. – Úgy, mint jópár évvel ezelőtt, amikor nem fogadtad el tőlem a búvár cuccot.
– Az öt éve volt János, kis mamlasz voltam még akkor. – Elnézésed kérem utólag!
– Nem történt semmi baj, csak nagyon meglepődtem. – A pesti srácok ki nem hagynának ilyen lehetőséget. – Jut eszembe a lehetőségekről: tolok az órabéreden három forintot, elvégre mostantól közvetlen kollégák vagyunk.
– Menj le, mutatkozz be Lozennek, ő majd körülírja, mit kell csinálod! – azzal bátorítóan megveregette Attila vállát.

Atti leült a lány mellé, nyújtotta felé a kezét, és belekezdett a mondókájába.
– Ne strapáld magad feleslegesen, meleg van itt a gödörben! – Tudtam már rögtön, amikor felvettek, hogy így lesz. – Túl értelmesnek látszottál a vízhordáshoz.
– Valóban sokat olvasok, és már közel tíz éve könyvtári tag vagyok – felelte Csengeri.
– Jómagam imádom az indián regényeket, ezért örököltem Lozentől a nevem, aki Victorio csihenn törzsbéli apacs főnök húga volt, és egy másik híres apacs főnök, Geronimo segítője. Harcos nőként és sámánként élt a múlt században. – Állítólag hasonlóan hozzá, nem vagyok egyszerű eset. – A Lozen név egyébként „ügyes lótolvajt” jelent – mosolyodott el a lány. – Ja, és majd elfelejtettem, ősszel harmadéves leszek a régészeti karon.
– Én pedig a másodikat kezdem a szakközépben – jelentette ki elégedetten Attila.
– És miket tanulsz ott? – kérdezte a lány.
- Hát annak igazán kevés köze van a régészethez, kőkemény gépész suli. Legutóbb a vas és acélgyártás volt a fő szakmai témánk. Az irodalom a történelem és a matek persze hasonló, mint a gimiben, tehát alapjában még megcélozhatom a régészetet.
– Na, de haladjunk is azért! – mutatom, hogy mi a feladatod – állt fel Lozen.
Attila fókuszált figyelemmel kísérte a bemutatót tartó lányt, és egyből megtetszett neki a különös kalapja. Nem is bírta megállni, hogy meg ne kérdezze:
– A csúcsos süveged honnét szerezted? – Ez direkt apacs varázslóknak készült?
– Dehogy, egy szokvány filckalap, csak vízzel megnyújtottam. – Öntsél régi filckalapba apránként egy fazék forróvizet, és meg fog nyúlni a víz súlyától. – Ugyanilyen varázslós lesz a tiéd is.

Másnap már Attila is csúcsos kalapban kapirgálta a leleteket, és milliméterpapírra rajzokat készített a sírokban talált csontvázakról, ezenkívül a halottakkal együtt elföldelt fegyverekről, öntött bronz korongokról, indás övcsatokról, ember vagy állatmintás szíjvégekről, illetve az övről függő csüngőkről. A munkanap végén a lánnyal közösen szedték össze a dokumentált leleteket, óvatosan papírba bugyolálták, majd futártasakba helyezték. Végül mindegyiket felcímezték szelvény és leletszám szerint.
Attila megszerette a feladatot, minden napja kifejezetten érdekes volt, és gyorsan eltelt. Néha annyira lefoglalta őket a munka, hogy nem maradt idejük diskurálni. Gyakran már mindenki végzett, csak ők ültek ketten az árkukban, és csevegtek önfeledten. Egy idő után a lány ráakasztotta a Winnetou nevet, hogy mindketten az apacsok törzséhez tartozzanak. Színleg tartottak egy vérszerződést is, és attól fogva nyomatékosan apacs testvéremnek szólították egymást.

Elképesztő tempóban szaladt az idő, vészesen közeledett szeptember. Winnetou úgy döntött, néhány teljes napot még együtt tölt családjával, mielőtt elutazik a nagyvárosi iskolába, ezért vasárnap délután kimotorozott a Tisza-parti „Robinson rezidenciára” a régészekhez. A főrégész és a többiek csalódottan vették tudomásul, hogy nem tud már tovább maradni, és – szó szerint – veszi a kalapját. János le is számolta neki az utolsó heti bérét. Megölelték egymást, és hosszasan búcsúzkodtak.
Winnetou hiába várta, hogy apacs testvére előkerüljön a wigwamjából, csak nem jött hátbaveregetni. Így muszáj volt rákérdeznie Évától, a lakótársától:
– Lozen lepihent, vagy elutazott?
– Dehogy pihen, ő még ilyenkor is dolgozik. – A főút túloldalán van a hunhalomnál. Felméri, hogy egy méteres mélységben a föld mennyi töredéket tartalmaz, érdemes-e ásatni.
Winnetou elköszönt a társaságtól, felpattant a mopedre, és elindult Lozent megkeresni. Még sokáig integetett visszafelé, csak akkor hagyta abba, amikor egy traktorról leszakadt földdarab majdhogynem eldobta az első kerekét.
– Jó lesz vigyáznom – jegyezte meg –, szeretném, ha utoljára még egyben látna apacs testvérem!
A hepehupás földúton nagyjából öt perc alatt ért el a hunhalom előtti erdős térségig, ahol az árnyékban leparkolta a motort. Gyalog indult tovább. Ahogy kilépett a fák fedéséből, meghökken a halom tekintélyes méretén, hisz még sosem járt ennyire közel hozzá. Lozent nem látta, de amint balról kerülte a halmot, egyszerre csak feltűnt egy kalap billegő csúcsa a magasra nőtt csádé-bádé között. Odasettenkedett, és hátulról be akarta fogni a lány szemét. Lozen azonban az utolsó pillanatban váratlanul hátrafordult, és ijedtében ásólapátjával teljes erőből hókon vágta. Winnetou „Szelíden dőlt el, ahogyan a fák. Még csak zajt sem keltett, a homok miatt.”* A lány abban a pillanatban rájött, nem valami szatír kerülgette, hanem apacs testvérét ütötte ki a rövidnyelű, masszív szerszámmal. Sebtiben lefeküdt a vérző homlokú Winnetou mellé és elszántan szólongatta:
– Ébredj apacs testvérem Winnettou, nincs még itt az órád! – Bocsásd meg nekem hirtelen jött kegyetlenségemet! – Említettem, hogy harcos nőként és sámánként nem vagyok egyszerű eset.
A lány finoman elkezdte puszilgatni Winnettou arcát, és homlokáról felitatta a vért pólója fehér anyagával.
Mivel apacs testvére továbbra sem ébredezett, Lozen úgy vélte, mesterséges lélegeztetésre szorul. Szétfeszítette az ajkait, és levegőt préselt belé. Ez sem volt hatásos, így előkerítette a kulacsát és megpróbálta megitatni a pórul járt apacsot. Winnetou ekkor kinyitotta a száját és nyögdécselt néhányat. A lány öntött újra az italából, ami jó hatással volt a sebesültre, körbenyalta a száját, és megrebegett a szempillája. Lozen ezt jó jelnek vélte és vizet próbált szájával fogadott fivére szájába passzírozni. Néhány sikeres próbálkozása után engedett Winnetou görcsössége, és arra eszmélt, hogy szenvedélyesen csókolják egymást.
– Nem vagy te ügyeskedő, kedves apacs testvérem? – firtatta Lozen a lehunyt szemű sérült módszerét.
–  Dehogy vagyok – duruzsolta huncutkásan a fiú –, ahogy te sem lehetsz igazi sámán, mivel annak látnia kellett volna, ki lopakodik a háta mögé.
Mindketten felnevettek, és a fűben elterülve felpillantottak az augusztusi égen lángoló, félelmetes csillagra.
– Sajnos mindannyian csak egyszer élünk, és már az is hatalmas szerencse egy ekkora gigantikus kohó szomszédságában – takarta el a szemét Lozen. – Téged viszont most rögvest el foglak pusztítani!
Azzal villámgyorsan visszafordult, ajkával betapasztotta a fiú száját, és nyelvével elszántan fojtogatni kezdte. Winnetoun végigfutott a „halálcsillag” sugárzó forrósága, és a pillanat visszafordíthatatlan szükségszerűségébe beleremegett. Segített lehúzni Lozenről a véres pólót, és felhevülten adta át magát a mámorító gyönyörnek.
Talán félóra múlva tértek vissza a jelenbe. Hangos szívverésük viszont még akkor is zavarta a böglyöket, melyek izzadságtól ragyogó testükről próbáltak nedvességet felszívni.

– Találtál valami érdekeset a halomban? – törte meg a pattogó csendet kíváncsian Winnetou.
– Áhh dehogy, teljesen megevett már itt mindent az idő vasfoga – legyintett lemondóan a lány és újabb, féktelen támadásba kezdett.


Attila bezárta a térképes oldal utcanézetét, és lefuttatott egy takarítást laptopján, mielőtt kikapcsolta. Elmerengve sántikált le a lépcsőn egy szintet a munkaterületre. Azon töprengett, volt-e hús ebédre, mert érezte a talpán, hogy már megint dolgozik a köszvény.
– Remélem, a csuklómat nem érinti most a roham, mert akkor nem tudom befejezni a csomagolást. – Milyen hajmeresztő – futott át rajta a borzongás –, amikor kartondobozról áttértünk a futártasakra, teljesen kézenfekvő volt nekem a lezáró mozdulat, és a ragasztócsíkot fedő vékonyka fóliaszalagokat is automatikusan görcsöltem össze, ne repkedjenek súlytalanul, miközben belehullnak a szemetesbe. – Nem értettem, honnan a rutin, de úgy tűnt, mintha már csináltam volna ezt egy előző életben.
– Egy előző életben? – De hát mindannyian csak egyszer élünk, és minden múló percünket nyomban rágni kezdi az idő vasfoga. 




* Idézet Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg c. művéből.

Az esőre hajló, hideg tavaszi időben még elég gyenge volt a fakultatív droszt forgalma a Március 15. téren. Négy taxi állt a Mátyás Pince bejáratánál, közülük bordó Mercedesével Hortobágyi Béla volt a treffes. Ő vezette be, hogy az első kocsiban csak a sofőr tartózkodhat. A többiek mindig valamelyik hátsó autóban ültek össze trécselni, hogy az utasokat ne riasszák el. A taxis rossz előérzettel azon morfondírozott, mikor jelentse be a többieknek, hogy miután lefoglalózták a pestlőrinci családi házat, elkezdi a festést-mázolást és kisebb-nagyobb felújítási munkálatokat, hogy május elsején megtörténhessen a költözés.

Régóta vártak feleségével erre a szerencsés lehetőségre, egyszer ugyanis már fél év hosszabbítást kaptak az adóhatóságtól, hogy sikerüljön a taxis előző lakásának eladása utáni adóbeszámítás. Előző évben gyerekük született, ezáltal jóval nehezebben ment a házkeresgélés, és a megtekintések időbeli összehangolása sem volt egyszerű. Az asszony panellakására már novemberben találtak vevőt, így a két lakás árát, illetve teljes megtakarításukat felhasználva végre létrejöhetett a megálmodott adásvétel.
Angyalföldön ez persze szóba sem jöhetett volna, sőt még a XVIII. kerületben is teljesen kiköltekezve tudták csak nyélbe ütni a szerződést. Bellónak így kézenfekvő volt felvállalni, hogy a festést, mázolást, a konyha átalakítását, valamint a két hálószoba szőnyegpadlózását maga végzi el. A szorító anyagi lehetőségek mellett természetesen szerette volna egyben azt is bebizonyítani, nem csak talpraesetten találta meg az elképzelésükhöz illő házat, és ügyesen alkudott, hanem a felújítási munkákat is szívén viseli, és kis családja érdekében az építőipari leckék sem fognak ki rajta.
Nyugtalanságának viszont megvolt a kellő oka, mivel tartott tőle, hogy a drosztra betársult gyerekkori cimborája, és az utána kalézoló két másik taxis nem fogja fenntartani a helyét szabadsága alatt. Ekkor pedig még nem is képzelte, meddig el fog húzódni a házi feladat.

Béla egy idős, amerikai házaspárral csinált egy rövidke liftet fel a várba, és azonnal fordult is vissza a Mátyás pinyóhoz. Az utána következő, Batyu becenevű fiatal taxis azóta is úgy feszített a sor elején, mintha karót nyelt volna. Ő került közéjük legkésőbb, és még sugárzott belőle a zöldfülű modor.
Belló letette a vasat a sor végére, és behuppant gyerekkori cimborájához az anyós ülésre. Hátul félig eldűlve a Putyi nevű, lófogú kolléga röhögött a saját viccén. Belló már csak a sutka végét hallotta, így valójában azon akadt ki, amit cimborája, a Kisbakter mondott:
– Tudod azért szeretem legjobban, ha itt röhög a Putyi nálam, mert kiharapja a sarkokból a pókokat.
Még mielőtt egy újabb poén előkerült volna, Belló bejelentette a nagy hírt.
– Most már biztos, sikerül megvennünk a pestlőrinci házat, de mire a költözést is kiperkálom, nagyjából annyi zsozsónk marad, amennyi jelenleg a brifkómban van.
– Hát amilyen gyorsan visszapörögtél, szerintem van egy rugód, meg a szokásos napi váltó, összesen úgy tizenegy Bartók Béla – váltott komolyra Putyi.
– Minek is kellene neked több, hiszen a nejed kapja a jó kis GYES-t, amiből úriasan megélhettek – élcelődött a Kisbakter, akinek a felesége tényleg többet keresett, mint ő maga a taxiban. 
– Abból megélünk, még ha én nem is dolgozom, úgy értetted? – nekem ugyanis lesz most egy hosszabb szabadságom, amíg rendbe teszem a kecót. – Vigyázzatok a drosztra, ha pedig nem bírjátok a munkát, hívjatok!

Belló másnap már el is kezdte a hatvanas években épült ház renoválását, hogy mire költözésre kerül a sor, legalább a gyerekszoba pöpec legyen. Úgy döntöt, a többi helyiséggel ráér foglalkozni majd a költözés után. 
Minden flottul ment, az adásvételi procedúra és a költözés is jól sikerült. Május elsején, ahogy tervezték, már az utolsó cserepes virág is a ház előtti járdán sorakozott. Béla beindult, mint egy tank, bontotta a falat, kaparta a régi festéket, szedte fel a padlószőnyeget.
A konyha bővítése okozta a legnagyobb problémát, mivel a falak, az ajtók és a villanyvezetékek kibontása és áthelyezése nem volt egyszerű dolog, ezt nem csinálta eddig minden nap. Határozottan emlékezett viszont arra az esetre, amikor tizenöt éves korában nekiállt a szobájában lévő ablakot kicserélni, mert túl kicsinek vélte az eredetit. Ahogy kifűrészelte és kiütötte az ablakot, megsüllyedt egy jó darabon a mennyezet, mivel csupán az ablakkeret tartotta a fölötte lévő vályogsort, nem volt betéve szemöldökfa. No, de ezt ő nem sejthette, hiszen nem látott át a vakoláson. Harminchét évesen viszont korához illően, és az azóta tapasztaltaknak megfelelő óvatossággal kezdett a falbontásba a konyha és a második előszoba között. Volt ugyanis egy felesleges helyiség, amit a hajdani idős családtagnak, a külön bejárat biztosítása céljából hoztak létre. Szerencsére rendben ment ez is, mintha nem is taxisként, hanem kőművesként kereste volna a kenyerét. Délre felesége már meg is csodálhatta az ebédlő-konyha bővítés térbeli eredményét.
Sajnos egy előre nem látott dolog azért mégis borsot tört az orra alá. A két helyiségben nem egyezett a padlószint. Az egykori előszoba padlóburkolata viszont erős misungba rakott – akkoriban szokásos – színes metlaki diribdarabokból kirakott mozaik volt, amit nem lehetett vésni és kalapálni, mivel alatta boltívesre épített, téglafödémű pince húzódott. Belló ezért kénytelen volt aljzatkiegyenlítővel összehozni a szinteket és linóleummal leburkolni a padlót.
Időben megjött a konyhabútor, amit már könnyedén, határozott gyakorlattal épített be. Az új ebédlő-konyhát másféléves kislánya vette át tőle, hatalmas örömboldogsággal bukfencezve az aránylag puha vinyl padlón. A néhai, cipőtároló szekrénnyé átvariált külön bejárat kapott egy műanyag teraszajtót, a külső síkra pedig egy zsalus, fa nyílászáró került.
Ezután a güris, monoton munkák következtek. Az ablakokról a több rétegnyi festék leégetése, a véget nem érő kaparás, a gittelés, a csiszolás, és a figyelmes mázolás. Miközben pedig száradtak, kötöttek a kemikáliák, változatos, pasztellszínekre kikevert diszperzites festékekkel újultak meg a szobabelsők. Időközben Béla készített az ebédlő és a spájz alatti pincébe egy új lépcsőlejárót, valamint lebetonozta az addig földes helyiséget. Az épületen kívül áthelyezte a csatornakifolyót, mivel a garázs előtti tetőről leömlő csapadékvíz a téglaalapon keresztül utat talált magának a pincébe, és attól korhadt el a régi lejáró faszerkezete.
Végül a szőnyegpadlók is a helyükre kerültek, és Belló hanyatt fekve, a padlóról körbetekintve, boldogan szemlélte lenyűgöző eredményt.   

Béla és felesége, ahogy elkészültek a munkálatok, „most már lehet álmélkodni” jelszóval meghívták házavatóra a rokonságot. A vendégek között volt két nagyobbacska leányzó is. A szokatlan hangzavar mellett az ő inspirációjuk is közrejátszott, hogy az akkorra már húsz hónapos lányuk meglepően vágyjon a szereplésre, és mindenképp megpróbáljon szót kapni. Ez az ötlete csupán annyiban volt bizar, hogy alapjában még nem tudott beszélni. Akárhányszor felhívta magára a figyelmet, és szemlátomást rákészült mondandójára, végül csak érthetetlen halandzsa jött ki belőle.
Egyszer aztán határozottan felállt a kissámlira – mutatva, hogy szót kér –, kezében egy pezsgős dugóval, váratlanul kristálytisztán kijelentette:
– Hohohohó! – Igyunk a sikerre!
A vendégek és a háziak azonban nem sokáig ájuldozhattak a cukiságán, és csapkodhatták térdüket a nevetéstől, mert a kislány újra szólásra emelkedett. Felállt ugyanúgy a kissámlira és bájosan azt mondta:
– Hohohohó! – Privatizáció! – amit akkoriban legtöbbször hallott a TV-ben.

Béla másnap glancba vágta az autóját, elment a fodrászhoz hajvágásra, és háromhónapos kihagyás után, szinte lámpalázasan elindult a „munkahelyére”, a Mátyás pinyó drosztra.
Az állomáson három, a hajóállomásról már régről ismert ellenlábas taxis ácsorgott, amikor leparkolt a sor végére. Béla odaballagott hozzájuk és rákérdezett:
– Mik a hírek a hajóállomáson uraim? – Eddig úgy hallottam, az a hely nagyon pörög.
– Ma a Kisbakterék vannak ott – felelte a Prekop nevű, maffiózó kinézetű fazon. – Te viszont nem jó helyen állsz, mivel csak mi állhatunk meg a Mátyás pinyó előtt! – fűzte hozzá ellentmondást nem tűrő hangon.
– Viccelsz velem Prekop? – Ez a hely az én innovációm, én járattam be, én és a 658-as Pisti őrizgettük másfél évig, míg ide nem pofátlankodtak a Kisbakterék – csattant fel Belló.
– Most viszont már nem a tiéd – vágott közbe röhögve a Bélát addig csak sunyin méregető Román.
– Igazán jófejek vagytok, de ezt a szívatást be kéne fejezni. – Valóban, kicsit hosszabbra sikerült a szabadságom, de nehogy már megpróbáljatok kitúrni a saját helyemről. Én sem mentem a ti placcotokra éheskedni, amikor itt gyengébben ment a bolt.
– Nem mi túrtunk ki téged Belló, a kedves cimborád kötött velünk üzletet. – Azt mondta, te már abbahagytad a taxit, nem jössz vissza – demonstrálta a mutatóujját jobbra-balra mozgatva Prekop. –Talán hallottad már: az üzlet az üzlet.
– Az fasza – nyögte ki Béla. – És most szerintetek mi lesz?
– Keress magadnak új helyet, mert innen el kell húznod! – közölte emelt hangon Román.  
– És mi lesz, ha nem megyek el? – dobta fel a labdát Belló.
– Majd meglátod, de semmi jóra ne számíts! – felelte szinte egyszerre a két rivális.

Béla megmakacsolva magát visszaült az autójába és bekapcsolta a taxirádiót.
– Veszek fel valami címet – gondolta. – Elmegyek rádiós fuvarba, aztán visszajövök, majd csak megszokják, hogy újra innen dolgozom, minden csoda három napig tart.
Mire azonban belehallgatott a rádióba, már nemcsak előtte, hanem mögötte és mellette is állt egy-egy hajóállomási majom.
– Mi a szart szórakoztok? – kiáltott ki a lehúzott ablakon. – Rádióról fogok dolgozni, ne álljatok rám!
– Innen aztán nem fogsz! – rikácsolták a hajóállomási hiénák. – Nem engedjük.

Egy óra hosszat tartották karanténban Bellót, mígnem egy jóllakott csoport ki nem esett a Mátyás pinyóból, és el nem vittek négy taxit. Ahogy Béla elől eltűnt Román a taxijával, ő is azonnal elstartolt. Gondolta tesz egy kört, levezeti idegességét, azzal felkanyarodott az Erzsébet hídra. Ahogy suhant át Budára a hídon, a beáramló friss levegőtől felfrissült a gondolkodása, és rádöbbent, mit kell tennie.
– Nem megyek fel előre a Mátyás pinyóhoz, hanem megállok közvetlenül a Váci utca torkolata után, onnan jobb a rádióadás, és aki arról jön, az beülhet hozzám – gondolta át a stratégiát.

Úgy is lett. A hajóállomási majmok a tér felső csücskében nem tudták körbefogni. Néhányszor ugyan megpróbálták bezárni, de nem sikerült sosem. Hátratolatott a Váci utca felé, és hosszú orrot mutatva lekerülte őket.

Egykori cimborája, a Kisbakter sehogy sem akart előkerülni, folyton a hajóállomáson kúpászkodott. A többiek, Putyi és a kezdő taxis másnapra visszakeveredtek, de úgy viselkedtek, mintha korábban nem is ők sunnyogtak volna a bejáratott drosztra. Kétértelmű, burkolt dumával még fenyegetődztek is, hogy majd elintézi az ügyet a két motorosrendőr, akikkel Béla távolléte alatt összehaverkodtak.
– Szóval volt itt nálunk egy komoly rendszerváltás azóta, hogy utoljára errefelé puposkodtál – jelentette ki Putyi. – Jobban jársz, ha elpályázol, mert a motorosok úgy megvágnak, mint paraszt a répát!

Béla nem foglalkozott a két sutyival, sőt a megérkező Kisbaktert sem üdvözölte, úgy dolgozott, ahogy néhány napja kitalálta. A pinyónál feszítő „rendszerváltókat” pedig ette a méreg, amikor a felső csücsökben beültek hozzá, vagy felcsípett egy jó kis rádiós címet. Rá is fért a bevétel, hiszen a három hónapos szünetben már-már a saját zsírját égette.

Szeptember eleje volt, a forróság az utolsókat rúgta. Feltámadt az északi szél, ám a hőmérséklet az utcai kijelzőn még mindig 34 fokot mutatott. Belló gondolatai a családján jártak. Elrévedő tekintete, mint egy albumot, a három hónapnyi csodálatos együttlét emlékképeit lapozgatta. Csak lassan jött rá, hogy a nagy feketeség, ami a figyelmét megzavarta, nem a képzeletbeli fotók hibája, hanem a híd fölött feltűnt hatalmas zivatarfelhő. Alighogy felhúzta az ablakokat, dördült néhány óriásit, hallotta a villámok süvöltő szelét. Egy alig néhány centiméter vastagságú, százmillió kilométeres sebességgel lesújtó fényszalag eltalálta a Mátyás pinyó épületének tetején díszelgő Zepter reklámtáblát. Az elképesztő energia az autó nagyságú táblát olyan könnyűszerrel taszította le a mélybe, akár egy dominót.

Az öt „rendszerváltó” már elfelejtette, amire Belló okította őket. Mindannyian bagózva, és okosságaikkal egymást űberolva az első kocsiban punnyadtak. A lezuhanó súlyos fémszerkezet telibe vágta az első taxit. Pillanatokon belül megérkezett a kihívott mentő, egy órán belül a roncsokat is összeszedték, és elszállították a négy üres taxit. A kukások dicséretre méltóan feltakarították a természeti csapás nyomait.
A vihar amilyen gyorsan jött, olyan sebesen vonult el. A felszáradó úttest repedéseiből párolgó, langymeleggel kevert fullasztó csatornaszag megcsapta Hortobágyit. A taxis – félig kábán – beindította Mercedesét, megszokásból átállt az étterem bejárata elé, az erős vízsugárral felmosott, kiüresedett dosztra. Még alig volt magánál, szédült, zúgott a feje. A visszapillantóból rátekintő idegen pofának, kiosztott két csípős sallert, és meggyőződés nélkül mantrázta:
– Nem szabad beszarni, az üzlet az üzlet! – Nem szabad beszarni, az üzlet az üzlet!

