SZÉPIRODALOM

Galambok, varjak tépik egymást.

Veszekednek

Ólomszín, álmos téli ég alatt.

Vonszolás nyomok a hóban,

Valakinek halált hozott a pillanat,

Alvadt vércsöppek keverednek

Édes Hófehérrel, valahol.

De a templomból tódulnak

Ki az emberek!

Asszonyokon kendő,

Fázón cso

     művirág sikoly az éjben és össze- 
     csavart lobogó fojtott suhogás és 
     kések csupa kicsorbult él zuhanás 
     mindahány korláton át fekete- 
     keretes táviratok önmagadnak 
     szélben bujdosó arc csapdák vasától 
     fölsértett önérzet

Megrázta hátát a föld,

sikolt a kín, a fájdalom,

rombolt az ősi erő,

martalék lett a hatalom.

Kezek nyúlnak kezek után,

kiált az élet a romok alól,

kíméletlen pusztítás,

káosz, éhség ül a trónon.

Otthontalanok szemében

otthonra lelt a fé

Platón kapualja

Először s utoljára kísértelek
haza. Vigyázva, meg ne bánts, másodszor
mondtad a szemembe, amit megbántás
nélkül egyszer sem lehet ilyen nyíltan.
Bár folytak még utóvédharcok, az volt
a döntő momentum. Meg kellett legyen,
és pontosan

belesimulni meghitten 
ahogyan csak ők tudtak a régiek
helyére tolva a kizökkent időt
hazatérni az eredendő rendbe

boldog tárgyak közt élni a jelenben
az időtlen ösztönös tudatában
pillanatról pillanatra teremtve újra
a harmónia egyensúlyát

megcsapoln

I.

Nem merek odamenni,

megüzenem gondolattal,

hogy közeledjen.

Nem mer idejönni,

megüzeni gondolattal,

hogy közeledjek.

Nem történik semmi.

II.

Ha nem megyek oda hozzá,

mondják a barátaim,

nincs esélyem.

Odamegyek hozzá,

mondja a lány,

nincs esélyem.

Ma is

Kicsit maradok még a jelenbe, csak néha, mindig nehéz. Írok tovább apró dolgaimról, lehet, csinálok bohócot már magamból, csinálok most is, szokásom szerint. Ez vagyok én.

Nemrég olvasta valahol, hogy az embernek naponta hány millió sejtje pusztul el,

(Utazom tovább, visszafele az időbe’. Pillanatra még itt vagyok, de mennék már, mennék már, most csúszós, hideg, dermesztő december; dátum 2012. dec. 15; ma kicsit enyhült, olvad már, nem mert ma se telefonálni, belekezdett, aztán elakadt, belebonyol

Ki is lett volna képes a helyemben,
folyamatosan adásra kapcsolva
észlelni: jelei foghatatlanok.
Idő kellett hozzá, hogy belássam, már
régen vételre kellett volna állni.
Az igazi meglepetés ekkor ért.
A jelfolyam félreérthetetlenül
téged közvetítet

Írok én a holdvilágról,

Ezüstszínű szép palástról.

A gyönyörű napsugárról,

Hajnal bíbor virágáról.

Írok fénynek, sötét éjben.

Sötétségnek, napsütésben.

Mindig az kell, ami nincsen.

A reménység minden kincsem.

Írok Istennek, hogy

            Nyárestéken sokszor elszundikált a fotelban. Ilyenkor lopva figyeltem, először a kezét néztem. Kicsi, ráncos, dolgos kéz volt, a sok mosástól csupa puhaság. Ahogy megérintettem, felpillantott rám, majd újra elszunyókált. Szerettem

Humphrey

Cigarettát sodrok,
gyufával gyújtom,
elpöckölöm az égett csonkot.

Megigazítom a kalapot,
előveszem az órát,
visszateszem a zsebbe.

Egy gyerek
mobiltelefonnal a kezében
színt köp az arcomra.

        Homályhoz szokott, bambán hunyorog
        a fényben. Zavara feszélyez:
        halálosan bosszant a mozdulat,
        ahogy nehézkesen szeméhez

        emeli kezét. Tájékozódni
        próbál, arcát árnyékba vonva.
        Beleizzad, és mégsem

<az örömkönnyek: az arcodon a boldogság

az apádnak kisszütyőben minizokni

a szomszédoknak újságolás, munkahelyen vigyorgás

>a havonta vizsgálatra járkálás, az autópálya, a büfé szaga,

a kórház alagsorában – a betegfelvétel – a tízezres felváltás

_az alu

Dühödt, rikoltó szélben őrizem a sáncom,
felmutatva bátran, hogy még megvagyok,
sároznak, kennek, rút szennyel dobálnak,
részegen-vadul köpdösnek linkóci léhajok.

Nincsen védvonal, nincs tisztes szövetség,
néhány rozzant közvitéz motyogja senyén:
h

Már senkit se akarok soká untatni „apró dolgaimmal” – tudom, mindenki másképp választ saját dolgai közül. Ha egyáltalán volt szerencséjük, megélni, megfigyelni üzeneteket, „apró dolgokat”. És nem mentek el mellettük. Akik meg nem vették észre, azokat

2012. november 28. du fél öt.

Napközbe szép idő, ahogy meg indult hazafele, elfáradt ma is, az eső először jólesőn permetezi, igazásiból, nem olyan novemberi, vigasztalni próbálja, elunja, majd zuhogni kezd.  Ő sietésre fogja, ér a kocsihoz, indít. Üt

          Kibontott zászló.
          Kokárdavirág.
          Égre nyújtózó,
          Tiszta ifjúság.

          Gyémánt volt szava.
          Ha felszikrázott, 
          Kihűlt parázsból
          Élesztett lángot.

          Mintha örökké
 

                A bevetési szakasz az egyik legnehezebb ezen a területen. Már számtalanszor átvergődtem rajta, volt, hogy sikerrel, volt, hogy nem annyira.

Hogy miért nem mentem még ki előtte. Márpedig nem bírom tovább, muszáj vizelnem, különben regge