Csillag hull, s én nézem egyedül,
az ég szeme rám sem rebben,
mint koldus, ki kulccsal zörget,
úgy várok befelé a csendben.
Szívem fázó vándorod,
kiben az Isten is megpihen,
s az éj szelíd fekete bársonyán
múltam suhan halkan, hidegen.
Most ben
Mint part a víznek, úgy simulok hozzád,
nálad ring minden hallgatásom,
ha nézel, bennem csillag támad,
reszket az éj, mint egy ittas álom.
Szemedben város, sötét, szomjas utcák,
hol lábad csókolja a kő hidegét,
de karomban tested lenyugszik,
s értünk ál
(Ez a "hőskoszakunkban" Földimnek írt sutkám napokon belül felnőtté válik. Ebből az apropóból és Tokio-sensei közelgő 68. szülinapjának előzeteseként osztom meg veletek.)
Ötven éves lettél – szóljon a vivát,
megiszunk ma minden szeszmentes piát,
c
Úgy tűnik, visszatértem...
Lelkesen lopom az életet,
intelligens gépek
vesznek rólam jelet.
Fölöttem árbócrúdon
hintázik – láthatóan serény –
infúzióspalackból
cseperész a remény.
Egy orvos érdeklődik
jó érzés ideát?
bírná már erővel
Még úgy maradnék itt veled,
part alatt, hol ring az árnyék,
léptet egymásra simítva,
ütemre, ütemet vált'nék.
Ha friss fényekkel táncolok,
nem tudok kijózanodni,
megégetett a csillagod,
lelkem tőled szívverésnyi.
fakult név
fagyott arc
csak a fal
amin túl
valaki lélegez
*
foltos kezem
üres
mégis
szorít
egy hangot
nem mondtam ki
*
az ajtó nem kérdez
visszanéz
mint én
ha senki sincs
az vagyok
akit elfelejtettél
mielőtt találkoztunk
Furcsa álmom volt az éjjel,
nem fizetett senki vérrel,
eltűnt a földről a gyűlölet,
és kivirágzott a szeretet.
Utcán kristályfény pompázott,
sok torok békét kiáltott,
mindenkinek szívében öröm
és nem kapart tíz ujjal köröm.
Az ember nem lett farkassá,
nem v
Ó, nézd, hogy ring a víg derűbe vont
bokrok között a szöszös, csillag-álom!
Mint halk sóhaj, amit a csend lebont,
úgy lebben át az őszi pirkadáson.
Pihékből font kis égdarab talán,
vagy angyaloknak elhagyott ruhája,
fehéren lengve a rét udvarán
még a
Óh, jöjj, tavasz, szelíd szívű csoda,
te halk mezőn suttogó jóbarát!
Csókod nyomán harmatcseppek nőnek
s édes gyöngyökké érleled a fát.
A levegő lágy, ébredő sóhaj,
Napod nyakamban lógó színarany:
már éget, amint régi ölelés,
mely fáj, ám gyö
Mondd, látod-e, testvér, hogy morog
és csetlik-botlik ez a világ,
látod, hogy velünk együtt forog,
hogy megrág, kiköp, s szalad tovább?
Hogy a múlás gondolatától
születő napok megremegnek,
és mondd, tudod-e, hogy reménye
sem lehet az itt elveszett
Emlékeim, mint két tükör
egymással szemben a falon,
sok végtelen szobát látok,
s benne végtelen a plafon.
Beljebb jutva minden kisebb,
oly sokszor láthatom magam,
s az utolsóban eltűnök,
mint ifjúságom és nyaram.
Minden egyre kisebb benne,
beljeb
