Lenn a föld kövén, hol a Hold didereg,
sóhajt a szél, s egy padra telepszik,
koldul az éj, néhány csillag remeg,
árva magány, ami vállamon feslik.
Lépteim halkan az utcán suhannak,
a híd alatt némán alszik a fény,
boltívek árnya a vízre borulva,
Olvasnivaló (8)
Sorrend
Mindig légy becsületes, mondogatta apám,
hogy jó szívvel feküdj le, ő ezt hagyta reám.
Nevetni, ó, nevetni hogy tudott az anyám,
a jókedvet és a mosolyt ő hagyta reám.
Apám tanítása a mindennapi kenyér,
s anyám mosolya ez a könnyű kis költem
Az éj fáradt arccal nyújtja ujját
barázdált lángmezőkön át billeg
a létezés fösvény útja felé.
A holdat ketté szelte egy felleg,
torz gallyak között remeg az álom,
rövidke pórázon nyüszít a csend.
Alagút lámpája tompán hallgat,
vastag fénye ke
Ma éjjel ismét nem aludtam,
beszippantott a net eseményhorizontja.
Erről a sötét mezsgyéről nehéz visszatérni,
a gravitáció itt olyannyira erős, nem enged elszökni.
Ezt a vonzerőt csupán a felkelő nap fénye oldja fel,
vagy amikor felhang
Anyám, míg élt, sírt, nevetett,
apám, míg élt, tette dolgát,
és milyen szegény az élet,
ez is szolgált, az is szolgált.
Nekik is köszönöm: Élek,
és hogy vagyok, aki vagyok,
s hogy végleg elszenderülnek,
fáj, hogy egyedül maradok.
Beállok én is a sorba,
sz
Költőnek lenni egyszerű dolog,
Le kell írni, ami él és mozog,
Rímre és ritmusra faragni kell,
S mint fa, végül a vers is kizöldell.
A költészet legyen egy égi jel,
Mely a szerelemmel is egybekel,
S ki belül gyűjti a gazdagságot,
Szívvel álmodik egy
Gyenge karral magadhoz öleltél,
szégyenpír éledt szájszéleden,
azóta eltelt sokszáz nyár és tél,
minden elmozdult,
ám a szerelmünk nem.
Sorsunk félremoccan,
életvégi,
a halálban gyűjt erőt
mindig újra megszületni.
Csengery Attila – napi gondjain elmélázva – eladásra váró házuk félé autózott. Vissza kellett kapcsolnia a gázvezeték nyomásszabályzóját, közeledett ugyanis a hideg idő, és legutóbbi látogatásakor nem tudta beindítani a kazánt. Mivel Attila látott
