SZÉPIRODALOM

   

Hajlott hátú, gyér hajú, puffadt, piros arcú vénember volt Tarajos Ferkó. Mindenki így ismerte Nagyváradon. Naphosszat a kocsmákban ült, két-három hozzá hasonló lecsúszott alak társaságában. Fürgén mozgó, vizenyős kék szemeivel gyanakodva fürké

Reggel van, magyar idő szerint 7 óra. Régen aludtam ilyen jót. Kinézek az ablakon, keresem a magas hegycsúcsokat, de sehol nem látom. Felhő takarja mindet.

  - Ez nem lehet igaz. Az este sem láttunk semmit, most sem fogunk?

Résnyire nyitom az abla

Érvényes jegyét mutatja. Hiába.
Holtvágány. Mozdonyra váró, árva
szerelvény. Üres vagonok, lezárva.

Ekkor beléhasít: megborul megint.
Elakad, kihagy. Szív. Szokás szerint.
Van rá magyarázat. Belátja. Legyint.

Tétova léptekkel haza. Lakattal
magára. Minden

Fedésben volt. Az ego árnya nem
engedte látni a végrehajtás
totális szabadságát. Kis híján
beleroppant a bántó kényszerekbe

(belegondolva, ma sem érti,
miként tudott lakni készen
kapott korlátai között).

Tizenkilencre (meg)hívott alsó volt az első

Újra itt vagyunk. Egy esztendő telt el azóta, hogy ezt a számomra oly kedves vidéket, Erdélyt utoljára láttam. Most is rövid idő jut a sok-sok szépség befogadására. Sötétben érkezünk meg szálláshelyünkre, Hargitafürdőre. Kissé fáradtan, éhesen, gé

Ő még gyerek... 


A hír villámként érte. A vád, mely szerint, rossz szülő, a lelkében lüktetett égő sebként. Az emberek megbámulták az arcát és gyalázattal forgatták szájukon a nevét, a nevüket. Már nem volt ember ebben a felfordulásban, már nem érezte

Koradélután Orosháza felé tartottunk kis családunkkal. Szokásomhoz híven, most is figyeltem a kocsiból a kora tavaszi kopár tájat, kerestem a változásokat. A földeken még mindig nagy foltokban állt a víz. Helyenként már kisebb tavakká duz

Szürke volt az ég azon a napon,
Nem várta a föld a fényes napot.
Nem volt sötét és nem volt fény,
Csak a szürke ég és hideg szél.

A kis házban csendben, vártunk.
Szürke volt az ég azon a napon,
Reménytelen vágyak otthonában,
A kis mécses érted éget

Lám, fröcsögve surrant el egy év –
avítt deszkáján inogva szörfözött –,
nyomában lomhán evickélt a hév,
nem serénykedett immár szerfölött.

Mészáros szemmel a halovány ember
mócsing a vásznon, semmiképp se karaj,
kerülni kell, mert nyűgje van – ten

A lelkiismeret majd bekopog,
De ajtót nem nyitok,
Mert elfáradt bennem a fájdalom.
S mint fáradt folyó, hordaléka kevés,
Homokvárat nem épít belőle, szegény. 

            Már régóta ültek a padon. Szótlanul, egymás mellett. Körülöttük sok-sok gyerek, akik önfeledten játszottak, nevettek. Közöttük voltak az övéik is. Az egyik egy szöszke kislány két hatalmas copffal a feje tetején, a másik a kisöccse, f

                Csillagfény olvad, só a sebben. Magára

                hagyatva a kemény, botrányhős, nagyhangú

                legény. Lakolni kész, megérdemelten.

          Megérkeztem. Álmomban sem reméltem, hogy egyszer eljutok Koltóra. Előttem a Teleki kastély zsalugáteres ablakai kitárva. Körülöttem utastársaim ugyanolyan meghatódott, ámuló tekintettel nézik az őszi napfényben fürdő kastélyt, ahogy é

elrabolt földön
meglopott történelem
mossa kezeit

mellettem fekvő
legyilkolt bennszülöttek
már nem remélnek

csillagra lépve
antikvár indiánszar
lüktet a fényben

kelmepalánták
tetszelegnek feljebb a
kirakatrésen

elvesztettél egy
kukoricamérgezést:
hi

  Már napok óta itthon voltam, mégis visszavágytam a távoli Loire menti csendes falvakba. Itthon voltam és honvágy gyötört. Nagyon furcsa, rossz érzés. Nem örültem az itthonlétnek.

Amboise, Blois, Chambord, Chenonceau, Cheverny szépsé

Madár kalitkában,
Kéri, hogy engedném.
Csapódik, verődik,
Szárnyai véresek.

Én már úgyis fázom
Ezen a világon.

Nyitom kismadaram,
Kinyitom, én néked
Szeretném, hogy repülj,
Szállj a magas égig!

Én már nagyon fázom
Ezen a világon.

Találj forrásvizet

ben testembe zárva rám pályázik, köz
vetlensége feszélyez, lépten-nyomon pro
vokál, kitérhetne előlem, de kezdettől
fogva tudja, hogy utána kérdezni fogok,
szövegeim számára is csak válasz
kísérletek, akár gesztusaim, még nincs
itt az idő, hogy érv