Két légy ül a párkányon: hétszélű
szögben köpködnek angyalfröccsben
pácolt szavakat-/pók/fonalakkal láncolt
perceik meg vannak számlálva, s míg eltelik:
felvikszelik az utolsó kenetet, hisz nem viccel itt
a nyolclábú közöny- mehettek, mint országúton
a fe
Tavasz ölel bennünket lágyan
a csipkemintás fák alatt,
s bár nemet mondtunk egyben s-másban,
kezem kezedben maradt.
Pillangók bölcsőjét ringató szélanya
virágok szirmával hinti be a tájat,
tücsök cirpel, s körben zeng az élet dala,
a halálunk
Fél nyolc. A vonat sehol. A fene esne belé! Ő sincs sehol. Itt kellene lennie. A gondolataim teljesen összegabalyodtak az érzéseimmel, már nem vagyok biztos magamban, és ez így nem jó. Ahogy múlik az idő, egyre feszültebb leszek, és a feszültséggel e
Martin Buber nyomán
Én most Te vagyok,
s magamba lépve
ajtót nyitok neked.
Lényeged ereje
magához ölel,
s a függőség örömét
érezve, önmagam csapdájából
kiold a megfordult irány.
Hozzád kapcsol
a megérintett közel.
Kísértet-valóság a végzet.
S mégis, a nagy
Rágott körmű ujjaival szórakozottan görgette a radír morzsáit a padon. Ha elég kitartóan sodorgatta, előfordult, hogy pár centis kígyót sikerült belőle gyártania. Papus is hasonlóan készítette magának a cigarettát. Kissé hajtott háttal ült a hokedlin
Vastag szőke fonatodba
hiába melegedett a Nap,
arcod sötét grimaszán
fáradt mosolyod hallgatag.
Sikoltva csattan a parancs,
ősi fészkedbe bomlott a csend.
Árva szeretőd hiába vár,
ágyad körül félelem kereng.
Gyertyát gyújtott a szótlanság,
harangba öntött
Vágtató ménesként szaladt szét a láva,
felnyihogtak szökött, veszett vadlovak,
lúgos iszapba halt a fák ragyogása,
lelkek holnap-vágya gyásznappá apadt.
Kiszivárgott titkok úsznak csúf kupacban,
kimarják a falvak vöröslő sebét,
a bűn behunyt szemmel
Hűvös csendben, illő bájjal
játszó fényben lengedező
gyöngyöket fűzött fák ágára
könnyeiből a tavaszi eső.
Ázik-fázik ember, állat
sártengerré vált a mező,
de gyöngyöket fűzött fák ágára
könnyeiből a tavaszi eső.
Csalhat kedves, bánthat balsors
Csábítgathat
Az ablak monitorán
tengerré vált az ég.
Korán elnyelt az idő mélye.
Feketére festetted világom.
Fázom. Piros bőrkötésbe
burkolom magam,
járom a szürke
palakővel takart földet,
ismeretlen ritmust kattog
az útitáska kereke.
– Gyere!– Orká
