SZÉPIRODALOM

Meghalt egy élet bennem.
Csend szorítja szívem -
a halál hideg talpa
az élet rügyfakadását
lefagyasztotta…

Ne szólj … ne szólj semmit
Csak éld át azt a valamit
ami mégis él – a titkot
hogy nincs halál…
nincs halál…

(2017)

Üres poharak alatt sorsolnak felettem,

mint kiszáradt antiloptetem,

a semmibe foszlok.

Fanyar szagú sötét csarnokok

hideg kamráinál,

a csend reményt sikál.

Bosszúra éhező kielégületlenség,

mely unos-untalan nyomomba lép,

szikkadó csontomba hatol,

i

A sziklák magányában konok szél zúg,

koptatja az érvényétvesztett jelent,

vas falakon kedves havasigyopár

szirma gyúl,

fájdalmat nyög a közöny kint,

 és idebent.

Fáradt lámpavasra kapaszkodó köd,

a vakság bilincsébe mart,

kisvirág ékesen szólít,

cs

Kacagnak rajtam
és ujjal mutogatnak:
Ni! Itt a bolond,
ki hisz még a szavaknak,
ki elhiszi, hogy
mindenki jó,
hogy számít még
a kimondott szó.
------------------------
A kimondott szó
számít-e még?
Hogy mindenki jó,
hiszed-e

megcsalom önmagammal
mindennap
életem Urát
én-bálványaim körül
tömjénfüst száll -
ki tudja, hová...

csak a csendben
döbben rá a szív,
hogy ez az út
merre visz -

mintha bálványaim
erősebbek lennének,
pedig csak
megkötözött valami
valahol

Elcsépelt közhely: minden mulandó,

tavasz, nyár, ősz, tél - mind csak egy sóhaj,

de a szép emlék az mindig örök,

nem tűnik el az olvadó hóval.

2024

Ülj a tenyerembe te libegő levél,

várhat az avar-sír egy percet még!

Mondd, milyen az őszidő, ha kopog a tél,

fájnak-e az emlékek, ha közel a vég?

A tavasz varázsa, mint selymes igézet

még mosolyt kelt-e sárgult lelkeden?

Mesélj a napsugárról, mi

Bűneim
szívemben megzörrennek,
mint lábam alatt a száraz falevelek...

Mivé lesz a lélek,
ha a szándék nem tiszta?
S a só ízét ki adja vissza...?
Mivel telik a szív, ha a száj széttép?
S ha a világosság is sötétség,
mit láthat benne az ember?
Csend va

Már két hete intenzíven gyűjtjük a közterületi faleveleket.
Dolgozik a lombszívó, lombseprű, telnek a méregdrága zöld zsákok.
Orromat becsapja a nosztalgia (esetleg kikészítette a Covid?):
egykoron sisteregve pattogó-füstölgő falevelek fanyar

Szürke, ködös homály terül szét a tájon
hideg bújik meg a halvány őszi rózsaszálon
esőcseppben üzen a pillanat:
nem nehéz a mozdulat
ha fölveszem pulóverem és a kabátom...

Szürke, ködös homály terül szét a tájon
valami elröppent a közeli láthatáron
d

Egy kettő egy kettő, sikong a leányka,

meglendül lábán a parányi topánka.

Léptével játszódik a levelek között,

csattan a pici talp a nagyobbak mögött.

Labda pattog árnyak alatt  el kell érni,

fut az apa, fut az anya, fut egy néni,

mindhiába lihe

Előttem lebegsz,
mint a lila nő a Chagall képen.
Úgy képzellek el ruhátlanul,
rózsák közt nappal és éjjel.
Csak úgy,
mint egy könnyed virág,
mint egy sóhaj,
mely a mellkasomba vág, 
mikor rád gondolok
akarva-akaratlanul. 
Csak vagyok,
s csak vagyok..

A Mennyország egy könnycseppjét látom.
Szép gyermekkorom mézízű szele,
s a tó felett lebegő Nap heve
még most is olyan, mint az álom.
Zúdul, és zuhog a Szinva,
barátom: költőm kőlapba írva.

Ám szobrában itt, az Isten lakik,              
a

Uram...
kérlek, segíts nekem Téged hívnom,
csöndes imákba belesírnom
vak szívem súlyos titkait.
Kérlek, töröld le nyomait,
mikor Előtted térdepel bánatom,
és szívemre ül a fájdalom:
...mert nem szerettelek eléggé
...s mert nem lett szemétté
bennem sz

Kell, aki válaszol
színtelen napokra,
és szótlanul átkarol,
ha jön az est vacogva…

Kell, aki simogatja szívem,
mikor a nap oly szürke,
s fölemel akkor is,
ha a lélek mélyre süllyedt…

Kell, aki csendem mellé társul,
ha már minden elhagyott,
s mikor az

Dércsipkét lehelt kertemre a hajnal -
szikrázó diadém fáim homlokán -
menyasszonytáncot rop velük a szellő,
átbuknak a kinn hagyott létra fokán.

Naspolyám orcája fagycsípte barna,
ághegyen hintázva kacsingat le rám,
levele otthagyta már mind a hű

Az est oly halkan szétterült,
Napunk távoli hegyek mögé ül;
Nézd, mily szelíden bújik,
S nem fáj, mikor búcsúzik...

Csoda minden pillanat,
Új színeket fest a gondolat;
Kézen fog szépsége a tájnak,
Szótlan békéje lelkünkbe árad...

Csillámot szór az

A teraszon ülve megcsillan arcomon a nap fénye. Szemem behunyom. Élvezem a sugarak meleg érintését s a szellő simogatását. Jó érzés… Hagyom, hogy elmerüljek ebben a végtelennek hitt csodában. Különös zenét játszik a szél, a fák susogása szíven simoga

...egyszer csak rám simult minden dobbanás
élő lett a csend, s benne a titok
néhány csukott ajtót újra kinyitott
s tavasz illata lengte be kertem alkonyatát...

...esett az eső - éltető cseppjei szívem áztatták
lemosott minden port és piszkot
s az a v