- Azt a kurta, kiszabott életbe bele! – zengett végig a lakáson. Gábor félálomban az órára nézett, öt perc múlva kellett volna ébresztenie.
* Gábor felébredt.
* Gábor állapota: Arra ébredtem, hogy valami idióta ordibál…
* Lajos üzenete: Bocs, haver,
Kiemelt (161)
Sorrend
Csónak a koporsó: koppanva partot ér –
miközben mélán csendül a lélekharang –,
egy levedlett korpusz a porba visszatér,
amikor nem számít már a cím és a rang.
A feledésbe zúgó lélek felsajog,
az idő szövevényén tépve nyílt sebet –
semmiségbe vo
(pszichózis)
Míg dúl a harc, és vág a vita –
csak tanakodik a taktika.
Sző a csel, bősz kínt fúrva farag
a felgyülemlett ok és harag.
Talmi tettre, megbántó beszéd,
ma köszönés nincs, holnap ebéd.
A vacsora: rég elmúlt divat –
süsd meg temagad a
Hangosvers formátum: https://soundcloud.com/4-dim/becs-lj-akkor
Bársonyt tapogató szatócs éjjeleken,
amikor a lélek szemtükrödben pihen,
amikor a homály elfújja gyertyáit,
amikor az álom logikája csábít.
Táncolj, csókolj, remegj!
Óvatosan l
magammal viszem
ölelésed melegét
- puha kendőjébe bújok -
már hűvös az őszi éj,
sóhajomra dermed hidege,
s fehér párája száll -
mintha én is füstölnék,
ahogy te szoktál…
magammal viszem
ámbra illatod,
tenyerembe szorítom
Kiömlött az égre a fekete tinta,
csillagbuborékok pattannak szét rajta,
szobámban a sötét számolgatja nyáját,
kandallópárkányról lógatja a lábát.
Takarómba bújva kergetem magányom,
testem lét-súlyával gödröt váj az ágyon,
rebbenő pillámon
a nappal mérges füstködét
szűri az éj derengő szövetén
a lámpafények karcos udvarukban
sárgán imbolyognak mint van gogh
hamis napraforgói* a recézett levegőben
por ül rá a sötétre és földre nyomja sárgán imbolyognak mint van gogh
hamis napraforgói* a recézett levegőben
a benne éledő koldus világosságot
remegve
Érzések göröngyös szántásán bukdácsol az ember,
tengerek iszapjában keres forrón feltörő forrásokat,
moszatok közt matat – hínárhálót dobva magányára –,
kavicsokat csodál, majd mint tüskés rája, komótosan
homály-kétségek felé lebeg – vita
I.
Riadó!
bomlik az elme!
Őkegyelme megelégelte
a hiábavaló valóságot
egyszerre zeng pokol
és mennyország
Hazugság! - hazudják
már senki sem érti
már senki se méri
nincs ki számon kéri
rajtuk rajtad rajtam
valójában mit akartam
mit akartál mit akartak
mégis itt
Gödröt ásott bennem
a remény, s most félve
merül behunyt
szemem szentélyébe.
Lazul a testből
kikönyöklő fájdalom,
a világ kiürül.
Csövekre kötözött torzó
vagyok, torkomban lakat.
rám zuhan a távolság.
Testem lenyomatát
árnyéknak érzem,
ketrecből szabadult
embe
Számon kértél. Számot vetek.
Csak magammal alkuszom,
ezzel telik éjem, és hajnalom is már,
mikor a szódat soronként számolom.
Elriasztottál, cseppet sem szelíden.
Elriasztottál, húgodat,
s csak nézem a baljós, keserves kéket,
de kívánom leld benne
Csak magammal alkuszom,
ezzel telik éjem, és hajnalom is már,
mikor a szódat soronként számolom.
Elriasztottál, cseppet sem szelíden.
Elriasztottál, húgodat,
s csak nézem a baljós, keserves kéket,
de kívánom leld benne
Gyermekkacagástól
túlterhelt a part,
mindenféle nyelven
visszhangzik:
Mama!
A tenger elvakít,
ám a szó felkavar,
bensőmből felsikolt
ezernyi néma jaj,
s mint felhők árnyéka
a szemközti hegyen,
egyre feketébbre
vált át közérzetem,
s kérdem: ez a jó
Ma, még tomporon csapott a hajnal,
nem tudtam lustán elmerülni.
Talán majd holnap…
Ma, még percekben számolom az ébrenlétet,
mert ha alszom, bennem a világ üres.
Aggódom megcsal,
nélkülem fedez fel menedéket, hol megbújva
csendemnek hódolhatok.
Izgatn
Nem tudok átnézni rajtad, sem
lesütni szemem, ha nézlek, bár
kikutathatnám eleven bensőd, úgy
átvilágítanálak, csak lehetnék
utolsó lézerfényed, örök tanúja
benned a kéjnek, mikor minden
apró ered lüktet, s viszi a vért
vénáknak rendszerén, látná
Két légy ül a párkányon: hétszélű
szögben köpködnek angyalfröccsben
pácolt szavakat-/pók/fonalakkal láncolt
perceik meg vannak számlálva, s míg eltelik:
felvikszelik az utolsó kenetet, hisz nem viccel itt
a nyolclábú közöny- mehettek, mint országúton
a fe
Tavasz ölel bennünket lágyan
a csipkemintás fák alatt,
s bár nemet mondtunk egyben s-másban,
kezem kezedben maradt.
Pillangók bölcsőjét ringató szélanya
virágok szirmával hinti be a tájat,
tücsök cirpel, s körben zeng az élet dala,
a halálunk
Fél nyolc. A vonat sehol. A fene esne belé! Ő sincs sehol. Itt kellene lennie. A gondolataim teljesen összegabalyodtak az érzéseimmel, már nem vagyok biztos magamban, és ez így nem jó. Ahogy múlik az idő, egyre feszültebb leszek, és a feszültséggel e
Martin Buber nyomán
Én most Te vagyok,
s magamba lépve
ajtót nyitok neked.
Lényeged ereje
magához ölel,
s a függőség örömét
érezve, önmagam csapdájából
kiold a megfordult irány.
Hozzád kapcsol
a megérintett közel.
Kísértet-valóság a végzet.
S mégis, a nagy
Rágott körmű ujjaival szórakozottan görgette a radír morzsáit a padon. Ha elég kitartóan sodorgatta, előfordult, hogy pár centis kígyót sikerült belőle gyártania. Papus is hasonlóan készítette magának a cigarettát. Kissé hajtott háttal ült a hokedlin
