Völgy mélyéből ködös éjszakán,
vén hegy hágóján felkapaszkodtam.
Kihajoltam az Égbolt sötét ablakán,
a sűrű, kék éjszakába beleszagoltam.
A testes Hold szürke hátát
körbe-körbe tisztára sikáltam.
Az Éj kifújta az utolsó párát,
ne töröljem le, arra
Lettem
Vagyok
Adtam
Kapok
Szeret
Nagyon
Elmegy
Hagyom
Vagyunk
Voltunk
Leszünk ( ? )
Elmúló éveid
múzeum csarnoka,
sorakozik benne
számtalan tétova
gondolat s mestermód
megcsiszolt kőszobor.
Hetvenkét év-emlék
nem lehet búskomor.
Simítanád őket,
ám kezed didereg,
az ifjúkor elszállt,
a derék megremeg.
Bá
Egymás mellett fekszünk a réten,
köröttünk tűzpiros pipacstenger,
fölöttünk azúrkék ég.
Bárányfelhő sehol.
A tűző nap lemenni készülő sugarai
lágyan cirógatják csupasz testünket.
Szinte sistereg a bőröm a forróságtól,
nemcsak a napfény miatt.
Fejem
Ahogy az erdőt járom én,
karcsú kis zöld szál hajlik felém,
s egy fehér bóbita jelzi már,
hogy kibújt a félénk hóvirág.
Megtört a tél, temeti a hunyor,
langyos a szél, aranyvessző bokor
sárgállik körben a töltés tövén,
a kikelet átdereng a hideg
Lelkemre fonja karéját
örökös szálak szövedéke.
Ágak rejtekében virág
bújik szívemnek közepébe.
Kövön fénylik a nap mélán,
alkony árnyéka még nem ér.
Surran az óhajtás némán,
megtelik vele a vér.
A kút csöndben csöppen,
ajkamra lágy vizet dajkál.
A go
Gyökere bennem, mégis új,
s változó meglepetés.
Kint fúj szél,
és idebent napsütés.
Nem tudhatom,
hány alakban jön még
felém mindig más felfedezés.
Eső koppan, és zeng az ég,
a föld dübörög. Itt a gondviselés
fűben-fában megterem.
Kíséri ritkás l
Félő kézszorítások melegét
manapság már egyre ritkábban,
talán csupán csak kivételes
alkalmakkor kínálja fel
egy-egy eltévedt, kézfogó kéz;
afféle meggyökeresedett szokás,
de egyáltalán nem segíteni vágyó szándék,
melyben ideiglenes körülmények
közt
A megbuktatott életek
ördög-mosolyával még
egyre vissza-visszajárnak
az itthagyottakat újból
megkísérteni; kijátszák
életvesztő tartot-kártyáikat is,
ha azon múlik kihez is
pártolhat istenigazán
a kisstílű vakszerencse.
Egyre inkább sóvá
Eltávolodnak, elszakadnak
tőlünk a dolgok, barátok,
emlékek, s tárgyak,
csupán a növekvő veszteség
az egyedüli fontos.
Nem szükséges már mozdulatlan,
elérhetetlennek tűnő
örökkévalóságokba kapaszkodni,
ha nincs kivel megoszthatná
az ember belső lelk
Csavargós mellékutakon,
köhögős sikátorokon,
pincefalakon át szimatolni,
akár elkóborolt ebek,
szándék s megvalósulás közt
alázat s akarat
immár egyre áthidalhatatlanabb.
Az eszmélet sarkvidéki csápjai
még a mindennapok
bizonytalanná lett
ismeretlenségébe kapa
…és mégis,
ha egyszer elhagysz,
valami bennem
úgy omlik össze,
mint pincében a csend,
lassan,
visszhangtalanul,
végérvényesen.
Megtanítottad,
hogy a test nem bűn,
egy őszinte nyelv az,
melyen hazudni nehéz.
Ha nem beszélsz rajta,
némább lesz a vilá
Mint egy meglódított biliárdgolyó
az uttesten át utcáról-utcára
átvetődik a város egésznapos
szent zűrzavara;
nejlonszatyrokkal cipekedő
asszonyok csivitelő
nagymamás zűrvazara,
csellengő kóbor kutyák
szózat-vonítása,
mely felhasogatja a pállott,
do
Áramló mozaikok vágják
hanyatt magukat,
miközben a tetetett,
tunya közöny
s a képmutató tékozlás
egyre csak pihen;
ki tudhatja, hogy vajon
falakból épült-e a valódibb
fogság, melyet az emberre
rámért ilyen-olyan csélcsap ármány,
csel
Mert mindannyian
kihasználták érveiket;
öntudatlan vitorláztak
sokáig az élet zajló vizeiben,
mikor sajgó,
kétértelmű kételyeket
fordították szándékosan ellenük.
Zavaros szemekben
gyanakvó kételkedés vert tanyát.
Aki nem alkuszik,
nem is adhatta a sz
Kibukfencezett már régóta
a gyarló ember kúsza
álmok kegy-kosarából;
sziszegő látomásokon át,
ahogyan falban lüktető hajszálerek.
Mert – önmagának is ritkán vallaná be –,
jó volna felülemelkedni
végre a köznapias,
gyarló logikán, az elhagyott,
kopárság-szagú
Kis ébrenlétben körbenéztek
immár mennyet
s börtönt egyaránt
elviselt ördögök s szentek;
a lélek már - már minden esetben -,
elszálhat, akár még egérútakon
is a megváltással kacérkodó halálba.
Itt mintha mostan önmagát
bontaná már minden épülés
s föld
Gazdátlan, kitartott,
tompa zakatolás a fejben,
mintha bekeríthetetlen
birodalmakat volna kénytelen
bejárni járatlan utakon
az átlagember.
Az elvitorlázott gyermekkori
táj sem maradhatott
már az övé,
mert az emlékek megalvadó,
hívogató lápvilága
vára
Hiszek a szív erejének,
egy fiú-lány szerelmének.
Hiszek a kimondott szóban,
hiszek az érzéki csókban.
Hiszek a fűnek, s a fának,
és a szebbnél szebb virágnak.
Nem hazudnak, nem beszélnek
nyílnak mint a költemények.
Hiszek a nap erejében,
boldogságban, neve
Egyre már az iszapos,
homályos közegben
posványosan tocsogva,
a bizonytalanul csúszkáló
falak váratlan az
ember fejére nőhetnek,
s be is szippantanak;
alaktalanná lett ígéretek,
örvénylő labirintus-spirálok
kisstílű hálóiban, akár
az