Matyi platinaszőke, betekert fürtjeivel, önbarnító krémmel kezelt bőrével és nyugati import, hippi öltözetével úgy nézett ki a középiskolai, második osztályos évnyitón, mint egy nemet váltott szerecsen Barbie. Akkoriban pedig még hallani sem lehetett az iskolai LMBTQ propagandáról. Matyika viszont a nyári szünetben, kiugróan extrém beállítottságú nagynénje segítségével jószerint átműttette magát. Így lett három hónap alatt kifejezett transzformer. Elmondása alapján a nagynénjével való kapcsolata is igazán érdekesnek tűnt, hiszen csupán másfél év korkülönbség volt köztük. A fővárosban azon a nyáron ápolónőként végzett lány, még munkába állása előtt, utoljára igencsak kiélhette magát, és megalkotta a szédítően újhullámos Matyi-Barbie kreációját. A nagynénikében egy korai dizájner, és Pride kreátor sikeres egyvelege veszett el.
Matyika külsejének kellett legalább három hónap, mire nem lépte túl a vidéki kollégium fiúközösségének nem különösen magas ingerküszöbét. Addig azonban sűrűn lecsekkolta gyanús kinézetét, és igencsak legyezte magát a többség.
– Fúúú… basszus ez a kölyök egy meleg buzgómócsing – volt a legszimplább vélemény.
Néhány ingadozó harangvirág azonban igazi influenszernek (ahogy manapság nevezik) tekintette Matyikát, az ezerszín hullámos papagájt. Rövidesen alakult is körülötte egy kitartó holdudvar. Azok, akik délutánonként kimaszkírozva összejöttek Matyi pokrócokkal lefüggönyözött alsó ágyának sejtelmes félhomályában – a szeparéban –, élethűen majmolták véleményvezérüket, és hangot is adtak a koleszos romantikának. A szobában lakó kívülállók csak azt hallották, hogy nagyban megy a buli a pokrócok takarásában. Szokásossá vált többek közt a kikötözés, amikor is a rosszfiúnak ítélt beavatottat, az emeletes vaságy négy tartójához kipányvázták, bukósisakot húztak a fejére, és úgy püfölték görcsre kötött vizes törölközővel az ágyékát. Ez volt a „lágyítás”, ami a jobb alakíthatóságot biztosította. Ezután következett a „normalizáló hőkezelés”, ami elképzelésük szerint javította az edzhetőséget, finomította az egyenlőtlen szemcseszerkezetet. Végül az olajkályha felett történő patentírozással – hőntartással – „nemesítették” a feszültségeket mutató szövetszerkezetet. Szóval a szeparésok a gyakorlatban is rendszeresen felhasználták az Anyag és gyártásismeret tantárgy elvont leírásait.

A szeparés kisebbség ártatlan játékai úgy tűnt, nem sok vizet zavarnak, ezért már-már szemet hunyt felette a többség. Megalakulásuk után röviddel viszont kezdtek a hűtőkből eltünedezni az otthonról érkezett finomságok, a gyümölcsök, a sütemények, a rántott húsok és a bőröndökben, a szekrények tetején rejtegetett füstölt kolbászok. A szeparé tagjai felvettek egy gúnyolódó, részükről humorosnak ítélt, valójában viszont arcátlan, alakoskodó stílust. A kárvallott többség jól tudta, hogy a szeparésok a megrögzött gyűjtögetők, ők állnak az egyre terjedő, és egyre szélesebb spektrumú lopások mögött, de nem tudtak ellenük tenni semmit.
Mindez végül már odáig fajult, hogy amikor valaki kivette a biztonsági záras íróasztalából a befizetéseire elegendő pénzét, még alig tette le a pultra, hogy visszacsukja a fiókját, már szinte a kezéből kilopták a lesben álló, folyton mohón figyelő, és egymást fedező szeparésok. Az akciók után persze egymás után szállingóztak el a kocsmába, ahol elitták a gátlástalanul szerzett bevételt. Kapatosan visszatérve pedig még jobban esett nekik a randalírozás a szeparéban és már azon kívül is. Lassan a szeparésok napi szinten abuzálták a többséget. Már a WC-t sem lehetett nyugodtan használni, mert ott is – cigarettázást színlelve – a nagy bojler mögötti ablakban állandóan motoszkáltak. Amikor aztán nem hasonszőrű érkezett, és leült a dolgát végezni, a fülkék faszerkezetén pókként átmászva, a szeparésok rendesen meglepték. Vagy leöntötték egy műanyagkancsó hidegvízzel, vagy aláengedték a teljes tartály vizét olyan erővel, hogy még a letolt nadrágjába is fröccsent a fajansz csészéből.
A szeparésokat egy idő után már nem lehetett megállítani. Teli voltak ötletekkel, és mindent elkövettek, hogy degenerált szexuális vágyaikat minél szélesebb körben kielégítsék. Szinte nem lehetett úgy elmenni zuhanyozni, hogy valamelyik szeparést már időtlen ideje ne egye ott a fene. Mindent elkövetett, hogy magára vonja a tisztálkodni érkezők figyelmét: helikopterezett, varjúsat játszott (mutatta, hogy ha két kézzel megragadja, még egy varjú úgy is le tud szállni a végére), vagy csak simán a körmével, érzékeny helyen bökdöste hajmosás közben a nem közéjük tartozókat.

Aztán eljött az a nap is, amikor a szeparésok szintet léptek. Ellopokodták a fotószakkörösöktől a saját pénzükön előállított papírképeket (a szakkörben ugyanis a vegyszereket, a filmet és a fotópapírt a tagoknak kellett megvenniük), és saját munkájukként árulták, dupla áron. Annyira szemtelenek lettek, hogy a be nem falt, lopott élelmiszerek maradékát még a tulajdonosának is felajánlották megvételre. Ha jött valakinek otthonról kajás csomagja, és betette a nagy hűtőbe, a szeparésok rendszerint betolták a legjavát, a maradékot pedig felajánlották egy-egy doboz cigarettáért cserébe.
A fotószakkörös Attila is járt úgy, hogy megvételre kínáltak neki olyan képeket, amiket ő készített. Azonnal ellenőrizte az íróasztalát, amiből persze hiányzott a teljes csomag, aznap délután elkészített papírkép. Matyika, a dörzsölt szeparégóré ugyanis addig-addig finomította csuklómozdulatait, hogy azt is kitanulta, miként lehet hasonló kulccsal kinyitni az Elzett zárakat.
Ezután már nem volt pardon, mindent vittek. A felgyülemlett készlet áttekinthetetlen zűrzavarában a szeparésok már olyan árut is próbáltak rásózni egyesekre, amibe bele volt írva a saját neve. Ilyenkor sem éreztek azonban semmiféle szégyent, a felmerülő kérdéseket gyorsan lezárták egy obszcén beszólással.
Attila, mivel szabad szilenciumos volt, egyik délután bevásárolt magának a városban, és nem ment vissza kajálni a menzára. Ahogy a csapnivaló vacsorát követően megérkeztek a többiek, a Homok Haroldnak hívott szeparésnak földbe gyökerezett a lába, nem tudta levenni szemét a szobatársa  lakmározásáról. Attila libazsíros, ropogós zsömlét evett szárazkolbásszal, disznósajttal és savanyított cseresznyepaprikával. Haroldnak szinte folyt a nyála, ahogy szemközt, az íróasztalához leülve figyelte az elképesztő tivornyát. Hamarosan rá is kérdezett:
– Manócska (így becézte Attilát), adnál nekem egy katonát?
Attila nem szerette a tarhálást, de egy műanyag tálkában mégis a szeparés elé rakott egy kis adagot mindenből. Haroldnak könnybe lábadt a szeme, ahogy mohón majszolta a kaját, és nagy élvezettel csócsálta az erőspaprikát.
– Adjál még, adjál még egyet! – sürgette telhetetlenül.
– Vehetsz te is magadnak, lehet kapni a mozi melletti üzletben – javasolta rosszalló arckifejezéssel Atti.
– De én nem vagyok szabad szilenciumos, mint te, nem tudok kimenni délután. Vacsora után viszont már rég bezár a bazár. – Kössünk üzletet, választhatsz, akármit a fiókomból cserébe.
Harold kulcscsomót kapott elő, elfordította a zárat, és ütközésig kihúzta a felső fiókot, hogy jól látszódjon a tartalma. Attila már előre elutasította a barterügyletet, de azért csak odapillantott. A fiók dugig volt szerszámokkal – villás- és csillagkulcsokkal, fúrókkal, fűrészlapokkal, reszelőkkel, félkész munkadarabokkal, esztergakésekkel, egyszóval, amit Harold a tanműhelyből a gatyaszárban el tudott csórni.
– Told csak vissza, nekem ne kínálgasd a szajrét! – Mi nem ugyanabba a klubba tartozunk.

Attilának a tarháláson és a lopásokon kívül, másban is meggyűlt a baja Harolddal. A koleszos szobatárs szinte kísértette, zaklatóan mászkált utána, szólongatta, becézgette, és nem hagyta nyugton még a WC-n sem. Egy idő után az agresszív próbálkozások annyira felidegelték, hogy nekiment a nála egy fejjel magasabb szeparésnak, és addig csépelte, amíg volt a karjában erő. Érdekes módon a szeparés nem ütött vissza, csak tűrte, hogy Attila kitombolja magát. Ezután viszont nyugta lett tőle, végre leszállt róla a kretén.

Egyik péntek délután a szeparésok elkapták Attila barátját Egont, és kikötözték kezét-lábát az ágyvasakhoz. A fejére bukósisakot húztak, és vizes törölközővel elkezdték a lágyítását. Attila már épp közbe akart lépni, amikor valaki határozottan kopogott az ajtón. Ő nyitotta ki, mivel az összes szeparés el volt foglalva Egon macerálásával. Egy magas, jólöltözött, szőke hölgy lépett be, és tiszteletet parancsoló, alt hangon búgta:
– Kása Egonhoz jöttem látogatóba – azt mondta a gondnoknő, hogy ebben a szobában találom.
– Igen, itt van Egon, csak most éppen nem ér rá – szaladt ki Attila száján a frázis.
– Nem látom, hol van az én nagyfiam… – méregette a lefagyott, görcsre kötött törölközős gépsort Kása anyuka, miközben közelebb lépegetett a szoba közepén lévő emeletes, dupla vaságyhoz.
– Egon van rögzítve bukósisakban és motoros szemüvegben – gájdolta a finom hölgyet Attila.
– Ez igazán borzasztó, miért vandálkodnak így az én nagyfiammal?
– Nem vandálkodunk Kása anyuka, csupán megtanítjuk Bikucit, akarom mondani Egont motorozni. – A törölközőkkel generáljuk a megfelelő szélerőt, a fürdőköntös övekkel pedig a stabilitást biztosítjuk – szólt közbe sztoikus nyugalommal Homok Harold.
– Oh, már értem – nyugodott meg valamelyest Kásáné. Azt is megmondanák nekem, hogy az alsónadrágja miért van lehúzva?
– Éppen pelenkát cserélünk, mert csutka gázon időnként becsurgat szegény – fintorodott el Harold.
  
Attila volt az első, aki elkezdte a szervezkedést a szeparésok ellen. A kialakult helyzetről beszélt az egyik nevelőtanárral és a tornatanárral is, akik a hallottakon igencsak fel voltak háborodva, és segítségükről biztosították tanítványukat. Az iskolában gyorsan híre ment a szeparésok gátlástalan tetteinek, és elindult az izoláció. Az egészségesek fokozatosan elváltak a fertőzöttektől. A megfertőzött szeparésok viszont elővették szokásos, sunyi eszközeiket, és megpróbáltak etnikai, látens és polgári alapon támogatókat gyűjteni. Akiben szemernyi lehetőséget (gyengeséget) láttak, azt meggyőzték, hogy támogassa szexuális szabadságukat, kisebbségi harcukat a kibírhatatlan, „paraszt" heterókkal szemben.
Olyan sikeres meggyőzést folytattak, hogy az iskola tanulóinak jelentős része melléjük állt. Főleg a nyugatimádók és a belvárosiak voltak azok, akik tucatszámra felvállalták a tolvajlásaikról és a zaklatásaikról sunyin hallgató szeparésokat.

A testnevelő tanár javaslatára a két táborra szakadt iskolaközösség erőpróbáját a következő szombaton, 14 órakor a futballpályára tűzték ki. A szeparésok még az utolsó napokban is igyekeztek – főleg jó kondícióban lévő sportolókat – beszervezni. Mondván, hogy legyen a kezükben „atom” is, ne csak parittya. Hamarosan megkörnyékezték Attila osztályába járó Krausz Tomi súlylökőt és Deutsch Elemér bokszolót is. Attila rákérdezett a két cimborájára, miképp döntöttek, ki mellé állnak, de ők nem nyilatkoztak, csak leszegett fejjel, idegesen mászkáltak a tornaterem folyosóján.

Elérkezett a nagy nap, az összecsapás, az igazságtétel napja. Az volt a tanári elgondolás, hogy amelyik csapat kiszorítja ellenfelét a pályáról, az nyeri meg a csatát. A vesztesnek pedig teljesítenie kell a győztes követeléseit, valahogy úgy, mint egy háborút lezáró békeszerződés feltételeit szokás.
Attila csapatának tagjai felsorakoztak egymástól nagyjából két méterre, öt vonalban. Ők, a „paraszt heterók” száznyolcvanan voltak. A polgári-szeparésok ezzel szemben százkilencvenen. Mindkét alakulat az első vonalba állította a legerősebb harcosait. Attila gárdája váratlanul egy viharkabátos, 195 cm magas, előző évben végzett, kosaras irányítóval lett felturbózva. A nagyfiú úgy pörgette a viharkabát nehéz csatban végződő övét, mintha tényleg sűrítené a levegőt. Beállt az első vonal közepére és röviden, logikusan instruált. A szeparésoknál a nagydarab, de inkább hájas, mint izmos Coca volt a vezér, aki vehemensen ordítozva és gesztikulálva dirigálta a csapatát.
Attila a harmadik vonalba került, így az azonnali, frontális összecsapástól nem kellett tartania, ám még így is hevesen vert a szíve izgalmában, ahogy végignézett a hangosan szájkaratézó polgári-szeparésokon. Hatalmas volt a hangzavar, náluk is zúgtak a csatakiáltások. Pontosan 14 órakor a tornatanár megfújta a sípját, és a gladiátorok nekirohantak egymásnak. Attila ekkor vette észre, hogy az első vonalban ott van velük Krausz és Deutsch is. Ez valamelyest megnyugtatta, mert nem igazán szeretett volna szemből találkozni velük.

A „paraszt heterók” arcvonala villámgyorsan nekifeszült a szeparésok élbolyának. A viharkabátos nagyfiú egy jól irányzott csatütéssel földre is küldte Cocát. Csupán pillanatokra torpant meg a lendület, amíg folyt az élmezőny heves torzsalkodása. A földről feltápászkodó Cocát térddel is megkínálta a kosaras fiú, mire a hájas vezér színpadiasan, élesen felvisított. Attilát kisgyerekkorára emlékeztette ez a hang, amikor téli hajnalokon arra ébredt, hogy ölik az udvaron a malacot. Most is olyan érzése támadt, hogy itt bizony vér fog folyni. Hátulról fel is hangzott a kiabálás:
– Vágd le a disznót! – Vágd le a fülét, perzseld meg!
Az irányító adott még Cocának egy kemény feltartó rúgást a hasába, amitől a nagydarab fiú újra elesett. A szeparésok első vonala kezdett hátrálni. Hatalmas ütéseket, rúgásokat kaptak, ráadásul már a „hetero parasztok” második vonala is rajtuk volt. Folyamatosan erősödött a nyomás. Mire Attila vonala is megérkezett az ütközőzónába, a szeparésok háta közepe látszott. Lélekszakadva futottak az utca felé, vagy megpróbáltak átmászni a kerítésen a szomszédos kertekbe. Coca, a vezérük pedig feltartott kézzel, hason feküdt a pálya harmadánál, fejét a pálya gyepébe fúrva.
Attilának végül senkit sem kellett megütnie, de azért persze teli tüdőből ordított, és rohant a menekülők után, akiket nagyrészt elfogtak, és a futballkapu előtti területen leültettek. Egyedül Cocának kellett továbbra is feje felett kinyújtott kézzel feküdnie. Nyilvánvalóvá téve, hogy a csapata megadta magát. Matyika is szerzett néhány horzsolást, de nem volt veszélyes egyik sem. Hullámos, szőke fürtjeit igazgatva morcosabb képet vágott, mint maga Coca, akinek vérzett az orra, és volt egy csúnya monoklija is. 

A viharkabátos nagyfiú még néhány napig bejárt az iskolába, és ha egyik-másik szeparés elfeledkezett magáról, elég volt csak inteni neki, és már indult is a hajhullató, „tíz koki” nevelőprogram.
A kollégiumban is rendeződtek a dolgok, az echte szeparésok visszavettek az előtolásból, a fanok pedig érezve, hogy ez a busz elment, úgy szívódtak fel, mintha sosem múlatták volna az idejüket a pokrócok fedésében.

Utóirat:

Attila már második éve dolgozott egy fővárosi vállalatnál, amikor egykori iskolatársa bevonult sorkatonának, ezzel felszabadult az állása. Hogy kitől hallott erről Matyika, az soha nem derült ki. Az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy miután felvették a céghez, folytatta ugyanazt, amit annak idején a kollégiumban: térített, befolyásolt, nyalta a főnökök talpát, aki nem értett egyet vele, azt áztatta, és felnőttként sem hanyagolta a szeparés szokásokat.
Két hónap múlva az egyik labilis alkalmazottat rá is vette, hogy egy műanyagvödörrel a fején, tök meztelenül kiálljon az első emeleti zuhanyzó ablakába, és ököllel püfölje a vödröt, amikor megállt a Kelenföld felé tartó személyvonat.
Amikor pedig Attila eladta munkatársának, az akkor még nagy értéknek számító színestévéjét, Matyika kikövetelte, hogy igyanak meg az üzletre egy kávét hármasban, az ebédlő büféjében. Béla sosem szerette a kávét, de csak belement, nehogy azt terjessze róla a kis szeparés, meg sem hívta őket egy beöntésre. A kávézás befejeztével Attila visszavitte a csészéket a pulthoz, és váltott néhány szót a büfésnővel. Mire visszaballagott az asztalhoz, szőrén-szálán eltűnt a brifkója. A két kolléga széttárta a karját, és azt állították, hogy ők ugyan nem látták, biztos a farzsebébe tette. Attila valóban oda akarta tenni, de Matyika lebeszélte:
– Lerántja a gatyát rólad az a vaskos brifkó, minek tennéd zsebre, nem bízol meg bennünk?
Attilának le kellett nyelnie a békát, nem tudott mit tenni. Minden igazolványa benne volt a tárcában, és nagyjából annyi pénz, ami manapság háromhavi átlagkeresetnek felel meg.
Alighogy kiheverte a csapást, egyik műszakja végén nekikezdett az autója mosásának. Amint bemártotta a samponos vödörbe a mosószivacsot, valami gyanús lett neki. Valahogy más volt a szivacs fogása. Kinyomta a vizet a szivacsból, és már érezte is: meg volt preparálva. Az esztergályosműhelyből szerzett fémforgácsok fondorlatosan bele voltak sodorva a szivacstestbe. A borotvaéles forgácsok egy kapkodó mosásnál az egész autót csúnyán összekaristolták volna. Egy nagy autó teljes fényezése pedig már akkoriban sem volt olcsó, konkrétan négy havi munkabér szenvedte volna kárát.

Attilánál végül az tette be a kaput, amikor egyik napról a másikra, váratlanul pánikrohamai lettek. Ahogy otthon kipihente magát, csökkentek a panaszai, de amint bement dolgozni, az intenzív rohamok újra kezdődtek. Egy hét után már halálfélelme volt, vezetni sem tudott, így a barátnője vitte be a cég kórházába. Az orvos kikérdezte, mit eszik, és mit iszik szolgálatban, valamint, hogy ki fér hozzá ezekhez. Béla a munkahelyén lévő aprócska hűtőben tartott egy kétliteres üdítőt, és amikor elfogyott, ugyanolyanra cserélte. Matyika jól tudta, hogy Atti nem zárja el, és nem viszi haza a maradékot.
Attila az orvossal folytatott konzultációt követően többé nem ivott az üdítős palackból, hanem csak kiöntött belőle időnként a kézmosóba. Két nap múltán már nem tértek vissza a súlyos pánikrohamok. Attila ebből arra a következtetett, hogy a PET palackban lehet valami, ami kiváltja a hatást, így az éjszakai műszak után be is vitte a kórházba a kétliteres üdítőt. Körülírta a belgyógyásznak a feltételezését, és megvárta a palack tartalmának elemzését. A laborosok azt állapították meg, hogy az üdítőital szokásos összetevőin túl, egy úgynevezett johimbin, az afrikai johimbe fa fő alkaloidja került a palackba. Ez a szer okozhatta a hallucinációkat, a szorongást és pánikrohamokat. Ezt az anyagot egyébként vágyfokozó afrodiziákumként szedték egyesek a 2000-es évek elejéig, amíg be nem tiltották.
Matyika szeretett világot látni, két éven keresztül hajón is dolgozott. Mielőtt a céghez került volna, nemrég szerelt le a tengerhajózástól. Utolsó útjáról, Egyiptomból hazatérve, nagy tételben hozott be johimbint…

Mindezt azonban igencsak komplikált lett volna bizonyítani, ezért a rövid időn belül, kiválóan helyezkedő (még önkéntes rendőrnek is beálló) Matyika felelősségre vonása nem sok reménnyel kecsegtetett. Attilának két lehetősége maradt: vagy helyre teszi maga a furmányos szeparést, vagy okos enged alapon új munkahely után néz. Az utóbbit választotta, így lett a ’80-as évek elején önálló kisiparos, egy olyan területen, ahová a kismocsok keze nem ért el.

Béla elgondolkodva serénykedett az 1800-as évek végén épült, korabeli historizáló jegyeket hordozó stílusú, zuglói ház földszinti lakásában. Gondolomformán elégelte meg, amikor a keverőtárcsás mosógépe már eleget hangoskodott. Kiszedte a ruhákat, és átpakolta a centrifugába. Következő fázisban a kiöblített és kicentrifugázott ingeket a fürdőszobai fregolira terítette. Vigyázott, hogy egyik vizes darab se maradjon gyűrött, ennek érdekekében erős mozdulatokkal huzigálta simára főleg a pamutvásznakat. Ezzel tulajdonképpen megspórolta a vasalást. Mindezt persze nem lustaságból tette, hanem úgy képzelte, a vasalás egyféle különleges képességet igényel.

Béla korán elköltözött a szüleitől, és egyedül élte hosszúra nyúlt legénykorát. Időnként persze megjelent nála egyik-másik, aktuális barátnője, de már az akkori lányok sem azért jártak a fiúkhoz, hogy segítsenek a házimunkában, hanem inkább azért, hogy kibeszélhessék magukat, iszogassanak, majd közösen elmenjenek a közeli éttermek egyikébe vacsorázni. A kiadós vacsora után pedig egy dobhártyaszaggató éjszakai kiruccanásra valamelyik felkapott diszkóba.
A tucatnyi lánytól, aki az évek során megfordult nála, így aztán egyetlen kulináris, vagy házvezetési praktikát sem sikerült ellesnie. Béla ennélfogva a háztartás csínját-bínját autodidaktaként tanulta meg, és tapasztalatból racionalizálta a feladatokat. Nem volt időzített felfordulás, ún. nagytakarítás, mint ahogy az a nagyüzemi házvezetést folytató háziasszonyoknál szokás, hanem amint felfedezett valami szembeötlő teendőt, azonnal megcsinálta. Így legfeljebb napi egy órát vettek el életéből az efféle feladatok.

Béla imádott olvasni, ezáltal akkor sem unatkozott, amikor már jó ideje fogyni kezdtek körülötte a turbékoló leányhangok. Galériázott, hálószoba-nappali kombójában az alsó részt szinte könyvtárrá változtatta. Leginkább a galéria alatti sarokban lévő, rackaszőrrel borított hatalmas fotelban szerette falni a könyveket. Télen a samott kerámia konvektorhoz dőlve feledkezett bele a mindennapok egyhangúságát kompenzáló regényekbe. Amint végzett feladataival, csak olvasott, olvasott, míg el nem nyomta az álom.

Még mindig emlékszik a napra, ami megszokott, bekuckózott állapotából felrázta. 1989, január 28., szombat volt, amikor szinte arcul ütötte egy váratlan hír: Pozsgay Imre, akkori államminiszter, az 1956-os eseményeket népfelkelésnek nevezte.
– Talán változik végre valami ebben az országban, netán kezd olvadni a jég? – tette fel a kérdést izgatottan Béla, miután végzett munkájával, és kedvenc foteljában hátradőlve felbontott egy hideg sört.
Morfondírozása lezárásakor természetesen a saját helyzetét is részletesen kielemezte. Igen régen kerített már ilyenre sort, így bőven volt mivel érvelni és ellenérvelni. Arra jutott, hogy szép, szép az agglegényélet, kényelmesen eléldegél egyedül a főváros közepén, de nincsen semmi célja. Régi barátaival egyre ritkábban találkozik, szüleit havonta egyszer látja, egyetlen lánytestvére pedig még gyerekkorában meghalt.
– Kellene egy szolid, rendes feleség! – gondolt rá Béla életében először, harmincöt évesen. Mindennek eljön egyszer az ideje – szűrte le a tanulságot a meghökkentő politikai fordulat kapcsán. – Változnom kell nekem is, mert begubóztam, reménytelen esetté váltam, agglegényszokásokat vettem fel. Valószínűleg ezért is kerülnek újabban a csajok. No, és ami a kort illeti, már magában az is lehet elgondolkodtató. Akit nem tudtak ugyanis harmincöt éves korára a szekérbe fogni, az aligha lehet egyszerű eset. És a lányok… a földön járó, céltudatos lányok, nem szeretnek felesleges köröket futni egy megrögzött, kitanult „vén róka” kedvéért. Ráadásul az utolsó tartós kapcsolatomat Margóval, ami azt illeti, elég csúnyán zártam le. Mindenki előtt megszégyenítettem a folyton utánam koslató, nem kifejezetten pallérozott lányt. És az ilyen nyers viselkedésnek persze gyorsan elmegy a híre az ismeretségi körben.
– Jelenleg viszont, ahogy mondani szokás: így jártam. Már jó fél éve nő be sem tette a lábát hozzám, ugyanis az egykor minden hétvégés, begőzölt, éjszakai nőcsábászattól is elment a kedvem. Talán megöregedtem vagy mi van?

