Kiemelt (166)
Sorrend
Tavasz ölel bennünket lágyan
a csipkemintás fák alatt,
s bár nemet mondtunk egyben s-másban,
kezem kezedben maradt.
Pillangók bölcsőjét ringató szélanya
virágok szirmával hinti be a tájat,
tücsök cirpel, s körben zeng az élet dala,
a halálunk
Fél nyolc. A vonat sehol. A fene esne belé! Ő sincs sehol. Itt kellene lennie. A gondolataim teljesen összegabalyodtak az érzéseimmel, már nem vagyok biztos magamban, és ez így nem jó. Ahogy múlik az idő, egyre feszültebb leszek, és a feszültséggel e
Martin Buber nyomán
Én most Te vagyok,
s magamba lépve
ajtót nyitok neked.
Lényeged ereje
magához ölel,
s a függőség örömét
érezve, önmagam csapdájából
kiold a megfordult irány.
Hozzád kapcsol
a megérintett közel.
Kísértet-valóság a végzet.
S mégis, a nagy
Rágott körmű ujjaival szórakozottan görgette a radír morzsáit a padon. Ha elég kitartóan sodorgatta, előfordult, hogy pár centis kígyót sikerült belőle gyártania. Papus is hasonlóan készítette magának a cigarettát. Kissé hajtott háttal ült a hokedlin
Vastag szőke fonatodba
hiába melegedett a Nap,
arcod sötét grimaszán
fáradt mosolyod hallgatag.
Sikoltva csattan a parancs,
ősi fészkedbe bomlott a csend.
Árva szeretőd hiába vár,
ágyad körül félelem kereng.
Gyertyát gyújtott a szótlanság,
harangba öntött
Akár a jég érintése,
oly hideg a mozdulat,
elnyeli szemem a csendet,
s a Hold ölében heverve
már nem fáj a benti rettenet.
Száz éve nincs szabadulás,
hiába kaszabol a szél,
csak a por táncol testemen,
s mint koporsóba zárt hajadon,
semmibe alszom az ígéreten.
Mottó: Et sit humus cineri non onerosa tuo / Ovidius/: Könnyű legyen neked a földA vályog tömör falábafészkelt a múlt illata,megtört inga az idő,számonkérés homokja.Hallom nehéz ujjaidonmegbotlik a zongora.Érett fényt kever ecseted,kezed olvadó palet
Vágtató ménesként szaladt szét a láva,
felnyihogtak szökött, veszett vadlovak,
lúgos iszapba halt a fák ragyogása,
lelkek holnap-vágya gyásznappá apadt.
Kiszivárgott titkok úsznak csúf kupacban,
kimarják a falvak vöröslő sebét,
a bűn behunyt szemmel
Három folyó zihál fülembe,rejtett szentély a meder.Kiürült a régi fészek,nem kívánt vendég vagyok,jussom hiába követel.Arrabona lopódzik hozzám,megnő a múlt homloka,kirekesztett párbeszédtérdel a semmi csendjén,homályba dől a püspöki palota.Talán nem
Pocsék volt ez a nyár,
viharmadár-szárnyak tépázták tetőnk,
mi, nők – tócsába mártott rongycsomók –
madárijesztővé áztunk kapualjban,
a parkban hajléktalanok
ponyvával takarták le a színpadot,
s a kitaposott macskaköveken
elkopott átázott
Fekete zongora üregébenérted jajdul a húr, anyám,dallamba mártott ujjad jel,örök üzenet az idő falán.Megcsonkított vázlat a múlt, lazaajkad kőbe véste a tél,utolsó órád ünnepénlemegy a függöny, álmod elvetél.Ave Maria-t dúdol az erdő,mozdul a csend b
Ereje teljében a kert, az öregemberalabástromgipsz nyugalommalbeljebb tessékel – szokmányos hagyatéka szemében / kontemplatív buzgalomvan kiszáradt asztalán, ’azt vagy háromkis laskasírítő: egyébként süvítőaz unalom a kifáradt szalmalikekprizmáján át
Hűvös csendben, illő bájjal
játszó fényben lengedező
gyöngyöket fűzött fák ágára
könnyeiből a tavaszi eső.
Ázik-fázik ember, állat
sártengerré vált a mező,
de gyöngyöket fűzött fák ágára
könnyeiből a tavaszi eső.
Csalhat kedves, bánthat balsors
Csábítgathat
Az ablak monitorán
tengerré vált az ég.
Korán elnyelt az idő mélye.
Feketére festetted világom.
Fázom. Piros bőrkötésbe
burkolom magam,
járom a szürke
palakővel takart földet,
ismeretlen ritmust kattog
az útitáska kereke.
– Gyere!– Orká
Egy hajnalon Isten meg én
ültünk a világ tetején.
Az Úr szomorú volt nagyon,
gondoltam, megvigasztalom.
Mutattam neki száz csodát:
virágos rétet, almafát,
emlőn szendergő gyermeket,
pillangót, örömkönnyeket,
csillagszemű leányt s fiút,
lágy völgyben bú
