Talán a fák is fájják a telet,
poshadó, korhadt, vén avar felett
hajlanak halkan haldokló hóra
elnéptelenedett utcák szegélyén
hátradőlve, ringatózva.
Az enyészet hasonló,
pecsétje álnok,
fehér égfoszlányok
pelyhet hintenek,
mégis látszik a szemét
Líra (111)
(Pécs, keleti városrész)
Tudod, ha már itt vagy, nézz szét:
a Mecsek patkója lángol.
Hajnalát terítve kérték
aranykincsüket a nyárból
gőz'lő, száradó virágok.
Az utak csak itt kezdődnek
s amerre, ha csorbán járok,
hazatalált röghöz köt le
egy új
Lomhán csurran nyáréj-patak,
csobbanása csendbe ragad.
Hullámhangod ringató dal,
így alszom el – altatóval.
Örvény húz le, mélye álom –
segít meddő éjszakákon,
mikor messzeséged mérem,
nyúlok feléd a sötétben.
Idő dörren, villan emlék,
Döglött nappal nyűgjét sötétben virrasztom,
tüzes tű az elmém, menekül az álmom.
Utcán sétáltat egy száznapos gondolat,
hullajtok fejemből disszonáns hangokat.
Szikkadó vágyak felszálló páraködén
végül, sóhajok illannak el könnyedén?
...
Szememb
Leszoktam a piáról,
leszoktam a bagóról.
Olvastam a szex is gáz –
abbahagytam az olvasást.
Néha tematikusan elgondolkodom:
mégis, hová folyik el a jövedelmem?
A lemondásnak, a visszafogásnak
valahol meg kellene mutatkozni…
Talán, ha le lehe
Tegnap lementem a sarki közértbe néhány
fehér nyulat venni, te meg jöttél velem szembe
az extra méretű tamponok csíkjai mentén, hogy
elcsacsogd az életed. Mondom, trillázz arrébb,
én már nem az vagyok, aki voltam, különben
is a sejtek hét év
Adagio
Őrülten vágtázó, acsargó,
hiéna napjaid sikátor-sűrűjében
nem hull rád áldás, csak hamu,
korom és felkavart homok.
Keselyűk kárognak füledbe,
tetőkön szórják szét fuldokló jajod.
Köpönyeged kifordítva öltöd,
újabb próba vár, kínzó megfelelés.
Sz
Kormot szór szemembe
a reszketeg alkony,
tétova lépteim
konganak a parton.
Emléktó üvegén -
mint vékony cukormázt -
a hirtelen jött fagy
jéghártyát cicomáz.
Gondolatban élek -
testem már hitetlen -,
megdermedt énemet
lábn
Kertek kontúrján borzol a fésűfogú szél,
tetőcserepeken puhán tapogat a fény.
Az utcai lámpa, mint óriási sáska,
guvadó szemével a virradatot várja.
Házfalak sarkain már vibrál a hajnal,
kerítésdrótokon billeg üggyel-bajjal,
furcsán álmélk
Borban úszik még a fahéj
szegfűszeggel vert csónakja,
odakinn a hűlt csillag-éj,
benn a mámor kéjillata.
Megpihen sok elnyűtt álom,
felhorgadó s elmúló vágy,
fekszem én is – nem is bánom,
hogy mellém dől az ifjúság.
Reggel hittel kelek
Lég ellen forgó a szélmalom,
kutyáját csóváló a farok:
öncélból ugat a hatalom,
ám közösből merít a marok.
Csakis saját hasznát szolgálva
csűri-csavarja az érveket,
fösvényen önt a morc molnárja
apró zsákodba egy keveset.
Földről is sep
Dérré dermedt a hajnali harmat,
Kóbor szellők avart kavarnak.
Kincsét az ősznek mind elorozzák:
Lopják a fák dús aranyát, bronzát.
Hallgat az erdő, talán örökre.
Rejtőzik némán nehéz ködökbe.
Zizzenő kórón halott virágok...
Kóbor szellők avart kavarnak.
Kincsét az ősznek mind elorozzák:
Lopják a fák dús aranyát, bronzát.
Hallgat az erdő, talán örökre.
Rejtőzik némán nehéz ködökbe.
Zizzenő kórón halott virágok...
Károg a holló, nagy h
lobban a lélek
lámpavilága
bódít a tavasz
akácvirága
felajzott íjként
nyújtom a hátam
roppantom ócska
csigolyám bátran
méregbe fúl sok
kiborult emlék
sírnak még értem
ingatag elmék
dereng a hajnal
csábító fénnyel
húzzál magadhoz
reme
Céltalan tengés-lengés,
közönnyel hullámzó,
hajótörött elmúlás.
Kagylóhangon duruzsolnak
mondataid elfúló foszlányai
az elhagyott aszfaltöbölben.
…
Mintha csak olvadt, híg csendbe merülnél,
hiányod úgy süllyed el az éjszakában.
Fröccsenő cseppjei
Hol van már az ifjúság?
A lila lángú orgonák.
Hol az illat áradat?
Mondd, hova lett?
Hol vannak az alkonyok?
A mindörökre sóhajok.
Nappal fényben elveszett.
Mondd, hova lett?
Ősz van most és hervadás.
Csak álmodtalak szép világ?
Zárd le csókkal a
hirtelen lett ősz –
tegnap még langymeleg fényben fürödtek a tarka fák,
bókoltak: tiéd még az ifjúság,
azt súgták: nem csak álmodtalak,
s nem sodor el többé semmilyen áradat.
hirtelen lett ősz –
most hűvös szél cserzi ajkamat,
a lombtalan ágakon búso
őszben úszó levél
horgonyként hull elém
időörvénybe ránt
hosszú estek érnek
ajkamra hűlt ének
tétovasága bánt
felhajtom gallérom
csörgetem fillérem
útravaló gyanánt
homályba indulok
kísértő alakok
vágnak elém haránt
illó eml
tétován fordulsz felém,
arcomra téved kezed -
derengő éned egén
pilledő pára lebeg,
madarak könnye szitál,
álmodó kérdés remeg -
hozzám feszülve riszál,
mellemen elszendereg.
szunnyadó vállad átölelem -
kábulatod elmúló tünet -
szemedben tágul a f
kábulatod elmúló tünet -
szemedben tágul a f
Tavasszal született
Bendegúz, a medve.
Lassan itt van a tél,
s enni nincsen kedve.
Olyan sovány szegény,
a szél majd elfújja,
a medverokonság
egész nap szapulja.
– Aludnod kell télen,
enned kell eleget,
a barlang mélyében
éhhalál fenyeget!
– Visznek