Béla egy darabig magában tűnődött, majd hirtelen felugrott a fotelből, és átment az előszobába. Cipőt húzott, és kiugrott a sarokra, az újságoshoz. Megmagyarázhatatlan késztetést érezve vett egy hirdetési újságot. Akkoriban ugyanis még nem lehetett csak úgy fotelből beregelni egy társkereső felületre, mint manapság. Visszatérve a nappaliban széthajtotta a sátorlapnyi papíranyagot, és keresni kezdte a társkereső hirdetéseket. Amikor végre talált egy szimpatikus hirdetőt, rádöbbent, hogy ez egy hosszadalmas procedúra. Levélben kell feladni nekik a jelentkezést, amire ők majd postán visszajuttatnak kitöltésre egy adatlapot, amit vissza kell küldeni a címükre. Ezután kerül be portfóliója az adattárba, és az iroda személyzete fogja összepárosítani az általuk jónak talált hölgy anyagával, amiről mindketten kapnak értesítést. Amennyiben mindkét félnek tetszik a kommendálás, akkor viszont már önállóan, telefonon is egyeztethetnek randevút. 

– Hmm… elég bonyek ez így – fancsalodott el Béla képe. Nem a szokásos csajozós duma, és néhány pohár alkoholos ital utáni „taxiba vágjuk magunkat” régi átlagséma. No, de hát változik a világ, változnak a szokások, és nekem is ideje megváltoznom – csavarta le ellenszenvét a friss aspiráns.

Postafordultával – ahogy akkoriban mondták – meg is jött a kitölteni való paksaméta, amit Béla még aznap feladott postára. Meglepetésére néhány napon belül már érkeztek is ajánlatok. Volt olyan portfólió, amiből gyerekkori osztálytársának húgára ismert, akit azonban iskolásként sem igazán jól viselt. Mindenesetre nem akarta megbántani a hölggyé érett, egykori lepcses lánykát, így majd három órán át kellett hallgatnia ébren tartó, drámai szoprán hangját. A kedves Piroska már legalább negyedszer hívta, amikor végre megígérte neki, hogy találkozhatnak. A talira viszont elvitte török barátját is, akinek gyorsan a gondjaira bízta a hölgyet. Fellélegzett, amikor Piroska végre nyugton hagyta.
Egy hónapokkal későbbi, emlékezetes ajánlat mögött érdekes, határozott és vállalkozó szellemű hölgyet érzett. Megbeszélték, hogy szombat kora délután találkoznak a Feneketlen-tónál, az étterem előtt. Az élet azonban máshogy ütemezett. Béla pénteken dupla erőbedobással dolgozott, hogy szombatra szabadnapot vehessen ki, így fordulhatott elő, hogy a munka hevében egy óbudai galéria kirakata előtt szóváltásba keveredett a sittes kinézetű kukással, aki már a bővített mondata közepén keményen szájon vágta. Szerencséjére nem törte be a húsz négyzetméteres ószlagot, csupán letört a porcelán koronája. Másnap meg is jelent Béla sztorija a Mai Nap c. napilapban, ahol savanyú ábrázatú, foghiányos képe egy oldalra került a Budapestre látogató Ronald Reagan amerikai elnökével. Bélát persze ez a megjelenés nem hozta annyira lázba, hogy félbetört foggal elmenjen a randevúra. A fogára nagyon kényes fiatalembert ugyanis hihetetlen módon frusztrálta a kétéves eset, amikor régi cimborája egy olajemelővel a kezében a ház ajtajában eltalálta. Béla ment ki az utcára, az olajemelős, Dácia fékcsikorgást naponta elhárító „szakember” pedig ment be, és ahogy összefutottak, a jóbarát nemhogy lehúzta volna a vállmagasságban tartott, olajemelőjét, hanem még fentebb tolta, bele a nála jóval magasabb Béla szájába.
Így aztán még beszélni sem volt kedve, amikor felhívta a hölgy egy utcai fülkéből a Feneketlen-tó környékéről. Ahogyan pedig rákérdezett a mulasztására, Béla úgy vélte, legjobb, ha csendben marad. Miután a hölgy indulatosan noszogatni kezdte halk beszéde miatt, csak annyit tudott kinyögni:
– Problémám van, de nem szeretnék róla beszélni. – ezzel bontotta is a vonalat, és hátradőlt kedvenc foteljában.
Lehet, a sors akarta, hogy így legyen. Emellett azért Béla is meg volt győződve, hogy ez a domina nem hozzá való nőszemély. Béla ugyanis tisztelettudó, udvarias, előzékeny ember, fát lehet vágni a hátán, amíg ki nem hozzák a sodrából. De ha valaki erőszakkal akarja uralni, annak meg vannak számlálva a napjai.

Ősz közeledtével jött egy újabb, érdemleges ajánlat. Bélának ekkor már visszakerült a tündöklő korona a félfogára. Visszatért az önbizalma is, úgyhogy még aznap megbeszélték Annával a szombat délutáni találkozót a November 7. téri taximegállóban. Anna tanítónő volt és a fotója alapján igen szolid, decens képet mutatott. Béla is nyugalmat sugárzó, jól szituált hölgynek találta, így kíváncsian várta a randit.

Béla tizenöt perce járkált a taxidroszt hosszában a járdán, és szokatlanul gyakran nézte az óráját.
– Már elmúlt a megbeszélt idő – morgolódott csendesen. Ez a hölgy sem tartja a szavát, ahogy én a Feneketlen-tónál?
Ám alighogy végigfutott rajta a lehangoló emlék, egy konvencionálisan öltözött, világosbarna hajú, középtermetű nő megszólította:
– És a piros rózsa?
– Hoppá, hoppá – rezzent meg Béla, és gyorsan a zakója zsebébe nyúlt. Itt van, itt van, nem felejtettem el!
– Szia, én vagyok Anna, és nekem a kezemben van a rózsa. A másik oldalról figyeltem a taxiállomást, nehogy valami aberráltba fussak bele.
– Szia, Hortobágyi Béla. Gondolom úgy láttad, hogy megbízható alak vagyok, ha idejöttél.
– Igen, úgy tűnt, hogy mindenben valósat közöltél a telefonban magadról, csak a rózsát nem láttam sehol.
– Nem szoktam meg, hogy a Népköztársaság útján rózsával a kezemben sétálok – mosolyodott el Béla, és karját nyújtva vezetni kezdte a nőt.
– Hová megyünk? – kérdezte Anna.
– Gondoltam, beülünk a Lila Akácba és megvacsorázunk – felelte meggyőzően a férfi.
– Az kiváló ötlet, mert ma még alig ettem, annyi dolgom volt – válaszolta Anna.

A vendéglőben szerencsére bőven volt hely, és gyorsan el is készült az ételrendelésük. Annyira azonban nem kapkodott a séf, hogy ne lett volna idejük tisztázni a telefonos társalgásuk után még fennmaradt homályos részleteket. Így derült ki, hogy Anna már nem dolgozik tanítóként, hanem az apjával közösen pulóvereket kötnek. Nála vannak a varrógépek, ő varrja össze a megkötött anyagokat öltözetté.
Béla valamelyest csalódott, mert ő nem a képzettségét jelölte meg munkájaként, hanem amivel a kenyerét kereste, hiába volt az jóval leértékeltebb. Pillanatokon belül azonban eltűnt a rosszallása, mivel beszélgetésük a zenére terelődött. Kiderült, Anna is szereti az elektronikus zenét, és ő is ugyanaznap volt a Kraftwerk koncertjén a Kisstadionban. A kitűnő vacsora után megittak néhány italt, aztán taxiba ültek és elindultak Bélához. A férfi méltán gondolhatta, nem tett rossz benyomást Annára, mivel a lány már a taxiban bújt hozzá, mint a kiscica, cirógatta a kezét, és a pattogós makadámúton, a kiült Lada hátsóülésbe süppedve néhány puha, szájra puszit is kapott.

Béla az előszobában rögtön átöltözött, közben a hifibe berakta a legújabb ELO kazettát. Felnyitott egy hideg sört, Annának pedig konyakot öntött néhány jéggel egy öblös kristálypohárba. Ezután szokásához híven a kényelmes, sarki fotelbe helyezkedett. Egy darabig csendben hallgatták a klasszikus elektronikus zenét, csak néhány refrénnél énekeltek rá félhangosan a profikra. Egyszerre azonban Béla azt vette észre, hogy a hangulatvilágítás félhomályában Anna szinte észrevétlenül az ölébe settenkedett. No, innentől már szóba sem került a puhány szájra puszi, egyből szintet lépett a vadulás, repkedtek szerteszét a ruhadarabok.

Pár perc múlva a férfi felkapta Annát, és mint egy kismacskát átvitte a kanapéra. Ott ébredtek fel hajnalban összefonódva, csak akkor mentek föl a galérián lévő franciaágyba.

Béla néhány napon belül meglátogatta Annát a lakásán. A lány szívélyesen fogadta, úgy tűnt, örömmel veszi az újabb találkozást, hiszen ez azt jelentette, hogy a férfi komolyan gondolja a kapcsolatot, és nem táncol vissza inkorrekt módon.
Amíg fiatal volt az ismeretségük, általában a férfinál találkoztak. Ilyenkor elég volt egy telefon Annának, aki a kispolszkival fél órán belül megérkezett. A közösen töltött éjszakák után reggel együtt készültek munkába, akár a házasok. Néhány hónapig így ment, de aztán rájöttek, ez egyikőjüknek sem kedvez. Ha már úgyis együtt vannak éjszakánként, akkor a nappalokat is jobban össze kellene hangolniuk. Mivel Anna nem tudta Agyalföldön ott hagyni a munkáját, evidensnek tűnt, hogy Béla költözzön át hozzá. A férfinak csupán a ruháira és könyveire volt szüksége, úgyhogy egy fuvarral át is vitt mindent a nagy Mercedesével.

Béla egész más környezetbe csöppent. Szokatlan volt a hatalmas panelház, a lift csattogása, a szemétledobó dübörgése, a mindenfelől terjengő ételszagok, az áthallatszó veszekedés és kutyaugatás, valamint a hajógyári surmók sunyi szokásai, akik a Mercedesét rendszeresen összedobálták zsíros-tejfeles-majonézes-tojásos ételmaradékkal, csak azért, mert túl fényes volt és túl tiszta.
Anna már az elején megmondta, hogy ne lepődjön meg Béla, ha véletlenül olyat hall, hogy ő egy kib… nagy kurva, mert a házban mindenki irigy rá, mivel egyedülállóként a legnagyobb méretű lakásba költözött. Béla ezen a kijelentésen nem gondolkodott el mélyebben, mivel ismerte az egyszerű prolik mentalitását. Tudta, hogy ők mindig maguk között keresik az ellenséget, a bűnbakot, a kigúnyolandót, a vezetőknek pedig nyalják a hátsóját ezerrel. Halott is erre egy finn mondást: „Bolond ember az, aki ellenségét a közelben, barátját viszont a távolban keresi.”

Béla talán eleinte nem figyelt eléggé, de féléves ismeretségük után egyre gyakrabban vette észre, hogy Anna idegenekkel pusmog a telefonban. Amikor rákérdezett, a lány azt válaszolta, hogy rendszeresen megkeresik a közvélemény kutatók, és az ő kérdéseikre válaszol.
– Érdekes, engem még sohasem kerestek meg ilyen fazonok, időnként csupán zakkant nők ziháltak, nyögtek és sóhajtoztak éjszaka közepén a telefonkagylóba – jegyezte meg Béla.
– Nem is tudom… Lehet, hogy én tanítónő vagyok, azért találnak meg – válaszolta vontatottan Anna.
A következő napon Bélának ki lett adva a feladat, szerezzen tíz méter telefonzsinórt, hogy Anna az ő zavarása nélkül (micsoda taktika) el tudjon vonulni a hálószoba legtávolabbi sarkába, és magára tudja csukni az ajtót, ha hívják a közvélemény-kutatók. Béla másnapra meghozta a kábelt. Szereltek rá csatlakozókat is a haverok a munkahelyén.

Béla először akkor fogott gyanút, de gyorsan elhessegette, amikor már férjként takarította a kispolszkit, és egy címet keresve belenézett felesége Budapest atlaszába, ami az autó kalaptartóján kapott helyet.
Meglepődött, mert főleg Újpalotán, Régipalotán és Szentmihályon számos utca ceruzával alá volt húzva és bekarikázva a házszám. Úgy tűnt, mintha egy taxisé lenne a térkép, és bejelölte volna benne az állandó kuncsaftokat.
Ezt az esetet viszont már akkor elfelejtette, amikor eladták a kispolákot, és vett az asszonynak helyette egy nem nagy, de jóval kényelmesebb Daewoo-t. Ahogy elkelt a kispolszki, mintha felgyorsultak volna az események, szinte leszállt a családról az átok. Anna visszatért tanítani, elkészült a családi házuk, és szépen felcseperedett a lányuk. 

Aztán minden egy csapásra összeomlott.
Béla egy eladó, soroksári horgászkuckót nézegetett a neten, és amikor a Google utcaképet megnyitotta, Anna kék kispolszkiját vélte felfedezni – fűvel és bozóttal körbenőve – a szomszédos telek előtt. Ismerős volt azonnal a régi autó, mert a motorháztetőn rajta volt a kifakult, CASCO-ból kivágott CSAO felirat. A kis horgászház is érdekelte, de az autó lenyomozása pár napon belül szinte mániájává vált. Vasárnap reggel, mintha horgászni menne, el is indult a tóhoz. Ahogy megérkezett, félreállította kocsiját a parkolóban, és gyalog folytatta a nézelődést. Alig vetett pillantást a házikóra, ment is tovább a kispolszkihoz. Jól gondolta, Anna egykori autóját találta meg. A kalaptartón még mindig ott porosodott a fekete fedeles, Budapest atlasz.
Az UV sugárzás megtette a hatását, az öreg autó pillangóablakát elég volt hüvelykujjal megnyomnia, és lepattant a nyitható elefántfület rögzítő, ráfordítós kallantyú. Béla az ablakon benyúlva kinyitotta a kiskocsi ajtaját. Megcsapta az állott levegő fojtó szaga. Megmagyarázhatatlan izgalommal kapott a térképért, és forgatta a hőségtől megfakult lapokat. Megtalálta, amit keresett, az aláhúzgált utcaneveket, és a több tucatnyi megjelölt házszámot. Ahogy visszadobta a kalaptartóra a térképet, a felpúposodott kárpit alatt egy kékfedeles füzetet vett észre. Kihúzta az iskolás módra bekötött, vignettával ellátott irkát. Azt várta, hogy egy ismeretlen nebuló neve lesz a címkén, de meglepetésére az állt rajta: BEVÉTELEK.
Béla fejét már sütötte a reggeli nap, ezért árnyékot keresett a közeli fák alatt. Jól tette, mert a napon talán gutaütést is kapott volna, amikor a füzetet lapozni kezdte. Nevek, dátumok, telefonszámok, összegek és mellettük megjegyzések szerepeltek benne, úgymint: sima, orál, anál, S&M, dildo, gangbang, domina, szerepjáték. Mindez a felesége cukorfalat, iskolás gyöngybetűivel.

Béla magához vette a térképet és a füzetet. Leszegett fejjel, úgy ment el a horgászlak előtt, hogy rá sem nézett. Csak azon járt az esze, mikor mutassa meg a „tanító néninek” a füzetet, mert nem akarta, hogy a botrányról a lányuk is tudomást szerezzen. Végül készített minden oldalról egy-egy felvételt, és elküldte e-mailben Annának.
Mire hazaért, üresen találta a házat. Anna délután annyit válaszolt az e-mailre, hogy elmentek a gyerekkel a nővéréhez, Cilikéhez, és az ügyvédje majd intézi a továbbiakat.
Bélából kiszakadt az ordítás a házimozizásra használt emeleti nappaliban. A vészjóslóan visszhangzó tetőtérből a macska lélekszakadva rohant le a földszintre, ahol ijedtében nekiugrott a talpig üveg teraszajtónak. Béla utánament és megsimogatta a rémült cirmost.
– Nyugi, nyugi, nincs semmi baj kis haver, neked továbbra is jó sorod lesz. Nekem viszont épp most szakadt szét darabokra az életem a tizenhét éve tartó, képmutató hazudozás miatt.

Mottó: "Az írók mindenre emlékeznek. Különösen a fájdalomra. Vetkőztess egy írót pucérra, mutass rá a forradásokra, és ő még a legkisebbnek is elmondja a történetét. A nagy sebekből pedig nem amnézia lesz, hanem regény. Némi tehetség nem árt persze, ha az ember író akar lenni, de az egyetlen igazi feltétel az, hogy minden egyes forradás történetére emlékezz. A művészet lényege a szívós emlékezet."

Stephen King


Csengeri Attila az U alakú, kárpitozott ülő-fekvő garnitúrán megigazította a védőhuzatot. Már két órája fészkelődött rajta a TV előtt, és a melegben megizzadva összegyűrte az anyagot. Pedáns ember lévén sosem állt fel úgy, hogy rumlit hagyott volna maga után.
Az előszobán keresztül átment a spájzba, és a nagy, rozsdamentes acél hűtőszekrényből kivett egy Coors hideg, alkoholmentes, citromos Gössert. Miközben feszegette a hűtő ajtaját, elképzelte, hogy az erős mágnes egyszer majd biztos le fogja győzni. Előbb-utóbb eljön az az idő, amikor a kamrában a lekvár veszi le a nagypapát.
Gondolataiba merülve átballagott a nappaliba és visszaült a TV elé. Most az U alak közepére telepedett, és a felpattintott sört a vasagle kerekasztalra helyezte. A futballszakértők még az előző meccs miértjeit feszegették a műsorvezetővel, olyan óriási hozzáértést felmutatva, hogy Attila keményen közbeszólt:
– Ha ennyi tudálékos szakember van idehaza, akkor ugyan miért kell hatalmas pénzekért külföldi mágusokat importálnunk, akikkel a szocialista időkben elért eredményeket sem tudja a Magyar Nemzeti 11 megugrani? Nem is beszélve a hajdani Aranycsapat sikerszériájáról. Most is csak az utolsó másodpercekben találtak egy szerencsególt a mieink, és ezzel az egy győzelemmel sztárolják az olasz kapitányt, és a továbbjutásról matekoznak. Lassan persze már a nemzeti csapatok is teli lesznek a nyelvet sem beszélő, fondorlatosan honosított külföldiekkel. A nyugatiak pedig genetikai doppinggal teszik utolérhetetlenné a versenyfutást. Nézzük csak meg pl. a gall kakasos franciákat: náluk már elvétve látni európai jellegű játékost. Elég furcsa úgy nézni egy Eb-t, hogy időnként nyugodtan vélhetnénk akár Afrika Kupának is. Ilyenkor nem vetődik fel a "roppant toleráns" nyugatiakban a fehér bőrű játékosok kiszorításának jogsérelme? Vagy a fociban minden mindegy, csak a FIFA ranglista és a bezsebelt pénz számít?

Attila belekortyolt a sörébe, és sokadjára állapította meg, hogy ennél jobb ital nincsen a világon.
– Talán ebben a melegben még kaja sem szükséges, ha van elég söricilin – ötlött az eszébe. Természetesen az alumíniumszennyezés miatt nem lehet túlzásba vinni a dobozos söröket, az ásványvizet viszont a mikroműanyag-szemcsék teszik pusztítóvá. Ezek után viszont hogyan vigyem be a korosodó szervezet számára „átmosatásként” szükséges két liter körüli folyadékmennyiséget? Talán igyak klóros és vasas csapvizet, ami az isten tudja mióta nem tisztított, ócska csőrendszerből folyik?
Persze (ha az előbbiek nem volnának elég ijesztőek) mindig publikálnak a ráérős angol kutatók olyan meghökkentő eredményeket, mint amit nemrég olvastam: a multivitamint szedők rövidebb ideig élnek. Ettől tényleg berosáltam, hiszen nemrég még istenítették a vitamin és nyomelem utánpótlást táplálékkiegészítők formájában, most meg már káros… Aztán a cikk egy pontján a szuperokosok bevallják a lényeget: az viszont a kimutatás hátulütője lehet, hogy akik általában elkezdik szedni a multivitaminokat, azoknak már eleve van valamiféle egészségügyi problémájuk. Így aztán nem véletlen, hogy előbb-utóbb elpatkolnak. Egyértelmű, hogy a 10 éves korosztály magától nem szokik rá a táplálékkiegészítőkre, sokkal inkább gépként nyomják magukba az aszpartámot, ciklamátot, szacharint, illetve a színezékeket, az ízfokozókat, az adalékanyagokat, a nitriteket és nitrátokat, a kén-dioxidot, a szulfitokat, a nátrium-glutamátot, a koffeint és a taurint. Később pedig ezekre „gyorsítóként” még jöhetnek az idegmérgek: az alkohol, a nikotin és a cigaretta égése során keletkező karcinogén származékok. Habnak pedig az élet (egyesek szerint) keserű tortájára felkerülnek a méregdrága, ám sokak által áhított, öngyilkos kábítószerek. Amikor aztán az egykoron öntörvényű fiatalok rádöbbennek (ha rádöbbennek), hogy már nincs sok hátra, vadul rárepülnek a mindent is ígérő táplálékkiegészítő arzenálra.

Attila kikapcsolta a TV-t, és legurította a sör maradványát. Ahogy összeroppantotta a sörös dobozt, tekintete ráfókuszált a bal hüvelykujja tövén lévő forradásra. Emlékei azonnal visszaröpítették az 1960-as évek végére.
Egy fáklyás felvonuláson épp az igazságos békéért meneteltek, amikor a kezében lévő, botra szögelt konzerves dobozból kicsurgott a lángoló szurkos massza. Ordított fájdalmában, és alig tudta lesöpörni a ragadós, forró anyagot. Másnap a tornabemutatón a megégett felületen nőtt hatalmas vízhólyaggal nem is mentek úgy a gyakorlatok, ahogy a főpróbán sikerült.

Csengeri a kézfeje és a mutatóujja találkozásában, az ízületen, egy másfél centis vágásnyomot simított végig.
– Ez milyen érzékeny még mindig, pedig egy negyvenöt éves sérülés maradványa. Jól emlékszem, a Zsiguli trapézgömbfejét szereltem kalapáccsal (a samuval jól meg kellett kínálni ahhoz, hogy a kúpból kicsússzon a gömbfej szára), amikor a kalapács széle srapnelként lepattant, és belefúródott az ízületbe. A baleseti sebészeten a doki fél óráig keresgélte, miközben sorra szúrta belém a Lidokaint. Végül meglátta egy nővér, hogy mit barmol össze, és ráförmedt:
– Tudom, hogy le van minden fertőtlenítve, de talán mégis be kellene indítani a képernyős röntgent doki! Ne itt a hokedlin dikicselje a sérültet, mert már csodálom, hogy milyen türelemmel viseli szegény.
Az akkori monitoros röntgenen is tényleg jól látszott, hogy mit fog meg csipeszével a doki (nem huzigálta tovább az inakat és idegeket), így gyorsan meglett a spén. Mindehhez persze be kellett öltözni ólom védőcuccba, amit nagyon meg akart spórolni az ügyeletes gyógyító.

Attila megfordította a kézfejét és a tenyere felől kezdte szemlélni régi sebhelyeit. A hüvelyujja belső felén – szinte a külső égésnyom folytatásában – egy kétcentis félkör alakú heg díszelgett.
– Ezt a kedvenc kerékpáromtól kaptam – mosolyodott el, és már látta is az ötvenöt évvel korábbi szitut.
A járdán tekert ezerrel, amikor a dinamó valahogy befordult a küllők közé. Valószínűleg az egymást követő dilatációs hézagok okozta rázkódás következtében fellazult a rögzítése. A hirtelen beavatkozás satufékként fogta meg a bringa elejét. Olyan lassulás lépett fel, hogy szaltóval átfordult a kormányon, és a bicikli előtt talpra esett. Még mielőtt azonban a saját bringája elgázolta volna, kinyújtotta a kezét: „Állj meg, áll meg kis paripám!”. No, ekkor rajzolta bele kezébe a félkörívet szeretett bicaja első sárhányója.

A következő heget Attila úgy vizsgálta, mintha most látná először. A kerékpár okozta sérülésére merőlegesen, a tenyere közepe felé, átlósan indul az ötcentis csík.
– Ezt egy játékpuska irányzéka hasította – szisszent fel hangosan. Ez irdatlanul fájt.
A lécpuska csövébe egy szöget vert irányzékként, és hogy teljesen profin menjen vele a célzás, a szög fejét harapófogóval lecsípte. Ezután valóban remekül lehetett vele célozni, de amikor a másik gyerek a „közelharcban” kitépte a veszélyes gépfegyvert a kezéből, a szög éles vége félcenti mélyen végigszántotta a tenyerét. Ettől aztán igazi harctérré változott a grund, hiszen bőven folyt a vér.

Csengeri a jobb kezére tekintett és elborzadt a tenyérizom bal felén, illetve a csuklóján, horgony alakban éktelenkedő forradásoktól.
– Megvannak ezek is. Akkor keletkeztek, amikor huszonévesen – friss kisiparosként – balesetet szenvedtem. Egy ablakot vittem, és roppant nem örültem, mint üveges tót a hanyatt esésnek. Persze én akkor nem is hanyatt estem, hanem orra, és csúnyán beletenyereltem a dupla üvegbe.

Tovább forgatta a kezét, és közelről megszemlélte a középső ujján lévő heget.
– Úhh… ez is kemény dolog volt anno, sokáig sajgott – idézte vissza az eseményt. Az első házamnál kéményt bontottam a padláson egy tízkilós kalapáccsal, és amikor a tégla úgymond visszarúgott, a kalapács kegyetlenül megsuhintotta az ujjam.

