Félálmomban egész voltam –
embermagas tükröt hordtam,
benne láttam másik felem –
köztünk feszült a félelem.
Míg sötétbe fúltan figyelt
szemem – lassan képedre lelt.
Elmosódó, pasztell fotó
vágyképzete – megnyugtató.
Veled talán eggyé váln
Líra (235)
kerülget egy érzés
torz árnyékként követ
zavarnám világgá
úgy dobnék rá követ
mikor visszanézek
kushad mint a kutya
lábnyomom nyaldossa
pillantása gyufa
félek hogy tévedek
ám érzem a lényét
forgatja szemeit
szikráztatja mérgét
kabá
Mondd, hol, merre vannak a csodák?
Lesz -e még valaha nyugodt a világ...
vagy letördelt ágú faként kell élnünk
s végül mindennel majd csak megbékélünk?
A legszebb dallamot, ha gitáron játszod
kisimulnak -e homlokodon a ráncok?
Hiszed
Vártalak...
talán örök időktől fogva
Téged vártalak -
és hazudtalak magamnak
számtalanszor...
vándoroltam vélt utakon,
botlottam rögbe, kőbe,
betévedtem vad erdőkbe,
tüske szaggatta lábam,
már hűvösek a nappalok
s fagyosak az éjszakák
az idő kérges keze
lövészárkokat ás
a front két szélén
mélyül már az árok
hideg szél süvít
magasak a sáncok
szítani kéne tán
az elhamvadt tüzet,
de parazsa sincs már
legyintesz – minek?
elf
Mint ahogy semmi sem jelezne jobban,
Fenn a Hold vérben fürdik, lángra lobban,
Úgy múlik rajtam is a gyenge, kósza fény,
S egy csepp az arcomon ajkaimhoz ér;
Tollamon keresztül születik a szó,
Lelkemből bugyog, szememből áradó,
És lám, sós víz m
Madárfüttyös kis falumban
istenadta vasárnap van.
Nem szól duda, nem jár futár,
csupán a harkály kalapál.
Rigócska a hírét cifrázza:
nyitott az utcai cukrászda!
Versenyt trillázik, fújja dalom:
pihen a flex, nem visít vason.
Nyurgul a g
Mert a költő arra való, hogy fájjon
a szerelem minden pillanata,
mit nem ölel, s nem harap lógó láncon
kutyahűséggel másért önmaga.
Ha mégis sikerül néki egy-egy csók,
rögtön karóhoz veri üstökét,
mint az öklendező részeg, ki bendzsót
pengetne, de in
(A kegyességhez)
Megint visszatértem a Bibliához.
Pedig nekem aztán nem mond semmit.
…Nagyapám, lassúdan, ölében fát hoz,
s nagyanyám liszttel hinti a tepsit.
Nézem a két öreg szokott mozgását,
a tűz ropog, a sparhelt felhevül.
Pufók kalácsba süpped
Cseresznyevirág-esőben állunk,
hajunkba szitál sok szirom, s a Nap.
A szűrt fényben összeér a vállunk,
fölöttünk méhek serege halad.
Illattá szelídül minden mozgás:
a levélkék közötti zümmögés,
potyogva homlokon csókol folyvást,
mint a lélekkel teli
A városba menvén, álmodón,
még tántorog a ködös hajnal.
Kisebb tócsákat a szél mohón
ébreszt, és falevélen nyargal.
Házak falán a fény lecsorog,
felnyitja szemét a jövendő,
és mindig éhes gyomra korog,
bár üresen marad a bendő.
(Az élet-dal is útra s
Holdarany-harmat a holnap kenyerén,
az éji fényben csillagezüst siet.
Elalszom lassan az Isten tenyerén,
idelenn nem ismernek az égiek.
Búzára guggol a malomkőkerék,
lisztes melle-bőrén porköd szendereg.
A munkagyár édes, szuszogó mesék
igazságos bir
Parancsszavakkal hátam mögött
s borban oldott rossz nyelvek ízén,
csúszva-mászva áspisok között
és ragacsos varangyok vizén
mosom tisztára fáradt arcom,
mielőtt örökre elalszom.
Mert megmérgezte szemem fényét
a korai bűn makacssága
és hiába reméltem b
Abbagano 20.századi olasz, pozitivista filozófus volt
Zárt ajtókon zörgetsz,
nem tudsz semmit. Az ösztön
illatába dugod fejed.
Túllépsz a hatalom keretein,
s már nincs helyed a kalandban.
Meggyújtott libidód katlanjában
Freudról vallod, hogy na
Szólnék arról, miről nem lehet,
mert a tudás nem elég okos,
s úgyse hinnéd e történetet,
hisz’ számodra úgyis gunyoros.
De minden éjjel, míg álommá
szelídül a megdermedt óra,
s egy eltévedt csillagkép rommá
fodrozódik a kerti tóra,
a szobában a hullá
Vértelen világban hulló véred
a rózsák pirosát adják.
Életed már nem marokkal méred,
csak ahogy a boldogságot hagyják.
Menni szégyen, ha nincs hová menni,
ki jönne, el is felejtett.
Ki az, ki szeretne veled lenni,
hogy aztán magad előtt is felfedd?
Mintha két bóbiskolás közt még most is emlegetnéd, amint apró gyerekként
Budakeszin egyedül szánkózol, és beleborulsz a sáros, hókásás latyakba,
később a Wesselényi utcai ház emeletén izgatottan töltöd magadba az új miliőt,
majd elszakadt le
Bartis Ferenc emlékére
Hogy gondoltad, Feri bátyám,
testvérré fogadsz, aztán meghalod magad?
Hát tudd, álló napon keresztül bőgtem,
fájtam, elmunkátlanodtam.
Mennék én utánatok, a nagy titkokban
egyre többen vagytok -,
csontszú recseg bennem,
zsige
Anyámnak a fájdalomtól
lecsupaszult a karja,
már mozdítani sem akarja.
Befeküdt hát egy virágágyba,
álma eleven muskátlifáklya.
Magára húzta a pehely földet
dunyhának,ős-pihenőnek,
beköltözött e maradék szobába,
ébrenléttelen harmatban ázva.
Angy