OLVASNIVALÓ IRODALOM

Gyermekkacagástól
túlterhelt a part,
mindenféle nyelven
visszhangzik:
Mama!

A tenger elvakít,
ám a szó felkavar,

bensőmből felsikolt
ezernyi néma jaj,
s mint felhők árnyéka
a szemközti hegyen,
egyre feketébbre
vált át közérzetem,

s kérdem: ez a jó

Szemünk összeér,

mint pókhálóhíd  

íve túlsó parttal,

tekintetünk halk,

filigrán gondolat;

szitakötő vagy pilleszárny

törékeny ennyire,

sóhajként lebeg,

ha megérinted,

lehullik hímpora,

s örökre bőrödbe

ivódik nyoma.

Fejére állt a világ...
Netán én fordultam talpra?
Kezdem megszokni a fásult
nyomort napról napra...
A sötétkék égtó fenekéről
drágakövek villannak,
a fekete facsontvázak meg
lenyúló gyökerek -
lombos törzsük, s a jövőm
biztosan odaát vannak...

Nincs semmim amit adhatok,
elfogyott már mindenem.
Ez a pár rongy, mi rajtam lóg,
csak ez van már énnekem.

Magányomban táncolok
tűz-virágos réteken,
szavak között elkopott
lelkemet keresem.

Hangom fakó, de dalolom
gyémánt őszi énekem
ha kéred,

Düledezik korunk tákolt alkotmánya,
préda lett az ország,
bankok tartománya.
Ünnepet takar az adósság,
megváltásban sem hisz senki,
a politika éppen saját képét festi.

Egész Európa szegény,
ám az elit úgy dorbézol, mint rég.
Karácsonyra azt ké

Langy ősz után a tél is félkarú,
fagyába önzőn, már sosem szorít.
Szeretni kéne! – ám a háború
tekintetekben ünnepet borít.
Apránként kihűl életünk heve,
apad a mélyből lüktető forrás,
lándzsánk hegyét elrágja a reve,
végszóra hajt fejet néhány

Talán mégis szeretsz,
szeretsz, mégis Isten,
mindennapi kenyeremet
megadtad ma is,
elnézted éhes vétkeimet,
hidegben meleggel
bélelted be lelkem,
így mehettem
üveghegyre,
majd azon is túlra,
kijutva kusza
ingoványból.

És lásd, bárhol jártam,
meg

Rács – mely eddig sokat nem takart, most teret nyer,
hámló rozsdarétege új festésért perel.
Sarka, p