Nem kellett sokat keresgélnie, hiszen a szomszédos gyűrűsujján egyből rálelt a következő, feledhetetlen sérülésére.
– Minden hegem közül ez a legdurvább – állapította meg már nem először Attila.
Akkoriban lövészetre járt és néhány kispuskalőszer időnként a zsebében maradt. A nyolcadikos, kíváncsi fiú egy alkalommal odahaza megpróbálta a lőszert úgy elsütni, hogy kombifogóval megszorította, a csappantyút pedig gyújtóval melegítette. Az ólom szerencsére benne maradt a hüvelyben, nem lőtte ki a töltet. A rézhüvely viszont szétrobbant a felszabaduló gázok erejétől. A hüvelyből leszakadt jókora rézdarab áll bele a kombinált fogót tartó keze gyűrűsujjába. Attila semmit sem érzett, nem volt fájdalma. Nagymamája ment ki hozzá a kamrába, ahol kísérletezett és megkérdezte: mi volt az a nagy robaj? Csengeri azt felelte, nejlonzacskót durrantott a lábával. Nyolcvannégy éves nagymamája csak ingatta a fejét, úgy válaszolta:
– Biztos, vagy te ebben kisfiam? És mi ez a sok vér itt a kövön?
Attila akkor vette észre, hogy amerre megy, sűrűn követik a vércseppek. Végül bevallotta tettét. Nagymamája jó nagy kötést tett az ujjára és feltakarították az árulkodó nyomokat, mielőtt a szülők hazajöttek volna a munkából.

Attila ahogy végzett a kezével, a lábát vette szemügyre. Rövid szabadidőnadrágja szárát fentebb húzva fürkészni kezdte a bal combján lévő három, ötforintos nagyságú, világos foltot.
– Ezek is az ötletes múltam bizonyítékai – húzta el a száját bazsalyogva.
Hetedikes korában úgy gondolta, hogy a lyukas labdáját felpumpálja, és a lyukat beönti gyorsan szurokkal. Ehhez persze fel kellett forrósítani a szurkot. Ment is minden simán addig, amíg a bitumenes lemez el nem kezdett nagy lánggal égni és a cseppek nem kezdtek gyorsan csurogni. Ekkor teljesen összezavarodtak a dolgok és a labda mellé csöpögött a szurok. Labda mellett pedig – ülő helyzetében – a lába volt. A vékony, jórészt műszálas mackónadrágon úgy égtek át a lángoló szurokcseppek, mint valamiféle mini lávafolyam. Ezek a sebek is nehezen gyógyultak, csúnyák voltak sokáig, de ebből is tanult Csengeri.

Attila mostanság már nem forraszt labdát szurokkal. A focit még a tévében is ritkán nézi. Fiatalon egyszer ment el meccsre (pár száz méterre volt lakásától a stadion), de megfogadta, soha többé nem teszi. Teleköpködték a haját, a nyakát, a hátát szotyi és tökmaghéjjal. Semmi lényegeset nem látott, mivel ahogy esemény történt, a törzsszurkolók rögtön felugráltak. Egy hétre rá pedig, amikor autóval hazafelé tartott, és Kispest felől balra bekanyarodott a Fradi pálya elé, hatalmas csetepatéba keveredett. Épp vége volt a Fradi-Dózsa meccsnek. A távozó szurkolók beszólhattak a felsorakozott rendőröknek, azok pedig – mint a felspanolt retardáltak – nekiestek a tömegnek. Gumibottal ütötték, verték, lóhátról kardlapozták a fradistákat. A szurkolók lélekszakadva menekültek a Gyáli út felé, a fakabátok pedig az úttesten ész nélkül rohantak utánuk. Kisvártatva az üldöző, tányérsapkás században beütött a krach: a jagellók egyre másra hagyták el a vörös csillagos fejfedőjüket. Egy akkori jagelló pedig nem tehette meg, hogy hiányos öltözékben intézkedik, illetve igencsak megsuhintották volna, ha sapka nélkül jelentkezik a készenléti laktanyában. A sapkakeresésnek köszönhetően a menekülők előnyt szereztek, és szétszóródtak a Ferencvárosi Pályaudvar tehervagonokkal zsúfolt, átláthatatlan dzsumbujában.

És... és mivel Csengeri nem olyan, mint az aranyhal, ezekre a pillanatokra is ugyanolyan jól emlékszik, mint a sebesüléseire...

Akkoriban 1967-es évet írtunk. Tombolt a kőkemény szocializmus. Még jó néhány hónapnak el kellett telnie ahhoz, hogy bevezessék az új gazdasági mechanizmust, Magyarország gazdaságirányításának és tervezésének átfogó reformját, amelyre csak 1968. január 1-jén került sor.

Visóczky Vilmos május végén felkereste Budapesten a bátyját, akivel ötletszerűen kilátogattak a városligeti BNV-re (anno még ott rendezték meg a ma már Exponak nevezett nemzetközi vásárt). A negyvenes éveik elején járó, ám még mindig rakoncátlan testvérek egymást überelve próbáltak ki minden gépet, berendezést, amihez csak hozzáfértek a tömegben. Amikor megérkeztek a Merkur standjára (a beérkezett gépkocsik átvételét, tárolását, elosztását és átadását a Merkur végezte), a jó kereskedői képességekkel megáldott alkalmazott szívélyesen beültette őket egy kiállított, 601-es Trabantba. A két nagydarab, volt sportolót nem kellett biztatni, vigyorogva préselték be magukat a szappantartónak vagy papírjaguárnak csúfolt, kétajtós kiskocsiba.
– Levegőt biztos fogunk kapni, mivel le vannak tekerve az ablakok – állapította meg Vili, miközben körbenézett az autóban.
A bátyja – Kornél – egyből bedobott egy friss sutkát:
– Tudod miért gyűlölik a politikusok a Trabantot?
– Szabad a gazda – tárta szét a karját Vili.
– Mert kormányváltós – kocogtatta meg körmével Kornél a műanyaggal bevont alumíniumkart.
– Mindenesetre a család szépen elférne benne, még ha teljesen hátra is tolom az ülést – vizsgálódott váratlan érdeklődéssel Vili. Az asszonynak bőven lenne helye elől, hiszen ő vasággyal együtt ötven kiló. A két gyerek pedig akár aludhatna is a hátsó padon.
Kikászálódtak az autóból, és már készültek továbbsodródni az emberáradattal, amikor az alkalmazott megpaskolta Vili vállát.
– Látom, tetszik a típus. – Dióhéjban azért elmondom: legmodernebb erőátvitel, keresztmotor, első meghajtás, nem korrodál a kaszni, 26 lóerős, fürge, strapabíró és kis fogyasztású erőforrás. A tankba 24 liter üzemanyag fér, amivel át lehet autózni akár az egész országot.
– Igazán meg vagyok elégedve. Szép a fényezése és új a szaga. – nyögte ki Vili.
– Akkor kérem jöhet egy ajánlat? – A vásár ideje alatt előjegyzett autók többféle előnyben részesülnek, egyrészt előlegmentesek, másrészt akár több évvel korábban is le tudjuk őket szállítani.
Vili bizonytalanul sandított Kornélra, aki kezével O betűt formálva mutatta, hogy nagyon rendben van a dolog.
– Az autó értékes vagyontárgy öcsi, egyesek hat-nyolc évet is várnak rá. Legfeljebb nem veszed át, ha nem lesz annyi zsozsód – dörzsölte össze a mutató és hüvelykujját a nagy testvér.
Vili nem sokat teketóriázott, aláírta a papírokat, és kezet fogott a Merkuros üzletkötővel. Egy zsíros ujjnyomot eltüntetve zsebkendőjével, megtörölgette a „Pastellblau” fényezésű autó csomagtérfedelét mielőtt felvillanyozva elvegyült a tömegben.

– Mit fog szólni az asszony, ha megtudja, hogy előjegyeztettem egy autót? Az éves fizetésem 14600 Ft, ha három évig az egészet félreteszem, akkor sem gyűlik össze a Trabant ára, ami 44000 Ft-ot tesz ki – fordult kisvártatva a bátyjához, miközben még büszkén dagasztotta a mellét a különös, soha nem tapasztalt érzés.
– Mire megjön a Trabi, majdcsak történik valami csoda – ne aggódj Vili! Úgy még nem volt, hogy sehogy sem lett volna – maszatolta a felelősséget Kornél.
– Igazad van bátyám, csak a csoda segíthet minket egy új kocsihoz – szontyolodott el Vili. Meséltem már neked, hogy még az évi egy balatoni nyaralásra is minden évben kölcsönt veszünk fel a banktól. Még most is törlesztjük a tavalyi 4000 Ft-os tőkét és kamatait, pedig már nyakunkon az újabb nyaralás.

Kornéléknál megebédeltek, azután lenyomtak néhány kártyapartit, miközben családi dolgokról beszélgettek. Vili délután 4-kor szállt vonatra és kora este már meg is érkezett a dunántúli megyeszékhelyre. Gyalog is hamar hazaért, hiszen egy belváros közeli társbérletben laktak kis családjával. Vili évekkel azelőtt gyakornokként, Pestről került le a dunántúli nagyvárosba, és a bankfiókban ismerte meg későbbi feleségét, Borbálát. A lány a nevelőszüleinél lakott, mivel a háború alatt saját házukat több, súlyos találat érte. Ekkor kapott az édesapja is végzetes sebet a vastag falak ellenére. Az anyja pedig két hónappal korábban, az utcán lett rosszul és holtan hozták haza. Legalábbis neki ennyit mondtak el a szörnyű esetről.
Borbála a bankban rögtön felfigyelt a frissen munkába állt sportos alkatú, jóképű fiatalemberre. A szülei elvesztése és a pocsék, háborús idők után nagyon vágyott már egy fess férfi társaságára és a boldogságra. 1952-ben, szerény körülmények közt házasodtak össze, azután költöztek a tanácsi társbérletbe, ahol szerencsésen megfogant egy lány- és egy fiúgyermekük.

Az elhanyagolt, régi ház egy fakereskedés telkén épült, és akár a Pál utcai fiúk c. regényben, hatalmas farakások voltak az udvarán. A gyerekeknek ez a környezet mesés grundot, szinte száz holdas pagonyt jelentett, ahol gondtalanul teltek-múltak az évek. Egyedül az ’56-os év viselte meg a családot, amikor a Vilit és Borcsát elbocsátották a bankból, a vállalati munkástanácsban való részvételük miatt. Meglepő módon Vilin a társbérlet másik lakója segített, aki a helyi vendéglátóipari cég vezetője volt, és – nem mellékesen – befolyásos pártmunkás. Ő úgy vélekedett: „Engem nem érdekel, hogy a bankban mi történt, ismerem Vilmost, ő egy remek ember, és stabil munkaerő”. Így lett belőle vendéglátós, botcsinálta üzletvezető helyettes. Borcsa pedig a helyi színházban kapott új állást, mint számviteli alkalmazott.


Vilmos, ahogy betoppant, elmesélte feleségének a budapesti látogatás élményeit. Természetesen megemlítette a BNV-s Trabant históriát is, de csupán úgy, mint egy alkalmi csínytevést.
– Hisz úgysem lehet abból semmi, mivel nem tudunk mi autóra pénzt félretenni – vélekedett lehangoltan a férfi.
Vili és családja élték tovább a szokásos, kispolgári életüket a társbérlet felső szintjén. Munkába, vásárolni és iskolába mindig gyalog jártak, így néhány hét után már egyiküknek sem volt eszében, hogy a családfő ötletszerűen előjegyeztetett egy Trabant gépkocsit.

A pesti kiruccanás évfordulója környékén történt, hogy ajánlott levél érkezett Vilmos nevére. Mivel a szülők még dolgoztak, a gyerekek pedig a farakások között kalandoztak, a bejárónő vette át a levelet. A postás érezhetően bosszús volt, mivel tudta, hogy a levélben autókiutalás van, és ilyenkor mindig busás borravalót szokott kapni. No, most viszont a takarítónőtől nem kapott semmit, mivel a középkorú nőszemélynek halvány segédfogalma sem volt arról, hogy mi lehet a levélben. Annyit fedezett fel, hogy valami „Merk úr” küldte. Ezzel viszont nem lett okosabb, így le is tette a küldeményt az előszobában, a tükör előtti asztalkára.

A házigazda jött haza előbb, és azonnal felfedezte a bontatlan levelet. Kíváncsian vágta fel a borítékot az apja első világháborús srapnelből köszörült levélnyitó késével. Mivel a feladót nem is betűzgette, majdnem hanyatt esett a meglepetéstől, amikor végigolvasta az értesítést. „Az előjegyzett Trabant 601-es autója megérkezett. Június 6-án veheti át a Merkur telepen”.

Akkorát sóhajtott, hogy a bejárónő átjött a nappaliból és megkérdezte:

– Mi a baj Vilikém? Rossz hírt kaptál?
– Rossznak nem mondanám, csak erre nem számítottam – nevette el magát Vili. Képzeld, tavaly a BNV-n a bratyóval becsücsültünk egy Trabantba és az üzletkötő rábeszélt, hogy jegyeztessem elő. Ennek még alig egy éve, más viszont várhat a kocsira hatszor-nyolcszor ennyi időt.
– Ez nagyon jó hír Vilikém, gratulálok!
– Köszönöm Juliska, köszönöm… csak egy a bökkenő, én már meg is feledkeztem erről. Egy fillérünk sincs autóra félretéve. Nem tudnál valakit, aki adna kölcsön negyvennégyezer forintot? – puhatolódzott Vili kínosan kacarászva.
– Hogyne tudnék aranyom, hogyne tudnék – válaszolta kapásból a bejárónő. Fél órán belül végzek, átmegyünk hozzánk és kirázom neked a dunyhacihából!
Vili gyanakodva nézte az asszony arcát, ám azon nem tükröződött semmiféle csúfolódás, sőt továbbra is csak önzetlen lelkesedést látott.
– És mennyi… mennyi lenne a kamat? – próbálgatta kitapogatni a hihetetlen lehetőséget Vili.
– Tőletek drága aranyom dehogy kérnék én kamatot. Majd visszaadjátok, ahogy lehet.

Vili elkísérte a takarítónőt a két tömbnyire lévő házhoz. Juliska mindenféle írás nélkül a kezébe számolta a negyvennégyezer forintot, ami akkoriban háromévnyi átlagkeresetnek felelt meg


Mire a munkából hazatérő Borbála és a fülön csípett gyerekek felértek a lakásba, Vili már a nappali közepén feszített a széken, és egy lábossal hadonászva imitálta a bonyolult kormánymozdulatokat. A hóna alá szorított fazékban a kölcsönkapott pénz púposodott, a fején pedig egy hatalmas világoskék, papírjaguár feliratú koronát viselt. 
Az asszony elképedve visszafogta a gyerekeket, de gyorsan kapcsolt:

– Jól gondolom, idejekorán megjött a Trabant kiutalás? – No, és kit tettél el ennyi pénzért láb alól?

észrevehető ha ködösít valaki

kibújik a szög és kibukik a baki

hamis mondatokkal színezi a száját

folyton fifikásan keveri a kártyát

csalafinta trükköt szajkóz neked

padlózni akar mert nem kedveled

fősodorból merít már a marka

júdáspénzért puncsol lelke rajta

elfeledi régen mennyi szerény

dolgot tettél érte lett is remény

felturbózott sorsra nem volt rizsa

mégis lefordult a zsémbes nyanya

ne filózzál róla inkább feledd

ő sem tépelődik mi van veled

biztos helyre kerül ami kuka

égesd el emlékét itt a gyufa

Kellner Alfréd a hatvanas évek derekán egy patinás borozót vezetett a belváros egyik eldugott mellékutcájában. Nem volt nagy forgalma, így igazán ráérősen teltek napjai. Egyébként sem volt komoly igénye a fokozott sürgés-forgásra, mivel a fizetése így is, úgy is a kor elvárásaihoz igazodva már több éve 1970 Ft-on állandósult, ezenkívül idejekorán elkopott ízületei sem bírták volna a megfeszített iramot.

Történt, hogy egy kora nyári délelőtt a pultban tárolt fehérborkészlet elérte a kritikus szintet, ami már nehezítette a jellegzetes hangon csilingelő eszköz bormerítő képességét a tégelyben. Tutyi – ahogy Alfrédot becézték ­– összekapta magát, és egy húsz literes demizsonnal lesántikált a pincében tartott hordókból utánpótlást vételezni. Amint leért, meglepetten konstatálta, hogy már csupán a legnagyobb hordóban van a becses nedűből, úgyhogy mindenképp meg kell bontania a 200 literes, számára legértékesebbnek tartott Móri Ezerjó készletet.
Egy rozsdás kalapáccsal meglazította a masszív fadugót, majd az ócska kovácsfogó néhány csavarásával szabaddá tette a nyílást. Kendőjével megtörölte a lócán tárolt gumislagot, és behelyezte a hordó nyílásába. A demizsont közelebb húzta, és erőteljesen megszívta a slag végét. A pinceablakon beszűrődő fénysugarak tükröződve törtek meg az üvegedénybe csorgó aranysárga borpatakon. Már-már megkívánta a csillámló itókát, amikor a pultosnő drámai szoprán hangját meghallotta a pincelejáróban:
– Gyere fel Tutyi bá’, telefonod van a Velencéből!
– Megyek, ahogy tudok – felelte Frédi. – Még ilyenkor is abajgatja az embert a főnökség – zúgolódott magában morózusan.
Ahogy felért, leült a pult mellett, a telefon közelébe, és komótosan rágyújtott. Szokása volt, hogy a telefonálás – mint kiemelten fontos tevékenység – közben, szájába dugjon egy-egy blázt, ami leginkább arra volt jó, hogy a szemébe csavarodó csípős füsttől indokolatlanul is folyjon a könnye. Most azonban akár örömében is elcsurranhattak azok a rakoncátlan könnycseppek, mivel a szálloda igazgatója felettébb nyájasan azt közölte vele, hogy este át fog küldeni egy nyugatnémet csoportot, akik a környékbeli borokat szeretnék megkóstolni.
Tutyi már előre osztott-szorzott magában, és megelégedetten dőlt hátra.
– Na, akkor ebben a hónapban is meglesz a zsebpénz. – Remek kis jattos esti műszak várható.
Közölte a pultosnővel, hogy valószínűleg később fognak végezni, de megéri, mert zsíros német csoport érkezik, akik tudvalevőleg nem szoktak garasoskodni. A pultos fiatalasszony azonnal rábólintott a túlórára és vég nélküli monológba kezdett, hogy mire is tudja fordítani a kiérdemelt apanázst.
Frédi megértette kolléganőjét, akinek három apróságot kellett eltartania egyedül. A hallottakon elmélkedve saját gyerekeire gondolt, akik már felnőttek, családot alapítottak és a maguk életét élték. Megborzongott, jóleső érzés töltötte el.
– Én, már megtettem a magamét, felneveltem két szép csemetét, jó keresetet biztosító végzettséget nyújtó iskolákba járattam őket. – A többi pedig már kizárólag rajtuk múlik.
Önérzetes gondolatsorán annyira meghatódott, hogy cigaretta nélkül is kicsordultak a könnyei. Megszokásból nyúlt a köpenye felső zsebébe és újabb cigarettát tolt a szájába.

Amire a pultosnő éppen lecsendesült, betért egy régen látott vendég a borozóba, aki annak idején Tutyival együtt kosarazott az MTK-ban. A két veterán elérzékenyülve meglapolgatta egymás hátát, és a kikért házmesterfröccs mellett az egykori cimbora ecsetelni kezdte sorsának viharos fordulatait. Frédi feszülten hallgatva a történteket, és már épp a köpenye felső zsebében turkált, amikor belenyilallt egy áramütésszerű érzés. Kis ideig nem értette a hirtelen jött szorongás okát, de aztán szinte rázuhant a felismerés:
– Folyik a bor! – Folyik a bor! – kiáltott fel hevesen.
– Fröccsöt iszom, nem tiszta bort… – nézett rá furcsán a régi spori.
Tutyi azonban ekkor már úgy rohant le a pincébe, mintha minden gömbcsuklóját fém-polimer implantátumra cserélték volna.
A pincében siralmas látvány fogadta. A slagon már alig szivárgott a bor, ám a helyiség bokáig megtelt a finom illatú ezerjóval. Néhány helyen kis buborékok törtek fel, ahol a bor éppen kiszorította a padló durva kövei alól a levegőt. Tutyi éles hangon szűkölte:
– Engem azon nyomban kirúgnak innen.

Ahogy a vérnyomása és gondolkodása stabilizálódott – keresve a menthetőt –, körbenézett. A lóca alatt felfedezett egy kupac zsákvásznat, ami még abból az időkből maradhatott ott, amikor nem ő vitte az egységet. Gondolt egy nagyot: a zsákvászon darabokkal mártogatni kezdte a bort, és az így összegyűjtött lét belecsavarta egy lefejtő dézsába. Hosszú és nehéz művelet volt, mire az elfolyt 180 liter körüli mennyiséget mind felmártogatta. A koszos, földes, borszerű löttyöt még többrétegű gézen is átszűrte, úgy töltötte vissza az üres hordókba. A géz (a koszon kívül) nagy mennyiségű fűrészport fogott fel, ami azt valószínűsítette, hogy a zsákvásznakban valamikor fűrészporba csomagolt facsemeték lehettek.

Eljött az este. Frédi megmosakodott, átöltözött, dús haját megigazította, megpróbálta ábrázatát is rendbe hozni, de így is igencsak gyászos képpel és gondterhelten várta a német csoportot.
A turisták meg is jöttek időben, egy Tutyi számára régóta ismert idegenvezető volt velük.
– Szervusz Frédi – köszöntötte a vele egykorú férfi. – Hozzatok ki a borhoz való harapnivalót, sajtokat, pogácsát, meg mindent, ami van! – Belefér a cechbe, a pénz őnáluk nem számít – mutatott körbe a társaságon.

Frédi és a pultosnő kihordták a kért rágcsákat, majd elkezdték a kancsókba porciózott bort is kivinni az asztalokhoz. Először a demizsonban és a hordó alján maradt, tiszta ezerjóval indítottak. Ez viszont, ahogy számítottak is rá, nem tartott sokáig, az ötven fős társaság fél órán belül elfogyasztotta.
– Nun, jetzt springt der Affe ins Wasser! (Na, majd most ugrik a majom a vízbe!) – motyogta Alfréd, aki maga is német származású volt.
Odafordult az idegenvezetőhöz, és megkérte, hogy mondja azt a csoportnak: A következő borféleség a Móri-borvidék ökológiai adottságai, a meszes, néhol löszös talaj miatt karakteresebb, magasabb savtartalommal rendelkezik, ugyanakkor sűrű, testes ital. Különlegesen érződik rajta a földalatti érlelés zamata, és a Vértes hegyvidék fenyőinek jellegzetes illata.
Az idegenvezető kacsintott egyet Frédire, és szó szerint elmondta a kért ajánlást. A német csoport pedig jóízűen szürcsölgette, poharában lögybölte a különleges színű bort. Két óra múltán már odavágtak rendesen a valamelyest leülepedett italnak. A hangulat ennek megfelelően emelkedetté vált, tombolt a szokásos, fergeteges sramli parti. A szeszfokából alig veszített gondűző és a Tutyi által felfogadott három zenész tartósan biztosította a kifogástalan kedélyállapotot.
Tutyi azért időnként odament az asztalokhoz és megkérdezte:
– Schmeckt der Wein? (Ízlik a bor?)
– Besonders köstlicher Wein. (Különösen finom bor.) – volt rá a válasz.

A borkóstoló kimagasló sikeréről értesülve berendelte Tutyit az igazgató.
– Frédi, adok neked egy új munkát Sáripusztán. – Te fogod ezután szórakoztatni a ménest látogató német csoportokat.
Tutyi elfogadta a munkát, udvariasan meghajolt, lekezelt a főnökkel és távozott. Az udvar egyenetlen kövein bicegve jutott az eszébe:
– Annyit tudok a lovakról, hogy hátul két lábuk van, azokkal futnak, elöl szintén kettő, azokkal fékeznek, és mind a négy lábuk patában végződik. Így lehet megkülönböztetni őket az asztaltól.

Csak soha ne öregedne meg az ember!

Medvegúz és Mumóka már harmadik napja keresték a krova hajtószárát. A műszakilag kevésbé orientáltak kedvéért: egy fémdobozban lévő szerszámkészlet racsnis tekerőjét, amivel a csavarokra illesztett dugókulcsokat lehet elforgatni.
Medvegúz tizennyolc éves korában – amikor első autóját megvette – szüleivel közösen végigjárták az akkori Csehszlovákia felvidéki területeit. Mivel annak idején autószerelőként dolgozott, ezen az úton egy profi krova készletet vásárolt, aminek tizenkét szögű fejei (a kor színvonalát megelőzve) igazán minőséginek számítottak. A tizenkét szögű fejszerkezet azért fontos egy szakembernek, mivel a hatlapfejű anyákon, csavarokon ez a kivitelmódozat apróbb igazításokat, mozdításokat is lehetővé tesz szűk, alig hozzáférhető helyeken. Ezenkívül az ilyen fejek nem sarkalják le egykönnyen a berohadt csavarfejeket, mint a hatszög kivitelű átlagdugók.
Az 1975 óta eltelt, majd fél évszázad alatt Medvegúz hiánytalanul megőrizte az egykori csehszlovák csúcstechnikát képviselő készletet, amit az utóbbi években igaz, már csak hobbi szinten használt. A garnitúra doboza még mindig az originál állapotot tükrözte, minden korróziós nyom, vagy sérülés nélkül, selymesen fénylett rajta a zöldesszürke kalapácslakk. Most viszont elrévedve, szomorúan kellett konstatálnia, hogy megtört a szentség; tucatnyi költözést és ezernyi munkát átvészelve, élete legtisztább és legrendezettebb garázsában egyszerűen eltűnt a krova harminc centi hosszú, fél kilós hajtószára.

