Dércsipkét lehelt kertemre a hajnal -
szikrázó diadém fáim homlokán -
menyasszonytáncot rop velük a szellő,
átbuknak a kinn hagyott létra fokán.
Naspolyám orcája fagycsípte barna,
ághegyen hintázva kacsingat le rám,
levele otthagyta már mind a hűtlen,
társai szottyadnak a kamra polcán.
Meleg szobámból elrévedve nézem,
a krizantém bokra még sziromban áll -
didereg virága, akár a lelkem,
ködkönnyel siratja: elszökött a nyár.
2008-11-06
Életfolyómból múltvizet merítek,
kétmaréknyi tükrében nézem életem...
Hozzám hajolsz,
benne meglátom szemed,
simítanám arcod,
nyújtom kezem...
ujjaim közt a víz kicsorog,
nyitott tenyeremen lepereg,
nem marad más: néhány csepp,
homokcsillám, emlék-kristály,
múltamból ez maradt,
elfolyt mind egy perc alatt,
sója szárad bőrőmön és mar...
Hozzám hajolsz,
látom szemed,
simítanám arcod,
nyújtom kezem...
s Te megfogod, a bánat-sót lecsókolod,
életfolyóm tükrén könnyem vet habot.
Budapest, 2007. 10. 07.
tegnap szomorú voltam vesztett | tegnap szerettük egymást egész
a Fradi álmos is lettem nem aludtam | délelőtt aztán elkísértél a bankba
egész délelőtt csak arra vágytam mikor | cigarettát vettél és beültünk valahova
gyújthatnék rá megszomjaztam éhes is | pizzát ettünk sört ittál beszélgettünk
voltam állandóan csak panaszkodtam | észre sem vettük és ránk esteledett
vettünk néhány sörit egy üzletben | vásároltunk aztán hazavittelek én
hazavittél utána jól be is rúgtam | is hazajöttem és mosolyogtam
semmire nem emlékszem de | pedig semmi különös nem
írogattunk még a gépen | történt csak egész nap
ott aludtam el | boldog voltam
Veled | Veled
2007-02-16
Tűz
szikra pattan
rőt láng lobban
lobog, lobog
egyre jobban
sárga szemmel
vörös hajjal
ezer ördög
ezer foggal
falja mind
a száraz ágat
szürke füsttel
táncot járat
Víz
csepp, csepp
cseppre csepp
langyos eső
csepereg
ezüst színű
cérnaszálon
gyémántgyöngye
lepereg
összegurul
összeborul
apró tócsává
idomul
túlcsordul a
a járdaszélen
föld beissza
szomjas kéjjel
2007-04-08
(A képillusztráció a Copilot AI közreműködésével készült.)
Vártalak...
talán örök időktől fogva
Téged vártalak -
és hazudtalak magamnak
számtalanszor...
vándoroltam vélt utakon,
botlottam rögbe, kőbe,
betévedtem vad erdőkbe,
tüske szaggatta lábam,
nyugalmat nem találtam -
csak hazudtalak magamnak
számtalanszor.
Kerestelek...
talán az idők kezdete óta
Téged kerestelek -
és hazudtalak magamnak
számtalanszor...
hánykolódtam lét-tutajon,
könnyesők áztatták arcom,
vívtam kegyetlen harcom,
tépázták lelkem jégszelek,
nem tudtam hova megyek -
csak hazudtalak magamnak
számtalanszor.
Szeretlek...
tudom, örök időktől fogva
Téged szerettelek -
bár hazudtalak magamnak
számtalanszor...
most igazzá lett a szó,
a múlt már távolba tűnő,
kisimul kezemben az idő,
kiegyenesednek az utak,
szemem a jövőben kutat -
bár hazudtalak magamnak
számtalanszor...
most végre megtaláltalak.
2007. 06. 12.
Ma szépen süt a Nap odakinn,
ezerszínű lombot simogat sugara,
hálója közepén napozik egy pók,
fonalán megcsillan a reggel harmata.
Ma szinte felhőtlen az ég odafenn,
selymén csak néhány felhőcsipke úszik,
kristályként ragyogó végtelenén
költözni készülő fecske cikázik.
Ma lágyan lengedez könnyű szellő,
édes gyümölcsillatokat kerget,
kis bogárka zizeg egy levélen,
szárítva szárnyán harmatcseppet.
Ma kiültem kicsit a teraszra,
sok gondolat bennem össze-vissza járt,
lelkem fájó sebét bekötözte és
szelíden átölelt az indián nyár.
2009. 09. 18.
Jeleket róni szűz papírra,
vászonra álmodni színeket,
rideg kőbe lelket lehelni,
holt fából bontani életet.
Szeretni vésővel, ecsettel,
kínnal szülni meg gyermeket,
rábízni édes mostohára -
az alkotó csak ennyit tehet.
2009. 09. 15.
Ott délen egymásnak dőlve
szerelemről álmodnak a házak,
lábuknál a canalino
régi szép meséket locsog,
Júliákról, kik Rómeókra várnak,
s Casanovákról kikért
szépasszonyok szíve dobog.
Ott délen a sós tengeri szél
vakolatot mállaszt,
pergő levelein méláz az idő,
borostyán nap mézgája csorog
a házak vén falára,
s kopott köveken
koppan a cipő.
Ott délen délidőben
mindig sziesztáznak,
zárt zsaluk mögött a város
békésen szuszog,
és egymásnak dőlve
álmodnak a házak
lagúnák ölelő karjai között.
Éjfélre jár,
mégis fullaszt a hőség.
A hold csorba csészealj,
lapít felhővonulat mögött.
A tűz cigarettaparázsnyi -
anyakőzetbe omló hamu.
Fojtogat a csend…
Ötöljünk ki valamit az istenért!
De már elkoptak a szavak -
lassú eutanázia.
Minden olyan hamis -
kert, ház, terasz,
családi grillparti,
esti borozgatás -
gyémántnak álcázott
csiszolatlan zöld kő.
Csak a csend igazi…
csak a csend,
a csend.
(A Földim által már említett 10 szavas versenybe én ezt kevertem ki a megadott szavakból/köré :) )
Mogorván ballag a matuzsálem idő,
unottan lendít az év kerekén -
újra karácsony van, s a táncoló
gyertyaláng a szeretetről mesél.
A csillagszikrákban felizzanak
még a régi szép emlékek –
zengő Mennyből az angyal,
s boldog gyermekölelések.
A bilincs még szorít, ám
a hajdani jóslat tévedett,
új híd épült a romok helyén,
s már itt vagyok veled.
Ez most új karácsony,
szemünkben csillog a remény,
egy újabb apró kavics tenyeremben,
a legszebb kincseim közé.
átestem az idő résén
