OLVASNIVALÓ IRODALOM

(A kegyességhez)

Megint visszatértem a Bibliához.
Pedig nekem aztán nem mond semmit.
…Nagyapám, lassúdan, ölében fát hoz,
s nagyanyám liszttel hinti a tepsit.

Nézem a két öreg szokott mozgását,
a tűz ropog, a sparhelt felhevül.
Pufók kalácsba süpped

Cseresznyevirág-esőben állunk,
hajunkba szitál sok szirom, s a Nap.
A szűrt fényben összeér a vállunk,
fölöttünk méhek serege halad.

Illattá szelídül minden mozgás:
a levélkék közötti zümmögés,
potyogva homlokon csókol folyvást,
mint a lélekkel teli

A városba menvén, álmodón,
még tántorog a ködös hajnal.
Kisebb tócsákat a szél mohón
ébreszt, és falevélen nyargal.
Házak falán a fény lecsorog,
felnyitja szemét a jövendő,
és mindig éhes gyomra korog,
bár üresen marad a bendő.
(Az élet-dal is útra s

Holdarany-harmat a holnap kenyerén,
az éji fényben csillagezüst siet.
Elalszom lassan az Isten tenyerén,
idelenn nem ismernek az égiek.

Búzára guggol a malomkőkerék,
lisztes melle-bőrén porköd szendereg.
A munkagyár édes, szuszogó mesék
igazságos bir

Parancsszavakkal hátam mögött
s borban oldott rossz nyelvek ízén,
csúszva-mászva áspisok között
és ragacsos varangyok vizén
mosom tisztára fáradt arcom,
mielőtt örökre elalszom.

Mert megmérgezte szemem fényét
a korai bűn makacssága
és hiába reméltem b

Abbagano 20.századi olasz, pozitivista filozófus volt

Zárt ajtókon zörgetsz,

nem tudsz semmit. Az ösztön

illatába dugod fejed.

Túllépsz a hatalom keretein,

s már nincs helyed a kalandban.

Meggyújtott libidód katlanjában

Freudról vallod, hogy na

Szólnék arról, miről nem lehet,
mert a tudás nem elég okos,
s úgyse hinnéd e történetet,
hisz’ számodra úgyis gunyoros.
De minden éjjel, míg álommá
szelídül a megdermedt óra,
s egy eltévedt csillagkép rommá
fodrozódik a kerti tóra,
a szobában a hullá

Vértelen világban hulló véred
a rózsák pirosát adják.
Életed már nem marokkal méred,
csak ahogy a boldogságot hagyják.

Menni szégyen, ha nincs hová menni,
ki jönne, el is felejtett.
Ki az, ki szeretne veled lenni,
hogy aztán magad előtt is felfedd?

Bartis Ferenc emlékére

Hogy gondoltad, Feri bátyám,

testvérré fogadsz, aztán meghalod magad?

Hát tudd, álló napon keresztül bőgtem,

fájtam, elmunkátlanodtam.

Mennék én utánatok, a nagy titkokban

egyre többen vagytok -,

csontszú recseg bennem,

zsige

Anyámnak a fájdalomtól

lecsupaszult a karja,

már mozdítani sem akarja.

Befeküdt hát egy virágágyba,

álma eleven muskátlifáklya.

Magára húzta a pehely földet

dunyhának,ős-pihenőnek,

beköltözött e maradék szobába,

ébrenléttelen harmatban ázva.

Angy

Álmok röptéi közben, fölülről nézte
ki magának, majd új meg új földerítő
körökkel szabatosan meghatározta
a menteni kívánt koordinátákat.

Kissé elbizonytalanodott, mivel csak
organikus merevlemeze volt kéznél.
Az adatvesztés veszélyét kizá

      
       
        Ismerős, ahogy kaptatok
        lépcsők végeláthatatlan
        során. Azt a pillanatot
        is számtalan változatban

        megéltem – és jó előre –,
        amikor majd felismerem.
        Már bárki közeledőre
        simán

Lám, fröcsögve surrant el egy év –
avítt deszkáján inogva szörfözött –,
nyomában lomhán evickélt a hév,
nem serénykedett immár szerfölött.

Mészáros szemmel a halovány ember
mócsing a vásznon, semmiképp se karaj,
kerülni kell, mert nyűgje van – ten

elrabolt földön
meglopott történelem
mossa kezeit

mellettem fekvő
legyilkolt bennszülöttek
már nem remélnek

csillagra lépve
antikvár indiánszar
lüktet a fényben

kelmepalánták
tetszelegnek feljebb a
kirakatrésen

elvesztettél egy
kukoricamérgezést:
hi

Egyre nagyobb szemekben

hull alá az elmúlás: tizenhét

év a katlanban, mögöttünk rút tudás

liheg még, de már rühesebben

zörögnek perceink, mint törékeny

porceláncellák a szívünk alatt - kissé

meg is fakultunk a küzdésben, jól bevált

klisékkel dobál