A bonyodalom azzal kezdődött, hogy Mumóka kiadta az ukázt: menni kell a kirakott kukát rendezni a régi telephelyükön, és utána pedig bevásárolni a Tescoba. Medvegúz komótosan átöltözött, és elgondolkodva beült a szinte alig használt (konkrétan huszonhétezer kilométert futott) autójukba. Szokás szerint kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, megigazította az autó színéhez illő metálszürke ülésvédőt, és bekattintotta a biztonsági övet. Hátrahúzta a befordított tükrök elektromos kapcsolóját. A pohártartóban lévő távirányító gombját megnyomva elindította a garázsredőnyt, és automatikus mozdulattal elfordítva a slusszkulcsot, ráindított. A felemelkedő garázsajtó zavaró zajától nem igazán értette, hogy a kulcs elfordítását követően miért nem hangzik fel a megszokott, ketyegő dízelhang. Meglepetésében újra ráindított, de mint megelőzően, most sem történt semmi. Ránézett a műszerfalra, és akkor tudatosult benne, hogy egyetlen ledes fény sem világít. Oldalra pillantva rádöbbent, a tükrök is behajtott állapotban maradtak, tehát már biztos, hogy híján van az áram. Felnyitotta a motorháztetőt és rácsodálkozott a motorházra, amiben a mindennapos patikatisztaság próbálta fölülírni a gyári állapotot. Az AGM* akkumulátor olyannak tűnt, mintha épp most tették volna be a gyártósoron. Az is látszott, hogy a pólusok nemrég lettek kezelve WD-40 kontakt tisztítóval.
A váratlan eseménytől indiszponált Medvegúz átballagott a műhelyébe és a fiókos szekrény felső tárolójából elővett egy kis digitális multimétert. Levette a pozitív akkusaru műanyag burkolatát, és rámért a feszültségre. Meglepetten nyugtázta, hogy a műszer 4,7 voltot mutat. Visszament a műhelybe, és a kétajtós szekrény jobb feléből előhúzta a nagy teljesítményű, német akkutöltőt. Amint rápattintotta a krokodilcsipeszeket az akkumulátor kivezetéseire, a töltésmérő 10 amperen is túl kiakadt. Az erős szikrázásból is nyilvánvaló volt a rendkívül magas áramfelvétel.
– Ez az akkumulátor ki van, mint a liba – futott át a kézenfekvő gondolat Medvegúzon. – De mitől is? Garázsban állt az autó mindig, se extrém hideg, se extrém meleg nem érte tartósan. Talán valami zárlat keletkezett? Vettem persze az utóbbi időben Temus kütyüket – kamerát, led fényszóróizzókat –, talán azok szívják le az áramot?

Már előre gondolva a legrosszabbra, az akkucserére, letörten átszédelgett a kazánházon keresztül a műhelybe és a kétajtós szekrény bal feléből kiemelte a megkímélt csehszlovák krova készletet, és kirakta a satupadra. Kiválasztotta a racsnis hajtószárat, egy 13-as fejet és egy hosszabbítószárat. Visszakóválygott a garázsba és leszerelte az akkumulátort rögzítő kengyelt, hogyha netán cserére lesz szükség, ne sokat kelljen szombat délelőtt majd ezzel tökölődnie.
Medvegúz hozott írószerszámot és papírlapot a műhelyből, amire feljegyezte az akkumulátor méreteit. Gondosan kezet mosott a háztartási helyiségben, mielőtt a dolgozószobában leült a laptop elé. A méret és teljesítmény adatok alapján rákeresett a megfelelő akkumulátorra. Meglepődött, amikor a böngésző éppen az otthonuktól alig 400 méterre lévő, eddig fel sem fedezett üzletet hozta ki vezető találati pozícióban. 
– Az jó, hogy közel van a bolt, esetleg még gyalog is elmehetek holnap – morfondírozott Medvegúz. – Csupán az nem tetszik, hogy majd százezer forint a gyárilag előírt aksi. Mindez azért, mert start-stop rendszer van az autóban, amit minden induláskor azonnal ki is kapcsolok, mivel csak nyűgöm van vele. Mennyi is volt egy akkumulátor még, amikor utoljára az Astrába kellett vennem? Úgy emlékszem, 22 ezer forintért vásároltam a 74 amperórás Bosch-t a Metro-ban. Persze azóta már az is 50 ezer körül van, ami elég kifejezően tükrözi a forint értékállóságát.
Medvegúz egy-két dolgot megnézett még a neten, és igencsak meghökkent, amikor elhatározta, hogy kikapcsolja a gépet: a tálcán a kijelző hajnali 3:20-at mutatott.
– Mindjárt virrad  – jegyezte meg, és a monitor fényétől vaksin kibotorkált a garázsba.
Megmérte az aksi feszültségét, ami már elérte a 12 voltot. Ez jóleső bizakodással töltötte el. 
– Na, megy ez, mint Buza Kata a mindszenti úton. – enyhült fel valamicskét feszült hangulatából Medvegúz.
Be is ült az autóba és kíváncsian ráindított. Az Opel motor szokásos határozottságával, minden erőlködés nélkül bepöccent. Néhány másodpercig járatta finoman, csupán egyszer emelte meg a fordulatot 1200-ra.
Amikor beült az autóba, nem volt bedugva a motorháztetőre felakasztott stekklámpa, a plafonon lévő neon pedig nem világította meg a motorteret. A félhomályban nem volt sok értelme nézelődnie, így nem is emlékezett rá, hogy látta volna a motort borító műanyag trepnin a krova hajtószárat. A szár keresése is csak arról jutott eszébe, hogy amikor még egy utolsót rá akart mérni az akkufeszültségre, a trepnin (ami akár egy asztalka, úgy kínálja a helyet a szerszámoknak) 4-5 centire lecsúszva ott pihent az egyenes toldat a 13-as krova fejjel. Medvegúz bedugta a stekklámpát és benézve a motortér minden zugába, keresni kezdte a fél évszázada kitűnő állapotban megőrzött racsnis hajtókart.
Közben pedig már meg is virradt, csiviteltek a madarak, civakodtak a macskák, és az utcán hangosan dübörögtek az autók.
– Ezt most különösen megszívtam – érzett rá Medvegúz. – Nem szabad lett volna az „asztalkára” pakolnom a szerszámokat. Most aztán kereshetem a szívósra edzett, félkilós vasdarabot. Ráadásul nem is az a legnagyobb gond, hogy eltűnt, hanem inkább az, hogyha netán egyszer megérkezik a ventilátorba, esetleg beakad a kormány irányítókar vagy a féltengely és a futómű közé, rettenetes zűrt tud csinálni. Most ugyan nem látom sehol ebben a zsúfoltságban, hiába bújtam, alá a kocsinak és hiába piszkáltam meg még az alsó burkolatat is fémpálcával, egyszerűen eltűnt – híre, hamva sincs.

Medvegúz öt óra tájt tért nyugovóra. Nehezen aludt el, még félálmában is a lepkeként repkedő racsnis szárakat vadászta a százszorszépekkel teli májusi réten.

Ahogy felébredt, alig várta, hogy elmesélhesse Mumókának a történteket.
– Van egy jó és egy rossz hírem – kezdte mondókáját sutkára hajazó stílusban, hogy indiszponáltságát leplezze.
– Kezdd a jóval! – kérte Mumó.
– Úgy tűnik tartja a töltést az aksi, beindítottam az autót.
– No, és akkor mi a probléma? – talán tönkrement a kamera?
– Nem vettem észre, hogy azzal baj lenne. – A rossz hír az, hogy eltűnt a szerszám, amivel dolgoztam és lehet, hogy beesett a motortérbe, de a dzsumbujban nem látom sehol.
– Biztos, hogy elővetted azt a szerszámot, nem csak gondolod? – Ha ott volt veled, hová tetted?
– Basszus Mumó, olyan vagy, mint a Bödőcs* faterja: "Hová tetted? Hát hol volt? Nincs ott? Hát hol van?"
– Nem vitted el valahová és letetted? – Hiába nézem én is lámpával, itt sehol nincsen. ­– Még egyszer megmutatnád, mekkora volt?
– Harminc-harmincöt centi hosszú és nem kör alakú, hanem lapos szárú. – A nyele pedig ellipszis formájú, tehát nem gurul el annyira könnyedén, mint az egyetlen vonalban felfekvő körszelvényű hosszabbító és dugó. Tehát ennek bőven a trepnin kellene maradnia, ha a hosszabító nem esett le.
– Akkor? – váltott kételkedő kifejezésre Mumóka.
– Akkor talán valahol letettem menet közben, ahogy csalinkáztam a műhelybe a kazánházon át.
– Nézzünk meg minden helyet, ahol letehetted! – adta ki a rendelkezést Mumóka. – Meg kell találnunk, hiszen itt rajtunk kívül nem járt senki.
Késő délutánig együtt keresték az elkallódott vasdarabot, mindent kipakoltak, visszaraktak és újra kipakoltak, újra visszaraktak. Medvegúz ismét befeküdt az autó alá, zörgette a sárvédő dobozokat, piszkálta a borításokat, három különböző lámpával kutatta a motorteret. Semmi sikerrel nem járt azonban.
Végül nagy ötlete támadt: kihajtott az utcára az autóval, ahol előre- és hátramenetben erőteljesen fékezgetett, majd a kormányt rángatva billegtette az autót. Mindhiába, a racsnis szár eltűnt, elveszett, megette azt is a ruhat. (Akár az embert, mivel köztudott: a ruhat eszi az embert.)

Vasárnap újrakezdték a kutatást, új technikával, új nyomozási módszerekkel. Mumóka leültette a besózott Medvegúzt, akinek töviről hegyire el kellett mesélnie, hogy mi történt. Minden lépésére vissza kellett emlékeznie. A vége persze így is az lett:
– Mumó, én akkor is úgy emlékszem, leraktam egymás mellé mindkét vasat a „kis asztalra” a motortérben.
Mivel három óra múltán sem jutottak semmire, mint a tajcsizók csak gyakorlatoztak, és járkáltak egyik helyiségből a másikba, majd hajlongtak az autó felett és az autó alatt, úgy döntöttek, elmennek végre a kukát elrendezni és vásárolni. A vasat viszont arra kérték, maradjon ott, ahol van és ne mozogjon. Útközben azért mégis gyakran nézték a tükröt, amikor egy rázósabb szakaszon haladtak. Elképzelték, ahogy egy enyhe kanyarban kopogva és pattogva kiesik a bujdokló, fránya vasdarab.

A kukát gyorsan elintézték. Bepakolták a krokodilemelőt és a vasbakokat a csomagtartóba. Az utóbbiak a kocsi alatt fetrengés közben jutottak Medvegúz eszébe, mert hát ha megemeli az autót és alábakolja… Szóval még nem mondott le végleg a motortér további böngészéséről.
A Tescoban eltöltöttek egy órát is talán. Amikor beültek a kocsiba, Mumóka megjegyezte:
– Igyekeznünk kell az Aldiba, mert az nyolckor zár, és ott is kell tizenöt perc a vásárlásra.
19:26-kor álltak meg az Aldi parkolóban. Gyorsan kezdtek neki a vásárlásnak. Medvegúz csupán az 50 darabos saját márkás alkáli elemet akarta megvenni, de azért még nagyjából átnézte a legújabb nonfood felhozatalt is. Épp a pénztár melletti alsó polc ártáblája felé hajlongott, hogy tájékozódjon, mennyi az egy termékre jutó különbség a legkisebb pakk elem és az ötvenes kiszerelés közt, amikor az egyik alkalmazott majdnem felborította, olyan lendülettel súrolta a pénztár előtti rakodószalagot. Ezt ráadásul még egyszer – visszafelé is – megismételte, amitől már Medvegúz mosolya nem volt teljesen őszinte. El is kezdte Mumót keresgélni a sorok között. Mumóka viszont alaposan el tud tűnni még egy csökkentett méretű Aldiban is. Most is ez történt. A férfi nyakát nyújtogatva pásztázta a sorokat, akár egy szurikáta, amikor veszélyt érez. A felborítós alkalmazott viszont Medvegúzt követte, és amikor az épp felé fordult, ráripakodott:
– El kellene hagynia az üzletet, már későre jár!
– Szóval útban vagyok hölgyem? – Éreztem már az előbb is, amikor kétszer megtaszított, és majdhogynem orra estem az elemeknél… Én is kereskedő voltam máskülönben, de nem ennyire agresszív! – Egyébként pedig mennék már kifelé szívesen, de hiába nézelődök, nem látom a nejem (azért leselkedem a sorok közt, nem azért, hogy magát idegeljem).
Az alkalmazott visszavonult, és folytatta a takarítást. Ekkor szinte a semmiből előbukkant Mumóka.
– Gyere már a pénztárhoz Mumó! – engem már majdnem kipateroltak. – Ahogy el tudsz tűnni, téged át kellene nevezni Pumuklinak*. 
A pénztárhoz csábították a bőszen takarító alkalmazottat és fizettek. Pakolás közben Medvegúz ránézett a pénztárgép monitorjára, és megrökönyödve fedezte fel, hogy 20:15 a pontos idő. Rögtön elnézést is kért, mert érezte, itt valami nagy baki történt. Ők ugyanis nem voltak benn az üzletben háromnegyed óráig, annyira nem mehetett el egyszerre az időérzékük. Ahogy becuccoltak a kocsiba és elindultak, Medvegúznál azonnal kitisztult a kép:
– Tudod, hogy volt ez az „időörvény” Mumó?
– Nem én. – Nem tudom, hogy lehetett, mivel biztos nem voltunk benn többet, mint 20 perc.
– No, ez úgy történt, hogy valójában zárás előtt egy-két perccel estünk be. – Azért hittük, hogy 19:26 van, mert az akkumulátortöltés után saccra állítottam be az autó óráját, és elfelejtettem később pontosítani. – Szóval totál megzavar már minden váratlan esemény. – Csak soha ne öregedne meg az ember!

Utóirat:
Egy hét múltán csodába illő módon Medvegúz megtalálta a krova hajtószárat. Éppen a generátort akarta ellenőrizni, ezért leszerelte a légbeömlő idomot és a turbócsövet. A légbeömlő idomot rárakta a motor borítására, amíg megvizsgálta az ékszíj feszességét, valamint a generátor csatlakozó elektromos vezetékeit. Ekkor hallott egy puha kis koppanást, aminek nem tanúsított jelentőséget. Ha már leszerelte a csöveket, egy erős lámpával kutatni kezdte újra a hajtószárat. A baloldalon, a generátor alatt nem látott semmit, de már szinte kényszeresen átvilágított a jobb kézre eső területekre is, a hűtőventilátor irányába. Ekkor majdnem padlót fogott a megrökönyödéstől. A krova hajtószára a kiegyenlítőtartály alatt szinte függőlegesen támaszkodott a ventilátorburkolatra. Medvegúz izgatottan sietett be a lakásba, és azon nyomban elmesélte Mumókának a történteket. Felesége nem akart hinni a fülének. Felkászálódott a TV elől, látni akarta, hogy hol találta meg a félkilós vasat, mivel maga is több órán keresztül kereste. Amikor Medvegúz pontosan visszahelyezte a hajtószárat oda, ahol meglelte, Mumó rögtön rájött a turpisságra: A hajtószár benne lehetett a légbeömlő idomban, és miután férje elhelyezte az alkatrészt a motortakaró "asztalkán", egyszerre csak újra önálló életre kelt, és random elven most jobbra araszolva, meg sem állt a ventilátorig.
Medvegúz a gyakorlatban ellenőrizte Mumó teóriáját. Már-már elvetette azt, mivel be sem tudta dugni az idom nyílásán a krovát. Addig próbálkozott azonban, míg egy ponton a hajtószár meglepően okosan becsúszott, majd elfordulva a csőben úgy helyezkedett el, hogy semmi sem látszott ki belőle. Tehát Mumóka következtetése helyes volt. A vasdarab a szívóidomban bújt meg stabilan, ezért nem reagált a fékezésekre, rázkódásra és az autó hintáztatására.
Nos, ez az eset is bizonyítja, hogy előfordulhatnak elképesztő véletlenek. Bezzeg, ha modelleznénk a szituációt, és készakarva próbálnánk létrehozni a kikövetkeztetett mozgássort, ezerből egy esélyünk sem lenne.

Szómagyarázat:

*Bödőcs: Bödőcs Tibor humorista, író – Slusszkulcs meg a másnap c. műsorában elhangzó kérdések.
*AGM akkumulátor: Az Absorbed Glass Mat akkutípus egy felitatott üvegszálas konstrukcióra utal, amelynél az akkulemezek között egy bór-szilikát párna helyezkedik el. Ez a párna megakadályozza a lemezek közötti vagy alatti cellazárlatot. A technológia egyik fő előnye, hogy az akkumulátorból akkor sem szivárog folyadék, ha annak háza megsérül. A gázrekombinációs képességük miatt a töltési-merítési ciklusok közötti folyadékveszteség minimalizálható, megakadályozva az akku kiszáradását. AGM akkumulátorok jóval drágábbak a savas akkuknál, azonban ahová ilyen akkumulátor ajánlott, oda célszerű ilyet tenni, mert hosszú távon megéri. Ezek az akkuk kevésbé szulfátosodnak és jobb a tárolóképességük.
*Pumukli: Pumukli kalandjai 1982-től 1989-ig vetített NSZK–osztrák–magyar televíziós filmsorozat. A történet Pumukliról, egy folyton eltűnő, virgonc és kíváncsi koboldról szól, aki egy kissé mogorva, de jólelkű idős asztalosmester szolgálatába szegődik. A csintalan házi kobold, egyszer hozzáragadt a műhelyben egy enyves dobozhoz, így lett Éder mester számára látható.

Karácsony előtti napokban kiürült a kórház, minden beteget hazaküldtek. Az ápoló és szakszemélyzet begyűjtötte az ajándékokat, a borítékokat és a rengeteg csöpögős hálálkodást. Ebéd után aztán a kezeltek tempósan szétszéledek. Némelyek csapatokba verődve autóztak haza a Jászságba (a beutaltak zöme ugyanis onnan érkezett, mivel a főorvosnő évfolyamtársa reumatológusként ott tevékenykedett, így megbízható és gyümölcsöző kapcsolatot alakítottak ki), a fővárosiak pedig felültek a közeli megállóban a Combinóra, hogy a nagy üvegek mögött – a város hidegen gomolygó mérges gőzeitől védetten – mélán merengjenek.

A villamosozás nálam ritkaságszámba megy. A nagykörúti egyterűn még sosem utaztam, hiába tűnt már teljesen megszokottnak kívülről. Óvatosan ültem fel pakkommal a kerék feletti, szabaddá vált kakasülőre. 
– Mit mondhatnék róla? – Nem egy nagy truváj. Alig fér el az ember lába a szemközt feszengőétől. A csomagoknak sincs helye, csak a kirakatban, a hatalmas ablak előtt. Régen, emlékszem, az ülés alá lehetett a táskákat pakolni, most meg le van burkolva minden, és alig lehet elférni az üléssorok között. Mintha kevés is lenne az ülőhely…

Ahogy ezeken pörög az agyam és közben visszagondolok fiatalkoromra, amikor rendszeresen jártam a szigetre a négyes hatossal, már a Király utcához is érünk. Egy fiatal suhanc szalad megkésve a megállóban álló tujához*, és akkurátusan nyomkodja az ajtónyitó gombot. Az ajtó viszont már nem nyílik – gondolom a vezető szenzorai jelezték, hogy rögvest vált a lámpa és suhanhatunk tovább.
Jah, minő suhanás… Igencsak várakozáson felüli a csapágyhangja ennek a nagydarab Siemensnek. Meglepi az embert, már ha van persze némi műszaki érzéke. De nem rombolom tovább az illúziót, szóval csak surrogunk szépen… A HVCS* pedig talán azóta is bosszúsan toppantgat a megállóban, és aprócska öklét is fenyegetően rázza, úgy a szívére vette a szándékos kirekesztést. Mosolyogtam is magamban egészen a Blaháig. Annyira eredeti volt a felháborodása, hogy akármelyik színházban elővezethetné esténként – lenne rá igény. Ő lehetne az ország legfelindultabb méregzsák toppantója.

A Határ útról telefonáltam Földimnek, hogy jöhet értem. Ő persze nem lelkesedett túlzottan, mert teli volt munkával. Azt felelte: minimum húsz perc. Tulajdonképpen addig gyalog is hazaérnék, ha kellemesebb lenne az idő. Súlyos csomagjaimmal viszont jobbnak véltem behúzódni az üzletközpont lépcső alatti biztonságos zugába, és onnan figyelni a felajzott vásárlóhordák ádáz hullámokban hömpölygő áradatát.
Nem hiszem, hogy visszahozható már az egykori, nyugodt, karácsony előtti hangulat. Leginkább azt láttam a legtöbb, kapkodva sürgölődő ember arcán, hogy fogcsikorgatva próbál jutányosnak vélt áron megkaparintani még több haszontalanságot, hogy aztán odaszúrhasson szeretteinek: lejártam a lábam miattatok, de meg is van minden csilivili.

A két ünnep közti pakolászás közben benyeltem valami bacilust. Beszívtam talán a felvert port a régi anyagokról. Rögvest éreztem is, hogy masszív légúti fertőzést kaptam, mivel azonnal erősen kapart a torkom. Így aztán emberemlékezet óta az első szabad szilveszteremet, amikor végre nem szolgáltattam taximmal az éjszakában, magas lázzal köszöntöttem.
Egész nap nem ettem, egyre csak takarítottam (közben folyt rólam a víz), míg Földim a konyhában sürgölődött. Amire aztán megjöttek a vendégek, és a vacsoraasztalhoz ültünk, annyira éhes voltam, hogy két böhöm nagy tányér kocsonyát toltam le láztól csillogó szemekkel.
Az étvágyam változatlan maradt – hál istennek –, csak a közérzetem romlott le, és bizonytalanná váltak az eszközök a kezemben. Ahogy a szépen megdermedt, aranysárga levet pakoltam a számba, gyakran el-elvesztettem az ütemérzékem, és összevissza potyogtak a remegő aszpikdarabok.
Ekkor már éreztem, hogy a két nap múlva esedékes kórházi visszatérésem aligha fog valóra válni.
 
Óhh, ez a szeszmentes pezsgő, lényegében annyira töményen szénsavas, hogy egyáltalán nem érzem az ízét. Csak a nyelvem tekeredik a torkom irányába a heves ingertől. Valami olyan érzésem támad az egész éves szénsavmentes életmódom következtében, mint amikor egy absztinens* 50%-os pálinkába kortyint. Hihetetlenül arcul ütő.
– Tényleg mióta is? – Hát igen, már hat év nyolc hónapja nem cefrézgetek. – Huh, ez aztán a komoly teljesítmény. – Ezért már járhatna valamiféle plecsni. Mondjuk egy vörhenyes* ádámcsutka rend.
– Persze már, hogyisne! – mondhatják odafenn a magas stelázsi polcon. – Mi lesz az államkasszával, ha senki sem iszik, meg nem is bagózik, sőt leteszi az autóját, és csak a puccos Combinóval furikázik.
Bizony-bizony, be kell látnunk, az igazi húzóágazatok a jövedéki adóval (micsoda név) megpatkolt sikervállalkozások. Nyilvánvalóan jobb, ha a szegény embert a szenvedélye is duplán húzza: éljen bután, haljon korán, a nyugdíjjáradéka pedig rekedjen benn a feneketlen, állami bugyrokban.
Mennyit is dobtak ki táppénzre nekem legutóbb? Huszonnégy ezret (aktuális árfolyamon: 80 €), mert nem volt teljes a hónap, az előző kifizetés belenyúlt néhány nappal. No, pont ennyit kellene havonta juttatni az együttérző, üvegzsebű politikusainknak is. Biztosan elállna néhány évtizedre a vizeletük.

Másodikán kijött hozzám az orvos. Elhitte a telefonban, hogy lázas beteg vagyok (az orvosok manapság igencsak kételkedő természetűek), és felírt néhány csodakemikáliát*.
– Ismered ugye a levédett, mellékhatásdömping pirula árakat? – A generikus, hasonló mellékhatásvonzatú gyógyszereknél legalább hatszor drágábbak, ám lényegében ugyanolyan gyatrák. – No, de hát van beleszólásunk? – Dehogy van. – Ez nem autójavítás, ahol megvitatható a májsztróval a „gépékocsi” generálozása.

A háziorvosom nagyon a szívére vette, hogy az általa menedzselt gyógyító kúra nem tudott egészében kiteljesedni, így azt gyúrta-gyömöszölte belém, mihelyt jobban leszek, hívjam a főorvosnőt a reumán, és kérjek új bevonulási időpontot. Megfogadtam, bár semmi kedvem nem volt már visszamenni. Úgy éreztem, újabb hosszú áristom vár rám két szelet kenyér, néhány minivaj, csipetnyi méz és késhegynyi lekvár társaságában.

Kedden, ebéd után a fiatal, osztályos orvos vette fel telefont, aki csípősen meg is jegyezte:
– Szóval beteg lett…
Ezután viszont közölte: a betegbeosztást szigorúan markában tartó főorvosnő házon kívül van, próbáljam hívni másnap fél tízkor.
– Fura ez a hangsúly – futott át rajtam a gondolat. – Úgy beszél velem, mint egy visszaeső bűnözővel. – Talán úgy véli, nagyon durva lehetett az újévi hangulat és csak most kezdek észhez térni. – Persze nem ismer, nem tudhatja, hogy én már hat év nyolc hónapja a szagát sem bírom a tudatmódosító löttyöknek. – Azt hiszem, feleslegesen mondogatja az ember, hogy mennyire peches: tulajdonképp azóta beteg, amióta egészségesen él – nem dohányzik, nem iszik alkoholt, és nem eszik ultrafeldolgozott élelmiszereket. Senki sem veszi komolyan.

