SZÉPIRODALOM

A nem-látszat kicsinyes,
egykedvű metafóráit
a lyukas fény is alig háborgatja;
aprócska egérlyukak
sem készülődnek senki
emberfia fogadására.

Ugyan, minek is tennék?!
Az ember akár a sztoikusan
szemlélődő, vagy épp csupán
kíváncsi turista járkál
a sorsfordítók

Jól ismerem én a hajdanán
volt Ninive-szagú város
összes kicsinyeskedő szennyesét;
falak s kapuk már régóta
nem fognak kezet velem,
nem fordítják arcukat felém
se boltívek, se házsorok.

Hajnali robotban még elég
vánszorog, akár egy meztelencsiga
egy-két csukl

Azt sosem szabadna hagyni,
hogy az Ember elvesztve
Sorsát megadja magát,
vagy hátat fordítson unottan,
lusta közönnyel a nemesnek,
a Jónak, s nem válogat
– de már mindent tűrten,
alázkodva elfogad;
hogy eltakarja hajótörött,
barázdált Janusz-arcát, ha kérdezi

Szakadt szivárványok,
hátrányos, leszakadt maradéka,
lecsúszott árnyék didereg
sikátorok kihalt udvarán.
Tarkabab, vagy épp elhasznált
ruhacsipesz a szajha-lélek,
mely bármi áron tűrni s túlélni
tanít meg.

Ide-oda ütődik a szánalmas életrostán,
s mint haldokl

Az önmagát is megégető,
néma téboly, mely test
s lélek porából hajdanán
vétetett előbb-utóbb önmagát
kikészítve, foszlányokra tépve,
ordítva szólít a hang:
minden ember-élet ára
jócskán magas,
mégha el sem hiszik.

Elvánszorog bús-mélán
egy-egy bekötött-szemű
cs

Összekuszált, zsibbadt
lelkünk még egyre
kibogozhatatlan lebeg
– de vigyázat, meglehet
már nem is annyira sokáig.

Bordáink börtön-ketrecében
a szív megállíthatatlan
dübörögve ver, küszködik,
mintha csak félálomban,
hibernált kómában kellene
eltűrni álom és éb

Egymást gáncsolva, tolva-lökve
valósággal elemésztődnek már bele;
olcsó aranyforintokért
nem lenne muszáj, se kár,
Janus-arcú lelkiismerettel is
egyre nehezebb a zsigeri Lét
kicsinyes szamárlétráján
való tartósnak becézett
életben maradás.

Rejtélyes

Már mindenki szíve
kifosztott kincsesház kell,
hogy legyen?!
Előre nyújtják nyomorgó kezeiket:
koldulnának még,
hogy túléljenek.

Mert most egyet
jelent számkivetett,
s megtűrt idegen,
akiknek mindenük megvan,
sokszor azok kapják a Mindent.
E

Mozdulatlan rohanásokba
von előbb csupán csak az üldözőket,
később már a zsigerileg üldözöttek
népes táborát is;
tekintet-morajlások zuhatagát
- érzi már -, maga sem tudja
megállítani, sem kordában tartani.
Világtalan, beszűkült ócska te

Acélodat folyton fened,
küzdelem a lételemed,
arcolsz, harcolsz,
cél a cél -
csúcs az, aki csúcsra ér.
…

Ám hovatovább -
hova
tovább?

(Mint említettem, Földim A 404-es csapdája c. verse alatt, eszembe jutott egy hasonló témakörű szösszenetem. Megkerestem... Biz' ez még régebben íródott - 2007-ben.)

Lefagytam.
A kurzor villog a monitoron,
szemembe röhög:
sokat akartál,
tess

Köd ül a hegyek vállain,
 a fák, mint vén, szelíd halottak,
hallgatnak, s néma lombjaik
az égről válaszokat lopnak.

Lépésem árnyékba süllyed,
minden járda csupa elmúlás,
a tegnap hűlt teste egy falevél,
 mi sírna más…

 Az ősz bezárta a nyara

Néha elgondolkodom, mi is vagy nekem?

Azon kívül, hogy egy gyönyörű szerelem.

Te vagy a nyíló virág, s benne az illat,

Egy fennkölt gondolat, mit egy álom ringat.

A csónak, mit hullámzó tenger vesz körül,

Te vagy az öröm, mitől a szív felderül.

Csillag hull, s én nézem egyedül,
az ég szeme rám sem rebben,
mint koldus, ki kulccsal zörget,
úgy várok befelé a csendben.

Szívem fázó vándorod,
kiben az Isten is megpihen,
s az éj szelíd fekete bársonyán
múltam suhan halkan, hidegen.

Most ben