bohócruhát hogyha öltök
s krumpliorrot ragasztok magamra
és ostoba vigyort festek ajkamra
ahhoz ugyan mi közöd
szakadt nadrágomon tarka folt
blúzom gyűrött kissé ósdi
na és, miért, nem ez a módi?
arcomon inkább láss mosolyt
ha a fejemen át
Líra (268)
fűszál se rezdül madár se moccan
emlék-maradt otthonok romokban
könnytelen kiégett szemű ablakok
vakok lettünk... nagyon vakok
Milyen isten gondolt ki engem,
s ha kigondolt, mi végre?
Hagyott megszületnem,
gyerekkoromból kinőni is.
Ennyi lenne az ég hatalma?
És mi végre pörös szám,
ha szavaim csak süket fülekre találnak?
Hála. Hol lakik bennem? Nincs?
Nyomorult, s konok vag
Álomba zuhant a város,
szemüket lehunyták az ablakok.
Súlyos függönyök mögött
szunnyadó alakok.
Egyedül én vagyok ébren,
legalábbis így gondolom.
Gyufa sercen, lángra lobban.
Cigarettafüst időz az arcomon.
A bánat, a kőkemény évek
rajtam
Lábujjhegyen közeleg az est,
ma a Hold világítani rest.
Megannyi szentjánosbogár a csillagok,
rájuk csodálkozom, jól vagyok.
Tücsök ciripel, vígan hegedül,
szívemben világom csendesül.
Tejúton jár a végtelen idő,
kozmikus pók térhálót sző.
Ó, nézd, hogy ring a víg derűbe vont
bokrok között a szöszös, csillag-álom!
Mint halk sóhaj, amit a csend lebont,
úgy lebben át az őszi pirkadáson.
Pihékből font kis égdarab talán,
vagy angyaloknak elhagyott ruhája,
fehéren lengve a rét udvarán
még a
Én fáradt Isten bohóca,
elégtem már ezer szíven,
most lépkedek, mint ős halottak,
kikért nem sírt senki, sosem.
Lelkemre vörös éj borult,
száz elszáradt sokadalom,
vad csókok emléke, mint ostor
csap mezsgyét a tegnapon.
A szó elárult,
Óh, jöjj, tavasz, szelíd szívű csoda,
te halk mezőn suttogó jóbarát!
Csókod nyomán harmatcseppek nőnek
s édes gyöngyökké érleled a fát.
A levegő lágy, ébredő sóhaj,
Napod nyakamban lógó színarany:
már éget, amint régi ölelés,
mely fáj, ám gyö
Idő koldul az ereszek alatt,
rongyaiban évszakok zörögnek,
mozdulataira némább a holnap,
arcát csorba tükörben fésüli meg.
Vak peronon várakozik
egy másikétól függő hang,
leheletnyi énidő után
kondul az elásott harang.
Az idő asztal, m
Valami hideg moccan a csöndben,
talán jég a pohár alján – reped,
a világ, mit magamba zártam,
ujjhegyemen felejtetted.
Ajtómon végig simít a reggel,
szinte bocsánatkérőn lép be,
mint aki érzi, még próbálok,
egy eltévedt isten szerepére.
Nem történik se
Mondd, látod-e, testvér, hogy morog
és csetlik-botlik ez a világ,
látod, hogy velünk együtt forog,
hogy megrág, kiköp, s szalad tovább?
Hogy a múlás gondolatától
születő napok megremegnek,
és mondd, tudod-e, hogy reménye
sem lehet az itt elveszett
Látod a fény hogy alszik el a válladon,
miként egyetlen lépés mozdítja az időt,
nem kell beszélni, nem kell, hogy mondjam,
az est ismer minket, mint Föld a régi követőt.
Kezedben illatok hajolnak egymásra,
halk rezzenésekben őriznek engem,
nem
Emlékeim, mint két tükör
egymással szemben a falon,
sok végtelen szobát látok,
s benne végtelen a plafon.
Beljebb jutva minden kisebb,
oly sokszor láthatom magam,
s az utolsóban eltűnök,
mint ifjúságom és nyaram.
Minden egyre kisebb benne,
beljeb
Még alszik a föld, de álmában moccan,
a fák szívén már fény fakad,
s a szél régi húrokat pendítve,
zöld ígérettel komponál dalokat.
Patakok vérében olvad a jég,
a Nap aranyát szórja rájuk,
s az ágak közt, hol csend lapult,
madarak írják me
Láttam a fényt a víz tükrén lobogni,
lábam alatt kövek, köztük a tegnap,
álmokkal rakott utakat tapostam,
s minden léptem egy árnyékba fúlt csak.
Egy gyűrt levélben régi szó maradt,
kopott betűk, mint törött ablak üvege,
olvastam volna, de az i
Mondjátok meg nekem, mi lesz akkor,
ha elnyel mindenkit ez a vak kor,
ha gépek mutatnak utat,
s az elme vakon kutat, -
mi lesz akkor,
ha ember álmokat nem lát, nem sző,
hová tűnik el az ígért szebb jövő?
Mondjátok meg nekem,
lesz, hogy senkinek nem
Ti hajnalokban születtek,
hol csillag alszik, fény ragyog,
hol rétek ringnak csendesen,
s az árny átlépi a napot.
Ti hordjátok a múlt neszét,
a völgybe hulló lágy szelet,
a béke hangján szóltok még,
ha elfogyott a lélek-zet.
A föld, a tenger, m
Egy vonaton ülve hallgatom,
hogy ritmusra kattog a kerék,
tűnődve nézem önfeledten,
ahogy szalad felém a vidék.
Mint boldogan hintázó gyermek,
szállok a gyorsuló táj felett,
és tovatűnnek egyre messzebb
száguldó házak, fák, ligetek.
Talán íg
Ott, ahol a szél sem jár,
amerre a fény csak emlék,
egy árny ring az ég taván,
elrebben a madárnyi lét.
A part egy alvó, halk levél,
szél susogja álma ring,
hajnal ujja vízbe mártva,
köröket húz — s rád tekint.
A csend itt több, mint hang és
