Tavasz ölel bennünket lágyan
a csipkemintás fák alatt,
s bár nemet mondtunk egyben s-másban,
kezem kezedben maradt.
Pillangók bölcsőjét ringató szélanya
virágok szirmával hinti be a tájat,
tücsök cirpel, s körben zeng az élet dala,
a halálunk
Kiemelt (165)
Sorrend
Fél nyolc. A vonat sehol. A fene esne belé! Ő sincs sehol. Itt kellene lennie. A gondolataim teljesen összegabalyodtak az érzéseimmel, már nem vagyok biztos magamban, és ez így nem jó. Ahogy múlik az idő, egyre feszültebb leszek, és a feszültséggel e
Martin Buber nyomán
Én most Te vagyok,
s magamba lépve
ajtót nyitok neked.
Lényeged ereje
magához ölel,
s a függőség örömét
érezve, önmagam csapdájából
kiold a megfordult irány.
Hozzád kapcsol
a megérintett közel.
Kísértet-valóság a végzet.
S mégis, a nagy
Rágott körmű ujjaival szórakozottan görgette a radír morzsáit a padon. Ha elég kitartóan sodorgatta, előfordult, hogy pár centis kígyót sikerült belőle gyártania. Papus is hasonlóan készítette magának a cigarettát. Kissé hajtott háttal ült a hokedlin
Vastag szőke fonatodba
hiába melegedett a Nap,
arcod sötét grimaszán
fáradt mosolyod hallgatag.
Sikoltva csattan a parancs,
ősi fészkedbe bomlott a csend.
Árva szeretőd hiába vár,
ágyad körül félelem kereng.
Gyertyát gyújtott a szótlanság,
harangba öntött
Akár a jég érintése,
oly hideg a mozdulat,
elnyeli szemem a csendet,
s a Hold ölében heverve
már nem fáj a benti rettenet.
Száz éve nincs szabadulás,
hiába kaszabol a szél,
csak a por táncol testemen,
s mint koporsóba zárt hajadon,
semmibe alszom az ígéreten.
Mottó: Et sit humus cineri non onerosa tuo / Ovidius/: Könnyű legyen neked a földA vályog tömör falábafészkelt a múlt illata,megtört inga az idő,számonkérés homokja.Hallom nehéz ujjaidonmegbotlik a zongora.Érett fényt kever ecseted,kezed olvadó palet
Vágtató ménesként szaladt szét a láva,
felnyihogtak szökött, veszett vadlovak,
lúgos iszapba halt a fák ragyogása,
lelkek holnap-vágya gyásznappá apadt.
Kiszivárgott titkok úsznak csúf kupacban,
kimarják a falvak vöröslő sebét,
a bűn behunyt szemmel
Három folyó zihál fülembe,rejtett szentély a meder.Kiürült a régi fészek,nem kívánt vendég vagyok,jussom hiába követel.Arrabona lopódzik hozzám,megnő a múlt homloka,kirekesztett párbeszédtérdel a semmi csendjén,homályba dől a püspöki palota.Talán nem
Pocsék volt ez a nyár,
viharmadár-szárnyak tépázták tetőnk,
mi, nők – tócsába mártott rongycsomók –
madárijesztővé áztunk kapualjban,
a parkban hajléktalanok
ponyvával takarták le a színpadot,
s a kitaposott macskaköveken
elkopott átázott
Fekete zongora üregébenérted jajdul a húr, anyám,dallamba mártott ujjad jel,örök üzenet az idő falán.Megcsonkított vázlat a múlt, lazaajkad kőbe véste a tél,utolsó órád ünnepénlemegy a függöny, álmod elvetél.Ave Maria-t dúdol az erdő,mozdul a csend b
Ereje teljében a kert, az öregemberalabástromgipsz nyugalommalbeljebb tessékel – szokmányos hagyatéka szemében / kontemplatív buzgalomvan kiszáradt asztalán, ’azt vagy háromkis laskasírítő: egyébként süvítőaz unalom a kifáradt szalmalikekprizmáján át
Hűvös csendben, illő bájjal
játszó fényben lengedező
gyöngyöket fűzött fák ágára
könnyeiből a tavaszi eső.
Ázik-fázik ember, állat
sártengerré vált a mező,
de gyöngyöket fűzött fák ágára
könnyeiből a tavaszi eső.
Csalhat kedves, bánthat balsors
Csábítgathat
Az ablak monitorán
tengerré vált az ég.
Korán elnyelt az idő mélye.
Feketére festetted világom.
Fázom. Piros bőrkötésbe
burkolom magam,
járom a szürke
palakővel takart földet,
ismeretlen ritmust kattog
az útitáska kereke.
– Gyere!– Orká
Egy hajnalon Isten meg én
ültünk a világ tetején.
Az Úr szomorú volt nagyon,
gondoltam, megvigasztalom.
Mutattam neki száz csodát:
virágos rétet, almafát,
emlőn szendergő gyermeket,
pillangót, örömkönnyeket,
csillagszemű leányt s fiút,
lágy völgyben bú
Döglött nappal nyűgjét sötétben virrasztom,
tüzes tű az elmém, menekül az álmom.
Utcán sétáltat egy száznapos gondolat,
hullajtok fejemből disszonáns hangokat.
Szikkadó vágyak felszálló páraködén
végül, sóhajok illannak el könnyedén?
...
Szememb