Szerdán délelőtt tényleg simán elértem a főorvos asszonyt, de ugyanolyan gyorsan rövidre is zárta a diskurzust:
– Nincsen hely, tele vagyunk, magának egyébként sem használt a kezelés. – Viszonthallásra!
Még mondani szerettem volna, ezt-azt: pl. honnan veszi, hogy nem használt a kúra? Az utolsó héten épp azt meséltem minden gyógytornásznak, hogy hirtelen változás állt be, jobban mozog a karom, a vállam, és szinte érzem, ahogyan zubog a vér a bal felemben. Vagy talán az ajándék volt kevés neki, azért gondolja, hogy nem felelt meg a kezelés? De már nem válaszolt senki. Meglepett motyogásomra csak visszhangzó balansz volt a telefon vonalzúgása.

Teljes felsülésemet közöltem háziorvosommal, aki viszont nem engedte el egykönnyen a gyeplőt. Addig rángatta a zablát, amíg a főorvosnő be nem adta a derekát, és vissza nem vett újra – egy tétlen hónap után – a patinás gyógyító intézménybe. Magamban azonban igen rosszat sejtettem:
– Meglesz ennek a böjtje kispofa, majd lealáznak rendesen odabenn, mintha mindenről te tehetnél. – Erőszakos, tolakodó vagy, lesz is kemény retorzió!

Újra elkezdődött a havazás, amikor a nyálkás, csúszós februári pirkadatkor beértünk a kórházba. Párom igyekezett haza, hogy a reggeli csúcsot valamiképp még elkerülje. A már jól ismert nővérek adtak egy kulcsot, közölték a szobaszámot, illetve azt is, újra kell csináltatnom az EKG-t, mintha sosem találkoztunk volna. Decemberben voltam pedig egy alaposabb szívvizsgálaton is, amikor a gyógytornász megijedt, hogy erősen kapkodom a levegőt, és nem tudom fenntartani a karom. Hát igaz, ami igaz, torna közben gyorsabban elfáradtam, mint a hetvenöt éves nyanyák, és úgy fújtattam, akár egy kikopott IFA kompresszor.
Mindenesetre a kardiológus semmi kórosat nem fedezett fel. Már-már kezdtem büszkélkedni a diagnózisára, amikor szobatársam hümmögve annyit kérdezett:
– Terheléses volt?
–  Micsoda? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.
– Hát az EKG*…
– Nem, dehogy, csak úgy lazán, alapjáraton.
– Azt cseszheted, hogy ne mondjak rondábbat – felelte a kamionos. – Neked mondjam? A gánya autó is elpötyög kis fordulaton, de amikor keményen odalépsz neki, mindjárt megtorpan. Kedves barátom, alapjáraton nálad sem látszik, mennyire hordod fel az olajat.

A régi kórteremtől balra három szobával kaptam elhelyezést. Itt hárman szorongtunk uszkve tíz négyzetméteren. Nagy nehezen arrébb toltam az egyik ágyat és bepakoltam a cuccaim a hombárszerű beépített szekrénybe, ami inkább valami ócska irattárolónak tűnt. Később derült ki, hogy eltaláltam, mivel itt bizony egykor adminisztrációs helyiség volt.
Meglepetésként fedeztem fel, hogy működik a hűtő. Nem láttam viszont ülőgarnitúra szettet. Máris nosztalgiával gondoltam az előző kórterem korhadt lábú dohányzóasztalkájára és klubfoteljére, amiben az élet nagy dolgairól hosszan el lehetett merengeni a kétperces vacsorák után.
A hűtő elég magasnak tűnt, ahogy méregettem, ennek ellenére úgy sejtettem, állva ezen is tudok majd enni. Annyiba is hagytam a nézelődést, hanyatt dőltem az ágyamon és lehunytam a szemem.

Kicsit elszunyókálhattam, mert egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy a köpcös szomszédomat két ápoló fekteti fel az ágyára. Tolókocsin hozták vissza a kezelésről. A vaskos végtagú, durva, elnagyolt vonású, Shrek* kinézetű ember ájultnak tűnt. Megkértek, hogy figyeljek rá, és ha rendelleneset észlelek, szóljak le a nővéreknek. Nekem viszont az volt a megérzésem, semmi baja ennek a keménykötésű fickónak, csupán nincsen ínyére a kezelés. Nem akar ő itt bohóckodni. Kizárólag azért jött, hogy cseréljék ki a térdében a gömbcsuklót. Ezt pedig hajlandó anyagilag is megtámogatni, csak már haladjon a dolog, ne tökölődjenek vele sokat.
Mit ad isten, richtig úgy is lett. A mini Shrek, ahogy becsukódott az ajtó felült, és kihalászott az ágya alatti táskából egy dobozos sört. Rutinosan felpattintotta és egy szuszra lehúzta. Böfögött egy embereset, aztán már durmolt is. Azt sem mondta: jóccakát.

Úgy döntöttem, megpróbálok kezelőkartont szerezni a nővérektől, és felvetetem a gyógykezeléseimet. Az első emeleten viszont nem volt teljesen őszinte a mosolya a főnővérnek, amikor előadtam az elképzelésem.
– Tudja kedves úgy, mint december elején, amikor először bevonultam…
Adott végül egy kartont, de nem jegyzett fel benne semmilyen kezelést, csupán annyival biztatott:
– Üljön oda, ahová szeretne bejutni, és ha lesz egy lyuk, akkor majd behívják. – Miután sikerrel járt, kérjen újabb és újabb időpontokat!
Szóval amolyan fakultatív rendszerűvé vált a programom. Oda jelentkeztem, ahol jobban megfelelt a hangnem. A csoportos gimnasztika és a masszírozás volt tulajdonképpen, ami leginkább használt. A víz alatti torna is segített valamelyest annak ellenére, hogy a gyakorlatok nem az áhított Lukács fürdőben folytak, hanem klóros, langyos csapvizes medencében, az új épületben. Rövidesen rájöttem azonban, hogy az osztályunkon lévő zuhanyokból a szomszédos Lukács fürdő gyógyvize folyik, így amikor csak lehetett, fájós ízületeim és befagyott vállam hosszasan paskoltattam a jótékony, gőzölgő vízsugárral.

Tíz órakor volt villanyoltás, de a törpe Shrek már délután négykor aludt, így nem volt meglepő, hogy éjfélkor erővel beszélgetést kezdeményezett a harmadik beteggel, aki ötvennyolc éves korára Domi bácsinak neveztette magát. Tulajdonképp, alighogy elaludtam, a Shrek már hangosan próbálkozott, hogy Domit beszélgetésre bírja. Finoman rászóltam, sőt idéztem neki a házirendből, de a bumfordi* kőműves nagy ívben lesajnálta az írásos okosságokat. Így reagált:
 – Azt a zagyvaságot asszonyoknak meg tápos, pesti taxisoknak találták ki ecsém.  
Nem igazán tetszett a hangnem és az sem, ahogy leecsémezett az 54 éves, nálam valamivel fiatalabb, modortalan törpeogre*.
Nem akartam túlságosan felhúzni magam, így inkább én mentem ki a folyosóra. Gondoltam legalább nyugodtan leülök a WC-re, nem rángatja senki a drótot, amivel be kellett az ajtókat kötözni. De épp, hogy elindult a fantáziám egy szerencsésebb dimenzióba és az elvetemedett, sehol sem záródó, dupla WC ajtóról megfeledkeztem, máris rángatta valaki a szigetelt rézkábelt.
Mondanom sem kell, hogy a magából kikelt Shrek szentségelt az ajtó előtt.
 – Mi a lófax van már, éjfélkor is foglalt a retyó? – Kapkodd magad, mert rögvest az ajtó elé potyogtatok!
Dolgom végezetlenül kászálódtam ki a mellékhelyiségből, ami nem ment egykönnyen, mert a törpeogre a szűk előtérben annyira ráállt az ajtóra, hogy a dupla tölgyfa nyílászárót nem lehetett tőle normálisan kinyitni. A nyakas kőműves sértődötten morgolódott, mert két arasznyit tolatnia kellett.
Kihoztam a szobából a törölközőmet, a köntösöm és bevonultam a fürdőbe. Úgy gondoltam, zuhanyzom egy jót a kellemes gyógyvízben, annak ellenére, hogy a fürdő állapota a legócskább munkásszállói vagy öltözői szintet is alulmúlta. A csapokat csak nagy figyelemmel lehetett olyan keresztmetszetre állítani, hogy tűrhető legyen a hőfok. Volt már persze gyakorlatom, így hamarosan ellazulva élvezhettem a Lukács fürdő pompás gyógyvizét. A téli hidegben a fürdőhelyiség egy pillanat alatt megtelt gőzzel, szinte alig lehetett látni. Így aztán inkább csak hallottam, amikor benyitott valaki.
Nem volt kétségem felőle, hogy a jövevény a mucsai* kőműves lehet. Hangosan szitkozódva vonult be a szomszéd kabinba, és mérgesen mondta a magáét, amiért nem talált odaát WC papírt. Igencsak csúnyán összekenhette magát, ha képes volt átjönni lecsutakolni a hátsóját, mert hát ismerve a hazai higiéniás szokásokat, nagydolog után nálunk az esetek 95%-ban bizony elmarad a popómosás. Sokan vélik úgy, a betyárkörte* kifejezetten jól áll nekik. A bidét pedig néha tehetős helyeken is letakarják valami jópofa horgolt terítővel.
 – Mert hát flancból megvan a fajansz, de nem pocsékoljuk abba a meleg vizet. – ahogy megjegyezte a szomszéd kórteremből átjáró kőgazdag, tüzépes Józsi.
Ő egy hibátlan fillérb@szó*, aki a takarékos kondenzációs gázkazánját sem használja, inkább fával tüzel, mert ahhoz áfa nélkül, nagyker áron jut hozzá.

A néhány másodperces gondolat-mellékutcából hevesen égető érzés térített vissza. A mucsai ogre izomból elkezdte tekergetni a csapokat, aminek hatására hirtelen 60°C-os forró víz zuhogott a hátamra.
– Ez már nemcsak bosszantó, hanem fáj is – sziszegtem, miközben a sarokban lévő hideg vizes szelepet egy taposással elfordítottam. – Na, akkor majd ezt fogd ki törpeogre!
A nyakas kőműves megkapta a tömény gyógyvizet, ami 80°C os hőmérsékleten keringett, akár a fűtésrendszerben. Decemberben, az első kórteremben jó néhányszor érezhettem a hatását, hiszen az ágy vonalában vezetett cső durván égetett pizsamán keresztül is.
Az ogre megveszekedett ordítása már a szárító helyiségben ért utol, mivel a csap elfordítását követően dinamikusan távoztam a fürdőből.

Reggel a mucsai nem tudott felkelni, a nagyvizit is az ágyban érte. Szerencsétlennek a feje búbja is felhólyagzott.  
A főorvosnő és a főnővér szinte körülzsongták, mindenféle kencékkel kényeztették és kimondták a varázsszót: ki lesz cserélve a gömbcsukló a térdében, legyen csak nyugodt. Na, ettől az ogre úgy felélénkült, hogy majdnem kiugrott a kipirosodott bőréből.
Engem viszont szigorú megrovásban részesítettek, mert rá mertem szólni a kőművesre, hogy éjjel aludni kell, nem pedig trécselést provokálni.
– Ön nem tehet ilyet! – ezt ismételgette felváltva a két főinspektor. – Magának el kell tűrni a betegünk viselkedésformáját!
– Értem… főleg a formáját. – Mindezt persze azért, mert a kőműves úr jól fizető, hálás beteg, tőlem viszont csupán egy-egy antológiát kaptak ajándékba? – Végeredményben én már nem is számítok betegnek, csak egy degenerált púp vagyok a hátukon, akit sosem akarnak viszontlátni?

A mucsai ogrét másnap mentővel vitték haza, így a helyzet normalizálódott. Domi „bácsi” viszont annyira berezelt a pénzes ogre komoly befolyásától, hogy még két hét múlva sem merte kijelenteni: neki sem tetszettek a kőműves éjszakai stand-upjai. Attól kezdve viszont minden éjjel jóízűen húzta lóbőrt. Eszébe sem jutott éjfél után tapló vicceken bazsalyogni.

Hazatérésemet követően néhány hónapig még álmodtam a lepukkant kórházépületről. A jellegzetes, múlt századi retró hangulat jó ideig még kísértett. Éjjel a foltozott linóleumos folyosón lépdelve hallottam, ahogy közelemben a falakról finom pelyhekben hullik a vakolat és a mész. Néha még a nevetségesen kiejtett alapszavak is a fülembe csengettek, ahogy oktatták a külföldi diákokat az angolul alig karattyoló ápolók. És persze a főorvosnő cinikus, harsány hangja is sokáig visszhangzott az emlékezetemben: „Magának nem használ a terápia, többé nem fogadjuk a gyógyintézetünkben. További kezelése semmiképp sem szükséges.”


2013-03-02


Epilógus:
Azokat a „kezelteket” viszont, akik a pesti éjszakába jártak mulatozni a kórházból, ugyanúgy tárt karokkal várta tucatnyi éven át a pénzéhes szakszemélyzet. Mára persze a korosodó főkolomposok felhagytak szégyenletes bűneikkel, elégedetten hátradőltek. Nincs szükségük már a veszélyessé vált kenőpénz vadászatára. Magas nyugdíjjal és makulátlan renoméval kitüntetve élvezik köztehermentesen összehappolt, tekintélyes vagyonukat.

(A képillusztráció a Copilot AI közreműködésével készült. )

Szómagyarázat:

Tujához*: → Tuja. A hátulja szóból képződött főnév. Jellemzően a múlt század derekáig kapaszkodtak a bliccelők a villamos hátulján. A következőképpen alakult ki: hátul → hátulja → hátuljázik → tujázik → tuja. 
HVCS*: Betűszó, jelentése → helyi vagány csávó.
Absztinens*: Önmegtartóztató, káros élvezeteket kerülő.
Vörhenyes*: Pirosas, vöröses árnyalatú, de nem teljesen vörös vagy élénkpiros. A vörheny fertőzés tüneteit mutató, vörös foltos.
Csodakemikáliát*: → Kemikália. Vegyipari (gyógyszeripari) úton előállított termék, készítmény. Kémiai anyag.
EKG*: Betűszó, jelentése → elektrokardiográfia, ami egy diagnosztikai eljárás és a szív működéséről ad hasznos információt.
Shrek*: 2001-ben bemutatott amerikai számítógépes animációs film főhőse, egy mogorva ogre, aki egymagában él a mocsarában.
Ogre*: Emberevő félóriást jelent az észak-európai mitológiában. A szó francia eredetű, feltehetően Orcusnak, az alvilág római istenének nevéből származik. Egy másik magyarázat szerint a Hongrois szóból ered. Körülbelül a magyar népmesék óriásának felel meg, csak butább és csúfabb.
Bumfordi*: Sokat hibázó személy, aki általában esetlen mozgású és ügyetlen.
Mucsai*: Faragatlan, parlagi, elmaradott, kisszerű, provinciális. A „Borsszem Jankó” című élclap Mucsa c. rovatából terjedt el. A helynévként szereplő Mucsa mint község nem létezik, a nevet valószínűleg Mocsa és Mucsi községek nevéből keverte ki a szerző.
Betyárkörte*: a fenékszőrön megtapadó székletcsimbók.
Fillérb@szó*: Túlzottan anyagias ember.

Mindennek van konkrét kezdete és vége, ahogy azt mi – átlagemberek – a mindennapjainkban megszoktuk. Az idő pontos mérését egzaktnak tartjuk, ugyanis nagyon jól megtanultuk, mi történik akkor, ha késünk az iskolából, egy találkáról vagy neadjisten a munkából. Nem puffogtathatunk hasonló frázisokat, mint Hawking: „Az ősrobbanás bekövetkezése előtt meggörbült az idő, és minél inkább visszafelé megyünk, az idő annál közelebb kerül a semmihez, ámde mégsem válik soha semmivé” Mondhatta volna persze egyszerűbben is: a nagy bumm előtt tanulta az ősrobbanást az a végtelen sűrűségű, vacak kis pont.

Már gyerekkorában megérzi a konkrétumok szükségességét az emberfia, de néha mégis keveri a valóságot a képzelettel. „Már majdnem tudok úszni” jelenti ki, pedig csak a víz alatt evickél a melegvizes medence fenekén, akár egy kapálódzó csibor. A koszmós gyógyvízben folytatott búvárkodása alatt elért másfél perces levegővisszatartásból pedig már-már arra következtet, hogy rendkívüli tehetséggel van megáldva a vízalatti életmódhoz.

Sokadik termálmedencés gyakorlatunk után egy forró júliusi délután negyedmagammal mustráltam a betonlapokkal kirakott széles öntözőcsatorna sebesen áramló vizét az örvényi határban. Gondolatban elhamarkodottnak és veszélyesnek véltem a felnőttek távollétében végzendő bátorságpróbát, de ezt nyilvánosan nem fejthettem ki, mert még kis pisisnek tarthattak volna a többiek. Így aztán a hőség és a barátok unszolása végül csak belevitt a felelőtlen bajkeresésbe.
Vízbelógó lábakkal a meredek töltésen futó kanális szélén ültünk sorban, mint négy kis fecske és próbálgattuk az erős sodrást. Ágdarabokat dobáltunk a hűsítő tiszta vízbe és tekintetünkkel követtük sebes távolodásukat. Mondhatom, ez a modlázás egyáltalán nem nyugtatott meg, sőt egyre hevesebben vert a szívem, mivel a szivattyútelephez közeli, nagy lejtésű kanálisban a faágak nyílvesszőként tűntek tova.
A legbátrabb barátom kezdte az átúszást. Erősen elrugaszkodott, így az áramlás csak néhány méterrel vitte arrébb. Betont érve azonnal átfordult, és béka módra rúgott egy nagyot a csatornafalba. Néhány méterrel lejjebb sikeresen visszatért, alig kellett néhányat csapnia a karjával.  Mi, az izguló partifecskék pedig szorgosan elkaptuk a kezét és kirángattuk a szárazra. Megvolt a követendő minta, így jócskán megnyugodva én is sikeresen teljesítettem a bátorságpróbát. Az utolsó induló a kis Imike volt, aki nem rugaszkodott el kellőképp és középen messzire elvitte a sodrás. Kiabáltunk neki:
– Gyere vissza, ússz a part felé! Megyünk és segítünk!
Imikét viszont csak vitte a víz, sehogy sem tudott a főáramból kikerülni. Ekkor én futás közben, lendületből leszakítottam egy száraz ágat egy közeli nyírfáról. Betoltam a vízbe és a sikeresen belecsimpaszkodó kis barátomat kihúztam vele a partra. Imike elkapott egy partoldalról belógó hosszú fűcsomót, és mire a többiek odaértek, már csak ki kellett rántanunk az agyagos betonfalra tapadt, remegő társunkat.
Tíz éves voltam ekkor, ez volt az első életmentésem.

Nagyjából ugyanennyi év után ismét elérkezett az életmentés ideje. Egy istállómelletti irodában nyálaztam a nyilvántartást, amikor rádöbbentem, hogy az egyik gépkocsinak másnap szemlére kellene menni. Felhívtam a műhelyt és megbeszélten Király szakival, hogy fogadják reggel a kisteherautót, mivel délután szükség van rá.
– Rendben, minden OK – bólintott rá a műhelyfők. Üdvözlöm az autószerelők legnagyobbikát!
Ezt rám értette, mivel nála dolgoztam néhány hónapot, mielőtt előnyösebbnek nem éreztem átnyergelni szakközépiskolai végzettségemnek jobban megfelelő irodai munkára. Az átnyergelést akár szó szerint is lehetett volna venni, mivel az istállótól néhány centi választott el (lényegében az irodát a régi istállóból falazták le). Így aztán a főnökömmel együtt gyakran pattantunk lóra, vagy lövöldöztünk célba légpuskával az istállóban, amikor a lovakat kivitték rönkfa vonszolásra.
No, de haladjunk csak szépen sorjában…
Alighogy Király szaki letette a telefont, elgondolkoztam: hol lehet a két dörzsölt csibész sofőr, akik a kisteher UAZ gépkocsikat hajtják. Mintha egy fél órája mindkettőt láttam volna befordulni a kapun és beállni a telephelyre. 
– Megnézem a mosón őket. – határoztam el azonnal.
A mosónál két U-650-es traktoron kívül más nem tartózkodott. A teherkocsik szokásos parkolóhelye viszont üres volt.
– Hol lehet ez a két jómadár? – morfondíroztam magamban. Talán Jenő bácsi garázsába álltak be?
Az öreg Jenő a cég parádéskocsisa volt akkoriban. A ponyvás UAZ 468-B személygépkocsi tapasztalt, nyugodt sofőrje viszont a cégvezetővel épp Szolnokon járt a központban.
A garázs az irodától nem volt messze, a nagy raktárépületben kapott helyet. Amikor benyitottam a vasajtón, mintha ködbe süppedtem volna, szinte semmit sem tudtam kontrasztosan kivenni. Kellett néhány másodperc, mire kirajzolódtak a garázs túlsó végében járó motorú, UAZ 452 kisteherautó körvonalai. Befogott orral odasiettem a pöfögő kocsihoz (amit az oroszok kedvesen „cipónak” neveztek el), és az ablakon benyúlva leállítottam a motort. Visszarohantam a bejárathoz és sarkig kitártam a kétszárnyú vasajtót. A felgyülemlett füst úgy tódult ki a szabadba, mint egy gyárkéményen.
Kinyitottam a „cipó” ajtajait. A vezetőülésen és az első utasülésen a motorháztető felett összeborulva feküdt a két ájult sofőr. Még volt pulzusuk, és a betóduló friss levegő hatására kezdett élénkülni a lélegzésük üteme. Elkezdtem pofozni az idősebb Imrét, aki néhány pillanaton belül magához is tért. Kisegítettem a kocsiból és leültettem a fal tövében a bejáraton kívül. A fiatalabb pilóta nehezen tért magához, pedig paskolgattam rendesen minden tagját. Már épp el akartam indulni segítségért, amikor nagyot krákogva felnyitotta a szemét. Olyan tekintete volt, mint aki lidércet lát. Ő ijedt meg tőlem. Vállamra tettem a kezét, hogy kapaszkodjon, én pedig a derekát átfogva húztam-vontam kifelé. Mint egy sós zsákot, összerogyva engedtem le a cimborája mellé a raktárfal tövébe.  
Hangoskodásomra kinézett az egyik raktáros, aki értesítette a mentőket. A mentősök kiérkezéséig vigyáztam a két pórul járt sofőrre és próbáltam őket mély lélegzésre ösztönözni.

Szerencsére mindketten felgyógyultak. Néhány hónap múlva el is felejtették a majdhogynem tragédiával végződő sorscsapást. Nekem azonban sosem mondtak köszönetet. Persze én sem említettem meg nekik, hogy messzire eldobtam a kis villanymotort, amivel az UAZ kilométeróráját tekertették.   

Eltelt jónéhány év szerencsésen, életmentés vonatkozásban teljesen eseménytelenül.
Egy hajnalban viszont a szokásosnál később tértem haza a munkából (akkoriban éjszaka taxiztam), és a csodálatos napsütéstől elvarázsolva elhatároztam, hogy nem fekszem le aludni, hanem kihasználom az alkalmat és elindulok horgászni. Gondoltam: aludni tudok majd eleget, ha nyugdíjas leszek.
Felkeltettem idős apámat – aki nagyon szeretett utasként autózni – és elindultunk egy 50 km-re lévő horgásztóra.
Az út elején semmi sem utalt arra, hogy álmos lennék. Taxis módra, simán és rutinosan vezettem. Aztán az 51-es út első sivár és egyenes szakaszán minden előjel nélkül elaludtam a volánnál.  Nem tudom, hány másodpercig tarthatott a vakon vezetés, de egy idő után szép lassan kezdett a taxim balra letérni az útról. Ezt csak abból a helyzetből gondolom, hogy amikor a hangos kamionlégkürtre felriadtam, szép egyenletesen sodródtunk balra már az úttest szemközti sávjában. A kamionos mögöttünk jött és hatalmas hajókürtjével megelőzte útelhagyásos balesetünket, és talán az életünket is megmentette. Tiszteletteljes köszönet a soha nem látott, lelkiismeretes kamionsofőr kollégának utólag is!
Újjászületésünk után a következő lehetőségnél félreálltam egy horgászbolt parkolójába és aludtam egyet. Apám nem szólt semmit, csak bólogatott minden szavamra, mint később Bonnie kutyám tette. Az öreg persze akkor sem hangoskodott, amikor már majdnem lehajtottunk az útról. Neki mindegy volt, csak guruljon alatta az az autó. Halálát követően nem véletlen éreztem úgy, mintha Bonnie-ba költözött volna szellemének egy jelentős darabja.

