SZÉPIRODALOM

Távozz tőlem!
Legalább  most, a vereség  után.
Megsebeztél, de énem csorbítatlan.
Maradék erőt onnan merítek,
ahová most sem tudtál  behatolni.
Ígérhetsz egérutat a rejtezkedésben,
csak felingerel, ha alábecsülsz.
Tisztának maradni szebb lett volna

Kerülgetem egyre, ami lényegem.
(Erről szólt minden egyenes szavam és
epés énekem.) A "mégis" csapdáját.
Az állhatatos bukást. Hogy el mégsem
kerülhetem, régen megsejtett tudás.
Úgy élek egy újabb nélküllel tovább,
hogy lélegzésem is hőstett. És pe

Mert egyszerűen csak jó lenne… nagyon kéne már utaznia, elutaznia végre, szeretett mindig utazni régebben is, fiatalkorába’ utazott is sokat, de most kicsit másképp akar kicsit-nagyon másképp, amúgy öregesen (de jó volt fiatalkorába akkor is, „úgyis”

Mosolyvarázsló kis herceg

ásít még az álmos hajnal,

kinn éj-fehér tél didereg.

Édes éberen szunnyad.

Bájid köszönti a reggelt,

kacajodtól felkel a nap.

Hangod ébresztőt intett

- Édes fáradhatatlan -

sebtében hoz babatejet.

Hozzád köti minden pi

       " Ha olyan Istenem lenne, akit fel tudnék fogni, nem

               tartanám Istennek. " / Eckhart mester /

Nem tudok a valóságból átlépni

az önmagában semmibe,

nem tudok behódolni a

szuperisten trónusa előtt.

Valaki tartja lelkem

erős madzagon, s én

A semmi fogságából magamat kitépve,

végtelen küszöbén tétova létem fogódzót keres.

Esdeklőn nézek, de csak fintorog a Van, méltatlan dühöng:

Ez miért jött, nincs már szabad hely!

Csak meghúzom itt magam! – szégyenem szűköl –

én gáncsot nem vetek, azt sem

Próbálkozásaidnak ellenáll. Még
felületét sem tudod megkarcolni
kérdéseiddel. Nincs algoritmusa,
az érvelése nem modellezhető.
Részleteiben szublimálhatatlan,
csak egészben lehet tied s egészen — ha
fenntartások nélkül átadod magad.
Mestermű, amely t

Hi! Vagyok ám még – kicsit!

(Öregember I.)

Rég, nem tudom mikor, rég -80-as évek; utazok(m) vissza, messzire, szokásom szerint. Van időm az utazásra.

 Gyerekfürdetés szokásos ideje, olyan mindennapos-hétköznapi ünnep. Kicsik sivalkodása, ágy leterítve l

Karácsony van,csendben állok,

nem is tudom mire várok.

Kopár üres falak vesznek körbe,

átölel a némaság,csak nézek a tükörbe.

A tükörképem visszetekint,

vállát rántja,egyet legyint.

Szent ünnepen csak ő a társam,

ebben a hideg fagyos szobában.

Ősz haját néze

(Mesélek kicsit, ha nem haragusztok érte, egyik kedves mesém – sajnos nem én írtam, de nem irigylem el az írótól – sose volt szokásom irigykedni azok csoda írásaira, akiket nagyon szerettem.)

Szóval a mese, kurtán igyekszem csak elmondani: Nagy tél vo

           Kihasználatlanul maradt esélyek
           ösztökélnének megint: vidd dűlőre
           végre – legalább fejben – oktalanul
           idő előtt félbehagyott játszmáid.

           Jó, ha empátiával kezeled, ám
           ügyelj rá, ne befolyás

Galambok, varjak tépik egymást.

Veszekednek

Ólomszín, álmos téli ég alatt.

Vonszolás nyomok a hóban,

Valakinek halált hozott a pillanat,

Alvadt vércsöppek keverednek

Édes Hófehérrel, valahol.

De a templomból tódulnak

Ki az emberek!

Asszonyokon kendő,

Fázón cso

     művirág sikoly az éjben és össze- 
     csavart lobogó fojtott suhogás és 
     kések csupa kicsorbult él zuhanás 
     mindahány korláton át fekete- 
     keretes táviratok önmagadnak 
     szélben bujdosó arc csapdák vasától 
     fölsértett önérzet

Megrázta hátát a föld,

sikolt a kín, a fájdalom,

rombolt az ősi erő,

martalék lett a hatalom.

Kezek nyúlnak kezek után,

kiált az élet a romok alól,

kíméletlen pusztítás,

káosz, éhség ül a trónon.

Otthontalanok szemében

otthonra lelt a fé

Platón kapualja

Először s utoljára kísértelek
haza. Vigyázva, meg ne bánts, másodszor
mondtad a szemembe, amit megbántás
nélkül egyszer sem lehet ilyen nyíltan.
Bár folytak még utóvédharcok, az volt
a döntő momentum. Meg kellett legyen,
és pontosan

belesimulni meghitten 
ahogyan csak ők tudtak a régiek
helyére tolva a kizökkent időt
hazatérni az eredendő rendbe

boldog tárgyak közt élni a jelenben
az időtlen ösztönös tudatában
pillanatról pillanatra teremtve újra
a harmónia egyensúlyát

megcsapoln

I.

Nem merek odamenni,

megüzenem gondolattal,

hogy közeledjen.

Nem mer idejönni,

megüzeni gondolattal,

hogy közeledjek.

Nem történik semmi.

II.

Ha nem megyek oda hozzá,

mondják a barátaim,

nincs esélyem.

Odamegyek hozzá,

mondja a lány,

nincs esélyem.

Ma is

Kicsit maradok még a jelenbe, csak néha, mindig nehéz. Írok tovább apró dolgaimról, lehet, csinálok bohócot már magamból, csinálok most is, szokásom szerint. Ez vagyok én.

Nemrég olvasta valahol, hogy az embernek naponta hány millió sejtje pusztul el,