SZÉPIRODALOM

  Már napok óta itthon voltam, mégis visszavágytam a távoli Loire menti csendes falvakba. Itthon voltam és honvágy gyötört. Nagyon furcsa, rossz érzés. Nem örültem az itthonlétnek.

Amboise, Blois, Chambord, Chenonceau, Cheverny szépsé

Madár kalitkában,
Kéri, hogy engedném.
Csapódik, verődik,
Szárnyai véresek.

Én már úgyis fázom
Ezen a világon.

Nyitom kismadaram,
Kinyitom, én néked
Szeretném, hogy repülj,
Szállj a magas égig!

Én már nagyon fázom
Ezen a világon.

Találj forrásvizet

ben testembe zárva rám pályázik, köz
vetlensége feszélyez, lépten-nyomon pro
vokál, kitérhetne előlem, de kezdettől
fogva tudja, hogy utána kérdezni fogok,
szövegeim számára is csak válasz
kísérletek, akár gesztusaim, még nincs
itt az idő, hogy érv

átmegyek Dijf-el a grachton, alattunk hömpölyög

a földmoslék, a folyó vére ragyog, ahogy egy dézsatündér

ösztönösen veti magát bele, és akkor arra gondolok:

otthon már hogy tocsoghat az izzadság minden öltönyösre,

akik a Dunát meglátják duzzadtan, a gáta

"de ez már olyan távoli
mint az a rövid mozdulat
ahogy a törlőrongyot
a polcon hagyod"

-- Kókai János --

(Elképzelem, hogy)
Már szinte mindent leselejteztél,
amihez valami közöm volt.
A szárított rózsákat már aznap kukába vágtad,
hogy összevesztünk,
a póló

Távozz tőlem!
Legalább  most, a vereség  után.
Megsebeztél, de énem csorbítatlan.
Maradék erőt onnan merítek,
ahová most sem tudtál  behatolni.
Ígérhetsz egérutat a rejtezkedésben,
csak felingerel, ha alábecsülsz.
Tisztának maradni szebb lett volna

Kerülgetem egyre, ami lényegem.
(Erről szólt minden egyenes szavam és
epés énekem.) A "mégis" csapdáját.
Az állhatatos bukást. Hogy el mégsem
kerülhetem, régen megsejtett tudás.
Úgy élek egy újabb nélküllel tovább,
hogy lélegzésem is hőstett. És pe

Mert egyszerűen csak jó lenne… nagyon kéne már utaznia, elutaznia végre, szeretett mindig utazni régebben is, fiatalkorába’ utazott is sokat, de most kicsit másképp akar kicsit-nagyon másképp, amúgy öregesen (de jó volt fiatalkorába akkor is, „úgyis”

Mosolyvarázsló kis herceg

ásít még az álmos hajnal,

kinn éj-fehér tél didereg.

Édes éberen szunnyad.

Bájid köszönti a reggelt,

kacajodtól felkel a nap.

Hangod ébresztőt intett

- Édes fáradhatatlan -

sebtében hoz babatejet.

Hozzád köti minden pi

       " Ha olyan Istenem lenne, akit fel tudnék fogni, nem

               tartanám Istennek. " / Eckhart mester /

Nem tudok a valóságból átlépni

az önmagában semmibe,

nem tudok behódolni a

szuperisten trónusa előtt.

Valaki tartja lelkem

erős madzagon, s én

A semmi fogságából magamat kitépve,

végtelen küszöbén tétova létem fogódzót keres.

Esdeklőn nézek, de csak fintorog a Van, méltatlan dühöng:

Ez miért jött, nincs már szabad hely!

Csak meghúzom itt magam! – szégyenem szűköl –

én gáncsot nem vetek, azt sem

Próbálkozásaidnak ellenáll. Még
felületét sem tudod megkarcolni
kérdéseiddel. Nincs algoritmusa,
az érvelése nem modellezhető.
Részleteiben szublimálhatatlan,
csak egészben lehet tied s egészen — ha
fenntartások nélkül átadod magad.
Mestermű, amely t

Hi! Vagyok ám még – kicsit!

(Öregember I.)

Rég, nem tudom mikor, rég -80-as évek; utazok(m) vissza, messzire, szokásom szerint. Van időm az utazásra.

 Gyerekfürdetés szokásos ideje, olyan mindennapos-hétköznapi ünnep. Kicsik sivalkodása, ágy leterítve l

Karácsony van,csendben állok,

nem is tudom mire várok.

Kopár üres falak vesznek körbe,

átölel a némaság,csak nézek a tükörbe.

A tükörképem visszetekint,

vállát rántja,egyet legyint.

Szent ünnepen csak ő a társam,

ebben a hideg fagyos szobában.

Ősz haját néze

(Mesélek kicsit, ha nem haragusztok érte, egyik kedves mesém – sajnos nem én írtam, de nem irigylem el az írótól – sose volt szokásom irigykedni azok csoda írásaira, akiket nagyon szerettem.)

Szóval a mese, kurtán igyekszem csak elmondani: Nagy tél vo

           Kihasználatlanul maradt esélyek
           ösztökélnének megint: vidd dűlőre
           végre – legalább fejben – oktalanul
           idő előtt félbehagyott játszmáid.

           Jó, ha empátiával kezeled, ám
           ügyelj rá, ne befolyás

Galambok, varjak tépik egymást.

Veszekednek

Ólomszín, álmos téli ég alatt.

Vonszolás nyomok a hóban,

Valakinek halált hozott a pillanat,

Alvadt vércsöppek keverednek

Édes Hófehérrel, valahol.

De a templomból tódulnak

Ki az emberek!

Asszonyokon kendő,

Fázón cso

     művirág sikoly az éjben és össze- 
     csavart lobogó fojtott suhogás és 
     kések csupa kicsorbult él zuhanás 
     mindahány korláton át fekete- 
     keretes táviratok önmagadnak 
     szélben bujdosó arc csapdák vasától 
     fölsértett önérzet