2012. táján rádöbbentem: gyáván megfutamodtak fiatal éveim. Úgy véltem, ezután már a nyugodt, eseménymentes időszak következik. De egyáltalán nem így történt…
A 100-as úton haladtunk kedves Földimmel Bicske magasságában – irányban a Vértes hegység déli végében lévő Csókakő felé –, amikor a szembejövő forgalom monoton sűrűjéből kivágódott egy sötétkék gépkocsi, ami néhány pillanaton belül ismét visszaszédült, és majdnem felöklelte az előtte haladót. Mindezt persze 150 méterről látni nem olyan egyszerű, mint ahogyan leírom. Ezt az egész, hihetetlen szlalomozást Földim észre sem vette, csak az én sokat látott ex taxis figyelmem memorizálta.
Tizedmásodpercek alatt automata üzemre kapcsolt az agyam, és beszkennelte a kár- és életmentő megoldásokat. Azonnal felfedeztem, hogy a főút mellett húzódik egy szervizútszerű párhuzamos úttest, amit csupán egy lankás árok választ el a főúttól. A haladási sebességet erőteljesen csökkentve tisztán látszott, hogy az úttesteket elválasztó szelíd árok 80 méteren belül facsoporttal lesz benőve, tehát a frontális ütközés elhárítására nagyjából még 60-70 méteres „szabaduló” sáv állt rendelkezésünkre.
Az újabb vizuális mozaikdózis azt erősítette meg, hogy a sötétkék személygépkocsi ismét kitört, és a mi sávunkban közeledik érzékelhetően nagy tempóban. Ekkor döntött a harminc év taxis háttértárral támogatott személyi számítógép úgy, hogy ugratni kell az Opel Astra kombit.
Ahogy ugrottunk egyet (az időben is), pár másodpercig csak ültünk az autóban a szomszédos útfelületen és néztük egymást. Földim megkérdezte:
– Ez mi volt?
– Szembe jött velünk egy autó nem láttad? – kérdeztem vissza.
– Nézzük meg, mennyivel úsztuk meg! – válaszolta Földim, és még mindig hitetlenkedő arccal kezdett kikászálódni az autóból.
– Az első lökhárítót felütötte az árokpart és a kipufogó pótborítása vált le. – közöltem körbejárva az Astrát.
– Egy másik összetört kocsi meg ott van szemben a parkoló felőli árokban. – mutatott az út túlsó felére Földim.
– Az jött velünk szemben. – ismertem fel a sötétkék Fordot.
A parkoló ekkor már teli volt a félreállt autókkal, és jónéhányan hevesen „okították” a három fiatal, fekete férfit, akik éppen kibújtak az oldalra dűlt Fordból.
Átballagtunk az úton, vigyázva, nehogy újabb balesetet szenvedjünk. A láthatóan zavart, droggyanús sofőr nem kért tőlünk elnézést, csupán azt halandzsálta tört magyarsággal, hogy elvesztette az uralmát az autó felett és össze-vissza csapódott, mígnem besodródott az útszéli parkolóba és beleborult az árokba.
Kijött a bicskei rendőr, felvett minden adatot és tanúvallomást. Alkoholszondát fújatott, a drogteszt viszont elmaradt. A biztosító a rendőri intézkedés és a számos szemtanú nyilatkozata ellenére (szokás szerint) igyekezett kibújni a szerződésben vállalt felelőségbiztosítási kötelezettsége alól. Közel fél évig tartott a hercehurca, mire kifizették az Astra javíttatását.
A történetnek viszont nem is ez a legszomorúbb eleme, hanem az, amikor elmeséltem a lányomnak az esetet, benne egyedül az ragadt meg, hogy a baleset okozóit – még mindig felfokozott idegállapotomban – drogos négereknek neveztem. Olyat meg sem említett az akkoriban színésznek készülő, toleráns nagylányom:
– Ó milyen jó apa, hogy életben maradtatok! Nagy szerencse, hogy volt taxisként rengeteg tapasztalatod van, és nem haltatok meg frontális ütközésben butára tört autóban.
Csakis annyit szűrt le az egészből, amennyit a píszí érzékenyítés diktált. A többi részlet nem igazán érdekelte, mehetett mind a levesbe.
A balesetet követően Földim elnevezte a masszív Opel Astrát „bokorugrónak” és időnként elrévedve gondolt vissza határozott, tűpontos akciómra, amelynek akár a felelőtlen fiatalok is az életüket köszönhetik. Talán ekkor tudatosult benne, hogy nem adom egykönnyen a bőrömet, és őrá is felettébb vigyázok.

2023-ban sikerült visszavonulnunk (Földim már 6. éve nyugdíjas volt), megszabadultunk a cégműködés mindennapi terhétől és áldásától. Azt reméltük, hogy ezután kis kockázatot vállalva, szép lassan, nyugodtam, csak időnként közlekedünk. Városba való költözésünk alatt viszont még gyakran kellett ingáznunk a régi és új lakóhelyünk között. Egyik ilyen alkalommal egy fehér autó váratlanul kezdett átsodródni a szembejövő sávba az országúton. Mintha valamit keresett volna a kesztyűtartóban, vagy a kormány alatt. Megfelelően lehúzódtam, ahogy csak lehetett, de a fickó az utolsó pillanatban, mielőtt elhaladt volna mellettünk, valószínűleg feleszmélt, mire ijedtében felénk rántotta a kormányt. Néhány tized másodpercem volt a reagálásra. Legalább akkorát fordítottam az autó kormányán, mint ahogy azt veszélyezetben megengedhettem volna korábbi, alacsony súlypontú autóimnál. Az Opel Mokka X városi terepjáró viszont egész másként viselkedik 90-es tempóval egy ilyen manővernél. Tulajdonképp nem is a „terepjárósága” miatt cseréltük le a régi Astrát, hanem ahogy Földim öccse is ráérzett:
– Nektek már egy kis crossover lenne jó, abba legalább kényelmesen be tudtok szállni.
Úgy is lett. Beszámították a bennünket jól kiszolgált öreg Astrát, és megvettük a Mókit, ahogy azonnal elneveztük.
Céges tevékenységünk idején viszont nem igen használtuk a Mókit, mivel a kisteherautóval elintéztük még a vásárlást is. Így aztán nem volt kellő tapasztalatom a magas fekvésű modell jávorszarvas tesztjét* illetően.
*Azt utánozza le a teszt, hogy az országúti sebességgel haladó autó elé kilép egy jávorszarvas, amire a vezető először fékez, majd az összes pedált elengedi, és csak a kormány forgatásával kikerüli a jávorszarvast, majd az esetleg szembejövő autó elől kitérve visszatér a saját sávjába. Az egész manőverre összesen ötven méteres úthosszt határoztak meg, ami lehet, hogy elsőre soknak tűnik, de országúti tempónál nagyon nem az.

Tulajdonképpen érdemes lenne minden sofőrnek kipróbálnia, de ennek híján csak képzeljük el: a kormány hirtelen jobbra rántásától először balra lendül az autó tömege, majd egy hirtelen balra rántás következik, jobbra átcsapó tömeggel, majd kisvártatva ismét jobbra rántás balra lendülés, és utána még egyszer az ellenkező irányba. Igazából az eddigi, közel öt évtizedes tesztelés alatt egyetlen autó volt, amelyik mindezt 85 km/órával képes volt bójadöntés nélkül végrehajtani. Valójában már az is jónak számít, ha valaki 70 km/órával hibamentesen végig flikk-flakkozik a bójafolyosón - rájuk mondják, hogy teljesítették a próbát.

Gyakorlati szakoktatóként mit is mondjak? Nos, már az első vonaglás is határozottan meglepett (kis híján berezeltem). Aki emlékszik még a Wartburg limuzin stabilitására, annak nem kell bemutatnom a „hajóhinta” érzést. A balra csapódásnál viszont már úgy véltem, hogy teljesen körbe csavarodunk, vagy keresztben átcsúszunk a bal oldalra, esetleg még fel is dőlhetünk. Úgy járt a kezem (szerencsére reggel bekentem a nyakam, vállam és a karom a kedvenc Luna gélemmel), mint egy cséphadaró. A legnagyobb veszély mégis az volt, hogy sebesen érkezett szemből egy személyautó, és pilanatokig úgy tűnt, épp elé fogunk pördülni. Egyszerre aztán, mintha valami csodatündér ránk irányította volna a varázspálcáját, működésbe lépett az ESP, vagy beavatkozott a sors, de a lényeg az, hogy mielőtt odaérkezett volna a szembejövő, mi már újra a saját sávunkban haladtunk, és még néhány apróbb imbolygást leszámítva meglepetésszerűen stabilizálódtunk.
Szóba sem jöhetett, hogy nyugodt voltam. Ez a komplikált flikk-flakk veszélyesebb volt, mint a 100-as úton történt eset, pedig itt senki sem törte össze magát. De… de olyan vörös lett a fejem, hogy már az maga is megért volna egy jogosítvány bevonást közúti veszélyeztetésért. A tornamutatványról, a kiszolgáltatottság érzésről és a halálfélelemről nem is beszélve.

Földim nem emlékszik szinte semmire, nem látta a ránk húzó autós ábrázatát (én természetesen egész mással voltam elfoglalva), és máig azt állítja, hogy nem is igen félt.
– Gondoltam, hogy megoldod a helyzetet.
– Mert…?
– Mert máskor is hibátlanul megoldottad.

Hát igen, de milyen áron? Legalább két hónapig zabos voltam, ha eszembe jutott a legutóbbi, mondhatni cserbenhagyásos dolog. Úgy tartottam kordában magam, hogy azt ismételgettem: „Az élet attól szép, hogy bármi megtörténhet. És attól csúf, hogy meg is történik.”
Nem sokat használ tudom, de minden eshetőségre felkészülve beszereltem a Mókiba egy menetkamerát, legalább tudjam bizonyítani, hogy nem vagyok sügér, és amit átélek, az valóban meg is történik, nem pedig „meggörbült az idő, és minél inkább visszafelé megyünk, az idő annál közelebb kerül a semmihez”.

volt egy lányom Katalin
most viszont már nem is int
nem is beszél énvelem
nem érdekli életem

kértem dolgozzon nekem
ne legyen reménytelen
végső rostán kibukó
csepűrágást tanuló

sajnos megvezetett lett
folyton ellenemre tett
anyja álmát élte csak
bigott céllal nap mint nap

volt egy lányom Katalin
most viszont már nem is int
nem is beszél énvelem
nem érdekli életem

átvéve a csúf szokást
egyre-másra kunyerált
patronálást követelt
csak a pénzről csivitelt

végül ő sértődött meg
segítséget sose tett
vádlón bírálta apját
lesajnálva munkáját

volt egy lányom Katalin
most viszont már nem is int
nem is beszél énvelem
nem érdekli életem

dolgoztam míg utazott
tengerparton mulatott
bejárta Európát
elégetett pár millát

megértem a nyugger kort
ennyi jót dobott a sors
nincs már nékem gyermekem
nem vág léket lelkemen

volt egy lányom Katalin
most viszont már nem is int
nem is beszél énvelem
nem érdekli életem

Pitymallik immáron, fel-felvonyít egy kutya,
megkontrázza rögvest pár kakastorkú duda.
Másnapos a futár, a lyukon azért kilát,
meg sem áll kocsija, már nyomkodja a dudát.

Kertbenéző Kámea tekintete laza,
ahányszor felnit padkáz, felvisít a duda.
Suzukis Szilvió az ételhordó király,
pöpec a verdája, a dallamkürtje sirály.

Zetoros Zílió ma korán rakna trágyát,
négy strófában cifrázza a dudatirádát.
Nyílik a kertkapu, kereket old egy disznó,
az utcai elfogás látványos fiaskó.

A postás kétszer dudál, hiába van csengő,
néhol persze nincs rá két-háromezer pengő.
A színesfém átvevő hangszórója régi,
beszéde nyekereg, a duda viszont spéci.

E percben csavart haza Mahorka Márió,
a szülői ház előtt harsan a dudaszó.
Matat a dzsipjében, agyáig ér az ujja,
a rendszáma kongói, adózása nulla.

Dudál egy motoros: szia uram, a pizza!
Mi biztos nem rendeltünk, milyen címre hozta?
Egyezik a házszám... az utca szintén Hátsó,
csak épp nem ez a falu, hanem Rácszentlászló.

Asszonyokra utazik Tollas Ticiána,
a dudája búgó és teli a bukszája.
Átvesz hagyatékot, kacsatollat és libát -
intéssel jelezhetsz, vagy lóbáljad a cihát!

Váltogatják egymást a mérőleolvasók,
nyers dudaszót követve kattintgatnak fotót.
Szinte céltalan kolbászol Family Frost Frodó,
ám dudája dallama dobhártyákat szabó.

Satut nyom egy mazsola, dudál mint a kretén,
a Takarító Tirát keresgéli szegény.
Nem tudom, hol lakik, én jött-ment migráns vagyok,
szálljon ki, ha kérdez és nyögjön egy jó napot!

Dudál a rendőr is, ha véletlenül látni,
sokat portyázik máshol, jól fizet a hákni.
Gondoljunk csak bele, hogy milyen lenne Buda,
ha folyton-folyvást szólna egész nap a duda?

Nálunk viszont tutkeráj, nincsen dudatabu,
így dudaszóra mulat egész nap a falu.

Félálmomban egész voltam –
embermagas tükröt hordtam,
benne láttam másik felem –
köztünk feszült a félelem.

Míg sötétbe fúltan figyelt
szemem – lassan képedre lelt.
Elmosódó, pasztell fotó
vágyképzete – megnyugtató.

Veled talán eggyé válnék,
igaz lehetne a szándék,
valósággá érne vágyam,
teljes lennék e világban.


2007-12-12

kerülget egy érzés
torz árnyékként követ
zavarnám világgá
úgy dobnék rá követ

mikor visszanézek
kushad mint a kutya
lábnyomom nyaldossa
pillantása gyufa

félek hogy tévedek
ám érzem a lényét
forgatja szemeit
szikráztatja mérgét

kabátom zsebében
pár fémpénzt találok
izzadó marékkal
szeme közé vágok

mindenütt a sötét
csak két izzó parázs
rohan a távolba
halkul a csaholás

2006-10-11

Medvegúzék nyugdíjba vonulásuk óta folyamatosan dolgoztak a földszintes házba költözésen. Mumóka ugyanis már nehezen mászta meg a garázsszintről induló harmincegy lépcsőfokot a tetőtérbe. Medvegúz ugyan legtöbbször még ruganyosan császkált a lakkozott grádicsokon, ám elég volt egy reggeli, köszvényes talpgyulladás vagy térdduzzanat, és szertefoszlott minden fiatalos ambíciója. Ilyenkor ugyanúgy csak óvatosan topogva közlekedett, akár a felesége.
A költözés előkészítését nagymértékben hátráltatta azonban, hogy a megvásárolt, városi ingatlan nem rendelkezett melléképülettel, sem pincével, így a nagy házból – ahol korábban a vállalkozásukat üzemeltették – nem tudták áthordani az évek alatt felhalmozott több autónyi hasznos felszerelést és haszontalan, de igazán ragaszkodó csetreszt.
Mivel a fűtött garázsból nem akarták száműzni kedvenc autójukat, mint ahogy az számos helyen szokás, rákényszerültek az épület melletti méretes, fedett kocsibeálló beépítésére.

Mumóka régebben gyakorlatot szerzett a famunkákban, hiszen egy időben bútortervező, illetve bútorgyártó tevékenységet folytatott, így instrukciókkal tudta ellátni a fejlett műszaki érzékű, de inkább a vasas szakmában jártas Medvegúzt. Hogy segítséget hívjanak, az szóba sem került. Örültek, hogy a faanyagszállítókon kívül nem láttak senki idegent a portán, akivel naphosszat vitatkozhattak volna a tervük megvalósításán.
A munka az előre elképzeltnél jóval több időt vett igénybe. Nyár lévén a régi és új háznál is naponta kellett kertészkedni, hetente többször a fűnyírással is szükség volt bajlódni. Mumóka ráadásul teljesen új felfogással átvarázsolta a lebutított városi virágoskertet, és belekezdett egy praktikus konyhakert kialakításába. Ehhez persze a hátsókertben évek óta gyökeret vert tarackokat és a szívósan újranövő indás aprószulákokat ki kellett irtani. Medvegúznak pedig a négy szilvafát kellett legallyaznia és átalakítania oszlopokká, amelyekhez a szépen fejlődő málnabokrokat pányvázták ki. Mumóka megítélésében ezek a szilvafajták sajnos nem voltak megfelelőek evésre vagy lekvárnak. A régi tulajdonos – aki viszont pálinkát főzött belőle – kifejezetten istenítette. Mindenesetre a szilvafalombok számottevő területet leárnyékoltak a konyhakertnek leginkább megfelelő területrészben, és mivel Medvegúz és Mumóka egyáltalán nem voltak pálinkabarátok, a fáknak menniük kellett.

A levágott gallyak egy részét Medvegúz összekötötte és behordta a ház melletti fedett kocsibeállóba. Gondolta, jó lesz majd télen a vegyes kazánban eltüzelni, hogy spóroljon a gázzal.
Egyik este azonban erre az ötletére nagyon ráfizetett: Már éppen indultak volna hazafelé, amikor gondos gazda módjára visszafordult – ki akarta húzni a kerti szivattyú elektromos dugóját a ház mögötti aknában –, amikor a kocsibeállóban ütemesen lépdelve elakadt a bokája egy kinyúló gallyban…
– Ki tette keresztbe ezt az ágat? – hüledezett estében, miközben az idő rendkívül lelassult körülötte.
Szinte képkockánként látta magát, ahogy oldalra fordul, hogy védje a fejét a térkőre csapódástól. Így aztán igen keményen az oldalára esett. Támaszkodó csuklója, medencéje és válla napokig fájdalmasan sajgott, ennek ellenére örülni tudott, hogy a hatalmas esést követően nem törött össze semmije.
Mumókának sem mentek igazán jól a dolgai: a precízen elültetett növényeket, kitúrta a vakond, vagy az igénytelenebb fajták is érthetetlen módon kiszáradtak, hiába voltak naponta bőven öntözve.

A mindennapos korai munkakezdésüket gátolta, hogy Mumókának rendszeresen ebédet kellett főznie, és azt a régi háznál tudták elfogyasztani, ennélfogva csak ebéd után indultak el általában. Ezt a késést gyakran megfejelték még a városi üzletekben tett bevásárlásokkal is. Így néha csak késő délután fogtak munkához, és addig tudták folytatni, amíg a meghökkentően nagy tömegű szúnyograjok nem csípték őket véresre. Ekkor már kezdték érezni, hogy vannak bizonyos körülmények, amik nem igazán segítőkészek az új tulajdonban…
Medvegúz kiegyenlítő tartályt cserélt a cirkón és elkezdte egy ajánlott adalékkal kitisztítani a fűtésrendszert. A fűtés intenzitása azonban (különös módon) még gyengébb lett, mint előtte – mintha nem tett volna semmit –, sőt a radiátorok alja alig melegedett.
– Mi lesz itt télen, ha már júniusban is gondok vannak? – tette fel magának a kérdést Medvegúz.
A fűtés szerelésekor szintén észrevette, hogy a dolgok valahogy ebben a házban nem működnek megfelelően. Mintha valamiféle negatív erő passziózna velük. Amikor meghúzott egy csövet, vagy megnyitott egy elzárót, rendszerint elindult egy rozsdaszínű kispatak, amit csak egy alátett edénnyel tudott hamarjában felfogni. Mikorra viszont megérkeztek a rendelt pótalkatrészek megszűnt minden szivárgás. A padlófűtés nyomásszabályzó szelepét már csak egyféle kíváncsiságból pöccintette meg (hogy mi lesz a reakció), de meg is bánta. A kiömlő vízáramot nem tudta sehogy sem megszüntetni, addig folyt a víz a felváltva kiöntött vödrökbe, amíg a nyomás le nem esett nullára. A kapkodó vödrözés ellenére természetesen elég csúnyán elázott a gardrób, ahová az osztó-gyűjtő rendszer be lett építve.

A számos hátráltató visszásságot követően mégis eldöntötték, hogy a karácsonyt már a városi házban fogják tölteni. Ehhez azonban hiába hordták át folyamatosan személyautóval a cuccaikat, még egy nagy költöztető kocsira is szükségük volt. Bútorozva vették a házat, ám idővel kiderült, hogy néhány bútordarab nem megfelelő. Azokat le kellett cserélni a megszokott régiekkel, azonkívül Mumóka ragaszkodott a saját tervezésű, cseresznyefa ebédlőkomódjához, valamint a színben passzoló ebédlőasztalhoz és a megszokott, kényelmes ülést biztosító, kárpitozott székekhez.
A szállító kiválasztása nem volt egyszerű feladat, mivel az általuk ismert vállalkozás felszívódott. A cég weboldala ugyan még fellelhető volt, de az e-mailekre már nem válaszolt senki, és a telefonszám sem nem volt kapcsolható. Megpróbáltak egy új szállítót keresni, aki a két nyugdíjast nem húzza le. Volt, aki csaliként többféle kedvezményt ígért, de ezzel együtt mégis ő volt a legdrágább, volt aki – szomszéd falubeli vállalkozásként – furamód a fővárosból számolta a kiállást. Szóval trükköztek, hiénáskodtak, füllentettek a szakemberek, ahogy már csak szokás nálunk.

Végül egy rendesnek titulált cégnél érdeklődtek, akik 6 órán belül ígérték a válaszadást, amiből sajnos 48 óra lett, plusz közbejött a hétvége. Így viszont már csak a következő héten, szerdára tudták a munkát besuszterolni a szállító szakemberek. Medvegúz és Mumóka kénytelen volt elfogadni a karácsony előtt három nappal beütemezett költöztetési időpontot, hiszen tartani kellett a szavukat: "ez a karácsony már a városban ér bennünket."

A kiváló kondícióban lévő szakemberek féltő segítőjeként, Medvegúz és Mumóka úgy elfáradt estére, mintha ők végezték volna a feladat oroszlánrészét. A nagy kavarodásban csak ültek egymás mellett a lepedőkkel letakart díványon és fennhangon pihegtek.
– Van három napunk rendet rakni, elpakolni legalább a nappaliban, és felállítani a karácsonyfát, mire a gyerekek megérkeznek. – jelentette ki erőtlenül, minden meggyőződés nélkül Mumóka.
– Megoldjuk. – felelte biztatóan Medvegúz. Mindent sikerült eddig megtennünk, amit elterveztünk.

Remek volt a pénteki ebéd. Visszafogottan, de azért sikerült ünnepi díszbe öltöztetni a lakást, csillogott az impozáns, töves fenyőfa. Igazán varázslatos volt a gyerekekkel a szenteste. Hajnalban feküdtek le, így csak tíz óra tájékán ébredtek.
– Az elektromos nagykapu mellesleg fél méternyire nyitva van. – közölte Mumóka, miközben Medvegúz a fürdőszobába igyekezett.
– És ezt csak most mondod? – hökkent meg Medvegúz.
– Én is egy perce vettem észre. – felelte a homlokát ráncolva Mumóka. Ez az átok negatív erőtér nem hagy bennünket békén, karácsony napján sem.
– Megnézem azonnal mi történt. – reflektált szinte automatikusan Medvegúz.
Medvegúz felöltözött, és a mosdó helyett azonnal a kazánházba indult szerszámokért és a kézi vezérlés kulcsáért.
Megpróbálta becsukni a kaput, de a kapumotor nem reagált a távirányítóra. Kézi vezérlésre állította a mechanikát, és becsukta a kaput. Levette a motor burkolatát és ellenőrizte a biztosítékokat. Minden rendben talált, a visszajelző ledek égtek, áram volt mindenütt.
– Mi a nyavalya lehet vele? – morfondírozott Medvegúz. – Talán megint a negatív erőtér? Itt minden olyan nehéz, mintha a tömegvonzás a duplája lenne.
Levette a fontos csatlakozókat (csokikat), és megfújta WD40-nel.
– Hátha a vízpára csinál valamiféle kontakthibát. – motyogott magában Medvegúz.
Amikor visszarakta a csokikat elindult magától a kapu és kinyílt. Rányomott a távirányítóval de csak kattant egyet a relé és semmi mozdulás.
– Megpróbálom még egyszer, elindul-e újra ha leveszem a csokikat, és visszadugom. – jelentette ki határozottan.
Megtörtént ismét ugyanaz a művelet, de előtte még a fogaslécet és a fogaskereket is megzsírozta. Amikor azonban az utolsó csokit dugta vissza a helyére, sercent egy nagyot az áram. Valahogy rossz helyre került a csoki.
– Basszus, ennek a csokinak ki van vágva a vége, így simán arrébb dugtam be egy sorral! – döbbent rá Medvegúz.
Elindult a házba, mert elment az áram, nem világított egy led sem az elektronikán. Arra következtetett, lenyomta a biztosítékot a rövidzárlat.
A garázsátjárójában szembe találta magát Mumókával.
– Nincsen áram a konyhában, leállt a sütő és a főzőlap, nincsen világítás sem! – közölte sírásra hajló hangon Mumó.
– Tudom, én voltam, mindjárt visszanyomom a biztosítékot és rendben lesz. – nyugtatta Medvegúz barátságos arcot vágva.
– Fő a leves... remélem, valóban ennyi a baj. – válaszolta rossz előérzettel Mumóka.
Medvegúz kinyitotta a biztosítéktábla fedelét és tényleg le volt nyomva egy biztosíték. Felkattintotta, ám nem történt érzékelhető változás. A világítás nem működött, a főzőlap és a sütő sem kapcsolt be.
Medvegúz kinyitotta a villanyóra biztosíték lelakatolt kis ablakát, de mindkét biztosíték fel volt kapcsolva. Bement a házba és előadta a tapasztaltakat Mumókának.
– Az óránál nem nyomta le a biztosítékokat, tehát az oszlopon lehet valami gáz. Csak azt nem értem, miért van itt két biztosíték az óránál? Három fázis van, tehát három biztosítéknak kellene lenni.
– Hívjuk fel az ELMÜ-t, mert itt maradunk karácsony napján áram nélkül! – indítványozta Mumóka.
– Oké, hívjuk őket. – egyezett bele Medvegúz.
Az ügyfélszolgálatos hölgyike megígérte, ahogy lesz szabad szerelőjük, megnézik a hibát. Azt persze azonnal hozzáfűzte:
– Ugye hallották a tarifát? Ha nem saját hibánk, akkor 9800 Ft-ot számlázunk.
Ahogy telt az idő és a várakozás percei vontatottan csordogáltak, Medvegúzt nem hagyta nyugton a nagyjából egy órája tett kijelentése: három fázisnál, három biztosítéknak kell lenni az óra alatt.
– Megnézem még egyszer. – határozta el magát.
Kinyitotta kis ablakot, és lehajolva bekuksolt újra az óraszekrénybe. Nem akart hinni a saját szemének.
– Ez itt három biztosíték, és a jobb szélső le van csapva. – ripakodott magára. – Egy órája miért nem láttam, hiszen ugyanígy néztem be a kis ablakocskán? Netán az a ganéj, negatív erőtér munkálkodik már megint?

Medvegúz felnyomta a harmadik biztosítékot, és amint benyitott a nappaliba, már látta is az eredményt. Működött a főzőlap és volt világítás a konyhában.
– Telefonáljunk az ELMÜ-s hölgyikének, hogy ne jöjjenek ki. – szólt Mumókának. Ha sikerül  lemondanunk a hibabejelentést, valószínűleg nem kell kifizetnünk a potya kiállást.
Miután Medvegúz letette a telefont, rátévedt a szeme a sütőre.
– Te Mumó, miért nem világít az óra a sütőn? – kérdezte.
– Nem tudom, az nem jött vissza. – felelte az asszony.
– És reggel mit tettél vele, hogy villogott? – Azt mondtad csak leokéztad és passz.
– Kicsit kifutott a leves, de letörölgettem mindenütt. – válaszolta némi bűntudattal Mumó.
– Szétszedem, és megnézem belülről is. – nem hagyom, hogy szórakozzon velünk ez a negatív micsoda karácsony napján.

Medvegúz leszedett minden lemezborítást a sütő hátulsó részén. Nyomát sem látta az esetleges belső nedvesedésnek, becsorgásnak. Azt viszont észrevette, hogy a vezetékcsatlakozók hiányzó szigetelései az elektromos sütőben hagynak némi aggodalomra okot. Semmi műanyaghüvely, a fém saruk csak úgy csupaszon rá vannak nyomkodva az érintkezőkre.
– Ha most nem egyenesen teszem rá a fedelet, agyoncsaphat az áram, mivel ez a berendezés direktre van kötve, ki sem lehet húzni a dugóját. – dünnyögte Mumóka felé fordulva.
Medvegúz otthagyta a sütőt levett hátlappal, és elment szigszalagért. Be volt kapcsolva az elszívó, ami jótékonyan keringette a levegőt. Medvegúz ennek ellenére intenzíven érezte az étvágygerjesztő húsleves illatot.
– Mindjárt eszünk, aztán pedig pihi-szuszi van.– resetelte az idegeit.
Ahogy visszatért a szigszalaggal, meglepetten vette észre, hogy a sütő kijelzője összevissza villog, mindenféle ákombákom jelent meg rajta.
– Mumóka, ez a kütyü helyre fog jönni, pedig már azt terveztem, hogy kidobom. Nem tudnál hozni egy hajszárítót? – kérte meg párját. A szárítás jót tesz a panelnek. A villódzás azért kezdődött ugyanis, mert az elszívó légárama elpárologtatta a nedvességet.

Medvegúz visszaszerelte a sütőt, gondolta most már hátradőlhet. Kivett egy narancslét a hűtőből és nagyot kortyolva bambult ki a kertbe.
– Mumó odanézz, kinyílt magától a kapu! – ezt nem hiszem el. Mi történik itt?
Medvegúz kiment a teraszra és megnyomta a kapunyitó gombot. Most simán bezáródott a tolókapu.
– Na, ez is jó lett. – mutatott egy V jelet Mumókának.
A férfin borzongás futott végig:
– Ez a mocsok negatív erőtér sem bír velünk. Megoldunk mindent, ha beleszakadunk is.
Visszament a konyhába és elgondolkodva újra kortyolt a narancsléből. Mumóka csípős hangjára tért vissza a mozizásból.
– Megint nyitva van a kapu! – reklamálta Mumó. – Én már ezt nem viselem el, teljesen kikészültem.
Medvegúz kattintott egyet a távirányítóval, most már a nappaliból, és bezárta a kaput. Ez ismétlődött szinte kétpercenként. A kaput valami negatív erőtér kinyitotta, Medvegúz pedig dacból és idegből bezárta. Már éppen indult volna a kis baltáért, hogy kezelésbe veszi az elektronikát, amikor néhai apósa szavajárása elért a tudatáig: "a Google mindent tud". Leült a laptopjához és kapkodva rákeresett a neten: „a kapu magától kinyílik”.
– Nem tán találtál valamit? – kérdezte reménykedve Mumóka az időjárás állomás külső jeladóját piszkáló, nem egészen őszinte mosolyú Medvegúztól.
– Megvan végre ez is. –  pacsizott feszülten Medvegúz. – Ez a kis sunyi „negatív erőtér” nyitogatta a kaput, amikor küldte a jeleket az állomásnak.

Tizenöt évvel később*

Szakmári és a fia:

Hortobágyinét a bírósági procedúrát követően kitartóan gyalázta és zaklatta – névtelen levelekkel bombázta – a néhai szomszéd, Szakmári. Az asszony nehezen bevállalt feljelentése után végül tetten érték a spicliként is közreműködő, dörzsölt taxishiénát.

Szakmári lebukását követően kiderült, hogy ő szervezte a lakótelepi térfigyelők törvénytelen akcióját Béla otthonában. A két rendőr felelősségre vonása után viszont durván összekaptak Hortobágyinéval, így fajult a spion részéről bűncselekmény-sorozattá a bosszúállás. Az iskola előtt ő és a fia rongálták meg több alkalommal, és öntötték le kromofággal az asszony autóját.
Kiderült az is, hogy a hamisan tanúzó rendőrzászlósnő Szakmári szeretője volt. Hortobágyi a kutyájának épp far-hátat vásárolt a rendőrséggel szemközti piacon, amikor megpillantotta őket, ahogy ebédelés közben, a csarnokban lévő kifőzde asztalánál nyalták-falták egymást.

Szakmárit utolérte a karma, csúnya balesetet okozott 4-es úton. Fuvarja végeztével száguldott vissza taxijával a reptérre, ám szokása szerint aznap is káfos volt, így rosszul mérte fel a távolságot, és előzés közben felöklelte egy szembejövő autó utánfutóját. A karambol következtében súlyosan megsérült a lába, maradandó fogyatékosságot szenvedett.
Szakmári butára drogozott fiát lecsukták kábítószer terjesztésért. A fogyasztást azonban később sem tudta abbahagyni. Olyan eset is előfordult, hogy kihajtott a kapun a mopedjével és nekiment az úttesten szabályosan haladó autó oldalának. Darabokra törte a kismotort, ám alig hogy feltápászkodott, magából kikelve ordította:
– Be vagy tépve te beszaurusz állat, nem csipázod, hogy jövök?
A kis Szakmári a jól jövedelmező drogfutárság híján egyre olcsóbb szereket használt. Korai halálát a bika nevű drog okozta.

Labanc Lajos őrmester és Varró Tamás törzsőrmester:

Labanc Lajost, a kopasz rendőrt áthelyezték a fővárosból. Új szolgálati helyén viszont rövidesen fülön csípték a külföldiek sorozatos zsebre bírságolása és az autópálya parkolókban „itt a piros, piros-hol a pirost” játszók támogatása miatt. Börtönbüntetése letöltését követően prostituáltakat futtatott Németországban. Ügyes striciként öt évig élt nagy lábon, végül azonban külföldön is lebukott és kiutasították.
2020-ban idehaza újból vétett a törvény ellen, embercsempészeten érték tetten. Jelenleg börtönbüntetését tölti.

Varró Tamás a bírósági végzés után még kilenc hónapot dolgozott a rendőrségnél. Leszerelését követően visszavonult falujába, ahol állattenyésztéssel foglakozik.

Az ügyészség kirendelt bírósági képviselője, Zsoldos Bettina:

Az ügyésznő – a taxis támogatására kirendelt védelem képviselője – lelkére vette e a bíróságon elszenvedett, szerinte méltatlan blamázst. Emellett a vád képviselőjeként – érthetetlen okból – egyedül ő vette komolyan az elítélt rendőrök védekezését. Ennek megfelelően minden hivatali lehetőségével és eszközével betartott Hortobágyinak. Ő intézte el, hogy elkéssen másodfokra a súlyosbításért előterjesztett fellebbezés. Szintén az ő közbenjárására nem került vissza az ügy aktája a kerületi bíróságra. Mindemellett azonban még egy alattomos – saját köreiben viszont jól bejáratott – csapdát is felállított:
Felkutatott két beszervezett személyt Hortobágyi ismeretségi körében és érzékenyen motiválva, rámozdította őket a taxisra. A két informátor a másodfokú bírósági döntést követően rástartolt Bélára és megpróbálták a szájába adni, hogy ő támadta meg a rendőröket. Béla furcsállotta a két  – szinte a semmiből előtűnt – régi ismerős hirtelen jött érdeklődését a sorsa iránt, de azért a jól előkészített, ügyesen bedrótozott találkahelyeken elmondta nekik szép sorjában – elejétől végéig a valós történetet.
A hálózati emberek egyike ugyanaz a taxis volt, akitől Béla uzsorakamatra kölcsönt kapott. A másik pedig egykori barátnője, akivel akkor már huszonöt éve békésen szakítottak.

Zsoldos Bettina nem volt elégedett hivatali előrejutásával. Mivel a hivatalos eljárásokat öncélúan befolyásoló szokásai rögzültek, felettesei egyre inkább elhatárolódtak tőle. Két évvel Béla ügyének elévülése után egy sztárügyvéddel akasztott tengelyt, mivel sajátos meggyőződésének útjában álló bizonyítékokat próbált eltüntetni. 
Zsoldos Bettinát végül fegyelmi büntetést kiszabó, jogerős határozattal elbocsátották állásából. Az önhatalmú jogásznő – talán nem is véletlenül – ugyanazon az alföldi településen szerzett jegyzői állást, ahová Varró Tamás, egykori rendőrtörzsőrmester állattenyésztőként visszavonult.

Hortobágyiné és Lina:

Fejlesztőpedagógusként Hortobágyiné nem is sejtette, hogy szociológia szakon majd fontos lehet a matematika, így elintézte, hogy Linát felmentsék matekból diszkalkulia miatt a gimnázium utolsó két évében. Alaptalanul lelkendezett Béla, amikor húsz évesen sikerült lányának felvételiznie az egyetemre. Örömében hiába árasztotta el ajándékokkal, és hiába vette meg a kért, spéci laptopot, Lina félévkor minden értesítés nélkül otthagyta az egyetemet – mivel a statisztika nem feküdt neki –, és munkába állt. Apja felajánlotta, hogy ez esetben legalább dolgozzon náluk, ám Lina következetesen elutasította az ajánlatát. Csakis az anyja újabb, habókos álma foglalkoztatta: bekerülni a Színművészeti Egyetemre. Béla sejtette, hogy nem lesz belőle siker, mivel az ő génjei az előadóművészet gyakorlását nem támogatják. Ő ugyanis annyira lámpalázas, hogy saját versét sem képes profi módon interpretálni, ha idegenek figyelik, sőt még azt sem szereti, ha munkavégzés közben szemmel tartják. 
Lina ennek ellenére próbára tette magát a színész felvételin. Sajnos sikertelenül, az utolsó rostán kiesett.

Lina mindenképp az anyja elképzelését akarta megvalósítani, így iránymutaásnak vélte, amit az újabb színészrostán kérdeztek tőle: miért nem próbál inkább a vágó pályán érvényesülni?
No, erre rögvest be is indult a vágó-fanatizmus. Korábban már elvégzett egy OKJ-s tanfolyamot, aminek az égvilágon semmi hasznát sem vette, hiába viselte az „utómunka koordinátor” tetszetős nevet. Rebesgették ugyan, hogy ez a képesítés segíthet vágóvá fejlődni, de mégsem vált használható érdemmé, sőt még munkalehetőséget sem biztosított. Ennek ellenére mégis azt ajánlották a szaktekintélyek a könnyen befolyásolható, tájékozatlan tévelygőnek, hogy végezzen el egy OKJ-s, vágó szakmai képzést, ami újabb fél millióba került volna. Ez váltotta ki a nézeteltérést az apjával, amikor hazafelé menet Lina a befizetést követelte. Hozzáfűzte, hogy emellett még egy pesti lakást is illene már venni neki, mivel anno anyukájának is simán megvette a Feri papa.
A régi történet citálásából persze csupán azt felejtette ki, hogy akkoriban szanálta az önkormányzat a nagyszülői házat, és azt a pénzt fektette be két panelbe Feri papa. Egyet vett magának, egyet pedig a lányának. Mire is költhette volna, hiszen magas nyugdíja mellett kötő kisiparosként tevékenykedett, így bőven megvolt mindene. Az idősebb lánya már rég férjhez ment, a feleségét pedig sajnos akkoriban vitte el a bőrrák. Hortobágyiné a régi ház árából tulajdonképpen az anyja részét kapta meg, ezzel próbálta valamelyest enyhíteni apja a mélységes bánatát.

Béla határozottan kijelentette lányának, hogy nem találja értelmét újabb OKJ-s képzésnek, mivel úgy majd azért nem sikerül elhelyezkednie, mert az egyetemi végzettségűek kiszorítják. Tisztában van-e azzal, hogy az ő teljes önállóságra törekvő személyiségéhez illik-e egyáltalán a vágó hivatás, és van-e szükség frissen végzett vágókra?
Felvetette ismét lányának, hogy tanuljon textiles vagy informatikai szakmát és dolgozzon a webáruházban, ám Lina már meg sem hallotta az utolsó szavakat. A szemeretelepi átjáró előtti piros lámpánál kipattant az autóból és átszalad a vasúton. Néhány száz méterre voltak ugyanis az anyjával közös öröklakáshoz, amit még Béla támogatásával sikerült megszerezni.

Hortobágyi Béla és Napsugár

Napsugár és Béla összeházasodtak. Eladták a fővárosi lakásukat és az agglomerációban vásároltak a vállalkozásukhoz is tökéletesen passzoló félkész házat, amit számottevő, sajátkezű munkával fejeztek be. A webáruházuk azóta is sikeresen üzemel. Az idő viszont nem kíméli őket sem, így az idén nyugdíjba készülnek. Napsugár már megérdemelten unokázni és kertészkedni szeretne, Béla pedig – ezermesterként – barkácsolással akar több időt tölteni, illetve az utóbbi években visszafogott, irodalmi késztetését kívánja szárnyára engedni. Három éve nem voltak szabadságon, a pandémia miatt alig mozdultak ki otthonukból, így visszavonásukat követően egy igazán emlékezetes utazást terveznek.
Hortobágyi minden igyekezete ellenére a lánya már négy éve nem tartja velük a kapcsolatot. Lina még a vírus legkeményebb időszakában sem érdeklődött hogylétük felől. 

Frissítés – igazán érdekes dolgokat produkál az élet:

Lina – a harmincadik évén túl – jelenleg újra egyetemere jár, most bölcsésznek készül. Hortobágyiék textiles vállalkozását pedig egy ismert színésznő vette meg, aki saját maga működteti.

Az epilógus közzétételi időpontja: 2022. 06. 17.

* Az epilógus megírásához szükséges, hiányzó információkat néhány esetben írói fantáziával sikerült pótolni.

Béla otthonába gyakorta állítottak be váratlanul az ingatlanosok által felvezetett érdeklődő csapatok. A taxis délelőttönként már rossz előérzettel feküdt le, mivel jó néhányszor felriasztották álmából. Hiába volt azonban a nagy jövés-menés, diskurálás és tanakodás semmi komoly vételi ajánlat nem érkezett.

2010-ben viszont, az első meleg napsütéses, márciusi napon e-mailt kapott egy olyan érdeklődőtől, akiben Béla egyből komoly aspiránst vélt felfedezni. Ez a vevőjelölt a saját hirdetésén keresztül kereste meg. Igen megfontolt volt, nem beszélt mellé, célratörően fogalmazott és igazi úriemberként viselkedett. Hortobágyi ennek megfelelően kiemelt tisztelettel kezelte és minden kérdésére készséggel válaszolt. Gyorsan meg is állapodtak a ház megtekintésének időpontjáról.
Az érdeklődő úrnak és a nejének tetszett az ingatlan. Rögvest az is kiderült, hogy maguk is árulnak a kerületben egy öröklakást, ami épp megfelelne a taxis volt feleségének. Már csak az árakat kellett egyensúlyba hozniuk.
Hortobágyiék engedtek a ház irányárból két milliót, így a vevőjelölt is hasonlóan járt el. Elfogadva Béla javaslatát, 17 millióra leengedte a 65 m²-es, négyéves téglalakás árát. Béla exének viszont a bírósági egyezség alapján nem járt ennyi pénz a vételárból.
Ismét törni kellett a fejét a taxisnak, hogy miként lehetne nyélbe ütni az üzletet, nehogy elveszítsék a három éve várt kedvező lehetőséget.
A volt asszonynak egy vasa sem maradt már az örökségéből, hiába tette pár éve külön számlára. Azt, ahogy mondta, "rég elkávézták és elfagyizták a gyerekkel".
– Hát ez van, ezt kell elfogadni, bármilyen gyanús is. – füstölgött magában Béla. – Mindenesetre ki kell találni valamit, mert érezte közel a lehetőség, hogy megszüntesse a három éve tartó kényszerű együttélését elvált feleségével.
Leült az íróasztalához, ahol három éve a monitor előtt elaludt, de most szélsebesen pörögtek a gondolatai.
– Honnan lehetne leakasztani két milliót? – Ennyi kellene még ugyanis ahhoz, hogy a volt asszonynak és a gyereknek is meglegyen a szép új lakása.
Alig egy perc alatt döntött: ki fogja fizetni előre exének a gyerektartást, teljesen addig az időpontig, amíg a lánya el nem végzi az egyetemet, úgy rendben lesz a csere és az eladás is.

Volt nejével aláírták a közösen megszövegezett gyerektartási díj szerződését és értesítették a vevőjelölteket, hogy létrejött a megoldás, indulhat a cserével vegyes vételi procedúra.
Minden rendben zajlott le, a vevők Bélának foglalóként átadták azt az összeget, amivel tartozott az APEH-nek, így három hét várakozás után tehermentesítették a házat.
Május elsején költöztek szét. Alig tudtak összepakolni, az új tulaj már hozta is a cuccait, tehát igazi forró váltás volt.
Béla nem vitt el sok mindent, jórészt csak a ruháit és szerszámait pakolta be a nagy Mondeo kombiba. A kutyáját és a kutyaházat külön szállította el. Még sokáig emlékezett a Labrador kérdő tekintetére, miután berakta hátra a kalyibát, a barátságos ebet pedig beültette a padlóra az első ülés elé.
– Mire készülsz gazdám, jól meggondoltál mindent? – mintha ezt a kérdést olvasta volna ki kutyája, Boni szeméből.

A sorházi lakásban Napvirág ebéddel várta őket. Boni is kapott egy komoly adagot, hogy kedvező benyomást szerezzen az új környezetben. Csóválta is lendületesen a farkát, amikor a tányérja és háza is bekerült a korábban elkészített, fedett kennelbe. Úgy tervezték, hogy a kutyus kennellakó lesz, hogy az udvart megóvják, de végül nem szokta meg, ezért csak éjszaka járt be aludni, teljesen önállóan.

Béla majd két évig még kínlódott a taxizással, ám egészségi állapota folyamatosan romlott. 2011 novemberében, amikor már a kocsija ajtaját sem tudta bal kezével kinyitni, kórházba került. Két hónapig gyúrták, gyömöszölték nyújtották, és elektromos hullámokkal kezelték, míg végre visszaállt a keringése, letapadt hátizmai fellazultak és merev vállízületei újra működni kezdtek.
Éjszakás taxisként azonban továbbra sem volt biztosított a pihenése, ugyanis párja, Napsugár odahaza végezte nem éppen csendes tevékenységét. A hálószoba melletti félszobákban volt a textilraktár, illetve az anyagdaraboló műhely.
Ahogy lejárt a kocsija forgalmija, már nem vizsgáztatta le taxinak. Ezzel Hortobágyi Béla emberöltőnyi, folyamatos személyszállító praxisa visszavonhatatlanul megszűnt. Elbúcsúzott a berögzült, éjszakás taxis megszokásaitól, gondolatban elköszönt a világváros éjjeli nyüzsgésétől, virtuálisan még integetett is a megszokott utasoknak, adieu-t mondott az ismert színészeknek, zenész sztároknak és a bohém celebeknek.

Kimondottan lehangolt volt, mivel fiatal életének regénybe illő, különös történetekkel zsúfolt szakasza ezzel lezárult és elindult az ismeretlenbe. Ennek ellenére mégis nagy megkönnyebbüléssel lépett át a vállalkozási tevékenység megbecsültebb, elfogadottabb és életviteli, egészségi kockázatoknak kevésbé kitett, nappalos formájába. Céltudatos elhatározással és színes tervekkel betársult Napsugár mellé textilezni. Bőven ötven felett, fiatalos lendülettel, komoly reményekkel újrabootolták az életüket és startup vállalkozásként létrehozták textiles webáruházukat.

(Folytatás következik)

Béla hosszas telefonálgatás és adatlap töltögetés után négy hét múltán elérte, hogy az adószámláján a valós számok lettek feltüntetve. Fellélegzett, mivel jobban nem gyűlölt  életében semmi mást, mint a kusza számsorok, számoszlopok saját szemszögéből értelmetlen és meddő vizsgálatát. Valahogy úgy volt vele, mit Csubakka nevű taxis ismerőse, aki egyértelműen bevallotta: amikor az öreg kollégáktól hallott arról, hogy időnként érdemes benézni a kocsi motorterébe, egy eltökélt pillanatában megtette. Ám alig egy perces hiábavaló leskelődés után vissza is pattintotta a motorháztetőt. Egy csendes sóhaj kíséretében csak ennyi jutott eszébe:
– Ugyan mit is keresgélek én itt, amikor nem ismerek fel egyetlen szerkezetet sem. Amire talán rájönnék, az meg mind  le van burkolva.

Hortobágyit bántotta, hogy a XVIII. és XIX. Kerületi Bíróságtól nem érkezett már régóta semmiféle válasz és vészesen közeledett az elévülési határidő, így megkereste az eljáró bírónőt. Levelében kérte, hogy sürgősen tárgyalják tovább az ügyet és tegyenek pontot a történet végére.
A bírónő hamarosan válaszolt és közölte, hogy az ügyészség nem küldte vissza a peranyagot (lényegében elkobozták a teljes dokumentációt), így nincsen módja a megkezdett büntetőügyet lefolytatni. Ezzel azonmód rövidre is zárta Béla minden jogorvoslattal kapcsolatos, optimista elképzelését.

A taxisnak újra csalódnia kellett a magyar igazságszolgáltatásba vetett hitében, hiszen a Legfelsőbb Bíróságon beígértek így semmiképp sem teljesülhettek. Magyarán újra átverték a fellengzős, árnyalt beszédű jogászok a rovott múltú rendőrökkel kötött paktum érdekében. Elhatározta, hogy még mielőtt a rendőrök az elévülés miatt kibújhatnának a teljes felelősségre vonás alól, ismét megkeresi a Helsinki Bizottságot, hogy támogatást kérjen az ügyészség önkénye ellen.

A Helsinki Bizottság szakembere rövid időn belül válaszolt és részletesen kifejtette elképzelését az ügy felülvizsgálatának és az anyagi kártérítés benyújtásának javasolt menetében. Ennek érdekében elkérte Bélától az összes, keletkezett iratot, ügyészi értesítést és bírósági végzést. Miután a taxis ezeket maradéktalanul átküldte, hosszú szünet következett.
Béla az öt éves évforduló közeledtével ismét megkereste a Helsinki Bizottságot, érdeklődött hogy miként halad az ügye. Ezúttal gyorsabban jött a válasz, de így is túllépte az elévülési határidőt.
A HB képviselője bevezetésként arra hivatkozott, hogy hamarabb kellett volna felvenni velük a kapcsolatot, mivel így legnagyobb igyekezetük ellenére is kifutottunk az időből. A levél hátralévő részében pedig diplomatikusan, igazán megnyerő irodalmi nyelven sajnálkozását fejezte ki és pszichológusi értekezésnek is beillő lózungokban tudatta, hogy mennyire megértők és együtt érzők, de sajnos a bonyolult körülmények és a „csillagok kedvezőtlen állása miatt” most tőlük csupán ennyire tellett. Végezetül tett egy eleve bukásra ítélt javaslatot arra, hogy Béla kérje meg a BRFK-t, hogy az elszenvedett sérelmei miatt méltányosságból adjanak kártérítést.
– Én könyörögjek épp nekik, a jogvesztő határidő után, amikor öt éven keresztül mindent követ megmozgattak, hogy alkalmazottjaik kibújjanak a felelősségre vonás és a kártérítés megfizetése alól? Én könyörögjek, hogy hazug ügyvédjeik és rafkós ügyészeik elégedetten hátradőlve mosolyogjanak? – csattant fel Hortobágyi.
Béla azt fontolgatta, hogy hasonló stílusban válaszol a regénybe illő, megnyerő nyelvezetet használó, ám mégiscsak vérbeli jogásznak arról, hogy már három éve is megpróbálhattak volna segíteni, ha igazán akarnak. Nem tették meg azonban akkor sem. Nem nyújtottak támogatást a bírósági tárgyalási ciklusban, pedig ő rászorultként, igen nagy tisztelettel kérte. 
Szerette volna megírni időközben kialakult véleményét arról is, hogy HB csak azokban az ügyekben működik hatékonyan közre, amelyek megítélése politikailag fontos, tehát jellemzően az ellenzéki kirakatügyekben vállal segítő szerepet. Az viszont, hogy mi történik egy átlag taxissal, hogy miként megy tönkre az élete egy korrupciógyanús rendőrségi akció folytán, az már nem tartozik szorosan a HB érzékeny látókörébe. A hitegetéssel megszerzett teljes dokumentumcsomag viszont valószínűleg kapóra jött nekik a magyar igazságszolgáltatás és a rendfenntartás szövevényes összeborulásának részletes tanulmányozása céljából.
Hortobágyi végül mégsem írt vissza. Úgy vélte, eltelt idegfeszítő, öt hosszú év, ideje elengedni ezt a nyomasztó lelki sérüléssekkel fenyegető vonalat, és elkezdeni egy sikerrel kecsegtető másikat a párja, Napvirág oldalán.

(Folytatás következik)